Egy kép / Aranybarna

A címe: Aranybarna
Helyszín: Rockaway Beach, NY

Egy kép / Hol a fejem?

A címe: Hol a fejem?
Helyszín: Fifth Avenue, New York, NY
Idopont: 2011 május 23.

Elméletileg (levél Elekes Fricinek)

Kedves Frici!

Már harmadik napja, hogy nem látjuk az Empire State Building tetejét. Tegnap már a Chryslerét sem. Akkora a pára, hogy csak úgy hömpölyög. Képzelheted, aki a 103. emeleti irodában dolgozik, az a felhők felett érezheti magát, ha kinéz. Már harmadik napja... De ha lemegy cigarettázni a földszintre, akkor egyrész megbüntetik 50 dollárra, mert tegnaptól Nevijorkban nem szabad rágyújtani a cigarettára odakinn, másrészt meg akkor meglátja, mekkora fenenagy párásságban vagyunk mi itt kint. 


Bár egy pillanatig arra is gondoltam, ettől a lacipecsenyés pakisztáni úriembertől van az egész, aki körül mindig akkora a füst a Times Square-en, hogy az antiterrorista brigád is odébb költözött, ugyanis nem nagyon tudnak így terroristákat üldözni, ha a füst marja a szemüket. És tudják, hogy terrorista sem megy a füstre.


Most hogy túléltük a világvégét, azt hittem, semmi sem tehet keresztbe, ha például haza akarok repülni a nagy Atlantin át. Emlékszem tavaly ilyenkor az izlandi hamuhányó keserítette meg a napok egy részét. Nem mintha fájt volna, ha tovább otthon ragadok, csak visszatérvén az amúgy is népes nevijorki munkanélküliek számát gyarapítottam volna, Te meg tudod, nem szeretek nagyobb csoportokba tartozni, mert az sosem jó, sosem hagyja az egyéniséget kellőképpen kibontakozni. Erre mondja most a szaki, akinek hinni szoktam, ha fenntartásokkal is, amikor a híreket olvassa be nekem a televízióban, hogy fel vagyunk készülve már az ilyen hamufellegekre, és ha lesz is korlátozás, sokkal rövidebb idejű lesz, mint a tavalyi. Nem vigasztal ez engem, mert ha az a rövidebb idő pont az én utazásom napja, akkor hova legyek?...Hát nem?


Elképzelheted, az én jóanyám hogy vár. Már egy évre való menüt eltervezett, amit mind ebben a két hétben kell majd nekem megfőznie, mert ott a nagy Amerikában mindent tudnak, csak főzni nem, neki azt ne is bizonygassa senki, látta ő, amit látott. Se tejfeles nokkerli, se egy kis finom babgulyás, se malacpörkölt. Vagy nagyanyám. Akinek szokták mondani jó hangosan, Mama, jön haza az onokád, Mama, addig még húzd ki legalább. És nagyanyám mosolyog, egyrészt, mert mindenki azt hiszi, siket, és üvöltenek neki, pedig csak az van, hogy azt hall meg, amit akar, másrészt mert eszében sincs bárhova is lelépni, sem érkezésem előtt, sem aztán. Tisztában van vele, hogy a jóisten tudja a maga dolgát. És ő csak szelíden, fehéren mosolyog a lovacskás szvetterjébe belezsugorodva. Na, meg a bátyó hogy vár, Udvarhelyen. Azt mondta, messze van még, hogy a friss szederből, áfonyából igyuk a pálinkát, de a tavalyi termésre kicsit ha ráül, akkor még kihúzza addig, amig én oda vergődök, hogy átbeszéljünk egy éjszakát a világ fontos dolgairól egy-egy fojtás mellett.


És a komáim, jópajtásaim is nagyon várnak, igyekszem is szerét ejteni valamennyi látogatásnak, amint tehetem. Ezért gondoltam, írok Neked is. Egy korábbi szavadon fognálak, és ha adódna lehetőségem rá, szívesen benéznék egy kávéra egy pohár jó hűvös friss vízzel valamikor június derekán. Azért feltételes a módja a látogatásnak, mert még nem körvonalazódott a mikéntje, csak gondoltam, jó az ilyet azelőtt megbeszélni, hogy a mikéntek így vagy úgy megoldódnak. Ugyanezt mondtam én a mi CséGé barátunknak is. Mert ha sikerülne eljutnom Csíkországba is, akkor most semmi esetre sem hagynám ki a látogatást nála. Azt pedig, hogy eljutok-e, mikor s hogyan, ráérek kiötleni odébb, és tudatni veletek is, hogyan alakult a tervem.
Mert tudod, annyi minden van. És még ez a hamufelhő is idetelepedett most az agyamra, nem elég nekem a fülzúgásom.


Na, hát ezt akartam most hirtelen. Remélem, levelem jó egészségben talál.


Maradok szeretettel,

Art úr


New York, 2011. május 24.

Szombatra esik a világvége

Már hetek óta gyanakodva figyeltem a plakátot a metróban: „Május 21. Az Ítélet Napja!” és jelzi, hogy melyik rádiót kell hallgatnunk ahhoz, hogy további részleteket is megtudhassunk. Sőt, ingyen letöltés is társul a csinosan kivitelezett poszterhez, csak fel kell keresnünk internetes csatangolásaink közepette a megadott honlapot, ahol további jó dolgok várnak ránk, mintegy csatolt áru.


Elsőre felelőtlenül fogtam fel, és mulatságosnak, mintha egy esemest kaptam volna, hogy itt a világvége.


Ó, mondok magamnak, ezek a rendezők is olyan fantáziátlanok. Most tényleg, ki vevő mégegy katasztrófafilmre, amiben New Yorkot elnyeli a föld, felhasad a Broadway a Times Square-nél, és undok lények veszik birtokukba a világot?... Annyira elcsépelt ez az egész. És ez a plakát is olyan, mintha valami szekta hozná a nagyvilág tudomására beteges elméleteit és leplezetlen - és tegyük hozzá, végtelen - ostobaságát.


Bár, mondok inkább vallási közösséget, ódzkodom a szekta szótól már kölyökkorom óta. Emlékszem, hogy a nyolcvanas évek végén odahaza milyen félelmetes fogalom bújt emögé a szó mögé olyan emberekről, akik feledtetve velünk a rezsim és az állambiztonság aljasságait - jól elhintett legendák szerint gyermekeket rabolnak el, hogy misztikus rituálé során kiszedegessék a lelket belőlük. Olyannyira hatásos volt az etetés, hogy egy-egy hosszabb időszakra mindenki meg is feledkezett a falurombolásról, a Duna-csatornára hurcoltakról, a kenyérjegyről és a fejadagról is. Csak a Szabad Európa nem szólt szektásokról. És mindig eszünkbe juttatta az összes többi dolgot.


Aztán valahogy mégiscsak kiderül, a plakát nem egy film előhírnöke, hanem valóban az, ami. Már többfelől is hallani. Bemondja a tévé is, az újság meg csak kérdőjellel közli: Itt a világvége?... 


A NY1 hírcsatorna hírfolyama közepette a minidg mosolygós arcú és fehér fogú bemondónő lelkesen mondja el, milyen hősiesen ellenállnak a katonáink a tálibokkal szembeni megfeszített összetűzésben, és bevágnak egy pillanatképet, amint a táborban éppen egy kartondobozból konzerveket és kávécsomagokat osztanak szét a hazát a távolban szolgálóknak. Az ügyben megszólal Luisa Fernandez (53) Queensből, az utca embere hangján szólva izgatottan, hogy a jónak győznie kell a rossz fölött, és ha kellene, ő is adna konzervet és kávét is, hisz épp most jön a Food Bazaarból, ahol a Caffé Bustello most csak 97 cent, ha az ember ötöt vesz. És miért is ne venne ötöt. Négyet úgyis megisznak előbb-utóbb, és egyet odaadna a katonáknak. Hisz a világ csak így lehet jobb.


A bemondónő még elősorolja, hány gyilkosság történt az elmúlt tizenkét órában Bronxban és megtudhatjuk, hogy a Long Island-i sorozatgyilkos újabb kát áldozatára bukkantak Jones Beach-en, hogy a köztereken tilos lesz május huszonhatodikától dohányozni egy új rendelet értelmében, hogy jövő szerdán állítják bíróság elé Manhattanben a férfit aki hat nőt erőszakolt meg az utóbbi hetekben (nem egyszerre), hogy felavatták az új játszóteret Harlemben a Martin Luther King iskola szomszédságában, hogy a repülőgépek átlagosan másfél-két órát késnek a New York-i reptereken, és baleset történt a Queens-Midtown gyorsforgalmi út kivezető szakaszán, ami nagyban visszaveti a forgalmat a környéken, aztán megemlíti, hogy május huszonegyedikén lesz a világvége.


- Maradjanak velünk, mert a reklám után egy egészen különleges jelenségről szóló riportunkat láthatják, ami egyre több New York-i család életét teszi változatossá és gazdaságossá ebben az nyagilag túlterhelt időszakban, amikor az üzemanyagárak a fellegekbe szöktek. „Főzés otthon” - egy új életmód. Riportunk rövidesen, a reklám után.


Mondom, akkor tényleg vége. Ez tényleg az, ami.


Olvasom aztán az újsában, hogy a szervezet, amelyik a hatalmas, világraszóló kampányt szervezte az Ítélet Napja meghirdetéséről, már 1994-re megjósolta a végítéletet, azonban egy filctollal felvázolt ábra mellett ücsörgő úriember tisztázza is, hogy számítási hiba történt egy esetlen bibliai fordítás miatt, és mostmár egyértelmű, hogy ezév május 21-én lesz a világvége, ami hatamas földrengésekkel indul a kora reggeli órákban. Mint elmondta, ő maga is egy szerény összeggel járult hozzá a kampányhoz. Szerény összeg, amelyből Connecticut egy félreeső kisvárosában pompás családi házat vehetne az ember - ha nem lenne éppen vége a világnak.


Máris az villant át az agyamon, hogy nincs otthon kenyér, és hogy mekkora balfék vagyok, nekem ugyanis pontosan május huszonkettedikére esik a szakszervezeti szabadnapom, ami nem egy szerencsés dolog, hisz jobb az ilyet még addig megejteni, amíg nincsen vége a világnak.


Elmentem Harlembe munka után azzal a gondolattal, hogy ilyenkor az ember legalább csináljon valami olyat, amit rendesen nem szokott. Gondoltam, megebédelek a Popeye’s-ban jó Louisiana-i specialitásokból és útban hazafelé megveszem a tejet-kenyeret, az ugye alapvető, hogy világvége idején legalább legyen a házban. Hallottam, hogy vannak, akik babkonzerveket és leveskonzerveket kezdtek felvásárolni, mint a hóviharokat megelőzően. Nekem még van babkonzerv a szekrényben és egy doboz passzírozott paradicsomlé is még abból az időből, amikor anyu itt volt. Valahol rizset is találtam a kredencben. 
Harlemben épp tradicionális emlékünnep volt Malcolm X tiszteletére, aki a jelekből ítélve nagy tiszteletnek örvend közössége körében. Afrikai zászlókkal felvonuló tömeg hőzöng el mellettem fekete hatalmat skandálva. Biztos nem volt még idejük olvasni az Ítélet Napjáról, bár jóllehet, akkor sem mindegy, hogy kinél van a hatalom.


Mostmár bánom, hogy nem tájékozódtam idejében és a repülőjegyemet júniusra váltottam meg. Felhívom anyámat ebéd közben, hogy ha már így alakult a világvégével, előtte még váltsunk pár szót. Otthon későre jár, anyu félálomból ébred, és kérdi, nem dolgozom-e túl sokat, és a fehér egyenruhaingeimet ne mossam megint össze a sötétkék nadrágokkal, mert ha idejön majd ősszel, ne gondoljam, hogy megint napokat fog azzal tölteni, hogy kifehérítsen újra mindent. A végítéletről meg nem hallott, mert nem kapcsolta be tévét, mert a strandon volt, utána meg Csata Kati ment fel látogatóba, és eltelt az este, így csak a sorozatot nézte meg és lefeküdt. Én pedig inkább vegyek magamnak valami kényelmes cipőt, amiben nem fáj annyira a lábam. Ja, és neki pedig abból a toroksprayből vigyek, amikor hazamegyek, amit itt használt, mert attól elmúlik a köhögése. Semmi mást, senkinek semmit. Neki sem. Mama is jól van. 


Lemetrózom a belvárosba, most végre végigolvasom a plakátot a szabvéjn. Elkezdtem a múlt hajnalban a Q33-mas buszon olvasni útban a repülőtér felé, de nem jutottam a végére, mert a mellettem szendergő hordár rámdőlt, és csak akkor ébredt fel, amikor a busz bekanyarodott a LaGuardia-ra, és az American Airlines pilótájának leduvadt a poggyásza a csomagtartóról, és felijesztette álmából az egész buszt.


„Könyörögjetek irgalomért Istenhez!” - olvasom, és ott egy emelt díjas telefonszám, amit felhívhatunk a közös fohászkodás érdekében, és egy hely, ahonnan könyörgéseket illetve istenes zenéket tölthetünk le a nehéz percekre. Ingyen letöltések is elérhetőek!


Nagyon felzaklatva érek a Herald Square-re, ahol épp végkiárusítást tart kedvenc Conway boltom, és feldúltan rontok be a szétzilált boltba, ahol dollárokért, centekért mindent ki lehet vásárolni. Mondom, egy trikó sosem árt, akármi lesz is ezután, egy dollárért ezt a drága pakisztáni pamut trikót vétek lenne itthagyni. Márpedig végítélet napja előtt nem lenne okos dolog vétkezni. Van úgyis annyi minden a rovásomon, elég lesz majd nekem azokért megfelelnem a zsűri előtt. Juteszembe, valami új cucc is kellene. Az ember nem járulhat csak úgy a mindennapos ruháiban végítélete elé.


Este megborotválkoztam, és igyekszem korán ágyba bújni. Nem tudom, pontosan hány órakor kezdődik a világvége, de nekem hajnalban kell kezdenem a munkát. Lehet, még az első uzsonnaszünetem is belefér, bár ha meggondolom, és a chicagoi járat idejében elmegy, talán a másodikra is futja.


New York, 2011. május 21.

Párbeszéd a Sárkány körül

- Bent is van. Több minden van. Sárkány is.
Ez igazán bíztatóan hangzott, de nem emiatt léptem be az utcáról, ahol kellemesen sütötte a hátamat a májusi délután, a Kínai negyed egyik félreeső boltjába a Walker Streeten.
- Maga ismerős nekem - jegyezte meg az idős asszony bizonytalanul méregetve szemüvege alól. 
Nem feltétlenül kíváncsiságot, semmint meglepetést olvastam ki a fürkészésből, amint az ember elcsodálkozik azon, ha egy ekkora túrista zsibvásárrá fajult környéken egy fazon néhány nap leforgása alatt újra felbukkan. Chinatown igazi kereskedői már a kilencvenes évek gazdasági hanyatlása idején csődbe mentek, a tavalyelőtti mizéria pedig kiirtotta az írmagját is minden értékesnek a hagyományosan Kínai negyednek tartott Canal Streetről, ahol a lehúzott redőnyű egykor virágzó üzletek és bóvli kacatokat a világra zúdító bazárok során lepedőbe burkolt szajréval a fekete csempészek uralják a terepet. Nos, ők pontosan az imént körvonalazott tényre alapoznak, nagyban bízva benne, hogy a kapkodva, zsákokból előrántott, eltukmált hamis Louis Vuiton táskát, Chanel parfümöt, Rolex karórát soha nem lesz alkalma az alkalmi - és tegyük hozzá, naiv - vásárlónak visszahozni, legalábbis nem egyhamar (addigra meg elavul a sumákság).
Szóval ott álltam leleplezve-forma a rejtélyes írásjelekkel hivalkodó pirosas bolt előtti asztalnál, távol az említett zsibvásártól - legalábbis egy kisutcányira, ahol még valami nyoma van az ősi kultúrának - régi kínai érmék, szerencseérmék és pénhozó békák között kutakodva.
- Nem kizárt. Ebben a városban semmi sem kizárt, miss - mondtam elismerően bólogatva - az sem kizárt, hogy tetszen ismerni engem. Mivelhogy a napokban már jártam itt...
- De nem rendőr, ugye? - kétdezte közömbösen, gondolom, mert azok járnak még vissza ilyen lelkesen és rendszeresen.
- Ha az lennék számítana?
- Nem.
- Legyezőt néztem...
- De nem vett végül sem semmit.


Egy korábbi délután verőfényében csodálatos kézzel készített legyezőket mustráltam, amikor kiszaladt a boltból, hogy jelezze bent több minden is van:
- Sárkány is - toldotta meg.
- A legyező...?
- Falra tenni? Van óriási, akkora, mint a szoba fala... Olyant akar?
- Nem. Legyezni.
- Legyezni?
- Azt.
- Olyan is van. 
- Van nekem egy színésznő barátom, neki lesz.
- Óóóó! - bólintott elismerően - színésznő!
Gondolom, valami megfoghatatlan és nagyon távoli világot villantottam meg előtte, mert egy pillanatra elmélázott. Majd hirtelen váltással egy papírtasakba tekert színes példányt húzott elő:
- Ez a színésznőknek való! - és egy mozdulattal kinyitotta.
Egy másikat vettem ki a dobozból, amelyikből az előbbi is származott, és ügyetlenül kasmatoltam vele, de csak nem tudtam kinyitni, csak némi erőszakos rángatás során. Mosolygott, kivette a kezemből, mielőtt teljesen tönkreteszem, és egy laza mozdulattal pattintotta szélesre.
- Hányat vesz?
- Szerintem egy is megteszi.
- Vegyen ötöt. Akkor feleárban adom.
- Nem kell öt. Egyszerre úgyis csak eggyel legyezi az ember magát. Sokkal több olyan ismerősömről nem tudok, aki visítva ujjongana, ha egy legyezővel lepném meg Amerikából hazajövet.
- Hol van a haza?
- Messze innen. Európában. Néha tíz óra repülővel.
- Az én hazámba tizenöt. De mi nem megyünk. Nem mehetünk. Megölnének bennünket. Börtönben.
- Amúgy se mennének...
- Fene tudja.
Csend lépett közbe. Én már a pénzcsináló és szerencsehozó szélorgonákat figyeltem, egyiknek feltartott ormányú elefánt tanyázott a tetején, másiknak rubintszemű béka egy érmével a szájában.
- Mit akar: pénzt vagy sikert?
- A kettő együtt nem jár?
- Ha az elefántot veszi, az szerencse, siker...Ha a békát veszi, az a pénzt behozza a házba. Csak akassza a bejárathoz. Van ott maguknál abban az Európában két bejárat? ... Mert az egyiket az elülsőhöz teszi, a másikat a hátsóhoz.
- Csak egy van. Egy bejárat. Ugyanott megyünk ki is.
- Akkor majd megoldja.
- Meg én.
- Sárkányt nem vesz? Vegyen egy sárkányt. 
- Minek?
- Az a hatalom.
- Ha az első kettő bejön, nem-igen lesz szükségem sárkányra.
- Pedig akkor olcsóbban adnám. Ha venne sárkányt.
- Mért pont akkor adná olcsóbban?
- Ha venne sárkányt. Vegyen. Meglátja.
- Nem veszek.
- Nem baj. De ezeket megveszi. Huszonöt dollár - és már csomagolja is barna csomagolópapírba sietve.
Abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy bajban leszek. A pénz nélküli pénz világában annyira elszoktam a készpénztől, hogy teljesen elfeledkeztem róla, hogy valamennyit is vigyek magammal. A Kínai negyedben hitelkártyát emlegetni pedig olyan mulatságos és szánalmas pillanat, hogy amikor mégis - valami megmagyarázhatatlan oknál fogva - mégis megpróbálkoztam vele, még ezt a sokat tapasztalt asszonyt is alaposan meghökkentettem. Aztán enyhült az arca és sajnálkozva mosolyogva bíztatóan így szólt:
- Na, nem baj. Megoldjuk azt is. Mutassa azt a kártyát - nyújtotta vékonyka kezét.
- Van kártyaleolvasója?
- Van hát - legyintett - Ott van - és az asztalra halmozott lomok felé intett - De nem működik.
- Akkor mi lesz? 
- Adja csak! - kivette a kezemből és elindult vele a kijárat felé.
- Várjon. Ó, nem, nem, nem, nem, nem! Nem! Hova viszi?
- Megyek, lehúzom. A szomszédnak van. Nos, akkor huszonhét dollár és ötven cent lesz adóval együtt...
- Adja vissza! Nem húzunk le semmit. Adót se. Semmit. Vagy itt húzza le, vagy majd elmegyek a bankomba, és kiveszek készpénzt.
- Hogy húzzam le? Nem most mondom, hogy nem működik? A szomszédnak van egy jó. Meglátja, hogy milyen jó van neki.
- Nem akarom meglátni. Visszajövök.


És ím, vissza is tértem.
- Nem, nem vettem semmit, valóban.
- Miért is?
- Mert nem fogadták el a hitelkártyámat.
- De elfogadjuk!
- Mert el akart futni valamerre a kártyámmal.
- A szomszédba. Van neki egy jó...
- Nem érdekel.
- Emlékszem már: jól lealkudtuk magának a legyezőket. Hozzam?
- És a békákat is a bejárathoz.
- Azt biza. És egy sárkányt!
- Nem! Nincs sárkány.
- Hogy ne lenne. Ezt akarta megvenni itt ni, zafírból.
- Nem akartam.
- Adok én magának valamit. Ez kell odahaza. - egy piros zsinórra felfűzött szerencseérmesort nyomott a kezembe-  Öt dollár.
- Ilyen van otthon is.
- Árulnak ilyet???? Európában?... No hiszen! - kacagott - Na, ezt azért nem hittem volna. Komolyan mondja?...
- Van ott is minden. Kínai szerencseérme is. Még béka is, ha utánajár az ember alaposabban.
- De az enyémmel maga jól jár, ezek szerencsét hoznak. És pénzt.
- Már az egyik is megtenné.
- Meglátja...
- És azok, amiket otthon vesznek meg, azok nem hoznak?
- Figyeljen rám, sir. Én magának erre most ráolvasok. Maguknak akkora szerencséjük lesz... 
- Nohiszen...
- Nem vesz egy sárkányt?
- Nem.
- Maga tényleg nem túrista.
- Igen is, meg nem is.
- Olyat nem lehet. Hol lakik?
- Elmhurstben.
- Van ott egy kuzinom.
- Sok kuzinja lehet ott. Mindenhol. Talán lassan több is, mint itt, a Kínai negyedben.
- Szép házban laknak.
- Meghiszem azt. Én is szép házban lakom.
- Akkor maga még visszajön ide hozzám majd. Meglátja majd, milyen sikeres lesz. Vissza fog jönni, hogy elmondja nekem. Nem vesz egy másik szélorgonát is? Egy nagyot? Nem vesz, ugye...? Nem... Na, huszonöt dollár. 
Kezembe nyomta a becsomagolt árut és kikísért.
- Mondja meg a színésznőnek, hogy üdvözlöm. Meg hogy az a betű a legyezőn a szerencse. 
- Mindenképp.




New York, 2011 május 11.

5 x egy kép

Mindenki tudja, mennyire utálom a rózsaszínt, de vannak helyzetek, amikor elkerülhetetlen szeretni ideig-óráig. Így voltam ezzel április utolsó napján, amikor a New York-i öbölben volt alklamam naplementét bámulni. A rózsaszín hátterül kölcsönvett Szabadság-szobor egy vadalma-rózsaszín keretet is kapott a Battery Parkból, és így lett ebből a kép címe: Rózsaszínű alkony


Helyszín: Battery Park, New York
Időpont: 2011 április 30.


*

Meg voltam róla győződve, hogy Jézus-szíve csakis nagyanyám Kölcsey utcai régi udvarának kertjében létezhet. Meg egy-két elszórt helyen még. Nem is nagyon keresgéltem, nem is nagyon jártam utána, mert ez meggyőződésnek éppen elegendő valamennyi időre.


Aztán most rámakadt egy bokor itt, New Yorkban. Útban hazafelé, nem is messze a lakásomtól, ott, ahol hajnalonta meg kismacskák szoktak játszani és guberálni az értékes dolgokat rejtő utcaszéli zacskókban.

A kép címe: New York-i szív
Helyszín: a szomszéd kisutca Elmhurstben
Időpont: ez a tavasz

*

Ennek a képnek angolul a Gone Fishing nevet adnám, ha valaki megkérdezne: te Artur, milyen nevet adnál ennek a képednek angolul? Magyarul meg azt, hogy: Hej, halászok...
Helyszín: New York-i öböl, Battery Park
 És itt, a kétirányban folyó Hudson folyó és keleti ágának az Óceánnal való egybefolyásánál minden cím nélkül is kiváló derűvel tudjuk élvezni a szép, nyárestére emlékeztető napnyugtát.


*

Ez a kép meg csak úgy lett.
Mindenesetre remek alkalom arra, hogy megörökítsük vele a "Hármas számú megfigyelő"-t - legyen ez ennek a pillanatképnek a címe.

*

Ha van New York Cityben olyan, hogy New York, New York, 1-es szám, akkor ez mindenképpen az. A kicsi templom valahogy megúszta a várost. Ráépült Manhattan, a felhőkarcoló-rengeteg éppen itt tombol leginkább. A sziget déli csücskének legcsücskében áll. Megmaradt mint emlékeztető, hogy ez a város nem mindig volt üvegtorony-jelkép. Ha a bevándorlósereg szárazföldet ért itt a kikötőben, túl a bevándorlási - már akkor is macerás - procedúrán, sietve benézhetett a kis templomba, hogy némi támogatottságot igényeljen az illetékestől.


Körbeágyazva a város legmagasabb tornyaival, olyan békét sugárzó, megnyugtató pillanat a zúgó város sarkában, hogy az ember el is felejt továbbmenni egy pár pillanatig. Csak áll, áll és bámul. Mik vannak!