2012. február 26., vasárnap

Barátom, Frisco (4)


Az időeltolódás olyan kegyesen bánt velem, hogy a szobámban szervírozott aromás kolumbiai kávé és kora reggeli rajzfilmek nyújtotta ébresztő kényeztetés közbeiktatásával is korán pattantam ki az ágyból majd vettem nyakamba az ébredező várost. Az egyetlen teljes napom San Franciscoban. Ma mindenhová el akarok jutni, amit elterveztem. És nem azt terveztem, hogy mindenhová el akarok jutni - hiszen sokszor szeretnék még ide visszatérni - de azt, amit útvonaltervbe építettem, azt pontosan időhöz, illetve napszakhoz kötötöttem. 
Azt mindenképpen pozitívumként könyveltem el, hogy  az Occupy Mozgalom, azaz a „Foglaljuk el a Wall Streetet” nevű szerveződés nem rendezett demonstrációt a belvárosra nyíló ablakom alá, csak a nagymamák voltak kinn megint a háború ellen tüntetni a Union Square-en. Tegnapi ismerősömmel, a szórólapozó Nancy nénivel futok össze, s mivel most ráérősebb vagyok, előáll elméletével:


- Tudja, kedveském, ez egy értelmetlenség. Van-e nekünk jobb létünk, nagyobb-e a biztonságunk idehaza attól, hogy csapatokat küldünk mindenhová, halálba zavarjuk fiataljainkat, és elképzelhetetlen összegeket fordítunk háborúkra a világ minden táján? Nincs! - válaszolja meg retorikus kérdését, majd belemelegedve folytatja - A bolond is megérti a mi üzenetünket: mi már nem magunkért vagyunk itt. Csak nekünk van időn itt lenni, hangot adni ennek. De ez az egész amerikai nép békét akar. Azt, hogy magunkkal törődnénk bár, amíg nincs túl késő... Mert, kedveském, nagy itt a baj. Nagyon nagy. Én már nem érem meg. De itt nagy baj van...


Miss Nancyt biztosítva szolidaritásomról, nekieredek a városnak. Mindenképp a halpiacon akartam a reggelt tölteni és az öböl partján. Közismerten undorodom a haleledelektől és a tengeri herkenytűktől, de a hangulata, és a történelmi vonatkozása soha nem hagy nyugton az ilyen reggeli halpiacolásnak az öböl partján. Végülis a Fisherman’s Wharf ma már jobbára túrista nevezetesség, és ha összességében veszem, akkor lényegében ott kezdem a napot, ahol este abbahagytam. A partra kijutni remek alkalmat kínált a siklón való utazgatásra. A Powell majd a meredeken felfelé majd lefelé kanyargó Hyde Street reggelszagú friss levegőjét magamba szívva csüngtem a járgány végében a (kézi!) váltó derék kezelője mellett, ki egyben utaskísérőnk is volt, és minden megállóban elkiáltotta magát, hol is járunk, vagy merre érdemes fordulnunk egy jó kis panoráma vagy épp nevezetes látványosság érdekében.


A Lombard Streetnél, utazásunk legmagasabb pontján aztán behúzza a kéziféket, és szól, a jobb oldalon a legszebb látvány tárul elénk. Ez ugyanis a világ legkanyargósabb és egyik legmeredekebb utcája is egyben, majdnem 40 fokos szöget zárva be a vízszintessel. A pazar ereszkedőt még 1920-ban hozták létre, hogy a forgalmat biztonságosabbá tegyék, a cikk-cakkos utca tulajdonképpen egy virágtenger, amelybe lefelé kígyózó utat vágtak. Gyalogosok persze, lépcsőkön ereszkedhetnek alá. 


Csilingelés, és indulunk is tovább. Ereszkedőre érve elénk tárul alant az öböl a kora reggeli napsütésben, az Alcatraz, a mólók, és baloldalon a Golden Gate híd kontúrjai.
Elhagyva a tengeri eledelt kínáló standokat és bazárokat, lemegyek a víz partjára, ahol ki-ki a maga vérmérséklete szerint élvezi a reggelt. Jógával, sétával vagy éppen úszással a februári nem éppen gatyarohasztó melegben. Frissen járom be a mólót, hogy szapora léptekkel kaptassak fel a kölcsönbiciklikkel kirajzott nyugdíjas csoport zajos társaságában a Fort Mason erőd dombjára, ahonnan még tágabb kilátás nyílik az öbölre és az aranysárga hídra. A „Tekerjünk át a Golden Gaten” mozgalomtól nem veszek érzékeny búcsút, mert tudom, ha akarnám sem kerülhetném el őket. És így is van. Igaz, nem tudom, ők merre tekeregtek, de én valamivel hamarabb keveredtem a Golden Gate hídfőjéhez, ahol egy mongol túristacsoport rikácsolásait is le kellett nyelnem az utolsó korty kávémmal, ami addigra amúgy is kihűlt, és ugyanolyan kellemetlen volt, mint az említett csoport jelenléte. A ködről híres város nagyon szerethet engem, mert olyan szikrázó napsütést küldött a környékre, hogy a színeket le sem tudtam volna írni, ha le nem fényképezem ott azonnal. A híd narancssárga, de hivatalosan is bejegyzett színe a „Nemzetközi Narancs”, azaz „International Orange”. Az épp idén 75 éves szerkezet megépítése előtt lehetetlennek tartották a megépítést a szinte állandóan sűrű köd, a folyamatosan heves széllökések és a mélyvízi erős tengeráramlatok miatt. A lehetetlen azonban 1937-ben elkészült. Kilenc méteres kilengést adtak a hídnak, hogy a helyenként 100 mérfölddel rárontó Csendes-óceán felől jövő széllökéseknek is ellenálljon. Érdekes adalék, hogy a nyolcvanezer mérföldnyi huzal, ami a gigantikus hidat tartja kiterítve háromszor érné körbe az Egyenlítőt, a talapzatba öntött beton pedon pedig egy másfél méteres járda építésére lenne elegendő San Francisco és New York között.


És mialatt szétnéztem, és elolvastam az ide vonatkozó tájékoztatókat, egyik percről a másikra sűrű köd tüntette el a híd csücskeit, és mind lejjebb ereszkedett. 


Egy barátom mesélte, hogy neki abban a nem szerencsés helyzetben volt része, hogy csakis ködben látta, illetve nem látta a hidat, és elkönyvelte, a híd nincs is, csak terjesztik, mint a legendát. Így most örömmel szolgáltam bizonyítékokkal az ügyben számára is. De a Twin Peaks-szel nem voltam ilyen szerencsés, mert az ikerhegyek a Golden Gate Park felett nem nagyon mutatták meg magukat, csak sejtelmes ködgallérba burkolózva láthattam őket, amint  - a leírás szerint- a világ legnagyobb városi parkjában kalandoztam el a „Japán Teakert” nevű kis egzotikus parkba, a botanikus kertbe, illetve a holland szélmalmot megnézni a park nyugati végében, ahonnan újabb életreszóló látvány tárult elém. Ez volt a Csendes-óceán. Nekem az Atlanti-óceán a barátom. Ó, mennyit beszélgettünk már, s mennyit tud rólam! És mennyi de mennyi üzenetet küldtem vele haza... A Csendes-óceánhoz semmi közöm. Csak a pillanat nyűgözött le, az első pillanat, amikor megláttam. Mennyire más! Mennyire vad, és mennyire idegen számomra. És ahogy az apálytól messzire húzódott víz által teremtett széles parton bolyongtam a ködben, a távolabbi Fóka-sziklákat és az óceánról beérkező óriáshajókat bámulva, eszembe jutott, hogy eddigi életpályám során abban a pillanatban kerültem legtávolabb szülőföldemtől. 10 óra különbségre és 10 ezer kilóméterre. Nem tudom, honnan jutott ez eszembe, de mindenképpen mélyen érintett, és innentől rányomta bélyegét a hangulatomra.


Timivel való találkozómra igyekezve a város adminisztratív központját is meglátogattam, és visszatértem a kikötőbe is a piacra. Timit, van annak tizenhat éve is, hogy megismertem, amikor diákként jött be hozzám társaival a rádióba ifjúsági műsorokat készíteni odahaza, Szatmáron. Pár évvel ezelőtt egy baráti összejövetel hozott még össze, és ezzel volt szerencsém, mert különben nehezen tudtam volna kitalálni melyik is az a hölgy, aki jön szemben a tömegben, s akire épp várok. Amire emlékeztem, hogy egy tűzről pattant, csillogó kékszemű kotnyeles leánka volt az, aki anno bejárt rádiózni. Amikor megjelent az Embarcaderon, azonnal kiszúrtam, hisz semmit sem változott, a tekintete ugyanolyan csillogó, ő maga meg csinos nő lett.


- Laktunk mi már Baltimore-ban, Ocean Cityben és Texaszban is. De ez a város telitalálat! Mindenféle szempontból. - szövi bele San Franciscot az élettörténetébe, hogy alátámassza lelkesedésemet a város iránt. - Csak azt sajnálom, hogy nekem New York kimaradt. Addig mind készültünk, hogy végül elmaradt.
Mostmár, ezek után, nem szeretnéd annyira.
- Ettől tartok én is. Bár, sosem felejtem el, amikor négy évvel ezelőtt diákprogrammal kiérkeztünk, New Yorkban a repülőtéren várakoztunk, és elámultunk azon, hogy minden milyen gigantikus. Ezt nem lehet elfelejteni. Bár, biztos, ma már másképp látnám...


A tizenkét éves viszki mellett megejtett csevegést követően, barátném a siklóig kísért, ahonnan elváltak útjaink, hogy majd New Orleans-ban vagy épp Key Westen találkozzunk valaha újra. Hacsak nem Szatmáron...


A California Streeten szállok siklóra, hogy más szemszögből is láthassam a várost. Ezt a vonalat a helybéliek is használják, ez nem a „túrista-vonal”. Kinyomoztam, hogy a város panorámája a belvárostól nem messze fekvő Dolores Misszió Parkjából csodálatos, amennyiben tiszta az idő. És én bíztam a várossal kialakult kapcsolatomban, s abban, hogy a köd ezúttal sem fog beleszólni a programomba. Sötétedésre már kinn is voltam a parkban, ami egy dombon van, és valóban lenyűgöző látványt terített elém. A tejfelszerűen az óceán felől a városra szivárgó köd feloldotta az ég egyhangú feketeségét, az esti szél pedig megborzongatta a magasra nőtt pálmafákat. A park dombján sokan üldögéltek. Ki a füvön, ki a padokon. Beszélgettek, énekeltek, vagy csak nézték a várost. 
Ez a pillanat méltó búcsú volt számomra újdonsült barátomtól, Friscótól. Bár, még mialatt rtam ezeket, rámszóltak, hogy ha jót akarok, egy helybélinek sose Friscózzak vagy SamFranezzek ... Nekem ár csak Frisco lesz, mert az ember a barátját úgy becézi, ahogy akarja.


Utózönge


Péntek este volt, zakatolt a hétvégébe öltözött esti város. Utam a világhíres Castro negyeden vezetett a villamosomhoz a Mission Dolores Parkból. A másság  és a bohémság ízléses ötvözete Castro, minden szeglet ismerős lehet filmekből, leírásokból, fotókról.  A névadó színház, a színes vendéglők és rengeteg, mindenféle ember, akikben egy a közös, az életigenlés, a gondtalan szórakozás vágy, és a mosoly... Azt éreztem egész idő alatt, amig Frioscóban bolyongtam, hogy engem itt szeretnek. A Castron felfelé sétálva a Market Street felé, ahol a villamos végállomása van, a sok szembejövő mosolygó fiatal láttán nyomatékosult ez bennem. 


Mekkora élet van ebben a városban! - mosolyogtam én is magam elé önkéntelenül is, és betértem vacsorázni egyik vendéglőbe. Olyan furcsa volt a kinti zajos életből behúzni magam mögött az ajtót, azonnal el is döntöttem, elvitelre kérem az ételt. Hozzászoktam, New Yorkban bárhol, s akármilyen körülmények között esznek. Felszálltam, hát a villamosra, és elkezdtem falatozni. Utolsó pillanatban egy rőtvörös ipse esett be az ajtón, és végigpásztázta a szerelvényt, majd imbolyogva némi kedverősítő intenzív hatása alatt egy székhez egyensúlyozott. Nem mulasztotta el vidáman rámköszönni. Aztán mit gondolt, mit nem, felállt, és felém lavírozott a már naj-naj villamoson. A lendületet nem jól számolta ki, mert majdnem túlszaladt rajtam, de elkapta a rudat, megpördült rajta - kétszer is - és visszatámolygott. Leült elém, és felém fordult. Lármás bráhaszag köszönt vissza rám a szájából, amit azért nem csukott be, mert szélesen mosolygott valamennyi sárgás fogával.


- Hát, helló! - lihegte rám.
- Ühüm. - mammogtam, hisz teliszájjal nem illik...
- Minden rendben?
- Hjah.
- Hát... Te eszel...!
- Mhmm.
- Te TÉNYLEG eszel!...


Elképzelni sem tudtam, mire utal, de lassan derengeni kezdett, hogy valamikor még én is meglepetten vettem tudomásul, ha New Yorkban valakit enni láttam számomra szokatlan helyeken. Ebbe azonban annyire beleszoktam, hogy teljesen megfeledkeztem magamról. A veres pasi meg nagyra kerekedett szemekkel nézett rám, majd a kajára, és őszinte döbbenettel az arcán mosolygott.


- De tényleg eszel. Itt... - ismételte.
- Tudod, New York-i vagyok...
- Jaaaaahjjjj. Nem baaaaaaj - lihegte a mosolya mögül. - Nem baaaaaj. Rendben van!...


És sasszélépésekben az ajtóhoz vontatta magát. Onnan még visszanézett. Cinkosan rámmosolygott, és elismeréssel vegyes meglepettséggel fejet csóvált, és egy iramlással leszaladt a lépcsőn a következő megállónál.


New York, 2012. február 26.

2012. február 25., szombat

Barátom, Frisco (3)


Érdekes módon, nem délutáni szundira vágytam, amikor a spagetti mellől felálltam, hanem arra, hogy mihamarabb minél többet megismerjek San Franciscoból. A belváros szívében van egy sok virággal és festőművészek hadával tarkított tér, ez a Union Square, de az egész belvárosi negyedet így emlegetik több utcányi körzetben. A február derekán is zöldellő pálmafák alatt virító hófehér ciklámenek és egyéb szépségek között, na meg teraszon italozó turisták asztalai mellett sétálva jutok vissza a Market Streetre, ami a frissiben beszerzett térképem szerint vízhez visz, egészen pontosan a San Francisco-i öbölbe.  Az jár az eszemben, miközben a nem túl harsány, mégis élettel teli délutáni jövés-menést figyelem a tiszta és rendezett sugárúton, hogy akármelyik pillanatban is szembejöhetne velem egy ismerős. Ez olyan. 


Az Embarcadero egy az öböl mentén húzódó, magas pálmafákkal szegélyezett út, ahol a belváros felől érkező villamosok tovafutnak a Fisherman’s Wharfra, a város egyik legkedveltebb kiruccanó mólójára. A Market és az Embarcadero találkozásánál van San Francisco kikötője, innen indulnak a kompok is a távolabbi negyedekbe vagy az öböl túloldalára. Az öböl felett pedig a várost Oaklanddel összekötő hídcsoda, a Bay Bridge öleli össze a belátható környéket. A délutáni verőfényben ezüstösen csillámló építészeti csoda olyan barátságos és méltóságteljes, hogy egy pillanatra sem az jut az ember eszébe, milyen hatalmas. Amikor 1936 végén teljesen elkészült hosszas technikai megpróbáltatások és politikai, no meg pénzügyi viták után, a világ akkori leghosszabb hídja volt, és a középső tartópillére magasabbnak számított bármelyik San Francisco-i épületnél.


Ülök a mólón, albatrosszok és napfürdőzők társaságában, még bajor muzsikusok is megpihennek a déli békében. Kompok libegnek a vizen, hajók érkeznek, uszályok vonulnak be az öbölbe az óceán felől, mint sejkek és előkelő fejedelmek. A hídon gyufásdoboznyi autók, és amerre a szem ellát, az öböl kékje, amit a repülőből láttam. A híd pedig a maréknyi felhőkarcoló bokrába torkollik, oda eregeti be az érkezőket. Joggal érezhetné az ember magát aprónak ennyi hatalom társaságában. De ehelyett óriásnak érzem magam, nem azt, hogy rámnehezedik minden, ami körbevesz, hanem ellenkezőleg: értem van itt minden. És főleg a napsugár.


A kikötő épületében a piac. Zöldségek és friss gyümölcs, halak, tengeri izémizék, és mindenféle finomság: péksütemény, szemünk előtt a kemencékben sült kenyerek, cipók és sajthegyek. Minden jelzi a San Francisco-iak egészséges életre való törekvését, amit majd Timi barátném is megerősít hozzátéve, hogy keveredik ebbe némi sznobista túlzás talán, de tény, hogy a kaliforniaiak adnak magukra, környezetükre és az életmódjukra. 


Élvezem, hogy minden sétatávolságban van, és nem vesz igénybe órákat sehová sem eljutni. Jócskán délután van mégis, amikor a belvárosba érek vissza, hogy bejelentkezzem a szállodámba. A szálloda maga is érdekesnek ígérkezett az előzetes ismereteim alapján, de a legfontosabb momentum egy zuhany és a hátizsáktól való megkönnyebbülés, hogy aztán felfrissülve folytassam a városfelfedezést.


Ha Amerikában valamit nagyon lehet szeretni, akkor az mindenképpen az, ahogy egy számítógépről mindent el lehet intézni. Sőt, lassan enélkül már semmit sem... Ez viszont nem annyira jó. De a demagógiába zuhanás előtt inkább visszatérek a szállodára, amit interneten kerestem ki tapasztalt kollégáim tanácsai alapján. Szerencsém, hogy elég rafinált internetező vagyok már, és sokat megélt ahhoz, hogy szelektálni tudjam az információkat, amelyek helyenként túldícsérnek vagy épp elriasztanak jelen esetben úticélomtól, San Franciscotól. Az emberek által tanácsként feltöltött megjegyzések szerintem egy galamblelkű embert egy életre szobája falai közé száműznének, mert ki se merne lépni onnan, ha elolvassa azt a rengeteg szörnyűséget, amit egyesek leírnak: életekre törő hajléktalanok, gyanusan ólálkodó alakok, akik ellepik a város utcáit, amint lemegy a nap, poloskainvázió, ártatlan embereket molesztáló tüntetők, fiatal és kevésbé fiatal hölgyek ártatlanságára (vagy annak nyomaira) törő szatírok és hasonlók. Én azonban abból indulok ki, hogy New Yorkból érkezem, márpedig ennél vadabb környék aligha lehet San Francisco belvárosa, de később Timi is alátámasztja, hogy a keleti partokhoz képest, sokkal nagyobb biztonságban érzi magát, és nem okoz különösebb gondot az sem, ha este akár egy félreesőbb környéken is kell keresztül haladnia. Nyilván, a vészmadarak minden jel szerint valami istenhátamegetti tanyáról vagy kisvárosból irogatnak ilyeneket, ahol azért nincsenek hajléktalanok sem, mert kipusztultak, ha voltak is: halálra unták magukat.


A King George pár órás keresgélés és tanulmányozás után maradt fenn a rostámon. Belváros szíve, tetszetős külső, hangulatos belső. Irány! Nem csoda, hogy brit zászló lengedez a bejáratnál, a szálloda a régi angol filmekbe visz vissza. El tudnám képzelni, hogy átteleljek itt, a hallban töltve az estéket a kényelmes fotelben teázva és fecsegve hasonszőrűekkel meg a recepcióssal a világról, ami az ablakon keresztül beszivárog ide a kinti nyüzsgésből, vagy a bárban konyakozni esténként egy billiárd mellett. De most nem vesztegetem az időt a recepcióssal, hanem elrendezkedem a szobámban, átfutom a leveleimet, és már látom, hogy nem hiába számítottam rá, hogy szembejön majd egy ismerős az utcán, mert Timi barátném, aki mostanában bútorozott be San Franciscoba,  már felfedezte a telefonomról feltöltött képemet a Facebookon a Union Square-ről, és ki is találtuk, hogy minél előbb sort kell kerítsünk egy közös italozásra, hogy egyben összefoglaljuk, kinek merre járt az útja az elmúlt években.


Üdén és a városhoz illő fiatalos lendülettel eredek neki a dimbes-dombos városnak. A szállodám mellett valóban tüntetnek valami zsarnok munkáltató ellen. Majd hárman vannak, és annyira hangosak, mintha nyolcan lennének. Sokan fotózzák őket, engem nem hoz lázba, New Yorkban néha útban hazáig két-három, ennél sokkal nagyobb tüntetésbe szaladok bele... De legalább már tudom, mire utalt az egyik bejegyzés az interneten. Egy másik utcasarkon, közvetlenül a Union Square bejáratánál „Nagymamák a háború ellen” címmel van megmozdulás. Na, az veszélyes ...


Ha eddig a sík belvárosi tereket jártam, most a belvárosra magasodó, illetve oda ereszkedő Powell Streetre kaptatok fel, kicsit lassabban, mint a matuzsálem-járművek. Sorra csilingelve hagynak el, kirándulók lógnak a lépcsőkön, a foganytúkon. Minél magasabbra jutok, annál pazarabb a panoráma. Egyik részről, mögöttem alant a belváros késő délutánba fordult ébredező fénypompája, másrészről hullámosan emelkedő meredek utca az Oroszhegy - Russian Hill, és két másik oldalról meg meredek ereszkedő az öböl felé. Egyik felől a híres San Francisco-i kínai negyed, másrészről meg a rálátás a kikötőre és a Telegraph Hillre. A Chinatown felé ereszkedek le a tetőről. Előbb még izgalmas, pagodaszerű építmények, hangulatos piacok, kirakatok, majd a nyomorgó részen át vezet az út. S ez még mindig a Powell Street, ami a belváros fényűző pazar helyein is bennfentes, de azt csak most veszem észre, a sikló már korábban elkanyarodott, és másfelől viszi le a túristákat a Fisherman’s Wharfra. Alkonyodik, amire elérem az öbölt, a magasból érkezve nem nehéz felfedezni az Alcatrazt, a hírhedt egykori szövetségi börtönt, ahol Al Capone mester is több-kevesebb időt volt kénytelen eltölteni. A 39-es mólónál érek a partra, ahol ismét az Embarcaderot keresztezem és a villamost. A Pier 39 vendéglőkkel, boltokkal és pompás sétaterekkel felszerelt virágoskert a víz partján. Egy külön deszkázaton, kellőképpen elérhetetlen távolságra az emberektől fókák hada sziesztázik hangosan kiabálva, hancúrozva, dulakodva vagy épp csak lustálkodva. Az oroszlánfókák helyi látványosságnak számítanak, imádják ők is San Franciscot, az év nagy részében szeretnek itt tanyázni a látogatók nem kis örömére. 
A lenyugvó nap téglavörös hátterében Alcatraz szigetén túl a Golden Gate kontúrja is kivehető, az öböl fölé magasodó város pedig meggyújtja fényeit. Az tűnik fel, hogy Friscónak nincs az az állandó tompa morajlása, amit New Yorkban megszoktam, s amit a város minden szegletében jól hallani. San Francisco csendes, békés, fókazajos, sirályrikácsolásos, villamos csilingelős. A mólótól az Embarcaderón a villamost és a hívogató üzletsorok fényeit követve rövid séta után jutok a Halásztanyára, a Fisherman’s Wharfra. Az egykori halpiac ma túristanevezetesség, nagyszerű vendéglők sorakoznak, de aki elvitelre szeretne friss tengeri cuccokat, minden bizonnyal talál itt ínyére valót. 


Kicsit viszolygok a kínai negyeden való esti sétától, inkább a meredek utcát választom a belvárosba visszajutni, ahol a sikló is közlekedik. Nem is csalódom, hisz a Russian Hillre felkapaszkodni tüdőszaggató ugyan, de legalább helyet készítek a vacsorámnak, edzésben tartom a csinos lábaimat, amit a latin aszonyok olyan előszeretettel kommentálnak nyaranta a reptéren, ha rövidnadrágban járok, és újabb pazar kilátásra teszek szert a magasból.
A belvárosi teraszon magamhoz vett vacsora után mind jobban érzem az időeltolódás óráit, a sokezer átrepült mérföldet, a sok legyalogolt kilómétert, és úgy gondolom, hogy ilyen helyzetekben az ember plusz kényeztetést is megengedhet magának, mint például gumimacikat és egy karton sört a hotelszobájába.


És akkora boldogság, amikor az ember egyensúlyban van önmagával, és egyet is ért saját ötletével. Mert én egyetértettem.


(folyt. köv.)

New York, 2012.  február 24.

2012. február 24., péntek

Barátom, Frisco (2)


Amint a nagy szabad tér közepén állok, és miközben süt rám a januárban szokatlan tavaszi nap, szól a zene - talán egy utcazenész produkálja magát, odébb meg egy ripacs cilinderben, és kopott frakkban tessékeli be a sorbanálló túristákat a villamoskocsiba egy kis jutalék reményében. Ami ki is kerül neki, hisz a túrista minden hajlandó elhinni, ha szabadságon van, azt is, hogy ez a kéregető a villamosvállalat valamiféle alkalmazottja lehet. Az amerikaiak meg imádnak „tippelni”, azaz borravalót adni. Nem tudtam még megfejteni, pontosan miféle belső indítékok miatt, de ebben a pillanatban nem is lényeges. Gyermekkorom jut eszembe, amikor azért szerettem bele Nagyváradba, mert villamosok jártak. A villamosok fővárosa azonban - mostmár tudom - San Francisco. A fő utcának számító Market Streeten szebbnél szebb múzeumi példányok csilingelnek fel s alá. Frisco nemhogy csak fővárosa, hanem a mennyországa is ezeknek a drága kis játékszereknek. A világ minden táján kiszolgált és halálba küldött szerelvényeket vásárolta fel a város, és indította új életre őket San Francisco utcáin. Egyikükön olvasom - hisz büszkén magukon viselik önéletrajzaikat - hogy Milánóban szolgált a 30-as években, majd Németországba került, ahol nyugdíjazták pár év után. Most ragyogó formában robog ide-oda Frisco pálmafás kanyargós utcáin a Castro negyedtől a halászok mólójáig a Fisherman’s Wharfig. Egy másik Chicagóban élt, de berni, sőt, New York-i darabok is elősorakoznak.


Az előbb, amikor villamost emlegettem a cilinderes fickó kapcsán, tulajdonképpen nem is ezekről a villamoskról beszéltem. Sőt, nem is villamosokról beszéltem. A meredek utcákon fel- és lefelé közlkedő múzeális járművek, amit az egész világ San Francisco-i villamosoknak ismer, nem villamosok, hanem siklók. Kábelvontatta szerelvények, amit itt Cable Car-nak hívnak. 1873 augusztusa óta róják a lejtőket Friscoban, amikor egy Andrew Hallidie nevű derék ember, akinek nem mellesleg kábelgyára volt, útjának eresztette őket. A jólelkű gyárosban akkor indult el a gondolat, amiből később ezek a pompás járművek pattantak ki a XIX. század  végén, amikor egy lóvontatta vasúti kocsi egyszer visszagurult a meredek utcán magával rántva az igavonókat, és valószínüleg megpecsételve ezzel Mr. Hallidie aznapi felhőtlen kávézását a Powell Street valamelyik hangulatos, utcára nyíló kávéházának teraszán.


A csepp ékszerdoboz a hegy tetejéről egyenesen a macskakövezett tér lelkéig suhan le, szinte-szinte összefut a pár lépésnyire forgó-morgó villamosokkal. Ott egy faporondra húzzák, és a vezetője kiszáll, nekitámasztja a hátát a kocsinak, és a nagy forgón szépen megfordítja azt, és már készen is áll egy újabb kaptatásra egy újabb kíváncsi csoporttal. Helybéliek is utaznak, főleg kora reggel, vagy ha elférnek a túristák mellett a fapadoson. Hisz ahhoz igencsak jó kondíció kell, hogy az ember ezeket a lejtőket fel és alá naponta többször is akár megmássza. Igaz, első látásra nyilvánvaló volt számomra, hogy a kaliforniaiak sportosak, vidámak, lazák és napszemüveget hordanak. Juteszembe! Megint megindult a telexgép a fejemben, és a hosszú „otthonfelejtettem”-listámhoz a napszemüveget is hozzáírta. Azonnal rohantam is a napszemüvegeshez. Hogyan másképp is élném túl ezt a másfél napot Kaliforniában napszemüveg nélül?! Amikor ez is megvolt, még mindig nem volt dél. Imádtam ezt. Mintha direkt nekem lelassították volna az időt, hogy ezt a jót minél tovább élvezhessem. A szállodámba azonban délutánig nem jelentkezhettem be, így nyakamba vettem a várost, hiszen semmi elvesztegetnivaló időm nincs. Ez teljesen nyilvánvalóvá vált számomra. Sőt, kezdtem attól tartani, hogy nem lesz elég még belekóstolni sem Friscóba. Ebéddel kezdtem, mert ott ugyan dél sem volt, a gyomrom New York-i idő szerint már erősen morgolódott nekem, azt hiszem, attól tartott, éhségsztrájkba fogtam. Mert ő ott belül nem tudhatja, hogy én itt kinn mire vagyok képes. Vagy mire nem. Az utazás időben felér egy európai repüléssel, és ha az ember abba az irányba indul el, s ugyanennyit utazik, vacsorát, ozsonnát, sőt reggelit is kap még leszállás előtt. Idebenn azonban azt mondják ezek az elvetemült repülős kompániák, elég nagyseggűek az amerikaiak, legalább addig ne zabáljanak, amig repülnek. És csak perecet adnak 10 grammos kiszerelésben. Vagy mogyorót. Rá meg egy jégkockák közé csepegtetett italt, ezzel el is vagy rendezve egy pár órára. (Ó, hogy utálnak mindenhol, amikor hozzáteszem, „jég nélkül kérem”) Ha szépen kér az ember, kaphat még egy pakk ropit. A légitársaság meg elkönyveli, mennyire népszerű az X cég mogyorója. Ami teljességgel igaz is, én nem bajlódom senkinek sem a mogyorójával, csak az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ha az ember olyan éhes, hogy a szék támláját is megropogtatná már kínjában früstükre, szaporája van akármilyen rágcsálnivalóknak is. Én sokszor féltem is az utaskísérőket, hogy egy éhes amerikai, mint valami vérmedve rájuk veti magát, amikor a kis kosárkában a tízgrammos mogyorókat lötyögtetik végig az utastéren. Jó is, hogy ez eszembejutott most, mert szólok Frenknek, aki nagyon fontos szakszervezeti megbizatásban tárgyal a céggel való szerződésről, és megmondom neki, ezt mindenképp vegyék alaposan fontolóra.


Az ebédet a Powell Streeten költöttem el egy teraszon, ahol valószínüleg a fentebb említett Mr. Hallidie is pompás délelőttöket tölthetett el anno egy kávé és a San Francisco-i Híradó című nagyszerű újság színvonalas társaságában. Mert hát lóvasutak sem mindig csúszkáltak vissza a lejtőn, voltak békés egyszerű napok is errefelé. Bár, nem mondhatnám, hogy most nagyon zaklatott élet folyik itt, sőt, jobbára úgy tűnik, ebben a városban minden arra összpontosul, hogy az ember jól érezze magát, függetlenül attól, hogy rezidens vagy csak látogató.


Igazából, bármennyire is igyekeznék, nem tudnám megkerülni a sztereotípiát, hogy San Francisco Amerika legeurópaibb városa. Emiatt lehetett, hogy olasz vendéglőt választottam, hogy azonosuljak a hangulattal. New Yorkban még bevállalom a kínait is, mert ezeket már ismerem, és azonnal kiszúrom, ha olyasmit akarnak feltálalni nekem, aminek kétes az eredete vagy legalábbis az állaga. De ki tudja? Lehet az San Francisco-i vágottszeműek rafkósabbak, és ha nem figyelnék oda, hisz az ember szabadidejében hajlamos magát kicsit elereszteni, lazábbra fogni a gyeplőszíjat, nos akkor még akármi is kerülhet a tányéromba. Pók vagy macska. Esetleg házatlan csiga is. Én pedig a sárgaságot a jelenlegi amerikai egészségügyi rendszer árnyékában nem szívesen próbálnám ki.


(folyt. köv.)

New York, 2012. február 23.

2012. február 23., csütörtök

Barátom, Frisco (1)


... szóval az a helyzet, hogy nehezen mondható bármi rossz is erről a városról – zárta a dícséretfelhőt San Franciscoról búzavirágkékre kerekedett szemekkel nagyot kortyolva a tizenkét éves viszkiből Timi az Embarcaderora nyíló csinos kis teraszon, ahol a mind harsányabb zajongás jelezte a hétvége közeledtét. Mi meg csakis amiatt ittunk tizenkétéves viszkit, mert Timi már korábban a tizennyolcast megkóstolta.


Az, hogy hogyan kerültem Friscoba éppen olyan mesés, mint ahogy az is, ahogyan szatmáriak életem kusza útvonalai mentén mindjárt-mindjárt felbukkannak. Kollégáim ezt akkor észrevételezték, amikor nyilvánvalóvá vált számukra, sehogysem hihető, amit magamról mondtam nekik, hogy márpedig nekem ebben az országban senkim sincs, minekutána egyiküknek sincs annyi földije szétszórva kies e hazában, mint nekem, aki – bármelyik tájegységről legyen is szó, elő tudok hirtelen kapni egy ott élő szatmárit példa gyanánt. Az pedig, hogy az Embarcaderora nyíló csinos kis teraszon ülök egy tizenkét éves viszkit nyalogatva olyan régi korokba vezethető vissza, amikor azon morfondíroztam, hogy – persze csak New York után – hirtelen el akarnék valamerre jutni a kontinensen, akkor az a hely mindennél előbb csakis San Francisco lehet. Főleg, hogy Elekes Frici barátom olyan szépséges szeretnivalósággal mesélte a várost, és azt a titkot is elárulta nekem, még mielőtt idejutottam volna, hogy bizalmasan csak Frisconak szólítják a bennfentesek. De hogy ennél is még inkább közelképbe hozzam Friscoba kerülésem körülményeit, elég az hozzá, hogy napsütésre vágytam és sok vízre. 


Amikor az egész kontinenst átívelő repülést követően a gép megkezdte a süllyedést az öböl felett, már éppen elegendő okom jutott az örömre. Onnan kezdve, hogy végre megmozdulhatok, el egészen addig, hogy a nyugati partokra érkeztem, ahol három órát máris megspóróltak nekem azok, akik az időzónákat kitalálták. Ami az én esetemben azt jelentette, hogy három órával tovább lehet majd fenn maradni, és három órával tovább lehet majd aludni. Akármilyen egyszerűnek és értelmetlennek hangzik ez, be kell látnunk, hogy az ember szabadidejében mindenféléknek képes örülni – és ez a jobbik eset.


Az örömök sorozata pedig ott folytatódott, amikor egy röpke metrózás után felszínre kerültem, és a város közepén találtam magam. Fel is szakadt belőlem egy vidám és megkönnyebbült sóhaj:


- De hát ez csudajó!


És ebben minden benne volt, ami abban a pillanatban körbevett, és minden, amit mind emögött sejteni lehetett. Ez pedig a hazaérkeztem-jellegű érzés volt, amivel az ember nem szokott nagyon dobálózni, és nem hagyja magát becsapni sem vele úton-útfélen. De most nagyon is úgy tűnt, menthetetlenül jó helyre érkeztem.


Térképmániás vagyok, és meglátásom szerint mindenkinek annak kellene lennie, és máris sokkal kevesebb gond lenne a világban. Kathy kolléganőm, aki előttem már járt ott, egy nappal az utazás előtt el is látott az általa beszerzett példányokkal. Hamarabb azért se tehette volna, mert két nappal az utazás előtt, nem is sejtettem, hogy San Franciscoban ér a holnapután reggel. Olyan váratlanul sietett ki az agyamból ennek az utazásnak az ötelete, hogy magam is meglepődtem, mekkora bravúrokra vagyok képes agyilag, és ugyanakkor derűs boldogsággal vettem ezt tudomásul. Nekem az utazással sok egyéb mellett azonban a munkahely-grrrrr problémája is adódik. Az embernek a szabadnapján hajnalban felkelni is éppen elég, de az, hogy a munkahelyére is bemenjen, legfennebb csak annyira igényli, mint a hátába nyilallást. Márpedig repülőre szállni a reptéren kívül bárhol máshol igencsak komoly akadályokba ütközik manapság. Annyit azonban bármelyik esendő és halandó megenged magának a szabadnapjának hajnalán, hogy anyjába kívánja az ébresztőt, és minimum hatszor kinyomja a szundi gombot. Persze ettől csak még izgalmasabb lesz a történet, mert egy nadrág félszárában alsógaytában szökdösni fogat mosva, miközben a késznek hitt csomagolást valamilyen oknál fogva újra kell tervezni, a legkellemesebb előjátéka egy utazásnak. A fogkefét aztán a Houston Street sarkán kivettem a számból, és a kukába dobtam, és mire az Avenue B-re értem, a kabátom is rajtam volt, szerencsére, a táskám ismeri az utat, és hűségesen gurult utánam, néha le-lemaradozva. És amikor az ember lihegve beugrik a záruló metróajtón, elégedetten rogy le az első székre, és boldog mert elérte az utolsó szerelvényt, amelyikkel még van esélye a repülőgépéhez, és ez ugyanaz a pillanat, amikor eszébe villan, minden, amit elfelejtett. Esetemben a lista reménytelenül gerjedt, mint régen a telexgépből folyó üzenetek. Ahhoz fogható pedig nincs, amikor a magamfajta térképmániás eszement úgy indul el  egy vadidegen helyre, hogy a térképét az útvonaltervvel és a naplóval együtt a múltesti konyakos pohár mellett felejtette, az ágy mellett. Külön öröm azonban, ha a zsebben a tegnapi péksütemény vásárlás nyugtája illetve egy tavalyi színházjegy is fellelhető. Ezekre bárhol szüksége lehet még...


Sehol nem állok sorba, hanem igazolványomnál fogva berángatom magam a biztonságiakhoz, ahol egy megdöbbentő kérdéssel kell szembesülnöm, viszont a biztonság érdekében össze kell szednem magam, és megtalálni a megfelelő választ rá. A tiszt a személyimmel és a szolgálati igazolványaimmal a kezében kitartóan azt kérdezgeti ugyanis, hogy hívnak. Bármire készül az ember ilyenkor, de ilyen váratlan feladatra nem számítottam, el is akadt a lihegésem. Mondom, mi van?... Az meg csak ismétli: Mi a neve? Hogy hívják?... Rögtön az fut át az agyamon, hogy az apróbetűs részt nem tudja elolvasni az igazolványról, vagy lelopódtak a betűk, és ettől nagyon gondolkodóba estem, olyannyira, hogy a választ is elfelejtettem a kérdésére, sőt azt sem tudtam már, mit kérdezett. Kérdem hát, újfenn: Hogy mi vaaan? ... Hát hogy mi a neve?


Mikor aztán közös erőfeszítéssel kiderítettük a nevemet a három igazolvány alapján, amivel más napokon napjában nagyon sokszor és kérdések nélkül is átmegyek ugyanott, zajos ünnepléssel beértem a felszálló kapuhoz. Igaz, zokniban és derékszíj nélkül, mint ahogy az általam oly mélyen elítélt és megvetett elkéső utasok szoktak becsörtetni, és legalább annyira utáltam magam, mint azokat szoktam. Szolgálatos kollegina búcsúpuszit nyom a homlokomra, belök az ajtón, és be is húzza a gép ajtaját. Innentől meg irány a kaland!!!! 
A végtelennek tűnő út első perceiben az is bevillan, hogy mind az olvasni- mind az írnivalóim ugyanott maradtak, ahol a térképeim, naplóm, útitervem, meg a tegnapi konyakospohár. Egy ilyen utazás körülményei közepette talán legkevésbé sem segít az ember közérzetén és világszemléletén, ha a zsúfolt gépen mellette ülő szemrebbenés nélkül sunyiban az orra alá fingik. Mert mondanám én, jaj, de szívesen, hogy szellentett vagy pukizott, de abban a rothadással keveredett áporodott szarszagban nehéz ennyire fennköltnek lenni. Mert erre még Marci barátom is azt mondaná: Neked már annyi ecsém, mert rohadsz belülről. És bármennyire is utáltam a manust, az még csak meg sem fordult a fejemben, hogy az összes választék közül, ő éppen paradicsomlevet fog rendelni, amit Nebraska felett egy légörvényben vidáman rámlöttyint.


És ahogy ott álltam Frisco szívében, magam mögött tudva bloodymaryt és a konyakospohár mellett hagyott fontos dolgokat, mélyen és elszántan élvezve az említett otthonlét-érzetet, behúnytam a szemem, és percekig csak azt élveztem, hogy süt rám a nap. Ennél, én azt hiszem, -vannak az ember életében pillanatok, amikor - nem is kell sokkal több.


(folyt. köv.)

New York, 2012. február 22.

2012. február 7., kedd

Mi, bunkó nyújorkiak


 „Ha Isten meg akar bolondítani valakit, teljesíti minden vágyát.”


S hogy az pontosan úgy van, ahogy Coelho mester nagyon találóan szavakba foglalta, sokszor jut eszembe. Néha a magam életének történései juttatják szóhoz ezt bennem, máskor meg a környezetem. A drága nyújorkiak között nem kevés olyan szaladgál, akinek már a jelek szerint minden vágya beteljesedett, bár úgy gondolom, egy kívülről idepottyant lénynek helyenként olybá tűnhet, ebben a városban senki sem normális.


Reggel kiverte az álmot a szememből, amikor olvastam az újságban a vezető hírek között, hogy a bronxi állatkert bogárdája néhány nagyon ritka féle csótánybogarat szerzett be minden nyújorki legnagyobb megelégedésére. Egy a szabad musztángok módjára vágtázó gazdasági válság kies belsejében osztva-szorozva a munkanélküliségi és egyéb rekordokkal, meggyőződésem, hogy sokan a szívükhöz kapnak örömükben, ha ezt megtudják, sőt, olyan is lesz, aki fél lábon ugrálni fog az N-es metró Lexington Avenue és Queensboro Plaza közötti folyam alatti hosszú szakaszán. Pedig a drámai része eztán következett a cikknek. „Szerelmének, ha Valentin napra egyedülálló ajándékot szeretne szerezni, nevezzen el róla egy csótányt” - sok pénzért, hogy tényhű maradjak. Ez lehetett a másik pillanat, amitől Rodrigónak, aki most a tegnapi sörök bráhájától átitatott szájszagában szenderegve az ajtó melletti ülésen a vészféknek támaszkodva örömében összeért a csinosan fazonírozott szemöldöke. Mert gondolt ő már mindenre az asszonyával kapcsolatosan, hogy a fényes flitteres milkalila miniruhát megveszi a dagadt cselédnek a Targetben vagy valami istentelen magas sarkú körömcipőt a csámpás csülkére egy csibeharapásnyi tangabugyival. Az is megfordult a velejéig perverz agyában, hogy egyszerűen csak masnit köt magára, és úgy veti oda a testét  Angilicának. De hogy egy csótányt nevezzen el róla a bronxi állatkertben, valahogy kívülesett a komfortzónáján. Mert még egy viziló is más, egy rinocérosz is, de egy csótány...


Arról nem is beszélve, ha egyáltalán lenne szeretőm, mekkora kihívás lenne számomra ezzel az ajándékkal előhozakodni, mert nem vagyok a szavak mestere, és csak hebegnék-habognék, amikor meggyőztem végre, hogy ellátogassunk a bronxi Zoo-ba: „- Bébi, ezt a csótányt úgy hívják, mint téged!” - és peckesen kihúznám magam. Tartok tőle, alaposan magamra ráznám a pofonfát.És még mennydörögne is.


Elég az hozzá, hogy máris éberen olvastam el a címlapsztorit, ami tudtunkra adja, vagy inkább megerősíti, ami sok New York-i sztereotípia egyik alappillére, mint a rizsevés a kínainak, hogy a nyújorkiak bunkók. Mi több, olyan ranglistát állít fel, ahol mi szerepelünk élen, a hegy tetején, messzi magasan mindenkitől elhúzva. Mondom, bunkó anyád! Nézem, ki állította fel ezt a toplistát, s hát a turisták. Ugyanott, a másik cikkben egy másik statisztika, hogy a túristák legkedveltebb úticéljai élén - láss csodát: New York szerepel. Akkor itt valaki félrebeszél, vagy a túristák házhoz jönnek a lófaszért, amennyiben jól értelmezem. Eszembejut, napjában milyen sűrűn vagyok „bunkó”, „seggfej” és hasonló fennkölt jelzős nyújorki. Az amerikai turista ugyanis eleve (a hülyeségekkel) felvértezve érkezik oda, és őt már olyanok, akik csak tévésorozatokból ismerik New Yorkot alaposan felkészítették a kemény város, türelmetlen szemétségére. Amire hozzámszól, már ő az antiszociális kismalac, és azt mondja, csesszem meg a létrámat, jó?... Pedig tudhatnák, s aki nem így közelít a témához, az meg is tapasztalhatja, hogy a nyújorki, ha megkérdezed tőle, merre van a huszonhatodik utca, nem azt feleli, hogy rögtön a huszonötödik utca mellett, bár igaz lenne, és kézenfekvő, hanem az a nyújorki igenis abbahagyja a verekedést, a lövöldözést is, odalép, leporolja „I (szív) This Fuckin Fuck City” feliratú elnyúlt nyakú pólóját, és elmagyarázza, hanyadik saroknál kell letérni majd balra, a hotdogárustól számított első kanyar mögött az utca túloldalán a kilencedik kereszteződés után a Starbuckstól egy hajításnyira. A másik Starbucksnál.


„A New York-iak nem jobbak, mint mások. Csak úgy öltöznek.” Ezt ma olvastam. Igaz, semmi köze ahhoz, amiről szó van, csak eszembe jutott.


Másrészről teljesen nyilvánvaló, hogy az, aki visítva rohangál letolt gatyával a Times Square-en, körbehugyozza a Central Parkot, vagy elegánsan végigokádja a metrót hajnalban, és tüntetés ürügyén elfoglalja, és besátrazza az ikertornyok áldozatai tiszteletére fenntartott hangulatos kis emlékparkot, az nem a nyújorki. Mert nyújorki is kétféle van: az adófizető, és a feketemunkás. Aki itt él, és akinek a jövedelme majdnem felét havonta legombolják sarcokba, és aki a szövetségi adón túl, azért is adóz, mert ebben a városban lakik, és azért is, mert ebben az államban él, amit valahogy úgy rajzoltak meg, hogy az a heves érzés támad az emberben, csakis amiatt nyúlik be ez a csücske az öbölbe, hogy New York City ne New Jersey-hez vagy Connecticuthoz tartoztassék,ez a nyújorki nemigen fog a saját levesébe beleköpködni. Sok túristának azonban mintha éppen itt menne el az esze, és múlna el a vele hozott jómodora.


Ezek a jóravaló New York-látogatók arról is sziklaszilárdan meg vannak győződve, még mielőtt ideérkeznének, hogy a nyújorkiak sietősek, türelmetlenek, és minden valószínűség szerint, emiatt barátságtalanok. Pedig idestova másfél évtizedes nyújorkismeretem birtokában teljes meggyőződéssel állíthatom, hogy aligha van a nyújorkinál ráérősebb nagyvárosi lény a világon. Egy olyan, akinek legkevesebb másfél órájába kerül bárhova is eljutni, semmiképp nem lehet türelmetlen. Legfeljebb a hülyeséggel szemben. Bár ennek is van két oldala. Hisz hülyeségből is annyi befolyik ebbe a városba, hogy jobbára inkább belefásul a nép abba is.


Ilyesforma gondolataimba vagyok elmélyedve ebédszünetem idején a repülőtér folyosólyán lépkedve. Egy már távolról is bűbájos balfék csörtet elém, és miután keresztül taszítja a poggyászkocsit a jobblábamon, minden előzetes nélkül odabüffent:


- 617
- Mi 617? - kérdem.
- A járat. 617. 
- Értem. Mi a kérdése, uram?
- Hol van?


Kedvem lenne vidáman azt felelni: ha járat, akkor nagy valószínűség szerint a kifutópályán lesz, vagy a levegőben, de nem tehetem, így próbálom kibogozni, mit is akarhat a nyájas ismeretlen, hogy mihamarabb túl legyünk ezen az egymással való kalandon.
- Érkező vagy induló?
- Hát, érkező. Persze, hogy érkező. Most szálltam le.


Kedvem lenne vidáman azt felelni: ha most szállt le, akkor teljesen bizonyos vagyok benne, hogy ön a legmegfelelőbb ember, aki velünk megoszthatná, hol is van az az érkező, avagy már - a jelek szerint - beérkezett járat. De nem tehetem. Így kérdezek:
- Ó, ha jól sejtem, ön a futószalagot keresi, ahová a poggyásza érkezik.
- Azt hát - ugat vissza ingerülten a kedves utas, akinek változatlanul segítségére szeretnék lenni. Ehhez azonban meg kellene tudnunk, melyik cég járatával érkezett. A reptéren ugyan faltól-falig (értsd: óriási) feliratokkal ki van írva minden futószalag főlé, melyik társaság járatairól érkeznek a poggyászok, de ha ez nem elég támpont, az ember készségesen bevállal egy-egy eligazítást. Mi mással is üthetné el a pár perc szabadidejét...
- Nos, mivel érkezett, uram? - érdeklődöm.
- Repülővel. Mégis mit gondolt?... - förmed rám egyre agresszívabban.
- Már, hogy melyik légitársasággal...?
- Tudja mit?! - fakad ki. Csókolja meg maga a seggem! Maga, szarházi kekeckedő! Látszik, hogy New Yorkban vagyok, a jó Isten segítsen meg, mihamarabb húzzak el innen. Maguk meg is érdemelték szeptember 11-ét! Magát pedig fel fogom jelenteni a feletteseinél. Bunkó nyújorki! Nehogy bepereljem a szemtelenkedéseiért! - üvölti, és a ballábamon keresztül taszítva a poggyászkocsit, faképnél hagy az ilyen-olyan gondolataimmal.


New York, 2012. február 6.

2012. február 3., péntek

Új év - így is, úgy is

Két videót is összeállítottam képeimből az új év alkalmából. 


Az első: Évvégi bolyongás New Yorkban (Times Square-mentesen). Zene/Music: Neoton Família - Újév (Hungaroton/Profil).


video




A második: A Sárkány Éve, vagyis a Kínai Újév, amely nemrég zajlott le. Ebben azt a képsort látni, aminek képeit decemberben és januárban fotóztam a Chinatownban. Nem hagytam ki párat azok közül sem, amik anyu látogatásakor készültek...


video