2013. október 30., szerda

Hogyan lettem légiutaskísérő? ... (9)

Vörös szőnyegről, interjúkról, kétszínűségről, kitartásról, és arról, amikor béüt a ménkő...

Időben egy pillanatra most visszaugrom, mert eszembe jutott egy történet. Amikor második tanítványomat készítettem fel a dallasi megmérettetésre 2011 telén - ő volt Eloy, a portorikói füligmosoly perpetuum mobile - sokféle számomra furcsa akadályba ütköztem. De leginkább metódusaimmal merültek fel gondok Eloyjal kapcsolatosan. Legjobb tudásomat és bevált kiképzési fogásaimat alkalmaztam az ő esetében is, azonban előfordult, hogy a mécses eltörött, és engem becitáltak a feletteseim, hogy megkérdezzék, mi a helyzet. S ha mondtam, részemről nem sok, legfennebb, hogy a fiatalember kiskakas módjára viaskodik olykor, és nem tartja be az általam megszabott irányvonalakat, nekem abszolute semmi problémám nincs. Kérdezték, avatkozzanak-e be, és jeleztem, erre nincs szükség, kézben tudom tartani a dolgot, és hiszem, hogy rendben lesz minden. És lett is. Eloy ugyanis színjelesre vizsgázott Dallasban, amire roppant büszke voltam, mint arra is, hogy valami sumák húzás nyomán felettesünknek nevezték ki még próbaideje lejárta előtt. A tény hátterére külön nem tartom érdemesnek kitérni, mert nem vág szorosan témába, csak magát a tényt akartam felszínre hozni. Történt ugyanis, hogy rögtön hirtelen kinevezését követően az összes közül éppen őrá bízta akkori vezetőnk, hogy az én személyes éves értékelésemet elvégezze. Nem arra, aki engem is kiképzett és akivel kezdettől fogva folyamatosan egymás mellett dolgozunk, hanem Eloyra, aki épp csak bekerült, a kezem alatt megkapta az alapkiképzést, és el is repült Dallasba, hogy onnan a felettesi székbe pottyanjon vissza minden gyakorlati tapasztalat nélkül, s anélkül, hogy rólam bármit is tudhatna. És Eloy nagyon komolyan vette a kirótt feladatot, mert olyan jelentést írt rólam, amiben legfennebb is csak elégségesnek minősülök. Az elemzést személyesen kell tudomásomra adnia, és megbeszélnie, nekem pedig ellátni aláírásommal, hogy tudomásul vettem. Ezért behivatott az irodájába, és füligvigyor megölelgetett, és felsőbbrendűségi gesztusokkal megtűzdelve előhozakodott a témával:

- A helyzet az, hogy túl szigorú vagy. Ez itt nem katonaság.
- A munkámat végzem, és ezt elvárom mástól is.
- Mégegyszer, ez nem katonaság. Elhiszem, hogy nálatok, ott, az európai országokban katonai rend uralkodik, de mi ettől vagyunk itt másak. Mi mosolygunk. Te nem mosolyogsz eleget, bele is írtam a lapodba.
- Lehet, nem mosolygok eleget, de a problémákat megoldom, a munkámat minden esetben elvégzem... 
- Elvégzed, méghozzá sok esetben pontosabban és jobban, mint bárki más... Lelkiismeretes vagy, de meg kell értened, nem mindenki olyan, s emiatt nem hozhatod őket kellemetlen helyzetbe, mi egy nagy család vagyunk....És a mosoly... a mosoly a fontos. 
- Mosolygok, amikor van, amiért mosolyogjak. A mi kultúránk nem az állandó teljes fogsoros mosolygásról szól... 
- De most itt vagyunk. És mi szórakozni vagyunk itt, jókedvet, derűt árasztani...
- Nem, Eloy: dolgozni vagyunk itt, s ha megoldottad az utasod problémáit, mosolyoghatsz és lehetsz vidám. Sosem gondoltam, hogy a jól végzett munkám miatt kerülök bajba egyszer, és mert nem tolerálom a hanyagságot.
- Szigorú vagy. És sajnos, úgy tűnik, ezt a katonai szigort nem fogjuk tudni belőled kinevelni...
- Te csak ne nevelj engem.
- Aláírod?... Alá kell írnod, hogy leadhassam.
- Nem írom. Vagy ha igen, csakis a saját lábjegyzetemmel.
- Ne hozz kínos helyzetbe. Friss vezető vagyok...
- Ez érdekel a legkevésbé.

A történet az in-flight interjúm kapcsán villant be. Igaz, erre az alkalomra a megfelelő ember késztítette el értékelésemet, Eloy szelleme azonban, amiről bebizonyosodott, hogy betegesen elterjedt a rendszerben, és a Southwest alapértékeit kiforgatva, saját értelmezésben élnek vissza vele funkcióba kapaszkodott kétszínű kisistenek, ott lebegett minden felett. Napokkal Dallasból való visszatérésem után a munkahelyi telefonon kapcsolták nekem a Southwest személyzeti osztályát, ahonnan a - szintén latin származású - rekrúter várakozott, aki az interjúpanelben volt.

- Mindazonáltal, hogy módfelett örültünk, hogy megismerhettünk és valósággal sziporkáztál az interjún, sajnos, ezúttal nem esett rád a választás. Bekerültél ugyan a tizenkettőbe, de mi csak kettőt választottunk ki közületek. Meg kell értened, te jó vagy, nagyon jó vagy, de nekünk a LEGJOBB kell. Ha szeretnéd megtudni, melyek voltak a gyenge pontjaid, szívesen megosztom veled.
Természetesen, akartam tudni, hisz ez volt az első alkalom, hogy lehetőségem nyílt megtudni, valahonnan miért utasítanak éppen el...

- Szigorú vagy. Túlságosan kötődsz szabályokhoz. Ami jó is, de ebben a szakmában sokkal hajlékonyabbnak kell lenned. Számunkra úgy tűnt, kényelmetlen lenne számodra egy szabályt áthágni csak azért, hogy az utast boldoggá tedd.

Emlékeztem a trükkös kérdésre, amit azelőtt a földi munkám interjúján is feltettek, és akkor helyesnek minősítették a válaszomat. Úgy tűnik, a válaszok értéke más-más a különféle helyzetekben, még cégen belül is. Ha egy utas olyan szolgáltatást akar tőled ingyen kicsikarni, amiért mindenki más fizet, és neked lenne lehetőséged a szabályt áthágva annak az utasnak ezt megadni, megtennéd-e? És a válaszom, hogy nem tartanám erkölcsösnek, tehát nem.

- Látod, ez a baj. Merev vagy. Igaz, a Jövedelem Menedzsment roppant büszke lenne rád, de egy légiutaskísérőnek hajlamosnak kell lennie áthágni szabályokat az utasa kedvéért.
- Nem baj, ha én ezt nem így látom?
- Természetesen, azt gondolsz, amit akarsz. Én meg vagyok győződve róla, ha elgondolkodsz majd ezen, és majd újra jelentkezel, másképp fogod látni. És nagyon remélem, hogy jelentkezel majd újra. Én erre buzdítalak!...

Elmondhatatlanul sajnáltam, hogy így alakult, de legalább segített végleg eldöntenem magamban a szakítás szükségességét a Southwesttel, mert arra gondoltam, ha sokáig maradok még ebben a furcsa közegben, magam is el fogom hinni a sok hülyeséget, amivel bizonyos körökben a saját dilettantizmusukat leplezik, átértelmezve egy tradíciókon és szilárd alapokon működő légitársaság koncepcióját. Ugyanakkor sajnáltam is, hogy a Southwest ilyen figurák kezei közt fog felaprózódni, amennyiben nem tesz ellene. Mindezek ellenére is nagyon boldog voltam, hogy eljuthattam ismét Dallasba, hogy megerősített egy újabb tapasztalat, és folytattam a küzdelmet az álmaimért ott, ahol abbahagytam. 
Napokon belül a United Airlines reagált egy már elfeledett pályázatomra. Közölték, jónak minősítettek, de angol nyelvű osztályaik már mind beteltek, és csak amennyiben német, orosz vagy mandarin nyelvkategóriában indulnék újra, tudnának figyelembe venni és tovább juttatni. 
De az élet felpezsdült újra, pár nap múlva egy rejtett számú hívás érkezett. Csak 00 jelent meg, és úgy gondoltam, jobb, ha hagyom kicsengeni és üzenetet hagyni. Amikor visszahallgattam, örömmel tapasztaltam, jól döntöttem:

- „Kedves Artur, a US Airways személyzeti osztályáról keressük, és alkalmasnak találjuk arra, hogy tovább tárgyaljunk Önnel légiutaskísérői állásunk betöltése végett. Kérjük, mihamarabb jelentkezzen a XYZ számon, hogy folytathassuk a beszélgetést”

Ha felveszem a telefont, miközben a bevásárlásból hat szatyorral igyekszem hazafelé a zajos utcákon, talán nem lett volna olyan kiegyensúlyozott a telefoninterjúm, mint így, hogy kényelmesen előkészültem, eldőltem a kanapén, és hívtam a megadott számot. Húsz perces társalgás volt magamról, karrieremről, alkalmasságomról s persze, az orrvérzésig ismételt STAR kérdések is elhangzottak. Pár nap múlva ismét utcán ért a hívás a 00-ás számról, de akkor már felvettem, mert el voltam készülve a második beszélgetésre, amelynek végén a kellemes hangú úriember meghívott az észak-karolinai Charlotte-ba egy személyes beszélgetésre a US Airways vezetőivel. Alig egy hónapon belül már másodszor is eljutottam személyes interjúig. Az előző évek küzdelmeinek fényében már ez is nagy eredménynek számított. Éreztem, hogy mind közelebb kerülök a célomhoz. A US Airwaysről akkor már mindenfelé olvasni lehetett, hogy az American fogja magába olvasztani, amint amaz a csődhelyzetet feloldja. Az igazsághoz tartozik az is, hogy meglátásom szerint az American soha nem is volt csődben, ez is csak valami pénzügyi manőver volt, aminek következményeképp nem kellett a pilótáknak és utaskísérőknek a bérköveteléseit teljesíteniük, ugyanakkor minden idők legnagyobb Boeing-megrendelését tették meg - közvetlenül a csőd bejelntését követően... Tehát tudni lehetett, hogy az American gigantikus cég lesz, és a US Airways pedig beleolvad, ergo, ha valaki a US Airways alkalmazottja, be fog kerülni a nagy rendszerbe maga is. Szóval taktika is volt jelentkezésemben a US-hez, meg a tény, hogy bennem volt a mehetnék, pontosabban a repülhetnék.
Nagyterem, szocializálódás, fecsegés, székről-székre zongorázás, cégbemutató, minden-minden a megadott sablon szerint működött Charlotte-ban is. Majd kaptunk egy percet - se több, sem kevesebb, mint 60 másdoperc - személyes szpícsre, amiben bemutatkozónak kell lennie és a válasznak arra, miért akarsz légiutaskísérő lenni. Erre volt alkalmam készülni, mert a fórumokon ott volt a részletes leírása a US Airways procedúráknak, és megvolt a jól kidolgozott „spontán” éppen 60 másodperces beszédem, aminek végén megtapsoltak, és a bennünket fürkésző 40-50 légiutaskísérő is szorgalmasan jegyzetelt közben, és elismerően bólogatott. Szünetben oda is jöttek páran, és gratuláltak a frappáns és profi bemutatkozóhoz, és volt, aki teljesen meg volt győződve afelől, hogy rövidesen USAir egyenruhában fogok sasszézni fel-alá egy repülőgép folyosóján. Tudtuk mind, hogy a lényeg benn maradni, s ha estig nem küldenek haza, már tuti a siker. Túlélő gyakorlat volt a következő, amit a mi csapatunk megnyert, szerencsére mind tapasztalt és korombéli emberek voltak, nem volt nehéz megoldani a szituációt. Ebéd következett, szocializálódás és nyilván, folyt a jegyzetelés. Egy idősebb utaskísérővel beszélgettem, aki elmondta, hogy 13 éve dolgozik a cégnél, és néhány hete léphetett ki a „tartalékos” kategóriából. A „reserve” státusz a frissen bekerült légiutaskísérőkre jellemző. Vannak cégek, ahol csak 3-5 évig tart kilépni ebből, másutt akár 15-20 évig is tartalékos lehet valaki, ami lényegében azt jelenti, hogy az ember soha nem tudja előre mikor és hova kell utaznia, sok esetben csak két órával indulás előtt, és akkor a kijelölt bázisán kell lennie útra készen. Ez azoknak nagyon embert próbáló, akik nem ott élnek, ahol a bázisuk van. Amerikában a légiutaskísérők sok esetben egyik országvégből a másikba ingáznak ahhoz, hogy egy nappal szolgálati idejük előtt a bázisra érjenek. Ehhez minden feltétel adott, ugyanis az amerikai légitársaságokon belül egyezmény van arra, hogy egymás légiszemélyzete korlátlanul utazhat akármelyik járaton - a szabad helyek függvényében. Tartalékosnak lenni akkor sem leányálom, de engem most ez sem érdekelt, nagyon bíztam benne, hogy New York megoldható bázis, ugyanis a többség nem szereti, emiatt junior bázis a nagy cégeknél. Azoknak ugyanis, akik nem itt élnek, még egy átmeneti szállást is nehéz megfizetni. New Yorkot a drágaság legendája lengi körül, s aki nem ismeri, nem szereti, az futva menekül még a környékéről is. Nekem ezzel volt a legkevesebb gondom. Bizakodva vártam, mi történik ebéd után, s mikor kerül sor a személyes interjúmra. A meglepetés nem is maradt el. Ebéd után az addig bennünket körbevévő elegáns légiutaskísérők eltűntek, kiszivárogtak a teremből és csak egy személyzetis sietett be és neveket szólított. Mindenki tudja a fórumokról, hogy az soha nem jelent jót. A rekrúter azonban, mintha tudná, mire gondolunk, így szólt:

- Tudom, miket írogatnak a fórumokon, de nem szabad a sok butaságnak bedőlni. Most neveket fogok szólítani, kérem, aki hallja a nevét, szedje össze mindenét és szegődjön a folyosón várakozó csapathoz. Átvonulunk majd egy másik terembe, ahol további izgalmas dolgok várnak ránk. A többiek maradjanak a helyeiken.

És sorra szólított bennünket, azokat, akik az imént említett nyertes csapatban voltunk, többek közt. A teremben ülők hitetlenkedve hallgattak, majd mégiscsak elhitték, velünk most csakis valami jó történhet, hisz mindannyian olyan jól szerepeltünk eddig. Volt, aki még oda is súgta:

- De jó nektek, ti már rendben vagytok...

És megtapsoltak bennünket. A folyosón várt a hihetetlen: az elegáns légiutaskísérők sorra és egyenként fogtak karon bennünket, és mint valami vallásos szertartáson súgva társalogtak velünk, miközben megindult a menet egy irányba. Faggattak arról, hogyan telt a délelőtt, mi a benyomásunk, tetszik-e a cég bemutatkozása... és egyszer csak a kijáratnál találtuk magunkat. Ott elengedték a karunkat és hangosan valaki ránkszólt:
- Kérjük, adják le számtábláikat a portán, és jó utat kívánunk!
- Akkor mi most ki vagyunk rúgva?! - kérdezte döbbenten egyikünk
- Majd mindenkit személyesen értesítünk 48 órán belül az eredményekről... - válaszolták rezdületlen arccal mosolyogva, mintha épp a világválság végét jelentették volna be.

Eredmények? De hisz semmit nem is kérdeztek tőlünk, még csak a papírjainkat sem vették be, hogy belekukkantsanak, azt sem tudják, kik vagyunk... A módszer kétséges volt, de a kijelölt mikrobuszba beszállva teljesen egyértelművé vált a dolog, amint körbenéztünk egymáson. Valamennyien 40-en felüliek voltunk. Amerikában büntetendő valakit neme, kora, vallási és szexuális hozzátartozása, esetleg testi vagy egyéb fogyatékossága miatt diszkriminálni, és ezt nagyon szigorúan követik is. Emiatt tűnt istentelen arculcsapásnak a USAir húzása, s alig bírtunk magunkhoz térni. De ugyanakkor eszünkbe villant, hogy napokkal azelőtt a fórumon valaki már szóvá tette, hogy az interjún csakis a huszonévesek maradtak fenn a rostán, és mindenki azt hitte, az illető személyes sérelem okán ír ilyesmit. Most magunk is érezhettük, valami nincs rendben e téren, főleg, hogy a repülőtérre érkező következő mikrobuszban a harmincasok jöttek. Őket is „átvitték a másik terembe”... Ami igaz, az igaz, 48 órán belül meg is jött a levél, amelyben megköszönik és tudomásunkra hozzák.
Olyan sebességben voltam már, hogy nem lehetett megállítani, és mind erősebben éreztem, hogy valami jó közelít. Ez a „Változás éve” az ezoterikusok szerint is, meg szerintem is itt az ideje a változtatásnak, nem is lepett meg, hogy egy nap ismét American Airlines hírdetés tűnt fel. Időközben nem csak a rezumémat, a Facebook oldalamat, Glasdoor profilomat csiszoltam szakmai szempontból is megfelelőnek, hanem elkészítettem a LinkedIn oldalamat is. Ez az alapvető szakmai profiloldal kollekció, amit fejvadászok, HR-emberek mindenkor átböngésznek, ha valakit keresnek. Ezzel együtt Amerikában ma már sokkal nagyobb hangsúlyt kap egy Facebook oldal s annak tartalma, és bármilyen, az interneten felkutatható, a nevünkhöz fűződő nyom, mint egy leadott és kikozmetikázott rezumé. Személyes megnyilvánulásainkból a rekrúterek semmi perc alatt meg tudják állapítani, mennyi a valóságalapja rezuménknak. Egyik délelőtt véletlenül matattam a LinkedIn profilomban, amikor láttam, hogy látogatóm volt az American egyik menedzsere Dallasból - az AA székhelye is a texaszi városban van. Körülbelül húsz percen belül levelet kaptam az American személyzeti osztályáról, hogy a pályázatomat elfogadták a légiutaskísérői állásra, és most tovább szeretnének velem ismerkedni, mégpedig egy videóinterjú keretén belül. Addigra mindennel el voltam készülve, tudtam az American telefoninterjú minden mozzanatát, ugyanúgy a személyes interjú támpontjait, de videóinterjú... Hamar fellapoztam a fórumot, és igencsak pezsgett az élet, mindenki pánikbaesettem írogatta, hogy miafrancezavideónyavalya?... És mindenki arra várt, valaki majd első lesz, és megosztja, mi is történik.
Körberohantam a várost egy webkameráért, végül a szekrényemben találtam meg a régi, otthonról hozott kamerát, az utasítások szerint felinstalláltam. Forró nyár volt, így boxeralsóban maradtam, csak felülre öltöttem fehér inget és öltönyt, a kamera mögötti falat teleragasztottam puskákkal, és a fórumról már jólismert kérdésekre felvértezve elindítottam a felvételt. A legnehezebb kérdésekre nagyon könnyen válaszoltam, azokra külön készültem. A sors fintora, hogy nem azokat, hanem a legegyszerűbbeket, illetve az arra adott válaszokat rontottam el. Nem is lepett meg, hogy újabb elutasítást inkasszálhattam az Americantól napokon belül. 
Mindent egybevetve, intenzív időszakot hagytam magam mögött, amikor végre hazautazhattam szabadságra, és Szatmár unott békéje teljesen kikapcsolta bennem a légitársaságokat. A TAROMhoz is csak azért mentem be, hogy a volt munkatársaimmal enyelegjek, semmiképp nem éreztem semmiféle szakmai kihívást dologban, sem sérülékenységet. Szabadságom alatt csak az Air France keresett még, mint minden nyáron, ha otthon vagyok, mennék-e a Kennedyre dolgozni nekik, de én akkor már csak egyet tudtam: az égbe akarok menni dolgozni, sehova máshová. Annyira nem volt azért rossz a Southwestnél, hogy felrúgjak mindent, és nulláról kezdjek valahol, ahol kétségesebb a jövő, mint ahol jelenleg vagyok.
Bújtam a jólismert honlapokat, és titokban még mindig a Deltára vártam. A jelzések arra utaltak, valami mocorog náluk, ugyanis 2000 új légiutaskísérői állásról rebesgettek suttogva a folyosókon. Emellett valaki azt is tudni vélte, a Deltának sürgősen kell 250 légiutaskísérő New Yorkba most azonnal, és ezért, mivel kevés az idő, a decemberben visszautasított többszázezres kukából guberálnak majd New York-iakat. És úgy is lett. Sorra hallottam ismerőseimtől, akiket velem együtt elutasított decemberben a Delta, hogy most telefonon(!!) keresték őket Atlantából és gyors eljárással interjúra invitálták. Kimberley is kapott levelet, de mint bevált Southwest légiutaskísérő már nem akarta feladni azt, ami a kezében volt. Őt a Southwest Kaliforniába helyezte ki és egy hónap után Las Vegasba költözött, ma már onnan repked, és elmondhatatlanul boldog. Evelynt nem elítettem, de amint elkezdte a kiképzést a JetBlue-nál Floridában, pár nap múlva sírva telefonált nekem. Éppen Miamiban üdültem, kértem, jöjjön le ő is, hogy nyugodt körülmények közt beszélgethessünk, éreztem, komoly tragédia, ami vele történik.

- Az orvosom most hívott. Emlékszel, hetekkel ezelőtt a fejfájásaim miatt New Yorkban orvoshoz mentem, és fekete foltokat találtak az agyamon... Most telefonált az orvos, hogy azonnal utazzam New Yorkba, mert meg kell műteniük.

És csak zokogott és zokogott. Persze, nem volt abban az állapotban, hogy elvezessen Orlandóból Fort Lauderdale-be, és mivel már nem volt a Southwest alkalmazottja, nem voltak ingyenjegyei sem repülni. 

- Itt kell hagynom a kiképzést, és ha meggyőző papírt hozok a JetBlue-nak, akkor talán későbbiekben mégegyszer elkezdhetem a légiutaskísérői kiképzést... 

Benne tehát a Delta újabb lehetősége sem hagyott nyomott. Addigra igaz, túl lett a műtéten, és a JetBlue is elfogadta orvosi igazolásait, de a kiképzést jövő év februárig nem kezdheti el. Több ismerős után Marsha is ujjongva jelezte, a Delta szándéklevelet küldött neki. Én akkor sem kaptam semmit. Viszont egyik este lefekvéskor az egyik fórumról valami fura link nyílott, amiben az egyik európai légitársaság hírdetése szerepelt, amelyben New York-i bázisukra keresnek légiutaskísérőket kifejezetten New Yorkból. Ez azért is tűnt kamunak, mert európai légitársaságnak nincs New Yorkban bázisa, jobbára minden légitársaságnak a saját országának fővárosában van csupán. Másrészt felkutattam az adott cég hivatalos honlapját, ahol természetesen nyoma sem volt légiutaskísérői álláshírdetésnek.
Veszítenivalóm nem volt, a hírdetés elég profinak és kecsegtetőnek, és hihetetlenül jónak bizonyult. Válaszoltam rá, és csatoltam is a rezumémet egy az előzőekben jól kidolgozott kísérőlevéllel. Hajnalban dolgozni mentem, és reggeli közben telefonhívás ért egy manhattani számról.

- „ Kedves Artur, örömmel vettük most érkezett levelét. Az álláshírdetés ugyan lejárt, saját hibánk, hogy nem vettük még le az internetről, de amennyiben érdekli a légiutaskísérői állás New York-i bázissal a Finnair légitársaságnál, kérjük, haladéktalanul hívjon vissza bennünket, az utolsó lehetőség az interjúra hétfőn van, ugyanis finn partnereink ezt követően megérkeznek New Yorkba a végső válogatást megejteni, és addig a személyes interjút, az átvilágítását és az úszástesztet is meg kell ejtenünk.”

Annyira hirtelen jött az egész, hogy felkészülni sem tudtam, és nem is nagyon igyekeztem. Úgy gondoltam, az elmúlt hónapokban annyit mind készültem, hogy ha ma sincs bennem, ami ehhez kell, úgyis teljesen mindegy. Sosem felejtem el, milyen csudaszép, párás kora reggel volt a tűző júliusi napot megelőzően. Állig kosztümben vonultam végig a divatos 42. utcán, ahol valamilyen parádéra készülve utcahossznyi vörös szőnyeg volt leterítve. Mint annyi más esendő ember, én sem álltam meg, hogy fényképezkedjek le rajta, és úgy éreztem, erőm teljében vagyok, a világ minden pontján imádkozik értem valaki és pozitív energiákat küld felém. Végigsasszéztam a szőnyegen a Fifth Avenue-ig, és meg sem álltam a patinás French Buildingig, amit addig csak kívülről csodálhattam meg. Az interjúm sima volt és egyszerű. A hölgy, akit Valerie-nek hívtak papírról kérdezett feljegyzett kérdésekből intézett hozzám, miközben mosolyogva jegyzetelt. Nem tűnt semmi sem komplikáltnak, valószínüleg akkora adag tapasztalat gyűlt össze bennem, akárhova nyúltam gondolataimban, voltak naprakész történeteim minden felvázolt szituációra. Valami adózással kapcsolatos iratokat is kitöltöttem, s amikor egy paksamétányi irattal elhagytam az irodát, még az épület előtt matatva a telefonommal megérkezett a levél az emeletről:

- „Kedves Artur, gratulálunk, a mai beszélgetésünk nyomán egyértelműen szeretnénk, ha alkalmazottunk lenne. Ennek érdekében néhány további lépésben helyt kell állnia és ezt követően a végső válogatáson finn partnereink színe előtt megjelennie.”

Akkor és ott, a Fifth Avenue és a város kellős közepén életem egy új fejezete kezdődött el. Negyven fok körül járt, és rajtam nem izzadt a kosztüm. Boldogan úsztam hazafelé az elmondhatatlan túristatömegben. Mosolyogtam és köszöntem vadidegen embereknek. Mint a könnyed New York-i filmekben szokás. Talán még énekletem is. Első dolgom volt, hogy az egyik európai boltban bevásároltam mindenféle finomságot, és felhívtam Shyam barátomat, hogy érkezem hozzájuk az Ozone Parkba, és számítson rá, hogy kemény ünneplésnek nézünk majd utána.

- Semmi gond, testvérem. Állok elébe. Az egész családommal együtt...

New York, 2013 október 23.

Hogyan lettem légiutaskísérő... (8)

Vissza Texasba!


Dallas! Bevallhatom, amikor 2009-ben életemben először jártam ott a Southwest alapkiképzésén, nem igazán nőtt a szívemhez. Igaz, nem is sok alkalmam nyílott akkor a városba mennem, s ha megtettem egyszer, azt sem tudtam, merre vagyok arccal. Tény, hogy nem lovagoltak karikalábú cowboyok a főutcán és Ewingot sem láttam egy szálat sem. Ettől függetlenül bíztam benne, valami majd megmarad nekem Dallasból. De nem. Azaz de. A szálloda. Az Eleganté. Úh, ott nagyon szerettem. Nekem pazarnak tűnt, kényelmesnek és az emberek meg barátságosnak. Nem is értettem, a kollégáim miért siránkoznak állandóan valami miatt. Aztán idővel megtanultam, hogy az amerikai már csak ilyen: folyton reklamál, elégedetlen és közben roppant modortalan, ha idegen helyre ér. 
Nem is gondolkodtam sokat, hová foglalok szobát magamnak az interjú szesszió idejére. Már az jólesett, amikor telefonon bejelentkeztem, és mondták, hogy nekem, mint Southwest alkalmazottnak speciális, roppant kedvezményes ajánlat jár. Azt hiszem, az volt a pillanat, amikor négy év után elkezdtem ismét visszatalálni a Southwesthez. Elvesztettem ugyanis a lelkesedést, amit akkor, 2009-ben itt kaptam. Nem csak az első munkahely ténye, hanem a Southwest impozáns, egyszerű klisékre épülő nagyszerűsége rengeteg energiát adott nekem akkor, és úgy éreztem, jó helyre kerültem. Hogy aztán nem maradt meg kitartóan bennem ez az érzés, a már sokat emlegetett helyi kikezeletlen problémák eredménye. Most azonban visszatérni Dallasba olyan nagyszerű élmény volt, és ismét olyan tiszteletreméltónak és markánsnak éreztem a Southwest-et s magamat ezen belül. Az, amiért ott voltam, csudajó dolog. 
Az egy hónapot arra használtam, hogy felkészüljek.Minden lehető fórumon utánanéztem és utánaolvastam a dolgoknak. Egy újabb teljesen ismeretlen világ tárult fel előttem, amiről hallottam ugyan, de mindig elengedtem a fülem mellett, mert úgy véltem, sok duma semmiről, amiből egyes emberek sok pénzt csinálnak magunknak azáltal, hogy másokkal elhitetik, hogy az a sok haszontalanság, amiről írnak, az nagyon fontos és szükséges. Persze, ma is valami ilyesmit tartok erről, de mivel ez az egész amerikai társadalom ilyen haszontalan klisékre támaszkodik, muszáj magam is beálljak a sorba, s ha fenn akarok maradni, meg kell értenem a klisék és a haszontalanságok működési elvét, hogy azt a magam javára alkalmazni tudjam.
Így futottam bele a sztárinterjúkba. Persze, nem sztárokról van szó, hanem STAR - interjú metódusról. Situation, Task, Action, Result, azaz helyzet, feladat, cselekvés és eredmény, ebből áll a rövidítés, és azokról a beszéltetős meghallgatásokról van szó, amikor úgy kérdeznek: „Mondj egy példát arra, amikor ...”  és többtucat alaphelyzetben való jártasságodat képesek ezzel felmérni, s mivel mindenki tudja, hogy ezekre felkészül egy alapos interjú alany, nem csak ezt elemzik, hanem az illető minden gesztusát, szókincsét, testbeszédét - egyszóval nem is a válasz a fontos, hanem a hogyan. Egy STAR interjúra nem lehet másként felkészülni, csak azzal, hogy összekapod magad, tisztában vagy önmagaddal, eddig elért eredményeid fontosságával, tudod, mit kell s mit nem érdemes kiemelned. Nem kell ezerféle történetet felépíts és tárolj a fejedben egy ilyen beszélgetésre csak nagyon keveset, sokkal inkább az a fontos, hogy adott kérdésre, melyiket kapod elő, s mit emelsz ki éppen abból, s tolod a kérdező orra alá. A lényeg, hogy az illetők lássák, mennyire nagyszerű vagy, és elengedhetetlen, hogy éppen téged alkalmazzanak. Hangsúlyozom, amit korábban említettem: itt már rég nem érték keresésről beszélünk, nem arról, hogy a rátermettséged felszínre kerüljön, hanem csakis egyről - hogyan vagy képes eladni magad.
A légiutaskísérői interjúk Amerikában nagyjából egy kaptafára mennek. Még csak árnyalataikban sincsenek különbségek, csak más-más logó alatt zajlik a parádé. Egy nagy és impozáns teremben összeterelik a mindenki számára kényelmetlen cuccokba bújt kandidátusokat, és ott jó sok időt adnak nekik az ismerkedésre. Ez kötelező, nem véletlenszerűen kell ismerkedni., hanem gyakorlottan, fecsegni és fecsegni, és ülni nem természetes módon egyik székről a másikra, mindenkit kifaggatni, senkire igazából oda nem figyelni, csak zongorázni körbe-körbe. Mert mindenki tudja, figyelik a társaságot. És jegyzetelnek. Merthogy azt ne felejtsem el mondani, mindenki azonnal belépéskor kap névtáblát vagy sorszámot, amit magára kell aggatnia, hogy a megfigyelők tudják, mikor kiről tesznek feljegyzéseket. Amikor már az ember ott tart, hogy felvágja az ereit, ha még valakinek el kell mondani, honnan jött és milyen légitársaságoknál szolgált s ugyanakkor vissza is kell udvariasságból kérdeznie, sőőőőt, meghallgatnia (egyik fülén be, másikon ki, de mégiscsak meg kell...) egy újabb élettörténetet, akkor jönnek az egyéb foglalkozások, cégismertetők, kérdezz-felelek, csapatjátékok, szünet, miközben a titkos vagy látványos megfigyelők szorgalmasan jegyzetelnek.Amire az ember azt is elfelejti, miért is jött, következnek a csoportos, majd az egyénenkénti interjúk. A nap során akármelyik ponton diszkréten félrehívhatnak, és hazaküldhetnek. A többi mit sem sejt, csak azt tapasztalja, mind kevesebben és kevesebben feszengenek a teremben s mind több szék üres. Ez jó jel azoknak, akik még ott vannak. Nap végén azokat elküldik ujjlenyomatvételre és beveszik az irataikat, amit egész nap rongyosra izzadtak a kezükben.
Nos, a nagytermes résznél a Southwest hatalmas előcsarnokában gyülekeztünk, s mivel mindenki cégen belüli volt, szabadon járkáltunk a jólismert helyeken, beköszöntünk az irodákba, főleg a szabadjegyeket kezelő kollégákhoz, majd egyenruhapróba következett. Ami a Southwest esetbében teljesen nonszensz, hiszen a légiutaskísérői egyenruháik csak kiegészítőkben és kombinációkban különböznek a  földi kiszolgálókétól, de ha a szabályzatban ez van, megejtjük, s felpróbálunk egy-egy rend Southwest uniformist, amilyet amúgy naponta hordunk. Az egyik kandidátus kolleginát el is tanácsolták. Na, akkor értettem meg, hogy a méretekről van szó. Mert azt törvény tiltja, hogy a kövéreket kirekesszék a versenyből, de a légiutaskísérőnek bele kell férnie adott méretű egyenruhákba... Miután ezt megúsztam, az interjú, következett. A nagyteremben legnagyobb megletésemre szintén New York-i kollégával futottam össze a rakodó munkások közül az erőltetett szocializálódás közepette, s miközben a jegyzetelőnek megjátszva, szélesen gesztikulálva, és hatalmasakat mosolyogva pózoltunk, súgva megkérdeztem:

- Te meg hogy kerülsz ide?
- Nem tudtad?
- Nem. Rólad nem.
- Nem nagyon mondtam. Ha elbukok, ne röhögjenek rajtam.
- Leszarom.
- Lényegében én is.
- Jól nézel ki!
- Te is. Mivel jöttél?
- A mienkkel tegnap.
- Meg vagy őrülve? Szálloda?
- Olcsó, kedvezményes. Te mivel jöttél?
- Deltával ma hajnalban. Hulla vagyok.
- Na látod, én meg nem. Velem alhatsz.
- Ne már, ma is itt alszol?
- Élvezem Dallast.
- O.K.

És tényleg élveztem. A szállodába érve olyan volt, mintha nagyon sokéves kötődésem lenne mindenhez itt. Minden ismerős volt, a medence, a recepciós, a sofőr, aki a reptérről elhozott, a lift, a szoba, a függöny, az ágy... Eldöntöttem, nem stresszelem magam, és feleslegesen nem fogom elrontani a napom azzal, hogy idegeskedek. Azt éreztem, nincs vesztenivalóm, viszont ha kihagytam volna, akkor nagyon bántott volna egész életemben. Legkényelmesebb cuccaimba bújtam, és már haladtam is a belváros felé. Mintha egy teljesen más helyen lennék, mint a négy évvel azelőtti csavargásom idején. Színes, pezsgő, kisvárosi életet élő gigantikus városban találtam magam. Dallas hatalmas, nagy távolságok vannak, ugyanakkor a texasziakra jellemző kisvárosi életet élnek, nem tolonganak az utcán, jobbára autóznak, és kedvesek, szégyenlősek és visszahúzódottak. Megvendégeltem magam autentikus texaszi menüvel is, chillisbabbal és texasi börgerrel és finom helyi csapolt sörrel. 
Amikor az interjúpanel két tagja egy rekrúter és egy idős légiutaskísérő bekísért egy kis oduba, körbeültük az asztalt, és patakzottak a sztorik, a történetek, fesztelen voltam, és roppant magabiztos abban, hogy ezt most nem bukhatom el, csak mert nem. És az utaskísérő tekintetéből meg a harmadik személyként ott jegyzetelő in-flight szupervizor bólogatásaiból azt éreztem, jó úton haladok. Ők ketten figyeltek rám. A rekrúter nem. Ő a papírjaiban matatott, és robotként kérdéseket olvasott fel nekem a lapról, a jólismert, és minden fórumon publikált STAR kérdéseket, s ugyanolyan gépiesen jegyzetelt, kiikszelt és bekarikázott a lapján, de semennyire nem érdekeltem ÉN. A beszélgetés fél óránál is tovább tartott, és a légiutaskísérő még kérdezett volna, de a személyzetis intett, hogy ennyi elég is volt, napokon belül értesítenek. Felálltak, kezet fogtunk, és az idős hölgy kikísért, és kinn feltette még a kérdéseit. Anyásan mosolygott, és azt mondta:

- Remek beszélgetés volt. Örülök, hogy itt vagy, nekünk ilyen kollégák kellenek!...

Ez olyan fantasztikus biztatás volt, hogy legszívesebben ott helyben megtáncoltattam volna. De csak elegánsan elvonultam a többieknek látványosan és színpadiasan - ahogy kell - sok sikert kívántam, és kiléptem az utcára. Tudtam, hogy Kimberley éppen ott, valamelyik osztályteremben tanul, neki már ki van kövezve az út a siker felé. Szerettem volna egy pillanatra is akár látni, de erre semmi lehetőség nem mutatkozott. Így a szállodába siettem, ahol átvedlettem utcai ruhába, és ismét nyakam közé vettem a várost.

New York, 2013 október 22.

Hogyan lettem légiutaskísérő... (7)

A próbálkozások évei - sikerek és kudarcok

Tom távozását követően a New York-i állomás éléről csendes petyhüdtség telepedett ránk, azaz egy pocsolyaszerű állóvízben kaptuk magunkat, ahonnan senki igazán nem akart bennünket kirángatni. A cég a maga nagyságában hajthatatlanul masírozott előre, és rendületlenül olvashattunk, hallhattunk a Southwest sikereiről, eredményeiről és a rengeteg pozitívumról. Csak mi ott lenn, a mindennapi munkások nem nagyon éreztük ezt - például New Yorkban. Nem is csodálkoztam cseppet sem azon, hogy sorra alkalmazták a huszonéves fiatalokat, és azok ugyanolyan gyorsan sorra tovarepültek tőlünk. Más cégekhez vagy el innen, akárhova. Ugyanakkor egy keményebb mag is kialakulóban volt, talán egyféle összefogás volt ez a körülmények ellen. Ettől már kicsit jobban éreztük magunkat, és barátságok is elkezdtek kialakulni. Olyan kapcsolatok, amelyek aztán összehoztak bennünket azt követően is, hogy egyik-másikunk elhagyta a céget időközben. Páran közülünk sziklaszilárdan elköteleztük magunkat, hogy mindenképpen az in-flight álláshírdetéseket vesszük célba, és légiutasksérők leszünk. Hittük is, meg nem is a sikerét, de a szándék megvolt.
Amint korábban említettem, akármilyen légitársasági állást nehéz levadászni, az in-flight állások még ennél is sokkal ritkábbak és megközelíthetetlenek. Éppen ezért, amikor valamelyikünk éjszaka vagy hajnalban rábukkant egy frissen feltett légiutasksérői álláshirdetésre a Deltánál, az American Airlinesnál, a Unitednál, a JetBlue-nál vagy épp a US Airwaysnél, felhatalmazva érezhette magát, hogy az amúgy alkalmatlan időpont ellenére is körberiadózza a többi kollégát.
Az HR rendszer az óriáscégeknél Amerikában egy megközelíthetetlen erőd. Ha valaki behatóbban tanulmányozza akármelyik nagy légitársaság honlapját, akkor sem találhat e-mailcímet, levelezési címet és telefonszámot sem. Minden vonal egy sokopciós telefonközpontba jut, ahonnan - ha indokolt - kapcsolhatják a személyzeti osztályt, de jobbára úgy szoktak dönteni, nem indokolt, és nem kapcsolják. Nem lehet rezumékat küldözgetni kéretlenül, sem annak utánanézni, hol tart az ügyed, ha esetleg voltál oly szerencsés, és leadhattad hivatalosan az önéletrajzodat a pályázatoddal együtt. Azt pedig pláne lehetetlen kivitelezni, hogy egy elutasítást követően az ember megtudja, mi is az oka a döntésnek. Pályázat alatt lényegében sok esetben egy nagyon sok kérdéses személyiségtesztről, alkalmassági tesztről beszélünk, amit a rezuméd mellett online ki kell tölteni, és ugyanazt, ami az önéletrajzodban már szerepel, még egyszer, sokszor, néha nagyon sokszor újra és újra le kell írnod különféle formanyomtatványokba. Általában, egy jól begyakorlott jelentkezőnek is másfél órába telik online jelentkezni egy ilyen légi állásra. Persze, ha a szerver nem omlik össze. Ugyanis a rejtélyes éjszakai és hajnali meghirdetések ellenére, általában sok bennfentes tud a dologról kiszivárogtató fórumokról, mint a Glasdoor vagy az Indeed, ahol adott légitársaságok emberei jó előre kiszivárogtatják a kincset érő infót. Még nem vagyok tisztában vele, mennyiben szándékos ez, s mennyire marketing fogás ez is. Így aztán első órában annyi a jelentkező, hogy a szerver felmondja a szolgálatot, és az ember kezdheti előről leírogatni sokadszor is az életét és azt, miért is akar például légiutaskísérő lenni. Persze, mindenhol szorgalmazzák, hogy őszinte, a lehető legőszintébb válaszokat adja meg az ember, mert a program olyan okos, hogy a csalókákat kiszűri, és kidobja. Azt is, ha valaki „túl jó” - azaz olyannak tünteti fel magát. Nos, soha nem tudtuk, mi túl jók vagy nagyon gyengék vagyunk-e, de szerre mind ugyanazt az elutasító levelet kaptuk. S hogy mennyire nem emberi döntés áll emögött a leginkább onnan lehetett tudni, hogy sok esetben éjszaka s egyazon pillanatban kaptuk kézhez az elutasítást mindannyian. Sokára jöttünk rá - szintén szándékos vagy véletlen (?) kiszivárogtatásokból - hogy az HR rendszerek minden légitársaságnál nagyjából ugyanazt a programot használják, és ez válogat a sokszázezer beérkezett pályázatból, legtöbb esetben véletlenszerűen. Egyféle irányvonalat azonban mégiscsak megszabnak a program beállításánál, s ez elsősorban néhány kulcsszóban nyilvánul meg. A rendszer rá van állítva bizonyos szavak keresésére a sokoldalas pályázatokban. Ha valaki annyira kívülesik a szakmától, hogy azok a szavak nem jelennek meg önéletrajzában vagy a szintén elengedhetetlenül fontos kísérőlevelében, akkor semmi esélye sincs, hogy beadványát valaha is eljuttassa a gép élő ember elé.
Ha valakit valaha is valamiért felhívnak egy cég személyzeti osztályáról, az már-már olyan, mintha az ember közvetlenül beszélne a Jóistennel. Ilyenkor - hacsak nem rejtett számról hívnak - az ember lejegyezheti a kincset érő telefonszámot. A legjobb azonban az, ha az ember - mint ahogy ez Amerikában amúgy is szokás - nem veszi fel a telefont, hanem hagyja, hogy a hívó hagyjon üzenetet és abban hagyja meg a telefonszámot vagy egyéb elérhetőséget. Például az HR-hoz, a megközelíthetetlenhez. S akkor percek alatt felkerül a telefonszám az említett fórumokba, s az ügyesebbek le is lopják onnan, mielőtt a fórum szemfüles adminjai le nem tiltják azokat a légitársaságok kérésére.
Mintha a gazdasági turbulenciák lecsitultak volna 2012-re. Év vége felé teljesen felpezsdült az élet a markáns légitársaságok háza táján is. Az American Airlines-szal előzőleg már volt kapcsolatom, ugyanis amikor a Malévval közösen üzemeltetett New York - Budapest járatok beindultak, rádöbbentek, hogy nehezen fognak szót érteni az ide látogató magyarokkal, akik békésen leélték eddigi életüket anélkül, hogy angolul kellett volna beszélniük. Ezért egy korábbi pályázatomra reagálva állást ajánlottak nekem részmunkaidőben a JFK-n, ami abból állt volna, hogy napi 4-5 órában részt veszek a budapesti járat előkészületeinél, és elsősorban is a magyar utasoknak nyújtok eligazítást. Mivel a budapesti járat esti órában indult, nem volt összeegyeztethetetlen a hajnali munkámmal a Southwestnél, és elkezdtem a felvételi folyamatot az Americannal. Így a személyzeti osztályról is legalább 2-3 telefonszámot beszerezhettem, neveket, e-mailcímeket, ami a későbbiekben szerephez is jutott. Az én rekrúterem Goldin volt, akivel sokat érintkeztünk a felvételi ágas-bogas procedúra során. A legkiemelkedőbb - és számomra legmulatságosabb - szakasz a magyar nyelvteszt volt. (lásd Levelek New Yorkból a teljes történet végett) Goldin ettől féltett legjobban, én meg ettől féltem a legkevésbé. Felhívtam az adott számot, ahol egy arizonai kisvárosból Zsuzsanna szólt bele, és köszöntött. Társalgás volt a teszt lényege, és felolvasás, hogy Zsuzsanna megállapíthassa, valóban beszélem-e a nyelvet:
-          Az emberek annyira hajtanak, hogy bejussanak egy légitársasághoz, hogy minden meghírdetett állásra jelentkeznek, akkor is, ha semmilyen előírásnak és elvárásnak nem felelnek meg. Emiatt ezt a nyelvtesztet is nagyon szigorúan veszik, emiatt végig kell csinálnunk, akkor is, ha tudom, te nagyon jól tudsz magyarul.
Én igen, jól tudok. Sokkal nagyobb lett volna az izgalmam, ha angolul kellett volna akkor vizsgáznom. Be sem vallottam Zsuzsannának, hogy egyszer, jobb híján a Delta egy japánul beszélő légiutaskísérői hirdetésére is válaszoltam... A székelyudvarhelyről származó hölgy aztán engedte, a rend kedvéért olvassak fel neki Müller Péter egyik épp kezem ügyében lévő kötetéből, majd hivatalosan közölte velem: tudok magyarul. Ennek én mai napig örvendek.
A Southwest azonban nem osztotta az örömöm, és közölték velem, hogy amennyiben én az Americannal akarok pajtikázni, megtehetem, de előtte mondjak fel. Akármennyire is bizonygattam, hogy a két munka nem üti egymást sem erkölcsiekben, sem időben, a Szeretet Légitársasága hajthatatlan volt, s az sem hatotta meg, hogy az American hallgatólag beleegyezett, hogy párhuzamosan dolgozzam mindkettejüknél, hiszen ők meg jól tudták, hogy 4 órás részmunkából a minimálbérnél is alacsonyabb órabérért senki sem fog hanyatt-homlok odarohanni és hagyni csapot-papot. Én meg nem a pénz miatt vállaltam volna a munkát, hanem úgy éreztem, ennyit a közösségemért megtehetek, és egy plusz színfolt lenne az önéletrajzomon is. Amikor azonban az összeegyeztethetetlenség végső verdiktumként a Southwest részéről elhangzott, fel kellett Goldint hívnom, és lemondanom az állást egy nappal azelőtt, hogy az American Airlines igazolványt a nyakamba akaszthatták volna. Goldin nem lepődött meg, de nem leplezte azt sem, hogy nem örül. Az American aztán napokon belül csődöt jelentett és felfüggesztette a budapesti járatait - amelyek később már a Malév eltűnése okán sem kerültek menetrendbe soha többé. A Southwestnél sem lepődtek meg különösebben azon, hogy le akartam lépni, hisz már akkorra nyílt titok volt a konfliktusom a helyi vezetéssel és annak sleppjével, és az említett slepp azt is nagyon jól tudta, hogy nem csak én várok ugrásra készen bármilyen elfogadható lehetőséget ahhoz, hogy a LaGuardia-i csapatot otthagyjam. Nem is különösebben érdekelte őket, mert úgy tartják, mindenki és minden pótolható, s aki nem boldog azzal, ami van, akkor a legjobb az, ha olyan helyre megy, ahol megleli a boldogságát. Ennél tovább senki nem is foglalkozott a dologgal, és különösebb megtorlások sem voltak, ez tiszteletreméltó és megjegyzendő.
A régi brancsból Joe dobbantott előbb. Fogarty munkásként került a céghez egy Long Island-i kisvárosból, amikor engem felvettek. Később az operatív személyzethez igazolt, és így sok alkalmunk volt együtt dolgozni, együtt indítani a gépeket, miközben nagyon sokat csevegtünk. Azaz inkább ő volt a beszédesebb, én meg szívesen hallgattam. Az a féle kedves csirkefogó volt, akiről tudod, semeddig sem alapozhatsz rá, de szórakoztató vele az élet. Ilyen szempontból nagy szerelem volt ez a szó egy nemesb értelmében - bár nevezzem inkább kalandnak. Joe napokig szerteszét dolgozta az agyát ahhoz, hogy aztán egy ideig ne is halljunk felőle. Amikor meg valahonnan felbukkant, jobbára egy fotó volt a keresztbetett lábairól valahol Hawaii-on, Kaliforniában vagy épp a South Beach-en, Miamiban. Úgy járt Hawaii-ra, mint haza. Egyet gondolt, és hátára kapta a hátizsákot, másnap meg már csodálhattam a naplementéket általa az Csendes-óceánon. Néha csak leugrott Texasba a szüleihez egy kis kényeztetésre. Egyik éjszaka aztán izgatott sms-üzenetet kaptam tőle Austinból.
-          „Itthon vagyok a szüleimnél, és képzeld most mondja anyu, hogy magyarok vagyunk. Hát nem fantasztikus??????? Mikor mész legközelebb??? Veled akarok menni!”
Hogy melyik testrésze magyar, aztán sem derült ki, adott pillanatban gipsynek is vallotta magát, noha igyekeztem megérttetni a forró fejével, hogy az semennyire sem fenszi, és felejtse el, viszont szívesen meghurcolom Magyarországon, ha akarja. Persze, erre soha nem került sor, az ilyen jellegű beszélgetések és ígéretek a mindennapi társalgáshoz tartoznak Amerikában, senki semmit nem vesz komolyan. Eleinte csak olyasmit mondtam vagy ígértem, amit valóban hittem s gondoltam, de mikor rájöttem, hogy ez nem így működik, vidáman „belementem” mindenbe. Így kolontos barátomnak is csak ennyit válaszoltam, valahányszor Budapestre készült:
-          Ó, hogyne, Joseph, csak természetes, hogy velem jössz! Visszafoghatatlan izgalommal várom a lehetőséget! - s hasonlók...
Joe tőlünk előbb Los Angelesbe költözött. Már csak azért is, mert Hawaii onnan csak egy ugrás, másrészt, mert ott mindig jó idő van, és kinn tanyázhat az óceánon. Csalt eleget, mennék én is, mert ott csakis jó dolgok történnek, de én meg voltam elégedve mindazzal a jóval, amit New York nyújtott nekem, és eszemben sem volt a nyugati partra bútorozni. Még Joe oldalán sem. Elköltözése előtti karácsonykor épp együtt dolgoztunk, és két járat közti szünetben odasietett, megölelgetett, és megkérdezte:
-          Mit terveztél mára?... Gyere ki Long Islandre, a beach-re.
Mikor ez elhangzott, fürkészve a tekintetét kerestem, lám, komolyan beszél-e, s igyekeztem emlékeztetni rá, hogy havazásra áll és ha nem is lesz fehér a karácsony, mindenképp alkalmatlan az idő Karácsony első napján a strandolásra. De ő ujjongva folytatta:
-          Búvárfelszerelést kaptam karácsonyra! - és fülig ért a szája - Azonnal ki kell próbálnom! Kinn leszek a parton, gyere le, ha nincs fontosabb dolgod!...
Amikor Los Angelesbe költözött, első dolga volt küldeni egy fotót a keresztbetett lábáról a kristályvizű medence széléről, ami otthonának része immár. Megértettem, miért ment oda, de nekem New York ennél is többet jelentett s jelent. Aztán a tavaszi válogatáson neki sikerült bejutnia a Southwest légiutaskísérői kiképzésére. Valamilyen ügyetlenkedés miatt én elszalasztottam a tavaszi szessziót, de megnyugtattak, lesz egy következő is az év vége felé. Nekiláttam hát, teljes gőzzel készülni a Southwest in-flight legközelebbi álláshirdetésére. Persze, nem tettem én már semmiféle hűségesküt a cégnek, s amint az American Airlines feltette az első álláshirdetést a csődhelyzetéből való kikászálódást követően, azonnal lecsaptam rá. És persze, körberiasztottam a többieket is. Csoportosan jelentkeztünk, s utasítottak is el bennünket 5 napon belül. Majd ugyanígy a United esetén is. Nem tudtunk egyről a kettőre lépni. Azaz Marsha, aki akkor már az Air France-nál volt eljutott a személyes interjúig, és útban Houstonba beugrott egy ölelgetésre, s hazafelé az interjúról szintén, hogy elmondhassa, mekkora csalódás volt neki az egész, és nem is bánja, hogy nem vették fel. De kitartott amellett, hogy tovább kell próbálkoznunk a Deltánál, JetBlue-nál, Americannál vagy épp a Southwestnél.
Mielőtt a Southwestet otthagyta volna, Shyam barátom is tagja volt ennek a csapatnak, akikkel együtt próbálkoztunk a levegőbe kapaszkodni, fel, fel... Kitartóan, s egyelőre minden különösebb siker nélkül. Rajtunk kívül Victor kollégánk és ketten a lányok közül, Kimberley és Evelyn tartozott ezek közé. Shyam még hindi nyelvtudását is latba vetve futott neki a Delta hindi légiutaskísérő hirdetésének, de ugyanolyan metodikusan hajították vissza onnan is, mint a sima, angol nyelvűről. Igazából az munkált bennünk, hogy nem tartottuk magunkat annyira hülyének és képtelennek, hogy ehhez az álláshoz közelférkőzzünk, de valami miatt csak nem akart összejönni, az automata válaszokból már kollekciónk gyűlt össze év végére. Akkor egy időben került fel a Southwest és a Delta álláshirdetése, a rég várt kiírás. Miután szorgalmasan elvégeztük a feladatokat, és lejelentkeztünk újfent a Deltánál angol, hindi vagy épp spanyolajkú kategóriában, folytathattuk a Southwesttel. Ehhez azonban - mivel cégen belüli dologról van szó - a főnökség beleegyezése és ajánlása szükségeltetik. Sorra járultunk a vezetőnk színe elé az irodába, és ő boldogan mondta mindőnknek, hogy nagyon szomorú, hogy el akarunk menni, de ha menni akarunk, ő biza nem állhat az utunkba, és ajánlást is ad, de ne feledjük, ide nem jöhetünk vissza, ha a kiképzés valamelyik vizsgáján netán elhasalunk. És mosoly és puszi-puszi. Ez december elején volt. A járatainkon napi rendszerességgel ingáznak a többi cég légiutaskísérői, amikor az egyikük a Deltától becsekkolt a járatomra, beszédbe elegyedtem vele, és Julie azonnal megígérte, egy belső ajánlással megtámogatja a jelentkezésemet. Hittem is meg nem is, de délután levelet kaptam a Deltától, amiben gratulálnak, hogy egy Delta légiutaskísérő szerint én tökéletesen alkalmas vagyok a megmérettetésre, ezért az ügyemet tovább küldték egy másik irodába. Onnan pedig még aznap megjött az elutasító levél. Karácsonyra engem is és Evelynt is a Delta elutasított, Kimberley és Shyam egy másik levelet kapott, amiben a Delta elnézést kér a késedelemért, de soha nem látott érdeklődés miatt az interjú procedúra akár hónapokkal is eltolódhat. Akkor jelent meg a Wall Street Journal-ban egy cikk, amelynek a címe ez volt: Ötször könnyebb a Harvardra bejutni, mint légiutaskísérőnek, és a Delta épp futó álláshirdetését emelte ki, amelyre egy héten belül 240.000-en jelentkeztek, s a jelentkezések száma óráról órára nőtt, minimálisra csökkentve az esélyét a bejutásnak. Hogy biztos legyek benne, nincs félreértés a dologban, a már beszerzett telefonszámon felhívtam a Deltát. A központban a menüből a Légiutaskísérői állások opciót választottam, és azonnal szét is kapcsolt a rendszer. Mint kiderült, az tilos zóna. Ezért kerülőúton, némi fondorlattal jutottam egy élő személyhez az HR irodából, aki bele lesett a papírjaimba, és vidám unottsággal közölte velem, nem is vagyok visszautasítva várjak szépen a soromra, majd hívnak... Végülis előbb-utóbb mindenki megkapta a legfrissebb elutasítását is, és miközben a Southwestre vártunk, januárban a  JetBlue is pósztolta az állásait. Nekem is és Evelynnek is volt egy még augusztusban leadott jelentkezésünk, amire soha semmilyen módon nem reagáltak, most megkaptuk a fülest, hogy fél órát lesz fenn a hirdetés, igyekezzünk. Amikor az oldal sokszori összeomlása ellenére ismét jelentkeztünk, hátradőltünk, lám, mi történik. Eközben bukkant Evelyn valamiféle szegről-végről ismerősre, aki a Delta személyzeti osztályán tesz-vesz. Olyan volt, mintha megfogtuk volna az Isten lábát. Evelyn praktikus módon kezelte az ügyet, és miközben sminkelte magát az öltöző fényes ajtajának tükrében így szólt:
-          Érzem, sikerülni fog, bébi. Ha a nőket szereti, itt vagyok én, ha a pasikat, akkor ott vagy te. Jobb lenne, ha kijönnél velünk, a tesóm elhozza a palit, egy ital mellett mindent megtárgyalunk, és ha tud, segíteni fog.
A pasikat szereti, de én ettől függetlenül távol kellett, hogy maradjak a bulival egybekötött megbeszéléstől, mivel hajnalban dolgozni kellett mennem. Evelyn azonban felhívott és elkérte a jelentkezési adataimat, hogy nézzenek utána. Mint mondta, a fickó felvázolta, hogy nagyon kötöttek a dolgok a cégnél, és annál többet még a Fennvaló sem tehet, hogy a dossziékat a kukából visszacsempészi az asztalra, és legalább az interjúra megadják az esélyt. Azt azonban nem tudja senki sem már befolyásolni onnantól kezdve.
Napokon belül Evelyn zaklatottan hívott fel, hogy két levelet kapott, egyiket a JetBlue-tól, a másikat a Deltától. Mindkét helyen lehetőséget adtak neki a személyes megmutatkozásra.
-          Egyik interjúm pénteken van New Yorkban a jetBlue-val, a másik Atlantában szombat reggel. - lihegte a telefonba szerda délután pánikbaesetten.
Megnyugtattam, hogy ez nem a világ vége, hanem az, amire oly régóta várunk. S noha nekem nem jött semmiféle levelem, nagyon boldogan hallottam kolléganőm továbbjuttatását. Nekem csak az Americantól jött elutasítólevelem, és felhívtam azon nyomban Goldint régi ismeretségünk margóján megkértem, lesne bele a fájlomba, mi áll konkrétan az elutasítás mögött. Mint kiderült, a személyiségtesztet buktam el. Mint ki nem mondható jótanács, annyi hangzott csak el: nem kell azt az őszinteséget teljesen szó szerint venni.
Így már világos volt. Nyilvánvaló tehát, hogy valójában nem a személyiségemre kíváncsiak, hanem, hogy tudom-e, milyen válaszokat szeretnének hallani. Kicsit nyakatekert, de a lényeg úgysem ezen dől el, ha oda kerül a sor, hanem a személyes beszélgetéseken illetve - ha az ember eljutna odáig - a kiképzésen és a vizsgákon.
Kimberley pár nappal hamarabb adta le jelentkezését a Southwesthez, mint én, és őt már hívták is Dallasból és a telefoninterjún olyan jól szerepelt, hogy továbbjuttatták a személyes interjúra a következő hónapban.
Evelyn fáradtan tért haza Atlantából, amikor mindkét interjút maga mögött tudhatta, volt alkalmunk beszélgetni, és elmondta, hogy a JetBlue-nál jól mentek a dolgok, de a Delta egész napos interjú-szessziója meglehetősen fárasztó és összetett volt, és nem érzi, hogy sikeresen szerepelt volna. És jól érezte, mert napokon belül ismét két levelet kapott: egyikben a Delta ismét visszautasította, a másikban a JetBlue ujjlenyomatvételre invitálta. Ami itt első jele annak, hogy komolyabb szándékaik vannak egy jelentkezővel szemben. Evelyn dolgai innen felgyorsultak, és napokon belül megkapta a hivatalos állásajánlatot a JetBlue-tól és utazott is Floridába a kiképzését elkezdeni. Ezen közben Kimberley is megjárta Dallast és sugárzó arccal jelentette be, hogy felvették, és elkezdheti az öthetes légiutaskísérői kiképzést. Nagyon boldog volt, ugyanakkor roppant aggodalom is hatalmába kerítette, túl fiatal volt még a gyors és gyökeres változásokhoz, s annyira függetlennek sem érezte magát családjától, hogy csak fogja a kuffert és becuccoljon egy szállodába hetekre, ahonnan lényegében kijárási tilalom van érvényben, a légitársaságok ugyanis állandó megfigyelés alatt tartják a leendő légiszemélyzetet. Emellett meg az is közrejátszott borongós hangulatában, hogy rettenetesen félt attól, hogy - mint ahogy nagyon sokan - valamelyik vizsgán alulteljesít, két szék közül a padlóra, azaz az utcára kerül állás nélkül. Nekem is volt egy bajom, mégpedig, hogy a sorozatos elutasítások mellett velem semmi egyéb nem történt, még a Southwesttől sem hívtak vissza.
Shyam akkor már nem volt a Southwest alkalmazottja, Kentuckyban üdült, a „vidéki házban”, ahogy emlegetni szereti a távoli kúriát, és meghívott, repüljek le hozzájuk egy kis szabadfogású dorbézolásra.
Imádtam Kentucky csendjét, vidéki idilljét, és a filmekből ismert „klasszikus” Amerikát fedezhettem fel itt, mosolygós, egyszerű - és jobbára fehér - vidéki embereket, régivágású boltokat, vendéglőket, s na persze, a viszkigyárat, ahol a túra végén háromféle italt is megkóstolhattunk - amitől az egész még szebb színben tündökölt előttem. A másik csodálatos dolog a tanyán az volt, hogy sem telefon, sem internet nem működött, csak esetlegesen, de nem forszíroztuk nagyon. A telefonomat is csak megszokásból kapcsoltam be, amikor a közeli vendéglőbe mentünk vacsorázni egyik este, és akkor rámzúdult egy rakás üzenet. Egyikük egy atlantai telefonszámról. Az üzenetben ez állt:
-          „Kedves Artur, gratulálunk, jelentkezése alapján kiválasztottuk és alkalmasnak találjuk a további meghallgatásra légiutaskísérői állásunk betöltése végett. Sajnos, napok óta nem tudjuk Önt elérni telefonon, amennyiben még érdekli az állásunk, kérem sürgősen hívjon vissza az alábbi telefonszámon...”
Megfordult velem a világ, meg sem bírtam szólalni, és csak imádkoztam, holnap se legyen késő, hisz valószínüleg nem sok eséllyel találtam volna valakit is vacsora időben az atlantai irodában... De várjunk csak... Atlanta???... De hisz az a Delta! ... Érdekes, előzetes nyomozásainkból nem ez a telefonszám volt meg a titkos telefon-adattárunkban, akármennyire is egyeztettem Shyammel, aki maga is még társalgóban volt a Deltával a hindi nyelvű utaskísérői állás ügyében. Gondoltuk, nincs, amit veszíteni, és amúgy is egy robot fog válaszolni, amíg tart a térerő, hívjuk csak fel a számot, lássuk, mi történik. És történt:
-          Üdvözöljük az Airtran Airways atlantai központjában. Irodáink munkaideje.....” - és csalódottan bontottam a hívást.
-          AirTran!
Ennél nagyobb csalódást abban a pillanatban senki és semmi nem okozhatott volna nekem, Shyam alig győzte belémtölteni a viszkit a vacsoraasztalnál. A Southwest akkoriban vásárolta fel a gyenge lábakon álló AirTrant üzleti érdekekből, amire feleslegesen nem térnék ki most. Ennek azonban rengeteg olyan mellékes vonatkozása és hatása lett, ami mi, Southwest alkalmazottak mindennapjait és életét elmondhatatlanul keserjtette meg. Érthető hát, hogy eltekintve azoktól, akik mindig és minden helyzetben, akár ok nélkül is boldogok és mindennek ok és feltételek nélkül örülnek, az alkalmazottak többsége egy istentelen arculcsapásnak vagy épp szembeköpésnek érezhette ezt a bizniszt. Zsigerből viszolyogtam mindentől, ami az AirTrannel kapcsolatos, még Atlantát is megutáltam, mivel amazok atlantai járatai és az ezzel járó utazóközönség is a nyakunkba szakadt a boldog házasság okán. Utoljára azelőtt akkor volt az AirTrannel dolgom, amiről korábban említést is tettem, amikor állást keresve elfogadták a jelentkezésemet, de soha többet nem hívtak fel ennek ellenére sem. Szerencsére. Hogy utáltam volna magam. Mint akkor is, ha netán a Spirit felvett volna. Vicces volt valahányszor Larryvel, a Spirit főnökével összefutnom, aki anno azt mondta, hogy ne vesztegessük egymás idejét, mert nem volt amerikai jogsim, mert olyankor mindig mosolyogva megveregettem a vállát, és kajánul elrebegtem neki:
-          Óh Larry, az isten áldja meg magát, amiért nem vett fel a Spirithez. Életem legnagyobb ballépése lett volna, és ön megóvott ettől. Lekötelezett egy életre!... - és Larry olyankor mindig elkönyvelte, hogy neki is jó ez, mert ritka egy szemét alak vagyok.
No, de vissza Kentuckyba, és az atlantai telefonhívásra... Csakis a Southwest lehetett, hiszen akkor már az AirTran be lett olvasztva, és nem működött külön cégként. Reggelre kerítettünk egy vezetékes telefont, és arról hívtam fel Atlantát. Kiderült, hogy a központi személyzeti osztály annyira túlterhelt a sokszáz jelentkező meghallgatásával, hogy leosztották a telefoninterjúkat az alosztályoknak, így Atlantának is, ahol még nem volt idejük a hangrögzítő rendszert lecserélni, és elnézést, de még mindig a megtévesztő AirTranes szöveg hallható... Elnéztem. Csak haladjunk.
A telefoninterjúm jól sikerült. Mintha láthatatlan erők fogtak volna össze értem, lazán és folyamatosan jöttek a válaszaim, a történetek, a helyzetelemzések. Ott kuporogtam Shyamék kanapéján, ők meg az ajtó túloldalán izgultak miattam.
-          Gratulálok, Artur! Továbbjutottál. Napokon belül jelentkezem az interjú időpontoddal, amikor Dallasba kell majd utaznod.
Az a telefonhívás a Grand Centralban ért, ahol egy kiállítás ürügyén tartózkodtam épp. Kisündörögtem a bemutatóról, és visszahívtam Chient az atlantai személyzeti irodában.
-          Március 7-re találtam neked időpontot, amennyiben elfogadod, kérlek mondj igent most.
Elfogadtam ujjongva. Február volt, majdnem egy hónap állt rendelkezésre, hogy mindenféle szempontból tökéletesre polírozzam magam, mielőtt - négy év elmúltával - ismét visszatérek Texasba egy újabb fontos megmérettetésre.

2013. október 16., szerda

Hogyan lettem légiutaskísérő... (6)

Tisztelettel, a „Szeretet Légitársasága”

Christina
A Southwestről nagyon sokat lehetne elmondanom, hogyha erről szólna ez a mese. A lényeg azonban mégiscsak az, hogy egy új világ, számomra teljesen új rendszerében próbáltam megkapaszkodni, és visszaszerezni a talajt, ami időközben meglehetősen elcsúszott valamerre a talpam alól. Szerencsém volt Tonyval, a kollégával, akit velem együtt vettek fel. Egyrészt, mert nyilvánvalóvá vált, hogy itt senkit nem érdekel a kor - Tony ugyanis nyugdíjazás után volt már, és csak pótcselekvésnek gondolta úgy, hogy szakmai pályafutása záróakkordjaként kipróbálja, milyen egy légitársaságnál dolgozni és ingyen repkedni ide-oda, másrészt mert olyan alapvető dolgokat meg kellett tanulnom, hogy mi hogyan működik. A szállodában és az életben is. Tony pedig nagyszerű tanító volt. Igaz, végeláthatatlan körmondatokban válaszolt a kérdésemre, beleszőve feleségét, Rose-t és karrierjének korábbi állomásait. Előbb Baltimore-ban majd Dallasban zárt össze bennünket a sors a különféle szakmai kiképzéseken. Jól is jött ez az intenzív program, mert ismét lüktetett minden körülöttem, és amellett, hogy a mindennapi társalgást, és az amerikaiakra oly jellemző „small talk” - bájcsevegést elkezdtem felszedni, mind jobban sikerült betekintést nyernem a szokásaikba, magatartásukba és furcsaságaikra. Bár nekik inkább én voltam furcsa, és szerettek a maguk módján, de igazából ennél tovább nem érdekelte őket semmi. Sem én, sem a másféle világlátás vagy egyéb, ami a saját komfortzónájukon kívül esik. Mondom, ezzel együtt szerettük és tiszteltük egymást a kiképzésen összeverődött csoporttársakkal. Christopher, az osztály egyik hangadója - aki mellesleg mindenben járatos és maximálisan amerikai a szó lehető legpozitívabb értelmében - egyik esti sör mellett a szálloda büféjében odajött, és mintha érezné, hogy kicsit megszeppenve figyelem a körülöttem zajló (és igazán gyorsan zajló) eseményeket, így szólt:

- Kicsit el vagy anyátlanodva... Nem kell! Te nagyszerű ember vagy. És most számodra az a legfontosabb, hogy itt rendesen mindenből levizsgázz. És ezzel nem is lesz gond. A többi csak sallang. Semmi mással ne foglalkozz, hanem azzal, amit te akarsz. Én világéletemben azt csináltam, amit akarok. Itt csak így lehet érvényesülni.

Mosolyogtam, s elmeséltem neki, hogy tisztában vagyok mindezzel, mert én is eddig olyan szerencsés voltam, hogy azt csinálhattam, amit éppen akartam. Még ha kemény munka és küzdelmek árán is.

- Látom rajtad. A Southwest nyert azzal, hogy felvett. Pár hónap múlva majd nevetni fogsz az egészen, és lepipálsz itt mindenkit.

A texaszi hetek után ki-ki visszatért az állomására. A Southwest hónapokkal azelőtt nyitott New York felé. A texaszi székhelyű cég a nagyon válságos idők ellenére a legerősebb lábakon állt az amerikai légiközlekedési palettán, és az egyetlen olyan légitársaságként tündökölt, amelyik még soha nem volt csődhelyzetben. Valóban, a cég nagyszerű üzleti modell alapján működik, és pimaszul rátermett menedzsment tartja kézben, és sorozatban nyeri el a legjobb munkahelye címet, sőt, a statisztikák arra külön mindig kitérnek, hogy a Hawaiian Airlines után a Southwest adja a legmagasabb fizetéseket.
És ez mind igaz is. Részben. Azaz egy bizonyos aspektusból minden igaz, fontos azonban, honnan és miért elemezzük a dolgot. Bennem, aki a sokoldalúan fejlett szocializmus építése közben nevelkedtem, azonnal kigyulladt a piros égő, amikor akárhova mentünk, s akárhol kellett számítógépes vagy nyomtatott belső terjesztésű terméket olvasni, tanulmányozni vagy feljegyezni, valahogy mindig a cég elnök-vezérigazgatójába botlottunk, aki  mindenhol idézetekben szólt hozzánk, levelekben, írásban, videofelvételeken, a cég belső tévécsatornáján, mindenhol. Amikor megtudtam, hogy évente van egy hatalmas rendezvénysorozat, amikor az elnök bejárja a legnagyobb állomás-pontokat, mint például Las Vegas, Orlando vagy Phoenix illetve Dallas, és óriási stadionokban összegyűlnek a népek, az alkalmazottak az ország minden részéről, és meghallgatják azelnök évelemző beszédét, és éljeneznek, tapsolnak, majd ezt következő héten írásban is megkapják, és videón is visszanézhetik, szóval, amikor mindezt láttam, az a vörös égő bennem berregett is. Csakhogy ne felejtsük el, éppen abban a helyzetben voltam, elmondhatatlanul örvendek annak, hogy van munkahelyem, méghozzá nem is akármilyen. Mondom, mind igaz, amit a cégről mindenfele olvasni és hallani lehetett, csak New Yorkban nem akart ez működni. Paul hamarosan le is köszönt szinte egyik napról a másikra, s újabb ideiglenes vezetők jöttek s mentek, és New York csak nem akart a Southwest jól bejáratott medrébe lépni és abban boldogan csordogálni. Néha az volt az érzésem, hogy a társaság pontosan a hirhedt New York attitűd sztereotípiára játszik rá, és egyszerűen nem hagyja kordában tartani magát, szóljanak azok a magasröptű elnöki beszédek akármiről is. Ami a fizetéseket is illeti, a magas kereset mindenki másra érvényes, de semmiképp nem az egyszerű munkásokra és az utasokkal közvetlen kapcsolatban álló ügyfélszolgálatosokra. Holott a Southwest aduásza a kifogástalan ügyfélszolgálat. De ők megelégedtek azzal, hogy a vezetőket és a légiutaskísérőket jól megfizessék. Az tény, hogy 60 dolláros órabérért egy legalább tizenkét évet kiszolgált utaskísérő vidáman terjeszti a cég nagyszerűségét, de odalenn a földön ennél sokkal több a dolog és a baj is.

- Édes lelkem, ne sokat gondolkodj rajta: neked utaskísérőnek kell lenned, jelentkezz, amint az első lehetőséged megadatik az egy év letelte után! - ezek Christina szavai voltak.

Amikor a washingtoni személyzeti osztályra repültünk munkába állásunk első napján Tonyval, hogy az igazolványunkat nyakunkba akaszthassuk, a délutáni hazatérő gépre várva a baltimore-i reptéren és Rose-zal és Tony korábbi karrierjével kapcsolatos történetekbe és saját gondolataimba burkolózva fordult hozzánk egy csinos, középkorú, kifogástalan egyenruhába öltözött légiutaskísérő a szomszédos fotelből:

- Ti új fiúk vagytok a cégnél?
- Igen - sietett reagálni Tony ugrásra készen pár sztorival.
- Ez pompás! - kiáltott fel Christina - azt jelenti, a cég újra alkalmaz! Isten hozott a családban! - és felállt, kezet fogott velünk és bemutatkoztunk.

Megdöbbentem, hogy Christina hetekkel, hónapokkal és évekkel később is mindkettőnkre és mindkettőnk nevére emlékezett. A légiutaskísérők a legritkább esetben találkoznak életükben ugyanazokkal az emberekkel, főleg olyan nagy cégeknél, mint a Southwest is, legyen szó utasokról vagy akár kollégákról is. Egy utaskísérő sok esetben évekig sem kerül egy járatra még bázisbéli kollégájával sem. Egyben azonban jelesek: kommunikációban. Akárkivel és akármikor a legnagyobb mélységekig el tudnak jutni egy beszélgetés során, és az sem véletlen, hogy fesztelenül beszélgetnek egymás közt is akár legintimebb dolgaikról is. Akkor is, ha felszállás előtt hetvenöt perccel is látták egymást életükben először és leszállás után talán soha többet nem találkoznak. Bár lehet, éppen ezért.
Christina elmondta, hogy férjezett asszonyként ötvenöt évesen lett utaskísérő:

- A legjobb helyen vagytok fiúk. Ennél a cégnél, ha sikeresen lehúzzátok a próbaidőt, nyitva a lehetőségek végtelenje előttetek. Egy év után pedig jelentkezhettek inflight-ra légiutaskísérőnek. A cég évek óta nem alkalmazott új utaskísérőket, de most terjeszkedünk, és komoly felvételek lesznek. Jobb, ha készültök!

Láttam már, a kor valóban teljesen mellékes, és itt valóban mindenki képességeihez mérten labdába rúghat. Mégis bátortalanul megkérdeztem Christinát, milyen diplomája van, mire kinevetett:

- Mi? Diploma?... Azt akkor kapod, ha a kiképzést elvégzed! Ha egy légitársaság felvesz, azt akarja, hogy mindent úgy tanulj meg, és úgy végezz, ahogyan ők csinálják, ahogyan ők akarják. Ez a doktrínálás. Ha hibátlanul levizsgázol mind a harminckét megmérettetésen, akkor ők adnak neked diplomát. Ilyen egyszerű... Egyéb diploma itt nem számít.

Hogy nem ennyire egyszerű, az persze a későbbiekben kiderült, de információnak és kezdő ötletnek ennyi elég is volt. Ahhoz is, hogy a bogarat ismét elültesse a fülemben.
És a beszélgetést rendszeresen folytattuk Christinával, aki Queensben az Astorián lakik, s akkor Floridába ingázott a bázisára, később felkerült Baltimore-ba, ami New Yorkhoz csak negyvenperces repülésre van. Lényegében azt szoktuk mondani, a gép felszáll Washingtonból, és beáll a sorba a New Yorkban való leszálláshoz. Christina pedig szolgálati napjai előtt átrobogott rajtunk útban Baltimore-ba. Akkor is, ha úgy sietett, hogy az utánfutó táskája is alig bírta követni, mikor végigkopogott a reptéri folyosón, mindig megállt egy ölelésre, és megkérdezni, milyen az élet, és hogy mennyi még a próbaidő. Ami pedig ennél is fontosabb, hogy isteni finom csokis kalácsot sütött. Útjai előtt pedig legalább egy-két tekercset odacsomagolt nekünk is. Egyet nekem, a többit elosztásra.

- Megváltozott az életem, amióta itt dolgozom. A hülye olasz - utalt a férjére - otthagyott, azt mondta, ezt az életet ő nem csinálja, nem embernek való. De nekem gyökeresen megváltozott az életem. És senkivel nem cserélnék.

Mint elmondta, soha azelőtt még légitársaság közelében sem dolgozott, de egy barátnőjétől kapott fülest, amikor a Southwest pár percre meghirdette az állásokat, és azonnal jelentkezett.

- Ha én 55 évesen meg tudtam csinálni, én téged sem féltelek. Ha gondtalan életet akarsz, gyere repülni, nem győzöm eleget mondogatni! - bíztatott, és lehengerlően motiválóan hatott rám.

Igaz, Christina a Southwest inflight csapatához próbált édesgetni, úgy gondoltam, hogy addig is, amig erre sor kerülhet, körbenézek, és a nézelődés nem járt eredménytelenül. Régi barátom, a Delta pontosan akkor tett fel egy hírdetést a honlapjukra, amitől azonnal elájultam, majd fellocsoltam magam, s megint elájultam: New Yorkban élő, légitársasági gyakorlattal rendelkező MAGYARUL beszélő alkalmazottakat keresnek New York-i bázisú légiutaskísérő kiképzésre. A Delta jelentkezési űrlapját álmomban is ki tudom már tölteni, és az első körben feltett trükkös kérdésekret is jól ismertem, azt is, milyen választ szoktam adni rájuk - az utasítást szem előtt tartva - a lehető legőszintébben. Csak sok-sok idő múlva esett le, hogy az őszinteség nem biztos, hogy az, amit elvárnak az embertől...
A Delta addig, amint ezt korábban is meséltem, szinte hetente elutasította valamelyik pályázatomat. Ezúttal sem történt másként. Szinte egyidőben azzal, hogy leadtam, egy kávészünet után jött is a körülményesen-udvariasan elutasító automatikus levél mindenféle különösebb magyarázkodás nélkül, pontosabban ezzel a szöveggel: „úgy döntöttünk, hogy más, önnél sokkal megfelelőbb és alkalmasabb jelentkezővel folytatjuk a felvételi procedúrát, de ez Önt semmiképpen se keserítse el, és keresgéljen továbbra is a többi meghírdetett állásunk között”. El is képzeltem, hogy a sok New Yorkban élő, rengeteg légitársasági tapasztalattal rendelkező többi magyar mind ott sorakozik most a Deltánál, és jobbnál jobbak és megfelelőbbek erre az állásra, mint én. És ezt a rendszer röpke pár perc alatt ki is tudta szúrni, hogy még idejében elutasítson. Ma mulatságosnak tartom a rendszert, főleg, hogy már tudom nagyjából, hogyan működik. Akkor kisebb tragédiákat éltem meg ilyenkor.
A következő lehetőség nem váratott sokáig magára, és szintén a Delta felől jött. Elmeséltem Christinának, és örömmel hallgatta végig, hogy miben mesterkedek:

- Jó! A Delta jó repülni. Mindegy, hogy hol, csak menj repülni, ne maradj a földön. Ha odajutsz, meglátod, miről beszélek. A Delta ma már jól áll, oda érdemes menni próbálkozni...

Ezt én is tudtam, nagyon rég dédelgetett vágyam volt a Deltához kerülni. A meghirdetett állás most csak angolul beszélőket keresett utaskísérői állásra, és legnagyobb meglepetésemre, nem utasítottak el olyan ripsz-ropsz, secc-pecc, mint a magyar esetében, hanem továbbjutottam az első írásbeli tesztig. Amikor a 200 kérdést megválaszoltam - szintén őszintén - izgalmas várakozás vette kezdetét. Az elutasítás csak jóval egy hét múltán futott be...
Akkor már majdnem egy éve dolgoztam a Southwestnél. Hallottam, hogy Christopher eljegyezte kolléganőnket, Sherryt, akivel Baltimore-ban voltunk osztálytársak, és együtt Denverbe költöztek, miután mindketten szupervizori pozícióba avanzsáltak. Roppant büszke voltam rájuk, és újabb motivációt kaptam: mostmár saját ismerőseimen, bajtársaimon tapasztaltam, hogy működik ez a dolog a cégnél, ha tudsz, mehetsz feljebb s feljebb. Engem a vezetői funkciók nem érdekeltek, és amikor nekem is felajánlották, gondolkodás nélkül utasítottam vissza mosolyogva. Oktatást azonban vállaltam, mert azt izgalmasnak találtam. Ugyanakkor vártam, leteljen az egy év, és hogy azokat a bizonyos inflight állásait a Southwest meghírdesse. Első tanítványom Marsha volt, egy jamaikai származású szépség, aki gyorsan tanult és miközben haladtunk az anyaggal, elárulta, minden vágya valamikor légiutaskísérő lenni. Kislányként erről álmodozott, és tudja, hogy meg is fogja valósítani. December 18-án volt a papírok szerinti munkába állásom első éves évfordulója. Valamikor november végén belső értesítőt kaptunk a cégtől, hogy sok év után a Southwest ismét sokszáz légiutaskísérőt alkalmaz kizárólag a cégen belülről. Akárki jelentkezhet, aki legalább egy éve dolgozik a cégnél. A feltétel, hogy a hat hetes kiképzés valamennyi vizsgáját 90%-ban kell teljesíteni, de még a kiképzés előtt le kell mondanod jelenlegi munkapozíciódról, s oda nem mehetsz vissza - hacsak a felettesed nem ragaszkodik hozzád. Egyetlen szépséghibája volt a hírdetésnek: december 8-ig lehetett jelentkezni, azaz pontosan 10 napom hiányzott az egy évig. Akkoriban épp egy remek ember vezette az állomásunkat New Yorkban, Tom Starr, akinek előadtam terveimet. Tom örömmel hallgatott végig, és ahelyett, hogy engem citált volna be az irodájába, ő keresett meg, és elhívott a LGA éttermébe egy kávéra.

- Annyira látom rajtad, hogy honvágyad van... Ha most azt mondanád nekem, hogy 3 hónapra haza akarsz menni a szeretteidhez, én akkor is elengednélek és akkor is visszafogadnálak, ha visszajönnél. Hogy ne engednélek el repülni?! Ez egy kihagyhatatlan lehetőség, mindenben támogatlak!

Bevallom, alaposan meghatódtam Tom szavaitól, és fontosnak éreztem felvázolni a helyzetem, miszerint az elnyúlt átvilágítás miatt, csak két hónap után, decemberben kaptam igazolványt, és a papír adatok szerint csak december 18-án lesz egy éves a munkaviszonyom. Legyintett, szerinte ez a pár nap nem jelent semmit. Mindenesetre megígérte, villámgyorsan utánanéz, és kenjük-vágjuk azt a jelentkezést. Teljesen hatása alá kerített. Menedzserként is a LGA első igazi vezetője volt, nagyszerűen vezette a Southwest dolgait, de abban a pillanatban emberként is nagyot nőtt a szememben, hiszen az eddigiek fényében ugye, nem ehhez voltam hozzászokva. Az illetékesektől kapott válasz azonban kiábrándítóan hatott:

„ Minekutána soha nem látott érdeklődés fogadta a légiutaskísérői állásaink meghirdetését a cégen belül, semmiféle kivételt nem tehetünk, és ebben a körben azon lelkes harcosaink jelentkezését vehetjük csak figyelembe, akik mindenféle szempontból megfelelnek a meghirdetett feltételeknek, és legalább egy éve folyamatos alkalmazásban vannak légitársaságunknál.”

Tisztelettel, a „Szeretet Légitársasága” - motyogtam mellé kiábrándultan. (ez ugyanis a Southwest beceneve, the LUV Airline)

A Southwesttől azonban nem ekkor s nem emiatt akartam lassan megszabadulni, hanem a New York-i áldatlan állapotok miatt s főleg, hogy mind kevésbé éreztem jól magam a helyemen. Márpedig, amikor feladtam életem 39 évét, és Amerikába cuccoltam, megfogadtam magamnak, hogy soha nem akarok többé olyan dolgot csinálni, amit valami miatt nem szeretek. Tom gesztusa igazából csak jót tett s emelte a morálomat, azonban Tomot elhelyezték égetőbb helyekre, hogy keményebb problémákat megoldjon, mint New Yorkban, és újabb átmeneti-igazgatós korszakok következtek, amelyek mind tovább rontották a helyzetet, és intenzív elvándorlás következett, aminek következményeképp folyton újabb emberek érkeztek más városokból vagy csak az utcáról, akik többsége a kiképzés után le is lépett. Tony elment és Marsha, a tanítványom is jobbnak találta átmenni az Air France-hoz, nekem meg új tanítványom lett egy portorikói fura kis ember személyében, aki szélesen tudott mosolyogni az összes nagy és fehérített fogával, és aki nemsokára - lényegtelen belső taktikázások következtében - felettesem lett. Ezt követően már csak egy tanítványt vállaltam, Jasont, akkorra a kiábrándultságom a cég iránt olyan erős volt, hogy bejelentettem, hogy ugyan a magas szőke ír-olasz fiút a legjobb tudásom és metódusaim segítségével kiképzem, nem óhajtok több kiképzést vállalni a Southwestnél.

A hangulatom akkor lett jobb, amikor megtudtam, hogy mind Sherry, mind Chris dobbantottak, és mindketten a Southwest boldog légiutaskísérői lettek. Sherry Kaliforniában kapott bázist, Chris pedig Denverben, de ügyes légiutaskísérők, ha akarják, meg tudják oldani úgy a dolgaikat, szolgálataikat és szabadidejüket, hogy ugyanakkor boldog családi életet is éljenek, mint az én barátaim.

A sikerük kitartásra ösztönzött, és jólesett minden beszélgetés Chris-szel, akiben emberfeletti energiák munkáltak, és olyan pozitív hatással volt rám, hogy eldöntöttem, a legközelebbi adandó alkalommal nekifutok az állást megpályázni.
És úgy is lett.

Helsinki, 2013. október 14.

2013. október 13., vasárnap

Hogyan lettem légiutaskísérő... (5)

Isten hozott a családban!

Hozzá kell tennem, hogy a Southwest az első jelentkezésemet visszakézből dobta vissza, mint ötszáz megannyi helyről s megannyi alkalommal, ezúttal is egy automatikusan generált levél érkezett. Ezeknek a tartalmát, udvarias körülményességét és tartalmát már nagyon jól ismertem. S megtanultam, hogy semmit nem jelent, azt sem, hogy hülye vagyok, azt sem, hogy alkalmatlan, azt sem, hogy valaki egyáltalán elolvasta a jelentkezésemet. Az amerikai HR rendszerről, pontosabban annak a számomra is jól kiismert részéről később részletesebben is szólni fogok. Most a Southwest. Miután az amerikai beteges bürokrácia útvesztőiben három hónapig kellett alapirataimra várnom, s arra, hogy ismét megszerezhessem a hajtásit - hiszen az európait itt csak turista használhatja, lakos nem - nagy felüdülés volt, mikor mindenem rendben volt ahhoz, hogy munkát vállaljak. Az csak falvédő-szöveg, amivel az amerikai konzul útjára engedi a friss bevándorlókat a követségen, hogy „maga teljes körű amerikai, szabadon élhet és dolgozhat az Egyesült Államokban” blah-blah... és azt külön ki is emelte, hogy az útlevelembe ütött vízum egy életre jelezni fogja, de addig mindenképpen, amíg a papírokat megszerzem kiérkeztemkor (és ők jól tudták, milyen hosszadalmas lesz ez), hogy jogom van azonnal munkába állni. Ezt Amerikában senki sem gondolta így, a munkaadók legtöbbje ennél a pontnál el is vágott. Amikor minden személyes iratom megvolt, foghattam hozzá a jogsi megszerzéséhez (lásd Levelek New Yorkból), de az is hetekbe tellett. Nem, mert nem tudtam vezetni, hanem a bürokratikus ügyintézés miatt. Márpedig légitársaságoknál elsődleges követelmény a hajtási. Kétségbeesetten magyaráztam a Delta Airlines állásbörzéjén az ajtónálló aktakukac alkalmazottnak, hogy én tudok vezetni, itt az európai jogsim, de én reptéri ügyfélszolgálatra jelentkezem különben is, nem sofőrnek, szemrebbenés nélkül utamat állta, hogy be sem mehettem a rendezvényre, hogy valakit is láthassak a légitársaságtól. Sok időre rá  tudtam meg, hogy igazából ilyen rendezvényen nincs is ott senki mérvadó adott cégtől, hanem a munkaelosztó központok irodahuszárai slappognak ott hegyesorrú cipőkben és féldrága öltönyökben, és papírokat tologatnak ide-oda veled együtt, és tizenhat irodában megjáratnak, hogy minden alkalmazottnak az épületben meglegyen a bére aznapra, majd odatesznek, hogy lépj be a Delta (vagy az, ami) honlapjára, és jelentkezz az állásra magadnak. S akkor legszívesebben seggberugdosnád magad, hogy emiatt egy teljes napot elvesztegettél az életedből, hisz jelentkezni otthonról, a fotelből is lehet, sőt meg is tetted már. Nem kosztümben, fehér ingben, hanem alsógatyában.
Amikor az első visszautasítást megkaptam a Southwesttől, nem adtam fel, teljesen felpezsdült a légitársaságok álláshirdetési oldala, és sorra jelentkeztem mindenfelé. Sokáig semmi sem történt. Aztán egy héten belül négy levelet is kaptam, amiben mindben gratuláltak nekem, s mindben örömüket fejezték ki irántam, s mindben kilátásba helyezték a telefonos faggatást majd egy személyes találkozást. A Spirit Airlines-t egy a LaGuardián tett látogatásom során jegyeztem fel magamnak, és amikor az interjúra kirittyentve belibegtem a reptér vendéglőjébe, nem is volt sejtelmem róla, hány napot, hajnali órát vagy késő éjszakát fogok itt sírva-nevetve még eltölteni az Asian Chao japán étterem vagy az Angelina büféje előtt. Tetszett nekem a La Guardia, mert otthonosabbnak tűnt, mint a JFK, és semmit sem tudtam akkor még arról, hogy a világ legrosszabb reptér termináljainak egyike a rangsor tízes listájánank az élén. 
Egy Larry nevű fickó és két kinyalt fehérnép, egyikük valami-baum Sandy ült körbe egy  kisspájznyi rendetlen irodában egy kisasztalt. Hármas csoportokban hívtak be bennünket a folyosóról, és Larry kezdte is:

- Ne vesztegessük egymás idejét, ez egy légitársasági állás. Akinek nincs munkavállalási engedélye az USA-ban és hajtásija, az most álljon félre, és haladjunk.
- Kedves uram, nem vesztegetném az idejét, de már az elején elmondanám, hogy tudok vezetni, s erről ősidők óta igazolásom van egy európai hajtási igazolvány formájában. Az amerikai vizsgát is letettem, de, mint tudja, a bürokrácia miatt ezt csakis akkor kaphatom meg, ha a postásunk, aki sánta, kikézbesíti majd. De gondolom, ez nem okoz problémát, hisz tizenhárom éves tapasztalatom van a szakterületen, és erről mindenféle elismerő okiratok vannak, s az állás, amire jelentkeztem, ügyfélszolgálati munka...
- Köszönöm, uram - biccentett Larry, és láttam, hogy gondolatban már elvágott, de azért Sandy valami-baumhoz fordult - és mi sem vesztegetjük az ön idejét ennél tovább, igaz, Sandy?
- Nos, amint megvan a New York-i jogosítványa, keressen meg, és ha valahol el tudjuk helyezni, akkor majd minden tőlünk telhetőt megteszünk érte - és egy névkártyát adott, majd kitessékeltek.
Azon a héten a Southwest és az Air France hívott még, és roppant kecsegtető ajánlatokat tettek, majd meghívtak a személyes beszélgetésre a telefoninterjú után. Ugyanakkor egy számomra ismeretlen, de szintén a LaGuardián összeszedett légitársaság, az AirTran is jelezte, hogy meghallgatna, ha még érdekel a dolog. S megtanultam, hogy mindig minden érdekeljen, akkor is, ha nem, mert sosem lehessen tudni. 
Az AirTran egy sok-sok oldalas kitöltendő iratot küldött át, formanyomtatványokat, kérdőíveket, jelentkezési lapokat, órákat dolgoztam rajta, elküldtem, és vissza is hívtak, hogy hűha, meg nahát, és hogy borzasztóan szeretnének látni, s majd hívnak az interjú dátumával. Soha többet nem hívtak engem többet az AirTrantől, azaz még egyszer, sok év múlva, s az sem erről szólt, de arról a megfelelő időben szólok majd...
Ezen közben a Deltához minden héten jelentkeztem, szinte minden számomra ismerősen hangzó városba, de főleg a környéken vagy Floridában. És a Delta rendszere ugyanolyan következetességgel - és persze olvasatlanul - küldött el az anyámba, azaz nem: utasította vissza minden jelentkezésemet.
Az Air France elegáns manhattani irodájában megilletődve suhantam elegáns öltönyömben és az egyetlen ehhez hordható, még otthonról cipelt cipőmben. Ismertem sok légitársaság manhattani irodáját már. Egyszer az Egypt Airnél is jártam, akiknél remekül éreztem magam, de ennél többre nem jutottunk, talán a legmesszebb egy dél-afrikai légitársaság fejvadászával mentem el, aki az akkor New Yorkban frissen megtelepedő Arik Air Kennedy-i állomására keresett személyzetet. Én ügyfélszolgálatra jelentkeztem, de ők légiutaskisérőket és menedzsert kerestek. Steve hetente kétszer is felhívott, és mindenképp menedzsert akart belőlem csinálni a JFK-n, de én ettől olyan pánikba estem, hogy elkezdtem szabadkozni. Mondtam, hogy nekem elég a kicsi is, mire kinevetett s azt válaszolta, hogy a rezümémból és a velem vitt sok beszélgetésből is jól látja, belőlem nagyszerű menedzser lenne, de ha nem akarom, akkor békén hagy, s amikor lesz pozíció ügyfélszolgálaton, megkeres. Nem keresett meg, de nem is bántam.
Az Air France és a Southwest interjúim egymást követő napokon voltak, előbbi a Times Square mellett, a másik meg a LaGuardián. Nancy ajánlásából és további levélváltásainkból tudtam, hogy ha a Southwest összejön, az nekem főnyeremény, de az én szívem még mindig inkább az európai cég felé húzott. Nagy reményekkel vonultam hát be az interjúra a franciákhoz, akik asztalhoz ültettek bennünket, talán tizenöten lehettünk, jó benyomást keltő adatokat közöltek velünk az Air France - KLM - Delta trojkáról, s nem felejtették a Lacroix egyenruhákat is megemlíteni. Majd kiosztották a dolgozatokat. Ugyanis kiderült, dolgozatot kell írni. Mindenre készültem, csak arra nem, hogy matematikai fejtörőket és szöveges példákat kell megoldanom, az én angol tudásom messze elmaradt ettől a szinttől, pontosabban a matematikai szakszavaktól illetve attól a szókincstől is, ami ahhoz szükségeltetett volna, hogy az angol szinonima-tesztet sikeresen elvégezzem. Soha senki egy hangot nem kérdezett tőlünk légitársaságról, repülőjegyekről, tarifakonstrukciókról, procedúrákról, szabályokról, nemzetközi légügyi szakismeretekről - amiben talán nehezen tudtam volna alulmaradni. A matematikai és szinonima tesztben simán rámvert a többi versenyző, s nem is csodálkoztam, hogy elsőnek szólítottak, s köszönték meg, hogy eljöttem, de sajnos nem folytathatják velem a barátkozást. Soha nem nyugodtam bele, s évekkel később is minden pályázatukra (ami egy ideje már nem papíron, hanem elektronikus formában zajlik) jelentkeztem, s annyira tökéletesítettem magam, hogy minden alkalommal eljutottam az interjúig, s akkor mindig mosolyogva visszamondtam. Ez viszont - talán szakmai büszkeség okán - nekem nagyon sokat jelentett. Legutóbb most két hete kaptam egy kedves levelet az Air France-től, személyre szóló felkérés volt, fogadjak el egy állást a JFK-n tőlük. Történt ugyanis, hogy a sok passziózásom nyomán a céggel, nyoma maradt a jó eredményeimnek a rendszerben (megint csak bátyám jut eszembe) és úgy találják, nagyon alkalmas lennék arra, hogy az Air France kötelékében teljesítsek szolgálatot. Válaszoltam is Nicole-nak innen, Helsinkiből, s elmondtam, mekkora megtiszteltetés ez számomra - megtanultam, nem szabad semmiféle ajtót becsapni magunk előtt vagy után, akkor sem, ha tudod, soha nem fogsz ott belépni, mert az élet olyan fordulatokat vehet, s olyan váratlan helyzetekben futhatsz bele emberekbe illetve cégekbe, illetve csak a saját múltad cselekedeteibe, hogy jobbnak látom ma már mindenben nagyon óvatos és diplomatikus lenni. Ennek ellenére azt is jeleznem kellett a kedves francia lány megkeresésére, hogy boldog vagyok ott, ahol vagyok, s ha majd egyszer úgy adódik, hogy ismét a nagyszerű és tiszteletreméltó Air France számításba jöhet karrieremben, minden bizonnyal jelentkezni fogok, és utalni fogok kedves megkeresésére. 
No, de a jelenből még vissza 2009-be, mert a Southwest interjúm következett, amire teljesen berekedtem s hangszálgyulladásom lett, megszólalni sem bírtam. Egész nap az Air France interjú itán s majd éjszaka is forró teával és gyógyszerekkel kezeltem magam, Mari is igyekezett mindenben segítségemre lenni, főleg forró húslevessel és elmondhatatlanul rossz, de hatékony hagymateával. Gondoltam, ha most nem leszek sárgaságos ettől a bűnrossz italtól, akkor megúszom ezt az életet valahogy...
Másnap már sikerült kiherregnem pár hangot a torkomon. Úgy mentem interjúra a Southwest Airlines-szal.

Egy semmilyen kis figura ült velem szemben, aki ugyanakkor nagyon udvarias és kedves volt, mint kiderült a New York-i állomás főnöke a Southwest részéről, míg mellette egy mosolygós, ugyanakkor hűvös rekrúter ült, akivel a telefoninterjút intéztük. Neki papírja volt a kérdésekkel, Paulnak meg csak tekintete, amit rámszegezett és biztatóan kérdezni kezdett. Pár mondat után kiderült, hogy az ember roppant intelligens és sok ponton vagyunk egy hullámhosszon, adott pillanatban azt is sejteni véltem, jó úton halad az interjúm. A nő, akit Dawnnak hívtak sokszor szakította félbe beszélgetésünket, amikor Paul a kommunizmusról és a vízumlottóról faggatott meg a kelet-európai helyzetről. Dawn olyankor visszatérítette a beszélgetést mindig a száraz előre megírt kérdésekre, amelyek a „mondj egy példát arra, amikor...” kategóriából valók voltak, s mindenhol, minden interjún ugyanazokat kérdezték. Nem okozott gondot azokra válaszolni, hiszen bejáratott és jól kidolgozott sztorijaim voltak. S még csak hazudnom vagy túloznom sem kellett, mert mind általam megélt történetek voltak, egyedül csak az angol tudásom szintje szabott akkor még gátat, hogy ne keveredjen ki egy one-man show belőlük.

Majd félórát csevegtünk, és amikor felálltak, s megköszönték, hogy eljöttem, ijedten néztem Paulra: de a diplomáimat nem akarják látni, ne adjam oda a paksamétát a papírjaimmal, amit izzadtra szorongattam itt, vagy a jogosítványomat, merthogy kész lett az is, igazi, New York-i...? Egymásra néztek, majd Paul szólalt meg:

- Éppen eleget tudunk már rólad ebből a beszélgetésből. Nekem nem papírok kellenek ide, hanem emberek, akik úgy szeretnek dolgozni, mint ahogyan te is. De ha nagyon akarod, hagyj egy másolatot azokról papírokról lenn a szupervizoroknál, Deborah majd foglalkozik veled. Jogosítvány meg minek? Mi nem sofőrnek akarunk ide téged - és barátságosan megveregette a vállam.

A válasz nem hangzott el, csak az, hogy majd a Southwest személyzeti osztálya fog keresni napokon belül a döntéssel. Lementem, és egy babaarcú nővel találkoztam, ő volt Deborah, s miközben kikísért, elköszöntem attól a kedves idősebb hölgytől is, aki a check-in pultban végezte a munkáját kiegyensúlyozott ragyogással az arcán, s aki korábban eligazított az interjú helyszíne felé. Megkérdezte, hogy ment az interjú, majd bemutatkozott: 

- Kathleen Corwin, de szólíts csak Kathynek, remélem, lesz alkalmunk együtt dolgozni itt!

Nem is tudom, megköszöntem-e valaha is Kathy barátnőmnek, hogy akkor reggel olyan megnyugtató biztatásban részesített. Sablonosnak tűnhet, de Amerikában az emberek nem barátkoznak ilyen könnyen, s én tudtam, milyen sokat jelent ez a biztatás ott és akkor egy rangidős - esetleg leendő - kollégától.

Deborah munkaideje épp lejárt s ugyanazzal a busszal jött el a reptérről, amivel én is. Ott beszélgettünk, és megdöbbenve tudtam meg, hogy 28 éve dolgozik a cégnél, és akárhogyan is osztottam-szoroztam az éveket, nem hittem el, hogy ez a csinos nő olyan idős lehet. Megnyugtatott, hogy ha Paulnak tetszett, amiket mondtam az interjún, akkor fel leszek véve, és hogy ez egy nagyszerű munkahely, amennyiben igazán szeretnék dolgozni. Mert munka az van.

Halloween hétvégén ünnepre készült a város. Addigra minden tartalékom elfogyott s már odahaza az anyáméi is, aki onnan próbált még kis pénzt szerezni nekem a kezdeti hónapok túlélésére, ahonnan csak lehetett. Azokban a napokban döntöttem el, hogy ha a születésnapomig, november 10-ig nem sikerül munkába állnom, akkor... komoly döntést kell hoznom az ittlétemet illetően.

Ugyanazon a héten, amikor ez az interjú megtörtént, előtte egy másik helyre is elmentem. Ha már azt mondom, hogy azt csinálnék, amit szeretek is... hát a fánkot nagyon szeretem. Szívesen csinálnék fánkot is. Viccesen hangzik, de így is gondoltam. A vendéglátózás is mindig érdekelt, de New Yorkban, ahol ez komoly szabályokhoz van kötve, s mivel a város több, mint fele vendéglátózik, nagyon nehéz bekerülni ilyen helyre. Viszont egy  békés kis Dunkin Donuts üzletben miért ne lehetne jó meghúzódni, s pénzt keresni, amíg az embernek valami egyéb be nem jön?... A Times Square mellett a 40. utcában kellett találkoznom Mr. Friedmannel. Bementem a kis üzletbe, ahol tisztaság, rend és finom kávéillat volt, és ott sorakoztak a fánkok a kirakatban. Az eladólány indiai volt, s kérdezte, mit szeretnék, mire mondtam, hogy Mr. Friedman ejsze vár rám. Na, ha vár, akkor mehetek is fel, mosolygott a lány, miközben a feljárathoz vezetett. Egy az utcára néző irodában találtam magam, egy tiszteletreméltó íróasztal mögött iratokba feledkezve ült hatalmas bőrfotelben az ősz öregúr. Bemutatkoztam, és intett, foglaljak helyett, és meséljek magamról. Közben a semmiből előkapta az emailen postázott önéletrajzomat, és böngészte, miközben szigorú, de mégis barátságos tekintetével néha rámnézett, hogy jelezze, nagyon is követi, amit mondok.
Végighallgatta a történetemet, néha rákérdezett erre vagy arra a rezümémből, ami tele volt tűzdelve légitársasági referenciákkal, médiabéli tevékenységekkel, nyelvtudással, s annyi minden mással, aminek semmi köze nem volt ahhoz, amiért most épp ott vagyok.

- És te fánkot akarsz sütni?... És kávét árulni az én kicsi boltomban?... - kérdezte, bár inkább kijelentette, mintha magában beszélne.
- I-igen. Úgy érzem, meg tudom csinálni - makogtam, mert teljesen a hatása alá kerített az impozáns ember.
- Meg tudod csinálni... - kacagott fel. - Meg. Nem is kétlem. Bár, elárulom neked, nem olyan egyszerű ez, amilyennek látszik. Ez egy szakma. Nem is akármilyen. Nekem az kell, hogy ötletes, munkaszerető legyen az alkalmazottam. Nekem minden alkalomra találja ki, hogy a klasszikus dekorációjú fánkok is meglegyenek, de mindig valami új is legyen. Én azt nagyon díjazom. Itt éjszaka kell majd bejönnöd dolgozni, és kitanulni ezt a mesterséget a szakikkal, akik ezt nagyon tudják. Nem kockáztathatom a bolt forgalmát azzal, hogy nappal tapasztalatlanul odaállítalak.

Felderült az arcom, és izgatottan bólogattam mindenre, és el is képzeltem, milyen jó kis dolog lesz ez. Az öreg azonban nem igényelte tőlem ezeket a biccentéseket. Miközben a kezében tartotta az életrajzomat, és hozzám beszélt, az volt az érzésem, mindent tud rólam, sőt, még a gondolataimat is látja. Szatmárra is kitért a lapot bámulva, s mondtam, igen, ott születtem, és éltem le eddigi életemet. Bólogatott elmerengve, de semmit nem szólt, csak hosszan elhallgatott.

- Mikor tudnál kezdeni? - kérdezte aztán.
- Holnap.
- Nekem nem kell, hogy holnap kezdj. Ráér. Nekem ráér novemberig is. Ha akarsz kezdeni. De tudom, hogy te más akarsz. Te itt hagysz engem, amint egy légitársaság megneszeli, hogy itt vagy, és munkát keresel. Nekem sok üzletem van. Most nyitok újabbakat Chelsea-ben és a Hell’s Kitchenben. Nagyszerű környékek azok Manhattanben, kemény dolgok kellenek oda. Én belőled üzletvezetőt is faragok. Csak a szakmát meg kell tanulnod. Ahogy mondtam, éjszaka. Bejössz, és tanulsz. Minden csínját-binját ismerned kell a fánknak ahhoz, hogy üzleteket vezess.
- Persze! Persze, uram! - ragyogtam fel, és nagyon boldog izgatottság töltött el.
- Itt van. Én most neked nagy örömmel készítek egy jelszót a rendszerünkhöz. Lépj be, ha hazamégy, és kezdd el az elméletet tanulni. De ne siesd el a választ. A te helyed a légiközlekedésben van, és én ezt nem vehetem el tőled. Ha azonban visszajössz, és azt mondod, hogy ezt akarod csinálni, akkor én azt komolyan is fogom gondolni. Most pedig menj. Mondom: jól gondold meg. S ha úgy döntöttél, gyere vissza. 

Ez a beszélgetés röviddel a légitársasági interjúk előtt zajlott. November meg, és a magamnak szabott határidő is ezzel rohamosan közelgett. És nem jöttek válaszok a légitársaságoktól, vagy ahonnan jöttek, csakis elutasítások.
Október 30-án, pénteken délelőtt szólalt meg a telefon. Dawn hívott Baltimore-ból, a Southwest személyzeti osztályáról:

- Gratulálok, Artur, a Southwest Airlines hivatalosan is szeretné felajánlani számodra az állást a New York-i LaGuardia repülőtéren az ügyfélszolgálaton. Kérlek, válaszolj igennel vagy nemmel, hogy elfogadod-e.

Abban a pillanatban megfordult velem a világ, és alig jött ki a hang a torkomon, amivel az igent elrebegtem.

- Csak szólni akartam még ma - tette hozzá kacagva - hogy élvezd te is nyugodtan a Halloween Partyt. Isten hozott a Southwest családban!

Azonnal levelet írtam Mr. Friedmannek, és megköszöntem az emberségét, és egyúttal tájékoztattam életem alakulásáról is. Anyámat pedig születésnapján talán az akkor adható legszebb ajándékkal köszönthettem: elindult az életem az idegen földön.
Az átvilágításom a légitársaság részéről majdnem két hónapig tartott, amit újabb két hónap átvilágítás követett a New York-i légiközlekedési hatóság részéről is. Igaz, ezalatt már elkezdhettem a kiképzést a Southwestnél. Ismét nyakamban fityegett az igazolvány, és amikor Paul kivitt a repülőgép standok alatt berendezett irodájába, és csodaszép óriásmadarak kerekei, szárnyai közt botorkáltam, mélyet szippantottam a kerozinnal teli levegőből, és elárultam Paulnak:

- Sosem hittem, hogy valaha még ezt a levegőt fogom szívni!
Mosolygott, de nem szólt egy szót sem. Amikor az irodájába érve alá írtam a munkaszerződésemet a légitársasággal, felállt, kezet fogtunk, és ezt mondta:

- Megnyerted a lottót egyszer. Most én segítek neked, hogy nyerd meg másodszor is. Kezdődjön el a te amerikai álmod is, isten hozott a Southwest családban!


Helsinki, 2013. október 10.