2011. augusztus 30., kedd

Egy kép / A NY-csapat


Tetszik nekem ez a kép. Nem csak azért, mert én készítettem, és nem is csak azért, mert meg kellett izzadni érte. Azt hiszem, a profik is gyakran megizzadnak egy-egy képért, én még csak profi sem vagyok. Azért szeretem, mert szép. Ha valaki próbált már New York-i panorámát készíteni, akkor az tudja, mennyire keresni kell azt a pontot, ahonnan pont csak az látszik, ami kell. Most együtt díszeleg sorfalban az Empire State Building, a Chrysler és a Times Square tornya, s még az ENSz felújított palotája is. Mindez a Queensboro Bridge jellegzetes drapp-barna szerkezetével is jól egyezik.
Lám, mire jó, ha egy kósza hurrikán miatt százévben egyszer leáll a Cityben a tömegközlekedés...

A kép címe: A New York csapat
Helyszín: Queensbridge
Dátum: 2011 augusztus 28.

2011. augusztus 29., hétfő

Irén mosolya




“Mint megannyi fiatal nő. Irén is elindult New Yorkba Karolinából remélve, hogy itt is akkora jelenség lesz, mint amott volt, ahhoz hogy ideérve meghunyászkodva tudomásul vegye, hol is a helye a New York-iakkal szemben...”


Ez a bölcsesség annyira jó, hogy akár én is mondhattam volna, de nem én mondtam, hanem a Facebookon olvastam az imént.


New York olyan város, amelyik nincs felkészülve sem földrengésre, sem hurrikánra, s mégis, egy héten belül mindkettő próbálkozott nála.


Nem vagyok jó keresztény, mert a jó keresztény ember nem utál senkit. De én utálom azokat, akik pánikot keltettek a természeti csapások körül. És utálom azokat is, akik az evakuálások ellenére a legalkalmasabb helynek a megvadult óceánpartot találták a kocogásra, főleg, ha televíziós forgatócsoport is járt arra, vagy akik a tiltás ellenére a viharban konflissal járták a Central Parkot. 
És szeretem New Yorkot, mert olyan decensen menetelt végig ezen az egész mizérián.


Azt írja nekem az én Elekes Frici barátom:
„Huszonkilencedike van, éjfél után 2.30.
Direkt fölkeltem, hogy lássam, mi van Nevijorkban.
Szerintem nincs nagy baj. És nem is lesz. Mert elmegy a víz és elmegy a vihar, megrázza magát a város. És minden megy tovább,a maga útján.
És ha valami baj is lesz, összefog a pípöl és rendbejön minden.
Egyszer kérdeztem egy rég kivándorolt embertől, pont Nevijorkban, mit szeret ezen az Amerikán. Azt felelte, a pípölt szeretem uram, a pípölt!”


Amire én vissza is válaszoltam:
“Ez mind így igaz Frici. Irén meghajolt New York előtt. S ma hajnalban, 
amikor ideért, szépen lábat törölt, bekopogott, és leegyszerűsödve 
tett-vett, majd odébbállt. A kellős közepén tartottunk, amikor felragyogott 
a nap. Párhuzamosan néztem a műholdképet a gépemen, s nem hittem, ami 
történik. pedig csak az történt, hogy akkor vonult át rajtunk a szeme. A 
szem pedig átengedte a napfényt, mint egy kacsintást. aztán feltolta a 
fellegeket New Englandbe, és kis huzattal elkotródott.
Anyám szegény ottani hajnali 3-ig nem akart az istennek sem lefeküdni, hiába 
mondtam neki a messengeren, hogy nem lesz nagy baj, s ha lesz is... attól 
neki kell aludnia. Mert én is fogok, amikor itt annyi lesz az idő.


Hanem, amikor kicsit csendesebb lett a szél, és nem csapott annyira az eső, kimentem, hogy nyílt terepen nézzünk egymással szembe. Ha már hivatlanul ugyan, de vendégségbe jött hozzánk. El lehet-e ítélni? Ki ne akarna vendégségbe jönni New Yorkba, nem? Drága nagyanyám házába is annyian mind jöttek bejelentés nélkül, és senkit nem hajigált ki – csak egyszer a szektoristát, de az  egy más mese. Mindig azt mondta:


- Nem vagyunk mink urak, hogy csak bejelentíssel lehessík bennünket megvizitálni.


Nem is tudom, ebben a mai világban hogyan boldogulna el...


Ott álltam hát a reggel óta még mindig visszafelé folydogáló East River partján, szemben a várossal, s körötte Irén lebernyege.


Elmosolyodott. Én lefotóztam.


Azt szokta mondani egy barátom, azért szeret belefeledkezni a képeimbe, mert mindenben a szépet találom meg. Nos, ez a mai szép, az Iréné abban a mosolyban volt.


New York, 2011. augusztus 28.

2011. augusztus 23., kedd

Irénre várva megremeg a föld


Jelentem, jól vagyunk. Úgy tudom, illik ilyenkor az embernek hírt adni magáról. Hajnalban napkeltét bámultunk baráti körben egy távoli szigeten az Atlanti-óceánon - ahol Elnökünk is épp vakációját tölti kicsit odébb némi golfozással és kerekezéssel a sziget kacskaringós ösvényein. 


És mondom is az én Kokó barátomnak, hogy:


- Te Kokó, van itt egy korábbi járat, jobb lesz, ha azzal visszarepülök New Yorkba.


A délután kettőkor induló járatra voltam előjegyezve amúgy, de eszembe jutott, hogy a mesevilágból visszarázódni a valóságba, szükség lesz egy kis plusz időre. És még mosni is kell.


Így alakult, hogy már fél kettőkor a Kennedyről szenderegtem hazafelé a buszon, és elszántan kitartottam amellett, hogy igenis tevékeny leszek ma, s nem aludni fogok. A lendület hazáig tartott. A mosnivalót ugyan gondosan elhelyeztem a szoba közepére, de azonnal le is feküdtem egy tasak, a reptéren a kezembe nyomott nantucketi vörösáfonyás csokidrazséval.


Mondom, ennyire fáradt nem lehetek. Konyakot meg még nem volt időm ma inni. És mégis... Ez az ágy olyan idételnül rángatózik velem, hogy még látom is. Nem elég nekem, hogy a karom fáj. Ekkor már nem csak magamon éreztem a rázkódást, hanem a laptopom képernyője is remegett, és megszólaltak csörömpölve az olvasólámpára felaggatott, az idők során mindenféle parádékról és partikról begyújtött bulinyakláncok. 


- Na tessék! Az embert szabadnapján éri a főldrengés is... Mit vétettem én?...


Reggel hallottam, hogy Irénke is felénk tart, a hurrikán, akit a szatmári korzón járőröző üzletszerűen kéjelgő veteránkurváról neveztek el idén. Kicsit sok mostanában a természetszabta program...


Kimentem az erkélyre, lám, mennyi a pánik odakinn. De a Nagy Fal Szupermarket klienseit nem érdekelte más, csak hogy a bevásárlás rendben megtörténjen, s legyen béka, rák, hal, és minden egyéb büdös este az asztalon. Piroskánk, a drága Miss Pery az erkélyen sziesztázott bíborszínű napernyője alatt a nyugágyban, és harsány eszmecserében volt a lánnyal, aki mostanság vele van. Egyelőre. S amig itt van, addig Miss Pery rajta veri el a sorport, ami a kívántnál is hosszabb életéből fakadó keserűségét hordozza alapul. Mondom, ha Piroskánk nem evakuál, akkor én sem. Farncois sem volt a ház körül és senki sem foganatosított semmiféle intézkedést. Így ezt éppen elegendő jelnek tudtam be, hogy - ha mosni nem is ajánlatos földrengés idején - vízszintesen lenni nagyon biztonságos. Le is feküdtem a már nem csilingelő láncok alá. És estig nem is tudtam meg, érkezésem után a repteret is lezárták. Kokó is hívott valamikor - nem hallottam - de nem a földrengés miatt, hanem, hogy elmondja, éjszaka is kimegy úszni munka után az óceánra. Hagytam neki üzenetet, hogy ne most, mert hullámos lehet.


Most meg az esti konyakot iszom az erkélyen, és mondja a TV, hogy utórezeg a föld. Más meg azt, hogy eddig ez volt az előrezgés, a nehezebbje most jön.
Örülnék már, ha senkinek sem lenne igaza. Az Elnök is szabadságon van. Mutatja a TV, hogy golfozás közben hívták mobilon, hogy a Fehér Házat is evakuálták. S mosolygott. Egy mosoly mindig bíztatóan hat. A szigeten nem érezni semmit. De ha evakuálták, minden bizonnyal jó okuk volt rá, és minden valószínűség szerint jó döntést hoztak az intézkedés foganatosítása érdekében.


Javaslom, ebben a témában maradjunk ennyiben. És pont.


New York, 2011. augusztus 23.

2011. augusztus 16., kedd

New York az esernyőm alól


Egy barátomnak azt mondtam az este, miután hazakerültem, hogy ez megint olyan Ok Nélküli Vidámság Napja volt. Már huszonnegyedik órája szakadt az eső megállás nélkül New Yorkban a fullasztó kánikulai hetek után. Olyannak tűnt, mintha mostmár soha nem akarna megállni, és mintha a világóceán összes vize most ide akarna lezubogni pár nap leforgása alatt... Ugye, az nem titok már, hogy én meg imádom az esőt, és ha az kellemes nyári zápor, akkor alig van maradásom, mennem kell... Nem is sokat türtőztettem magam. Felvettem a rossz csukámat, amelyiknek már teljesen mindegy egy kis beázás, kaptam a kék-fehér ernyőmet, a zenét a fülemre, és nekivágtam a városnak.

Ez a képsor ma az esernyőkről szól. Rengeteg esernyőről, ami egy ekkora városban előfordulhat. Kicsiről, óriásiról, reklámosról, tarkáról és feketéről. Meg az emberekről, akik velem együtt nagyon élvezték (vagy nem) a zuhogást. A dal, ami szól, az is adta magát, mert épp ez is felcsendült a séta során a fülemben. Hangszórókat tehát tessen bekapcsolni és indulhat a séta a Herald Square-től a Broadwayn át a Times Square-re és onnan az Avenue of Americas-on és a Fifth Avenue-n keresztül a Central Parkig - ahol a padok már derékig álltak a vízben a vadkacsák legnagyobb örömére...
 
Hangszóró be, zene és a séta indul egy kattintással:

 
 
 
Sok szeretettel,
Art
 
 
UI: Korábbi képsorok, aki esetleg nem látta, s megnézné: