„Kedvesem, elmondhatatlanul büszke vagyok rád, a Finnairnél nagyon jó kezekben vagy. El sem tudtalak volna képzelni grimaszkodó Southwestes légiutaskísérőnek. Ha netán hazautaznál édesanyádhoz, amellett, hogy üdvözlöm, mondd meg, hogy dupla adag töltöttkáposztát adjon neked, hogy helyettem is egyél. A kollégákat a Taromtól pedig a nevemben is köszöntsd, amennyiben arra jársz.”
Az, amire korábban oly nagyon vártam, a Delta meghirdette kétezer légiutaskísérői állását, jobbára New York-i bázissal. Most először nem éreztem semmi késztetést jelentkezni, még játékból sem. Marsha viszont ujjongva újságolta, hogy őt biza a Delta felvette, és szeptember végén Atlantába is utazott, hogy elkezdje a nyolchetes kiképzést. Madarat lehetett volna vele fogatni, én pedig roppant büszke voltam rá.
Ezenközben a magam bajai is megvoltak, és legfőképpen az elsősegély nyújtás terén volt nagyon sok tanulnivalóm. Eeva, a szakinstruktor teljes erőbedobással dolgozott azon, hogy mindannyian remekeljünk, s ha kellett, elájult, cukorbeteg volt, sokkos volt vagy részeg utas, és a cél érdekében emlékezetes megoldásokhoz is folyamodott, csak jegyezzük meg a dolgokat, akkor is, ha vizuális típusúak vagyunk is. Ő volt az egyetlen aki házi batyubálunkra is eljött, amit Eduardo és Winston lakásában rendeztünk. Mindannyian vittünk ételt és italt. Szobatársamat nem említem, mert ő semmit nem vitt, viszont két púpozott tányér ételt összeharácsolt a bulin, és leosont vele a lakásunkba. Épp akkor értem haza, és kicsit megszeppent, majd legyintett, és visszasietett újabb zsákmányért. A többiek csak azért nem észrevételezték, mert abban a hiszemben voltak, hogy nekem hozza - én ugyanis később érkeztem haza a városból a bulira. Mialatt a magam hozzájárulását, a pizzát készítettem be a sütőbe, csengettek az ajtón. Ian volt az, kissé pityókás hangulatban.
- Én innen nem mozdulok el, amíg fel nem jössz… Hiányzol. Vártalak. Vártunk… Mind várunk. Fel kell jönnöd. Bezzeg a lakótársad jött, pedig…
- De hisz jövök - mosolyogtam rá, és nagyon jólesett, hogy lejött értem, de megnyugtattam, hogy a pizza elkészültével ott leszek.
- Ígéret?…
- Persze!
Ekkor szorosan átölelt, majd egy nagy puszit nyomott egyenesen a számra. Eztán gyorsan kuncogott egyet:
- Bocsiiiiii!… Ez most egy ilyen-ilyen… Hú! … Majd gyere! - és azzal feltántorgott a hetedikre.
Eeva is ott volt még, amikor felértem a frissen illatozó pizzával, amit olasz származású Francescánk ki is kapott a kezemből. Eeva odajött, és megölelt. Én meg örültem, hogy ma mindenki ilyen ölelgetős hangulatban van.
- Nagyon büszke vagyok rád. Magasan jól teljestettél a vizsgán. Tudom, hogy nehéz volt, de olyan könnyedén vetted, hogy minden elismerésem!
Eeva elismerése nagyon jólesett. Azokban a napokban inkasszáltam egy másik jóleső dícséretet Leffától is, főinstruktorunktól, aki magát a Bolondemberként szereti emlegetni.
- Uram, büszke vagyok rád! Ilyen magas eredményt nem is reméltem az időközi vizsgán valakitől, aki ezt sohasem csinálta.
Ezt is felülmúlta Kati instruktorunk, aki maga is főutaskísérő, és akivel a bemondásokat is gyakoroltuk. Ültünk a gépben, és különféle helyzeteket vázolt fel, amire nekünk a megfelelő bemondást kellett beolvasnunk. Amikor rámkerült a sor, és elkezdtem beszélni a hangosbemondóba, Kati hátradőlt a székén, és behúnyta a szemét. Amikor végeztem, azt mondta:
- Neked rádiósnak kellene lenned ezzel az orgánummal. A vészhelyzeteket mindig neked kellene bejelentened, mert az utasok nem hogy nem esnének indokolatlanul pánikba, de kérnének még egy italt és élvezettel hallgatnának!… - csak azok kuncogtak, akik tudták, hogy Kati ötlete a rádiózással nem is áll távol a valóságtól, illetve a múltamtól.
Ezek az elismerések segítettek napról-napra teljesíteni és túlélni mindent, meg az otthoniaktól és az itthoniaktól érkezett rengeteg szeretet-megnyilvánulás, pozitív gondolat és jókívánság. És azt is tudtam, valaki ott fenn nagyon vigyáz rám. Lett egy őrangyalom. Helsinkibe utazásunk előtti napokban, amikor a kálváriát jártam a hallókészülékem ügyében, a felmondásom ügyében, az utazásom ügyében, egyszóval, amikor minden megérett arra, hogy idegileg kissé megboruljak, az utolsó telekonferenciára szólítottak bennünket. A konferenciahívás délután 3-kor kezdődött, 2 óra 55-kor megszólalt a telefon. Anyám nem szokott engem hívni, hisz minden nap telefonálok neki. Tudtam, mit jelent a hívás, de fel kellett vennem, hogy elmondhassa, Mama az angyalok közé költözött. Hogy drága nagyanyám odafenn sem tétlenkedik, erről teljes bizonyossággal meg vagyok győződve, mint ahogy arról is, hogy az utam minden lépését követi és egyengeti onnan, mint ahogyan a földi életben is megtette, amióta csak világra jöttem.
A bulin ottfelejtettem a pizzástányért és a szobatársamat, aki talajrészegre itta magát harácsolás közben. Nem mondom, hogy sokat ivott, csak hogy nem bírja az italt, és perceken belül olyan hihetetlenül részeggé tud lenni, hogy az embernek arra sincs rendesen ideje, hogy a maga italát felhajtsa. Csendes békémben rendezgettem a dolgaimat a szobámban, és készítettem magam a lefekvésre, amikor ismét csengettek az ajtón. Ianra gyanakodtam, s gondoltam, jött visszakérni a csókját, de tévedtem. Lakótársam tornyosult a bejáratra és a tőle fél méterrel kisebb Winston támasztotta hátulról, mint egy darab gerendának való fát, másik oldalról Latoya, jamaikai kolleginánk tartotta, ne dőljön semerre. Lényegében élettelennek tűnt, amint állva aludt, emezek meg támogatták, de nem sokat foglalkoztam vele, üdvözöltem látogatóimat:
- De jó, hogy benéztetek!
- Hazahoztuk ezt az állatot, hova tegyük? - terelte pragmatikusabb irányba a csevegést Winston kissé verejtékezve a teher alatt.
- Óh, Milót? Pillanat… - kinyitottam a szobája ajtaját, és intettem - dobjátok be ott akárhova - amikor megtették, megköszöntem illedelmesen, és rázártam a szobaajtót, a vendégeket pedig hellyel kínáltam, de a hajnali órára hivatkozva udvariasan hazamentek.
Másnap délutánig nem is láttam, akkor pedig csak annyi időre bújt elő, hogy a két púpozott tányér ételt magába tolja, majd visszavonult. A kiragadott egy-két villanásból is kitűnik, mennyire nem vetette meg a nép az italt - egy-két kivételtől eltekintve. Tatjana például nem győzte eleget hangoztatni, hogy ő nem iszik alkoholt, mert az neki nem tesz jót, mint ahogy a laktóz sem, és annyi minden más. Nem meglepő, hogy tapintható izgalom előzte meg a borkóstolás órát. Erre a leckére újabb főutaskísérő érkezett hozzánk oktatónak, Jaana, aki messzemenő körültekintéssel vezetett be az italok világába, és kifejezetten borokéba. Amikor a negyediket is rendesen megkóstoltuk, és elemeztük, Eduardo egy egészségeset és öblöset böfögött, amitől egy pillanatra megfagyott a levegő, ő pedig annyira elrestellte magát, hogy ha nem lenne fekete, azt mondanám, céklavörös lett azonnal.
- Atyaúúúúúristen! - kiáltott fel - Ez nagyon kicsúszott!
- Semmi gond - nyugtatta Jaana, amikor szavakhoz jutott - szerencse, hogy csak ennyi…
Eduardo nem győzte a bocsánatot kérni, de mivel nem volt világos számára a Grűne Veltliner esete, rákérdezett:
- Ausztria?… Az mi? Egy ország?… Na, ne már… És hol van?…
- Magyarország mellett - válaszoltam.
- Na, helyben vagyok!
Velem szemben Ian ült átellenben az asztalnál a négy kiürített borosüveg mögött szelíd csendben jegyzetelve a hallottakat, és békésen mosolyogva maga elé.
A szeszes italokat Leffa vezette fel nekünk, azokat azonban nem kóstolhattuk, hanem szag és szín alapján kellett, hogy beazonosítsuk, és megjelöljük a palackot, amelyikből szerintünk származott. Ezen a vizsgán gondok nélkül mentünk át mindannyian…
Italokról beszélve, hogy a sört se felejtsük ki, egyik nap Winston odaszólt a másik padból:
- Én megyek, megcsinálom mostmár a sörtrollit. Aki jön, jön, aki nem, nem, én megyek…
Már a vizsgák nagy részén túl voltunk, a végső megmérettetésre mindent tudni kellett, arra nem volt már hogyan készülnünk - aki tud, tud, aki nem, már többet úgysem tudhat meg egy nap alatt. Jeleztem, nem esik ellenemre a sörvillamossal bejárni a várost. Addigra keresztbe-kasul bebarangoltam Helsinkit, mindenfelől volt már valami kis élményem, de úgy gondoltam, ez a villamossal való körözés jó kis móka lesz.
- Fiúk, ha nem bánjátok, én is veletek megyek - szólalt meg Tatjana, aki a kettőnk közti padsorban ült, és hallotta a beszélgetést - Én ugyan nem iszom, mert az nekem nem tesz jót, de elmegyek veletek, és a magam ritmusában fotózom, sétálok veletek…
- Óóóóóh, mi nem sétálni megyünk - sietett tisztázni a dolgot Winston.
- Nem baj, felülök én is arra a villamosra, és fogyasztok valamit. Amióta itt vagyok, egy rendes ételt nem bírtam megenni. Mert én ugye olajban sült dolgokat nem eszem, és a salátaöntetben meg laktóz van, ami nem jó, én meg ugye húst nem eszek. Nehéz nekem így, nagyon nehéz.
- Tatjana… - súgtam oda, és közelebb hajoltam - Azt ajánlom neked, ezt most hagyd ki. Rettenetes dolgok lesznek ma ott. Oda, ahova mi megyünk valóságos Szodoma és Gomora. Egy ilyen nagyszerű asszonynak, mint te, erősen vigyáznia kell az erkölcseire.
- Úgy gondolod?
- Hallgass rám…
- Rendben.
Később Winston nem bírta a kíváncsiságtól:
- Mit mondtál neki, hogy sikerült lerázni?!
- Azt, hogy férfiakkal fogunk orgiázni.
- Nem hihette el!… Mit gondol most rólam?…
- Winston, neked már úgyis teljesen mindegy. De legalább ezt megúsztuk. Pontban ötkor találka az ajtónk előtt, csengess be!
Tatjanát sikerült otthon hagynunk, de szobatársamat nem. Ő semmit sem kérdezett, hanem csak szó nélkül elkészült, nyaka köré csavart két méternyi sálat, és ő nyitott ajtót Winstonnak ötkor. Winston első látásra megütközött, majd leplezetlen közönnyel a hangjában megkérdezte:
- Hát te? Hova mész?…
- Veletek megyek.
- Én egyedül vagyok és ide jöttem. Hozzá… - és rám mutatott.
- És a sörvillamos?… Mindent tudok, gyerünk, menjünk!
Emiliót nem tudtuk lerázni, de legalább a belvárosban igyekeztünk elveszíteni. Józanul nem ment. Tudtam, ha kicsit is iszik majd, teljesen bot lesz megint, és akkor valahol odatámasztjuk. Már percek óta álltunk a villamosmegállóban, de a piros villamos csak nem akart jönni.
- A vágy villamosa… - futott ki a számon.
- Valaki utánanézett ennek egyáltalán? - merült fel Miloban a kérdés.
- Winston…
- Én otthon olvastam róla…
- Na, veletek aztán… - csapta össze a kezét Emilio, és a mind hidegebb finn szeles alkonyban becsavarta a fejét is a sáljába, amitől olyan lett, mint egy túlméretezett utcalány.
- Állj odébb - ugrott félre Winston - Vagy leveszed azt a maskarát, vagy mellettem ne állj. Menj át a túloldalra. Vagy valami.
Egyik járókelőtől aztán megtudtuk, hogy a sörvillamos augusztus végéig közlekedik csupán. Ilyenkor októberben csak akkor hozzák ki a városba, ha valami céges megrendelés érkezik csoportoknak.
- Úh, hogy én ezt az apróbetűs részt nem olvastam… - csapott homlokára csalódottan Winston.
- Ti, férfiak - legyintett Emilio.
Végülis egy jó kis belvárosi kocsmában kötöttünk ki, ahol az első kört én, a másodikat Winston rendelte.
- Rajtad a sor - mordult Milora.
- Tudhatjátok, hogy nekem ilyesmire nincs pénzem…
- Benyakaltad a sört, innen haza nem megyünk, amig nem fizetsz egy kört.
- Na jó… de én éhes vagyok. Előbb együnk valamit.
- Van olyan pillanat, amikor te nem vagy az?… Menjünk, de addig haza nem megyünk, amíg egy italt nem fizetsz nekünk - erősködött Winston.
A kört Milo végülis állta, előtte egy sültcsirke fasztfúdba sűrültünk be. Mindketten lerendeltük, el is fogyasztottuk forma az ételünket, Emilio még mindig a kiszolgálólánnyal vitatkozott az árakon és a szárnyakon.
- Te mitől ilyen komplikált ekörül az ember körül ennyire minden?…
- Én csak abban bízom, a hátralevő egy hetet túlélem anélkül, hogy meggyilkoljam… - súgtam oda.
- Itt a remek alkalom, hogy itthagyjuk.
- Áh, mostmár nem hagyom, mert be van rúgva, soha nem találna vissza, amilyen hülye, és itt összefagyna valahol.
- Ez mondjuk, igaz…
Már a buszon zötyögtünk hazafelé, Milo még mindig a csirkeszárnyak körül és azok méltatlan árán viaskodott gondolataival. A baj ezzel csak az volt, hogy hangosan tette, és a Finnair buszán csak hárman voltunk.
- De hát kiadtam tíz eurót valamire, amit nem is szerettem! - sopánkodott hangosan rikácsolva, miközben a sofőr is bennünket figyelt a visszapillantóban.
- Na figyelj jól: MI MOST INNEN KEZDVE NEM HALLUNK TÉGED! - betűzte Winston, és feltette a fogalmam sincs honnan előrántott hatalmas piros fülhallgatóit, és az ablak felé fordult.
A kiképzés másfél hónapja aztán egyszer csak lejárt. A végső vizsgákra és gyakorlatokra mindenki annyira összeszedte magát, hogy jó eredménnyel zárhattunk. Ballagásunkra minden oktatónk, és feletteseink is összegyűltek. Mindenki legszebb egyenruhájában, mi pedig abban, amit akkor viselhettünk teljességében első ízben. Hat hét együtt, összezárva szinte 24 órában idegen emberekkel, akikhez nem is feltétlenül kötődsz emberileg, soknak tűnt mindenkinek. De aznap, már csak az egyenruha iránti tisztelet miatt is, meg amúgy is éreztük, hogy igazából nem utáljuk mi egymást, csak most kell egy kis szünet, hogy aztán majd nagyon bírjunk egymásnak örülni, amikor elkezdünk dolgozni, és azt csak a sors tudja, kit kivel s melyik járaton hoz össze. Sorban vettük át légiutaskísérői könyvecskénket, és a Ketola által elkészített orvosi engedélyeinket. Amikor rám került a sor, teljesen váratlanul Latoya leállította a ceremóniát, és figyelmet kért:
- Szeretnék mindannyiunk nevében gratulálni annak az embernek, aki az egyetlen volt közöttünk korábbi légiutaskísérői gyakorlat nélkül, és csodálatosan teljesített. Isten hozott a légiutaskísérők nagy családjában! - és megölelt.
Ebben a számomra bűvös pillanatban előbb osztálytársaim majd oktatóim is felálltak és úgy tapsoltak meg. Cserébe azt köszöntem meg, hogy segítettek szárnyakat növeszteni. Hogy az Óceán többé ne elválasszon, hanem egységben kössön össze mindenik otthonommal.
New York, 2013. november 3.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.