Káprázat és öröm

Előfordul velem - még ha nem is túl gyakran - hogy a repülőtérről egyenesen a belvárosba vetem magam, és kéjesen élvezem az ittlétet, mint az a sok elbódult tavaszi (nyári, őszi és téli) túrista, aki megszállja a várost villódzó fényképezőmasinákkal, „I Love New York” feliratú köcékkel és gyermeki tátottszájúsággal. New Yorkban minden hangulatomra van megfelelő hely. A mostanira pontosan a Times Square a legalkalmasabb. A(z általam) sokat szidott, de mégiscsak jócskán kedvelt. Az az igazság a Times Square-ről, hogy azért gyűlölöm, mert eltorzítja New Yorkot. A szerencsétlen látogató szemében. A látogató ez esetben azért szerencsétlen, mert nem sűrűn adatik meg neki New Yorkot felfedezni. De ha idejön, és a Times Square-en kezdi, akkor kútbaesett minden a felfedezéseit illetően. A Times Square ugyanis egy káprázat.


A Times Square egy imádnivaló káprázat. Az a hely, ahova mindenképp el kell jutni. De csakis akkor, amikor tudatosult bennünk, hogy mekkora káprázattal is állunk szemben. Olyan ez, mint a Télapó, akiben úgy kell hinnünk, hogy tudjuk, nincs. A káprázatot is csak úgy szabad elhinni. Enélkül ugyanis nagy csalódást okozhatunk magunknak. New York pedig nem érdemli meg részünkről ezt a felelőtlenségből elkövetett csalódást vele szemben. A jó öreg Times Square pedig pláne nem.


A 42. utcától lépdelek a tér közepe felé a megfogalmazhatatlan esti tömegben. Legalább hatvannyolc családi fotóba és videóba keveredek bele, hatan kínálnak cédét saját hangfelvételükkel kis támogatásért cserébe, négyen komédiaestre akarnak becsalni, és egy piros neccharisnyás, cilinderes nő a Chicagora akarna becipelni - ami, mint olyan nem is elvetendő ötlet egy közelebbi alkalommal. Negyvenkilencen önmagukat fotózzák nagyon kínlódva, hogy valamelyik reklámkolosszus beleessen a botcsinálta képbe, de nyolcuknak van annyi esze, hogy megállítsanak, s megkérjenek, én fotózzam le őket. És mindenkinek valami más a fontos, hogy benne legyen.


Legutóbb, amikor itt jártam pár hete egy délben színházjegy ügyében, éppen ebédidő volt, és az elvitelre (ez itt „bárhol fogyaszthatót” jelent) szánt táplálékot a Broadway közepére egy napsugársávba illesztett székre ülve vettem magamhoz. Így esett, hogy aznap bekerültem az egyik napi sorozat legfrissebb epizódjába, egy romantikus egészestés mozifilmbe illetve egy kínai és egy rendes hírműsorba is. Anélkül, hogy felálltam volna a bárányhúsos rizsem mellől egy pillanatra is. Mégis jólesett, amikor egy producerszerű fontoskodó pasas odalépett, hogy köszöni az egészet, és majd menjek a többiekkel együtt a pénztároshoz, Sallyhez a zöld sállal és kék garbóban, mondjam be a nevem és a számom. Vagyok annyira hülye, hogy megmondtam neki: én ingyen és civilben ettem csak itt most, de máskor majd szívesen vállalok még hasonló ebédeléseket, ha valahol szükség lesz rám, de ezt már nem várta meg, a mondat első felében elrejtett információ számára elégségesnek bizonyult.


A történetről az étkezés jutott eszembe, amint felbaktattam a pirosan fénylő lépcsősor tetejére, ahonnan jól belátni az egész teret. Ideje volt valami ilyesmit ideépíteni, hiszen egyébként az ember sosem látná be, mekkora embertömeg része. Ezt a lépcsősort még Honthy is megirígyelné tőlem. Akárhány operettet is le lehetne itt zavarni, és mennyi póz fér bele ebbe a sok lépcsőbe! Mennyi póz, te jó ég!... És a nép, mint akiket rászabadítottak a színpadra, önkéntelenül és megmagyarázhatatlanul elkezd veszettül pózolni. A lépcsősor legtetején van egy korlát. Ez enyhíti valamelyest tériszonyomat, és nem hiszem minden pillanatban, hogy végérvényesen mélybezuhanok és szörnyethalok ennyi fényképezőgépes ember kíváncsi tekintete sortüzében. Rádőlök hátamat nekitámasztva, és onnantól kezdve csak bámulok ki a fejemből bele a nagy káprázatba. Rám már rég nem veszélyes ez a káprázat. Nekem már szabad hinnem benne, mert tudom, hogy káprázat. S mint olyanban, már szabad hinnem. Nem is csak hiszek: fürdök benne. Úszom. Végig a két sugárút összefolyásáig majd vébetűforma elválásáig. És olyan nagynak érzem magam, mint Csipike, a boldog óriás.


A Bryant Park innen egy saroknyira van. A kettő közt készít isteni báránygíroszt egy füstölgő és tarka illatokat árasztó kantinkocsiból Ismail, akire nem bírok haragudni, amiért legalább két dollárral megvág, mert tudja ő, amit tud, másrészről meg én vagyok a hülye, ha a Times Square-en akarok vacsorát venni magamnak. És méltányolandó, hogy az intenzív, arab nyelven megejtett telefonbeszélgetése során hozzám is szólt pár kedves szót angolul, ne érezzem magam annyira elanyátlanodva, amíg ő épp rám főz.


Az imént említett „to go”, azaz „elvitelre szánt” étel is New York pillanatnyi habitusára lett átszabva. Olyan megoldás, hogy lényegében a jég hátán is elő lehet venni, de leginkább buszon, metrón, a nagyposta lépcsőjén, szökőkutak káváján, járdaszélen vagy parkokban előkapható, és seccpecc terüljasztalkámmá lehet alakítani. A legújabbkori történelem során alakult ez így, hogy az ember ennyivel is kevesebb időt veszítsen el otthon a tévénézésből. Mire hazaér, csak böfögnie kell, és a sört meg a rágcsálnivalókat kell előszereznie. A következő reklámszünetre már bele van süppedve a nagyfotelbe.


Este kilenc. Ülök a Bryant Parkban egy asztalnál a Fifth és a Sixth Avenue-k között, szemben velem a Chrysler homálykodik rám, körülöttem virágágyak, odébb úriemberek asztaliteniszeznek, egy hajléktalan darabonként öt centet érő üdítősdobozokat guberál, a parkőrök takarítgatnak, szerelmesek sutyorognak egy másik asztalnál, és a szökőkút csak csobog. Úgy érzem magam, mint kastélyom kertre nyíló szép teraszán. Egyből Anikó néni jut eszembe, az én Soós Angéla barátnőm, az a drága, akivel nem mindig csak a színházunk hőskoráról és Harag Gyuri bá nagyszerű cselekedeteiről váltunk szót, hanem játszunk is. Van, amikor ő játszik csak. És akkor elmondja:


- Látja Artur, ez az én kastélyom - és körbehordja tekintetét a kicsiny nappalin, majd a kezével az ablak felé tereli a tekintetem:
- ...és az ott kinn a kastélykert, a Láncos templom a kis kápolnám benne. És a virágok, Artur. A virágok! A magnóliák. Tavasszal, amikor nyílnak, hát az egy csoda! Kiállok ide a teraszra, jöjjön... kiállok ide, és miközben a szép kínai legyezőmmel legyezem magam - óh, én nagyon szeretem a legyezőket, mondtam már magának, Artur? Ez már kicsit megfoszlott, de attól még szép, ugye?... - ide kiállok, és nézem a „birtokomat”. Ez az egész az én birtokom. Amikor erre gondolok, mindig jókedvem lesz.


Ezek járnak az eszemben, és érzem én is, hogy jókedvem van. Kinek adatik meg ekkora birtok még? S ki az, akinek megadatik, s ennyire jól érzi a lelke magát, mint ahogy jó ebben a pillanatban nekem elkölteni a vacsorát a zöld asztalnál a nárcisz szőnyeg és a csillámló tornyok, a Chrysler holdszínű hunyorgásában, a nagykönyvtárral szemben?


Lám, az embernek mennyi alkalma nyílik kisebb-nagyobb örömre - feltéve, ha nem siet el mellette. New York legnagyobb tanításai közé éppen ez tartozik, a felismerés, hogy nem sietek sehová. A tanítástól a felismerésig azonban olyan hosszú az út, mint a káprázat megértéséig vagy a Télapó valós valótlanságának ésszel való feléréséig.


New York, 2011. április 4.