Ne ébresszetek még fel!

„Ha anyádékhoz rakod le a cuccaidat, néha meg is kell látogatnod őket. Inkább válassz bennünket!” - olvasgatom egy raktározó cég reklámjait a metrón két óriásira megpakolt utazótáska társaságában. Majd odébb, hogy „Nagy az én Atyám háza, és sok hajlék van benne (János evangéliuma) - Ebből is kiderül, Isten nem New York-i! Önnek itt vagyunk mi!” - írja a másik. És már teljesen megértem ezeket a hirdetéseket, amelyek azoknak szólnak, akik New Yorkba költöznek. Egyrészt, a csillagászati bérleti díjak miatt luxusnak számít nagy lakosztályokban gondolkodni - persze csak a magunkfajta mezei halandónak. Másrészt meg, Manhattanben főleg,  a legtöbb helyen olyan aprók a lakások, hogy anyám egyik Village-béli méregdrága stúdiót spájznak könyvelte el, és egy konyakkal kellett magához térítsem, amikor kiderült, hogy azt a zugot négyezer dollárért bérli a jelenlegi lakója.


Szeret engem ez a város. Sokszor megállapítottam már, de most fel kellett ezt a megállapítást frissítenem, miután egy önkormányzati kiírásra letett pályázatom eredményeképpen értesítőt kaptam New York City városgazdálkodásától, hogy kiválasztottak, és nagy eséllyel indulhatok egyik manhattani bérleményükbe való beköltözéshez. Ez a bikkfangosan megfogalmazott valami azt jelentette, ha mindaz igaz, amit magamról és szakmai tevékenységemről illetve elmúlt tíz évemről dióhéjban elmeséltem nekik, akkor azon kiváltságosok sorát gyarapíthatom, akik a világváros közepén lakhatnak. Ez nem jelenti, hogy megkérdőjelezik szavahihetőségemet, de manapság óvatosak nagyon az ilyesféle hiteles dolgokkal. Tehát mindenről igazolást kell hoznom szerre. Ahogyan kérik majd. Amióta Amerikába költöztem, mindenfelől csak arra intenek, a hitelminősítésemre még az erkölcseimnél is jobban vigyázzak, mert erkölcstelenül lehet élni, és meggazdagodni, meg mindenféléket megvenni szem-száj ingernek, de elfogadható hitelminősítés nélkül szedheted innen a sátorfádat. Erre lekértem a központi hitelminősítést osztogató nagybetűs Hivataltól az enyémet valamikor év elején, s azt mondták: NINCS. Kérdem, az most rossz vagy jó? Azt mondják, nem rossz. Nincs rólam semmi rossz feljegyezve a nagy könyvben. (Ez olyasmi lehet, mint a karma, amit magaddal cipelsz egy életen át, gondoltam hirtelen) Óh, értem, hát ez nagyszerű! Hogy lenne már nagyszerű?? De hisz azt tetszett mondani, semmi rossz nincs rólam feljegyezve. Az igaz. De jó sem! Akkor mit tegyek? Vegyen fel kölcsönt, váltson ki hitelkártyát valamelyik banknál, és idejében fizesse vissza. No igen, de a bank, amikor hitelt vagy hitelkártyát ad, elsőként a hitelminősítésedet kéri le a Hivataltól, és ha ott azt mondják nuku, akkor nuku hitel. Különben nekem nem kell hitel, jól elvagyok a saját kis pénzemmel, beosztom... Akkor meg sosem lesz hitelminősítése, punktum.


Aztán megtanultam, hogy az sem jó, ha nincs hiteled valamelyik banknál, de az sem, ha hirtelen sok van, mert akkor azt jelenti, kiköltekezel. Egy hitelkártya nem jelent sokat, de egy éven belül ha többet igényelsz, az a hitelminősítésed kárára megy. Na, jó, akkor végülis mennyi idő a hitelminősítés feltornászása? Egyedenként bírálják el, jobbára hét év.


Mai napig sem tudom, hogy történt, de a semmimre, amim itt van egyik nagyfranc bank adott hitelt nekem, ami nem kellett ugyan, de szorgalmasan elköltöttem, s visszafizettem minden hónapban. Aztán kitavaszodott, forró nyár jött, és egy nap csak kopog a hitelminősítésem a sánta postással a Hillyer Streeten. Az áll az írásban, hogy a hitelminősítésem JÓÓÓÓÓÓÓ! A megadható 850 pontból 748 az enyém és ezzel az Egyesült Államok lakosságának 60%-nál jobb a hitelmegítélésem. 


Csak tudnám, mitől???... Mert sem gazdagabb nem lettem, sem becsületesebb az elmúlt fél évben. De rendben van, nem firtatom.


Ezt követően jött az értesítés a lakásról is, és az ősz beköszöntével elkezdhettem áthurcolkodni Queensből Manhattanbe, mint Gombóc Artúr Afrikába. Azt mondtam, nem kell költöztető cég, sem raktár, és felajánlkozó kollégáimat is sorra mondtam vissza, hisz emlékeztem, két kufferral érkeztem ide, ennél ma sincs sokkal több vagyonom itt. Ezt így gondoltam én... Amikor azonban huszonvalahanyadszor lötyögtem keresztül a városon és nyomorgattam meg istentelenre megtömött utazótáskáimmal a tömegközlekedésben résztvevőket az F metrón és az M15 szelektszervz buszjáraton, már bántam, hogy fafejű voltam, de már megoldottam a hurcolkodást önerőből. Kaptam is rendesen a kiropraktoromtól, Miss Turnertől, akihez a nantucketi hullámbaleset után keveredtem, és aki hetente háromszor helyrerángatta a csontjaimat ahhoz, hogy én szorgalmasan kipattintsam a helyéről azt is, amivel nem volt hiba. Fantasztikus élményeim vannak a költözésről a mindig zsúfolt metrón összerakható könyvespolc vagy pillangófotel és függönytartó szállítása közben, de szerencsémre senki sem perelt be eddig súlyosabb testi sértésért. Édesanyám nagyon büszke volt rám. Egész gyermekkoromban szerette volna, ha legalább annyira kinő a jobb kezem, hogy egy szeget beverjek a falba anélkül, hogy belehaljak vagy a ház ledőljön, és az sem véletlen, hogy „Lokodi András: Csináld magad!” című, minden bizonnyal roppant hasznos és érdekfeszítő barkácskönyvét két példányban is megkaptam szülinapomra és karácsonyra is. De legfennebb is csak pöcöknek használtam. Most pedig sorra hoztam a házba a lakberendezési áruház legkülönfélébb „csináld magad!” rezsimben összeállítható bútorait, polcait, szekrényeit. Estéről estére, miután a napi egy-két kört megtettem Queens és Manhattan között, nagy lelkesedéssel estem neki a szerelésnek. Igaz, vérzett két ujjam, egy másik megdagadt, a lábam ujját bevertem, és a könyökömet lehorzsoltam. De a lakás berendeződött. Háttérben zajlott, persze a papirtologatás, amit említettem, sorra bizonygattam be nekik, amit rólam tudni akartak, s amit a pályázatban annak előtte én elárultam magamról.


Közben Miska bátyám is eszembe jutott, aki bölcsen mondogatta nekem itteni életem elején, nyugi, öcsi, mert a rendszerbe nehéz bekerülni, de ha benne vagy, onnan már olajozott lesz minden. Akik szorgalmas odaadással olvassák leveleimet, drága barátaim, ti akkor emlékeztek arra a sok nyöszörgésre és nyavalygásra, amit az első személyigazolványom vagy jogostványom megszerzése, illetve annak bürokratikus kálváriája váltott ki belőlem két évvel ezelőtt. Ehhez képest most egyik utolsó estén a régi kicsi szobámban nyugovóra térve, az ágyból nagyjából negyven perc alatt írtam át a lakcímemet a hivatalos amerikai regiszterben, rendeltem le az új személyes irataimat, személyit, hajtásit, munkahelyi dolgaimat, bankszámlákat, és jelentettem ki majd be magam a Bevándorlási Hivatal nyilvántartásában is. Sem sorállás, sem undok közalkalmazottak, sem okmánybélyegek, sem „még egy papír kell”, sem utazgatás innen oda s amoda, sem kilincselés hivatalokban. Csak egy pohár konyak és a laptop. A francia VSOP konyakot Shyam kollégám hozta azokban a napokban. Ő sem tudja, miért, csak hozta, és nem is hiszi, mekkora jót tett vele. Mert volt még ugyan szatmárhegyi házi konyakom a melyhútőben, de az nem tartott volna ki a költözés végéig. Amikor két hét után letudtam a hurcolkodást a lakóházunk portása és Miss Turner doktornő legnagyobb megkönnyebbülésére, nem is időben, hanem elfogyott konyakban mértem fel a stresszt, amit bennem a költözködés okozott. Shyam valószínüleg azt láthatta, túlfeszített tempónak tettem ki idegrendszeremet, amikor reggelente, hajnali váltásom szüneteiben aludni látott a FedEx dobozok és az elveszett poggyászok békés takarásában. Pedig azt nem is tudhatta, hogy ugyanilyen vidáman használtam ki a tizennyolc metrómegállós utazást is egy-egy pár utazótáskával, ugyanis olyan egészségeseket aludtam menet-jövet a metróban, mint hajnalban a reptérre tartva a Q33-mas buszon. Hiszen a hajnalt munkával, a délutánt terápiával és rakodással, az estét kipakolással és szereléssel töltöttem. Egyik kolléganőm élettörténetébe is pofátlanul belealudtam, és azt sem tudom, mitől keltem fel, amikor felkeltem. 


Már most meg itt lakom, ahol az élet állandóan élet, és ha pontosan meg akarom határozni a Village, a SoHo és a Lower East Side határán magasodó toronyházunk helyzetét, lényegében New York bulizónájában lakom. Erre leginkább csütörtöktől vasárnapig lehet ráérezni, mert a nappal szolid, hangulatos utcácskák hirtelen a szórakoztatóipar fellegvárává alakítják a környéket, amint leszáll az est. Ilyen helyekkel vagyok körülvéve, mint a „Jófej Ed kocsmája” , az élő dzsessz-zenés „268-as hely” és a film által híressé vált Sakáltanya, a „Coyotte Ugly” vagy a kedvencem, a „Könyvtár”. Félreértés ne essék, utóbbi közművelődési közintézményre hajazó piros cégéres helyiség is csak egy hangulatos kiskocsma az utca másik oldalán, ahonnan állandóan életvidám látogatók támolyognak elő, akik bármelyik pillanatban felkaphatják a telefont, és odavághatják: „Hogy-hogy hol? Hát a könyvtárban...”


Laknak a környékemen meg nem értett és már befutott művészek is, csíkos harisnyások, nyaka köré tekert sálas, a megsemmisülésig kitaposott Converse cipős és a sarki boltba is nagyestélyiben és tűsarkúban egyensúlyozó alternatívák is.


Minden este valami filmet forgatnak itt, nem csoda, ha a közeljövőbéli sorozatrészek és művészeti alkotások minduntalan felbukkanó szereplője leszek.


A házunk pedig egy nyugalomsziget. Nemrég készült el, mindennek friss szaga van, és hogy a sok emeleten a Steve bácsi féle szomjasabb természetű szomszédaim is mindig a jó helyre menjenek haza, a különböző emeleteken az ajtók és a padló színe más és más. És mivel a színek palettája véges, nagyon boldog vagyok, hogy nekem nem más, hanem a kék jutott a legfelső emeleten, ahonnan már csak a tetőterasz választ el a kék égtől. A tetőteraszt, Kevin, a ház karbantartó mestere mutatta meg nekem, és hozzátette, még zárva tart, amíg a védőkorlátokat fel nem szerelik, mert „mindenfélék laknak itten kérem, senkinek sem hiányzik, hogy innen leugráljanak nekünk, nem jól beszélek?...” 

A panoráma pedig a belváros jellegzetes toronyerdejét vetíti az óriási ablakomra, ami tulajdonképpen szobám fél falát foglalja el, és uralja az egész lakást. Van ugyan portásunk, rendszerint kettő is minden alkalomra, derék latin fickók, a házba azonban mégiscsak a személyes, fényképpel ellátott belépőkártyával lehet belépni a beléptetőkapun, a látogatóknak pedig hivatalos fényképes igazolvánnyal és csakis a házigazda jelenlétében és jóváhagyásával. Nem mintha eszementül sokan zaklatnának váratlan látogatásokkal, amióta itt élek, de néha megnyugtató ez a fajta védettség, ha figyelembe vesszük, hogy egy-egy hétvégén tizenöt embert is lelőnek, és megannyit ki is rabolnak ebben a bájos kis városban.
Békésen ülök hát, az ablakban - tévét elfelejtettem venni - és nézem a várost egy konyakkal a kezemben. Mondja is drága Laci barátom, hogy nem kell mostmár mindig menned, mert mostmár biztos nem maradsz le semmiről, mert ott az élet az orrod előtt.


Én meg azon töprengek ahogy  ott állok a konyakkal a kezemben az ablak által elém vetített panorámával, hogy vajon nem álmodom-e?


...De ha igen, akkor ne ébresszetek még fel!


New York, 2011. október 19.