2011. szeptember 22., csütörtök

„Mondjátok, mért van így?...”


A hobbifényképészt eszi a fene, amikor egyszer nem viszi magával valahova a masináját, és akkor van ott a téma. A téma, ami megismételhetetlen, és visszahozhatatlan. Magamról beszélek, s roppant sokat bosszankodtam mulasztásomon, de - hogy nekem legyen mondva - teljesen véletlenül kerültem oda, a Battery Parkba pontosan szeptember 12-én. Sokan megkérdőjelezik ezt az én véletlenszerűségemet, pedig ez így igaz, még akkor is, ha nehéz ezt elmagyaráznom, s meg sem próbálkozom vele. A lényeg ugyanis nem ebben van. Immár tizedik éve, hogy ódzkodom bármit is megnyilvánulni arról a szeptember 11-ről, s ha megtettem, akkor nehezemre esett. Hazudnék, ha valami mély lelki nyomásra hivatkoznék vagy megrázkódtatásról. Ez olyan téma, amiről nem szeretek beszélni - szemben ezekkel a drága nyújorkiakkal, akik abból teremtettek szokást, hogy illik egymástól megkérdezni, „Te hol voltál akkor?”. Munkahelyeken külön foglalkozás van beiktatva erre, és mindenkinek illik „We Remember” feliratú kitűzőt vagy egyéb ilyen holmit hordani. Nem is tehettem volna, de nem is nagyon vergődtem érte, hogy ott legyek vagy egyik megemlékezésen, az idein sem. Mint mondottam, éppen másnap keveredtem oda, átfúrtam magam a még mindig masszív fotózkodó tömegen, és kimenekültem az öböl partjára, a Battery Parkba. Este volt már, sötét. A parkot gyéren világítják, mert a Downtown fényei úgyis idevetülnek. 


Váratlan látvány fogadott. A fák árnyai és a szeszélyesen fel-felspriccenő látványszökőkút esti csendjében majd’ háromezer kísértet sorakozott elém katonás rendben. Valami támogatóknak köszönhetően, a tizedik évfordulóra a tragédiában elhunytak számával megegyező számú zászlót állítottak a város legdélebbi csücskében található parkba, pontosan a Szabadságszobor és az új WTC közé, a partra. Valamennyi zászlón a kék csíkokat az áldozatok apróbetűs nevei alkották. Minden egyes zászlón.


Sohasem voltak rám hatással a lobogók. Talán, mert az elmúlt 30-40 év sikeresen kiirtott belőlünk, a mi generációnkból mindenféle jó érzést a zászlókkal kapcsolatban. S most mégis beleborzongtam a látványba, és hagytam, hogy a hideg futkosson keresztül rajtam.


Már nem bánom, hogy nem vittem a gépet. Biztos, lekötött volna a fényképezés, és soha nem éreztem volna meg azt a mérhetetlen és leírhatatlan energiát, amit akkor és ott éreztem. 


És mivel kép nem született ehhez a levélhez, egy korábbi adósságomat törlesztem Cseke Gábor barátomnak, amikor ezt a WTC aljában felkutatott úriembert csatolom illusztrációként ide.


New York, 2011. szeptember 22.

2011. szeptember 17., szombat

A New Yorkba szökött cica


New York Times illusztráció,
a képen Willow, az elkóborolt cica

Sohasem felejtem el, hogy amikor kedvenc drappcicám, Saffranek egyik évekkel ezelőtti röpke New York-i tartózkodásom idején meglépett drága nagyanyám gondviseléséből, hogy soha többé ne találkozzunk vele aztán. Akkor mondta tanult barátom, hogy Saffranek nem hülye - és ezt én is aláírom minden további nélkül - és a drappcica minden valószínűség szerint New Yorkban barangol, illetve manhattani kocsmákban mászkál utánam, s h amár ott van, akkor partizik is.


Titokban mindig reménykedtem, hogy barátom igazat beszélt, és kijöttem keresgetni Saffraneket. És közben marcangolt a kíváncsiság: ugyanbiza miért jönne egy macska pont New Yorkba? A Pincérfrakk utcai cicák jutottak eszembe, amikor hajnalonta munkába menet a 76. utcában rendszeresen összefutottam Saffranek haverjaival. Ők lettek számomra a Hetvenhatodik-uccai-cicák, így, ahogyan mondom, két c-vel. Mekkora élet van ott, te jó ég!  Mondjuk, a Jackson Heights mindig is nagy bulizós környék volt, s hajnalonta nem ritka, hogy az ember utcalányokba, travesztitákba, hullákba vagy macskákba botlik. És tényleg: mekkora élet van ott! Egyrészt a havi lomtalanításkor kirakott cuccok, mint a macsekok randalírozásának legfőbb helyszínei, na és a szemetszsákok szerdán és pénteken virradóra... Ott még mi lakmározások folynak. De a dorbézolás kiterjed a kerítésekre, a háztetőkre, sőt a pincehelyiségeket is előszeretettel látogatják ezek a hetvenhatodik-uccai-cicák. Persze, nappal nem mindenikük alszik, van, akinek dolgoznia is kell. Az indiai szatócsboltban legalább hárman vannak alkalmazásban, munkaköri leírásaik alapján az élelmiszeres polcok között kellene járőrözniük, de legtöbbször a függönyökön elnyúlva, kényelmesen nyújtózva kapom őket, amint az élet nagy dolgain merengenek. A múltkor éppen egyikükkel paroláztam, amikor a tanszerpolcok mögül elősietett egy másik Hetvenhatodik-uccai-cica és rámförmedt, minek tartom fel a másikat, semmi keresnivalója nincs a fügönnyök közt, a férgek még felbátorodnak és lerohanják a mogyoróstandot. Odébb is álltam. A macskák veszélyesek bírnak ám, lenni, jobb nem ujjat húzni velük...


Mindez onnan jutott most eszembe, hogy második napja címlap- és szalagcímsztori a cica, amelyik öt évvel ezelőtt kóborolt el az 1600 mérföldnyire húzódó Colorado állambeli kisvárosból, és fél évtized múltán New Yorkban kötött ki. Willowt - ez a becsületes neve - a City legpartizósabb környékén, a bohém Village-ben találták meg sertepertélni. Nyilvánvaló, hogy Willow szereti New Yorkot, és ez a fontos belső kényszer hozta őt ide - azt csak ő tudja, hogyan, s minden bizonnyal meg is őrzi magának a titkot. És ki nem szereti a Nagy Almát? Hogy ne lehetne szeretni ezt a helyet, ahol második napja Willow a legfontosabb téma. Félretéve választási kampány, krízisgazdálkodás,  egészségügyi reform, World Trade Center évforduló és építkezés... és hozza a New York Times, és megszólal az ügyben Mister Bloomi, azaz Bloomberger polgármester úr is, hogy „Naná, íme mégegy bizonyíték, hogy mindenki titokban vagy vállaltan szeretne ideig-óráig New Yorkban élni. Ez a macska sem tett egyebet, csak kilenc életének egyikét a Nagy Almára szánta”


Nagyon örültem Willownak. Nem, mintha nem lenne elég macska ezen kívül is a városban. De most nem ezekről a gengcicákról van szó. Egy macska, aki ezt az áldozatot meghozza, hogy elzarándokoljon New Yorkba, minden kétséget kizáróan tudja, mit csinál. Pedig ugye, itt a cicák igen nagy veszélynek vannak kitéve, tekintve a mind szürnyűbb arányban elharapódzott kínai népség számát. Márpedig ezek mindent megesznek, ami útjukba kerül. Meg aztán az olaszok... És különben is. Legyen ez a cica ma itt nálam is a nap hőse!


New York, 2011. szeptember 17.

2011. szeptember 10., szombat

WTC, 2011



Szomszédomban az US Open Teniszbajnokság...

... Gyertek velem!



Szeretem, amikor szeptemberben elsősorban a US Open Teniszbajnokság miatt van a világ szeme rajtunk. Flushing Meadows, a corona Park pedig itt van a szomszédomban, a zeppelin, ami az Arthur Ashe stadion felett cirkál itt libeg az ablakom előtt esténként. Ma este ott jártam. Ebben az ismét ránkszakad párás, fülledt levegőben egyebet úgysem lehet idehaza jobbat csinálni...

Mutatom, és indítom a zenét is hozzá, ezúttal a The Carbonfools-szal.

video

2011. szeptember 9., péntek

Huszonnégy óra a szigeten / IV.


Kokó programigazgatói terelgetései úgy hatottak ránk, hogy perceken belül sipogva sírültünk le a tengerpartra, mint a tavaszi lehetetlen színű kiskacsák - ezt vendéglátónk és helyi felügyelőnk békésen és elégedetten nyugtázta. A lábbeliket valahol az országúton elhagytuk, a ruháinkat és a takarót útközben lehajigáltuk, és nemsokára egészséges ütemben csattogtattuk magunkat a - még a New York-inál is nyíltabb - végeláthatatlan óceán nagy hullámai által. Ennek a nagy csattogtatásnak betudható esedékes orvosi vizitem a napokban, de erre odébb kitérek. Ennél sokkal fontosabb, hogy egy fóka sündörgött a part körül és a magukat csattogtató vendégsereg körül egykedvűen. Meséli Kokó, hogy meglehetősen elszaporodtak, de ami ennél talán fontosabb: elszemtelenedtek a dagadt vadállatok. Mivel tisztában vannak vele, hogy halászok mindig is lesznek, a sziget környékén ők felhagytak eme emberformáló és nemes foglalatossággal - sport gyanánt meg nem is űzték soha - és teljesen átengedik a halászat örömét ezeknek a lelkes szigetlakóknak. Majd pedig, ha horogra akad egy-egy szép példány, odavonszolják magukat, és lefalatozzák a zsákmányt. Természetesen ez nem gerjeszti a halászok végtelen szimpátiáját a dundi pofátlanok iránt, és csak azért nem kerülnek zsírolvasztó üstbe, mert védettek. És talán utánaolvastak - de ezzel ők nagy vonalakban tisztában is vannak. Hát ezért úszkálhat olyan végtelen nyugalommal a zsíros a hullámtarajon. Néha még hanyatt is fordul, hogy a nap mindenütt érje, amikor épp felszínen van.


- Nézd, Kata! Kandics rák.
- Mit csináljak? Kandítsak?                                                                                                   


Ilyen, és ehhez fogható magasröptű párbeszédek vidám társaságában múlattuk a délutánt, amelynek során barátainkat is közelebbről igyekeztünk felfedezni. Kokó a riporter szerepét vállalva, nemsokára Karcsi karrierjét helyezte reflektorfénybe, a katonaélet, mint hivatás és egy afganisztáni kiküldetés tükrében. Katánk ezenközben már a közelgő hazaútra készülve kagylókat és kavicsokat gyűjtögetett serényen a sekély vízben, noha igyekeztünk segíteni számára szem előtt tartani a huszonhárom kilós poggyászsúly-limitet, ami alól még ilyen drága és fiatal házasok esetén sem tesz kivételt az American Airlines. Éppen aranyásókra emlékeztető tempóban rostáltuk Katával a homokot a partmenti bokáig érő sekély vízben, amikor egy fókányi távolságban egy tőlem is magasabb hullám kerekedett ki, majd tornyosult fölénk. A tengernek háttal hajladozó kincskeresőt figyelmeztettem is tekintettel törékeny kis testére, hogy ez biza, húha!...ez biza nem lesz jó!...


Ennyire emlékszem. Aztán, hogy Kata hogyan csinálta, nem tudom, de én kisvártatva magam alá gyűrve kaptam magam arccal a homokban és sok egészséges sós víz társaságában. És csak egyet tudtam, hogy mozdulni sem bírok, és a jobb oldalam elzsibbadt - ami mentségére legyen mondva teljességel érthető. Ha százhúsz kilókat hajigál az ember szerencsétlen jobb karjára tvisztbe csavarodva egy hullám szenvedélyes ölelésében, az a minimum, hogy aztán percekig nem is érzi annak jelenlétét. Hogy ez hetekre kihúzódik, akkor még nem is sejtettem. Sokkal jobban foglalkoztatott útban a Sankaty, a keleti partot jelző világítótorony felé baktatva a korábban felemlegetett gondja a szigetnek: az erózió. Az óceán olyan lekes odaadással szedeget vissza magának a szárazföldből a keleti oldalon - minden valószínűség szerint az erős áramlatoknak tulajdoníthatóan - hogy abba már belepusztult egy utca- és házsor. Egy ilyen helyen pedig, ahol dollármilliókban mérik a telkek négyzetlábját, igencsak sok tengerbe csúszott pénzt jelent ez. De egyebet sem sokat tehet ezzel szemben senki sem, minthogy beletörődik vagy odébviszi a házát. Kokó ezt is csak úgy vázolta fel, mint ahogy a lakótársam rendszeresen háromhetente átrámolja a szobáját, csak hogy változatosság legyen. Igaz, nem jódolgukban, de a helybéliek is igyekszenek menteni, amit lehet, és beljebb taszítják a házaikat a szárazföldön. Mert fantasztikus lehet ugyan a napkelte a tornácról, de igen kellemetlenül érintheti a napkeltevadászt, amennyiben eme meghitt idill közepette a tornác a spájzzal és a konyhakredenccel egyetemben beleduvad az alant toronyháznyi mélyen hánykolódó tengerbe. S hogy mennyire nem a pénzen múlik ez sem itt a szigeten, Kokó éppen Soros György példáját hozza fel, akinek a házsora előtt elhaladunk, s amely éppen úgy a veszélyeztetett zónában van, bármikor nekiindulhat lefelé, ha az óceán egyszercsak úgy dönt.


- Márpedig Gyuri bácsi biztos, hogy szánna kétmilliót arra a hullámtörő gátrendszerre, ami lelassíthatná a pusztulást, de a természetvédőkkel a pénz sem veszi fel a harcot a szigeten, a gát pedig a faunát tönkretenné.


 Így hát kompromisszum nincs, aki akar, odébb taszíthatja a tulajdonát, de a természetet nem szabad zargatni.


Egyebekben sem ismernek kompromisszumot, világosít fel idegenvezető barátunk a világítótorony dombjához közelítve, ahol elénk tárul a kies zöld táj, alant a völgyben kiterjedt területű kifogástalan golfpályákkal.


- Itt csak klubtag játszhat. Clinton elnöksége idején hiába akart golfozni, amikor itt nyaralt. A szabály alól az Elnők sem lehet kivétel...


Sankaty tornyának ünnepélyes körbetáncikálása után feladatul kapom, hogy a nantucketi naplemente pontos időpontját kiguglizzam, mialatt útba ejtjük a híres áfonyaföldeket is. Nantucket a vörösáfonya hazája, s ha már bálnákban főváros volt, hamar hozzácsatolom ezt az infót is, mivel a világ legnagyobb vörösáfonya-földje is a szigeten volt. Akkor még csak vadon, ma már korszerű eszközökkel elősegítve és fenntartva azt. A naplemente idejére meg azért van szükség, hogy a sziget nyugati oldalába jussunk, miközben a fiatalokat letesszük, hogy ígéretükhöz híven vacsorával várjanak vissza a későbbiekben, és mialatt Maggie-t vesszük magunkhoz, aki abban a házban lakik, ahol én jelenleg szállóvendégként vagyok számontartva, és akinek van ugyan saját gazdija, igazából Kokó a lelki társa és egész nep elkíséri mindenfelé kiszállításhoz, beszállításhoz, sőt szerintem bulikba is eljár barátunkkal. Maggie bűbájos négylábú, jámbor birka is lehetne, ha a fehér bunda rajta gyapjú lenne, de így megmarad ebnek, akit nem kötnek soha karóhoz, ennél sokkal függetlenebb a kutyasors is itt, a szigeten. Mint megtudtam, Maggie a zárórán túl is a virágüzletben vár ránk. Elméletileg zárás előtt kellett volna őt magunkhoz vennünk, de Kokó szerint a hölgynek nincs időérzéke, és akkor fog örülni neki, amikor épp odaérünk. És így is volt, csepp jele nem mutatkozott depressziónak Maggie pofáján, sőt lelkesen megnyalt mindannyiunkat, majd felpattant a dzsipp hátsó ülésére, és jelezte, indulhatunk, ő készen áll az éjszakára.


- Mikor indul a géped? - érdeklődött Kokó, amikor három perc híján lemaradtunk a naplementéről, s amikor mondom, hogy délben, akkor meg is születik a döntés, egy újabb programpont a teleírkált huszonnégyórás határidőnaplónkba:
- Akkor reggel a napkeltére megyünk ki! Ez a jó egy szigetben, minden van, kelte-nyugta...


Ismét kapok húsz percet fésülködésre és egyéb renoválási tevékenységekre, amig Maggie kerül előtérbe vendéglátóm életében, de előtte még felvázolja előttem, az est hátralevő kötelező és opcionális tevékenységi ütemterveit: vacsora Katáékkal, ahol más szeretnivaló embereket fogok megismerni, ezalatt ő tiszteletét teszi egy házassági évfordulón, részt vesz egy születésnapon, és ha mindez kész, akkor irány a bolgár buli, amit hajnalig tartó fürdőzés követ majd a tengerparton, ugye a világító medúzák okán, ja és a napkeltét guglizzuk ki hamar... 


- 4.57... akkor negyed ötkor szedem össze a társaságot a napkeltére, függetlenül attól, hogy jöttök-e vagy sem a bolgár buliba, rendben?...


Lehet-e erre vonakodni? Inkább arra összpontosítok, hogy fájdalommentesen tudjak zuhanyozni és inget cserélni, bár így is nyöszörgésbe és szisszenős feljajdulásokba fulladt az este a tengerrel való megméretkezésem nyomán. Ennek ellenére frissen pattantam be a kocsiba Kokó mellé, aki szintén friss volt, elegáns, és rám bízta az ajándék védelmét Maggie-vel szemben, amit én meggondolatlanul el is vállaltam. Helyenként élveztem is, ahogyan ez a napjait jobbára virágboltban, drága virágkötészeti remekek társaságában tengető eb milyen lelkesedéssel szimatolja be a hortenziadíszt a hátsó ülésen meg az ajándékba szánt koszorút. Azt , hogy a csodás virágdísz egy tortát rejt, csak később tudtam meg, amikor a házassági évfordulóról visszatérő Kokó elújságolta nekem, hogy nem vigyáztam Maggie nyelvére eléggé, ugyanis a torta közepén egy egészséges nyalás ékeskedett, de szerencsére, ezt akkor csak mi tudtuk, és Maggie-nek megígértük, hogy tőlünk nem fogja senki sem megneszelni.


... Egy kora délelőtti gépen New York felé repülve és belefeledkezve a fodros, szigetcsipkézte tájba, hihetetlennek tűnik, hogy csupán huszonnégy órát töltöttem Nantucketben. Egy pihentető vakációval ér fel, még akkor is, ha pontban negyed ötkor ébredni kellett, nehogy a napkeltét lekéssük. Sosem bocsátottam volna meg magamnak, ha akkor hajnalban nem vállalom ezt be, és nem bízom magam Kokó gondos programtervére. 


Ő ugyan - velem ellentétben - elment a bolgár buliba (és most tisztában vagyok vele, mekkorát esik e pillanatban olvasottságom emiatt), de a rendkívül emelkedett hangulatú és gazdag vacsora közben a megígért jóravaló emberek társaságában is csak arra az egyre acsarkodó fájdalomra tudtam összpontosítani, amit a dulakodásom okozott a világóceánnal, no meg a gondolatra, amely folyton a számomra Kokó által gondosan megvetett ágynál lyukadt ki. A jóravaló pajtásoktól aztán a napkelte ígéretével váltunk el, és amig nyugovóra tértem, Kokó még egy rend szennyest is lerendezett. Eztán magunkra hagyott a kúriában Maggie-vel, és jelezte, Maggie, ha itthon van, csendes, és elalszik majd hamar. Én ezt nem tapasztaltam meg, mert - legalábbis, amíg én mély álomba nem zuhantam - Maggie kitartóan csaholt és vonított, így a legvalószínűbb, hogy a Gesztenye utca nem annyira fáradt lakói csak hosszas vívódás után szenderedtek álomra akkor este. Nem sokkal később, hajnali négykor Kokót a mosókonyhában találtam. Üde volt, friss, mint a napi harmat, és igyekezett, hogy a napkelte előtt egy rend szennyes még ki legyen pipálva.


- Valamikor ezt is meg kell csinálni. Ugye, ha az ember állandóan dolgozik...


A bolgár buli mélyen elhallgatott részletein túl megtudom, hogy a világító medúzák sem maradtak felügyelet nélül az éjszakai órákban, mert kisebb társasággal kiadós feredőzésnek jártak utána. Kedélyesen arról is csacsog nekem, hogy enyhe bonyodalmakba ütközött Kata és Karcsi ébresztése, ugyanis nekik nincs telefonjuk, ezért a ház többi népét kellett Kokónak pirkadatkor mozgósítania, tudakolnák meg, a fiatalok készen állnak-e a természet ily csodás megnyilvánulásának befogadására eme barátságos órán, amit Isten is erre teremtett. Kokónál csak Maggie volt frissebb, aki Sconsetbe tartva az úton éberre nyalt mindenkit.
4.58-kor értünk oda, amikor a nap felső pereme megpendítette a tenger kerek szélét, és kibújt a csillogó takarója alól.


- Na, ezt majdnem lekéstük! - csóválta a fejét Kokó, de aztán sokkal inkább a gyorsan tűnő jelennek adtuk át magunkat s annak leírhatatlan pompájának. Egy farönkön gunnyasztva, mint elkábított gosztáti csirkék bambultunk a pirosló korongba, amíg bírtunk. Egyedül Maggie-t nem kötötte le a látvány, számára egy arra őgyelgő rák jelentette a középpontot, és ennek hangot is adott, ezzel pedig teleugattuk a környék összes koránkelőjének napkeltéjét. Meg hajnali álmát is alkalmasint. Amikor már nem bírtunk farkasszemet nézni a nappal, felsorakoztunk a partról az országútra. Akkor a fókánk is előjött elköszönni.


„Az elveszett cipőket kérjük visszarakni” felirattal egy lap díszelgett a feljárón.


- Ez a bolgároknak szól. Valószínüleg pár jobb cipőt a szezon alatt összeszedtek... - magyarázza Kokó a szarkasztikus iromány valószerű eredetét. A fiatalokat aztán hagyjuk visszatérni néhány rend további szundításhoz, mi pedig a pékségben magunkhoz vehettük a friss Kokó-kenyereket. A vajban sült jamaikai finomság a kávé mellé rendkívüli élményt nyújtott, miközben kitanyáztunk a mólóra a jachtok és vitorlások csendes huppogásába, s ahogy ilynekor lenni szokott, életünk nagy dolgairól, barátságról és sorsokról elmélkedtünk. Ahogy reggeledett, úgy kapott életre a hétköznap, és Kokó is mind izgágább lett. Azt már nem lehet, hogy két nap egymás után is kimaradjon. Mi is lenne a sziget sorsával, ha felelőtlenül nekiállna ma is lebzselni. Mindenféle szempontból elérkezettnek láttam az időt tovább(sz)állni egy korai járattal, de erről egy korábbi levélben már beszámoltam kellő részletességgel. 


Mint mindig mindennek, Kokó ennek is képes volt örülni, ezúttal azért, mert a későbbi géphez nem vihetett volna személyesen ki. Intenzív búcsúzkodás és kézszorongatások közepette nyújtotta át az „Édes Inspirációk” emblémájú pakkot, amiben Nantucket térképe, utikalauz és egy csomag kimért vörösáfonyás drazsé csörgött finom celofántasakban.


- Te, ez egészen jól sikerült - mondta vidáman - Örülök, hogy kijöttél a szigetre!


Erről én sem nyilatkozom másképp.


New York, 2011. szeptember 9.




2011. szeptember 7., szerda

Huszonnégy óra a szigeten / III.


Nantucket szigetét 1602-ben fedezte fel Gosnold kapitány az amerikai partok felé tartva, és alig pár évtized múlva a bálnavadászat központja lett az óceánba burkolózott sziget, sőt 1800-ban a bálnászat világfővárosa lett. Mindezek ismeretében, és a Kokóról eddig elmondottak tükrében cseppet sem lepődtem meg, amikor a hetekben egy olyan fotót kaptam barátomtól, amelyiken épp egy partravetett cethal hátát mássza. Ha az ember böngészi az ismerősei fotóit, jobbára arról kap közelképet, hogyan pisilt bilikébe először a kislyányuk, hogy nézett ki Karcsi, amikor berúgott és kifestették a képét vagy mit ettek a vendéglőben a múltkor, amikor Arankáékkal voltak együtt Bivalybasznádon. A másik kategória, aki önmagát fotózza, lehetőleg rossz minőségben és telefonnal. Jobbára semmi egyéb sem látszik a képen, csak önmaga eltorzult és homályos képe, de a képaláírás bármi lehet, mert elhisszük, hogy az a kép a Champs Elysées-n készült, Horvátországban vagy épp a Szigeten. Úgysem látszik semmi rajta. De régi ismeretségünk okán és margóján bizalmat szavazunk neki, és elhisszük. Kokóval nem kell ilyen kompromisszumot kötnöm, mert ha bálnával van lefotózva, akkor bálnával volt valóban, ha a hétfejű sárkánnyal kardozik, akkor az biztos legalább hétfejű volt, és biztos, hogy kardoztak. Kérdem tőle az autóban, hogy mégis, hogyan lehet azt megoldani, hogy az ember ott legyen, ha egy bálna valahol felbukkan a parton.


- Adva volt a dolog - mondja végtelen természetességgel, mintha az emberek zömének a kert végében sziesztáznának a bálnák - kisodorta az óceán a partra, nem tudott már visszamenni. Este fél tíz volt - teszi hozzá, és számomra még mindig nem világos, hogyan esett a dolog. Már hogy ki az, aki amint egy cethal Nantucketben a partra vetődik, este fél tízkor el is szalajtja a hírmondót, akárhonnan is, a föld alól is keresse fel Kokót, és tudassa vele, hogy a parton egy bálna fetreng. Meggyőződésem, hogy még a polgármester és a tűzoltók is csak jóval Kokó után kaphattak értesítést a bálnáról.


- Kimentem, fotózgattunk egy párat, mert aztán fogta magát és felrobbant - meséli könnyed egyszerűséggel, miközben megérkezünk a helyre, ahol a frissen házasodott fiatalokat vesszük be társaságunkba útban a sziget felfedezését megejteni.


Kata és Karcsi - nem az, akinek az arcát részegen összerajzolták a fentebbi történetben - nagy örömmel csatlakozik hozzánk, hogy feltételek nélkül átadják ők is testüket-lelküket Kokó-mester sziget-túrájának. Kérésemre első állomásunk a Kokó rezidencia, amit a kontinens felől, s kivételesen, nem az óceán felől érkező felhőszakadás kissé átmosott. Ettől függetlenül ez még helyi nevezetességnek számít, hisz mégiscsak Kokó (egyik) életteréről van szó. Kata máris ujjongva jelzi, mennyire örül, hogy ezúttal úgy látogat ide, hogy Kokó is itthon van. Mint mondja, legutóbb is ide indultak, és útközben találkoztak a házigazdával, akinek jelezték, hogy ide igyekszenek, s amaz a tőle megszokott szeretettel üdvözölte ezt a remek ötletet, és hozzátette:


- Az nagyszerű, menjetek csak. Én nem vagyok most úgysem otthon!


Az udvaron száradó cuccok között besorakozunk a lakásba, ami ezzel meg is telik. És Kokó máris egy lexikont vesz elő egy gondosan magasra helyezett polcról. 


- Tessék. Üsd csak fel ezt az amerikai lexikont a Várad szónál. Vagy az Oradeanál. Benne van! Nem azért mondom, de ezek az amerikaiak tudnak valamit...Ha az én Váradom benne van az amerikai lexikonban, akkor az már valami.


Szatmárt hiába keresem, az nincs a könyvben. De Kokó megnyugtat, ez semmit sem jelent, és emiatt ne legyek módfelett elkeseredve, mert előfordulhat, hogy a lexikon munkálataiban részt vett egy úriember, akinek köze volt Váradhoz, és az csúsztatta be a szócikket. Ne szomorkodjak most emiatt. És bevallotta nekem, hogy nagy dologra készül. Van ugyanis Nantucket főutcáján egy szélrózsa, ahol jelzi, mekkora távolságra van innen New York, az Északi Sark vagy Kalkutta. És ő azt tervezi, oda be fogja vésni Nagyváradot is.


- Bár lehet, hamar kiderítenék, ki tette, mert mindenki tudja, honnan vagyok, és már csak én vagyok itt a váradiak közül... - majd hozzáteszi, hogy rendkívül jó, baráti viszonyt ápol a hatóságnak számító rendőrökkel is a szigeten, akik nem büntetnek, csak rászólnak az emberre, ha helytelenkednek. Legfennebb, ha a jó szó nem hat, akkor van irgumburgum, de egyéb durvaság csak legvégső esetekben.


- Mint például, amikor éjszaka kimentünk fürdeni a partra és jöttek szólni, hogy ne hangoskodjunk, mert nem illik, de mi csak hangoskodtunk, és akkor megint szóltak, hogy elhajtanak, ha így folytatjuk. De mivel csak nem hagytuk abba, elküldtek. Ha azonban rendesen viselkedsz, semmi bajod nem lehet.


Az éjszakai fürdőzésre az óceánban még sokszor kitértünk, nem mintha nem írnám alá, hogy nagyszerű dolog, de Kokó azt is elmesélte, hogy a világító medúzák miatt is érdemes megejteni egy-két éjszakai fürdést az óceánban, de az sem baj, ha van emellé pár üveg sör is és sok jóbarát. Mert a medúzák világítanak a sötétben.


- Ezt pedig, sajnos, nem lehet fotózni. Ehhez ott kell lenned! Úgyhogy ma este, a bolgár buli után...


Ez a bolgár buli Damoklész kardjaként lebegett egész nap a fejünk felett, mint a színpadi fegyver, ami azért van ott, hogy egyszer elsüljön.


A Kokó-rezidencia után a sziget második legfontosabb látnivalóját kerítjük sorra, a jó öreg világítótornyot. A Brant Point Lighthouse jelentőségét nem csak építésének éve, 1746 adja, hanem az is, hogy amerika mindenkori második világítótornya volt építésekor. A szigeten három torony van, amiből vendéglátónk legalább kettőt helyezett kilátásba megtekinteni a délután során. Amíg mi az épületet csodáltuk, Kokó egy túristával osztott meg fontos elméleteket a polárszűrőkről és a tájfotózás rejtelmeiről. Én még mindezen felül pluszban azon is gondolkodtam, milyen lenne, ha New Yorkban vagy akár Szatmáron is a strand bejáratánál kibújnék a lábbelimből, s ott hagynám. Mert a szigeten így jártunk el. Az autóból kiszállva, a járdaszélen hagytuk a lábbelit és úgy mentünk le az öbölbe. A toronynál tett villámlátogatásunk során egy ukrán túristával is összefutottunk, pontosabban beleestek a fotónkba párjával, és megállapítottuk, hogy ha nem ukrán lenne, akkor teljesen bizonyosak lennénk benne, hogy ő Kiszel Tünde. Odébb pedig egy jamaikai pajtás örömében osztoztunk, aki éppen az estebédre valót fogta ki az egy luxusóceánjáró által felhullámzott vízből. Ezzel a sok örömmel a lelkünkben folytattuk utunkat Siasconset felé, ahol a várva várt fürdőzésnek járhattunk utána, ami ebben a kánikulában talán a legvonzóbb tengerparti program. Talán a régi malom, a szintén 1746-ban épített s ma is  működő fa szélmalom az egyetlen dolog, ami miatt lelkesen ugráltunk ki az autóból a York Street sarkán. A malom őröl is és múzeum is, így nem tudom pontosan, a molnár vagy a múzeumőr volt az, aki kikandikált az ajtón jöttünkre, bár jóllehet, mindkettő. Vidáman körbeszökdécseltük a malmot, valószínüleg nyugtázta, hogy újabb bolondok bukkantak fel a malom évszázadokba bújtatott csendjében, majd Sconsetig meg sem álltunk.


Siasconset a kicsi sziget másik apró települése a keleti végeken. Kérdem, miért Sconsetnek nevezik, ha egyszer Siasconset, és Kokó elmagyarázza, hogy, mert ez így van és kész. Sconset kissé félreesik a turistaútvonaltól, így ide csak azok jutnak el, akik bírnak negyedórát kerékpározni vagy netán egy hosszat sétálni. Ebből van talán a legkevesebb ebben az országban. A szigeten még ennél is kevesebb. Így aztán Sconset a nyugalom otthona. Nem mintha Nantucket veszett ritmusban dübörögne, itt azonban még a házra futtatott rózsalugasok kapaszkodását is hallani. Ha jól számolom, két és fél utcája van. A harmadik utca ugyanis már fél lábbal az óceánban van.


- Maholnap az következik, azt is elviszi az óceán - magyarázza Kokó - Sorra nyeli el az utcákat, telkestől, házastól. Ez az egyetlen, amivel nem lehet szembeszegülni.


Hosszan elmélkednénk még Sconset emígyen megpecsételt sorsán, azonban vezérünk megsürgeti a tengerpartozást, és szilárd ígéretben rögzíti, hogy a fürdőzés után majd jóleső fáradsággal, s már kissé hűvösebb délutáni szellőben csatangoljuk be a környéket. Hiszen Sankaty és a másik világítótorony még vár ránk. Hogy a többit ne is említsem.


New York, 2011. szeptember 7.

2011. szeptember 4., vasárnap

Huszonnégy óra a szigeten / II.

Húsz percet kaptam felfrissülni, és egy szavam sem lehet: ha ez alatt a húsz perc alatt barátom a sziget sorsát elintézi, nekem is el kell készülnöm. Onnan gondolom, hogy az egész sziget sorsa rajta függ, mert csak az alatt a rövid idő alatt, amióta találkoztunk annyian keresték telefonon, hogy annál sokkal többen nem is igen laknak eme bájos kis szárazföldön az óceán által körbebástyázva. És még csak nyafognom sem illenék, mert hajnalban kellett kelnem, és utaznom, hiszen Kokó előző két napon reggeltől hajnalig dolgozott, és nem tért addig nyugovóra, amíg a hajnali óceánban meg nem mártóztak a bajtársakkal.


- Nekem is élnem kell valamikor, nem? – csilingel be a kapun frissen, üdén, mint aki épp most akarja a világ tengelyét kibillenteni a helyéről, hogy máshol is érje a fény.


- Ha megnősülök és gyerekeim lesznek, nem bulizhatok. Ennyit...Akkor majd lecsendesedek.
Kérdem, hol számítana erre a lecsendesedésre, és szemrebbenés nélkül, egyszerű természetességgel mondja:

- Nem köt engem ide semmi. Csak ez a tíz év, amit lehúztam. Váradra inkább. De azt meg tudom, hogy családtervezésre Románia zsákutca... Nem tudom, valahol a kettő között majd megállapodom. De addig élnem kell. Napi két műszakban dolgozom, valamikor magamnak is kell adnom valamit.


És ad is. Egy perpetuum mobile. Nem is csodálom, hiszen már második éve csak azért felugrik New Yorkba egy napra, hogy rendesen lefussa a New York-i Marathont, majd becsavarogjuk a várost, és visszatér a minden szempontból békésebb szigetre. És máris egyértelművé teszi számomra, hogy nem tervez hosszabb lazsálást arra a huszonnégy órára sem, amit a szigeten töltök. Kilátásba helyezi meghitt társaságunk kibővítését egy ifjú házaspárral, akik magyarországiak, és a szigeten dolgozó rokonuktól, ajándékba kapták a mézeshetet Nantucketben. Már ha nem veszem zokon. S mondom, nem. Emberek közt lenni néha jó!

És este pedig európai buli lesz, azt sosem hagyom ki. Igazából bolgár buli az már, de jó...
Majd a bolgárok kapcsán kérdéseim akadtak, így egy kis demográfiai elemzés alá vetettük a szigetet.

- Amikor mi elkezdtünk ide kijárni dolgozni diákvízummal nyaranta a kétezres évek elején,még jobbára jamaikaiak voltak a többségi kisebbség Nantucketben. Egy időben azonban nekik megszigorították a munkavízumok kiadását, és már tőlünk is kevesebben érkeztek, nyáron pedig itt nagy munkaerő mennyiségre van szükség főszezonban. A sziget augusztusban pörög a leginkább, te most a csúcsát láthatod a szezonnak – magyarázza, miközben befordulunk a macsaköves főtérre, és leparkolunk. – Van egy óránk bejárni a várost. Ezen a helyen ennél többet nem szabad parkolni. A legközpontibb helyeken pedig tizenöt perc a legtöbb.


Egy, a XIX században alapított drogéria előtt állunk, és máris ízelítőt kapok a sziget történetéből, arról, hogy az alapítók milyen sokáig adták generációról generációra az üzletet, miközben egy bűbájos idős hölgy vonul el mellettünk fehér kötött szvetterben, kalapban, ráérősen bámészkodva, szelíd mosollyal az arcán. Kokó biccent mosolyogva:

- Miss Marge... – és felém fordul – Marjorie az Egyesült Államok brit nagykövetének, Susmannek a felesége. Lou és Margie házában tölti már harminc éve Amerika alelnöke a Hálaadást, de Obamáék is partiztak itt párszor.

Nyílt titok, hogy az Elnök jelen pillanatban is a szomszédos Martha’s Vineyard szigeten tölti pár napos nyári szabadságát golfozással, kerekezéssel.

- Szóval abban az időszakban, amikor sehonnan nem érkeztek nyári szezonmunkások a szigetre, a kelet-európaiak felé kezdtek nyitni, és egy szállót hoztak létre a vendégdiákoknak a nyár idejére, és mivel a szülők interneten láthatták, hová is megy és mit is csinál a gyermeke, könnyebben elengedték a fiatalokat Nantucketbe. Így kezdtek el csapatostól jönni a bolgárok.Ma már ők a többségi kisebbség itt. És sajnos nagyon rossz hírét keltik a kelet európaiaknak.

Már korábban meglepett, amikor láttam, hogy a vendégszállásomhoz sincs kulcs, csak egyszerűen benyitottunk, eljövetelkor pedig csak behúztuk az ajtót magunk mögött.

- Ezen a szigeten nem zárja senki a házát, pedig igazán nagy értékek vannak itt, itt senki nem zárja az autót, még az ablakait sem, csak ha esik...Jól megjártam én is. A tegnapi vihar idején bezúdult a víz az ablakomon, amig dolgozni voltam. Most nem az óceán felől jött, hanem Amerika felől. Itt a kontinentális országot csak úgy emlegetik, Amerika. Mintha itt nem is az lenne... Csak sajnos, elszaporodtak a lopások. Autókból loptak egyelőre ezt-azt ki, de az is elég baj már...

Egy filmből lopott patinás banképületbe lépünk be.


- Csak hogy belülről is megnézd, milyen csodaszép! – súgja oda – Helló, lányok, nem rabolunk, csak körbenézünk!...


Múlt századi film díszlete is lehetne, lehetett is valamikor, de nem merek fotózni, és Kokó ezt helyes megítélésként könyveli el, majd tovább vezet a kacskaringós kis utcán, ahol andalgó jómódú nyaralók jönnek-mennek, New York után, mintha lelassított felvételt néznénk. És mindenki mosolyog.

- Itt ez van. És tudod, mit? Ragályos. Nekünk is szokatlan volt, amikor idejöttünk. De ma már természetes, hogy mosolyogsz. Hisz az élet annyira szép!... Helló! – köszön jobbra is, balra is. Megállunk beszélgetni ezzel is, azzal is. És mindenki megtudja, hogy én honnan is vagyok, és hogy ez a nap, amikor Kokó ismét túristaként csavarog a szigeten, ami szemmel láthatólag nem mindennapi esemény azoknak sem, akikkel megállunk csevegni vagy értékes megállapításokat kicserélni.

A következő hely, ahová benézünk egy szálloda. Máris megtudom a történetét, és lépünk is be. A fekete hordárfiú és az idős portás is üdvözöl, Kokó int, hogy vele vagyok, és csak szétnézünk cseppet. Ismét időutazás, és kandallós, antik bútorokkal berendezett s mégsem dohos hangulatú szalon fogad. Bíztat, ne restelljek beülni a fotelbe, mert ő ott le is fényképez majd engem. És figyeljem csak meg, hogy odaát internetezik valaki, mert azért a legmodernebb dolgokkal is fel van szerelve ez a szálloda, nehogy azt higgye bárki is, hogy valóban megállt itt az idő. Ó, nem. Csak tisztelik az időt.

- Helló lányok! Máris két Kokó-kenyér rendel, mert éhesek vagyunk! – fordulunk be a jóillatú pékségbe a szálloda után, ahol kiderül, a kért cipók kora reggel elfogytak. – Na tessék! Elkapkodnak... Szétszednek! – tárja szét a karját Kokó, és máris lefoglal holnap reggelre egy pár Coco-bread-et a kávénk mellé.

Az italboltban az örökifjú helybéli fiúkkal a házasságról, feleségről és anyósról sütnek el poénokat, és ők is megtudják, mit is fed a Drakula sztori, és hogy nekem csak egy napom van a szigetre, és este még bolgár buli is van... A cukrászatnál citromszeletet kapok kóstolóba, és mindenki előugrik a pult mögül, hogy leparolázhasson Kokóval, aki fáradhatatlanul dicsekszik vendégével, megajándékoz mindenkit pár kedves szóval, majd a szuvenírboltban kötünk ki.


- Ő Jill. Mondd csak Jillian Arturnak, mi a családi neved? – mosolyog hamiskásan a barátom.
- Forgatsh...
- Biza. Forgács Andris barátom felesége Jill. Nagyon jófejek! A sziget hozta őket össze.


Az „Édes Inspirációk” névre igencsak találó módon keresztelt csokoládé kereskedésben Kokó miatt kóstolót is kaphatok az amúgy méregdrága, de annál kívánatosabb áfonyás csokoládédrazséból, amit itt helyben gyártanak, csomagolnak, és kínálnak a látogatóknak.

- Az áfonya hazája Massachusets. Nantucket meg kifejezetten a kék hortenziáké és a vörösáfonyáé. Az aszalt áfonyát öntik a házi készítésú tejcsokoládéba. De itt van Coco is, a bálna.


Természetesen, a csokiboltban is találunk olyasvalamit, ami tehát Kokó nevén osztozik. Elmenőben sóvárogva hagyom ott a kóstolópultot. De hát, barátom képéről sem akarom lehúzni a bőrt a torkosságommal...

A túristacentert is útba ejtjük, hogy térképet kaphassak a kezembe, amin majd nyomon követhetem, hol is járunk épp.


A városnézésre szánt időnk a nagy kör megtétele után le is járt. Mielőtt a fiatalokat magunkhozt vennénk, még rutinból beugrunk a Flowers-be – ha már úgyis arra jártunk, és Kokó örömmel mutatja meg a felsőbb szinteket is, az antik bútorokat, a szuveníreket és egy másik békésen dolgozgató kollégát, aki épp régi könyveket ajánl egy tanácstalan vásárló figyelmébe az én egész éves keresetemnek megfelelő árban, miközben siet nekem is elmondani, mi mindent érdemes megtekintenem a szigeten, ugyanakkor hozzáteszi, a legjobb kezekben vagyok, csak ez az egy nap... hát ez nagyon kevés Európából kijönni ide. Nem sok alkalmunk van tisztázni, hogy nem ennyire sarkított az itt létem, hanem inkább megígérem, minél többet igyekszem majd magamba szippantani, és igyekszem egy újabb látogatásnak szerét tenni a szeretett szigeten.


- Itt van fenn a szobám – mutat lelkesen Kokó a manzárd felé, s ha kérdem, jól értem-e, tehát itt lakik, mondja:
- Itt. Itt is. Nem mindig akarom, hogy itt legyek, mert kéznél vagyok akkor éjjel-nappal, bár munkába jönni innen kényelmes – kacagja el a helyzetet a lépőcsőn lefelé menet. – A szobában, ahol te laksz most, ott is szoktam lenni, meg még van egy hely. Na az ázott be... Mindenem ki van téve száradni!... Mindenhol lakom. Úgyis csak aludni járok haza. – meséli vidáman, miközben kilépünk az üzletből, és a tágabb értelemben vett sziget felfedezésére indulunk el kis kerülővel.

(folyt. köv.)

New York, 2011. szeptember 4.

2011. szeptember 2., péntek

Huszonnégy óra a szigeten / I.


- Eszedbe ne jusson szálloda után nézni, szezon van, az most megfizethetetlen. És autót sem kell bérelned, felkaplak a reptérről reggel. Tudsz biciklizni? Mert ha van kedved, mehetünk kerékpárral is, be is szerzek neked egyet. Lemehetünk a tengerre is, természetesen , körbejárjuk a szigetet, és megmutatom neked a belvárost is. Kimegyünk a világítótoronyhoz is és a napnyugta az öbölben lesz... – ezeket Kokó utazásom előkészítésekor sorolta elém telefonon, mint egy ellentmondást nem tűrő programszervező menedzser és személyi titkár. És ha megpróbáltam udvariasan tiltakozni, hogy ne szervezze túl magát, csak legyintett:


- Egész nap ezt csinálom, eggyel több már nem számít. Várlak.


Ha életemnek akár Kokóval, akár a szigettel kapcsolatos előzményeit szeretném feltárni, sokkal messzebbre kellene időben visszanyúlnom, de úgy gondolom, egyszerűbb, ha hagyom, hogy úgy bontsa ki magát, ami fontos, ahogy ezt a pillanatot felelevenítem most.


A huszonnégy órás kalandtúrám onnan kezdte tekervényes útját, hogy lekéstem a kora reggeli gépet. Ezt már akkor sejtettem, hogy bekövetkezik, amikor még a buszon zötyögtem a JFK felé, és egy hirtelen fékezésnél az Ozone Parkban az egyik American Airlines pilóta poggyásza és a Delta utaskísérőjének utazótáskája közösen saját életre kelt, ezzel némi életet vitt a hajnali busz életébe, mikor rádőlt a békésen szendergő indiai származású hordárra az elülső széken, persze mindenféle faji megkülönböztetés nélkül, csak spontán, és ugyanakkor néhány másodperc elhallgatásra késztette a nagyhangú spanyolajkú kiszolgáló személyzetet, akik napszaktól függetlenül harsányak és hangosak minden körülmények között. Akkor jutottam akkora mozgástérhez, hogy az órát megnézzem, s belássam, felesleges aggódnom: semmiképp nem érem el a gépet. Életemben nem fordult elő velem, hogy repülőt lekéssek, de most örültem is, mert legalább került időm reggelizni és élvezni a szabadnapos szemével a reptér szolgáltatásait. Azonnal jeleztem is Kokónak, akiről tudtam, hogy késő éjszaka még egy partiban tartott ügyeletet. Ő pedig szemrebbenés nélkül vette az üzenetet – bár nem emlékszem, képes voltam-e valaha is Kokónak bármi olyat mondani, ami kihozná a sodrából. Ha nem akarok túlozni, úgy fogalmazok, Kokó kifejezetten örömét fejezte ki amiatt, hogy lekéstem a gépet. A következő gép két óra múlva indul, addig megold egy-két ügyet a szigeten. Ez legalább úgy hangzik, mintha Kokó fennhatalma alá tartozna Nantucket adminisztrálása, és mint később megviláglik előttem, ez nem is áll olyan távol a valóságtól. 


- Nincsenek hozzászokva, hogy szabadnapom legyen. Szabadnapom van. Talánegyszer, amikor New Yorkban voltam vagy Ági barátunknál két éve, akkor voltam szabadnapos. Ezek tíz éve tudják, ha a szigeten vagyok, akkor itt vagyok, és dolgozom. – magyarázta Kokó már az autóban, amikor a reptéren felkapott, és percenként legalább kétszer csörrent meg a telefonja.


Nantucket olyan volt, mint amilyenre számítottam. Egy sótlan rántotta, némi túlpörkölt Dunkin’ kávé és szőlődzsem okozta reggeli után a szűk egy órás repülőút annyira feldobott, hogy amint a gép kerekei behúzódtak, és az utaskísérő kiosztotta a kék csipszeket, el is aludtam, s már csak arra ébredtem, hogy a térképről és fotókról jólismert vitorlás csónak alakú sziget ott csillog a reggeli napsütésben a végtelenül kék óceánban fehér szegéllyel, mintha fodrot hordana a zöld, barnafoltos ruháján. 1671 óta jegyzik településként, és külsőségekben nem is nagyon sokat változtattak rajta, sőt, amint felkészült idegenvezetőmtől megtudhattam, szigorú szabályok védik a sziget arculatát.


- A sziget korszerű, teljesen megfelel az évezred elvárásainak, de az épületek külsejét nem szabad módosítani. 


Épp egy kékre festett ház mellett haladunk el, és Kokó folytatja a gondolatot:


-  Ez az egyik ritka kivétel. Ugyanis a szigeten törvény szerint minden házon meg kell hagyni az eredeti faburkolat színét. A tulajdonos, ha talál okirtaot, ami bizonyítékként szolgál arra, hogy legalább száz évvel ezelőtt más színe is volt az építménynek, talán akkor megengedi neki a város, hogy átfesse, mint ezt is.


Menetközben elnézést kér a rázós macskakövekért, de mint kiderült, az utat egyszer leaszfaltozták, majd a város úgy döntött, nem az autóké az elsőbbség, hanem a hagyományé, és felszedték az aszfaltot, és visszahelyezték a macskaköveket a belvárosban, addig sem száguldoznak az ideérkező gazdagok, akik az autóik nélkül nem bírják a létet elképzelni még e falatnyi földdarabon sem...


Nantucketben minden a hagyományokról szól, épp ezért nagyon kevés jel enged a globalizációba fulladt Amerikára emlékezni itt.


- Itt hiába is keresnéd, nincsenek multik, nincsenek gyorséttermek... Egy szupermarket van, de annak a létezését is alaposan megszabályozták. Itt elsősorban a kis helyi – és sok esetben hosszú tradíciókon alapuló - családi kisvállalkozásokat akarják élni hagyni.


Az egész évben itt élő emberek nem gazdagok, legfennebb is csak egy erős középréteghez tartoznak, ami amúgy a világban kihalófélben van a mindenféle válsághullámok következtében. Azok azonban, akik idejárnak nyaralni és ideiglenes rezidenciákat tartanak itt fenn, azok igen.


Szabadnap ide vagy oda, Kokó első útja a Flowershez vezet, ami egy patinás kis 3 szintes virágbolt, antikvárium és ajándékkereskedés. Már első pillanatban egy sor mosolygós embernek kell bemutatkoznom, miután Kokó lelkesen ismételgeti, hogy íme, az ő hazájából van itt valaki, és ma nagy feladat vár rám, ugyanis meg kell ismernem a szigetet. Mindenki elismerően bólint, és jelzi, a legjobb kezekben vagyok, csak bírjam az iramot, amit vendéglátóm diktál... S ami igaz, az igaz, mindig tudtam Kokóról, hogy minden végén égeti a gyertyát, és úgy éli életének minden napját, mintha az a legutolsó lenne, és aztán vége szakadna minden gyönyörnek, ami a világot jelenti. A szezon utáni téli hónapokat odahaza, Európában tölti. Minden alkalommal máshonnan jelentkezett be egy-egy meredek fotósorozat erejéig... Hol Skóciából, hol Belgiumból, vagy a Tátrából illetve a Nyugati havasokból kaptam közelképet arról, hogy sziklán csüng, búvárkodik, skanzeneket látogat, barlangokban bújkál, bulizik vagy épp egy torony tetején integet. Meg vagyok győződve róla, hogy az emberek zöme egy életen át nem él annyit, mint amennyi élményről Kokó pár hónap alatt összegyűjtött fotókollekciója tanuskodik.Ha a szigeten van, már kora tavasztól zajlik a szezonnal együtt, és két műszakban intézi a virágüzlet mindenféle dolgait illetve a partiszervíz mindennapjait. A szigeten, ahol egy-egy lakodalomra vagy egyéb haccacáréra akár milliókat is fordítanak, számára mindig akad munka, és büszkén kapja elő az üzlet polcáról az óriási albumot, amely „néhány” jelentősebb munkáját mutatja be képekben. 


- Leszervezem, megbeszélem, egyeztetek, megcsinálom, felszereljük, és noha nem én vagyok hivatalosan a fotós, de ezeket mind én fotóztam... Mindent meg kell tudni csinálni.


S amikor azt kérdem, hol tanulta a virágkötészetet, meg ezt az összes egyéb hasznos dolgot, ami immár kitölti minden idejét, csak kacag:


- Elloptam. Ebben a szakmában nincs iskola, lopni kell. A munkatársaktól. Meg magadtól felfedezni új dolgokat. Én szeretek kísérletezni.


Pár perc múlva ismét a repülőtér felé robogunk, és miközben mindenkinek integetünk és dudálunk, és miközben mindenki integet nekünk és átkiabál: „Hi, Coco!” , „Hello, Coco!” , „How’s it going Coco?”, megnyugtat, nem azért megyünk vissza, hogy hazaküldjön a következő géppel, hanem virágszállítmány érkezett. És ugyan szabadnapja van, de ezt a virágok nem tudták előre, és egy helyi legény társaságában felsorakoztak a reptéri raktárban.


- Most pedig hazaviszlek a szállásodra, előtte megreggelizhetünk, éhes vagy? És amig én elrendezem a virágokat, te elrendezkedsz, és mienk a nap! A főnököm házában fogsz lakni, ő hétfőn Bostonban van mindig. Megfelel? – nyitja az ajtót a pazar rezidenciához. Lényegtelen, mit habogok, máris magamra hagy az otthonos kúriában, és ígéretet tesz arra, hogy reggelire majd Kokó-kenyeret eszünk:


- Van biza, kenyér, amit rólam neveztek el a szigeten, majd meglátod! – mondja büszkén.


Én meg csak azon csodálkozom zuhanyzás közben, vajon a szigetet miért nem keresztelték még át Kokó nevére. Biztos, hogy csak adminisztratív akadályai vannak ennek is...


(folyt.köv)


New York, 2011. szeptember 1.