 |
| Mama et company |
- Hát, ez most AZ a hívás...
Az ember azt gondolná, hogy ha éveken keresztül is számítania kell arra a hírre, ami egyszer csak megérkezik, fel van rá készülve. Hogy ez mennyire nincs így, abban a pillanatban, ami elég volt egy szép emlékekkel telt élet teljes lepörgetéséhez a másodperc töredéke alatt, teljesen nyilvánvalóvá vált.
Ott álltam Mama halálhírével a remegő kezemben, és nem tudtam, mit kezdeni vele. Eltompultam, és eltompult a város napfényben és szirénában lubickoló zaja. Egy érzés kezdett el felerősödni bennem, hogy Mama végre megpihenhet, és ott, ahová most beengedték, neki sokkal jobb.
A telefonkonferencia fontos információi röpködtek, életem gyökeres változásának támpontjai feszültek neki az új útiránynak, s miközben a szakmai útmutatásokra kellett összpontosítanom, furcsa nyugalom kezdett úrrá lenni rajtam. Benne volt abban a világ minden szeretete és támogatása. Mintha egy láthatatlan, de érezhető és tapintható energiaforrásra csatlakoztattak volna.
Mama angyal lett.
Nem vagyok járatos a dolgok ilyetén menetében, csak hitemmel látom át valamelyest meg azokkal az érzésekkel és megtapasztalásokkal, amiket az életem során magamra szedtem. És persze, nagyon szoros kötelékem is mérvadó, ami nagyanyámhoz fűzött születésem pillanatától. Tapinthatóan éreztem Mama közelségét. Nem jelenlétét - az csak később következett - csak a közelségét. Közelebb került térben hozzám pillanatok alatt. Féltem, hogy a felhőkarcolók elriasztják, egyszerű falusi asszony volt, aki soha nem akart a várossal sem messzebbmenő barátságra lépni, nemhogy New Yorkkal akarna most cimborálni. Lefutottam a kikötőbe, és hajóra szálltam, ami kivisz az öbölbe, és a tengerszoroson keresztül át az óceánra. A fedélzeten elnyúltam, és hagytam magam feloldódni az egyre tarkuló délutánban. Mama olyan pazar alkonyt festett a távolodó város fölé, amilyent csak ritkán alkot az ég. És a hajó motorházának monoton zúgásában az imént pillanat töredéke alatt lepörgetett film most szép komótosan futott az ég tarka-barka vásznára a szemem előtt.
Ismét ott kuporogtam a barna cserépkályha otthonos melegségében, és a tűznek az öntöttvas kályhanyílás körül kiszivárgó fényével pajkoskodtam, miközben az megvilágította és meleg cirógatással simogatta az arcom. A rádióban az esti mese recsegett és a Szabó család érkezett kisvártatva. Mama a konyhában a vacsorával foglalkozott, és dúdolt. Fura volt rádöbbennem, amikor egyszer már nem dúdolt többet. Nem tudom, melyik év is volt az. Kicsit megkeseredett az élet. De időben ez sokkal későbbre tehető. Faggattam én ugyan Mamát, hova lett a nóta, de nem válaszolt. Egyszer aztán megelégelte a nyaggatást és rám mordult:
- Nem tudok én már semmi nótát, fiam.
Majd ültem a tornácon a rózsalugas alatt. Tavasztól őszig vörös rózsák hímezték teli a ház elejét, olyan volt ez a rózsafa, mintha nem is akarná abbahagyni ontani a virágot. Szembekötősdit játszottunk, és bekötött szemmel belefutottam a rózsákba, vörösre karmolták az arcomat. Kaptam is én egyengetést, mert Mama nem a rózsát hibáztatta a „prezúrokért”- ahogyan ő szerette mondani, hiszen teljesen igaza volt abban, ha most jól belegondolok, hogy nem a vörös rózsabokor szaladt nekem, és így nem is okolható sérüléseimért. A rózsákkal együtt a fehér liliomok alkották a nyáresték illatát. Ha nem láttak bennünket, pár bimbót csattanva kipukkansztottunk az udvarbéli pajtásokkal, sőt néha kölnit is nekiláttunk „főzni”. Persze, ezek az akciók csak addig maradtak büntetés nélkül, amíg titokban tudtuk tartani. Nehezen lehetett volna amúgy észrevenni a hiányt, mert egész nyáron annyi volt a virág, csak az eldobált, szétlőtt bimbók árultak el bennünket.
Az egész udvar egy nagy társadalmi élet volt, de a központja mindennek a porolófa alatt volt. Mi, gyermekek is ott tettük sínre legfrissebb csínytevéseinket vagy beszéltük meg a találkát reggelre vagy épp ebéd utánra, de a szomszédasszonyok is leginkább oda hozták ki elvégzendő munkáikat, hogy kalákában dolgozva egyúttal a világ nagy dolgait is elosszák a kertek közé ágyazott tisztáson. A porolófa alól jól be lehetett látni az egész udvart, minden lakást és a kapubejáratot is. És ugyanúgy, minden lakás ajtajából vagy ablakából ki lehetett látni a porolóra, s arra, mi történik éppen alatta. Persze, porolásra is használtuk legalább húsvétkor és karácsonykor, néha közte is. És a kor haladtával az öreg fát egy vasrúdra cserélte a bátyám, hogy tartósabb legyen. Ettől még porolófa maradt, sosem mondtuk vasnak. Egyszer addig csimpaszkodtam rajta, hogy fejembe esett a meglazult vas, és jól fejbekólintott. Persze, a korábban felvázolt felfogás alapján, ezúttal sem a poroló lett felpofozva. De ezeket a leckéket úgy őrzöm a szívemben, mint életem legfontosabb tanításait. És ugyanolyan fontosak, mint az ábécé tanulása volt vagy az olvasásé még jóval iskolakezdet előtt. Volt írkám - ma talán füzetnek emlegetnék, hacsak nem változott a neve időközben - amibe első osztály előtti hónapokban én már teljes szavakat tudtam lejegyezni. Meg számolni is megtanultam, azzal se legyen gond. Emlékszem, a Farkas-Barkas mesekönyvemmel jártam az éppen ráérő szomszédasszonyokhoz felolvasni. Nagyanyámnak ugyanis már mind felolvastam a meséket belőle, sőt, előfordult, hogy Mama a kályha mellett belebóbiskolt valamelyik mesébe, és én meg addig ügyesen illusztrációkkal tarkítottam a könyvet. Például zöld ceruzával lerajzoltam Mamát, amint éppen kölnit tölt magára. Nem emlékeznék ennyire világosan, ha nem épp a napokban akadt volna a kezembe a könyv. S nem is értem, Mama ugyanis nem hordott párizsi ruhát, nem hordott bubi frizurát... és nem is kölnizte magát. És mégis szép volt ... - dúdolom a sanzont, miközben a hajó kiköt pár percre Brooklynban, hogy tovább folytassa útját a tengerszoroson a karcsú Verrazano öbölhíd alatt a Rockaway felé.
Mama velünk jött, amikor anyu nyáron tengerparti nyaralásra vitt, sőt akkor is, amikor életemben először kisgyermekként ültem repülőre. Anyám talán elviselhetőbbnek tartotta a nagycsaládos utazást kétórás repülőúton, semmint húszórás vonatos zötykölődésen át. Az első külföldi utazásom is hozzá fűződik. Mama Debrecen mellett, a Hajdúság egy kis településén született 1920-ban, mint elsőszülött a tizenegy gyermek közül, akik mind Magyarországon is maradtak. Mama sem tervezett disszidálást, csak úgy esett, hogy székely nagyapámmal épp Szatmáron laktak, ahol nagyapám munkát talált, és behúzták mögöttük a határt, de úgy, hogy életük hátralevő részére románok maradtak. Nagyapám nem sokáig tudta ennek előnyeit és hátrányait kitapasztalni, mert egy munkabaleset elvitte őt nagyanyám mellől, aki akkor négy apró gyermekkel maradt özvegyen. Sosem ismerte el az új rendet, és azt sem, hogy ő román lenne, nem is tanulta meg a nyelvet sem élete végéig sem, mindig abban bízott, hogy „ a rend visszaáll” majd. Emiatt sok konfliktusba került a hatóságokkal - akarata ellenére is. Egy ilyen emlékezetes eset volt a bekeményített kommunista korszak idején, amikor a szekuritáté „valahogy” neszét vette annak, hogy magyar zenét hallgatunk az udvarban. Persze, mindenki hallgatott, csak ezt valaki feljelentette, és akkor a hatóság örömmel szállt ki, és foglalta le a kazettás monó orosz magnót, amit anyu pult alatt szerzett kapcsolatai révén az akkori „Ocellóból”, a Zsidó-korzó mindenki által oly jól ismert elektronikai- és barkácsüzletéből. A szektorista nevére ma is emlékszem, pedig gyermek voltam akkor. Undorító, dagadt milicista volt, aki pofátlanul csörtetett be Mama házába, és foglalta le a zeneeszközt a kedvenc Neoton-kazettáimmal. Nagyanyám szidta, mint a bokrot, és persze, magyarul. Oroszlánként viaskodott vele. Amaz persze, értette a káromkodást, de értetlenkedve ismételgette:
- Ce spui tu? Ce? Ce? (Mit mondogatsz te? Mit? Mit?)
- Cseh az anyád, az a hülye! - ordította nagyanyám - Magyar vagyok én!
A zsaru ekkor idézést írt a Miliciára, és a papírt átadta nagyanyámnak, aki galacsint gyúrt belőle és utána hajította, majd még le is köpte a dagit. Az nem is nagyon vitatkozott tovább, egyrészt mentette a bőrét, mert úgy vette, nagyanyámmal túlerővel néz szembe, másrészt mentette, ami még tekintélyéből szerinte menthető volt.
Amint mondottam, első határon túli utazásom is nagyanyámhoz fűződik. Amikor sikerült végre útlevelet igényelni számomra abban a korszakban, amikor csak kétévente adta ki a Milícia az emberek útlevelét legjobb esetben is, nagyanyám vállalta, magéval visz Magyarországra. Mama a testvéreit akarta meglátogatni, de főleg a szülőföldet. A testvéreit még láthatta időközben, ők ugyanis jöhettek hozzánk, és jöttek is, főleg, hogy remek üzleteket lehetett nyélbe ütni a Bioponnal, Amo szappannal, Dunakaviccsal, Bánffy hajszesszel vagy épp az Ovidon fogamzásgátlókkal az elszigetelt Romániában. Bánffyról jut eszembe, hogy egyik évben egy hajszesz ráborult a negrócukorkás táskára hazafelé jövet, és Mama engedte, hogy azt mind én egyem meg, így egész évben kijutott nekem a Bánffy hajszeszes torok kéményseprőből. Bár félve írom ezt most le, mert a mai korban egy-kettő mérgezéssel vádolnák meg Mamát, holott semmi bajom nem volt ettől, és annyi minden mástól sem az idők során, sem a mosatlan szilvától a ház előli fáról, sem a kertből szedett málnától vagy a zöldsóskától, sőt, a frissen fejt tehéntejtől sem.
Igaz, első budapesti élményem a Manci néninél tett látogatásunkról szólt elsősorban, de remek alkalmat nyújtott számomra kedvenc városommal való megismerkedésre Csaba bácsi által, aki mindig lelkiismeretesen vitt állatkertbe, Vidám Parkba és villamosozni is.
De nem csak külföld, hanem falusi élményem is Mamával kapcsolatos. Géresre, a komaasszonyához és egykori lakhelyére főleg nyáron volt jó kiutazni. Hogy a tehén, mint egyén s a csorda, mint közösség mekkora élményt jelentett, talán nem is tudnám megfelelően szavakba önteni, mint azokat a nyárestéket sem a tornácon, amikor a denevéreket lestük, vajon belekapnak-e a hajunkba és a szentjánosbogarakat az eperfa széles koronája alatt, megcsillanva a konyhából kiszűrődő keskeny fénysávban.
Mama aztán mind jobban gyengült és fogyott el az évek során. Mind kevesebbet mozgott, s aztán mind kevesebbet beszélt. Fontos volt számára, hogy minden nap láthasson. Eleinte zsörtölt is, ha valami miatt elmaradtam a látogatással. Tudni akart rólam mindenkoron. Később nem zsörtölt, ha elmaradtam hosszabb-rövidebb időkre, hanem csak szomorú volt és szemrehányó. Már egyáltalán nem kommunikált csak jelekből értekezett a környezettel, amikor elutazásom előtti késő éjszakán, amikor a csomagolással elkészültem, elmentem elbúcsúzni. Sosem szerette, ha repülőre ültem, s főleg, ha Amerikába utaztam:
- Minek kell neked odamenni? - kérdezte olyankor, mintha attól félne, nem jövök haza, és akkor ő sohasem láthat többé.
Emiatt is volt nehéz az a búcsú. Nem szándékoztam elmondani neki, miért búcsúzom. Mama, aki akkor már alig mozdult, és reagált bármire is, megébredt az ölelésre, és kétségbeesett arccal, és meglepő erővel szorított meg. Nem szólt, csak könnyezett. És szorított. Az az ölelés sokáig elkísért, még akkor is, ha aztán még volt alkalmunk néhányszor megölelni egymást az évek során. De Mama mind jobban gyengült, és mind jobban szeretett volna jobb létre szenderülni, elege lett az élet ilyen leszűkült lehetőségeiből. Valami miatt azt hitte, neki 69 évesen kell meghalnia, mert valamikor egy jósnő ezt mondta talán neki. Utolsó húsz-huszonöt évét ennek jegyében a halálra való felkészüléssel töltötte. Nem volt semmi különös, csupán a gondolat minden mondata mögött, hogy majd egyszercsak el kell innen mennie. Még járt-kelt és beszélt is, amikor egy fekete szegélyű hófehér zsebkendőt vett ki a ruhásszekrényéből, és átnyújtotta.
- Ezt tedd majd el a temetésemre... - de nem volt ebben semmi tragédia, soha nem úgy beszélt a halálról, hogy attól félni kellene, hanem természetesen, mintha valami banális dologról szólna.
Mikor halálhírét kézhez kaptam, annak ellenére, hogy annyi mindenre nem tudok visszaemlékezni vagy megtalálni költözéseim nyomán, a feketeszegélyű zsebkendőt azonnal tudtam, honnan kapjam elő.
Esteledett, mire kiértem az óceán partjára. Még langyos, de őszre forduló nyáreste volt. Az óceán vize már kezdte elfelejteni a forró nyári napokat. Ledobtam a ruháimat és egy pár mécsessel és gyufával a feltartott kezemben valahogy beúsztam a hullámtörő legtávolabbi cölöpig a sötétlila égboltú estében. A meggyújtott mécseseket a cölöp tetején a hullámoktól biztonságba helyezve visszaúsztam a partra, és a partiőrök magaslesére kiülve figyeltem, amint csendesen pislákolnak a végtelen előterében. A Kennedyre érkező esti gépek néha fénycsíkokat rajzoltak a vízre, de mind sötétebb lett. Onnan beszélgettem Mamához. Ott és akkor véltem hangját hallani utoljára, mint földi hangot. A nevemet szólította, és simogatott.
Amilyen nehéz lélekkel érkeztem oda ki, olyan könnyen engedett haza. A következő napokban pedig tudtam, hogy velem van. Velem járja be a várost, a Central Park mesés őszbefordulását, a nyüzsgő utcákat, és fogta a kezem, amikor új utamra indultam Helsinki felé. Tudtam, hogy őrangyalom lett. Annyira erős jelenlétét aztán soha nem éreztem többet, csak tudtam, valahonnan vigyáz ránk.
Sok éve, hogy igyekeztem magam felkészíteni Mama elvesztésére, és mindig olyan keserűség kapott el, hogy azt hittem, amikor majd bekövetkezik, arra sem leszek képes, hogy a sírást abbahagyjam. Hogy nem így lett, magam is meglepődtem, de Mama olyan erősen volt jelen körülöttem, hogy nem tudtam feldolgozni elvesztését. Azt hittem, majd ha legközelebb Szatmárra látogatok, és az üresen maradt helyét megtapasztalom, akkor fog igazán lesujtani a gyász. Egy kellemes őszvégi novemberi napon érkeztem haza úgy, hogy senki sem tudta érkezésemet. Kora reggel keltem, és kimentem a temetőbe, ahol addig csak nagyapámat tudtam, és ahova nem sűrűn jártam ki. Soha senkihez nem szerettem kijárni a temetőkbe, mert sosem éreztem, hogy akárki is, aki eltűnt közülünk szeretteink közül, ott lenne a földben. Amikor a sírhoz értem, megnyugodtam. Rájöttem, korábban nem tévedtem: Mama sincs itt. Jobban éreztem jelenlétét az óceánparton akkor este, és jobban, amikor beszélgetve végigvittem New Yorkon magammal. Valahol jelen volt mégis, de nem a föld felé vitt a tekintetem, még akkor sem, amikor szivet raktam a sírra színes gyertyákból, amit otthonról hoztam magammal a tengeren innenre. Hanem az eget kémleltem, és azt a cirmos felhőt, ami olyan szépen berajzolta Mama ősz haját a kékségre, mintha festőművész lenne. Majd mind erősebben ragyogott a novemberi nap, és a felhő feloldódott a kék égen, engem pedig hazaengedett.
Szatmár, 2013. november 15.
