2011. október 30., vasárnap

Ősz New Yorkban


Október 29. van és órák óta szakad a hó a városra. Nem vártuk. És milyen jó, hogy a meteorológusok voltak olyan úriemberek, hogy diszkréten figyelmeztettek erre, amikor arra buzdították a New York-iakat, pénteken, azaz tegnap, ha csak tehetik, menjenek ki a szabadba, és élvezzék a lombszínesedés csúcsát a simogató napfény mellett. Nagyon örülök, hogy megtettem, mert a mai hóviharban összerakosgatva ezt a tegnap beszerzett fotókból álló képsort, szinte el sem hiszem, hogy pár óra leforgása alatt hogyan szakadt ránk a tél.
Délután, munka után mentem ki a central Parkba, és útközben ért kolléganőm, Kathy telefonhívása, hogy a Szabadság Asszonyának ugyan megvolt már a születésnapi megemlékezés, a tüzijátékra most kerül sor a New York-i öbölben, Amerika kapujában, a Szabadság-szigeten. Ennyi program egy átlag amerikainak, aki itt él a városban, jobbára egy hónapra való. Nekem ez nem tünt soknak, csak most, amikor rájöttem, hogy a Szabadság-szobor 125. születésnapjára rendezett tüzijátékot csak később mutatom meg.
Most süppedjünk bele az avarillatú, cirógató őszbe, aminek ugyan se híre, se pora azóta, de a képek igazolják, hogy tegnap még itt volt, megvolt..


2011. október 27., csütörtök

Divali in New York


Tegnap este indiai származású kollégám, Shyam meghívásának eleget téve New York egyik zömében indiai negyedében, az Ozone Parkban jártam, ahol barátom családi ünneplésében vehettem ki a részem. Mint hamar kiderült, ilyenkor nem isznak alkoholt - minden egyéb alkalomkor igen, viszont ma szent imáik ezt nem engedik meg. Imádkozni pedig nem kellett messzi menni, hisz a házban van imaszoba, ahová csak mezítláb léphettem be, s ahol piros pontot is kaptam a homlokomra jelezvén, hogy a házigazda rám is áldást kért őrző szentjeiktől. Az énekléssel és imákkal tarkított szertartást követően a ház asszonya gyertyákat vitt a ház és az udvar minden szegletébe, ezt követően a szomszédos hindu templomba vonultunk. Előtte gyertyagyújtás majd az oltár elé sorakozás.

Visszaérve a családi körbe, kezdődhetett a lakoma - ezen a napon húsmentesen. A menüben sárga rizs, karfiolos főtt krumpli, lencsefőzelék, és sült sajt szerepelt, természetesen, minden alaposan megfűszerezve. Shyam elmondta, kétszáz fűszert használnak szinte napi rendszerességgel ételeikhez.

Nem csak egymást ajándékozták meg, hanem én is kaptam ajándékot. A magyar szilvapálinkát, amit én hoztam ajándékba, ezen az estén nem volt szabad megkóstolni.
 
Erről az érdekes estéről készítettem ezt a képsort.


2011. október 26., szerda

Bátyó, ezek a testemet akarják!


Foto New York Post

Már megtanultam, hogy Amerikában váratlan dolgok érhetnek utól. Sokkal jobb dolgok, mint a guttaütés. Sokszor olyasvalami változtat egyet az életeden, ami, ha eszementül töröd is a fejed, eszedbe nem jutna magadtól. 


És nekem a Miska bátyám, ott a Hargita tövében egy fojtásnyi szederpálinka összehasonlíthatatlan társaságában jól megmondta, hogy:
- Öcsi, a rendszerbe bekerülni nehéz, de ha benne vagy, onnan már olaj!


S ennek tiszteletére illetve ígéretére meg is ittunk még pár fojtást a nagyanyáméból nevelt, Udvarhelyre disszidált japánrózsafa árnyékában a kanapén. Fel is hívtam a minap, s mondom neki:


- Te bátyó, ezek a testemet akarják!
Azt mondja:
- Akkor azt hagyni kell.


Eszembe is jut az az újságcikk, amit a napokban láttam egy helyi lapban, aminek ez volt a címe: „A főnököd a testedet akarja”, bár ott a címlapon egy csinos nő szerepelt, és noha nekem elég sok női felettesem van, mégsem a nemiség alapján történő birtoklásra gondoltam itt elsősorban.


Megtalált engem az egyes számú légitársaság. Szándékosan mondom így, mert a légitársaságoknak van számuk, amit egyszer rájuk osztanak, és rajtuk is marad mindörökre. Ennek pedig a száma 001-es. Azt mondja nekem az American Airlines, hogy hiányában van olyan szakiknak, akik New Yorkban a Kennedyn gondviselésükbe fogadnák az immár egyetlen közvetlenül Budapestre tartó napi menetrendszerinti járatot, illetve annak magyarul beszélő kuncsaftjait. Ez egy olyan légitársaság szájából, aki 001-es számmal lett ellátva valamikor a múlt században, igencsak csilingelően hangzik. Mondom, éppenséggel én beszélek magyarul, a gondviselés meg nem esne nehezemre, még akkor is, ha a JFK-re a J metrót kellene igénybe vennem, hogy gyakorolhassam a törődést.
- Ó, tényleg?
- Ó, jessz!


Máris valami került közénk a levegőbe, és kapcsolatunk elkezdett felforrósodni. Kilátásba helyezték, hogy ez egy nagyon összetett és sok kihívást magába rejtő procedúra lesz, ami majd a magyar nyelvtudás megvizsgálásában fog kicsúcsosodni. Nem mondtam, de a csúcstól tartottam a legkevésbé. Bár mindenki tudja rólam, mekkora tériszonyom van.


Amikor kiértem a Kennedyre, páran már voltak ott, és nem is titkolhatták volna, hogy magyarok. Egyikük, egy kellemes küllemű fiatalember egyenesen Magyarországról repült ide erre a meghallgatásra, időeltolódás volt kiülve az arcára vegyülve a helyi izgalmakkal, amit New York akkor is átnyújt az ideérkezőnek, ha semmiféle állásinterjú nem vár rá éppen. A másik érdekes figura pedig egy New York-i születésű úriember, Mr Murray, aki szorgalmasan megtanulta nyelvünket.


Legnagyobb meglepetésemre nem iratcsomókba szürkült személyzetis ült velem szemben elnyúlt kötöttszvetterben unott arccal sablonkérdéseket nekem szegezve a megszokott sorrendben, hanem az American helyi vezetése ing-nyakkendőben kíváncsian nekifeszülve az asztalnak, lám, mi sül ki belőle... A sablonokat kérdezték ugyan ők is, de legalább érdeklődést is mutattak a válaszaimmal kapcsolatban. Talán életemben nem volt ennyire laza társalgásban részem interjún - pont azért mert nem az életem függött tőle, hanem ez a bizonyos élet is úgy intézte, hogy szabadnapomon kipihenten sasszéztam ki erre az interjúra a reggeli eszpresszóm után közvetlenül és egy Forest Hills-en elköltendő korai ebéd előtt a JFK-re. A pakisztáni bárányhús gondolata meg okos dolgokat siettetett az agyamba, és nagyszerű beszélgetőpartnerekre leltem az AA velem szemben tanyázó embereiben. Talán a legjobban akkor szerettek meg, amikor az utasokkal szembeni őszinteség kapcsán kifejtettem - egy általam nagyra tartott gondolkodó könyvéből vett idézetre hagyatkozva - hogy „Nincs teljes őszinteség. Olyan érdekérvényesítés van, ami az őszinteség mázában jelenik meg”. Ez egy örökérvényű igazság, ami odahaza is megél, de Amerika kifejezetten erre lett építve. És egy 001-es légitársaság, akinek a nevében Amerika is jócskán benne van, ezt nem tévesztheti szem elől. Azaz ők ezt tudják, csak örültek, hogy én is tudom. Fel is jegyeztek valamit sebtiben. Persze, mindannyian tudomásul véve azt is, hogy ettől eltekintve rendes keresztény emberként a privát életben őszinték és becsületesek vagyunk. Ez viszont itt most senkit sem érdekel.


Kérdik, sikeresnek érzem-e magam. Mondom, az is vagyok. Kérdik, miért?


- Mert itt ülök most is magukkal szemben, és csevegünk. Vagy mert Manhattanben lakom, és az ablakomból látom, amint a felkelő nap narancssárgára festi a belváros tornyait. Vagy mert nekem vannak a legdrágább szeretteim négy és félezer mérföldre innen egy csodafészekben, amit otthonnak hívok mindenkoron. Vagy mert a munkám  mindig az volt, amit legjobban szerettem. 
- Ön szerint, ebben az esetben is sikerrel jár majd?
- Igen. Úgy gondolom.
- Miért gondolja úgy?
- Mert ezt a pozíciót rám szabták. 


Azt mondták, hogy ez így jól hangzik, de a mindent eldöntő nyelvteszt még csak ezután jön. Nem siettem elárulni nekik, hogy számomra ez eddigi volt a nagyobb kihívást jelentő nyelvteszt, a magyarral majd csak megbirkózom. És jött is napokon belül két részletes leírás a procedúráról, ami a nyelvtesztet jelenti. Adott időpontban fel kell telefonálnom az adott számot, ahol a biztonsági kódomat megadva azonnal kapcsolnak valakihez, aki vizsgáztatni fog. Legyek nagyon résen ám, mert az illető csakis magyarul beszélhet velem, meg se próbálkozzak angolul értekezni vele... Ekkora fenyítés árnyékában jutottam telefonos kapcsolatba Zsuzsannával, akinek feltett szándéka volt azon a délelőttön engem magyar nyelvtudásból levizsgáztatni, figyelmeztetve, hogy minden rögzítésre kerül, és az Amerikai Lingvisztikai Tudományegyetemen kerül elemzésre a szókincsgazdagságom, hanglejtésem, nyelvtani helyesség és az általános nyelvtudásom.  Ezeket mind elrettentő körülményként sorakoztatták elém, én pedig mind nyugodtabb lettem. Zsuzsanna kedves volt, és azzal indított:


- A Social Secutity számát kérem.
- A társadalombiztosítási számomra gondol?...


Majd gyorsan kiderült ismét, milyen kicsi a világ, amikor tisztáztuk Zsuzsannával, hogy én szatmári vagyok, ő pedig székelyudvarhelyi... Az immár kikövezett úton haladva vizsgáztatóm mentegetőzve megkérdezte:


- Meg kell Öntől kérdeznem: ugyanbiza miért akar légiutaskísérő lenni?
- Ó, nagyon örülök ennek a kérdésnek, Zsuzsanna! Mindig vártam egy ilyen kérdést. Hiszen 24 évesen akartam utaskísérő lenni, de a romániai maffia-viszonyok közepette ez nekem soha nem vált lehetővé a nemzeti légitársaságnál. Most nem jelentkeztem utaskísérőnek, de örömmel hallom, hogy ezt kérdezi tőlem, s ha úgy gondolja, bővebben ki is fejthetem.
- Nekem ide az van írva...
- Az?... Akkor tessék is úgy hagyni. Az ember sosem tudhatja, a munkáltatónak valójában milyen szándékai vannak vele.
- Akkor ön nem légiutaskísérőnek jelentkezett?
- Nem, de ha az kell, én azokra a kérdésekre is megválaszolok magácskának. Tizenöt év szakmai tapasztalat alapján gyakorlatilag bármire válaszolok Önnek.


És így csacsogtunk mindenfélékről, miközben valahol Minnesottában valakik ezt az egészet rögzítették, hogy az Amerikai Lingvisztikai Tudományegyetem magyar szakosainak munkát adjanak majd elemzés tárgyában. És reméltem, lesz lehetőségem feldobni is valamivel ezt a felvételt, Zsuzsanna pedig alkalmat is kerített rá, amikor arra kért, hogy ha már így jártunk, s nekem nincs kéznél a légiutaskísérők kézikönyve a felszálláskor használatos bemondásokkal, akkor csak olvassak fel neki valamiket. Elsőre Cseke Gábor könyve akadt a kezembe, de az első vers után megkért, sokkal inkább a próza érdekelné.


- Ó, ezzel én is így vagyok. Tudja, Zsuzsanna, én világéletemben túl fegyelmezetlen voltam a versekhez. Nekem is a próza a testhezállóbb. - és Müller Péter után nyúltam, az „Isten bohócai” utószavát olvastam be mindenkori legjobb rádiós tudásom lelkes támogatásával.
- Hát, én ezt sokáig elhallgatnám még - jelezte vizsgáztatóm, és leplezetlenül el is árulta, hogy majd „Kitűnő” minősítést fogok kapni a nyelvtesztre.


Órákon belül megmozdult a gépezet, és egy a rendszer által gerjesztett levél vidáman gratulált nekem. Mint kiderült, elismerték: tudok magyarul. 
Sosem gondoltam volna, hogy New Yorkban egyszer egy 001-es számmal ellátott óriás-légitársaságnál egyszer ez válik majd előnyömre.
De mostmár amerikai papírom is van róla az Amerikai Lingvisztikai Tudományegyetem rábólintásával, hogy jól beszélek magyarul!


New York, 2011. október 26.

2011. október 20., csütörtök

Ne ébresszetek még fel!


„Ha anyádékhoz rakod le a cuccaidat, néha meg is kell látogatnod őket. Inkább válassz bennünket!” - olvasgatom egy raktározó cég reklámjait a metrón két óriásira megpakolt utazótáska társaságában. Majd odébb, hogy „Nagy az én Atyám háza, és sok hajlék van benne (János evangéliuma) - Ebből is kiderül, Isten nem New York-i! Önnek itt vagyunk mi!” - írja a másik. És már teljesen megértem ezeket a hirdetéseket, amelyek azoknak szólnak, akik New Yorkba költöznek. Egyrészt, a csillagászati bérleti díjak miatt luxusnak számít nagy lakosztályokban gondolkodni - persze csak a magunkfajta mezei halandónak. Másrészt meg, Manhattanben főleg,  a legtöbb helyen olyan aprók a lakások, hogy anyám egyik Village-béli méregdrága stúdiót spájznak könyvelte el, és egy konyakkal kellett magához térítsem, amikor kiderült, hogy azt a zugot négyezer dollárért bérli a jelenlegi lakója.


Szeret engem ez a város. Sokszor megállapítottam már, de most fel kellett ezt a megállapítást frissítenem, miután egy önkormányzati kiírásra letett pályázatom eredményeképpen értesítőt kaptam New York City városgazdálkodásától, hogy kiválasztottak, és nagy eséllyel indulhatok egyik manhattani bérleményükbe való beköltözéshez. Ez a bikkfangosan megfogalmazott valami azt jelentette, ha mindaz igaz, amit magamról és szakmai tevékenységemről illetve elmúlt tíz évemről dióhéjban elmeséltem nekik, akkor azon kiváltságosok sorát gyarapíthatom, akik a világváros közepén lakhatnak. Ez nem jelenti, hogy megkérdőjelezik szavahihetőségemet, de manapság óvatosak nagyon az ilyesféle hiteles dolgokkal. Tehát mindenről igazolást kell hoznom szerre. Ahogyan kérik majd. Amióta Amerikába költöztem, mindenfelől csak arra intenek, a hitelminősítésemre még az erkölcseimnél is jobban vigyázzak, mert erkölcstelenül lehet élni, és meggazdagodni, meg mindenféléket megvenni szem-száj ingernek, de elfogadható hitelminősítés nélkül szedheted innen a sátorfádat. Erre lekértem a központi hitelminősítést osztogató nagybetűs Hivataltól az enyémet valamikor év elején, s azt mondták: NINCS. Kérdem, az most rossz vagy jó? Azt mondják, nem rossz. Nincs rólam semmi rossz feljegyezve a nagy könyvben. (Ez olyasmi lehet, mint a karma, amit magaddal cipelsz egy életen át, gondoltam hirtelen) Óh, értem, hát ez nagyszerű! Hogy lenne már nagyszerű?? De hisz azt tetszett mondani, semmi rossz nincs rólam feljegyezve. Az igaz. De jó sem! Akkor mit tegyek? Vegyen fel kölcsönt, váltson ki hitelkártyát valamelyik banknál, és idejében fizesse vissza. No igen, de a bank, amikor hitelt vagy hitelkártyát ad, elsőként a hitelminősítésedet kéri le a Hivataltól, és ha ott azt mondják nuku, akkor nuku hitel. Különben nekem nem kell hitel, jól elvagyok a saját kis pénzemmel, beosztom... Akkor meg sosem lesz hitelminősítése, punktum.


Aztán megtanultam, hogy az sem jó, ha nincs hiteled valamelyik banknál, de az sem, ha hirtelen sok van, mert akkor azt jelenti, kiköltekezel. Egy hitelkártya nem jelent sokat, de egy éven belül ha többet igényelsz, az a hitelminősítésed kárára megy. Na, jó, akkor végülis mennyi idő a hitelminősítés feltornászása? Egyedenként bírálják el, jobbára hét év.


Mai napig sem tudom, hogy történt, de a semmimre, amim itt van egyik nagyfranc bank adott hitelt nekem, ami nem kellett ugyan, de szorgalmasan elköltöttem, s visszafizettem minden hónapban. Aztán kitavaszodott, forró nyár jött, és egy nap csak kopog a hitelminősítésem a sánta postással a Hillyer Streeten. Az áll az írásban, hogy a hitelminősítésem JÓÓÓÓÓÓÓ! A megadható 850 pontból 748 az enyém és ezzel az Egyesült Államok lakosságának 60%-nál jobb a hitelmegítélésem. 


Csak tudnám, mitől???... Mert sem gazdagabb nem lettem, sem becsületesebb az elmúlt fél évben. De rendben van, nem firtatom.


Ezt követően jött az értesítés a lakásról is, és az ősz beköszöntével elkezdhettem áthurcolkodni Queensből Manhattanbe, mint Gombóc Artúr Afrikába. Azt mondtam, nem kell költöztető cég, sem raktár, és felajánlkozó kollégáimat is sorra mondtam vissza, hisz emlékeztem, két kufferral érkeztem ide, ennél ma sincs sokkal több vagyonom itt. Ezt így gondoltam én... Amikor azonban huszonvalahanyadszor lötyögtem keresztül a városon és nyomorgattam meg istentelenre megtömött utazótáskáimmal a tömegközlekedésben résztvevőket az F metrón és az M15 szelektszervz buszjáraton, már bántam, hogy fafejű voltam, de már megoldottam a hurcolkodást önerőből. Kaptam is rendesen a kiropraktoromtól, Miss Turnertől, akihez a nantucketi hullámbaleset után keveredtem, és aki hetente háromszor helyrerángatta a csontjaimat ahhoz, hogy én szorgalmasan kipattintsam a helyéről azt is, amivel nem volt hiba. Fantasztikus élményeim vannak a költözésről a mindig zsúfolt metrón összerakható könyvespolc vagy pillangófotel és függönytartó szállítása közben, de szerencsémre senki sem perelt be eddig súlyosabb testi sértésért. Édesanyám nagyon büszke volt rám. Egész gyermekkoromban szerette volna, ha legalább annyira kinő a jobb kezem, hogy egy szeget beverjek a falba anélkül, hogy belehaljak vagy a ház ledőljön, és az sem véletlen, hogy „Lokodi András: Csináld magad!” című, minden bizonnyal roppant hasznos és érdekfeszítő barkácskönyvét két példányban is megkaptam szülinapomra és karácsonyra is. De legfennebb is csak pöcöknek használtam. Most pedig sorra hoztam a házba a lakberendezési áruház legkülönfélébb „csináld magad!” rezsimben összeállítható bútorait, polcait, szekrényeit. Estéről estére, miután a napi egy-két kört megtettem Queens és Manhattan között, nagy lelkesedéssel estem neki a szerelésnek. Igaz, vérzett két ujjam, egy másik megdagadt, a lábam ujját bevertem, és a könyökömet lehorzsoltam. De a lakás berendeződött. Háttérben zajlott, persze a papirtologatás, amit említettem, sorra bizonygattam be nekik, amit rólam tudni akartak, s amit a pályázatban annak előtte én elárultam magamról.


Közben Miska bátyám is eszembe jutott, aki bölcsen mondogatta nekem itteni életem elején, nyugi, öcsi, mert a rendszerbe nehéz bekerülni, de ha benne vagy, onnan már olajozott lesz minden. Akik szorgalmas odaadással olvassák leveleimet, drága barátaim, ti akkor emlékeztek arra a sok nyöszörgésre és nyavalygásra, amit az első személyigazolványom vagy jogostványom megszerzése, illetve annak bürokratikus kálváriája váltott ki belőlem két évvel ezelőtt. Ehhez képest most egyik utolsó estén a régi kicsi szobámban nyugovóra térve, az ágyból nagyjából negyven perc alatt írtam át a lakcímemet a hivatalos amerikai regiszterben, rendeltem le az új személyes irataimat, személyit, hajtásit, munkahelyi dolgaimat, bankszámlákat, és jelentettem ki majd be magam a Bevándorlási Hivatal nyilvántartásában is. Sem sorállás, sem undok közalkalmazottak, sem okmánybélyegek, sem „még egy papír kell”, sem utazgatás innen oda s amoda, sem kilincselés hivatalokban. Csak egy pohár konyak és a laptop. A francia VSOP konyakot Shyam kollégám hozta azokban a napokban. Ő sem tudja, miért, csak hozta, és nem is hiszi, mekkora jót tett vele. Mert volt még ugyan szatmárhegyi házi konyakom a melyhútőben, de az nem tartott volna ki a költözés végéig. Amikor két hét után letudtam a hurcolkodást a lakóházunk portása és Miss Turner doktornő legnagyobb megkönnyebbülésére, nem is időben, hanem elfogyott konyakban mértem fel a stresszt, amit bennem a költözködés okozott. Shyam valószínüleg azt láthatta, túlfeszített tempónak tettem ki idegrendszeremet, amikor reggelente, hajnali váltásom szüneteiben aludni látott a FedEx dobozok és az elveszett poggyászok békés takarásában. Pedig azt nem is tudhatta, hogy ugyanilyen vidáman használtam ki a tizennyolc metrómegállós utazást is egy-egy pár utazótáskával, ugyanis olyan egészségeseket aludtam menet-jövet a metróban, mint hajnalban a reptérre tartva a Q33-mas buszon. Hiszen a hajnalt munkával, a délutánt terápiával és rakodással, az estét kipakolással és szereléssel töltöttem. Egyik kolléganőm élettörténetébe is pofátlanul belealudtam, és azt sem tudom, mitől keltem fel, amikor felkeltem. 


Már most meg itt lakom, ahol az élet állandóan élet, és ha pontosan meg akarom határozni a Village, a SoHo és a Lower East Side határán magasodó toronyházunk helyzetét, lényegében New York bulizónájában lakom. Erre leginkább csütörtöktől vasárnapig lehet ráérezni, mert a nappal szolid, hangulatos utcácskák hirtelen a szórakoztatóipar fellegvárává alakítják a környéket, amint leszáll az est. Ilyen helyekkel vagyok körülvéve, mint a „Jófej Ed kocsmája” , az élő dzsessz-zenés „268-as hely” és a film által híressé vált Sakáltanya, a „Coyotte Ugly” vagy a kedvencem, a „Könyvtár”. Félreértés ne essék, utóbbi közművelődési közintézményre hajazó piros cégéres helyiség is csak egy hangulatos kiskocsma az utca másik oldalán, ahonnan állandóan életvidám látogatók támolyognak elő, akik bármelyik pillanatban felkaphatják a telefont, és odavághatják: „Hogy-hogy hol? Hát a könyvtárban...”


Laknak a környékemen meg nem értett és már befutott művészek is, csíkos harisnyások, nyaka köré tekert sálas, a megsemmisülésig kitaposott Converse cipős és a sarki boltba is nagyestélyiben és tűsarkúban egyensúlyozó alternatívák is.


Minden este valami filmet forgatnak itt, nem csoda, ha a közeljövőbéli sorozatrészek és művészeti alkotások minduntalan felbukkanó szereplője leszek.


A házunk pedig egy nyugalomsziget. Nemrég készült el, mindennek friss szaga van, és hogy a sok emeleten a Steve bácsi féle szomjasabb természetű szomszédaim is mindig a jó helyre menjenek haza, a különböző emeleteken az ajtók és a padló színe más és más. És mivel a színek palettája véges, nagyon boldog vagyok, hogy nekem nem más, hanem a kék jutott a legfelső emeleten, ahonnan már csak a tetőterasz választ el a kék égtől. A tetőteraszt, Kevin, a ház karbantartó mestere mutatta meg nekem, és hozzátette, még zárva tart, amíg a védőkorlátokat fel nem szerelik, mert „mindenfélék laknak itten kérem, senkinek sem hiányzik, hogy innen leugráljanak nekünk, nem jól beszélek?...” 


A panoráma pedig a belváros jellegzetes toronyerdejét vetíti az óriási ablakomra, ami tulajdonképpen szobám fél falát foglalja el, és uralja az egész lakást. Van ugyan portásunk, rendszerint kettő is minden alkalomra, derék latin fickók, a házba azonban mégiscsak a személyes, fényképpel ellátott belépőkártyával lehet belépni a beléptetőkapun, a látogatóknak pedig hivatalos fényképes igazolvánnyal és csakis a házigazda jelenlétében és jóváhagyásával. Nem mintha eszementül sokan zaklatnának váratlan látogatásokkal, amióta itt élek, de néha megnyugtató ez a fajta védettség, ha figyelembe vesszük, hogy egy-egy hétvégén tizenöt embert is lelőnek, és megannyit ki is rabolnak ebben a bájos kis városban.
Békésen ülök hát, az ablakban - tévét elfelejtettem venni - és nézem a várost egy konyakkal a kezemben. Mondja is drága Laci barátom, hogy nem kell mostmár mindig menned, mert mostmár biztos nem maradsz le semmiről, mert ott az élet az orrod előtt.


Én meg azon töprengek ahogy  ott állok a konyakkal a kezemben az ablak által elém vetített panorámával, hogy vajon nem álmodom-e?


...De ha igen, akkor ne ébresszetek még fel!


New York, 2011. október 19.

2011. október 19., szerda

Egy kép / A mienk a legszebb


Amikor ittjártakor kritikus szemű jóanyámmal jártuk a várost, szülőm nemegyszer rávilágított, mekkora hanyagság a túristakönyvek részéről, hogy azokat a szerencsétlen látogatókat, akik úgy jönnek New Yorkba túristaként, hogy nincs velük senki helybéli, teljesen magukra hagyják szükségleteik szempontjából. Anyu pontosan arra célzott, hogy azt már olyan is tudhatja, hogy hol van az Empire State Building, a Times Square és a Macy’s nagyáruház, akik sosem jártak itt, csak utánaolvastak, de azt még azok se nagyon tudják, akik itt vannak, hol van adott helyhez a legközelebbi közvécé. Márpedig ekkora városban, ha az ember elindul keresztbe-kasul felfedező körútra, nem nagyon van lehetősége elkerülni ennek szükségességét.

A Bryant Park kellőképpen központi helyen van, - egy-egy saroknyira a Times Square-től, a Fifth Avenue-tól, s lépésekre a Grand Central termináltól - és sokszor és szívesen megfordulok ott, amikor csak tehetem. Amikor drága vendégemnek mutattam a parkot, éppen kapóra jött a park patinás és rendezett illemhelye is. Amikor a virágbokorral díszített előcsarnokba vezettem, előbb csak meglepődött, majd azt hitte, csak viccelek, ha azt állítom: ez igenis vécé. Ingyenes, felügyelt és tiszta. Mi több, klasszikus zene szól és virágillat terjeng. A mosdókon pedig a márványlapon kisvirágok a vázában.
Nos, mosolygós örömmel olvastam a minap, hogy a közillemhely, amely többször is Amerika legtisztább vécéje díját elnyerte már, egy internetes turisztikai portál felmérése alapján immár a világ legszebb közvécéjének számít.

Sietek is megírni anyunak, hogy tudja, milyen előkelő helyre sietett be, amikor itt járt. Gondoltam, szólok Bertának is, aki otthon a Jager sörpince klasszikusa, mint az egészségügyi egység atendánsa, azaz vécésnéni. De meggondoltam magam. Mert Berta ha idejönne, elkezdene pénzt szedni a Bryant Parkban, s ezzel ötletet adna New York City önkormányzatának sok egyébre is...

Úgyhogy ezt hagyjuk...

2011. október 3., hétfő

„Isten véled, édes Piroskám”




- Miss Pery már várja - nyit ajtót az új lány, és afelől érdeklődik, mikor bevezet a nappaliba, hol szoktam ülni. Mondom, lényegtelen, talán jobbára a kártyázó asztalnál. Oda ültet, és szőlőlevet tölt.
- Kedvencem - mondom, és örül, hogy kedvemre tehetett, és biztosít róla, neki is ez a kedvence, ezért veszi. Kiderül, sajátjából kínált. És kíséri is be a ház asszonyát.
- Jól nézel ki! - üdvözöl Piroska köszönés gyanánt - Rendesen megemberesedtél. Bár, te mindig csinos voltál - teszi hozzá. És int a lánynak, ne segítsen, rátámaszkodik a járókeretre:
- Látod?... Én már csak így vagyok.Ebben az évben ki sem mentem a házból!


A lány tőle is megkérdi, hová szeretne ülni, miközben elválasztja a járókától.


- A helyemre, Nyuszika, ahova szoktam. - és a karaosszékbe telepszik le, és int, húzódjak közelebb:
- Where have you been, bad guy? (Hol voltál, rossz kölök?) - vált hirtelen angolra, miközben közelebb húzódom a poharammal, amin megütközik a tekintete, és meglepetten kérdezi, az meg mi?...
- Szőlőlé - válaszol a lány sietve.
Piroska rosszallóan int, azonnal tegyem azt le:
- Nyuszika, azt hozzad, amit szoktam. Azt a kicsit.


A lány likőrt vesz elő kis stampedlikkel. És miközben koccintunk egymás egészségére, megnyugtatom, hogy semmiféle negatív erő és féltékeny matróna nem állt utamban, ami miatt nem tudtam volna jönni, csak elfoglalt voltam.


- Most pedig elköltöztem, aranyoska - teszem hozzá.
Nem lepődik meg különösebben, pragmatikusan kérdez:
- Hova?
- Manhattanbe.
- Az jó. Manhattan az jó. Ott az élet. New York! ... - látom, hátradől, és ezer emlék fut át az agyán pillanatok alatt. Aztán visszatér egy szemrándítással a jelenbe:
- És ki költözik ide?
- Két nő.
Elkomorodik az arca, és mint egy csalódott kisgyermek, durcásan elhúzza a száját:
- Úúú! ... Magyarok?
- Igen.
Legyint. Ennél tovább nem érdekli a dolog.
- Én is el kellene, hogy költözzek. A barátnőim - már akik még élnek - mondogatják, térjek vissza Magyarországra. De én nem hiszem, hogy ott nekem jó lenne. Belekortyol az italba, majd elnéz a vállam fölött a semmibe:
- Én már soha nem látom többet Magyarországot. - mondja, mint egy ítéletet. 
- Miért is nem maradtam Ausztriában?... Ott kellett volna maradnom. Annyi jóbarátnőm van ott. Milyen jó is lett volna.
- Így is szép volt. - jegyzem meg.
- Micsoda?
- Az élete. Amerikában.
- Az igaz. Voltak nehéz idők. De jobbára szép életem volt.


Hogy eltereljem a szót, a mindennapjairól kérdezem:
- Amióta tavaly a barátnőm, Luluka is meghalt, senki sem nyitotta rám az ajtót. A báró Bálintitték jöttek még Staten Islandről meglátogatni. Éva feljött, de Charlie az autóban maradt lenn. Öreg már, megvan száz is, nem bír feljönni a lépcsőkön. Na, meg az utolsó férjem rokonai voltak. Hozták azt a virágot - és a kókadozó krizantámokra mutat cinikusan a vázában.
- Annak idején, amikor sok pénzem volt, sokat utazgattam. Állandóan utazgattam Európában meg Ázsiában... Vagy mi?...Dehogyis Ázsiában... Mi a másik?... Afrikában! Ott. Sokszor vittem magammal őket, befizettem neki meg segítettem. Mert nekem volt - hála Istennek. Örültem, hogy adhatok. De most, amikor nekem lenne szükségem, senki sincs. Hoznak nekem virágot. Pedig most nagyon gazdagok. Na, de én nem is kérek senkitől semmit.


Kortyol.


- Megírtam én akkor az élményeimet az utazásokról. Annyi élmény. Beutaztam a világot. Odaadtam Bálintittnénak. Éva majd lehet, hogy kiadatja könyvben. Mindent odaadtam neki. A képeket... - majd hirtelen a lányhoz fordul, aki csendesen meghúzódott egy fotelben:
- Nyuszika, azt a képet add ide! Nem azt, a másikat. Erzsivel. - majd hozzám fordul:
- Szeretném, ha ezt elvinnéd. Az én drága, megboldogult barátnőm...
 A lány titokban odasúgja, tudok-e mit kezdeni vele, s intek, hogy ismertem Cserey Erzsit, adja csak ide a képet.


- Ő volt nekem, Erzsike. Meg az írónő, Clair Kenneth. Iduska, a Turay Ida. Meg Lulukám. Senki sincs. Úgy imádkozom, én már csak azért imádkozom, lenne már vége egyszer. Hosszú volt. Nagyon hosszú. Nem kell ez már nekem.


Fényképezem. Int, hogy várjak.


- Nem vagyok szép.
- Hozom a szépet, drága - siet ki a lány a kék köntös után.
- Nem bánom. Hozzad a szépet. - majd hozzám fordul:
- Lefotózol? Az jó ötlet. Rég nincs már egy fotóm.


Mondja a lány, ülne a festmény alá a kanapéra:


- Hogy lássuk a különbséget... - teszi hozzá ártatlanul
- Hallod mit mond a szemtelen? - Piroska elneveti magát - Hogy lássuk a különbséget!... Hát, szép voltam, az biztos. Pedig azon a festményen is már negyvenet betöltöttem, de ki hinné...
- Piroska, Piroska... - csóválom a fejem mosolyogva.
- Milyen furcsa, hogy Piroskának szólítsz - mondja derűsen, miközben a slágert dúdolom, hogy mindketten jót kacagjunk ezen.
- Mindenki Pirikének mondja - teszi hozzá a lány - vagy Miss Perynek...
- Pery! - kacag fel Piroska jóízűen - De Piroska... Otthon mondták így nekem... Piroska...- ízlelgeti a nevét eltöprengve, miközben elhelyezkedik a festmény alatt.



Lefotózom, s megmutatom a kijelzőn a készült képet:


- Mostmár mindenkinek csak ilyen van?... Ez jó kép. Nagyon ügyes vagy te!
Zsebrevágom a dícséretet, és szedelőzködni kezdek, sok tennivaló vár, miután leadom a Hillyer Street-i kulcsokat, ezzel mintegy lezárva életem egyik zajos, zaklatott, viharverte és sokszínű szakaszát a Quuens Bulváron innen. 


- Írd csak le a címed. Majd küldenek neked is táviratot, ha meghalok. - mondja Piroska kissé morbidan, ugyanakkor végtelen természetességgel, mindenféle színt mellőzve a hangjában.
- Addig még eljövök néha.
- Megtennéd? - mosolyodik el - Az nagyon jó lenne. Gyere is. Én sehova sem megyek már. Megtalálsz.


New York, 2011. október 2.