2010. május 27., csütörtök

Austin


Austinról már akkor tudtam, hogy a szívembe fogom zárni, amikor nem zavart, hogy rám dőlt a Budapest - New York menetrendszerinti közvetlen járaton mielőtt még az európai kontinenst elhagytuk volna. Ez nem egy előre jól megtervezett összeborulás volt, a repülőgépeken csak a legritkább esetben szoktak egymással összefeküdni az emberek. Austinnal meg akkor még nem sok közös dolgunk volt, ami esetleg ilyen intim helyzetet kavart volna ki, szerintem csupán annyira mélyen aludt, hogy egyszerűen eldőlt. S mivel a folyosó nem a kényelmesebbik megoldást jelentette erre, inkább balfelé hajlott, mert ott puhát és kényelmeset észlelt. Máskülönben vonaton, buszon vagy metrón szoktak egymásra borulni emberek alvás közben. Mindig csodáltam azokat, sőt, őszintén irigyeltem is sokszor, akik felszállva valamilyen zajos és általában koszos tömegközlekedési alkalmatosságra, azonnal szájtátva mély álomba zuhannak.A repülőn eddig nem fordult ez elő velem, ott jobbára vagy nagyon beszédes vagy nagyon zárkózott utastársat fog ki az ember. Bár, lehet, csak amiatt éljük meg ilyen szélsőségesen ezt, mivel magunk is felfokozott állapotban vagyunk egy-egy hosszabb repülőúton.

Austinnal a kapcsolatunk távolról sem volt ilyen egykaptafára felhúzható - ő ugyanis beszélgetéssel nyitott, majd aztán aludt el hirtelen. Olyan hirtelen, hogy felkészülni sem volt rá elég idő. Egyszercsak már aludt. Csak amiatt nem folyt le a székről, mert - a kapitány többször elismételt utasítására - bekötötte magát jó szorosan, és úgy is maradt a Közép-Európát sujtó izgága légmozgások teljes szakaszán. Ugyanez lehetett a magyarázata annak is, hogy nem feküdt keresztbe rajtam kalimpáló lábakkal felfelé, csak diszkréten ráborult a karomra közvetlenül azt követően, hogy görögországi élményeit vázolta fel előttem. Bár, pillanatra meghűlt bennem a vér, amikor a történetet úgy kezdte, hogy tulajdonképpen Romániából jött (és jutott jobbomra, mely később jóízű pihenéséhez járult hozzá) - mert talán a legkevésbé egy újabb romániai útitárs után sóvárogtam, aki ráadásul sokbeszédű. Austin pedig igencsak ilyennek mutatkozott.

- Jó nekünk - a vécé mellett ülünk! - vakkantotta oda fickósan mintegy jónapot gyanánt, majd azonnal ki is fejtette, hogy a vészkijárat mellett ülni a biztonságérzet mellett a mosdók jelentik az abszolut bónuszt, a nagy helyről nem is beszélve.

Röviddel ezután már csak a hirtelen beálló csendre figyeltem fel, és láthattam, amint utastársam alámerül álmaiban. Amilyen gyorsan aludt el, olyan hirtelen kezdett ismét beszélni percek múlva, mintha mi sem történt volna, hogy végre megtudhassam, rokoni szálak kötik román hazánkhoz, és noha erre igyekszik kellőképpen büszkének lenni, jobbára csak édesanyját tartja románnak, akivel három éves korában nyakukba vették a világot. Azóta pedig sok idő eltelt, és noha vissza-visszajár Bákóba nagymama-látogatni, Románia is csak egy a friki úticéljai között Kambodzsa vagy épp Lettország mellett.

- Azért nagy franc ez a ti országotok, hallod! - kezdte, miközben az én agyamon átvillant, mitől jobban az én országom még mindig Románia, mint az övé például, de beláttam, igaza van Austinnak, mert Romániát ennyi élet után az ember nem rázhatja ki magából, mint a bolhát, és hát így belenyugodtam, hogy most az "én országomról" beszélgetünk érdekeseket.

- Valami ég és föld a különbség Moinesti és Temesvár között! - folytatta, miközben a sapkáján a simlédert úgy fordította, hogy láthassam nagy barna szemeit a szemüvege mögött, és elmajszolt egy a vámmentes ferihegyi üzletben beszerzett méregdrága sajtos szendvicset.

Azon töprengtem, hogy le is mosolyoghatnám, hogy ilyesmiket mond, de aztán hamar rájöttem, hogy ami nekünk, akiknek az országáról ugye szó van, természetes, hogy Moinesti messze esik Temesvártól térben, időben és jellegben is, Austin számára ez legalább olyan nagy felfedezés, mint nekem a texasziak modortalansága (és még a nyujorkiakra mondják, hogy amerika legsurmóbb emberei...)

Mint jóval később, már tengeren innen zümmögve New York felé kiderült, Austin is előszeretettel vallja magát nyújorkernek, de ugyanakkor ő maga is meglehetősen elmarasztalóan vélekedik azokról, akik a Nagy Almát lakják.

- Saskatoon volt az első otthonunk, amikor a nyolcvanas évek végén kiszöktünk Kanadába, onnan költöztünk New Yorkba. Laktam én ott Queensben majd Long Islanden is - a szüleim ma is ott vannak. Én leköltöztem egy időre Floridába, és Miamiban jöttem rá, mennyire más a világ! Amikor visszatértem New Yorkba, nem találtam már a helyem, akármennyire is szerettem ott élni, a pezsgő életet, az éjszakákat, a bulihegyeket, a vendéglőket, a szórakozást... És megdöbbentett a felfedezés, mekkora bunkók az emberek New Yorkban, az ember csak ilyen távlatokból veszi észre korábbi élete helyszíneinek jellegzetességeit. Nekem jön a másik az utcán, és elnézést sem kér... Hát tudod... Miamiban nincs ez. Pedig az is nagyváros. Ez már nem mentség New York számára sem. A koszra, a rendetlenségre és a surmóságra sem.

Amíg azonban eddig értünk a beszélgetésben, sokminden másról is szó esett a hosszú repülőút során. Amint említettem, a felszállást követő első hirtelen elalvást követő beszélgetéscikkelyben Austin legutóbbi utazásainak élményeit foglalta össze belevegyítve Moinesti-et a nagymamival, akinek nagy gondokat okoz az unoka nevének kiejtése, ezért csak Augusztnak vagy Jusztinnak szólítja, szót ejtve Temesvárról, Bránról és a törcsvári kastélyról vagy a görögországi Athoszról, ahonnan frissiben tért vissza Romániába. Meglehetősen izgatott, minek megy egy Miamiban élő világfi Görögországba, így erre tereltem a szót semmint arról futtassunk eszmét, mitől van Moldva oly távol Erdélytől egyazon ország határai közé kényszerülve.

- Nem Görögország a lényeg, hanem Athos. - pontosított, majd hozzátette:
- Kolostorokban jártunk.

Ez mégjobban megdöbbentett, mert semmiképp sem mutatkozott rapperstílusba bujtatott haverom olyannak, mint aki szabadidejében kolostorokban bóklászik. De ő nem sokat foglalkozott megdöbbenéseimmel, hanem folytatta a történetet a romániai barátokról, akikkel közösen vágtak a nagy útnak, s akikkel gyalogosan vándoroltak a sziklás vidéken kolostorról kolostorra.
- És képzeld csak, egyik helyen a szerzetes, amikor kaput nyitott azt mondta, hogy én bemehetek, de a románok nem...

És el is képzeltem. De megint csak nem szóltam semmit, vártam a történet folytatását.

- ...Akkor mondtam, hogy ha már így állunk, akkor én is román vagyok. És így már engem sem tekintettek szívesen látott vendégnek. Görögországban nagyon hidegek még az éjszakák, de kinn aludtunk mind összebújva a sziklákon, úgy vándoroltunk tovább... Tejesen össze vagyok törve és kialvatlan is vagyok, de megérte! ...

És mielőtt bármit is reagáltam volna, Austin ismét elaludt. Angie, az utaskísérő hiába próbálta megébreszteni amikor italokat szolgált fel a fedélzeten, így csak magamnak rendeltem egy félszáraz vörösbort, s miközben figyeltem, hogyan hagyjuk el Európát és hogyan veszi át a hatalmat a tenger a kilátás fölött, lopva én is haza-hazagondoltam.

Ekkor borult rám utastársam rusztikusakat hortyogva, a felkaromat átkarolva, mint egy kispárnát, békésen megbújva az oldalamban. Angie járt arra, és egy szemvillanással jelezte, hogy "vágja a szitut" és hogy ő biza pártolja a szerelmet. Láttam, noha nem szólt egy szót sem, hogy elkönyvelte magában a kiegyensúlyozottnak tűnő kapcsolatunkat Austinnal, és hozott két csomag sós mogyorót is:

- ...Mire majd megébred a barátja... - megjegyzéssel, és elsietett ebédet készíteni. Előtte, persze még megkérdezte, hogy bizonyosak vagyunk-e abban, hogy a tudjuk a vészkijárat használatát, mert zuhanás esetén erősen számítanak a segítségünkre az utasok kimentésében a Delta légitársaság teljes legénysége nevében, és előre is köszönik. Egykedvűen lestem ki az ablakon, gondolatban leintegettem Óceánus barátomnak, és -szintén magamban- azon mosolyogtam, hogy ez mekkora badarság, hisz ha a zuhanást az ember túl is éli, meg ha azok a bizonyos mentőmellények - amúgy teljesen megnyugtató módon - a vízzel érintkezve világítani kezdenek is, minek kellene bárkit is kimenteni a világtenger kellős közepén. És főleg hova. Mert az rendben, hogy kivezetjük őket a szárnyra, és az is rendben, hogy a 3 fokos vízben úszkálunk majd világító és meglehetősen divatos színű, citromsárga mellényekben. De aztán?...Austin ekkor már a lábát is keresztülrakta rajtam, a csendespihenőt egy amerikai romantikus film és az ebédünk szakította meg.

- Ez a sok baromság... A srác hazajön a hadseregből és itt romantikáznak... Minthogy adnának valami jó kis akciófilmet... Bang-bang, valami lövöldözés. Vagy legalább komédia lenne, hogy röhögjünk... - ezzel a dohogássorozattal ébredt utastársam, és összeszedte magát rólam. Méltatlankodása úgy hatott, mintha legalábbis eddig a filmet nézte volna. Otthonosan nyúlt a borom után, hogy megszagolja, de intettem, bele is ihat, ha nem utálós. Nem utálós...

- Hmmm, ez nagyon jó. Ezt én átaludtam? - kérdezte tőlem, majd Angie-től, aki közben felszolgálta az ebédet, és jelezte, lesz még ital ebéd után is.

Mindig nagy kihívás a repülőgép zsebkendőnyi asztalkáján kicsomagolni és elkölteni az ételt, de kivételesen, nem ettem le magam sem, és Austinra se hajigáltam csirkedarabokat a műanyag evőszközökkel bíbelődve. Valami futtában készült kaja volt ez, amiben valóban felfedezhető volt a csirkehús, pontosan öt szem csigamakaróni és mellécsapva egy marék leforrázott spenót.
- Szerinted megbuktatják Basescut ezek? - kérdezte Austin, miközben egy újabb sajtos szendvicset halászott elő hátizsákjából és egy ízleteset kóstolt a boromból. Valamit válaszoltam, de már folytatta is egy viccel, ami a választási kampányról szólt. És gondolom, valami aggodalmat vélt rajtam felfedezni a film kapcsán, ami továbbra is békésen nyáladzott a kivetítőn, mivel hozzátette:
- Ne aggódj, mert itt van nálam a laptopom. És nekem olyan filmjeim vannak!...

Nem akartam a lelkébe gázolni azzal, hogy bevallom, nem aggódom, és utálok filmet nézni, de főleg akciófilmeket, és jól is tettem. Austin előhalászta a laptopját, amiről kiderült a hosszú görög éjszakákon lemerült, így hát letette a földre lábtartónak, lerúgta ismét sportcipőjét, lejjebb csúszott a széken, és máris rámborulva hortyogott "Akkor nézzük ezt a nyálas filmet" - felkiáltással.
- Itt az ital - került elő Angie, aki meglepetten látta, hogy a mellettem ülő nem is ülő, hanem újfenn csak alvó.Jeleztem, tegye csak le, majd én vigyázok rá.

Közben az útvonaltérképen már felbukkant New York, mint úticélunk, a kicsi repülő a képernyőn békésen araszolt nagyokat kerülve vulkáni felhőket Izland felé - hisz ott pont tiszta az ég- majd le Grönland partjainál és a turbulenciákat is, amelyek Austint mind közelebb rázták hozzám - én is rádőltem, és azt hiszem elszenderedtem az egyik fedélzeti rádiócsatorna időnkét megismétlődő műsorát hallgatva, amelyben régi ismerősöm, Shosholoza csendült fel valami goszpelles feldolgozásban. És miközben, mint azok a bizonyos kerékpárok a kocsma előtt - összeborulva pihengettünk, mindegyre az otthoni napok képei peregtek le előttem. Számítógépfejjel gondolkodva a dologról ügyesen sűrítettem a tizenkét nap eseményeit zippelve őket csomagolt mappákba, hogy apró kis életkapszulákká gyúrhassam őket, amiket visszaérve New Yorkba egyenként fogok majd feloldani a végtelen magányomban, hogy kitartson, amíg újra oda nem mehetek sűrített életbogyókat begyűjteni. És ki fog tartani. És én is ki fogok.

- Hogy te mennyire rendes vagy, nekem is rendeltél bort... - horkant fel Austin a tőle megszokott váratlan váltással.

Koccintottunk, és mindenféle jókat kívántunk hozzá egymásnak:

- Nagyon jó, hogy veled utazok - mondta elragadtatással - nem valami büdös vagy szótlan emberrel kellett ezt a sok órát átvészelnem.

- És nem is fáztunk - tettem hozzá, arra utalva, hogy amerikai módra a Deltánál a légkondiciónálás lényegében fagyasztást jelent, és ehhez mérten fújják az emberekre a jéghideg levegőt majd tíz órán át. Ahogy a filmeken szokás, szalvétáinkon címet és telefonszámot is cseréltünk mindennek az örömére, és Austin atlétára vetkezett, betakarózott és visszafeküdt aludni a lábait otthonosan keresztülrakva az enyémen.

Visszatértem magam is a pasztilláimhoz, és felvillantak az utazásom helyszínei, képei, hangulatai és szeretteim. Egy kacagó szemű ölelés a repülőtéren ismét megfiatalodott anyám karjaiban, pálinkás baráti édes fogadtatás szalonnával és zöldhagymával no meg babgulyással, valamint csak otthon kapható szeretettel és éjszakába vesző felhőtlen nevetgéléssel, halk csacsogás az éjszakai pesti alsó rakparton arról, hogy mi már egy életre képtelenek vagyunk a mában élni, egy vidám utazás Budapestről haza a nyárias jégzáporban, az otthon illata és annak a fura élménye, amikor az ember vendégségbe megy az otthonába, hogy rájöjjön, már egyszer s mindenkorra sehol sincs otthona a világon, a Mama még jobban összeaszott, csontos kezének gyenge és mégis nagyon erős, csókos ölelése, a barátok csillogó tekintete, a Kedves keserédes mindigugyanúgy szorítása, a bátyó világelméletei amerikai összefüggésekben a Hargita alatti friss levegős éjszakán a szatmári házi társaságában, a csodaszép reggel a Hargita tetején és a csíki panoráma, a zöldülő, ám most valami megfejtetlen ok folytán virágtalan kotumező, a kanyargós utak és életutak és sok eső meg újjáéledő természet, a kínálkozó orgonabokrok és az út, amit a Mókusra keresztelt jó öreg járgány behúnyt szemmel is ismer minden egyes kátyujával, a miccs-sütéses füstös kerti este, a dedikáltkönyves, beszélgetős délelőtt a fekete fellegbe vont Hegy alatt... a minden, ami én vagyok.

- Hurrá, szárazföld! - kiáltott fel Austin, mintha eddig legalábbis gályáztunk volna a viharos tengeren.

Kanada volt az már, ismét átrepültem, hát a tengert. Ennünk adtak, miközben a borunkat is elköltöttük, Austin pedig egy újabb djutifrís sajtos szendvicset kotort elő - talán egy hétre való elemózsiát hozott magával a batyujában... Közben azt az álláspontját is megosztotta velem, amely szerint Obama elnök is csak olyan, mint Basescu, és az ígéreteiből nem lesz semmi, a népek meg lassan rájönnek, hogy ismét felültek a szépszavú ígéreteknek. Nem vágtam rá, hogy "Nem, nem jönnek rá..." mert nem volt kedvem politikai vitát indítani, inkább még egy pohár bort rendeltem magunknak a kávé mellé és örülni próbáltam annak, hogy már csak negyven perc maradt a hosszú utazásból. Austin úgy találta, negyven perc kiválóan alkalmas idő alvásra, ezért azzal folytatta, és már csak Angie kétségbeesett rángatására ébresztettem őt meg, amikor leszállás előtt a felszolgálókocsit nem tudták Austin folyosóra is átnyúló lábaitól előretolni. Az utaskísérő feleslegesen próbálkozott, de a magam erejével sikerült újdonsült barátomat beemelni a székébe. Nem is ébredt meg, csak amikor már megoldódott a helyzet, és az egész testét még átkarolva próbálkoztam utat engedni a hálás Angie-nek, aki eltolhatta a kocsit, én meg leereszthettem utastársamat a székébe. Akkor ébredt fel. Mosolyogva és kissé szórakozottan nézett rám, és szemmel láthatólag nem értette, mit keres az ölemben:

- Hát te meg mit csinálsz?...
- Mit csinálnék - nevettem fel- búcsúzkodom tőled.
- Megérkeztünk?
- Lassan meg. Az már a Rockaway Beach ott.
- Sosem jártam ott.
- Én mindig odajárok.
- Jó volt veled utazni.
- Nekem is igen.

- Most lettem amerikai állampolgár. Ez az első alkalom, hogy amerikai útlevéllel utazom be - mondta, miközben a belépési iratokat töltögettük. - Amikor már tizenöt éve vagy zöldkártyás, gyanus vagy nekik, miért nem lettél még állampolgár... Nekem ez nem volt fontos, csak untam már, hogy ezek a barmok minden belépésnél tüzetesen átvizsgáltak... Így hát állampolgár lettem.
- Én meg most lépek be először amerikaiként a zöldkártyámmal - válaszoltam, abban pedig egyetértettem, hogy ha van barátságtalan hivatalnok, akkor a bevándorlási tisztek első helyen vannak bunkóságban.

- Ez a dolguk - vonta meg a vállát Austin, én meg nem vitatkoztam ezzel sem, mert földet ért a gépünk.

- Itt még legalább félóra, amíg a terminálhoz érünk - szólt, és még egy kis időre elbóbiskolt.

- Alig várom, lezuhanyozzak... - gondolkodtam fennhangon a reptér esti nyüzsgését bambulva az ablakon át, miközben teljesen átálltam az itteni gondokra beleértve a metrókártya vásárlást és az internetszámla kifizetését.

- Én zuhanyoztam, amielőtt elindultam Temesvárról Budapestre - zárta rövidre a tisztálkodós felvetést barátom. - Ma itt maradok a szüleimnél, holnap repülök Miamiba, nekem is mosni kell majd... De milyen jó egy este otthon!

És ezzel én is egyetértettem.

New York, 2010 május 27.

Cezúra


Drága Barátaim!

Éppen ilyen fülledt, fullasztóan párás és égetően kánikulás volt a nyár egy évvel ezelőtt, amikor június negyedikén földet értem New Yorkban valamiféle gyökérátültetés nélküli, ám mégis új földben, új viharok közt a régi gyökereimmel tovább csimpaszkodni az ég felé - esetleg gyarapodva is.

A hold is éppen ennyire teli volt (merthogy a hold sosem tele, hanem teli) és legalább ennyire hatalmasan kerek - amihez idővel hozzászokik az ember, mint New Yorkhoz is, de mégis mindig rácsodálkozik valahányszor kinéz a fejéből és felfedezi a mindennapok kisebb-nagyobb varázslatait.

Azt mondják rólam, menthetetlen álmodozó vagyok, aki csak azt és akkor veszem észre, amit s amikor akarok, és ezekből a részigazakból rakok világot össze magamnak mindenből s mindenkiből. Én meg azt szoktam erre mondani: igen, és?... Az én világom az. Azt találok ki bele, akit s amikor csak akarok. Így aztán nem is foglalkozom ezzel annál tovább. És ha mesélek, a szemem sarkából mindig észreveszem, hogy jön egy-egy új mesehallgató is. Aki előbb csak óvatosan - és sokszor előítéletekkel- gyanakodva figyel, majd egyszercsak letelepszik közénk, és elvegyül a szűk, de lélekben annál tágasabb baráti körömben.

Legkínosabb és - utólag bizton mondhatom- eddigi életem legsötétebb pillanataiban is mesélni akartam. Nem volt pénzem, így loptam. Loptam a levegőből kis kapcsolatot az otthonnal. Órákat ücsörögtem a gép fölé görnyedve a Bryant Parkban - ahol egyik barátom javaslatára alaposabban körbenézve felfedeztem, hogy még konektor is van, csak internetezhessek a szeretteimmel, ha zuhogott az eső egy ernyő alá húzódtam vagy a sarki plázába. És később arra is rájöttünk lakótársammal, hogy ha kellőképpen ágaskodunk a szobáink ablakában, akkor a közeli iroda kóbor világhálója is beszivárog hozzánk, hogy az aznapi élményeinket elvigye a levélben az aggódó Anyámnak, Barátaimnak és hogy ne feledtesse a Kedvessel sem, hogy a szeretés nem függ szorosan össze a távolsággal.

Munkakeresős, beilleszkedős, zaklatott hányattatásaim során nem mindig sikerült napi rendszerességgel mindenkivel tartanom a kapcsolat fonalat, akivel szerettem volna. Összeültettem, hát szeretteimet, barátaimat egy New York-i Levelek levelezési listába, mintha magam köré ültettem volna őket egy képzeletbeli esti borozáson a nappalimban, és életem fontos dolgait, mulatságos élményeit, ilyen-olyan dolgaimat vagy épp csavargásaimat egy-egy fényképpel megtoldott színes levéllel meséltem el több-kevesebb rendszerességgel, ahogy lehetőségeim engedték.

Így születtek a New York-i levelek.

Cseke Gábor, CséGé mester már idejekorán, majd húsz éve felfedezett valamit rendezetlen, fésületlen és rendszertelenül szétszórt betűimben. És azóta is meg-meglep, mikor és miből tud csillogó ékkövet csiszolni. És ugyancsak ő az, aki Milos könyvében szememre is hány, hogy az írást is és önmagamat is elapróztam és feldaraboltam magam.

Ezt magam is éreztem. De annyira távolra kerültem az írás jótékony csendjétől és benső békéjétől, hogy már nem tudtam visszatalálni oda, pedig barátaim is noszogtatni kezdtek. Sosem felejtem el Arnold barátom kétségbeesettnek is felfogható üzenetét, ami egy üres képeslap volt, rajta Garfielddal, kedvenc háziállatommal, akinek életszemlélete időközben nálam is meghonosodott: "Éjszakára született lény vagyok a reggel-világban"... A képeslapon ennyi állt:

"Mit csináljak veled, hogy végre írjál?!"

És nem csinálhatott senki semmit.

Mikor idejöttem, a levelek által megnyílt egy kis csatorna, s elkezdett ismét csörgedezni.

Írok.

Persze, a legszebb sorokat soha senki nem olvashatja, hisz aki kapta legfennebb csak a tengerrel hajlandó megosztani engem s azokat, azt sem szívesen. Így a "Beszélgetések a tengerrel" csak egy véletlenül kiszivárgott epizód lett azokból...

CséGé azonban a baráti levelekben is elkapta azt, amiből szépet, mások számára is érdekeset, kedveset lehet csiszolni. S ha az előbb azt mondtam, akkor most még inkább helyénvaló, hogy : így születtek a New York-i levelek. Azaz, ahogy CséGé első publikálása után elkeresztelte: "Levelek New Yorkból"

Időközben sokan telepedtek le körénk meghallgatni - néha csak futtában is- az aktuális meséket. És érdekes módon, noha barátaim elsőkézből az eredeti levelet olvashatták, legtöbben - magam is - mint valami újdonságot, a transzatlanti webműhely Káfé oldalán is izgatottan olvásták újra.
Pont hazautazásom előtt végezték ki rosszaságban bravúroskodók, és ez a fajta tágabb kötelék megszűnt. Sokféle vonatkozásban hiányzik a Káfé, a Levelek szempontjából meg szomorú volt, hogy kirekesztettük azokat, akik onnan figyeltek oda rá(m). Egy este jött az ötlet, hogy félre kell tennem a viszolygásaimat az internetes naplót illetően, amiről mindig is azt tartottam, hogy a frusztrált emberek megnyilvánulási formája, és inkább beláttam, hogy magam is az vagyok. Tehát kell a blog.

El is kezdtem, és rájöttem, mennyire szép, és hogy mennyire nehéz is visszamenőleg rendszerbe szedni mindazt, amit már levélre vetettem. Mintha összebeszéltünk volna, érkezett CséGé levele egyik reggel.

"Kedves Artur,

úgy gondoltam, az lenne a korrekt részemről, hogy ha egyszer már elkezdtem a Leveleket szerkeszteni, akkor a Káfét ért baleset után mentsem ami menthető és illesszem újra be az egész sorozatot egy önálló blogba. El is kezdtem ma délelőtt, beírtam már az első hat közleményt is, de még csak a Sikével írt anyagunkat tettem láthatóvá, a többit későbbre időzítettem, gondoltam, előbb megkérdezlek Téged, akarod-e, hogy ezt tovább csináljuk. Gondolom, Neked nem igazán van időd ilyesmivel bíbelődni, ezért saját fiókomra építettem rá a blogodat, viszont a Te adataiddal menne tovább. (...)"

A meglepetésen túl a nagyvonalú és megtisztelő ajánlat is mellbevágott. Amúgyis hazautazásom, az első hazautazásom lázában égtem, ez még inkább felpezsdítette hangulatomat, és madarat lehetett velem fogatni.

Madarat nem fogtam, de abban megegyeztünk Gáborral, hogy amint időm engedi, a magam blogját is elkészítem, mert a kettő más-más hangulatú, még ha betűről betűre ugyanazt is tartalmazza.

Mikor hazaértem, és éppen a Hargita felé hajtottam a Mókust jött a hír:

"Kedves Art,

ezennel a blog készen áll. Amit ezután írsz, már mehet a Káféba is, onnan link vezet majd át blogodba, ahol ugyancsak megjelenik a friss anyag, tehát kettős könyveléssel dolgozunk majd. Te pedig megcsinálod a magad naplóját, amikor időd engedi.

Ölellek,

--
cseke gábor"

Ebben a másik jó hír is benne volt, hogy a Káfé új életre kelt, és nagyszerű társasága engem is visszavár oda, ahol számomra ez roppant megtisztelő lábatlankodni is, nemhogy írni!...
Csíki látogatásom íziben fel is került a Káféra emígyen: Cseke Gábor: Art ur hazaugrott

Íme hát, a transzatlanti webműhely megújult honlapja, a Káfé: http://kafe.hhrf.org/

Amit pedig oly sokat emlegettem, a Levelek New Yorkból internetes változata: http://leveleknyorkbol.blogspot.com/

És hogy valahol elindítsuk útjára ezt az új ciklust a Levelek életében, máris postázom a soron következőt, ami épp az utazásomról szól. A visszautamról New Yorkba.

Köszönöm, hogy itt ültök velem továbbra is a nappaliban jókat borozgatva és meséket, hangulatfoszlányokat eregetve, CséGé mesternek pedig azt, hogy visszasegített a tollamhoz, és az írástól erősen elszokott ujjaimat gondosan készítette elő az újabb feladatokra.

Sok szeretettel ölellek,

Art

2010. május 20., csütörtök

Egy kép: New York-i ebéd


A kép címe: New York-i ebéd

Helyszín: Downtown Manhattan (WTC)

Időpon: 2010 május 20

Egy kép: Délidőben


... kezdjem azzal, hogy amióta ismét földet értem New Yorkban, egyvégben dolgozom, s emiatt nem tudtam még beköszönni, levelet írni, beszámolni, válaszolni, megatöbbi...?

Kezdem most inkább egy képpel. New Yorkból. S aztán fokozatosan visszaállunk egyfajta rendszeresebb kommunikációra. Azt hiszem.

De most pihennem kell.

Erre legalkalmasabb a délidő a belvárosban. Hogy mit rejt a szatyor, ma nem mutatom meg, mert ez a pillanat most ennyi s így jó. Aztán érkezem mindenekkel...

A kép címe: Délidőben

Helyszín: World Trade Center

Időpont 2010 május 20.

2010. május 6., csütörtök

A nekem kitalált Amerika


- Amerikát neked találták ki, fiam! - mondta floridai pótanyám, Manyi minap, amikor az európai Anyák Napja alkalmából megleptem a hívásommal - itt azt sem ugyanakkor ünneplik, mint otthon. És Manyi leginkább arra utalt, hogy roppant kiváltságos az, aki kevesebb, mint egy éven belül úgy áll lábra gyökérátültetése után, hogy visszaléphet cseppet előző életébe, hogy felfedezhesse, abból a szemszögből milyennek is ígérkezik a karmája további része. Persze, Manyika nem kevert bele semmiféle ezoterikát, csak egyszerűen a meghatottságig örvendezett az örömömnek. Próbált jótanácsokkal is ellátni, de úgy, hogy el-elharapta a mondanivaló lényegét, és csak sejttette, hogy nem is lesz az nagyon egyszerű menet odahaza. Amit persze, magamtól is jóelőre érzek...

- Minden percét próbáld meg élvezni. A rossz hatásokkal ne foglalkozz, és semmiképp se adj helyet az összehasonlítgatásoknak. Csakis a szeretteiddel foglalkozz, azokkal, akik őszintén szeretnek.

Épp tizenegy hónapja hozott át az akkor még csak távoli ismerősként kezelt Ócenánon a Delta piros-fehér-kék légben úszó csudaállata. Elindulásom előtt azt mondogattam az érdeklődőknek, hogy május hatodikán fogok majd hazajönni jövőre, ti csak várjatok a reptéren. És várnak. Leginkább jóanyám. Az igazi. Aki egy pillanatra beleöregedett Amerikába és annak gazdasági és társadalmi nyavalyáiba. És most mintha picit visszafiatalodott volna. A hangja legalábbis ugyanolyan fiatalosan csilingel, mint amilyen fiatalnak mindig is szerettem látni, s amit el-elirigyeltek tőle mások.

Amikor bejelentkeztem a jegyemmel, a Deltánál jelezték, hogy a vulkán okozta kimaradások miatt, minden járat túlzsúfolt Európa felé. Az én járatomat is túlkönyvelték, és ha úgy gondolom, hogy elhalasztom az utazásomat, kapok tőlük egy teljes jegyre való csekket és egyéb kedvességeket, sőt, a jelenlegi jegyemet is felhasználhatom egy későbbi időpontban.

- Nem gondolom.

Nem gondolkodtam egy pillanatot sem. Úgy adtam meg a választ a nagyvonalú ajánlatra. Nekem most van dolgom. Fontos dolgok. Nem anyagi jellegűek. Nem adminisztratív jellegűek. Lelkiek. Ezek meg nem tűrnek halasztást akár a sok pénzért s egy másik utazásért sem cserébe.
Ott is hagytam őket, és elmentem magamra ölelni New Yorkot. Ezt a lehetetlen bolondériát. Minden mosolygott rám. A tavasz, az evönyúk, a sárgataxik, az utcán készülő kebab füstje, a gőzölgő csatornafedők, a szutykos szabvéj, de még a sárga Empire State Building is. (Irígységében lett most épp sárga? Nem tudom...)

CséGé mester őrködik az emlékeim felett, és a szétcincált Káfé által okozott űrben, ahol termőtalajra leltek emigrációban kelt leveleim - de fellengzősen hangzik, te jó ég! - egy saját naplót vett nekem, amibe beleragasztgatta a leveleket, hogy most előről újrapörgessem az egészet. Érdekes, mert egyazon pillanatban fordult meg mindkettőnk agyában az ötlet. És mindketten belefogtunk a ragasztgatáshoz két oldalról. Persze, az általa készített naplóm halad jobban, én ügyetlen vagyok még ehhez, így elmaradtam. Persze, az elmúlt napok rettenetes rövidségének is betudható a lemaradásom. S ha megnézem a kettőt, míg az enyém olyan, mint egy mese, amit barátaimnak mondok el, a másik egy kint élő jóbarát beszámolója az életről. Pedig lapról-lapra, betűről-betűre ugyanaz.

Most majd más szerepet kapnak a levelek is, mint ahogy minden íznek, illatnak és történésnek új árnyalata lesz. Beépül majd a lelkembe az is, mint egy újabb kocka a kirakósban.
Hát, ilyesforma gondolatok jártak a fejemben a késő esti séta alatt, amikor már fél lábbal (vagy gondolattal) Szatmáron csavarogtam, a budapesti Duna-parton bolyongtam és magamba szippantottam a Hargita ropogós levegőjét.

És amikor néhány óra múlva kigurítom a táskám oda, ahol erre a földre léptem, és magasba röppenek, hogy a tenger csak akkora legyen, amekkora zsebrevágható, kiszippantható, átléphető, akkor tudom, hogy - ha egy kör nem is - de egy időszak most lezárult. És a tenger nem fog ezen megsértődni, annál sokkal bölcsebb, és annál sokkal jobban összebarátkoztunk.
Ennek a levélnek a vége pedig nem búcsúzás. Hanem az, hogy:

folyt. köv.
Art

New York, 2010 május 6.