2010. június 25., péntek

New York, New York


Valamelyik Hawaii-i illetőségű légitársaság reklámja jut eszembe, amelyben az amerikai gyarmat-szigetvilágra induló járataikat népszerűsítik: "Pago Pago - olyan bájos, hogy kétszer is elnevezték" (So nice, they named it twice)... De nyilván mindenki tudja, hogy ezt a szlogent csak lenyúlták, hiszen tulajdonképpen New Yorké. New Yorkot meg nem csak bűbájossága okán mondogatják New York, New Yorknak, hanem mert - és most kapcsolok, hogy teszek most egy csapással banálissá valamit, ami korábban fennköltnek hatott - Amerikában a településnevek mellé az állam nevét is szokás említeni a félreértések elkerülése végett. Az a hely pedig, amit New York, New Yorkként emlegetnek tulajdonképpen Manhattan. És New York más államban ugyan nincs, de már mindegy... Mert akkor lehetne New York, Alamaba vagy New York, Indiana és így értelme lenne a New York, New Yorknak is. De ezen most ne akadjunk fenn.

Tele vagyok évfordulókkal ebben a hónapban. Pedig mindig vigyáztam, ne kelljen semmire sem emlékeznem júniusban, mert a nyár elegendő ok az eszemnek arra, hogy ellazuljon és csakis a szentiváni napforduló szerepeljen említésreméltó tényként a határidőnaplómban. Most mégis úgy esett, hogy mindjárt negyedikén egy éves lett amerikaiságom, aztán meg lejárt a sokhónapos próbaidőm is a munkahelyemen, ami teljes jogú és nem mellesleg vidám alkalmazottá avanzsál engem, már csak annak okán is, hogy a légiszállítók óriási szakszervezete ezentúl engem is becsap a szárnyai alá, és nagyon odafigyel arra, kik és miket csinálnak velem, nehogy valami bicsaklás eshessék indokolatlanul a karrieremen. Amíg tart a próbaidő, az ember minden mozdulatát, gesztusát, tartását, szándékát és teljesítményét lesik, sokszor azt se tudni honnan, és minden bekerül egy nagy adatbázisba, ahonnan félév után előszedve összegyúrják és olvashatóvá teszik - még számomra is. Belemélyülve CsG mester önéletrajzi vallomásaiba éppen a szekusdossziék jutnak eszembe nekem is minderről, de ez csak otthonról hozott beteg beidegződés, hiszen jelen esetben nem a rossz szándék vezérli azokat, akik írják, aztán meg nekem is megmutatják iktatás előtt. Belekerül, milyen a hozzáállásom a munkához, milyen a viszonyom a munkatársaimmal, hogyan viselkedem velük szemben... Meg is szeppentem a minap, amikor a pihenőm idején felkerestem a Dunkin Donutsot a reptéren. Nincs ebben semmi tiltott, és bátran bevallom, elég gyakran megfordulok a leghíresebb amerikai fánkot forgalmazó kávéházakban, és az sem érdekelt eddig, hogy valaki megfigyel-e közben vagy sem. Kedvencem - azontúl, hogy bármelyiket nagy kedvvel és étvággyal elfogyasztom bármekkora mennyiségben - a bosztonkrémes és a baváriai krémes fánk - ami lényegében ugyanaz a vaníliakrémes, mint az előző csak nem csokiöntettel, hanem vastagon meghintve porcukorral. Ennek meg olyan a természete, hogy ha az ember beleharap - s ha még szuszog is közben - azonnal porcukros lehet tőle tetőtől talpig. Nappal nem nagyon szoktam utcán enni, de ha kellőképpen sötét van kinn, a buszmegállóban meg-megkockáztatok egyet-egyet, a buszon meg azt hiszik, szobafestő vagyok vagy molnárlegény. A porcukrot ugyanis oktondiság megpróbálni lepucolni a ruháról, ugyanis elmaszatolódik és méginkább beleevődik a szövetbe. Jobb hagyni. És gondol, ki mire akar.

Boldog mohósággal vágtattam az uzsonnára vásárolt pánkókkal az American Airlines előtti pihenőhelyre, ahol a légitársaság utaskísérői várakoznak érkezés után vagy épp indulás előtt. Huzatos hely ez a LaGuardia! Zavar is, hogy ha ott leülök, mindig jobbról fúj a szél, a még jó jobb fülemet féltem ettől. Balomon pedig a kifogástalanra vasalt sötétkék egyenruhás légikisasszony. Olvas. Látom, abban a hangulatban van, amikor az ember húzza az időt, hogy még magában lehessen, mielőtt bárkihez újra szólnia kellene. Ez amúgy egy jellegzetes New York-i hangulat. Létezik odahaza is, de szerintem innen származott el oda. Az ilyen miféle fesztmosoly szakmákban meg valóban felüdülés néhány perc békés magány. Ezt egymással szemben is tiszteletben tartjuk. S ha bárhol máshol, bárki mással szívesen szóba is áll az ember, ilyenkor, pihenők idején ez modortalanságnak számítana.

Végtére is enni ültem le. Magyar ember meg nem beszél amerikai fánk evése közben sem. Cseppet sem kellett elővigyázatoskodnom a vaskos porcukorbevonat miatt ezúttal, hisz leülve szélesre terpesztettem a lábam, hogy majd a földre hulljon, ami hullani akar. És kéjesen - talán még a szememet is behunyva - haraptam bele a nagy pánkóba...

Csak a jobboldali szelet hagytam figyelmen kívül. És mire eszembe villant, a kiskanálnyi porcukor a fánkról már mind-mind a kollegina kifogástalan egyenruháján terült szét kisebb-nagyobb adagokban. Amellett, hogy rettenetesen restelltem a dolgot, máris eszembeötlött, hogy ha ezt most valaki figyeli, hogy fog majd kinézni a rólam írt jelentésben: "szabadidejében porcukrot hint munkatársaira, ezzel mintegy terrorizálva azokat és ellehetetlenítve kollégái, a szakszervezet által is jogosnak tartott, törvényes pihenőjét".

Odafordultam, hogy mentsem a helyzetet, és elmagyarázzam, alapvetően nem vagyok gonosz ember. Sőt, jó ember vagyok. De ebben a pillanatban, amint kezem széttárva szólásra emelkedtem, a szél lekapta ölemből a fánkos tasakot és hozzácsapta a mozdulatlanra dermedt nőhöz. Fánkkal, porcukorral - mindennel, amivel kell.

Elég nehezen tudtam annyi udvarias angol kifejezést összekaristolni a fejemben, hogy értésére adjam, nem igazán szoktam vaskosan porcukrozott vaníliásfánkokat hozzávagdosni emberekhez, bármilyen hangulatban is legyek. De semmi egyéb nem jött ki a torkomon csak valami kínos nyekergés, hogy :

- Óh, drágám... - és valami fullasztó röhögés annak okán, hogy ezt az egészet kívülállóként máris látni véltem. Türtőztettem magam, és nem kacarásztam, míg a kolléganő mentette meg végülis a helyzetet, amikor összecsapta a könyvét, és így szólt:

- Nem gond. Jobbára kávét szoktam rám önteni, de ma nem voltak turbulenciák. Köszönöm, hogy teljessé tette a napomat. - és ezzel otthagyott. Szerencsére, a próbaidőm jegyzőkönyvébe sem került be.

A másik évfordulóm meg pont New York, New Yorkhoz kötődik. Pontosabban köt. Pont egy éve. Nyújorkerségből ez már minimum elemi iskola. Ajánlom mindenkinek, aki szereti a skótzuhanyt. Mert milyen is New York. Pont olyan, mint a filmekben. Csak épp az nem mindegy, ki melyik filmet nézi: Woody Allent, a "CSI: New York-i helyszínelők"-et, vagy épp a "New York, New York"-ot. Hogy a "Jóbarátok"-at, "Seinfeld"-et, a "Sex and the City"-t, a "Rúzs és New York"-ot és egyebeket ne is említsek.

Egyben lenne igaz csupán az egész. Egyszerre nézni valamennyit meg mekkora perpatvart okozna... Na, az a nagy perpatvar körülöttünk, pontosan az New York.

A hely, ahova jó megérkezni.
Ahonnan jó hazamenni.
Ahová mindig vágyunk.
Ahonnan örökké elvágyunk.
Ahol fájdalmasabb az éhség.
Ahol másképp mérik az időt.
Ahova jó tartozni.
Ahonnan jó kiszakadni.
A hely, ami befogad.
A hely, ami örökké kirekeszt.
New York, a lelkiállapot.
Egy rakás ellentmondás. Olvastam, hogy a város neme nő. Tudományosan megvizsgálva pedig ideális lakhely elsősorban egyedülálló férfiak számára.
Nem lehet közömbösnek lenni: szeretni vagy gyűlölni.
Félni lehet tőle. De nem érdemes.
De megbízni sem benne.
Elemi osztályzatom jóra sikeredett, így hát továbbléphetek.

Lépdelek is csendben a Long Island City-i mólón, a folyó partjáról szemlélve a város esti káprázatát.

Bár, ha belegondolok, káprázat ez a javából, úgy ahogy van. Káprázat, amire mindannyian vágyunk valamilyen formájában.

New York, 2010 június 25.

2010. június 23., szerda

Egy kép / Nyári meló

A kép címe: Nyári meló

Helyszín: Rockaway Beach, NY
Időpont: 2010 június 23

2010. június 22., kedd

Egy kép / Menyasszony a holdkeltében


... Amire aztán el tudtam szakadni a mólótól és a város esti csillámporral megszórt látványától, és visszaindultam, már a hold is jócskán felülkerekedett, mintha a nap után eredt volna. És eredt is. Amikor visszanéztam az utcáról, még láttam az ágak hegyén a szökőkút-menyasszonnyal incselkedni...


A kép címe: Menyasszony a holdkeltében
Helyszín: Perry Street mólók, West Village, NY

2010. június 20., vasárnap

Egy kép / Lángokban az ég


És a kék lagúnában úszó város felett lángba borult az ég aztán...

A kép címe: Lángokban az ég
Helyszín: Perry Street mólói, West Village, NY


2010. június 19., szombat

Egy kép / Város a kék lagúnában


A kép egy szép és egésznapos sorozat része, és tegnap készült. Valahogyan adagolva majd többe(ke)t is mutatok belőle. Örültem, hogy a természet olyan ritka kedves színeket ajándékozott erre a napra, hogy sok dolgom nem akadt, csak mind-mind megjegyezni. Már amennyit bírtam.

Távol ugyan a címben sejttetett Paradicsomtól, ez a pillanat maga valóban olyan idilli volt, mint amilyennek látszik. Nagyképűség lenne azt írnom, amilyennek láttatom. Mert minden pont így volt, ahogy mutatom, nem az én érdemem.

Legyen ennek a címe tehát, egy régi sláger és a film emlékére:

"Város a kék lagúnában"

Helyszín: New York, NY
New York, 2010 június 18

2010. június 15., kedd

Welcome to Little Italy!


Azt mondja nekem a minap Laci barátom, hogy olyan a helyzet mostmár, hogy a nyóckerben vagy a tizenháromban, sőt náluk Palotán is ha bezár egy-egy bolt, amelynek nem sikerült kiböjtölni ennek a válságnak a végét - amit Lacika ilyenkor és máskor is leginkább a derék New Yorkiak számlájára szeret írni, persze anélkül, hogy engem meg akarna bármiképpen is bántani ezáltal - akkor a bolt helyén kisvártatva egy kínai nyílik. Márpedig Lacika előítéletei a vágottszeműekkel szemben meglehetősen kitartóak és alaposak, amint erről egy korábbi alkalommal már volt lehetőségem említést tenni.

Egyféle új honfoglalás ez, gondolom, kinőtték a saját kis országukat, és most be akarják lakni a világot is. Talán Tamásit lefordították az ő nyelvükre is, és így tudják, hogy csupán egy dolgunk van a világban, hogy valahol otthon legyünk benne. És nekik megy is ez. Amennyi lovat adtak alájuk Amerikában is, az őslakos indiánok sem láttak összesen. De kínaiként az ember magyar állampolgársághoz is sokkalta könnyebben juthat, mint például az unokatesóm, aki már túl van egy hétéves házasságon (van azért valami ebben a hétéves ciklikusságban!) magyar állampolgár urával, munkahelye, lakása sőt autója is van - ami ugye számít Budapesten, és mégis, amikor harmadszor is elbukta a százharmincezer forintot, amit az állampolgársági jellegzetes magyar cirkuszra kihajigált az angyalföldi lakás nyitott ablakán - amit leginkább Cilike, a perzsamacska hangulata okán tartanak nyitva, különben depressziós lenne, miután pár éve, ifjúsága hajnalán a testi örömöktől is megfosztották... - a mindenható irodista azt sziszegte, miközben a "Visszautasítva" pecsétet rányomatta az iratcsomóra: Maga itt nem leszen állampolgár. Ha gyereket szül, az igen, de maga nem!... Sosem tudtuk meg, miért ilyen ideges a nő. Pedig nagyanyánk csak úgy lett román állampolgár, hogy kis időre nem figyelt oda, és amikor épp Szatmárban intézték a dolgukat nagyapámmal, valakik meghúzták a hátuk megett a határt.
De a vágottszeműnek még alkotmányt és Himnuszt se kell ismerni, talán mert Magyarország is bennük látja felemelkedésének esélyeit, megelőlegezi nekik a bizalmat, hogy majd megtanulják, ha boldog magyar állampolgárok lesznek. New Yorkban sincs ez másképp, és ha Huangék boltot nyitnak, már annyi fáradságot sem kell, hogy vegyenek, hogy valamely érthető nyelven is kiírják, mit árulnak abban a boltban, de az sem elvárás, hogy az eladó tudjon a maguk nyelvén kívül is megszólalni, ha úgy adódik.

Hát ezárt kacagtam a minap egy jó nagyot, amikor a Chinatonban botorkáltam kínai szerencsepénz ürügyén. Nem a szerencsepénzen mulattam, azzal nem akarok ujjat húzni. Hanem azon, ahogy beintettek nekik az olasz szomszédok. Manhattanben ugyanis a két városrész éppen egymás szomszédságában van, aztán egyik boltban macskát főznek, a másikban meg teknőst.
A kínai negyed Váci utcája, sétatere, korzója, vagy hogy mondjam: a csentruja a Canal Street. Minden túristakönyv ezt jelöli meg Chinatownként.

És akkor jöttek ezek a drága és kedves olaszok, akiket Európában - méltatlanul - kissé lenéznek a sznob eusok a vérmérsékletük és főleg megbízhatatlanságuk miatt, és megálljt parancsoltak a sárga előrenyomulásnak New Yorkban: szerkesztettek egy utcaszéles piros-fehér-zöld világító girlandot ezzel a felirattal: "Isten hozott kis-Olaszországba!" és kiakasztották a Canal Street kellős közepére.

Mondanám, hogy amazoknak meg kikerekedett a szemük, de nem mondom, mert úgyis tudná mindenki, hogy nem igaz, meg talán el se tudják olvasni a feliratot, mert a ravasz olaszok nem írták ki mandarin nyelven is, csakis angolul.

Olyasmi dolog ez, mint amikor az ember egyszercsak besokall, és a lábát a az ajtónyílásba teszi majd felüvölt: Netovább!

Az olasz trójai faló pedig megtette a hatását, mert egy csapásra európai lett az utca környéke - no, nem a felirattól, hanem a hirtelen robbanásszerűen megnyitott olasz vendéglőtől, teraszoktól, lacikonyháktól - hogy Lacitól se távolodjunk el nagyon. Van ebben valami csendes összefogás is. Mert a mexikóiak is szimpatizálnak a piros-fehér-zölddel és temperamentumban sem nagyon maradnak el az európai csizma népétől, és az olaszok meg hagyják, élvezkedjenek amazok is kicsit a visszaszerzett területeken. Így aztán nem csak zselés hajú nagyorrú olaszok a pincérek, hanem zselés hajú, köpcös mexikóiak is.

Bár, ha belegondolok - miután keresztülvágtam én is a környéken - a legkevésbé sem illethető semmilyen szempontból ez az egész a "csendes" jelzővel.

New York, 2010 június 15.

2010. június 11., péntek

Miről mesél a hársillat?

Van annak egy rendje, ahogyan az ember különböző élményeket elraktároz az évgyűrűiben. Nekem a hársillat jobbára egy ilyen, amit leginkább Szatmáron éltem meg, hisz legalább harminckilenc hársvirágzást ottanság kaptam derékba, valahol a korzó sarkán, a Kossuth kertben vagy épp a Deák téren. A hársillat gondolatmegindító hatása pedig - ha nem is bizonyított tudományos tény - mégiscsak közismert. Mert amikor illatozik, már kellemesen hűvös az este, elcsitul a nappali kánikula és a zaj is. A por sem kereng a levegőben. Minden kellőképpen tiszta ahhoz, hogy az embert elragadják gondolatai. Ehhez nyújt illathátteret a hárs.

Soha nem hittem, hogy egyszer majd csak úgy kényelmes sétacuccban cseszletve a Fifth Avenue mentén a Central Park hársfáitól is kapok egy erre emlékeztető élményt.

Késő este volt. Legalább annyira késő, hogy elüljön a város - ami igenis néha mégiscsak alszik- és elcsituljon a nappali forróság, a levegő pedig harapnivalóan friss legyen és üde. Már csak egy-egy elvetemült álmatlan kocogó szegheti meg ezt a hirtelen beállt békét meg a rendőrautó, mely időnként oda-odapislant, nehogy garázdák keveredjenek ebbe a meghitt romantikába.

Nem tudom, mennyi ideje ülhettem a nappali melegtől még langyos fakorláton. Amikor leültem, nem foglalkoztam az idővel, aztán meg teljesen el is veszítettem annak érzékelését. Amikor elkezdett áradni felém a hársok illata. Valósággal rámzúdult valahonnan, mintha csak azt várta volna, beálljon ez a csend. Kicsit meg is bódultam tőle. És már nem tudtam mozdulni. Nem tudtam felállni, és tovalépni onnan. Belevetettem hát, magam, és élveztem az édeskés zuhatagot, ami teljesen maga alá ölelt.

Előző éjszaka, valamivel az utolsó, az éjféli járat érkezése után, magam mögött hagyva az esti műszakot ücsörögtem a reptér előtti padon a buszomra várva. Egyéb személyzet is várakozott és egy kisebb, tinédzser suhancokból álló csoport is ott hemzsegett. Nem tudtam egyértelműen megállapítani, milyen nyelven értekeztek, de arcberendezésük alapján valamely szláv néppel azonosítottam őket. Tétován nézelődtek, és roppant elveszetteknek tűntek, bár az istenért sem mutatták volna. Láttam, filmekből ellesett gesztusokkal próbálnak belevegyülni New Yorkba, és ettől roppant kirívóvá vált a viselkedésük a reptér esti nyugalmában.

Valahogy kiszúrták az egyik épp spanyolajkú asszonyt, és egyformán artikulálatlan angol nyelven alaposan összekuszálták egymást. De annyit megtudtak mégis, hogy igen, itt kell a buszra várni, amivel közelebb kerülhetnek majd Manhattanhez.

Hergeltem magam, hogy segítenem kéne nekik, próbáltam is szemkontaktust keresni valamelyikőjükkel, de ők nem igazán vettek tudomást rólam, leginkább egymás közt beszéltek a maguk nyelvén, és különféle, rég elfelejtett filmbéli pózokat varázsoltak elő magukból... Mennyivel egyszerűbb lenne a dolgom, ha pár méterrel odébb, benn, a pultom mögött állnék. Onnan ki lehet szólni az emberekre, flörtölni, megjegyzéseket tenni, poénkodni, sőt segíteni is. Így azonban, pult nélkül és ebben az éjszakai órában akár zaklatásnak is vehető. Ez mégiscsak New York! És akármennyre is igyekszem mindig a nyújorker mundér becsületét megvédeni azokkal szemben, akik valami miatt elkönyvelték, hogy a nyújorkiak a legmodortalanabb és legbarátságtalanabb emberek a világon, most nem voltam abban a helyzetben, hogy odamenjek a kupacban, befelé, egymással kommunikáló csapathoz és tanácsokat osztogassak, és hogy elmondjam, a buszra nem lehet metrókártya vagy pontos, érmében leszámolt összeg nélkül felszállni. Ha majd jön az a busz. És jött. És felszálltunk. A fiatalokat azonban a sofőr nem engedte fel. Mert sem metrókártyájuk nem volt, sem aprópénzük - bankóval meg nem lehet fizetni, hiába lobogtatták a fekete sofőr orra előtt, az csak a fejét rázta. Miféle nyújorki vagyok én, piszkáltam magam mind hevesebben. Csak szólnom kéne, hogy pár lépésre van a kártyaautomata. És a pénzváltó automata is. De nem szóltam. A sofőr szólt végülis, és azt is jelezte, megvárja őket, csak lóduljanak már. Nem lódultak, mert nem értették. Micsoda felelőtlenség, ez járt a fejemben. Így elindulni a nagyvilágba...

Aztán az egyik spanyolajkú asszony vállalta fel az ügyet. Leszált velük, és nemsokára egy kártyával tértek vissza. Sorra felszállította a kölyköket a buszra, majd a kártyát eltette. Sejtéseim szerint összedobatta velük a pénzt, és vett egy havibérletet, amivel felszállította őket a buszra egyenként, a kártyát pedig a zsebébe csúsztatva visszatanyázott a helyére, mint aki jól végezte a dolgát.

Na, ez meg a másik nyújorki! - dohogtam magamban. És bosszantott, hogy átverték ezeket a balfékeket. Micsoda felelőtlenség így elindulni! És közben azzal csitítgattam a lelkiismeretemet, hogy végtére is nem jöttek oda hozzám segítségért. Elővettem a könyvem és olvasni kezdtem. Közben a szemem sarkából beszkenneltem poggyászcímkéiket - szakmai ártalom - és világos is lett, hogy Prágából érkeztek Frankfurton keresztül Washingtonba. Ott léptek amerikai földre, onnan pedig a United Airlines egyik kései és valószínüleg olcsóbb járata repítette be őket New Yorkba. Csekély számításaim szerint is ennyi átszálláshoz legalábbegy teljes napja úton kell hogy legyenek. Nyúzottak is voltak, de még időátállási gondokkal küzdve, éberek. No meg aztán, itt van ugye, New York, nem lehet ezt kihagyni!...

Szinte látom is magam előtt, ahogy ez a hat gézengúz egyszercsak nagyot gondolt, kitalálta magának Amerikát, és nekivágott a világnak. Talán egyikük másikuk - ha nem mindőjük- el is döntötte, hogy itt ragad és dollárt keres, amiből otthon Mercédeszt vásárol és drága vendéglőkbe fog járni, csupa amerikai cuccot fog hordani, Adidast meg Converse cipőt és Dolce and Gabbana napszemüveget.

Micsoda felelőtlenség így elindulni neki a világnak - dohogtam magamban. De olvastam tovább. A buszon kiragasztott térképet böngészték. Valami rejtélyes okból kifolyólag azon csak Bronx volt, így nagy hasznát nem vették. Egyéb térkép meg nemigen volt náluk. Ez is mekkora felelőtlenség! Így nekivágni a világnak. Térkép nélkül. A világnak... de New Yorknak! ... Mindegyre dohogtam magamban. Pedig mind egyre tudtam, hogy nem is dohogok, csak a lelkiismeretem rossz, amiért hagytam, hogy a spanyolajkú asszony megvámolja őket, és nem mondtam el nekik, hogy ha megveszik a kártyát maguknak, jobban járnak. És azt sem mondtam el, hol közelebb nekik eljutni a belvárosba. Semmit sem mondtam el. Csak mert nem kérdeztek meg. És mert nem állok a pultom mögött, oda minden kezdeményező készségem. És belesüppedtem én is a kényelmes nagyvárosi ember státuszába, aki bedugja fülét, befogja a száját és behúnyja a szemét.

És amikor behúnytam, átvillant az agyamon: elmúlt éjfél, immár negyedike van.

Pontosan egy éve érkeztem az új életembe. Ugyanilyen gyámoltalanul.

És mennyire örültem volna akár annak is, ha valaki megfogja a kezem - amit amúgy kifejezetten rossznéven vennék normális esetben.

Térképem ugyan volt, de semmi egyebem. Csak két nagy utazótáskám. Benne mindennel, amit úgy éreztem, át akarok menekíteni egyik életemből a másikba.

Nemrég - már nyújorkiként - érkeztem vissza Európából, és nagy gondot okozott a bizonyos aprópénz beszerzése a Kennedy reptéren, hogy buszra szállhassak. Ott ugyanis úgy van megoldva, hogy nincs kártyaautomata, hogy az ideérkezőket azonnal lehúzhassák a drága összekötő vasúttal, ami egy szép kis summáért visz ki a metróig. Már rég megfogadtam, hogy ha rajtam múlik, bele fog dögleni az Airtrain, mert én biza soha nem fogok azon jegyet váltani, be is tartottam, főleg, hogy nekem buszra kellett szállnom, ehhez pedig centek kellettek. Amit nyilván, sehol nem váltanak a Kennedyn. A Dunkin Donuts - szintén spanyolajkú- elárusítónője segített. Nem szabad ugyan váltania, de van neki a pulton egy pohár, amibe a borravalót dobják a vendégek. Az asztalra borította, és leszámolta nekem a busz árát. Amikor át akartam nyújtani neki cserébe a dollárbankókat, cserfesen rámmordult:

- Ugyan, páppi, csak nem gondolod? Futás a buszhoz!...

Az ablaknak támasztottam a fejem a buszon és felsóhajtottam. Negyedike van. Épp egy éve... Ugyanilyen felelőtlenül. Ugyanilyen fáradtan. Ugyanilyen riadt tekintettel. Ugyanilyen belső reménnyel, hogy valami jónak már csak kell történnie. Ugyanilyen... Ugyanilyen...

És hirtelen kinyitottam a szemem. A kölykök szinte szenderedtek el össze-vissza a zötykölődő székeken. Benyúltam a táskámba, és előkaptam a térképet. (Nálam mindig van, mai napig is. És lesz is. Mindig) Odaültem közéjük, és a világ letermészetesebb hangján elkezdtem elmagyarázni nekik, mit s hogyan kell tenniük. Felegyenesedtek a félálomból, és érdeklődve figyeltek. Bár első adandó alkalommal kiderült, nem sokat értettek mindabból, amit mondtam. Uhh, micsoda felelőtlenség...

- Hova mentek?

- Dél Karolina...

Na, öcsém, ezt eltoltátok, gondoltam. Washingtonból kár volt ezért északra repülni New Yorkba, hogy aztán lebuszozzatok Karolinába Washingtonon keresztül... Micsoda felelőtlenség!... De ha jól utánagondolok, milyen is lenne az az amerikai álom, ami New Yorkot vagy a Route 66-ot nem iktatja be? Nekik így sikerült. A kaland pedig kaland. Míg én ezen évődtem, az egyikük szelíden megkérdi:

- Wall Mart? - és egy ceruzaelemet mutat, amit a kezében szorongatott, jelezvén, hogy olyant szeretne talán beszerezni.

- Wall Mart pont nincs, de a Times Square csak egy pár lépés, ott minden egyebet találsz.

- Mc Donald's?...

- Azt is.

Gondolkodtam, milyen amerikai sztereotípia juthat még eszébe...

- Mi van Dél Karolinában? – érdeklődtem.

- Beach. Van ott egy beach. Jó beach. Tengerpart.

Ez aztán! - gondoltam magamban... Egy strand miatt lemenni Karolinába. Nem akartam letörni lelkesedésüket, hogy ha azt vesszük, egész Amerika egy nagy beach, ezért nem kell olyan messzire utazni. De ha a Dél Karolina éppen az, amiről ők otthon hallottak s amiről megszőtték az álmukat, akkor én biza nem fogom elorozni tőlük ezt az álmot.

- Na figyeljetek. Térkép. Busz. Végállomás. Szabvéj... nem: metró, az, metró, úgy értitek...Na most vagy E a buszpályaudvarra vagy 7-es a Times Square-re. Világos? És metrókártyát kell vennetek... - tettem hozzá, de azt már nem, hogy ti már megvettétek ugyan, de a spanyolajkú asszonynak...

- Ez mind New York? - meredt a térképre a szőke legény.

- Nem, ez csak egy része, de mostanra nekünk ez is bőven sok... - morogtam, de csak szinte magamnak, mert úgysem értette.

Szóltam, hogy majd figyelmeztetni fogom őket, ha le kell szállniuk. Onnan kezdve le sem vették rólam a szemüket. Úgy őríztek, nehogy velem együtt a számukra oly fontos információ valahol elkallódjon. Rájöttem, hogy nekem könnyebben ment velük a kommunikálás, pedig velem sem tudtak többet angolul beszélni, mint mással. De az lehetséges, hogy mi kelet-európaiak annyira azért csak hasonlítunk egymásra, hogy kiismerjük magunkat egymás jelrendszerében.

Amikor leszálltunk, nem indultam haza, pedig jócskán hajnalodott. Kis csapatom élén bevonultam a metróállomásra, ahol bevonva a kártyaautomatákat és a fellelhető óriástérképeket, különféle jelrendszerrel alapos kiképzést tartottam a fiataloknak.

Csendben végig is hallgattak, és úgy tűnt, hogy meg is értettek mindent.

Nem meglepetést, nem is különösebb hálát láttam a szemükben, csak azt, hogy számukra ez így természetes. Hogy odalép egy muksó New Yorkban hozzájuk, és szájukba rágja, mit kell tenniük, hogy teljesen ne vesszenek el... Szinte azt éreztem, hogy ezt el is várták tőlem.

Megköszönték, és hátat fordítva nekem otthagytak, és ismét nyájba tömörülve csak egymás közt csevegtek. Láttam, a tőlem kapott térképet forgatják, majd odalépnek a kártyagéphez, és meváltják a jegyeiket.

Elindultam hát haza. Szívesen utánuk néztem volna, talán még csavarogtam is volna velük egy cseppet. De nem néztem többet vissza. És el sem felejtettem őket. Mert amikor másnap a hársfák alatt sétáltam, felelevenedett bennem az egész elmúlt éjszakai történet.

Arnold barátom írt egy üdvözletet nekem, és javasolta, gyújstak egy szál gyertyát magamnak egy szelet tortán új életem első évére. Ez a hársfaillat volt a torta. És egy régi sanzon rajta a gyertya. Egy dallam, ami visszajár. Bizonyára tapasztalta már mindenki, hogy vannak dallamok, amelyek akár egy életen át is elkísérik, és a legváratlanabb pillanatokban jönnek elő. És amiután előjöttek, mindig rájövünk, hogy megintcsak egy ugyanolyan szituáció hozta elénk. Addig ez meg sem fordult a fejünkben. Csak amikor már dúdoltuk a dallamot.

New York, 2010 június 11.

2010. június 8., kedd

2010. június 7., hétfő

Három kép: kis fürdőzés a bícsen

A kép címe: Indult a strandszezon
Helyszín: Rockaway Beach, NY

A kép címe: A bícsen
Helyszín: Rockaway Beach, NY


A kép címe: Amcsi napcsi csinibabák
Helyszín: Rockaway Beach, NY


2010. június 1., kedd

Lazaság - ami kell - és egyszerű kis zene


Mindig örül a lelkem, mi több, büszke vagyok, ha olyan újoncokra figyelek fel, akiket aztán a zenei szakmában általam nagyra tartott nevek felkarolnak és kibontják belőlük a meglátott fantáziát.

Ami a "Csillag születik" legutóbbi sorozatát illeti, már amerikai "emigrációm" estéin enyhítette bennem a honvágyat, és noha drukkoltam sokmindenkinek, az abszolút kedvencem mégiscsak az a fiatalember volt, aki a vendéglátózásból, az oly vitatott vendéglátózásból csöppent a színpadra, és brillírozott. Nem hivalkodóan, hanem éppen hogy lazán, alaposan és profin tette be az ajtót - a kifejezés pozitív értelmezésében - a zsűrinek és a közönség ígényesebb részének. Lazán, amilyen lazaságra csak szüksége lehet egy annyira beteg társadalomnak, mint a mienk. Amikor kiesett sem lepett meg, hisz a magyar közízlés felől nincsenek nagy kétségeim, s elvárásaim sem jóideje semmilyen szinten, miért épp a könnyűzene lenne kivétel?...

Varga Viktor aztán nemrég Amerikában sertepertélt, és ha meghallottam, hogy Los Angelesben, gyanítottam, hogy Kelemen Huba környékén is megfordul majd. Legalábbis reméltem. Hubát korábban, az ifjabb Malek Miklós révén - aki szintén elismert producere az amerikai könnyűzenei szakmának a Nyugati Partokon- ismertem meg, mint olyan zenei szakember, akinek a kezéből csupa jó dolgok kerülnek ki.

Márciusban Los Angelesben és Las Vegasban forgatták négy verzióban Viktor első klipjét, "Lehet zöld az ég" illetve "Waited All My Life" címmel. A magyar zenei szakmában Galler András "Indián" és Szőke János neve védjegy a minőségi munkára videoklip és film terén. A Los Tiki Pictures eddig is nagyszerű produkciókat hozott tető alá, hogy csak a legutóbbi évek terméséből szemezgessünk, mint: Szekeres Adrien - Olyan, mint te, Magna Cum Laude - Gondatlanságból elkövetett emberölelés, Hooligans - Eljátszott gyémánt, Nikolas - One Day in My Life (Egy igazi szó) vagy Ádok Zoli legfrissebb videója, az Injured Heart (Sebesült szív).
De nem csak a magyar stáb volt profi, Kelemen Huba, aki társproducere a klipnek, olyan amerikai session-zenészeket kért fel a felvételekhez, akik a hollywoodi stúdióban sok most futó amerikai hírességgel is együtt dolgozott már.

Viktor pedig, amellett, hogy ámult és bámult, igyekezett minél többet magába szippantani a profi légkörből s persze Amerikából is.

- Az egész olyan volt, mint egy álom - mondta Viktor az RTL Klub-nak. - Most kezdek ráébredni, mi is történik velem. Arra gondolok, hogy úristen, lehet, hogy egyszer lehetek valaki? A helyszín gyönyörű volt, egész életemben erre vágytam, hogy eljussak Amerikába! Feszített tempóban dolgoztunk ugyan, de azért nyertem némi bepillantást abba, hogy mennyire másképp is lehet élni. Gyönyörű környék, napfény, vidám emberek, jó lenne hozzánk is behozni ezt a "happiness-séget"! Rengeteg élménnyel gazdagodtam, ráadásul egy profi csapatmunkáról van szó: Indián, Szabó Zé, a menedzsmentem, és a saját ötleteimet is belecsempészhettem.

Persze, tagadhatatlan a hasonlóság (ha nem teljes egybeesés néhány taktus erejéig) a Smash Mouth - Why Can't We Be Friends című dalának refrénjével, amint arra vájtfülű rádiós barátom felhívta a figyelmem, de tudod mit? Elnézem ezt is Viktornak, mert ez a zene levett a lábamról, és arra késztetett, hogy a fülhallgatómban járatva, az utcán magam is dúdoltam, s nem szégyellem bevallani, még táncoltam is, ha nem látták.

S ha látták is: ez Amerika!...

Teljes szívemből ajánlom mindenkinek hangulatjavítónak. És noha Viktor az Amerikára első ízben rácsodálkozó naivitással lelkesedik a kípszmájlingért, valami mosolyt ideje lenne valóban belecsempészni az életünkbe. Ez a dal meg erre pont jó.