Ez a ma este nagyon alkalmas egy pár gondolatot leírnom. Egyrészt mert a napközbeni párás fülledtség után, az este mindig kellemes, másrészt mert nagyszerű egy jó pohár lehűtött ceyloni tea mellett - amit ügyesen minden reggel megfőzök magamnak, majd behűtök estére - kiülni a kokett kis erkélyre, és mindezt megosztani Veletek a világ másik sarkából, ahol éjfél közelg, s Ti meg ébredeztek, munkába igyekeztek. Ez meg a "magányos" estém is ráadásul, hisz említettem, hogy lakótársnőm csak 2 naponta jár haza Manhattanből, ahol dolgozik. Igazából meg az első igazi magányos este, mivel eddig a budapesti "szélhámos" vendég is itt volt. Róla csak azt lehet elmondani, hogy mindent elkövet az élete során, csak ne kelljen dolgozni, mert az nagyon megviselné. Így "csak" pénzt keres. És utazgat. Mexikó, Japán, Portorikó, USA a legkedveltebb célállomásai. Minap a Madam Tussaud panoptikumba vitt el, s befizette a horribilis beléptit nekem, csak ne kelljen egyedül mennie, meg hogy fotózzam le a számomra oly nevetségesen banális és unalmas viaszfigurákkal. Tegnap lebizniszelte velem, hogy kikísérjem ma a JFK-re, mert lehet, hogy hazautazik. A "lehet" az lényegében arra utal, hogy nem csak érettségi diplomákat, nyelvvizsga diplomákat vagy jogsit tud intézni "baráti árakon", hanem ingyenjegyet a Delta Airlines járataira is - pénzért. S mint olyan, az ingyenjegy pedig csak üres hely esetén jogosít fel utazásra.
Azt hiszem, szigorú voltam vele a napokban, mert nem dőltem be a budapesti rablómeséinek, és nem is ájultam el, amikor befolyó pénzösszegeiről futtatott eszmét, vagy a New York Lottón megtett illetve megnyert pénzeitől sem. Sőt, ha sokat duruzsolt, behajtottam a szobám ajtaját. Így aztán nagyon tisztelni kezdett, és megígérte, hogy ezért intéz majd nekem egy akármilyen diplomát, csak szóljak be idejében :))))
Nem mondtam meg neki, hogy lényegében rossz passzban vagyok, másrészt meg unom a sok fecsegést magam körül, főleg, ha az mindig a "Te, figyelj már, hallod?" kérdéssel indít. Ma azonban, mivel tudtam, elutazik, legalábbis van rá elég esély, kicsit engedékenyebb voltam, s megengedtem, hogy eljöjjön velem a plázába, ahol megmutattam neki a remek kis ingyen wi-filelőhelyeket. Akkor sem volt ennél boldogabb, mint amikor vasárnap kiment a jubileumi Meleg Büszkeség felvonulásra:
"- Te, figyelj már, hallod? Otthon én is kinn voltam, és jól megdobáltam a buzikat. De itt más, hallod? Kimegyek. És pfoaj, mi képeket lövök majd, hallod?"
Aztán nem lőtt. Igaz, a felvonulás megesett, de neki nem tűnt elég "bulisnak", így a Central Parkban kötött ki. Igaz, egyszer még felhívott valahonnan az utcáról. Legalábbis nagy hangzavar volt körülötte.
- Te, figyelj már, hallod? Itt vagyok a 60-ik utcánál, most akkor merre is kell mennem?
Mondom, az amNewYork azt írja, a felvonulás az 59-iken kezdődik.
- Aha. Te figyelj már, hallod? És az vajon merre van?
- A közelben, mindenképpen a közelben.... - válaszoltam.
Ma tehát vállaltam, hogy kikísérem a reptérre, már csak azért is, hogy teljesen meggyőződjek róla, valóban hazament-e. Ezért nemhogy az AirTrain jegyemet megvette, hanem egy halkonzervet, némi génmanipulált óriásepreket és egy esernyőt is kaptam tőle. Utóbbit 5 dollárért vette a sarki kínainál, és olyan is, hogy az első komolyabb széllökés megsemmisíti, viszont a gesztus a fontos ebben a dologban is, hiszen hozzá is fűzte, ez mennyire jó szolgálatot teljesít majd nekem, hisz a napokban sok esőt mondott New Yorkra a metorológia. Bár sose kérdeztem, ezt hol nézte, hisz a házban nincs média.
- Ááááh, én eltévednék, hallod? Ha nem jöttél volna... ááá, én el! - ismételgette, miközben metróztunk a reptér felé. Minden mozdulatomra lecsapott:
- Ne má'. Ezt most honnan tudtad, hallod? Csak felnéztél, és azt mondtad, jobbra... Nem hiszlek el, hé, te nagyon vágod!
- Egyszerű, ott írja nagy betűkkel. Csak igyekezzünk, le ne késs...
- Visszajövök, hallod? Elmegyek majd pénteken.
- Na, azt nem venném a lelkemre. Inkább igyekezzünk...
Igazából vonzott engem a reptéren való téblábolás, lám, "jövőbeli munkahelyem" mivel kecsegtet. A reptér "steril" részére csak az utasok mehetnek be, de mi nem tudtuk biztosan, hogy a kolléga felfér-e a gépre, és abból elindulva, hogy egy hangot sem ért és beszél angolul, megkértem a pultnál a hölgyet, intézzen nekem egy biztonsági beléptető kártyát, mert itt van ez a szerencsétlen, és egy hangot sem tudnak majd vele értekezni a kapunál. Amíg a nő az engedélyekért járt, utazó barátom odasúgta:
- Te figyelj már, hallod? Mondd azt neki, hogy itt van ez a szerencsétlen, és egy hangot sem tudnak majd vele értekezni a kapunál...
- Megoldjuk - intettem.
Kaptam is egy kártyát, amivel a biztonsági zónába is beléphettem, igaz, engem ellenőriztek át tüzetesen, cipőt le, és egyebek, őt meg nem. Holott ő utazott. De ezt feleslegesnek is bizonyult ismételgetnem, mert senkit nem érdekelt. Engem viszont érdekelt, hogyan jutok ki innen, ha a géppel a kedves fogadott barát elszáll, ezért odaléptem egy rajzolt szemöldökű, ciklámen színre festett nagyszájú egyenruhás (sötét)fehérnéphez, és megkérdeztem, hogy ha ezt a fiút, akit én most "bekísérek" lerendezem, akkor merre... De csak eddig jutottam, mikor a kis döblöc asszony elkezdett torkaszakadtából röhögni. Majd a könnyei is előbukkantak, és elnézést kért, majd újra csak röhögött jajveszékelve.
- Hogy mit akar? Mit csinál evvel a fiúval?!...
És nagyokat nyihogva csapkodta a húsos combjait, és sűrűn elnézéseket kért.
Aztán jöttem rá, hogy az "escort" kifejezés, nem csak kísérni jelent valakit, hanem egy bizonyos kotextusban azt is, hogy valakinek pénzért nem decens szolgálatokat tenni :))))) És akkor már ketten röhögtünk...
- Te, figyelj már, hallod? Mi a téma?
- Semmi, csak jó napja van. Vedd úgy, hogy most te vagy a spanom, okés?
A váróban meghívott egy szukkra. Ott pedig elmondta, hogy nagyon rossz dolog ez a magyar vízummentesség, mert eddig, ha vízummal jött, akár hat hónapig is maradhatott, de most csak hármat maradhat, ha kijön jövő nyáron.
Annak ismeretében, hogy egész napból 14 órát aludt, a kieső időszakban téblábolt a lakásban, fotókat nézett vagy a "9 és fél randi"-t a laptopján, esetleg ritkán lement a kínai szupermarketbe, kibuggyant belőlem némi aggodalommal nézve a következő nyár elé, hogy minek is akarna akár három hónapra is ide kijönni.
- Otthon se csinálok egyebet, hallod? Minek maradnék már akkor otthon?
Na, erre nem gondoltam én sem. S mint kiderült, átállási problémái sincsenek, mert szinte mindig alszik, ha épp nincs ébren. (!)
Közben odapillantott a laptopom asztalán a képre:
- Te, itt laksz?
- Nem. Ez a mező Csíkszentimre határában.
- Én csak ilyen helyen szeretnék lakni, hallod. Most az Örsön lakom...
Végre aztán intettek, hogy indulás van. Hát, felfért - sóhajtottam fel. Akkor már ott állt előttem elérzékenyült arccal.
- Te, figyelj már, hallod? Elhagyom a várost.
- Lennék a helyedben - csúszott ki a számon, s meg is lepődtem a helyzeten.
Mindeddig abban a helyzetben voltam, hogy megannyiszor engem kísértek ki a reptérre, és mindig fájt elhagyni a várost, és rendszerint, aki kikísért, csendesen hozzátette, amit én most:
- De lennék a helyedben...
És sosem hittem, hogy valaha belőlem is eképpen szakad majd fel a honvágy. De túl sok elmélkedésre nem volt alkalmam, mert magához szorított, és meglepetten és meghatottan nézett rám:
- Figyelj már, te kurvarendes fickó vagy, hallod? Örülök, hogy a barátod lehetek.
Csak azért nem válaszoltam semmit, mert azon töprengtem, mikor lettünk mi vajon barátok. De ennyiben is maradt a dolog, mert beszállt a gépbe, ami el is indult kisvártatva hazafelé.
Én pedig egy-egy jó gondolatot küldtem a Boeinggal felétek haza. Majd csendesen hazabuszoztam.
New York, 2009 június 30. éjfél (után is)
