2009. október 28., szerda

Vannak helyzetek


"Útközben beleütközök néhány áramlatba, szélbe, viharba, de csak evezek tovább, aztán egyre jobban elfáradok, és most már tisztában vagyok vele, hogy elvétettem az irányt, eltévedtem, s már nem is látom a szigetet, amit kiszemeltem. De most már azért sem fordulok vissza."

Ez áll a Paulo Coelho naplóm novemberi oldalán "szolgálatos" mottóként.

Napló, amit a Kedves a karácsonyi fa alá a fenyő- és fahéjillat alá tett.

Kedves, aki az óceánnyi távolság nagyságával arányosan vékonyodott el mellőlem. De keze nyoma még ott van a november tizedikénél, ahova beírta megelőlegezett születésnapi jókívánságát jó előre nekem.

Micsoda helyzeteket produkál az élet!

Vannak ám mókásabb kimenetelűek is nem csak olyan merengésre és magunkbafordulásra késztetők. Bár, lehet, kívülállóként minden sokkal mókásabban csapódik le, mint érintettként. A metrómegálló peronján egy vékonyka, fehér bőrű fiatalember. Amolyan látványosan-vallásos fajta. Legalábbis a kippah erre enged következtetni. Bár már az is hangulatos, mert piros alapon fekete pöttyös, mint kedvenc bogaraink. Ő maga meg csinos, vagy hogy mondjam, hogy a legnagyobb jóindulattal sem fognám rá, hogy szép. És talán még ártatlan is, bár manapság e tekintetben nem jó senki miatt sem tűzbe rakosgatni a kezünket. A Brooklyn-Bronx metrón mindig jó kis vegyes társaság van. Ott hánykolódik rajta az élete delén épp hogy keresztülvergődött úriember, aki akár zsivány is lehetne kinézete alapján, de mivel nem jó a kinézet alapján megítélni valakit, maradjunk annyiban, hogy erősen italos aura veszi körül (Részeg...). Amilyen borostás, olyan bizonytalanul tántorog a megállóban fékező metrókocsi tömegében. Ráadásul, egy éppen felszálló alakjában egy elbaltázott románc (nem túl bíztató) emlékképei is elöntik az agyát, és ettől - meg az elinduló metró lökésétől újabb lendületet kap, és nekilódul...

A most felszállt szende fiatalember keresi a helyét a munkából hazafelé ingázó bronxiak közt, bár egy kapaszkodó jutna neki is. Csend van, mindenki el van merülve a gondolataiban - egyesek csak el vannak merülve. Gondolatok nélkül. Okosabbak olvasnak. A ... mások meg esznek. Sok csirkét meg-ami-van-a-pungában-még.

És amikor végre jó (álló)helyet talált az egyik rúdba kapaszkodva, váratlanul nekicsapódik valami kellemetlenül borostás, vegyesen áporodott és összeérett italszagot árasztó égszakadás-földindulás beleharsogva a kocsi belső unalmas csendjébe:

- Szeretlek béjbi! Megvan a számom?

A kippah színét átvett fiatalember már tudta, hogy a sok rászegeződő "lényegében nem érdekel, na, de ezt megnézem magamnak" jellegű pillantással szemben semmi esélye tisztázni magát ebből a helyzetből. Az egészből a legmegalázóbb egy idős, sokmindent megélt fekete asszony megbotránkozott pillantása volt.

De előfordulnak ezen a New York-i metrón ilyen s mindenféle mókás történetek, amelyek éppen csak az érintetteknek nem szereznek nevetnivaló perceket. Nemrégiben az MTA, a kisebb ország nagyságú Metropolisz tömegközlekedési vállalatának élére egy európai került. Fel is hördült a City, hogy idejön majd ez a rendezetlen fogsorú brit, és minden rosszat átment Londonból a város tömegközlekedésébe. Hogy ez így lesz-e, még korai megjósolni, de az tény, hogy az európai időátállás már komolyan gondolkodóba ejtette New Yorkot. Mi még a téli időszámításra is csak egy héttel később, ezután fogunk csak áttérni egy kiadós alvás keretei közt. Az elmúlt hétfőn azonban már az öszes New York-i metrómegállóban visszaállították az órákat. Persze, lehet ez tévedés, de fogjuk inkább kisebb lázadásra, bár azokat a munkásokat egyáltalán nem érdekli a magyarázat, akik elhitték, hogy korán van, és tettek még egy egyórás kitérőt munka előtt ...

De aznap reggel az Air France manhattani bázisának tárgyalótermében magam is elgondolkodtam azon, vajon miért nincs a falon a kilencből egyetlen olyan óra sem, ami a New York-i pontos időt mutatná. Ezek a franciák!...

Biztos, hogy lenne, aki rögtön összeesküvés-elméleteket kezdene toldozgatni ezekre alapozva, de egyrészt az én agyam most ehhez nagyon tompa, másrészt minden nap elmegyek a Swatch belvárosi épülete előtt, ahol a 30 számlapos világórán egyetlen sincs, amelyik pontosan mutatná az időt. És hát, náluk ez igencsak presztízsveszteséggel is jár. Bár, nem úgy tűnik, hogy foglalkozna bárki is ezzel házon kívül, de belül sem.

Vannak, hát helyzetek, kedveseim. Most éppen ez a helyzet.

Ölellek,
Art

New York, 2009. október 28.

2009. október 20., kedd

Jól megvagyunk Isten nélkül (s jól megleszünk...?)


Avval kezdi az újság s a híradó, hogy az 1948-as esztendő óta ekkora munkanélküliség nem volt. Amerika meggörnyedt az 5% feletti aránytól, de New York valószínüleg bele is rokkan a maga rekordjába, ami már a 10%-ot is rég lekörözte.

És mintha egyéb baj se lenne a környéken, New York-ot most egy - még csak előkészületben lévő - kampány borzolja. Szerintem nagy baj nem lenne otthon hasonló esetben, hiszen, vagy betiltanák és elítélnék, vagy nem foglalkozna vele érdemben senki. Napokon belül a New York-i metróban egy magánkezdeményezésre és huszonötezer zöldhasúért cserében megjelenik majd a plakát: "Milliónyi New York-i jól megvan Isten nélkül. Ugye?"

Most akkor mi legyen? Ez mégis csak New York. Betiltani nem lehet, mert létező véleményt hirdet, ami nem jelent közvetlen veszélyt az állam biztonságára - bár az ilyet telitorokból magam sem merném csak így kijelenteni, nehogy valakik ott fenn nagyon megorroljanak rám, mezei halandóra... Másrészt meg ott a huszonötezer dolcsi. Azt mondta egy okos, aki ebben a témában mert nyilatkozni, hogy a szabadság igazából azt jelenti ebben az esetben, hogy vannak emberek, akik így gondolkodnak, és nekik is kell egy kapaszkodó, hogy nincsenek magukban hitükkel, ami a nem-hitben áll. New Yorknak tehát engednie kell, ha nem akarja, hogy a liberális világközpont titulusán valami csorba ne essék. Eléggé megtépázta már az is ezt a prűd államot, hogy két pasas a törvények ellenére mégiscsak sikeresen összeházasodott itt. Mert a város, ahol senkinek az égmegadta világon semmi komolyabb baja nincs semmiféle mássággal, és a mindennapi életben a legtoleránsabb minden elképzelhetővel szemben, papíron ugyanezt már nem vállalja, hiszen annak nyoma marad. Ebből a szempontból tehát New York igenis, nagyon is Amerika - egyet gondolunk, másat hiszünk, és egyebet mutatunk kifelé. Hisz arra külön szabályok vannak, mit kell kifelé mutatni mindennapi szituációinkban. Hogy mit hiszünk, az a magunk szabadsága, hogy mit gondolunk pedig, azt a helyzet hozza.

Nem ez az istentelen hirdetmény az első, ami a szabvéj porát megkavarja, hiszen ha csak a 95-ös Calvin Klein kampányt vesszük, New York akkortájt is mgecsikorgatta a foga fehérjét. Alulöltözött kívánatos modellek (lehet-e cK modell nem kívánatos?) cK cuccokban - esetenként csak farmerben, hisz ezt reklámozták. És hogy mennyire álszent a megközelítés: nem az volt a baj, hogy alulöltözöttek, és látni lehetett izgalmas dolgokat az utazónak, amíg hatszáz megállót utazik keresztül a városon, hanem, hogy ezek a fiatalok - a modellek mármint - kiszolgáltatott helyzetben vannak, mert le kell vetkezniük. Senkiben fel nem merült, hogy egyiküket sem kergették otthon furkós bottal az asztal körül, hogy nekivetkezzen a plakát kedvéért, és ha jól belegondolok, a metrón órákig zötykölődő New York-i talán napokig dolgozik akkora bérért, mint amit az a "kiszolgáltatott" modell órabérre kap. És a plakát egyetlen részletében sem utalt arra, hogy netán rosszul érezné bárki is magát a kreatív csoportban...

Azóta persze, változott a világ, mert a Dolce & Gabbanna új kampánya teljesen meztelen alakokat sorakoztat fel - hisz illatot reklámoz, nem bugyit, az Armani Exchange sorozatát pedig, ha végigjárjuk a metrókocsiban, akkor egy cakk-pakk szenvedélyes együttlétet élvezhetünk végig - hacsak be nem tűzött közben valaki egy fénymásolt lapot amin izgatottan Isten országának eljövetelét hirdeti a bágyadtan szundikáló ingázóknak.

De hogy ne csak a fogcsikorgatásról írjak, hanem ennél kevésbé fontosabb és lazább dolgokról, elmondom, hogy itt járt ma az elnök. Obama mester azért jött, hogy a Szövetségi Nyomozóirodát személyesen veregesse vállon, mert meghiusították a 2001 szeptembere után előkészített legnagyobb terrorista akciót hetekkel ezelőtt, amiről a világ nem nagyon beszél. És ez a mi nagy szerencsénk, hogy nem beszél, mert ha beszélne, akkor nekünk régen rossz lenne már... Nem beszélnek róla, mert nem lett semmi. A fickót elfogták, és ráadásul a mi környékünkön, úgyhogy Piri néni megkért, mostmár sötétedés előtt is zárjuk a lenti ajtót, mit tudni, miféle emberek szivároghatnak be ide, mert akik a szabvéjt levegőbe akarják röpíteni, azok biza mindenre elszánt komisz gazemberek. Szó-mi-szó, nagyon ideges lettem volna én is, ha például lekések egy interjút épp, mert egyesek felrobbantják a metrónkat. Mert jogaim vannak, ugye. Meg havibérletem is. Nem azért vettem, hogy ne tudhassam, mikor robbantanak fel!

New York, 2009. október 20.

2009. október 17., szombat

Madonna a "magyar negyedbe" költözött


Drága Barátaim!

Új szomszéd költözött a környékre. De ne vágjak egyből a közepébe, mesélek Nektek arról, ami felől sokan kérdeznek, és az az érzésem, nagyon sok, nem valós sztereotípia övezi a "magyar negyed" fogalmát.

Tulajdonképpen kihalófélben van az a réteg, amelyik annak idején lehetővé tette, hogy felső-Manhattan, az Upper East Side Yorkville-re keresztelt kerületét "magyar negyednek" mondják. Ma már csak elvétve hallani itt magyar szót, azok, akik itt éltek, jobbára elfogytak vagy hazatelepültek Magyarországra, hogy az amerikai nyugdíjukból megéljenek - hisz itt elég kevés esélyük lett volna rá. Bezárt a magyar vendéglő is és a Bartosék-vezette Kék Duna könyvesbolt is. És a magyarok legfennebb egymást eszik. De azt kitartóan és következetesen.

Mégis izgalmas nagyokat sétálni Manhattan északi negyedeiben. (eddig sem nemzeti öntudat vitt arra a környékre, sőt!)

Míg a nyugati oldalán a Central Parknak a Broadway felső része határozza meg a hangulatot, amit talán a Seinfeld filmsorozatból ismerhetünk meg leginkább a maga fiatalos (bár jobbára középkorú, de szingli) bohémságával, addig a keleti oldalon lassúbb az élet, kissé öregesebb, de mindenképpen elegáns. Itt még sok "régi New York"-hangulatot lehet elcsípni, amit talán joggal féltenek az itt élők az évtizedek óta húzódó új metróvonal építésétől. New York szégyenfoltja a Második sugárút, a Second Avenue metrójának építése ugyanis sokkal reménytelenebb eset a budapesti 4-es metrónál, és még annyi esély sem mutatkozik a megvalósítására a sok elpazarolt évtized ellenére, mint szerencsétlen budapesti társának. Féltik a környéket, mert a szabvéj ugyan megkönnyíti majd a közlekedést, viszont átírja a környék arculatát és beleszól a hangulatába is.

Itt még nem adtak ki építési engedélyt 30 emeltnél magasabb toronyházak építésére, és gondosan ügyelnek arra is, hogy a zöldövezetek se veszítsenek meglévő terükből, ha nem muszáj. Nem engedték bevásárlóközpontok és multik betolakodását, az Upper Manhattan lakosai inkább ragaszkodnak a sarki fűszeresekhez és ahogy ők emlegetik, a "papa és mama tulajdona"(pop's and mom's) jellegű kisvendéglőkhöz. Nem gazdagok, hanem egyszerű polgárok lakják a környéket. A gazdagabbak a Lexingtonon túl, a Park Avenue luxus házaiban tengetik életüket - ottanság élte New York-i éveit Marlene Dietrich is, vagy a Central Parkot ölelő Fifth Avenue-n, az 5-ös sugárúton található palotákban, de akár a Madison Avenue csodaszép rezidenciáiban.

Épp ezért vert fel nagy port az új lakó. Még a New York Times is meghökkenését fejezte ki, hogy a híresség mintha eltévesztette volna az irányt, és a Lexington Avenue "rossz oldalán" indult el ingatlant keresgélni.

Madonna azonban nem hülye. A Sotheby's által 45 millióra becsült ingatlant 42 millióért kiáltották ki, Madge 40-et ígért, de a válságnak vagy miegyébnek köszönhetően végülis 32 és fél millióért meg is kapta Manhattan legnagyobb területű ingatlanját a már említett megboldogult "magyar negyedben", a 81-ik utcában, pár lépésre a Magyar Háztól és a református templomtól.

Hátha egy stand-upomra leugrik majd megnézni valamelyik este, ha ráér...

A 26 szobás lakásban 14 hálószoba van és egy park nagyságú kert illetve borpince is jár hozzá két garázzsal. Az épület tulajdonképpen három lakóház egyesítéséből áll össze.

Válása után hagyta ott Londont, és nem Kalifornia felé vette útját, hanem 80-as évekbeli nagy kiugrásának helyszínére, New Yorkba cuccolt le. Tulajdonképpen a cél, hogy egy kis londoni hangulatot átmenekítsen New Yorkba, és erre ez a ház tökéletesen megfelel. Vásárlásával pedig a New York-i rettenetesen pangó ingatlanpiac idei legnagyobb tranzakcióját követte el. Ha valójában egy percet sem fog Madonna és kiterjedt sleppje a 81-ik utcában lakni, a ház mindenképpen felértékelődött. De itt fognak lakni. Nyár elején kötötte meg a szerződéseket, majd elrohant világkörüli turnéjára, most pedig már látni vélték a szomszédok - azok ugye, mit nem látnak?! - hogy nagy a sürgés-forgás a 152 szám alatt, ugyanis Madonna és gyermekei valamint a teljes kiszolgálószemélyzet már belakta a kúriát.

Vajon ki lesz az első, aki egy jó kis amerikai pitével becsenget az új szomszédhoz, hogy "Hi, hi, Miss American Pie!" ?

New York, 2009. október 17.

2009. október 14., szerda

Hazudni minek?


Addig is, míg pang a New York-i fekete és fehér munkaerőpiac is egyaránt, mi itt a Queensbulvár szegélyén, közvetlen Pirike, azaz szorri: Pery néni fölött egy szinttel kibővítettük társaságunkat egy újabb lakóval. Őt nemigen fogja ez zavarni, hiszen, amint elkotyogtam már, Piri néni annyira siket, hogy nem látták értelmét csengőt sem működtetni a lakásában, hanem, ha valaki bejut a házba, csak benyit hozzá. Már ha akar. Eddig én nem akartam, de üzent lakótársammal, hogy alkalomadtán nem ártana, ha meglátogatnám, és egyikünk sem járna rosszul. Persze, semmi malacságot nem feltételezek a kilencvenötödik évében járókerettel bukdácsoló házinéni felvetésében egy-egy későbe nyúló bridzspartin túl. Az meg nem is malacság. Noha Máriának azt is hozzáfűzte, hogy tulajdonképpen a combjai ma sem utolsó darabok, és ezt szemléltette is egy szellős és hirtelen mozdulattal, lakótársam nem kis meglepetésére - főleg, ami a hiányzó ruhadarabokat illeti. "Az a csendes stramm fiatalember" - így emlegetett, és jólesett, hogy nem tart zajosnak, bár tisztában vagyok vele, hogy ez önámítás részemről, hiszen Piri néni a legkevésbé alkalmas rá, hogy ezt eldöntse. Mária épp aznap lett munkanélküli, amikor ez a párbeszéd megesett, és emiatt jött hozzánk hétvégére a romániai barátnője, aki szintén ittenség setepertél mostanság, hogy vígasztalja bajbajutott barátnéját. Doina a nálunk töltött hétvégén értesült róla, hogy ő is a munkanélküliek New York-i hosszú sorát gyarapítja immár , és estére már a csomagjait is behurcolta hozzánk korábbi bentlakásos munkahelyéről. Így aztán már kerékpárunk is lett, és rengeteg csacsogás. A hirtelen munkanélkülivé vált asszonyok ugyanis már kora reggel elkezdik a napot élénk társalgással, de ha egymással nem is, telefonon vagy Skype-on mindenképp tartják a folyamatot. Tulajdonképpen egy Guiness rekord kísérletnek is megfelelne, olyan gondosan ügyelnek rá, hogy ne legyen pillanatnyi csend sem késő éjszakáig. Akkor még egy (nagyon sokadik) utolsó cigarettára kivonulnak kaszinózni egyet az erkélyre. És beszélgetnek! Mindig azt hittem, van olyan mindenki életében, hogy egyszer csak kifogy a mondanivalóból, de ez semmiképp nem áll az én lakótársaimra. Hát még ha beszélnék egymás nyelvét!...Így csak azon szűk mezsgyén oldják meg (nem is akárhogyan) az imént említett kontinuitási bravúrt, ami az átfedést illeti Doina részéről, aki Marosvásárhelyen mégiscsak felbatyuzkodott egy kis magyar nyelvtudással.

Nehéz tehát a helyzet a munka terén. Nagyon nehéz.

Minap három Armani öltönyös úriember bohóckodott a Wall Streeten, mint kiderült, munkanélkülivé vált bankszakemberek, és most is a pénz utcájában keresnek pénzt, csak nem banki trükökkel, hanem bűvésziekkel meg vásári mutatványokkal. Látott már ez a Wall Street hasonlókat, hisz nem ritka a szendvicsembernek öltözött fehérgalléros sem "Hire me!" (Alkalmazzon valaki!) felirattal.

Otthonról, akinek legcsekélyebb filmes és hallott élménye van Amerikával kapcsolatban, fejcsóválva üzeni nekünk a jótanácsokat, és sokszor megtudjuk, mit tenne ő, az adott illető, ha neki egyszer lehetősége lenne itt lenni - mert ő akkor megmutatná, hogy van itt munka, mert aki dolgozni akar, az igenis talál munkát, neki senki ne mondja, amikor Amerika a lehetőségek hazája, megaminden. És kapjuk hazulról a munkaötleteket is. Persze, az aranyásás ötlete is felmerült már, a mosogatás és kurválkodás valamint a kutyasétáltatás. Nem avatkozom bele olyan előkelő munka New York-i alapszabályainak és engedélyeztetésének részleteibe, mint a mosogatás. De a kutyasétáltatás körüli sztereotípiát ha sikerül eloszlatnom az otthoniak fejében, máris előbbre járunk cseppet. Olvastam ugyanis a hirdetést, és felcsillant a szemem, hogy most aztán megfogtam az isten lábát, végre egy munka, amihez talán egy európai végzettség is elegendő, sem feketének és sem spanyolajkúnak nem kell lenni, és még hajtásit sem kérnek majd, ejsze. De előre ittam szegény mackó bőrére, ugyanis a teljes oldalas hirdetés meglehetősen komoly feltételekhez köti a Downtown Manhattan négylábúinak a sétáltatását. Eleve névvel-címmel kell jelentkezni és rezuméval, és ajánlott saját fotót is mellékelni. Ugyanakkor kötelezően ki kell emelni végzettségi szintünket, egy rövid esszében összefoglalni eddigi, a kutyákhoz fűződő viszonyunkat (sic!) - leellenőrízhető referenciákkal, persze - és megjelölni, milyen márkájú cipőben óhajtjuk a feladatot - amennyiben alkalmasnak találtatunk erre - teljesíteni (ők személy szerint az XY márkát ajánlják ugyanis). Gondolom, milyen is az, amikor a gazdi lesi a palotapincsi pofácskáját, amint az turkál a rezumék, egyetemi diplomák és fényképek között, hogy vajon melyikre vakkant rá...

Nehéz a helyzet, na. Nehéz.

És már koldulni sem lehet akárhogyan, mert ki figyel manapság New Yorkban oda egy olyanra, aki azt írja ki: "hajléktalan vagyok és munkanélküli" ? ...

Múlt este bevásárolni voltam, és a Times Square-en kellett keresztülmennem a metróhoz. Az, hogy "kellett", nem egy nagyvárosi nyafogást takar ez esetben, bár a New York-iak valóban messziről elkerülik az ilyen turistatermő környéket, és csak akkor mennek oda, ha látják a hátuk közepét, vagy ha valahonnan idevetődik valami távolról jött vendég, aki mindenképpen ezt akarja elsőként látni a városból, hogy első pillanatban megjegyezze: "Jééééé!" majd azt is: "Ez csak ennyi???"...

Na, de ezen is keresztül kell esni előbb-utóbb minden idelátogató rokonnak és ismerősnek. Aztán mehetünk a Szabadság szoborhoz is... Nekem amiatt volt fura koraeste keresztülvágni az egykori Ground Zero-n, mert a sok fényképeződő túrista közt igencsak mókásan szotyogtattam a kis szatyromat a parizerrel és a mienkre valamelyest hasonlító kenyérrel valamint egy borkán savanyú ugorkával a szabvéj felé. Akkor lettem figyelmes egy kisebb csoportra. Azt hittem, mutatványosok, de nem.

Odébb egy koldus a standard hajléktalan-munkanélküli szöveggel. Mindenki átnéz rajta, nagy ívben kikerülik. Ahol a tumultus kezd nőni, és hullanak a bankók a kalapba, egy másik. Az ő kartonjára ez van írva: "Nekem sörre kell - legalább nem hazudok!"

New York, 2009. október 14.

2009. október 7., szerda

Őszesti gondolatok


Drága Barátaim!

Előkerestem ezt a verset, amit négy éve szerettetett meg velem egy unalmasnak induló tévéműsor felvétel.

Méhes Kati ült a rendetlen stúdióban, lekapcsolták a fényeket, csak egy spot világította meg az arcát. Nem emlékszem, miben volt, csak barna és kellemes sárga színek jutnak hirtelen eszembe. És amikor megszólalt, elhalkult minden lárma, minden zaj, sőt, a nesz is elült, és a stúdió is meghitté vált. Ezt a verset suttogta el. Ehhez nem is elég "csak" színművésznek lenni. Olyan gazdag volt. Otthon biztonságba menekített kincseim közt ott lapul az a felvétel...

Kati, aki egy Lao Ce idézettel engedett a hosszú útra, s most barátaimmal együtt olvasod e levelet, ezúton is köszönöm azt az élményt a kopottas stúdióban!

Nem vagyok versmondó. Semmilyen. Nem hogy jó nem. De bennem volt ez a vers azóta is. És előjött. Két évvel ezelőtt.

Ezt osztom meg Veletek most - sokakkal újra. És az alábbi pár ma esti gondolatom.

Távol Erdődtől és nagyon távol elgyötört lelkem és megtépázott, bolond szívem otthonától, mindezektől függetlenül rámköszönt az ősz. Mindig szerettem, mindenhol. Otthon szerettem az otthoni őszt, a nyirkos reggelt, a ködszagú alkonyt, az avarszínű földet, a füstölgő kéményeket és a festménnyé tarkult erdőt. New Yorkban rajongtam mindig a New York-i őszt, a mézben pirított kesu illatú Broadway-estékkel, a Central Park földszagú színpompájában mogyorót gyűjtő mókusokkal és ellustul mosómedvékkel, a hirtelenjött sűrű szemű esővel együtt.

Most New Yorkban... Kiülök a dombtetőre... És várok. Várok.

Várok.

Itt van az ősz: hűvös van.

Itthon a karosszékben még jó. Hátamra árad a meleg. Aranyfényű a lámpa. Sárgán gőzölög a tea.
Otthon ma hiába várt az erdő a téli álom előtt magához ölelni kopaszodó vadrózsaágaival vagy száradozó szederindáival. Nem mentem el nagyokat hallgatva elpanaszolni neki, mi bánt mélyen belül, sem megígérni az új kikelet majdani érkeztét.

Itt meg hiába várt az elbújtatott sétány és a frissen sült sósperec kissé égett szaga az utcán.
A befűtött szoba szemén egy-egy játékos szél leszárítja a könnyeket, amit az ég odafröcsköl folyton.

És az ősz belül van leginkább. Milyen különös: ha tükörbe nézek, akkor látom leginkább!

New York, 2009. október 7.

Itt van az ősz, itt van ujra...


Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan
Lantomat megpenditem,
Altató dalod gyanánt zeng
Méla csendes énekem. -

Kedvesem, te űlj le mellém,
Ülj itt addig szótlanúl,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonúl.

Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne keltsük álmából a
Szendergő természetet.

Petőfi Sándor

(Erdőd, 1848. november 17-20.)

2009. október 4., vasárnap

Az emigráns szindróma


Akkora Hold lesett be az imént az ablakomon, hogy ha semmiképp nem akartam volna tudomást szerezni róla, akkor komoly bajban lettem volna. De szerencsénkre - az enyimére s persze, az övére is - nem akartam kitérni a bulvár túloldaláról felpattanó teliholddal való szemezés elől. Így tehát békésen könyvelhetjük el, hogy ismét eltelt egy hónap (bár már tudjuk, hogy csalóka, ha az ember naiv módra csak a teliholdak számlálására hagyatkozik e téren). Ezúttal a negyedik - már ami a papírforma szerinti hovatartozásomat illeti. A lelkiekről ilyen karakán vonalak közé tömörítve nem beszélhetünk.

"- Érzem, mostmár te magad is megélted az emigráns-szindrómát" - írta most érkezett levelében Livia, aki - már tíz éve is elmúlt - nekem adta ajándékba New Yorkot, hogy kedvemre és tehetségem szerint gazdálkodjak vele. Megelőlegezte a bizalmat, hogy nem fogom elherdálni az ajándékot.

Kíváncsian fürkésztem az arcán a ráncosító borút - és azt sem titkoltam, hogy meglepetten - amikor eljött a hétvége, felkuporodott a kanapéra néhány szál cigarettával és a vezetékes telefonnal. És hazatelefonált.

Ez volt a program. A Program.

Mindvégig azt gondoltam, Livia elherdálta sokéves itt tartózkodását, mert amikor a munka, ami miatt idekényszerült (esetében ez nem pusztán valami ideillő szóbravúr) a Manhattan szívében büszkélkedő Dryden East hotelbe, hétvégente elengedte volna a Central Parkba, a Rockefeller Centerbe, a Szabadságszoborhoz vagy a Times Square-re, ő akkor sem élt ezzel, hanem felkuporodva a kanapéra szomorú és hosszasan a semmibe kalandozó tekintettel telefonált haza. Tíz éve is megvan már, és ha közben még jártam a 39-ik utcában, amíg Ő itt volt, ugyanúgy találtam hétvégenként. Felkuporodva a kanapéra néhány szál cigarettával és a vezetékes telefonnal.
Hétvége van. Ilyenkor nem járok a Central Parkba, nincs, amiért épp ma felmenjek a Rockefeller Centerhez, és amióta itt vagyok a Szabadságszobor szigetére sem utaztam ki - őnagyságával a Battery Park korlátjára hajolva is nagyokat tudok én beszélni, ha egy-egy hétköznapi esten arra vetődöm. Inkább felkuporodom az ágyra, magam mellé teszem a frissen főtt feketét - nem iszom ezt az itteni kávénak csúfolt izét - és hazatelefonálok. Azon kaptam magam, hogy ugyanolyan üveges tekintettel bambulok közben kifelé az ablakon, mint ahogy Livia is tette.

Ezt a felismerésemet osztottam meg vele levélben, amire a fentebbi konzekvenciát vonta le.

"- Lassan minden a helyére kerül." - állapította meg mindenféle meglepettséget mellőzve, amikor megtudta, kiköltözöm. Az egyetlen tényező, aki miatt az amerikai nagykövetséget elhagyva nem esküdtem meg, hogy soha többé nem teszem a lábam Bukarestbe, az Livia. Ahhoz ugyanis vajmi kevés reményt fűzök, hogy valaha is arra fogja majd egyik ingyen repülőútját használni, hogy eljöjjön hozzám New Yorkba. És miatta van az is, hogy nehezemre esik egy kalap alatt gyűlölni a bukarestieket, mert ha belegondolok Bukarestben is talán a legkevesebb manapság a bukaresti. A hordaléknak meg nincs hovatartozása. Mint itt, a Nagy Almában sem.

Sőt, mi több, a követségről egyenesen hozzá siettem, hogy vonatom indulása előtt magamhoz szoríthatssam.

Liviát New Yorkban ismertem meg. Livia nekem így tehát New York. Jellegzetes és diszkrét francia parfümöt használ, és mindig a skatulyából van előrántva. Sosem tudtam ellesni, hogyan csinálja. Hiszen kora reggel elment a Madison Avenue-ra, majd az irodai munkaidő végeztével tovább a Kennedyre, hogy miután útnak eresztette az aznapi hazautazókat, ő is megtérjen a 39-ik utcába, és hogy reggelre ugyanolyan frissen vasalt legyen, mint a Madison próbababái. Sokáig meg voltam győződve róla, hogy csak New York lehet a magyarázat a ragyogó fekete cipőjére, amin soha nem volt nyoma sem a pornak. De amikor beléptem az erősen felújításra szoruló bukaresti iroda időette futószőnyegén a helyiségbe, hiába reménykedtem, hogy Livia majd nem olyan lesz, mintha a Madison Avenue-ról sétálna elém. Frissen vasalt volt, ugyanaz a jellegzetes és diszkrét francia parfüm, és talán akkor léphetett elő a skatulyából, különben azon a mokettán nem lehetett volna a cipőinek csillogóan feketének maradniuk. Arra vártam, látna el mindenféle tanácsokkal, árulna el nagy titkokat, amit eddig még nem mondott el valami oknál fogva New Yorkról, de ő csak rágyújtott és néhány szépen fogalmazott mondatban a kinti hóhullásról tett említést, és mindenféle napi bajainkról. Aztán belekortyolt a kávéjába, megsimogatta a fejem a tekintetével, és ennyit mondott:

"- És a többit te már tudod. Nagyon jól tudod."

Valamikor egy segélykiáltás is elhagyta a torkomat egy levélben nem is olyan rég: "- Ha már nekem adtad, most taníts meg megmaradni is benne!" De biztos, hogy méltatlannak találta mindkettőnre nézve a probléma ilyetén felvetését, mert semmit sem mondott erre. Azaz mondott, de sokkal később, és nem is ebben a kontextusban:

"- Meglátod, minden a segítségedre lesz, hisz Ott vagy."

Olyan nagybetűsen beszélt New Yorkról, mintha szeretné vagy valaha is szerette volna. Talán a kedvemért. Hogy nekem ettől könnyebb legyen szeretni.

... Lassan rájöttem a titokra: tényleg szereti! Legalább annyira, mint én.

New York, 2009. október 4.

2009. október 2., péntek

Ez csak egy bulvárlevél (a Queensbulvárról)


Kérdeztétek azt is, mi hír még a városban azon kívül. Mondom, né, tényleg hogy semmi pletykát nem mondtam mostanság, pedig jártomban keltemben annyi minden van, hogy nem győzöm megjegyezni. (És nem is jegyzem, mert rohamosan hülyülök)
A minap felkaptam a fejem, mert szóltak, hogy a városban lesz Obama. Nem a titkosszolgálatok jelentették be nekem, hanem az újságban olvastam, és hirtelen eszembejutott, hogy amikor amerikai elnök utazott Romániába, a fél ország légtere le lett zárva, és bizonyos ideig a mobilszolgáltatásokat is leállították. A bukaresti felhajtásról nem is beszélve. Elgondoltam, milyen lenne egy ilyen buzgó városlezárás New Yorkban. Bam viszont csepp felfordulást sem okozott az Almában. A Wall Streeten volt dolga, és amikor a bankárokat kiosztotta, élénk társalgások közepette ex-riválisa férjével és korábbi elődjével, Billy Clintonnal együtt átsasszéztak egy étterembe. Valami flancos világláncra tetszen gondolni? ... Óh, uttyanmár... Ezek nem peszedisták! Az ex és jelenlegi elnök Il Mulino hangulatos kis olasz éttermébe sétált be a személyzet nem kis megrökönyödésére. Útközben szinte találkoztak azzal a meglehetősen akartos úrral, nevezzük csak Mr Jones-nak, akit épp aznap reggel rúgtak ki állásából, és hazafelé baktatva a Downtown utcácskáin, ha már szembement az elnökével, úgy gondolta, érdemes megkérdezni, nem tudna-e valami munkát szerezni neki - mert ugye, ilyen válságos időkben az ember minden ismerősét megkérdi több fül többet hall alapon. Így Jones is a Wall Streetről kikanyarodó Obamában látta egyik potenciális ötletadóját. Mást se ismer ezen a környéken.Valami marcona manuszok azonban nem hagyták a hirtelen szárba szökött tervet becsületesen véghezvinni, Jones viszont volt annyira leleményes, hogy a kérdést fennhangon eljuttatta a címzetthez, aki pedig volt olyan kedves, és intett is az egyik marconának, hogy intézkedjen. S hogy Jones dolgozik-e, nem tudom, de mindenesetre, irígyeltem, mert én nem lehettem ott, hogy valami állásügyben bekiabáljak a marcona mögé. Ha jól emlékszem, épp a hivatalban álltam sorba valamiért. Nagy itt a bürokrácia, valami rettenetes!...Meg tejet is kellett vennem.

De nem csak a két úriember lepte meg az olasz vendéglősöket, hanem a mostanában mind gyakrabban New Yorkban sertepertélő Madonna is. Nemrég a hazai sajtó még javában osztotta és elemezte a cigánykérdést a bukaresti Madonna koncert kapcsán, míg amaz már egy korábbi levelemben emlegetett divathéten a Bryant Parkban üddögélt - ahová milyen nagyon szerettem szép időben kijárni veletek netezni a légből kapott világhálón! Nem együtt voltunk ott, sőt, azt hiszem, Madge nem különösebben óhajtott a meglehtősen szétcsúszott Mickey Rourke-kal sem vegyíteni, Lady Gaga jelenléte pedig kifejezetten nem érdekelte. Csak ült, és élvezte a simogató New York-i őszt. Tegnapelőtt meg David Letterman műsorába kapott meghívást, hogy mindenféle kolontosságokról cseréljenek eszmét, többek közt arról, hányadán is áll épp a pasikkal, hogy aztán kimondja: "Hamarabb fog elütni egy vonat, semmint újra férjhez menjek!". Ezt követően keveredtek Angelo pizzériájába egy sajtmentes pizzaszeletre a stúdióból kilépve a Broadwayre. Kedves ember Letterman, és roppant előzékenyen sietett mindenkinek bemutatni a vendégét: " Ő Madonna..."

Mint kiderült, az 51 éves popdíva ugyan hideglelést kap a házasságtól - tegyük hozzá: egyelőre - viszont nyitott egy hosszantartó szerelemre. Hogy ez Jézusnak mennyire jó hír nem tudom, hisz Madonna az anyja lehetne. Már Jézusnak... Nyilván nem hézagos bibliai ismereteimmel traktállak Benneteket, hanem csak arról a 22 éves ifjúról beszélek, aki mostanság jogosan büszkén vallhatja magát a hölgy latinloverjének, és aki csücskös orrú cipőjében kísérte el sziporkázó barátnőjét az egyik Broadway színházba is, ahol egy (számomra) ismeretlen szerző (számomra) ismeretlen darabjában Hugh Jackman játszik a Bonddá avanzsált, ezúttal parasztbajszos Daniel Craiggel. (Azt mondják, látták Jackmant Manhattanben mezítláb kóricálni - hogy egyeseknek mi nem jut eszébe, most mondjátok meg! Nekem meg kóricálhatott volna, mert úgyse ismertem volna meg, most ez a szakadt stílus amúgyis divat.)

A kritika nem sok jót írt róluk, de rosszat sem. És talán ez a lagymatag fogadtatás a legrosszabb - még egy Broadway előadás esetében is. Nem úgy, mint a Hamlet. Mert a dán királyfi igencsak ott van a reflektorfényben, amióta sikerült ideszerződtetni erre a produkcióra Jude Law-t, akit estéről estére egész rajongói hadsereg üldöz néhány utcasaroknyit, de legalábbis az első autogramig vagy kézfogásig.

Szemmel láthatóan nehezére esik ennek a jóembernek is egy 4 órás előadás után még ezzel is megbirkózni.De már látom a tekintetén, hogy előbb-utóbb valaki nagyon de nagyon szájba lesz vágva, ha elborul az Alfie agya.

Rob Thomast pedig, a Matchbox Twenty énekesét senki sehova nem kergette, önszántából ugrott el ide Flushingba, a szomszédságunkba, ahol nemrég terroristát is fogtak (milyen környéken lakom, mit szólsz!), aki levegőbe akarta szeptember 11. tiszteletére röptetni a New York-i metróhálózatot méghozzá illatszerboltokban összeharácsolt körömlakklemosó és egyéb kencék felhasználásával. S persze egy kommentátor máris megírta: mától egy egyszerű szépészeti bevásárlás sem lesz ugyanolyan, mint régen volt Amerikában...

Rob azonban békés ember, és semmi köze a robbantásokhoz, sokkal inkább a Tenis Open miatt sietett ide, meg énekelni is cseppet. Emlékszem, hogy mekkora balhé volt, amikor a Thomas család meghitt életét a házvezető trampli azzal bolygatta meg, hogy telekürtölte a sajtót: felesége rajtakapta az énekest Tom Cruise-szal az ágyban. Na aztán!...

Igaz, a feleség erről nem nyilatkozott, Rob is csak annyit tett hozzá, hogy ha pasik jönnének számításba, akkor sem Cruise-nál kezdené. Hogy aztán az ízlése merre változott pontosan, nem tudom. De amikor itt járt az új lemezét promoválni New Yorkban, egyúttal a dalszerzők díját is átvette egy bulin, ahol állítólag megnyalta Jason Mrazt. Na, de hogy mi az igaz, én nem tudhatom, mert akkor épp a TB-kártyámmal voltam elfoglalva, azt intéztem ebben a lehetetlen nagy bürokráciában. És szerintem Bon Jovi se fog erről beszélni, pedig ő is ott volt, miután valami nagyfranc telket megvásárolt magának New Jerseyben, beugrott valami díjat, ejszen, neki is adjanak. És milyen fiatalnak tűnik szmokingban!

Szóval van itt pletyka, kedveseim. Hozzák-viszik a szót. De állandóan.
És akkor még Justin Timberlake szakításáról Jessica Biellel említést se tettünk...
Mi van itt!....

Art

New York, 2009. október 2.