2009. július 27., hétfő

Szivárvány és az otthon illata


Megírtam anyámnak, hogy tegnap elővettem az egyik még odahaza, általa kimosott trikómat. Mielőtt elengedett volna a nagyvilágba, ragaszkodott hozzá, hogy előtte ő tegye rendbe a ruháimat, majd csomagolja is össze a bőröndjeimet. Pedig hogy utál csomagolni! De ezt az áldozatot is vállalta most miattam, s amellett, hogy dekára nem haladtam meg a megengedett poggyászsúlyt (csakis annyival, amit suttyomban én belecsempésztem, amikor anyu nem figyelt oda) olyan kellemesen illatosak maradtak mindmáig a ruháim, hogy ezt senki sem tudná utána csinálni.Van ugyanis még pár cuccom, amit nem viseltem még, amióta eljöttem, s amit nem mostam itt ki még azóta. Nagyon, szinte félve vigyázok rájuk. Tegnap mégis kedvet kaptam egyik trikómhoz, és újra megcsapott az a kellemes otthoni illat. Nem is lehet szavakba foglalni, mennyit jelent ez adott helyzetekben... Mondtam is lakótársamnak. Nem csodálkozott, csak szívott egyet a cigarettájába, s ahogy ott ült az erkélyen, elbámult a messzibe. Mondja, hogy ő már elfelejtette az otthoni szagokat. Az ízeket is, bár minden erejével azon van, hogy olyan ízűre sikeredjen az étel, mint otthon, de ha megfeszül sem sikerül. S a ruhák sem. Lehet itt bármilyen illatú is a mosószer és az illatosító, sosem lesz "otthoni" szagú az egyszer itt kimosott ruha. Mondja, hazament, és gyerekei azt mondták, "büdösek" a ruhái, és háromszor mosták át, amíg nem ütött el az otthonitól az illatuk.

Azon kaptam magam, hogy a buszon ülök, és szagolgatom a trikómat. Még szerencse, hogy itt senkit nem érdekel, mit csinál a másik.

Egy nő, aki amúgyis hatalmas volt, egy 16 (csirke)darabos McDonald's menüt betolt Manhattantől hazáig a 60-as buszon este fél 10-kor, ügyesen mártogatva a szószt, és kortyolgatva az italát, miközben ölében tartotta a doboz eledelt. (nem tudom, honnan s hány keze volt) Engem is csak azért foglalkoztatott, mert előttem ült, és a rántottcsirke illata csiklandozta az orromat. A férje szintúgy: pihegve lakmározott, mártogatott, kotyolgatott. Szuszogva csámcsogták magukba az ártatlan halált ért pipék tucatjainak darabkáit, és örömmel nyugtázták, hogy ezen a vonalon még van "Meki" - új lakosok lehettek a környéken...

Egyszer előre hajoltam, hogy lássam, tart-e még a lakoma, mert éhes lettem. Talán emiatt van amúgy papirforma szerint megtiltva a buszon az evés-ivás. De ez a nép bele is betegedne, ha nem ehetne állandóan és mindenhol... Rám is horkantottak, mint a kutya, amelyik morog, ha veszélyben érzi eledelét. Mikor leszálltam a Queens Bulváron, még volt egy kevés nekik. De hosszú a bulvár. Ki tudja, hol laknak... A táskában voltak még tartalékok. A férj, aki nem bírt lehajolni, lábával magához emelte a McDonald's táskát, és újabb dobozokat szokotált elő. Nem tudtam meg, mit rejt a skatulya, mert a halszagú Great Wall szupermarket mellett ügyesen átszökellve egy randalírozó patkányfamilin, befordultam a mi utcánkba.
Ma kimentem a tengerre. Apály volt, vissza volt húzódva a víz, és barnásan zöld színben háborgott hatalmas hullámokkal. Tele volt salátával, a vihar sodorhatta a partra a sok tengeri növényt. Hirtelen fekete felhő tornyosult a nyílt tenger felől, akkor ért oda a vihar. Már nem is lehetett messze látni a szélverte portól és párától. Hazasiettem. A városban még semmi nyoma nem volt a viharnak. Fülledt, tikkadt meleg volt. Már a szobámban ültem, amikor a városra szakadt a vihar. Elsőként a tintásüveg borult fel, és összemaszatolta az egész eget. Majd meghasadt az ég, és lezúdult a felhevült városra a zuhogás. Fekete volt, haragos és csattogott. Pár percig tartott, majd csend lett. Kisütött a nap, és gyönyörű, teljesívű szivárvány ölelte magára a várost.
Úgy tudom, a szivárvány jót jelent, nem? Legyen... hit, remény, bíztatás vagy bár egy csepp öröm, ha már boldogságról nem lehet szó...

New York, 2009. július .27.

2009. július 23., csütörtök

Egy hónap


Befutott a sánta postás. (Nem is sánta, csak biceg, s úgy vonszolja magát, mintha csak az állandóan a szájában lógó cigaretta vinné csak előre még az életében) Hozta a New York-i személyazonossági igazolványomat. És ezzel - majdnem két hónapos adminisztrációs és bürokratikus huza-vona után - megvan minden alapvető amerikai iratom. Kivéve az ominózus jogosítványt, persze, de most erre nem futja erőimből.
Ma pontosan egy hónapja költöztem a Nagy Almába.
Megáll az eszem... Csak egy hónapja?!... Azt hittem, időtlen idők óta. Az életemet legalább pár évvel megkurtította. Persze, nem New York.

New York az New York, rá soha semmit nem szabad fogni.
Pontosan egy hónapja is ilyen mokány, idegesítő, sűrű eső borított párafátylat a városra, amilyennel vallatni is lehet akár.

De rám nem kíváncsi senki. Még annyira se, hogy vallasson. :))
Amit tudni akarnak rólam, azt már úgyis tudják.

New York, 2009 július 23.

2009. július 19., vasárnap

Love It Or Leave It


Hatalmas hullámokkal fogadott az óceán tegnap délután. Múlt héten apálykor mentem ki, most dagály volt, és ahol legutóbb hevesen napoztak, most víz alatt volt, a hullámok csapdosták így is az összeszűkült parton leterített takarók széleit. Leginkább arra kellett vigyáznom ne szedje le rólam a kislibazöld úszónadrágomat, amit még odahaza egyszeri használatra kaptam kölcsönt, majd nálam ragadt egy transzatlanti turnéra immáron.

Amerikában élő barátaim, ismerőseim, akiknek nincs sok közük vagy nem is volt New Yorkhoz sokszor rácsodálkoznak életem fordulataira, az itt megélt élményeimre. Minap is azt írta egyikük, hogy "te biztos, hogy Amerikába szálltál le?"... Persze, az az egyik közhely éppen New Yorkról, hogy ez tulajdonképpen nem is Amerika, csak ha már itt van, akkor ők irányítják a sorsát. Itt sok minden másképp van, másképp működik, mint egyebütt az országban.

Itt van például ez a Rockaway Beach az óceán partján, ahova kijár a város strandolni, a Kennedy reptér szomszédságában, s ahonnan látni a már lebegésig lelassult, leszállni készülő óriásgépeket, meg a sietős felszállókat is, amelyek a Rockaway nyúlványa felett kapnak magasságot, aztán eltűnnek a víz végtelenjében. Sokszor az az érzése az embernek, miközben napozik, hogy csak fel kell nyújtania a karját, s meg is foghatja a hatalmas, lomha madarakat.
A tengerre néző házakról meg azt is gondolhatná a távolból szemlélődő, hogy, mint a filmekben szokott lenni, itt csupa dúsgazdag ember lakik. Valahogy azonban itt úgy alakult, hogy az elszegényedett karibi és latin-amerikai országokból beszivárgott sorsverte népek ülepedtek meg jobbára. Ha nem tisztes távolságból, hanem testközelből nézünk szét a házsoron, már látni, hogy helyenként meglehetősen rozoga építmények, felveti a gaz meg a parlagfű a ház elejét (itt ugyan senki nem nyírja, mint más államok kertvárosaiban, ahol ez beteges státusszimbólumként esett át a ló túloldalára). A háziakat azonban szemmel láthatóan ez cseppet nem zavarja. Unatkozva ülnek a sokszor ajtó nélküli ház tornácán, zenét bömböltetnek (reggae-t, persze...), ütemre bólogatják a fejüket, papírzacskóba takart üvegből illogatnak, szívnak, és várják a következő segélyt, meg hogy talán jóra fordul ez az egész. Bár halvány fogalmuk sincs arról, mit is remélnének ama bizonyos jóra fordulástól, arra pedig legvadabb gondolataikban sem gondolnak, hogy nekik ezért bármit is tenni kellene. Ők megtették a magukét: idejöttek. Mármost akkor a világ kezdjen velük valamit. De sűrgősen , ám, mert rövid az élet. Hisz egész életük ennek a rövidségnek a jegyében telik el.

Nos, mentemben a part felé az egyik ilyen rövidazélet-jellegű düledező ház kapuján lettem figyelmes egy kis táblára, ami jól képen vágott. Olyan volt, mintha a nagy belső csendembe valaki megszólalt volna. Egy amerikai lobogó a táblán, alatta a felirat: "Love It Or Leave It!", amit ha brutálisan akarok magyarra fordítani annyit tesz, hogy "Vagy megszoktok, vagy megszöktök".

Bár azt hiszem, a ház lakóit távolról sem zaklatná fel a hír, ha netán eljutna hozzájuk, amit tegnap olvastam,és engem igencsak elgondolkodtatott: New Yorkban (eddig) júniusban tetőzött a munkanélküliségi arány (azaz abban a hónapban, amikor én idehurcolkodtam új életet keresni). A statisztika azt mutatja, 12 éve a legnagyobb mélypont ez, már májusban sejteni lehetett, amikor a mostani 9.5%-ot a 8% előrejelezte. (Csak laza összehasonlításként, hogy messzire ne menjünk, de tavaly ugyanekkor pontosan a fele volt...)

Jókor jó helyen, vagy hogy van ez? :)))) Tanuljatok tőlem: időzíteni is tudni kell. :))))
Na, de ennyire...

Art

New York, 2009. július 19.

2009. július 18., szombat

Gyalogkakukk


Berontott a Gyalogkakukk az életembe. A Warner tesók, amikor összeálltak a Time-mal meg aztán az AOL-t is bekebelezték, szóval a Time-Warner Cable nem is sejthette, hogy valaha abban a megtiszteltetésben lesz része, hogy az én első internetszolgáltatóm legyen amerikai földön. Most meg rámküldték a Gyalogkakukkot (itt RodRunnerként ismerős) hogy álljon a szolgálatomba egy promóciós akció keretén belül. Talpaltam szolgáltatótól szolgáltatóig, elemeztem, faggattam őket, ki mit kínál, de végül is a klasszikusnak számító jó öreg Warnernél kötöttem ki. Otthon házi telefonnak mondják a vezetékest, itt meg földinek (de azt nem rendeltem), az internet meg otthon "drautos", itt meg van "levegős" is, de - többféle megfontolásból - a kábeles, azaz HSI (Hájszpídintönet) gyalogkakukkolt be ma reggel a lakásba.

Látom előre, szomorú lesz az a perui család, aki szemközt lakik a földszinten, és eddig vidám perceket szereztem nekik azzal, hogy - olykor elfeledkezve magamról, neglizsében is akár - a távolabbi irodaépületből beszűrődő ingyen wifit (levegőben kószáló internetet) vadásztam felkapaszkodva szobám ablakpárkányára magasba emelt laptoppal, hogy írjak Nektek vagy letöltsem a leveleimet a postámba. Pedig tegnap már szobatársnőmet is rávettem - mert miután saját szolgáltatója alaposan átverte, neki sem volt internete - így aztán a péntek esténket az ablakpárkányon töltöttük el, szorgalmasan kuporogva egymás mellett, mint akiket ezért fizetnek. A peruiak a szomszéd kínai családot is áthívták, pedig nagyon utálják egymást - hogy nézzenek bennünket, és mi kedvesek voltunk velük - mégiscsak szomszédok - és vidáman integettünk nekik. Megszűnik most már ez is. Én tehát a Gyalogkakukkal paktáltam le, lakótársam meg a T-Mobillal.

Na, az is érdekes dolog volt, viszont tipikusan amerikai. A márkakereskedésben a zokniban sertepertélő Aburdan és a nagyorrú Isaac fogadott bennünket, és $350-ért fel is ajánlotta a (T-Mobile) szolgálatait. Valahogy soknak tűnt ez, és szinte-szinte továbbálltunk egyéb szolgáltatók ajánlatainak engedve csábítást, amikor lecsapott ránk a tag, hogy na jó, akkor oldjuk meg plusz-mínusz és cirka-firka mondjuk... 210-ből, és mindenki jól jár. Így már két szolgáltató penetrálja holnaptól keresztbe a lakást, aztán majd elválik, melyikünk döntése volt a sikeresebb.

Ma már egyikünk se fog ablakpárkányon lógni, azt viszont nem zárom ki, hogy néha - ha csak nosztalgiázásból is - kimenjek a Bryant Parkba inernetezni, ha az idő(m) is engedi, mert az azért mégiscsak izgalmas dolog, és amint említettem, miután eszembe villant, hogy ez mégiscsak Amerika, a parkban megtaláltam a konnektorokat is, ami a gépem frappáns kis működéséhez meglehetősen szükséges.

De hogy mennyire Amerika, az arról is eszembe jut, hogy a bekötési időpont reggel 8 és 10 közötti időszakra volt egyeztetve, az autó már háromnegyed nyolckor a ház előtt állt, és pontban nyolckor becsengettek. A koromfekete kubai kábeles fiú meg csak vizet kért, sem kávét, sem pálinkát (az nincs is!), sem borravalót. Sőt, reggeli meg ebédszünetet sem tartott, és nem akart velem mindenfélékről sem csacsogni, csakis a dolgát végezte el, és a szolgáltatásról instruált.
...Lássátok feleim... szűk esztendők járnak, az ember már egy ilyen banális dolognak is képes örülni, mint az internetkapcsolat vagy egy olajozottan működő szolgáltatás. De el ne kiabáljam! ...Tudjátok mennyire pesszimista vagyok, én ezt is képes lennék negatív gondolkodással összerondítani...

Bi-bipp!
Art

New York, 2009. július 18.

2009. július 15., szerda

Nyújorki buletin


Üdvözlet mindenkinek!

Miközben ez az egész város azzal van elfoglalva, hogy Sascha Baron Cohen a Brüno című szatírában jujjj, de megfricskázza és kifigurázza a képmutató Amerikát, én azzal vagyok elfoglalva, hogy semmilyen iratom ne hiányozzon már, mert olyan a formám, hogy mindig pont azt követelik tőlem valamiért, ami nekem még nincs.

Na, de ma megkaptam a SSN (Social Security, azaz TB) kártyát, ami szabad utat enged nekem a duhaj meggazdagodásra, de főleg adózásra az Államokban. Meg öregkoromra összekuporgat majd nekem némi kis pénzt. Nagyon némi lesz, mert aki itt élte s dolgozta le az életét, az is csak vicces összegekhez jut, és nagy szívás a nyugdíjasra nézve, ha nincsenek tartalékai. De ennyire ne fussunk neki az időnek. Megvan, s kész. Ott tartok, hogy már ennek is tudok örülni, egy szónak: megvan.

Futottam is vele Jamaica-ra (ahonnan jött egy hétig a kártya, mellesleg pár metrómegálló innen), mert ott ezzel meg a már összeverbuvált irataimmal, cédulákkal, fecnikkel együtt fotóznak rólam egy személyi igazolványt. Ez, ha embereket kérdezel, nem fontos irat. Pedig mindenki a legnagyobb becsben tartja. Olyasmi, mint a portás az épületben. Minden tőle függ, mindenki rajta keresztül juthat vagy nem a dirihez. Mindenki először vele találkozik. És mindent tud. Na, ilyen az ID (ejtsd: ájdí ) is, azaz a buletin. A New York-i buletin. Lefotóztak, nem szerették, hogy nem mosolygok. Mondtam, nincs miért. Kikötés? Nem. Másfél óra sorállás, és azután, ahogy pénteken elhajtottak onnan, ez a minimum, hogy ne kelljen mosolyogni. Ők amúgy nem mosolyognak, s nem is köszönnek vissza, sőt rettenetesen unják.

Sorba álltam. Kifizettem. Szóltak, hogy kapok most egy ideiglenest, mert az eredetit nem adhatják ide személyesen (nem dezsavű, mondd meg??? - már ha a múlt heti soraimat is elolvastad...) de jön postán. Hamar. Milyen hamar? Néhány hét. Na, az télleg' roppant hamar van. Ha gyalog is battyogna el a postásunkig, aki egy nyugdíjazása előtti kínai manusz, aki szétdohányozta a testét, és már csak a nadrágszíja tartja össze a szétesés ellen, és ő elkullogna vele hozzám, akkor is max 1 nap alatt ide kellene, hogy érkezzen. De én feltételezem, hogy az ID Card-ok se gyalog közlekednek manapság, bár most is felvitték a buszbérlet árát... De na!

Közben a Delta Airlines az eheti válogatására alapfeltételként TÉNYLEG megköveteli a jogosítványt és újabban a hallástesztet. Kezdek paranoiás lenni. Ezek sejtenek valamit. Szerintetek melyiken fogok elbukni hamarabb?....

Amúgy köszi jól vagyok - niná, hisz Amcsiban élek. Érted, hallod... laszvegassz van :)

Csókolat!
Art

New York, 2009.07.15.


2009. július 10., péntek

Tisztességtelenül se könnyű


...Igaza lett a hölgynek, ma reggelre elkészült a TB-számom, amit lassan másfél hónapja várok. (mert ugye, amint a minap részletesen is kifejtettem, a Bevándorlás kezei közt az irataim elbitangoltak, ezért újra kellett kezdenem a procedúrát)

De a rendszer olyan, hogy személyesen nem adják ide, akármennyire is ott vagyok s én vagyok az, csak egy pecsétes másolatot, mert a kártyát postán kell kiküldeniük. Sebaj, megvan a szám - gondoltam én naivan, mint a kelet-európai, aki azt hitte, civilizált országba érkezett- és elrohantam, ha már Jamaica-n voltam az ottani hivatalhoz, ahol sorbaálltam újabb 1 órát a személyiért. Izgatott voltam, most lesz végre meg minden, s lesz egy New York-i személyigazolványom is! De nem lett...

Mert a TB-kártya nélkül nem adnak. Hiába a szám, hiába a másolat, hiába minden... várjam meg a postán érkező kártyát. Ez "csupán" 2 hét. Pedig nem Romániából vagy Manilából küldik, hanem a 2 sarokkal lentebbi irodából, ahol személyesen is benn voltam, csak ugye a szabály , az szabály, s a postán meg kell várni. Biztos körbeutaztatják vele 2 hétig a Földet, s ilyenek...
Újabb várakozási időszak következik, hacsak olyan helyre fel nem vesznek, ahova sem igazolvány, sem munkavállalási kártya nem kell :)))))
Érdekességképp mondom el, hogy a bank is, ahol 1 hónapja megnyitottuk az első itteni folyószámlámat, levelet írt nekem, hogy azonnal küldjem el nekik a TB számomat, mert illegális, hogy nekem úgy legyen csak bankszámlám anélkül...

Attól érdekes ez, mert itt a lakótársam, aki illegálisan van itt. De neki 2 banknál is van számlája, és soha senki nem kért tőle semmilyen iratot, mivelhogy neki nem is lenne. Van viszont neki 2 (kettő) amerikai személyi igazolványa, egy Floridából s egy Washingtonból, ami nekem egyelőre nem lehet, csak ha majd a postás hozza a TB számot s azzal kiállom újra a sort a hivatalokban. Neki van munkája, nagyon jól keres, nekem nincs, mert nem vállalhatok, míg nincs TB számom, különben kitoloncolnak az országból s meg is büntetnek, de ha lesz is munkám, nekem a ranglétra alján, entry-level, azaz kezdő szinten kell indulnom, feleannyi órabérért.
Igaz, Maresz nem beszél angolul sem, s ha mondanak neki valamit vagy küldenek valamilyen papirokat, esetleg elolvastatja, de jobbára nem foglalkozik vele :))))
Lehet, meg kellene nekem is végre tanulnom így élni. A szabályokban elvesztem :)
Reklámoznak itt egy filmet, a Hung címűt (magyarul nem-igen van még, de ha megszerzi valaki megnézném...) - ennek a mottója a plakáton "Tisztességtelenül se könnyű élni, hát még tisztességesen!" :))))))))))))))))))))))))))))
Na, de hogy teljesebb legyen a napom, ma a Delta Airlines is írt, nem mint munkáltatóm, hanem mint szolgáltató cég. Márciusban a repjegyemmel együtt kitöltöttem a Sky Miles törzsutas kártyára a jelentkezést, és azóta sem jött le a kártyám. Most jött levél, hogy elnézést kérnek, de elkallódtak az irataim, töltsem ki újra, és küldjem el mégegyszer, és garantáltan 6-8 héten belül elküldik a dokumentumot a részemre....
Mackó kalandjai a nagyvilágban című mai mesémnek itt pontot teszek, de a napnak még nincs vége, csak annyira optimista lettem ittlétem alatt, hogy remélem, ha ki se mozdulok ma a szobámból, semmi rossz nem töténhetik meg velem.

(De tudom, hogy ez nagyon-nagyon naiv felfogás, és úgyis kimegyek, hadd érjen, ahol tud.... :))))

Szép napot mindenkinek!
Art

New York, 2009. július 10.

2009. július 8., szerda

Konyaktalanul


Nos, ma hozta a postás a borítékot a zöldkártyámmal, ami a végleges itt tartózkodási valamint munkavállalási jogomat igazoló legfontosabb alapdokumentum, az "amerikai örökös útlevelem". (mert sokan visszakérdeztek, hogy ez akkor most mi a fene...)

De a munkavállaláshoz és egyéb iratok, számlák, előfizetések stb. elkészítéséhez szükséges SSN (társadalombiztosítási szám) most sem jött, ami fura, hisz elsőre ennek kellene megérkeznie. Még Connecticutban felkerestük az SS irodát emiatt. Először azt mondták, túl korán van, másodszor meg hogy ne nyugtalankodjak, mert miattam figyelmeztetést is kaptak, hogy túl sűrűn ellenőrzöm, elkészült-e a munkavállalási számom... 21 nap, az 21 nap...

Nos azóta egy hónap is eltelt jócskán, s mivel nem jött le most sem, elbattyogtam a körzeti irodába itt, NY-ban. Ott sajnálkozva adták tudtomra, hogy nem is szerepelek a rendszerükben, emiatt elnézést is kérnek, de ez az automatikus rendszer még új és botladozik, tehát rá kell segíteni manuálisan. Na, rásegítettem, mert elküldtek Jamaica-ra (bármi dolgom van, újabban mindig Jamaica-n kötök ki, ott a munkahivatal, a személyiket kiállító hivatal, az SS Office is, meg a Kennedy reptér , de ez már csak hab a tortán)

Miután előző helyen csak 1 órát álltam sorba, nem bántam, hogy itt meg kettőt... De sorba álltam, s egy kedves idős asszonyhoz kerültem, aki felkapta a fejét, mert szerinte olyan gyönyörűen beszélek, hogy öröm hallgatni. Meglepett, főleg, amikor megkérdezte, hogy van-e most valami dolgom. Mert ha nincs, tegyem keresztbe az ujjaim, és drukkoljak magamnak, mert ő most megoldja nekem a problémát. Ami abból áll, hogy két hét helyett két nap alatt, sürgősségivel kapom meg a számot. S közben meséljek az országomról, igaz-e a Drakula-sztori, és milyen érzés nekem angolon kívül más nyelveket is tudni, mint a román vagy a magyar...

Most meg vettem egy gallon tejet, és azt iszogatom az erkélyen egykedvűen. Konyakot innék, de ezek nem tudják, mi az. Meg aztán itt jól el vannak dugva a hétköznapi ember elől az alkoholos italok. Merthogy ezeket nem szabad a kizsbautba meg a nagybautba se árulni, csak kifejezett Liquor Store-okban, ami meg nincs minden utcasarkon. Tehát nincs konyakom. Ha jön valaki hozzám, ajándékötletnek sem utolsó:))))))))))))))))))))))

Iszom ezt a tejet egész este, és bosszankodom, hogy a szomszédos mexikói kisábécében a boltos 4 dollárért akart egy szivacskenyeret adni, és miközben tejezek, az jár a fejemben, hogy miből lehet gyártva ez, merthogy tehenet csak akkor látna, ha megnézné a cimkét a dobozán... Tejet azért ne hozzatok, ha jöttök. Kenyeret se.
Megyek aludni. Amikor újabb élmények törnek rám, maj' szólok.

Csók mindenkinek!
Art

New York, 2009. július 8.