2012. június 6., szerda

Honthy Hanna: Máshol is ragyognak csillagok

video

Máshol is ragyognak csillagok...


A 2nd Avenue-en baktatok hazafelé a frissítő esti zápor után, vállamon egy tulipiros ökoszatyorral, amiben vidáman himbálódzik egy kis vadas zsemlegombóccal illetve egy kanna friss madártej. Nem mindenki szokott így sétafikálni lefelé a sugárúton, ha belegondolok, én sem lötyögtettem még madártejet itt, New Yorkban nemhogy a Második, de még az Első Avenue-n sem. És pláne nem tulipiros, újrahasználható ökoszatyorban, amin rejtélyes dolgokat ír kínaiul.


- Az új kínai szupermarketből van. Itt nyílt a Queens Bulvár oldalán, nem messze a régitől – meséli Mari.
- Mert annyian vannak már, hogy egymásra nézve is konkurenciát teremtenek... – dünnyögtem hozzá az újabb sárga terjeszkedés hírére.


Egykori lakótársammal a Hillyer Street-i ház erkélyén csevegve jutottunk a kínai szupermarketeket érintő témához is, de az este nem a vágottszeműek miatt, és nem is csak a Second Avenue-n hazafelé szotyogtatott madártej miatt volt számomra kellemesen emelkedett hangulatú. Naponta járok Queensbe, New York repülőterei mind Queensben vannak – kivéve azt, amelyik New Jerseyben... De úgy visszatérni Queensbe, szép ruhában, egy üveg bosztoni tojáslikőrrel meglátogatni éppen három éve újrakezdett életem sokemlékű helyszíneit, az teljesen más. A már emlegetett vadas meg a madártej is csak maradványa a vacsorának, amivel Mari a fülledt és párás délutánt követő nyári záporos friss levegőjű estén várt. Az erkélyen terített kérésemre, mert ott szerettem nagyon üldőgélni, és annyi minden összegyűlt mondandóban, hogy igyekeztem közben bejárni is a házat, vacsorázni is és mindent számba venni az elmúlt időszakról életeinkből. Újabb hajmeresztő történetek kerülnek elő a magyarok egymás elleni rémtetteiről és minden képzeletet felülmúló gonoszságairól, aminek során nyomatékosítjuk, amit eddig is tudtunk, hogy minden emigrációban élő nemzet a saját fajtájával összetart, és azon van, segítsen a másiknak is előbbre jutni. Hogy öröm az oroszok lakta Kis Ogyesszában, Coney Islanden elbámészkodni, a latinok feltétlen összefogását látni a világgal szemben vagy épp az indiaiakét, valamelyest külső szemmel figyelni, hogyan segítik egymást munkához a kiszökdösött románok, hogyan telepítik be trójai falóként az egész pereputtyot a kínaiak és koreaiak akár egy félszobás kis hodályba is apránként. És hogy azzal szemben, ahogy acsarkodnak, és ahogyan igyekszenek egymást, lehetőleg a legkisebb kanál vízben is megfojtani a magyarországiak akár egy takarításnyi munkáért is Brooklyn nem épp népszerű valamelyik negyedében.


- Nem járok magyarok közé. Semmi kapcsolatom semmiféle magyar közösséggel, amióta elköltöztem innen, nem is nagyon van, akivel magyarul beszéljek – mondom végszóként.
- Jó neked. Ha tudnék rendesen angolul, én sem itt tartanék. És főleg, ha papírjaim lennének...


Alig várom, hogy Piroskát is meglátogassam, le is futok az egyenletesen nyikorgó falépcsőkön, és bekopogok. Egy új házvezetőnő nyit ajtót, ami nem újdonság, Miss Pery életében igen nagy sebességgel cserélődnek a házvezetőnők, ki ezért, ki azért szökik meg előbb-utóbb.


- Bejelentene, kérem? A nevem Artur. Ennyit mondjon csak Pirikének: Artur. – és hallom, tolmácsolja is a háziasszony felé, de szerintem a szomszédban is hallják,  olyan hangosan teszi. Igaz, a szomszédék, Francois és felesége nem-igen foglalkoznak ezzel, ha át is hallatszik. Érkeztemkor az erkélyen tanyáztak, és Frencsi – előrehaladott korát meghazudtolva – ugrott neki a korlátnak az erkélyen örömében, hogy újra láthat, és lelkendezve Ártűrözött lefelé, a manhattani élet felől érdeklődve élénken, mintha valamely távoli világból érkeztem volna.


- Azonnal engedd be! Rendben van a hajam?... – hallom Miss Pery hangját.
- Bejöhet. Piroska már ágyban van, de szívesen látja. – libben vissza a szobából a házvezetőnő.


Belépek, és az előszobából kukkantok be a hálószobába, ahonnan a ház asszonya sandít kifelé, lássa, melyik archoz kösse magában azt a jól csengő nevet. Megállok a küszöbön, és némi színpadiassággal széttárom a karjaim:


- Csillagom!
- Na, gyere már, gyere! Elnézést, de beteg vagyok... De jó, hogy jöttél! Az Isten áldjon meg, de jó! – és magához ölel, és rögtönöz néhány könnycseppet is a vállamra. – Nagyon magányos vagyok! Milyen ott, ahol élsz?
- Manhattanben? Imádnivaló.
- Meghiszem azt. Gyere be, ismerd meg ezt a fiatalembert – kiabál ki a házvezetőnőnek, aki csendben kiszivárgott a szobából - Mi ez? – kérdi, amikor leteszem az üveg likőrt az éjjeli szekrényre.
- Hoztam. Legyen.
- Nem kellett volna. Tudod, hogy nem iszom! – és a nőhöz fordul – Mucika hozd be azt a bort kintről. De az osztrák poharakkal! Csakis. Ilyen kedves régi barátnak...


Beszélgetünk magányról, betegségről, a megszokott régi sztorik töredékei is felsejlenek a letűnt dicső korokról.


- Nem megyek már én messzebb a nappalinál. Oda is járókerettel. Nem látok én már semmit ebből a világból. – mondja rezignáltan, de nem panaszképp, mert gyorsan hangot is vált és felderül az arca: 
- Budapestre mész? Istenem: Budapest!
- Nyáron a legszebb... – bólintok.
- Nekem mondod!... Halk zongora egy pesti eszpresszóban vagy egy krémes egy eldugott budai kis cukrászdában... Van még kávéház egyáltalán Budapesten?... És a szép ruhák, a Nagymező utca, a Pesti Broadway!...
- Vannak rózsák a Tompkins Parkban az East Village-ben. Esős estéken behozza az illatukat a szél a lakásomba. Kánikulában meg a jázmin... Az otthon jut eszembe nekem is. Még a legszebb holdsugárról is.
- Te fel sem foghatod, milyen szerencsés vagy, hogy hazajárhatsz. És nem is baj. Addig jó, amíg nem kell ezt felfognod! 


Az asztalon a férjek arcképei között, a legelőkelőbb helyen mosolygó Jávor-fotóra mutat:


- Látod, Palinak sikerült. Hazament meghalni. Nekem már ez sem... de csodálatos dolog, hogy eljöttél meglátogatni. Épp most leszek... mennyi is?... kilencvenhét?... Talán. Nem számít. Lehet, hogy már nem leszek, ha megint jössz. Megyek a barátaim után. Minek is maradtam itt még?! – tárja szét nevetve a sovány karjait – Magnak? ... Most mondd meg, te!


Késő estére kerülök haza. Amikor az épületbe belépek, Miss Alvarót találom, amint a pult igyekszik őt támogatni a recepción. Gépfegyverként záporoznak belőle a szavak, minden bizonnyal valami érdekfeszítő történet kellős közepén járhat, ami – számára legalábbis - végtelenül fontosnak tűnik, a papírmunkán rágódó portásunknak csak szükséges rossz, amolyan munkahelyi ártalom.


- Jó estét, drága! – integetek, és tovább is lépek a postaládák felé.
- Hollá, Pappy! – integet rám, amitől elveszti azt a közvetlen és alapvetően fontos köteléket a recepciós pulttal, ami segítőkészen lábon tartotta addig, és majdnem leduvad, de valami gondviselés azonnal hónalja alá nyúl, és stabilizálódik a helyén, s amikor elindulok a lift felé, úgy dönt, velem tart ő is, ezzel mintegy szemétkosárba küldve a minden bizonnyal érdekfeszítő történetet, amelynek végét már a portásunk is csak nagyon kis eséllyel fogja valaha is megtudni. Emiatt mintha valami frusztrált szomorúság árnyéka villanna át az arcán.
- Láttam, megkerültek a tornyok, mámi. – mondom tudálékosan, amikor a lift elindul velünk felfelé.
- Az ja! Mert mi volt velük?
- Hát, mert hogy el voltak tűnve a napokban.
- Nem! Komoly?...
- A mosodában hallottam lenn...
- Túl sokat mosol... Mik vannak! Micsoda felfordulás...


A hetediken aztán kipattan a liftből, és a méregzöld ajtók előtt egy pillanatra megtorpan, majd visszasiet, és a karját benyújtja a becsukódó ajtók közé:


- Anyuka??! ... Anyuka jól van?
- Jön ide. Itt lesz a nyáron.
- Ó, mekkora öröm! – sikolt fel – Alig várom! – és elengedi velem a liftet.


New York, 2012. június 6.