2011. december 11., vasárnap

A perzsaszerű bozontos cica meg a világválság


Egy másik útvonalon jöttem haza. Ez azt feltételezi, hogy a Sohóból sétálnom kell pár keresztutcát. Amint jövök a hirhedt Boweryn keresztül, egyszer csak rámront egy cica. A Bowery egy sugárútszerű utca, ami "környékké" nőtte magát. Aki olvasott a New York-i gengekről, bandaharcokról, ott sokszor emlegetik a Boweryt, ez lényegében az olasz negyed s a kínai metszéspontja, ma már bulis zóna jobbára, pubokkal, kocsmákkal, de még megmaradtak a családi kisboltok is sok helyütt, a meghatározhatatlan profilú kínai szatócsboltok vagy az otthoni vasutas restikre emlékeztető manapság divatos direkte lepukkant kávéházak - szóval megvan a maga hangulata. S hát, persze, egy perzsa cica bozontos bundával mennyire jól el van egy ilyen környéken. Bátran és büszkén vonult fel, bekukkantott egy csavarboltba, majd onnan visszasietett a laundriba, ahonnan eredetileg kijött. A mosógépek előtt középre leült, mintha azt figyelné, kellőképpen dolgozik-e mind, bár kicsit utálta a nyirkos padlót. Épp akkor értem oda az ajtó elé, s megálltam. Le akartam a telefonommal fényképezni, és a fejét hátrafordította, mintha érezné, s mint aki ismerőst lát, felpattan, és minyákolva odasiet:

- Hé!!! Mi van veled, öreg, na téged aztán nem nagyon lehet látni, mi a pálya?....

Nem is tudtam, ennyi kérdésre mit lehet válaszolni egy perzsaszerű bundába öltözött bozontos cicának, aki a Boweryn löhőköl, így tehát olyan Bowery-i bulis gengmacska lehet, aki finomnak néz ugyan ki, de a csikket a másik cica farkával vagy mancsával oltja el. Leparoláztunk, párszor odadörgölőzött. Egy mexikói fickó állt keresztbetett lábakkal egy ládaoszlopnak és egyéb lomoknak támaszkodva az ajtóban. Kérdem, az övé-e. Unottan biccent, igen.


Nah, nem voltál meggyőző, Gomez, gondoltam. Ezek mindig olyan búvalbéleltek, mintha egész Mexikó nyomora rajtuk lenne. Bár talán az is közrejátszik, hogy én ugye ott fotózgattam, és ők a társával meg lehetséges, hogy nem épp valami keresztény cselekedet közepette voltak ott, hiszen egy kopott furgonba tuszakolt be a másik mindenféle dobozokat. A dobozok márpedig a Boweryben mindig valami gyanusat jelentenek.
Megfigyeltem, hogy ezek soha nem szövetkeznek sem indiaiakkal, sem kínaiakkal, oroszokkal meg pláne nem. Pedig hát, ilyesféle gyanús-dobozos üzletelések mennek ám testvéreink körében is. 


A perzsaszerű szürke bundát viselő bozontos cicától aztán búcsút véve tovább baktattam a Boweryn, és a reggeli újság címlaphíre járt az eszemben. Amikor hajnalban elolvastam, akkorát ugrottam a széken a metróban, hogy a szembenülő hajléktalan a következőnél le is szállt káromkodva, és örömömben majdnem megcsókoltam az alkoholbűzös nagyhasú télapót, aki a kocsi másik végében bóbiskolt egy eléggé át nem pihent éjszaka után.


“Kína felvirágzása a Chinatown hervadását okozza” - ez volt a szalagcím, és arról tudósítottak alatta egy cikkben minden álomittas újságolvasót, hogy a kínai gazdasági bumm következtében, megcsappant a New York-i kínaiak száma, és mind többen telepszenek vissza gyors pénzhezjutás reményében az őshazába. 


- Telepedjetek, csak telepedjetek. Oda, vissza! - motyogtam magamban, és hívtam is Lacika barátomat Budapesten, hogy az örömhírt vele is megosszam. Újpalotán barátom még a gulyáslevest is félretolta, és visszahúzta a pálinkásüveget, amit már odéb taszított, amikor nekifogott enni és a hagymát felszeletelte - könnyek közt - az esti babgulyáshoz. Szeretek neki örömet okozni, mert alapvetően, ugye, jó ember vagyok, na meg azért is, mert régi jóbarátok vagyunk, és ha megöregszünk - mert ejszen, mindkettőnkre vár még valami ilyesmi is -  együtt leszünk a Muppet Show páholyában, amint azt pelyhedző fiatalságunk idején megfogadtuk.


- Ne zokogj, Lacika! - vígasztaltam szipogó barátomat.
- Náthás vagyok, hülye! Meg a hagyma csípi a szememet.


Majd folytatta a mostanában örökösen visszatérő gondolatával:


- Kitör a háború mostmár. Mondom én neked. Hazamehetnek a rizsevők, és menjenek is csak minél hamarabb, de háború lesz, kedves barátom. Ezt a sok disznóságot már nem tűri el a világ a hátán. Én mondom neked.


Lacika elég rég ilyen profetikus szellemben nyilatkozik a közeljövőben ránkrontó háborúkról, a svájci frank meg az euró miatti zavargásokról. 


- Azt hittem, jobban örülsz majd a hírnek...
- Örülök, hát. Hogy a viharba ne örülnék! Csak nehéz elhinnem.
- És még egy bűbájos cicával is megismerkedtem az előbb!
- Hány lába volt?
- Négy.
- Akkor leszarom - folytatta a magasröptű társalgást barátom - Te mindig összeszedsz valami macskát, ez hihetetlen.
- Találkoztunk. A Boweryn.
- Akkor is leszarom. Ami meg a kínaiakat illeti, ha hazamennek, már az is egy fokkal jobb, de az a baj, hogy ezek ott is vidáman tudnak szaporodni. Megjósolták már rég a  sárga veszedelmet, hát ez az. Csak az Ázsia Centert hagyják még meg egy darabig, mert ott olcsóbb a tusfürdő meg a vécépapír.


Elképzeltem, ahogy az ablak előtt állva, kifelé bámul. Az ablaka Budára néz.


- Egyszer úgyis ott fogok én lakni...


Az ablak előtt állok, kifelé bámulok.  Az ablakom Manhattan belvárosára néz.


- Én már itt lakom... És ennyi.


És ennyi.


New York, 2011. december 10.

2011. november 22., kedd

Helló, Liza!


Egy napsütéssel megbolondított délelőtt az Upper East Side-on (vagy bárhol máshol Manhattanben) majdnem olyan lélekmelengető és kikapcsoló élmény, mint egy csésze gőzölgő kávé. Amit az ember megvehet a kávéházban, s ha akarja, kitanyázik a kávéház elé a teraszra, ha netán a sosem nyugvó manhattani szél piszkálódna vele, akkor belülre, a kirakatba, vagy egyszerűen elsétálhat vele, hogy a kirakatokat bámulva a sugárúton, csendesen kortyolgassa, hacsak valaki annyira bele nem szalad, hogy végigöntse az átmeneti kabátkáján. A Lexingtonra ilyenkor csak egyik oldalt vetül árnyék, és a Chrysler épülete kandikál rá a belvárosból. A fényfürdőben elalélt emberek ülnek emitt-amott, járdaszegélyen, metrólejárat korlátján vagy szökőkút káván, és fánkot majszolnak vagy sajtos bégelt, ami jobbára vastag és puha kerek perecre emlékeztet, és New York egyik nevezetessége. Távoli államokból érkező túristák sokszor külön táskát hoznak arra, hogy bégellel megtömve térhessenek haza. Többet ér az minden I Love New York szuvenírnél!
Eszik a fánkot, harapják a bégelt és nagyokat kortyolnak a kávéból. Ennél már csak a juharszirupos pánkó, a penkék a jellegzetesebb New York-i reggeli. Ha a Lexingtonról a Park Avenue elit rezidenciái közt átslisszolunk a Fifth Avenue felé haladva a Madisonra, ott már teljesen más hangulat, a divat világa vár. Talán az összes közül a legkevésbé érdekel, hogy mennyire divat manapság zokni nélkül sokezer dolláros férfiöltönyt hordani méregdrága hosszúorrú, a lábadnál legalább 3 számmal nagyobb fekete bőrcipőben, vagy hogyan lehet „kreálni” függönyhulladékokból falatnyi és méregdrága dizájner kollekciókat, amit Queensben az indiai boltban pár dollárért is megkap az ember. Élvezem viszont bámulni a régi korokat idéző öregasszonyokat fel-alá sétálni esetenként nagy kalapban, szép ruhákban, azokra az időkre emlékeztetve, amikor még a sikk és stílus volt a mérvadó New Yorkban. Az Upper East Side még őriz valamit ebből a mind jobban megkopott eleganciából. Én pedig mindig irigykedtem kicsit ezekre az öregasszonyokra, amiért nekik megadatik szabadidejükben reggel csak lesétálni a Madisonon megfürdőzve a délelőtti napsütésben, és szemmel láthatóan gondtalanul. Sok-sok évvel ezelőtt egy tőlem teljesen elszigetelt, távoli világnak láttam ezt. Még akkor is izgatóan idegennek tűnt ez a manhattani reggeli csavargás, amikor már itt éltem, és ha alkalmam adatott, Queensből korán bejöttem, hogy jusson nekem is a délelőtti napfürdőből a nagyvárosi életben. Amikor már az ember Manhattanben él, sokkal praktikusabban gondolkodik minderről, ennek ellenére, nekem megmaradt élménynek minden séta. És éppen ezért ma is irígykedem, amikor az őszi napsütés reggelén a Madisonon felfelé haladva szembejön velem egy idős asszony. Gondolom, nyugdíjas lehet. Amíg a férje élt, jobban mentek a dolgok, de mostmár csak a meglévő, az évtizedek során összehozott vagyont éli fel csendes mindennapisággal. Lehet, hogy még mindig kijár ebédelni és vacsorázni is, sőt, a színházba, klubokba is eljár a barátnőivel, de semmi esetre sem olyan már az egész, mint amikor drága estélyekre, címeres klubokba, fejedelmi összejövetelekre voltak hivatalosak a megboldogult férjjel, Charlie-val. Vagy  Kenneth-tel. Ezeket képzelem az asszony köré. Szeretek az emberekről fantáziálni, elképzelni, honnan jönnek, milyen az otthonuk, miről szól az életük. Kicsi, apró termetű asszony. Fekete, sportos, a csinos lábaira feszülő kissé csillogó nadrágot visel. Sietős, de előkelő a járása, kicsit olyan mégis, mintha ideges lenne, mintha épp most késne el valahonnan. Sötét színű a háromnegyedes kabátja, alatta - a New York-i viseletre oly jellemző - fekete csuklyás pulóver, aminek csuklyája a kabáton kívül áll készenlétben, ha netán eleredne az eső vagy feltámadna a szeszélyes szél. Nincs sok smink az arcán, csak tűzpiros rúzs, némi púder, nagy bogárszemei maguktól is annyira szépek, hogy felhívják a figyelmet magukra. Felhívnák, ha a homlokába húzott baseball-sapka simlédere el nem takarná arcának a vonásait. Olyan kis egyszerű, hogy egy New York-i Piafnak is nyugodtan beállhatna. Meg-megáll a kirakatok előtt, és a kollekcióruhákban gyönyörködik. Nem érzékenyül el tőlük. Szigorúan fürkészi őket, mint egy minőségellenőr, és megy is tovább. Mintha valamit dohogna is magában. Ha valami sztár lenne, akkor nagy fekete napszemüveget viselne, gondoltam. És eszembejut, hogy épp a napokban mondta valaki, hogy a nagyvárosban élő sztárok leghitelesebb inkognitómestere Liza Minnelli. Azt meséli ez a drága asszony, annak idején Marilyn tanította meg a stikára. Valamelyik színház felé igyekeztek fényes nappal a Broadway zsúfolt szakaszán, a Times Square környékén. Liza akkor még nem volt annyira ismert, mint Monroe, és megdöbbenten látta, senki sem fotózza, senki nem szedi szét a sztárt, amint az utcán sietős léptekkel kapkodják lábukat a délelőtti próbára. 


- Csakis rajtad függ, hogyan közelítenek hozzád... - magyarázta Monroe. És egy mozdulattal lecsúsztatta platinaszínű hajáról a nagy fejkendőt, feltette napszemüvegét, kihúzta magát, vállait megemelte és villantóan elmosolyodott:
- Na, most figyelj! ... - és pillanatokon belül fotósok hada és aláírásgyűjtők csapata rohant oda.
Amikor beértek a színházba, nevetve magyarázta az ifjú kolléganőnek, aki nagyra kerekedett szemekkel figyelte, hogy amennyiben nem akarod, hogy felismerjenek, nem fognak felismerni.


- Nézz a magad dolgai után, igyekezz, lépkedj sietősen, céltudatosan, ne akarj kihívó lenni. Senki sem fog New York legforgalmasabb utcáján sem utadba állni.


Liza megtanulta ezt, nagyon jól tudatába véste. Nem tudna egyébként nyugodtan New Yorkban élni, amihez legalább annyira hozzátartozik, mint Woody Allen. Vagy az Empire State Building.  Ha tehát apró termetű asszonyt látsz lefelé igyekezni a Madison Avenue-n valahol az Upper East Side-on, piros rúzzsal az ajkain, szemébe húzott baseball sapkában, sietős tipegő léptekkel, sportosan haladva feszes nadrágban csinos lábakkal, akkor nagy valószínűséggel éppen Liza Minnellit látod.


Ezek jártak keresztül az agyamon, miközben közel értem a kirakatböngésző asszonyhoz. Derültem magamban, milyen lenne, ha épp ezen a napos délelőttön futnék össze Minnellivel a Madisonon. Jót szórakoztam ezen magamban, és hogy megtetézzem, gondoltam, megviccelem az öregasszonyt, kizökkentem a kirakatvásárlásból egy pillanatra. Ráköszöntem:


- Helló, Liza! - s mentem volna is tovább. De ekkor egy ismerős hang szólalt meg rekedtesen:
- Hé! 
Lekapta fejéről a simlis sapkát és rám mosolygott.


- Helló, drágám!


Nem tudom, mennyi ideig állhattam ott kővé dermedve, de lehet, csak a pillanat tűnt soknak. Miss Minnelli visszaigazgatta fekete hajtincseit a baseball sapka alá, és így szólt suttogva:


- Elnézést, nekem mennem kell! - és sietős léptekkel eltipegett, mígnem belevegyült a sugárút őszi verőfényébe.


New York, 2011. november 22.

2011. október 30., vasárnap

Ősz New Yorkban


Október 29. van és órák óta szakad a hó a városra. Nem vártuk. És milyen jó, hogy a meteorológusok voltak olyan úriemberek, hogy diszkréten figyelmeztettek erre, amikor arra buzdították a New York-iakat, pénteken, azaz tegnap, ha csak tehetik, menjenek ki a szabadba, és élvezzék a lombszínesedés csúcsát a simogató napfény mellett. Nagyon örülök, hogy megtettem, mert a mai hóviharban összerakosgatva ezt a tegnap beszerzett fotókból álló képsort, szinte el sem hiszem, hogy pár óra leforgása alatt hogyan szakadt ránk a tél.
Délután, munka után mentem ki a central Parkba, és útközben ért kolléganőm, Kathy telefonhívása, hogy a Szabadság Asszonyának ugyan megvolt már a születésnapi megemlékezés, a tüzijátékra most kerül sor a New York-i öbölben, Amerika kapujában, a Szabadság-szigeten. Ennyi program egy átlag amerikainak, aki itt él a városban, jobbára egy hónapra való. Nekem ez nem tünt soknak, csak most, amikor rájöttem, hogy a Szabadság-szobor 125. születésnapjára rendezett tüzijátékot csak később mutatom meg.
Most süppedjünk bele az avarillatú, cirógató őszbe, aminek ugyan se híre, se pora azóta, de a képek igazolják, hogy tegnap még itt volt, megvolt..


2011. október 27., csütörtök

Divali in New York


Tegnap este indiai származású kollégám, Shyam meghívásának eleget téve New York egyik zömében indiai negyedében, az Ozone Parkban jártam, ahol barátom családi ünneplésében vehettem ki a részem. Mint hamar kiderült, ilyenkor nem isznak alkoholt - minden egyéb alkalomkor igen, viszont ma szent imáik ezt nem engedik meg. Imádkozni pedig nem kellett messzi menni, hisz a házban van imaszoba, ahová csak mezítláb léphettem be, s ahol piros pontot is kaptam a homlokomra jelezvén, hogy a házigazda rám is áldást kért őrző szentjeiktől. Az énekléssel és imákkal tarkított szertartást követően a ház asszonya gyertyákat vitt a ház és az udvar minden szegletébe, ezt követően a szomszédos hindu templomba vonultunk. Előtte gyertyagyújtás majd az oltár elé sorakozás.

Visszaérve a családi körbe, kezdődhetett a lakoma - ezen a napon húsmentesen. A menüben sárga rizs, karfiolos főtt krumpli, lencsefőzelék, és sült sajt szerepelt, természetesen, minden alaposan megfűszerezve. Shyam elmondta, kétszáz fűszert használnak szinte napi rendszerességgel ételeikhez.

Nem csak egymást ajándékozták meg, hanem én is kaptam ajándékot. A magyar szilvapálinkát, amit én hoztam ajándékba, ezen az estén nem volt szabad megkóstolni.
 
Erről az érdekes estéről készítettem ezt a képsort.


2011. október 26., szerda

Bátyó, ezek a testemet akarják!


Foto New York Post

Már megtanultam, hogy Amerikában váratlan dolgok érhetnek utól. Sokkal jobb dolgok, mint a guttaütés. Sokszor olyasvalami változtat egyet az életeden, ami, ha eszementül töröd is a fejed, eszedbe nem jutna magadtól. 


És nekem a Miska bátyám, ott a Hargita tövében egy fojtásnyi szederpálinka összehasonlíthatatlan társaságában jól megmondta, hogy:
- Öcsi, a rendszerbe bekerülni nehéz, de ha benne vagy, onnan már olaj!


S ennek tiszteletére illetve ígéretére meg is ittunk még pár fojtást a nagyanyáméból nevelt, Udvarhelyre disszidált japánrózsafa árnyékában a kanapén. Fel is hívtam a minap, s mondom neki:


- Te bátyó, ezek a testemet akarják!
Azt mondja:
- Akkor azt hagyni kell.


Eszembe is jut az az újságcikk, amit a napokban láttam egy helyi lapban, aminek ez volt a címe: „A főnököd a testedet akarja”, bár ott a címlapon egy csinos nő szerepelt, és noha nekem elég sok női felettesem van, mégsem a nemiség alapján történő birtoklásra gondoltam itt elsősorban.


Megtalált engem az egyes számú légitársaság. Szándékosan mondom így, mert a légitársaságoknak van számuk, amit egyszer rájuk osztanak, és rajtuk is marad mindörökre. Ennek pedig a száma 001-es. Azt mondja nekem az American Airlines, hogy hiányában van olyan szakiknak, akik New Yorkban a Kennedyn gondviselésükbe fogadnák az immár egyetlen közvetlenül Budapestre tartó napi menetrendszerinti járatot, illetve annak magyarul beszélő kuncsaftjait. Ez egy olyan légitársaság szájából, aki 001-es számmal lett ellátva valamikor a múlt században, igencsak csilingelően hangzik. Mondom, éppenséggel én beszélek magyarul, a gondviselés meg nem esne nehezemre, még akkor is, ha a JFK-re a J metrót kellene igénybe vennem, hogy gyakorolhassam a törődést.
- Ó, tényleg?
- Ó, jessz!


Máris valami került közénk a levegőbe, és kapcsolatunk elkezdett felforrósodni. Kilátásba helyezték, hogy ez egy nagyon összetett és sok kihívást magába rejtő procedúra lesz, ami majd a magyar nyelvtudás megvizsgálásában fog kicsúcsosodni. Nem mondtam, de a csúcstól tartottam a legkevésbé. Bár mindenki tudja rólam, mekkora tériszonyom van.


Amikor kiértem a Kennedyre, páran már voltak ott, és nem is titkolhatták volna, hogy magyarok. Egyikük, egy kellemes küllemű fiatalember egyenesen Magyarországról repült ide erre a meghallgatásra, időeltolódás volt kiülve az arcára vegyülve a helyi izgalmakkal, amit New York akkor is átnyújt az ideérkezőnek, ha semmiféle állásinterjú nem vár rá éppen. A másik érdekes figura pedig egy New York-i születésű úriember, Mr Murray, aki szorgalmasan megtanulta nyelvünket.


Legnagyobb meglepetésemre nem iratcsomókba szürkült személyzetis ült velem szemben elnyúlt kötöttszvetterben unott arccal sablonkérdéseket nekem szegezve a megszokott sorrendben, hanem az American helyi vezetése ing-nyakkendőben kíváncsian nekifeszülve az asztalnak, lám, mi sül ki belőle... A sablonokat kérdezték ugyan ők is, de legalább érdeklődést is mutattak a válaszaimmal kapcsolatban. Talán életemben nem volt ennyire laza társalgásban részem interjún - pont azért mert nem az életem függött tőle, hanem ez a bizonyos élet is úgy intézte, hogy szabadnapomon kipihenten sasszéztam ki erre az interjúra a reggeli eszpresszóm után közvetlenül és egy Forest Hills-en elköltendő korai ebéd előtt a JFK-re. A pakisztáni bárányhús gondolata meg okos dolgokat siettetett az agyamba, és nagyszerű beszélgetőpartnerekre leltem az AA velem szemben tanyázó embereiben. Talán a legjobban akkor szerettek meg, amikor az utasokkal szembeni őszinteség kapcsán kifejtettem - egy általam nagyra tartott gondolkodó könyvéből vett idézetre hagyatkozva - hogy „Nincs teljes őszinteség. Olyan érdekérvényesítés van, ami az őszinteség mázában jelenik meg”. Ez egy örökérvényű igazság, ami odahaza is megél, de Amerika kifejezetten erre lett építve. És egy 001-es légitársaság, akinek a nevében Amerika is jócskán benne van, ezt nem tévesztheti szem elől. Azaz ők ezt tudják, csak örültek, hogy én is tudom. Fel is jegyeztek valamit sebtiben. Persze, mindannyian tudomásul véve azt is, hogy ettől eltekintve rendes keresztény emberként a privát életben őszinték és becsületesek vagyunk. Ez viszont itt most senkit sem érdekel.


Kérdik, sikeresnek érzem-e magam. Mondom, az is vagyok. Kérdik, miért?


- Mert itt ülök most is magukkal szemben, és csevegünk. Vagy mert Manhattanben lakom, és az ablakomból látom, amint a felkelő nap narancssárgára festi a belváros tornyait. Vagy mert nekem vannak a legdrágább szeretteim négy és félezer mérföldre innen egy csodafészekben, amit otthonnak hívok mindenkoron. Vagy mert a munkám  mindig az volt, amit legjobban szerettem. 
- Ön szerint, ebben az esetben is sikerrel jár majd?
- Igen. Úgy gondolom.
- Miért gondolja úgy?
- Mert ezt a pozíciót rám szabták. 


Azt mondták, hogy ez így jól hangzik, de a mindent eldöntő nyelvteszt még csak ezután jön. Nem siettem elárulni nekik, hogy számomra ez eddigi volt a nagyobb kihívást jelentő nyelvteszt, a magyarral majd csak megbirkózom. És jött is napokon belül két részletes leírás a procedúráról, ami a nyelvtesztet jelenti. Adott időpontban fel kell telefonálnom az adott számot, ahol a biztonsági kódomat megadva azonnal kapcsolnak valakihez, aki vizsgáztatni fog. Legyek nagyon résen ám, mert az illető csakis magyarul beszélhet velem, meg se próbálkozzak angolul értekezni vele... Ekkora fenyítés árnyékában jutottam telefonos kapcsolatba Zsuzsannával, akinek feltett szándéka volt azon a délelőttön engem magyar nyelvtudásból levizsgáztatni, figyelmeztetve, hogy minden rögzítésre kerül, és az Amerikai Lingvisztikai Tudományegyetemen kerül elemzésre a szókincsgazdagságom, hanglejtésem, nyelvtani helyesség és az általános nyelvtudásom.  Ezeket mind elrettentő körülményként sorakoztatták elém, én pedig mind nyugodtabb lettem. Zsuzsanna kedves volt, és azzal indított:


- A Social Secutity számát kérem.
- A társadalombiztosítási számomra gondol?...


Majd gyorsan kiderült ismét, milyen kicsi a világ, amikor tisztáztuk Zsuzsannával, hogy én szatmári vagyok, ő pedig székelyudvarhelyi... Az immár kikövezett úton haladva vizsgáztatóm mentegetőzve megkérdezte:


- Meg kell Öntől kérdeznem: ugyanbiza miért akar légiutaskísérő lenni?
- Ó, nagyon örülök ennek a kérdésnek, Zsuzsanna! Mindig vártam egy ilyen kérdést. Hiszen 24 évesen akartam utaskísérő lenni, de a romániai maffia-viszonyok közepette ez nekem soha nem vált lehetővé a nemzeti légitársaságnál. Most nem jelentkeztem utaskísérőnek, de örömmel hallom, hogy ezt kérdezi tőlem, s ha úgy gondolja, bővebben ki is fejthetem.
- Nekem ide az van írva...
- Az?... Akkor tessék is úgy hagyni. Az ember sosem tudhatja, a munkáltatónak valójában milyen szándékai vannak vele.
- Akkor ön nem légiutaskísérőnek jelentkezett?
- Nem, de ha az kell, én azokra a kérdésekre is megválaszolok magácskának. Tizenöt év szakmai tapasztalat alapján gyakorlatilag bármire válaszolok Önnek.


És így csacsogtunk mindenfélékről, miközben valahol Minnesottában valakik ezt az egészet rögzítették, hogy az Amerikai Lingvisztikai Tudományegyetem magyar szakosainak munkát adjanak majd elemzés tárgyában. És reméltem, lesz lehetőségem feldobni is valamivel ezt a felvételt, Zsuzsanna pedig alkalmat is kerített rá, amikor arra kért, hogy ha már így jártunk, s nekem nincs kéznél a légiutaskísérők kézikönyve a felszálláskor használatos bemondásokkal, akkor csak olvassak fel neki valamiket. Elsőre Cseke Gábor könyve akadt a kezembe, de az első vers után megkért, sokkal inkább a próza érdekelné.


- Ó, ezzel én is így vagyok. Tudja, Zsuzsanna, én világéletemben túl fegyelmezetlen voltam a versekhez. Nekem is a próza a testhezállóbb. - és Müller Péter után nyúltam, az „Isten bohócai” utószavát olvastam be mindenkori legjobb rádiós tudásom lelkes támogatásával.
- Hát, én ezt sokáig elhallgatnám még - jelezte vizsgáztatóm, és leplezetlenül el is árulta, hogy majd „Kitűnő” minősítést fogok kapni a nyelvtesztre.


Órákon belül megmozdult a gépezet, és egy a rendszer által gerjesztett levél vidáman gratulált nekem. Mint kiderült, elismerték: tudok magyarul. 
Sosem gondoltam volna, hogy New Yorkban egyszer egy 001-es számmal ellátott óriás-légitársaságnál egyszer ez válik majd előnyömre.
De mostmár amerikai papírom is van róla az Amerikai Lingvisztikai Tudományegyetem rábólintásával, hogy jól beszélek magyarul!


New York, 2011. október 26.

2011. október 20., csütörtök

Ne ébresszetek még fel!


„Ha anyádékhoz rakod le a cuccaidat, néha meg is kell látogatnod őket. Inkább válassz bennünket!” - olvasgatom egy raktározó cég reklámjait a metrón két óriásira megpakolt utazótáska társaságában. Majd odébb, hogy „Nagy az én Atyám háza, és sok hajlék van benne (János evangéliuma) - Ebből is kiderül, Isten nem New York-i! Önnek itt vagyunk mi!” - írja a másik. És már teljesen megértem ezeket a hirdetéseket, amelyek azoknak szólnak, akik New Yorkba költöznek. Egyrészt, a csillagászati bérleti díjak miatt luxusnak számít nagy lakosztályokban gondolkodni - persze csak a magunkfajta mezei halandónak. Másrészt meg, Manhattanben főleg,  a legtöbb helyen olyan aprók a lakások, hogy anyám egyik Village-béli méregdrága stúdiót spájznak könyvelte el, és egy konyakkal kellett magához térítsem, amikor kiderült, hogy azt a zugot négyezer dollárért bérli a jelenlegi lakója.


Szeret engem ez a város. Sokszor megállapítottam már, de most fel kellett ezt a megállapítást frissítenem, miután egy önkormányzati kiírásra letett pályázatom eredményeképpen értesítőt kaptam New York City városgazdálkodásától, hogy kiválasztottak, és nagy eséllyel indulhatok egyik manhattani bérleményükbe való beköltözéshez. Ez a bikkfangosan megfogalmazott valami azt jelentette, ha mindaz igaz, amit magamról és szakmai tevékenységemről illetve elmúlt tíz évemről dióhéjban elmeséltem nekik, akkor azon kiváltságosok sorát gyarapíthatom, akik a világváros közepén lakhatnak. Ez nem jelenti, hogy megkérdőjelezik szavahihetőségemet, de manapság óvatosak nagyon az ilyesféle hiteles dolgokkal. Tehát mindenről igazolást kell hoznom szerre. Ahogyan kérik majd. Amióta Amerikába költöztem, mindenfelől csak arra intenek, a hitelminősítésemre még az erkölcseimnél is jobban vigyázzak, mert erkölcstelenül lehet élni, és meggazdagodni, meg mindenféléket megvenni szem-száj ingernek, de elfogadható hitelminősítés nélkül szedheted innen a sátorfádat. Erre lekértem a központi hitelminősítést osztogató nagybetűs Hivataltól az enyémet valamikor év elején, s azt mondták: NINCS. Kérdem, az most rossz vagy jó? Azt mondják, nem rossz. Nincs rólam semmi rossz feljegyezve a nagy könyvben. (Ez olyasmi lehet, mint a karma, amit magaddal cipelsz egy életen át, gondoltam hirtelen) Óh, értem, hát ez nagyszerű! Hogy lenne már nagyszerű?? De hisz azt tetszett mondani, semmi rossz nincs rólam feljegyezve. Az igaz. De jó sem! Akkor mit tegyek? Vegyen fel kölcsönt, váltson ki hitelkártyát valamelyik banknál, és idejében fizesse vissza. No igen, de a bank, amikor hitelt vagy hitelkártyát ad, elsőként a hitelminősítésedet kéri le a Hivataltól, és ha ott azt mondják nuku, akkor nuku hitel. Különben nekem nem kell hitel, jól elvagyok a saját kis pénzemmel, beosztom... Akkor meg sosem lesz hitelminősítése, punktum.


Aztán megtanultam, hogy az sem jó, ha nincs hiteled valamelyik banknál, de az sem, ha hirtelen sok van, mert akkor azt jelenti, kiköltekezel. Egy hitelkártya nem jelent sokat, de egy éven belül ha többet igényelsz, az a hitelminősítésed kárára megy. Na, jó, akkor végülis mennyi idő a hitelminősítés feltornászása? Egyedenként bírálják el, jobbára hét év.


Mai napig sem tudom, hogy történt, de a semmimre, amim itt van egyik nagyfranc bank adott hitelt nekem, ami nem kellett ugyan, de szorgalmasan elköltöttem, s visszafizettem minden hónapban. Aztán kitavaszodott, forró nyár jött, és egy nap csak kopog a hitelminősítésem a sánta postással a Hillyer Streeten. Az áll az írásban, hogy a hitelminősítésem JÓÓÓÓÓÓÓ! A megadható 850 pontból 748 az enyém és ezzel az Egyesült Államok lakosságának 60%-nál jobb a hitelmegítélésem. 


Csak tudnám, mitől???... Mert sem gazdagabb nem lettem, sem becsületesebb az elmúlt fél évben. De rendben van, nem firtatom.


Ezt követően jött az értesítés a lakásról is, és az ősz beköszöntével elkezdhettem áthurcolkodni Queensből Manhattanbe, mint Gombóc Artúr Afrikába. Azt mondtam, nem kell költöztető cég, sem raktár, és felajánlkozó kollégáimat is sorra mondtam vissza, hisz emlékeztem, két kufferral érkeztem ide, ennél ma sincs sokkal több vagyonom itt. Ezt így gondoltam én... Amikor azonban huszonvalahanyadszor lötyögtem keresztül a városon és nyomorgattam meg istentelenre megtömött utazótáskáimmal a tömegközlekedésben résztvevőket az F metrón és az M15 szelektszervz buszjáraton, már bántam, hogy fafejű voltam, de már megoldottam a hurcolkodást önerőből. Kaptam is rendesen a kiropraktoromtól, Miss Turnertől, akihez a nantucketi hullámbaleset után keveredtem, és aki hetente háromszor helyrerángatta a csontjaimat ahhoz, hogy én szorgalmasan kipattintsam a helyéről azt is, amivel nem volt hiba. Fantasztikus élményeim vannak a költözésről a mindig zsúfolt metrón összerakható könyvespolc vagy pillangófotel és függönytartó szállítása közben, de szerencsémre senki sem perelt be eddig súlyosabb testi sértésért. Édesanyám nagyon büszke volt rám. Egész gyermekkoromban szerette volna, ha legalább annyira kinő a jobb kezem, hogy egy szeget beverjek a falba anélkül, hogy belehaljak vagy a ház ledőljön, és az sem véletlen, hogy „Lokodi András: Csináld magad!” című, minden bizonnyal roppant hasznos és érdekfeszítő barkácskönyvét két példányban is megkaptam szülinapomra és karácsonyra is. De legfennebb is csak pöcöknek használtam. Most pedig sorra hoztam a házba a lakberendezési áruház legkülönfélébb „csináld magad!” rezsimben összeállítható bútorait, polcait, szekrényeit. Estéről estére, miután a napi egy-két kört megtettem Queens és Manhattan között, nagy lelkesedéssel estem neki a szerelésnek. Igaz, vérzett két ujjam, egy másik megdagadt, a lábam ujját bevertem, és a könyökömet lehorzsoltam. De a lakás berendeződött. Háttérben zajlott, persze a papirtologatás, amit említettem, sorra bizonygattam be nekik, amit rólam tudni akartak, s amit a pályázatban annak előtte én elárultam magamról.


Közben Miska bátyám is eszembe jutott, aki bölcsen mondogatta nekem itteni életem elején, nyugi, öcsi, mert a rendszerbe nehéz bekerülni, de ha benne vagy, onnan már olajozott lesz minden. Akik szorgalmas odaadással olvassák leveleimet, drága barátaim, ti akkor emlékeztek arra a sok nyöszörgésre és nyavalygásra, amit az első személyigazolványom vagy jogostványom megszerzése, illetve annak bürokratikus kálváriája váltott ki belőlem két évvel ezelőtt. Ehhez képest most egyik utolsó estén a régi kicsi szobámban nyugovóra térve, az ágyból nagyjából negyven perc alatt írtam át a lakcímemet a hivatalos amerikai regiszterben, rendeltem le az új személyes irataimat, személyit, hajtásit, munkahelyi dolgaimat, bankszámlákat, és jelentettem ki majd be magam a Bevándorlási Hivatal nyilvántartásában is. Sem sorállás, sem undok közalkalmazottak, sem okmánybélyegek, sem „még egy papír kell”, sem utazgatás innen oda s amoda, sem kilincselés hivatalokban. Csak egy pohár konyak és a laptop. A francia VSOP konyakot Shyam kollégám hozta azokban a napokban. Ő sem tudja, miért, csak hozta, és nem is hiszi, mekkora jót tett vele. Mert volt még ugyan szatmárhegyi házi konyakom a melyhútőben, de az nem tartott volna ki a költözés végéig. Amikor két hét után letudtam a hurcolkodást a lakóházunk portása és Miss Turner doktornő legnagyobb megkönnyebbülésére, nem is időben, hanem elfogyott konyakban mértem fel a stresszt, amit bennem a költözködés okozott. Shyam valószínüleg azt láthatta, túlfeszített tempónak tettem ki idegrendszeremet, amikor reggelente, hajnali váltásom szüneteiben aludni látott a FedEx dobozok és az elveszett poggyászok békés takarásában. Pedig azt nem is tudhatta, hogy ugyanilyen vidáman használtam ki a tizennyolc metrómegállós utazást is egy-egy pár utazótáskával, ugyanis olyan egészségeseket aludtam menet-jövet a metróban, mint hajnalban a reptérre tartva a Q33-mas buszon. Hiszen a hajnalt munkával, a délutánt terápiával és rakodással, az estét kipakolással és szereléssel töltöttem. Egyik kolléganőm élettörténetébe is pofátlanul belealudtam, és azt sem tudom, mitől keltem fel, amikor felkeltem. 


Már most meg itt lakom, ahol az élet állandóan élet, és ha pontosan meg akarom határozni a Village, a SoHo és a Lower East Side határán magasodó toronyházunk helyzetét, lényegében New York bulizónájában lakom. Erre leginkább csütörtöktől vasárnapig lehet ráérezni, mert a nappal szolid, hangulatos utcácskák hirtelen a szórakoztatóipar fellegvárává alakítják a környéket, amint leszáll az est. Ilyen helyekkel vagyok körülvéve, mint a „Jófej Ed kocsmája” , az élő dzsessz-zenés „268-as hely” és a film által híressé vált Sakáltanya, a „Coyotte Ugly” vagy a kedvencem, a „Könyvtár”. Félreértés ne essék, utóbbi közművelődési közintézményre hajazó piros cégéres helyiség is csak egy hangulatos kiskocsma az utca másik oldalán, ahonnan állandóan életvidám látogatók támolyognak elő, akik bármelyik pillanatban felkaphatják a telefont, és odavághatják: „Hogy-hogy hol? Hát a könyvtárban...”


Laknak a környékemen meg nem értett és már befutott művészek is, csíkos harisnyások, nyaka köré tekert sálas, a megsemmisülésig kitaposott Converse cipős és a sarki boltba is nagyestélyiben és tűsarkúban egyensúlyozó alternatívák is.


Minden este valami filmet forgatnak itt, nem csoda, ha a közeljövőbéli sorozatrészek és művészeti alkotások minduntalan felbukkanó szereplője leszek.


A házunk pedig egy nyugalomsziget. Nemrég készült el, mindennek friss szaga van, és hogy a sok emeleten a Steve bácsi féle szomjasabb természetű szomszédaim is mindig a jó helyre menjenek haza, a különböző emeleteken az ajtók és a padló színe más és más. És mivel a színek palettája véges, nagyon boldog vagyok, hogy nekem nem más, hanem a kék jutott a legfelső emeleten, ahonnan már csak a tetőterasz választ el a kék égtől. A tetőteraszt, Kevin, a ház karbantartó mestere mutatta meg nekem, és hozzátette, még zárva tart, amíg a védőkorlátokat fel nem szerelik, mert „mindenfélék laknak itten kérem, senkinek sem hiányzik, hogy innen leugráljanak nekünk, nem jól beszélek?...” 


A panoráma pedig a belváros jellegzetes toronyerdejét vetíti az óriási ablakomra, ami tulajdonképpen szobám fél falát foglalja el, és uralja az egész lakást. Van ugyan portásunk, rendszerint kettő is minden alkalomra, derék latin fickók, a házba azonban mégiscsak a személyes, fényképpel ellátott belépőkártyával lehet belépni a beléptetőkapun, a látogatóknak pedig hivatalos fényképes igazolvánnyal és csakis a házigazda jelenlétében és jóváhagyásával. Nem mintha eszementül sokan zaklatnának váratlan látogatásokkal, amióta itt élek, de néha megnyugtató ez a fajta védettség, ha figyelembe vesszük, hogy egy-egy hétvégén tizenöt embert is lelőnek, és megannyit ki is rabolnak ebben a bájos kis városban.
Békésen ülök hát, az ablakban - tévét elfelejtettem venni - és nézem a várost egy konyakkal a kezemben. Mondja is drága Laci barátom, hogy nem kell mostmár mindig menned, mert mostmár biztos nem maradsz le semmiről, mert ott az élet az orrod előtt.


Én meg azon töprengek ahogy  ott állok a konyakkal a kezemben az ablak által elém vetített panorámával, hogy vajon nem álmodom-e?


...De ha igen, akkor ne ébresszetek még fel!


New York, 2011. október 19.

2011. október 19., szerda

Egy kép / A mienk a legszebb


Amikor ittjártakor kritikus szemű jóanyámmal jártuk a várost, szülőm nemegyszer rávilágított, mekkora hanyagság a túristakönyvek részéről, hogy azokat a szerencsétlen látogatókat, akik úgy jönnek New Yorkba túristaként, hogy nincs velük senki helybéli, teljesen magukra hagyják szükségleteik szempontjából. Anyu pontosan arra célzott, hogy azt már olyan is tudhatja, hogy hol van az Empire State Building, a Times Square és a Macy’s nagyáruház, akik sosem jártak itt, csak utánaolvastak, de azt még azok se nagyon tudják, akik itt vannak, hol van adott helyhez a legközelebbi közvécé. Márpedig ekkora városban, ha az ember elindul keresztbe-kasul felfedező körútra, nem nagyon van lehetősége elkerülni ennek szükségességét.

A Bryant Park kellőképpen központi helyen van, - egy-egy saroknyira a Times Square-től, a Fifth Avenue-tól, s lépésekre a Grand Central termináltól - és sokszor és szívesen megfordulok ott, amikor csak tehetem. Amikor drága vendégemnek mutattam a parkot, éppen kapóra jött a park patinás és rendezett illemhelye is. Amikor a virágbokorral díszített előcsarnokba vezettem, előbb csak meglepődött, majd azt hitte, csak viccelek, ha azt állítom: ez igenis vécé. Ingyenes, felügyelt és tiszta. Mi több, klasszikus zene szól és virágillat terjeng. A mosdókon pedig a márványlapon kisvirágok a vázában.
Nos, mosolygós örömmel olvastam a minap, hogy a közillemhely, amely többször is Amerika legtisztább vécéje díját elnyerte már, egy internetes turisztikai portál felmérése alapján immár a világ legszebb közvécéjének számít.

Sietek is megírni anyunak, hogy tudja, milyen előkelő helyre sietett be, amikor itt járt. Gondoltam, szólok Bertának is, aki otthon a Jager sörpince klasszikusa, mint az egészségügyi egység atendánsa, azaz vécésnéni. De meggondoltam magam. Mert Berta ha idejönne, elkezdene pénzt szedni a Bryant Parkban, s ezzel ötletet adna New York City önkormányzatának sok egyébre is...

Úgyhogy ezt hagyjuk...

2011. október 3., hétfő

„Isten véled, édes Piroskám”




- Miss Pery már várja - nyit ajtót az új lány, és afelől érdeklődik, mikor bevezet a nappaliba, hol szoktam ülni. Mondom, lényegtelen, talán jobbára a kártyázó asztalnál. Oda ültet, és szőlőlevet tölt.
- Kedvencem - mondom, és örül, hogy kedvemre tehetett, és biztosít róla, neki is ez a kedvence, ezért veszi. Kiderül, sajátjából kínált. És kíséri is be a ház asszonyát.
- Jól nézel ki! - üdvözöl Piroska köszönés gyanánt - Rendesen megemberesedtél. Bár, te mindig csinos voltál - teszi hozzá. És int a lánynak, ne segítsen, rátámaszkodik a járókeretre:
- Látod?... Én már csak így vagyok.Ebben az évben ki sem mentem a házból!


A lány tőle is megkérdi, hová szeretne ülni, miközben elválasztja a járókától.


- A helyemre, Nyuszika, ahova szoktam. - és a karaosszékbe telepszik le, és int, húzódjak közelebb:
- Where have you been, bad guy? (Hol voltál, rossz kölök?) - vált hirtelen angolra, miközben közelebb húzódom a poharammal, amin megütközik a tekintete, és meglepetten kérdezi, az meg mi?...
- Szőlőlé - válaszol a lány sietve.
Piroska rosszallóan int, azonnal tegyem azt le:
- Nyuszika, azt hozzad, amit szoktam. Azt a kicsit.


A lány likőrt vesz elő kis stampedlikkel. És miközben koccintunk egymás egészségére, megnyugtatom, hogy semmiféle negatív erő és féltékeny matróna nem állt utamban, ami miatt nem tudtam volna jönni, csak elfoglalt voltam.


- Most pedig elköltöztem, aranyoska - teszem hozzá.
Nem lepődik meg különösebben, pragmatikusan kérdez:
- Hova?
- Manhattanbe.
- Az jó. Manhattan az jó. Ott az élet. New York! ... - látom, hátradől, és ezer emlék fut át az agyán pillanatok alatt. Aztán visszatér egy szemrándítással a jelenbe:
- És ki költözik ide?
- Két nő.
Elkomorodik az arca, és mint egy csalódott kisgyermek, durcásan elhúzza a száját:
- Úúú! ... Magyarok?
- Igen.
Legyint. Ennél tovább nem érdekli a dolog.
- Én is el kellene, hogy költözzek. A barátnőim - már akik még élnek - mondogatják, térjek vissza Magyarországra. De én nem hiszem, hogy ott nekem jó lenne. Belekortyol az italba, majd elnéz a vállam fölött a semmibe:
- Én már soha nem látom többet Magyarországot. - mondja, mint egy ítéletet. 
- Miért is nem maradtam Ausztriában?... Ott kellett volna maradnom. Annyi jóbarátnőm van ott. Milyen jó is lett volna.
- Így is szép volt. - jegyzem meg.
- Micsoda?
- Az élete. Amerikában.
- Az igaz. Voltak nehéz idők. De jobbára szép életem volt.


Hogy eltereljem a szót, a mindennapjairól kérdezem:
- Amióta tavaly a barátnőm, Luluka is meghalt, senki sem nyitotta rám az ajtót. A báró Bálintitték jöttek még Staten Islandről meglátogatni. Éva feljött, de Charlie az autóban maradt lenn. Öreg már, megvan száz is, nem bír feljönni a lépcsőkön. Na, meg az utolsó férjem rokonai voltak. Hozták azt a virágot - és a kókadozó krizantámokra mutat cinikusan a vázában.
- Annak idején, amikor sok pénzem volt, sokat utazgattam. Állandóan utazgattam Európában meg Ázsiában... Vagy mi?...Dehogyis Ázsiában... Mi a másik?... Afrikában! Ott. Sokszor vittem magammal őket, befizettem neki meg segítettem. Mert nekem volt - hála Istennek. Örültem, hogy adhatok. De most, amikor nekem lenne szükségem, senki sincs. Hoznak nekem virágot. Pedig most nagyon gazdagok. Na, de én nem is kérek senkitől semmit.


Kortyol.


- Megírtam én akkor az élményeimet az utazásokról. Annyi élmény. Beutaztam a világot. Odaadtam Bálintittnénak. Éva majd lehet, hogy kiadatja könyvben. Mindent odaadtam neki. A képeket... - majd hirtelen a lányhoz fordul, aki csendesen meghúzódott egy fotelben:
- Nyuszika, azt a képet add ide! Nem azt, a másikat. Erzsivel. - majd hozzám fordul:
- Szeretném, ha ezt elvinnéd. Az én drága, megboldogult barátnőm...
 A lány titokban odasúgja, tudok-e mit kezdeni vele, s intek, hogy ismertem Cserey Erzsit, adja csak ide a képet.


- Ő volt nekem, Erzsike. Meg az írónő, Clair Kenneth. Iduska, a Turay Ida. Meg Lulukám. Senki sincs. Úgy imádkozom, én már csak azért imádkozom, lenne már vége egyszer. Hosszú volt. Nagyon hosszú. Nem kell ez már nekem.


Fényképezem. Int, hogy várjak.


- Nem vagyok szép.
- Hozom a szépet, drága - siet ki a lány a kék köntös után.
- Nem bánom. Hozzad a szépet. - majd hozzám fordul:
- Lefotózol? Az jó ötlet. Rég nincs már egy fotóm.


Mondja a lány, ülne a festmény alá a kanapéra:


- Hogy lássuk a különbséget... - teszi hozzá ártatlanul
- Hallod mit mond a szemtelen? - Piroska elneveti magát - Hogy lássuk a különbséget!... Hát, szép voltam, az biztos. Pedig azon a festményen is már negyvenet betöltöttem, de ki hinné...
- Piroska, Piroska... - csóválom a fejem mosolyogva.
- Milyen furcsa, hogy Piroskának szólítsz - mondja derűsen, miközben a slágert dúdolom, hogy mindketten jót kacagjunk ezen.
- Mindenki Pirikének mondja - teszi hozzá a lány - vagy Miss Perynek...
- Pery! - kacag fel Piroska jóízűen - De Piroska... Otthon mondták így nekem... Piroska...- ízlelgeti a nevét eltöprengve, miközben elhelyezkedik a festmény alatt.



Lefotózom, s megmutatom a kijelzőn a készült képet:


- Mostmár mindenkinek csak ilyen van?... Ez jó kép. Nagyon ügyes vagy te!
Zsebrevágom a dícséretet, és szedelőzködni kezdek, sok tennivaló vár, miután leadom a Hillyer Street-i kulcsokat, ezzel mintegy lezárva életem egyik zajos, zaklatott, viharverte és sokszínű szakaszát a Quuens Bulváron innen. 


- Írd csak le a címed. Majd küldenek neked is táviratot, ha meghalok. - mondja Piroska kissé morbidan, ugyanakkor végtelen természetességgel, mindenféle színt mellőzve a hangjában.
- Addig még eljövök néha.
- Megtennéd? - mosolyodik el - Az nagyon jó lenne. Gyere is. Én sehova sem megyek már. Megtalálsz.


New York, 2011. október 2.

2011. szeptember 22., csütörtök

„Mondjátok, mért van így?...”


A hobbifényképészt eszi a fene, amikor egyszer nem viszi magával valahova a masináját, és akkor van ott a téma. A téma, ami megismételhetetlen, és visszahozhatatlan. Magamról beszélek, s roppant sokat bosszankodtam mulasztásomon, de - hogy nekem legyen mondva - teljesen véletlenül kerültem oda, a Battery Parkba pontosan szeptember 12-én. Sokan megkérdőjelezik ezt az én véletlenszerűségemet, pedig ez így igaz, még akkor is, ha nehéz ezt elmagyaráznom, s meg sem próbálkozom vele. A lényeg ugyanis nem ebben van. Immár tizedik éve, hogy ódzkodom bármit is megnyilvánulni arról a szeptember 11-ről, s ha megtettem, akkor nehezemre esett. Hazudnék, ha valami mély lelki nyomásra hivatkoznék vagy megrázkódtatásról. Ez olyan téma, amiről nem szeretek beszélni - szemben ezekkel a drága nyújorkiakkal, akik abból teremtettek szokást, hogy illik egymástól megkérdezni, „Te hol voltál akkor?”. Munkahelyeken külön foglalkozás van beiktatva erre, és mindenkinek illik „We Remember” feliratú kitűzőt vagy egyéb ilyen holmit hordani. Nem is tehettem volna, de nem is nagyon vergődtem érte, hogy ott legyek vagy egyik megemlékezésen, az idein sem. Mint mondottam, éppen másnap keveredtem oda, átfúrtam magam a még mindig masszív fotózkodó tömegen, és kimenekültem az öböl partjára, a Battery Parkba. Este volt már, sötét. A parkot gyéren világítják, mert a Downtown fényei úgyis idevetülnek. 


Váratlan látvány fogadott. A fák árnyai és a szeszélyesen fel-felspriccenő látványszökőkút esti csendjében majd’ háromezer kísértet sorakozott elém katonás rendben. Valami támogatóknak köszönhetően, a tizedik évfordulóra a tragédiában elhunytak számával megegyező számú zászlót állítottak a város legdélebbi csücskében található parkba, pontosan a Szabadságszobor és az új WTC közé, a partra. Valamennyi zászlón a kék csíkokat az áldozatok apróbetűs nevei alkották. Minden egyes zászlón.


Sohasem voltak rám hatással a lobogók. Talán, mert az elmúlt 30-40 év sikeresen kiirtott belőlünk, a mi generációnkból mindenféle jó érzést a zászlókkal kapcsolatban. S most mégis beleborzongtam a látványba, és hagytam, hogy a hideg futkosson keresztül rajtam.


Már nem bánom, hogy nem vittem a gépet. Biztos, lekötött volna a fényképezés, és soha nem éreztem volna meg azt a mérhetetlen és leírhatatlan energiát, amit akkor és ott éreztem. 


És mivel kép nem született ehhez a levélhez, egy korábbi adósságomat törlesztem Cseke Gábor barátomnak, amikor ezt a WTC aljában felkutatott úriembert csatolom illusztrációként ide.


New York, 2011. szeptember 22.

2011. szeptember 17., szombat

A New Yorkba szökött cica


New York Times illusztráció,
a képen Willow, az elkóborolt cica

Sohasem felejtem el, hogy amikor kedvenc drappcicám, Saffranek egyik évekkel ezelőtti röpke New York-i tartózkodásom idején meglépett drága nagyanyám gondviseléséből, hogy soha többé ne találkozzunk vele aztán. Akkor mondta tanult barátom, hogy Saffranek nem hülye - és ezt én is aláírom minden további nélkül - és a drappcica minden valószínűség szerint New Yorkban barangol, illetve manhattani kocsmákban mászkál utánam, s h amár ott van, akkor partizik is.


Titokban mindig reménykedtem, hogy barátom igazat beszélt, és kijöttem keresgetni Saffraneket. És közben marcangolt a kíváncsiság: ugyanbiza miért jönne egy macska pont New Yorkba? A Pincérfrakk utcai cicák jutottak eszembe, amikor hajnalonta munkába menet a 76. utcában rendszeresen összefutottam Saffranek haverjaival. Ők lettek számomra a Hetvenhatodik-uccai-cicák, így, ahogyan mondom, két c-vel. Mekkora élet van ott, te jó ég!  Mondjuk, a Jackson Heights mindig is nagy bulizós környék volt, s hajnalonta nem ritka, hogy az ember utcalányokba, travesztitákba, hullákba vagy macskákba botlik. És tényleg: mekkora élet van ott! Egyrészt a havi lomtalanításkor kirakott cuccok, mint a macsekok randalírozásának legfőbb helyszínei, na és a szemetszsákok szerdán és pénteken virradóra... Ott még mi lakmározások folynak. De a dorbézolás kiterjed a kerítésekre, a háztetőkre, sőt a pincehelyiségeket is előszeretettel látogatják ezek a hetvenhatodik-uccai-cicák. Persze, nappal nem mindenikük alszik, van, akinek dolgoznia is kell. Az indiai szatócsboltban legalább hárman vannak alkalmazásban, munkaköri leírásaik alapján az élelmiszeres polcok között kellene járőrözniük, de legtöbbször a függönyökön elnyúlva, kényelmesen nyújtózva kapom őket, amint az élet nagy dolgain merengenek. A múltkor éppen egyikükkel paroláztam, amikor a tanszerpolcok mögül elősietett egy másik Hetvenhatodik-uccai-cica és rámförmedt, minek tartom fel a másikat, semmi keresnivalója nincs a fügönnyök közt, a férgek még felbátorodnak és lerohanják a mogyoróstandot. Odébb is álltam. A macskák veszélyesek bírnak ám, lenni, jobb nem ujjat húzni velük...


Mindez onnan jutott most eszembe, hogy második napja címlap- és szalagcímsztori a cica, amelyik öt évvel ezelőtt kóborolt el az 1600 mérföldnyire húzódó Colorado állambeli kisvárosból, és fél évtized múltán New Yorkban kötött ki. Willowt - ez a becsületes neve - a City legpartizósabb környékén, a bohém Village-ben találták meg sertepertélni. Nyilvánvaló, hogy Willow szereti New Yorkot, és ez a fontos belső kényszer hozta őt ide - azt csak ő tudja, hogyan, s minden bizonnyal meg is őrzi magának a titkot. És ki nem szereti a Nagy Almát? Hogy ne lehetne szeretni ezt a helyet, ahol második napja Willow a legfontosabb téma. Félretéve választási kampány, krízisgazdálkodás,  egészségügyi reform, World Trade Center évforduló és építkezés... és hozza a New York Times, és megszólal az ügyben Mister Bloomi, azaz Bloomberger polgármester úr is, hogy „Naná, íme mégegy bizonyíték, hogy mindenki titokban vagy vállaltan szeretne ideig-óráig New Yorkban élni. Ez a macska sem tett egyebet, csak kilenc életének egyikét a Nagy Almára szánta”


Nagyon örültem Willownak. Nem, mintha nem lenne elég macska ezen kívül is a városban. De most nem ezekről a gengcicákról van szó. Egy macska, aki ezt az áldozatot meghozza, hogy elzarándokoljon New Yorkba, minden kétséget kizáróan tudja, mit csinál. Pedig ugye, itt a cicák igen nagy veszélynek vannak kitéve, tekintve a mind szürnyűbb arányban elharapódzott kínai népség számát. Márpedig ezek mindent megesznek, ami útjukba kerül. Meg aztán az olaszok... És különben is. Legyen ez a cica ma itt nálam is a nap hőse!


New York, 2011. szeptember 17.

2011. szeptember 10., szombat

WTC, 2011



Szomszédomban az US Open Teniszbajnokság...

... Gyertek velem!



Szeretem, amikor szeptemberben elsősorban a US Open Teniszbajnokság miatt van a világ szeme rajtunk. Flushing Meadows, a corona Park pedig itt van a szomszédomban, a zeppelin, ami az Arthur Ashe stadion felett cirkál itt libeg az ablakom előtt esténként. Ma este ott jártam. Ebben az ismét ránkszakad párás, fülledt levegőben egyebet úgysem lehet idehaza jobbat csinálni...

Mutatom, és indítom a zenét is hozzá, ezúttal a The Carbonfools-szal.


2011. szeptember 9., péntek

Huszonnégy óra a szigeten / IV.


Kokó programigazgatói terelgetései úgy hatottak ránk, hogy perceken belül sipogva sírültünk le a tengerpartra, mint a tavaszi lehetetlen színű kiskacsák - ezt vendéglátónk és helyi felügyelőnk békésen és elégedetten nyugtázta. A lábbeliket valahol az országúton elhagytuk, a ruháinkat és a takarót útközben lehajigáltuk, és nemsokára egészséges ütemben csattogtattuk magunkat a - még a New York-inál is nyíltabb - végeláthatatlan óceán nagy hullámai által. Ennek a nagy csattogtatásnak betudható esedékes orvosi vizitem a napokban, de erre odébb kitérek. Ennél sokkal fontosabb, hogy egy fóka sündörgött a part körül és a magukat csattogtató vendégsereg körül egykedvűen. Meséli Kokó, hogy meglehetősen elszaporodtak, de ami ennél talán fontosabb: elszemtelenedtek a dagadt vadállatok. Mivel tisztában vannak vele, hogy halászok mindig is lesznek, a sziget környékén ők felhagytak eme emberformáló és nemes foglalatossággal - sport gyanánt meg nem is űzték soha - és teljesen átengedik a halászat örömét ezeknek a lelkes szigetlakóknak. Majd pedig, ha horogra akad egy-egy szép példány, odavonszolják magukat, és lefalatozzák a zsákmányt. Természetesen ez nem gerjeszti a halászok végtelen szimpátiáját a dundi pofátlanok iránt, és csak azért nem kerülnek zsírolvasztó üstbe, mert védettek. És talán utánaolvastak - de ezzel ők nagy vonalakban tisztában is vannak. Hát ezért úszkálhat olyan végtelen nyugalommal a zsíros a hullámtarajon. Néha még hanyatt is fordul, hogy a nap mindenütt érje, amikor épp felszínen van.


- Nézd, Kata! Kandics rák.
- Mit csináljak? Kandítsak?                                                                                                   


Ilyen, és ehhez fogható magasröptű párbeszédek vidám társaságában múlattuk a délutánt, amelynek során barátainkat is közelebbről igyekeztünk felfedezni. Kokó a riporter szerepét vállalva, nemsokára Karcsi karrierjét helyezte reflektorfénybe, a katonaélet, mint hivatás és egy afganisztáni kiküldetés tükrében. Katánk ezenközben már a közelgő hazaútra készülve kagylókat és kavicsokat gyűjtögetett serényen a sekély vízben, noha igyekeztünk segíteni számára szem előtt tartani a huszonhárom kilós poggyászsúly-limitet, ami alól még ilyen drága és fiatal házasok esetén sem tesz kivételt az American Airlines. Éppen aranyásókra emlékeztető tempóban rostáltuk Katával a homokot a partmenti bokáig érő sekély vízben, amikor egy fókányi távolságban egy tőlem is magasabb hullám kerekedett ki, majd tornyosult fölénk. A tengernek háttal hajladozó kincskeresőt figyelmeztettem is tekintettel törékeny kis testére, hogy ez biza, húha!...ez biza nem lesz jó!...


Ennyire emlékszem. Aztán, hogy Kata hogyan csinálta, nem tudom, de én kisvártatva magam alá gyűrve kaptam magam arccal a homokban és sok egészséges sós víz társaságában. És csak egyet tudtam, hogy mozdulni sem bírok, és a jobb oldalam elzsibbadt - ami mentségére legyen mondva teljességel érthető. Ha százhúsz kilókat hajigál az ember szerencsétlen jobb karjára tvisztbe csavarodva egy hullám szenvedélyes ölelésében, az a minimum, hogy aztán percekig nem is érzi annak jelenlétét. Hogy ez hetekre kihúzódik, akkor még nem is sejtettem. Sokkal jobban foglalkoztatott útban a Sankaty, a keleti partot jelző világítótorony felé baktatva a korábban felemlegetett gondja a szigetnek: az erózió. Az óceán olyan lekes odaadással szedeget vissza magának a szárazföldből a keleti oldalon - minden valószínűség szerint az erős áramlatoknak tulajdoníthatóan - hogy abba már belepusztult egy utca- és házsor. Egy ilyen helyen pedig, ahol dollármilliókban mérik a telkek négyzetlábját, igencsak sok tengerbe csúszott pénzt jelent ez. De egyebet sem sokat tehet ezzel szemben senki sem, minthogy beletörődik vagy odébviszi a házát. Kokó ezt is csak úgy vázolta fel, mint ahogy a lakótársam rendszeresen háromhetente átrámolja a szobáját, csak hogy változatosság legyen. Igaz, nem jódolgukban, de a helybéliek is igyekszenek menteni, amit lehet, és beljebb taszítják a házaikat a szárazföldön. Mert fantasztikus lehet ugyan a napkelte a tornácról, de igen kellemetlenül érintheti a napkeltevadászt, amennyiben eme meghitt idill közepette a tornác a spájzzal és a konyhakredenccel egyetemben beleduvad az alant toronyháznyi mélyen hánykolódó tengerbe. S hogy mennyire nem a pénzen múlik ez sem itt a szigeten, Kokó éppen Soros György példáját hozza fel, akinek a házsora előtt elhaladunk, s amely éppen úgy a veszélyeztetett zónában van, bármikor nekiindulhat lefelé, ha az óceán egyszercsak úgy dönt.


- Márpedig Gyuri bácsi biztos, hogy szánna kétmilliót arra a hullámtörő gátrendszerre, ami lelassíthatná a pusztulást, de a természetvédőkkel a pénz sem veszi fel a harcot a szigeten, a gát pedig a faunát tönkretenné.


 Így hát kompromisszum nincs, aki akar, odébb taszíthatja a tulajdonát, de a természetet nem szabad zargatni.


Egyebekben sem ismernek kompromisszumot, világosít fel idegenvezető barátunk a világítótorony dombjához közelítve, ahol elénk tárul a kies zöld táj, alant a völgyben kiterjedt területű kifogástalan golfpályákkal.


- Itt csak klubtag játszhat. Clinton elnöksége idején hiába akart golfozni, amikor itt nyaralt. A szabály alól az Elnők sem lehet kivétel...


Sankaty tornyának ünnepélyes körbetáncikálása után feladatul kapom, hogy a nantucketi naplemente pontos időpontját kiguglizzam, mialatt útba ejtjük a híres áfonyaföldeket is. Nantucket a vörösáfonya hazája, s ha már bálnákban főváros volt, hamar hozzácsatolom ezt az infót is, mivel a világ legnagyobb vörösáfonya-földje is a szigeten volt. Akkor még csak vadon, ma már korszerű eszközökkel elősegítve és fenntartva azt. A naplemente idejére meg azért van szükség, hogy a sziget nyugati oldalába jussunk, miközben a fiatalokat letesszük, hogy ígéretükhöz híven vacsorával várjanak vissza a későbbiekben, és mialatt Maggie-t vesszük magunkhoz, aki abban a házban lakik, ahol én jelenleg szállóvendégként vagyok számontartva, és akinek van ugyan saját gazdija, igazából Kokó a lelki társa és egész nep elkíséri mindenfelé kiszállításhoz, beszállításhoz, sőt szerintem bulikba is eljár barátunkkal. Maggie bűbájos négylábú, jámbor birka is lehetne, ha a fehér bunda rajta gyapjú lenne, de így megmarad ebnek, akit nem kötnek soha karóhoz, ennél sokkal függetlenebb a kutyasors is itt, a szigeten. Mint megtudtam, Maggie a zárórán túl is a virágüzletben vár ránk. Elméletileg zárás előtt kellett volna őt magunkhoz vennünk, de Kokó szerint a hölgynek nincs időérzéke, és akkor fog örülni neki, amikor épp odaérünk. És így is volt, csepp jele nem mutatkozott depressziónak Maggie pofáján, sőt lelkesen megnyalt mindannyiunkat, majd felpattant a dzsipp hátsó ülésére, és jelezte, indulhatunk, ő készen áll az éjszakára.


- Mikor indul a géped? - érdeklődött Kokó, amikor három perc híján lemaradtunk a naplementéről, s amikor mondom, hogy délben, akkor meg is születik a döntés, egy újabb programpont a teleírkált huszonnégyórás határidőnaplónkba:
- Akkor reggel a napkeltére megyünk ki! Ez a jó egy szigetben, minden van, kelte-nyugta...


Ismét kapok húsz percet fésülködésre és egyéb renoválási tevékenységekre, amig Maggie kerül előtérbe vendéglátóm életében, de előtte még felvázolja előttem, az est hátralevő kötelező és opcionális tevékenységi ütemterveit: vacsora Katáékkal, ahol más szeretnivaló embereket fogok megismerni, ezalatt ő tiszteletét teszi egy házassági évfordulón, részt vesz egy születésnapon, és ha mindez kész, akkor irány a bolgár buli, amit hajnalig tartó fürdőzés követ majd a tengerparton, ugye a világító medúzák okán, ja és a napkeltét guglizzuk ki hamar... 


- 4.57... akkor negyed ötkor szedem össze a társaságot a napkeltére, függetlenül attól, hogy jöttök-e vagy sem a bolgár buliba, rendben?...


Lehet-e erre vonakodni? Inkább arra összpontosítok, hogy fájdalommentesen tudjak zuhanyozni és inget cserélni, bár így is nyöszörgésbe és szisszenős feljajdulásokba fulladt az este a tengerrel való megméretkezésem nyomán. Ennek ellenére frissen pattantam be a kocsiba Kokó mellé, aki szintén friss volt, elegáns, és rám bízta az ajándék védelmét Maggie-vel szemben, amit én meggondolatlanul el is vállaltam. Helyenként élveztem is, ahogyan ez a napjait jobbára virágboltban, drága virágkötészeti remekek társaságában tengető eb milyen lelkesedéssel szimatolja be a hortenziadíszt a hátsó ülésen meg az ajándékba szánt koszorút. Azt , hogy a csodás virágdísz egy tortát rejt, csak később tudtam meg, amikor a házassági évfordulóról visszatérő Kokó elújságolta nekem, hogy nem vigyáztam Maggie nyelvére eléggé, ugyanis a torta közepén egy egészséges nyalás ékeskedett, de szerencsére, ezt akkor csak mi tudtuk, és Maggie-nek megígértük, hogy tőlünk nem fogja senki sem megneszelni.


... Egy kora délelőtti gépen New York felé repülve és belefeledkezve a fodros, szigetcsipkézte tájba, hihetetlennek tűnik, hogy csupán huszonnégy órát töltöttem Nantucketben. Egy pihentető vakációval ér fel, még akkor is, ha pontban negyed ötkor ébredni kellett, nehogy a napkeltét lekéssük. Sosem bocsátottam volna meg magamnak, ha akkor hajnalban nem vállalom ezt be, és nem bízom magam Kokó gondos programtervére. 


Ő ugyan - velem ellentétben - elment a bolgár buliba (és most tisztában vagyok vele, mekkorát esik e pillanatban olvasottságom emiatt), de a rendkívül emelkedett hangulatú és gazdag vacsora közben a megígért jóravaló emberek társaságában is csak arra az egyre acsarkodó fájdalomra tudtam összpontosítani, amit a dulakodásom okozott a világóceánnal, no meg a gondolatra, amely folyton a számomra Kokó által gondosan megvetett ágynál lyukadt ki. A jóravaló pajtásoktól aztán a napkelte ígéretével váltunk el, és amig nyugovóra tértem, Kokó még egy rend szennyest is lerendezett. Eztán magunkra hagyott a kúriában Maggie-vel, és jelezte, Maggie, ha itthon van, csendes, és elalszik majd hamar. Én ezt nem tapasztaltam meg, mert - legalábbis, amíg én mély álomba nem zuhantam - Maggie kitartóan csaholt és vonított, így a legvalószínűbb, hogy a Gesztenye utca nem annyira fáradt lakói csak hosszas vívódás után szenderedtek álomra akkor este. Nem sokkal később, hajnali négykor Kokót a mosókonyhában találtam. Üde volt, friss, mint a napi harmat, és igyekezett, hogy a napkelte előtt egy rend szennyes még ki legyen pipálva.


- Valamikor ezt is meg kell csinálni. Ugye, ha az ember állandóan dolgozik...


A bolgár buli mélyen elhallgatott részletein túl megtudom, hogy a világító medúzák sem maradtak felügyelet nélül az éjszakai órákban, mert kisebb társasággal kiadós feredőzésnek jártak utána. Kedélyesen arról is csacsog nekem, hogy enyhe bonyodalmakba ütközött Kata és Karcsi ébresztése, ugyanis nekik nincs telefonjuk, ezért a ház többi népét kellett Kokónak pirkadatkor mozgósítania, tudakolnák meg, a fiatalok készen állnak-e a természet ily csodás megnyilvánulásának befogadására eme barátságos órán, amit Isten is erre teremtett. Kokónál csak Maggie volt frissebb, aki Sconsetbe tartva az úton éberre nyalt mindenkit.
4.58-kor értünk oda, amikor a nap felső pereme megpendítette a tenger kerek szélét, és kibújt a csillogó takarója alól.


- Na, ezt majdnem lekéstük! - csóválta a fejét Kokó, de aztán sokkal inkább a gyorsan tűnő jelennek adtuk át magunkat s annak leírhatatlan pompájának. Egy farönkön gunnyasztva, mint elkábított gosztáti csirkék bambultunk a pirosló korongba, amíg bírtunk. Egyedül Maggie-t nem kötötte le a látvány, számára egy arra őgyelgő rák jelentette a középpontot, és ennek hangot is adott, ezzel pedig teleugattuk a környék összes koránkelőjének napkeltéjét. Meg hajnali álmát is alkalmasint. Amikor már nem bírtunk farkasszemet nézni a nappal, felsorakoztunk a partról az országútra. Akkor a fókánk is előjött elköszönni.


„Az elveszett cipőket kérjük visszarakni” felirattal egy lap díszelgett a feljárón.


- Ez a bolgároknak szól. Valószínüleg pár jobb cipőt a szezon alatt összeszedtek... - magyarázza Kokó a szarkasztikus iromány valószerű eredetét. A fiatalokat aztán hagyjuk visszatérni néhány rend további szundításhoz, mi pedig a pékségben magunkhoz vehettük a friss Kokó-kenyereket. A vajban sült jamaikai finomság a kávé mellé rendkívüli élményt nyújtott, miközben kitanyáztunk a mólóra a jachtok és vitorlások csendes huppogásába, s ahogy ilynekor lenni szokott, életünk nagy dolgairól, barátságról és sorsokról elmélkedtünk. Ahogy reggeledett, úgy kapott életre a hétköznap, és Kokó is mind izgágább lett. Azt már nem lehet, hogy két nap egymás után is kimaradjon. Mi is lenne a sziget sorsával, ha felelőtlenül nekiállna ma is lebzselni. Mindenféle szempontból elérkezettnek láttam az időt tovább(sz)állni egy korai járattal, de erről egy korábbi levélben már beszámoltam kellő részletességgel. 


Mint mindig mindennek, Kokó ennek is képes volt örülni, ezúttal azért, mert a későbbi géphez nem vihetett volna személyesen ki. Intenzív búcsúzkodás és kézszorongatások közepette nyújtotta át az „Édes Inspirációk” emblémájú pakkot, amiben Nantucket térképe, utikalauz és egy csomag kimért vörösáfonyás drazsé csörgött finom celofántasakban.


- Te, ez egészen jól sikerült - mondta vidáman - Örülök, hogy kijöttél a szigetre!


Erről én sem nyilatkozom másképp.


New York, 2011. szeptember 9.