A következő címkéjű bejegyzések mutatása: utazás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: utazás. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. május 5., vasárnap

Busz-epizód Dél-Floridában



Egy kobaltkék óriásfelirat jelezte, hogy a hely, ahol békésen állok, és átszellemülten kenegetem a képemre az ötvenfaktoros hawaii-i naptejet, az a Hollywood International Airport. Jól éreztem magam a buszmegállóban, minden jel erre utalt, már amennyire az ember egy buszmegállóban jól érezheti magát. És főleg ha nem ott lakik, hanem csak a buszra várás ürügyén tartózkodik ott. A kozmetika meg azért bírt nagy jelentőséggel, mert februárban is leugrottam két napra a New York-i télből csepp napsugarat és trópusi nyarat szippantani az életembe. És történt vala, hogy tán rohadt volt a napolajam, vagy csak a német UV-viszokra gyártották  - állítólag Hamburgban, (ez vajon hogy került az én délre utazó táskámba, azóta is megfoghatatlan számomra...) mindenesetre röviddel érkezésem után céklavörösre sültem, és az óceánra nyíló teraszú „Fürge homár” névre keresztelt kisvendéglő felett fityegő cégtábla rákjának a színére váltottam - már ott, ahol a nap érte a testemet. És én hagytam, hogy érjen, mert engem soha a nap nem égetett meg, amióta az eszemet tudom. Pedig egy ideje tudom, és a tengereket is elég kitartó rendszerességgel látogatom. Azonnal telefonos segítséget kértem, és Zsuzsi volt az első, aki segélyhívásaimra reagált, lévén, hogy a londoni időeltolódás őt még ébren találta.

Tejföl.

A megoldás jól hangzott, s az ottthoni házi praktikák emlékeiből én is jól emlékeztem erre. De tejfölt itt beszerezni legalább olyan kihívás lett volna, mint amikor anyám bekereste New Yorkot egy nokkedliszaggatóért.

- Aggódom érted, drágám - szomorkodott Zsuzsi - Szobaszervíztől nem kérhetnél vajon?...
Erre felszisszentem.
- A Hyatt Regency-ben lakom. Négycsillagos. De annyira, hogy egy kétdecis palackozott ivóvíz is négy dollárba kerül. Attól tartok, azon túl, hogy zokon vennék kérésemet, a tejfölt, ha mégis kihozná a pincér, a tehén árát is belekalkulálná... - és el is vetettem az ötletet.

Aztán a február hátralevő részében szorgalmasan vedlettem a bőrömet, ami különösen izgalmas azért volt, mert karrierem szempontjából fontos meghallgatásra készültem épp olyan körökbe, ahonnan azért is hazaküldenek valakit, ha a haja nem éppen hat hüvelyknyire van az inge gallérjától. Az én hajammal ilyesféle probléma nem adódhatott, viszont olyan lelkiismeretesen hámlottan mindenhol, hogy még kicsivel az ominózus időpont előtt is  olyan voltam, mint egy káposztafej.

Most tehát ott álltam a buszmegállóban, röviddel földetérésem után, és nem akartam többé a véletlenre és a német napolajakra bízni magam. Áprilisi kora reggel volt, de már harminc fele kúszott a kánikula.

- A városi busz innen indul? - szólított meg egy akcentusmentes amerikai bariton.

Egy szőke és a maga nemében meglehetősen jó kiállású fiatalember magasodott fölém szelíden és szélesen mosolyogva, mint a birsalma-nyuszi kompozícióban a résztvevők.

- Igen, én is azt várom - válaszoltam, miután végigmértem, és folytattam is a kenegetést - Hova megy?
- A belvárosba.

Na ja! Gondolhattam volna. Ez is egy túrista. Azok is, ha megérkeznek New Yorkba, odasietnek, és megkérdik, hogyan lehet eljutni Manhattanbe. Olyankor felesleges ecsetelnem, hogy Manhattan ugyan kicsike a nagy New Yorkhoz viszonyítva, de mégiscsak harminc kilométernél hosszabb, és nem árt, ha az ember tudja, hová is tart azon belül. Erre szokták rávágni második válaszként: hát a Times Square-re, a Downtownba. Amikor ezt így kijelentik, már nincs visszaút, és nem szabad elmagyarázni, hogy a Downtown a Times Square-től olyan messzire van, mint Szatmártól Kispeleske, mert a túrista agresszívvé válik. Ez az én emberem is most mintha szálkát nyomott volna a körmöm alá.

- Biztos, hogy oda...?
- Én azt gondolom - mondta elbizonytalanodva. 

El is töprengtem, hogy egy ekkora nagy mamlasz megtermett világfi hogyan lehet ennyire gyámoltalan. De beláttam, hogy manapság az ilyen fiatal és jóképű férfiak biza, ilyenek. Pláne, itt Amerikában. Olvastam a múltkor is, hogy sok fiatal harminc éves koráig sem hagyja el a szülői házat, eltűnőben van az a trend, hogy tizennyolc évesen a gyerekek szedik a sátorfát, és önállósulást játszanak. Vagy ha mégis elszakad adott pillanatban, amikor rájön, hogy a mindennapok nem hasonlítanak a Jóbarátokban látottakra, futva kérezkednek vissza a családi kötelékbe. Így láttam én ezt a jóembert is itt magam előtt.

- Csak mert gondolatm, hogy talán a beach-re megy. Az meg egy külön sztori... De abban is tudok segíteni, mert én meg oda megyek.
- Ó, de csodálatos! - lelkesedett - Bár, én azt hiszem, mégiscsak a belvárosba megyek - és az ebben a mondatban meghúzódó határozottsága imponált is nekem.

Végignéztem rajta: rövidnadrágban és lenge vászoningben volt, mint egy nagyranőtt gyermek, s mint az említett generáció összességében véve, beleértve minden immaturitást. Hullámos göndör szőke tincseit a frissítő szellő rendezgette, poggyásza meg egy kicsi hátizsák, mint amilyennel az ember leszalad a strandra. Ez egyet gondolt, és lerepült Floridába, csak mehessen a belvárosba - morfondíroztam körbe a fiatalembert magamban, és azt is eldöntöttem, hogy ez akkor éppen olyan bolond, mint én. Máris szerettem. Be is mutatkoztam, ő is kezet nyújtott:

- Sam.
- Pompás, pompás, Sam! Nos, ha így állunk, akkor a képlet nagyon egyszerű. Mindjárt jön az 1-es busz, mi arra szépen felülünk, és maga a downtownba megy, én meg félúton átszállok majd egy másik buszra, amelyik a tengerpartra visz.
- Remek! - örvendezett - Milyen szerencsém van, hogy találkoztunk... senki sem tudta nekem megmondani, honnan indul a városi busz. Csak maga.
- Persze, itt nem nagyon tömegközlekednek. Csak a szegényebb népek.
Egy sietős nő lihegett bele a beszélgetésünkbe:

- Downtown Miamiba itt szállok buszra?

Niná, hogy ez is „downtownba” megy...

- Igen, az 1-es buszra, mi is arra várunk - sietett felvilágosítást adni szőke barátom készségesen
- Na, most, tisztázzunk valamit, Sam - és kérdően felé fordultam, a nőt egy pillanatra társaságon kívül reksztve - maga most Miami vagy Fort Lauderdale belvárosába akar menni?
- A Las Olas-ra.
- Az Lauderdale. Maga velem jön. Asszonyom, maga meg a túloldalt felszáll az ellenkező irányba, Miami arra van.

És amikor mindenkit jól útbaigazítottam, elraktam a naptejet, és feltettem a napszemüvegem, miközben az járt a fejemben, milyen fura, hogy évekkel ezelőtt eszemben sem lett volna, hogy valaha teljesen otthon fogom érezni magam még Miamiban is. Tudtam, hogy még valami fontosat kell mondanom Samnek, de épp jött a busz, és hirtelen ki is ment a fejemből, mi volt még, amire figyelmeztetnem kell.
Kezeltem a frissiben megváltott napijegyemet, és leültem. Amerikában a buszra csakis az első ajtón át szabad felszállni, akármilyen hosszú is a sor a buszmegállóban, mert a sofőr előtt kell kezelni a jegyeket. Így lassú ugyan a beszállás, de nincs szükség ellenőrökre. Sam is sorra került, és benyomta ötdolláros bankóját a gépbe, és megkapta a maga napijegyét. Abban a pillanatban eszembe jutott, amire figyelmeztetnem kellett volna, de már késő volt. Az automata elnyelte a pénzt, és kidobta a bérletet. A magas szőke barátom ott állt tétován, és a sofőrt leste, aki rezzenéstelen arccal mereven előre bámult és nem győzte kellőképpen minden porcikájával hangsúlyozni, mennyire únja ezt az egészet. Az is nyilvánvaló volt, hogy szeme sarkából, de legalábbis a tarkójából „látja” ezt a megtermett férfit, aki bőre színével virított is kicsit a busz tömegében.

- Nem négy dollár egy napi bérlet? - kérdezte, amikor elegendő bátorságot gyűjtött, hogy az unatkozó sofőrt megbolygassa.
- De. - felelte amaz kurtán, ki sem zökkenve hullamerevségéből.
- De én ötöt tettem be... - mondta mind bátortalanabbul Sam.
- Az a maga baja - morogta a sofőr, és intett, hogy haladjon hátrafelé onnan.

Mellém kuporodott, és annyira átéreztem csalódottságát. Mert ez az én csalódottságom is volt, hisz én is - nem egyszer - megjártam Dallasban, Chicagóban, sőt, itt is...

- Nem adnak pénzt vissza. Emiatt van kiírva, pontos összeget dobj be - magyaráztam, mintha okosabb lennék, pedig csak a tapasztalat szólt belőlem, és a rossz lelkiismeretem, hogy elfelejtettem, hogy szólni akartam erről, még mielőtt felszállunk. De Sam, mindamellett, hogy szemmel láthatólag bántotta Amerika eme fondorlatos átverése, nem vette nagyon zokon a történteket. Ebben a pillanatban Julio, egykori kollégám jutott eszembe. Az volt állandóan olyan egykedvű, mint akinek ellopták a biciklijét.

Aztán már másra terelődött a szó. Megkérdezte, honnan való vagyok.

- New Yorkban élek, de a hazám Kelet-Európában van.
- Jaj de jó! - örvendett.
- Mi a jó benne?
- Olyan egzotikus.
- Ahogy vesszük. Romániában születtem és magyar vagyok.
- Jaj, de jó! - örvendezett ismét.
- Ebben neked mi a jó, Sam?...
- A barátnőm - már hogy az ex-barátnőm magyar... 

Nem tudtam eldönteni, miért tartotta fontosnak hozzátenni, hogy az említett hazámlánya miért már csak múlt idő az életében, de nem faggattam, csak figyelmesen és érdeklődéssel bólogattam, s néha meglepetten nyögtem
- Tóth a neve. Így, ahogy mondom T-O-T-H! Jelent ez valamit?
- Nemzetségnév.
- Milyen érdekes.

Ma már nem lepődök meg, ha bárkivel is találkozom a világ bármely pontján, ugyanis biztosra vehető, hogy bárki, akármelyik pillanatban előkaphat a cilinderből valakit, aki neki magyar az életében. És Sam nem volt semmiben kivétel, mert így folytatta:

- Mi a legnagyobb város ott Magyarországon?
- Már, hogy a főváros? Budapest.
- Én ebben a földrajzos dologban nem vagyok túlzottan járatos. Pedig sokat olvasok. És a magyarokról is olvastam eleget. Közel van Törökországhoz például, ugye?
- Ahogy vesszük. Innen nézve meglehtősen közel.
- El kell oda jutnom...
- El biza. - hagytam jóvá - De addig is mesélj nekem most te magadról.
- Kolumbiai vagyok...

Na, ezen meg én döbbentem meg. Mert egy kolumbiai lehet sötétebb bőrszinezetű, lehet köpcös alacsony, és latinos beütésű, spanyol akcentusú, tömzsi ujjú, ravasz. Netán csúnya is. És semmiesetre sem Sam. Ez a fiú azonban magas volt, szőke és akcentusmentes, no meg jámbor. Sam nem vette észre meglepettségemet, és szelíd arccal folytatta:
- ... de Wisconsinban nevelkedtem és Denverben élek most, Kolorádóban.
- Óh!... - hirtelen csak ennyit tudtam erre reagálni, Sam máris a reggel aktualitására tért:
- Mit szól a maraton-bombázáshoz?

Nem tudtam, mit szóljak, mert a merénylet másnapján még nem sokat lehetett hozzá szólni, így sablonokban válaszoltam. Kétségtelen, hogy azon a reggelen az ország minden pontján erről folyt a társalgás.Újat nem lehetett mondani, csak rágni a népnek kivetett információkat. 

- Majdnem indultam én is, de nem fért bele a programomba most ez a maraton, de egy barátom ott volt...
- Jól van?... - kérdeztem vissza.
- Igen, valahol elakadt. Távol onnan, szerencsére.
- Nekem is van egy barátom. Az is állandóan fut. Mindenfelé. És ha nem épp odahaza lenne most szabadságolni, biztos, hogy aggódhattunk volna érte is, mert Bostont nem hagyta volna ki...

 A gyorsan kifulladt témán keresztül csakhamar a fegyverekhez, s onnan a kötelező sorkatonai szolgálathoz jutottunk. 

- Én a rendszerváltás idején voltam katona. Volt ott kis forradalom is. - meséltem a negyed évszázaddal ezelőtti élményeimet ennek a fickónak, aki alig lehetett ennél sokkal több. És persze, érdekesnek találta. Majd viszonzásképp elmondta, hogyan NEM lett ő végülis két évre katona Kolumbiában, amikor egyszer majdnem besorozták.
- ...mert hiába van amerikai útlevelem, őket az nem érdekli. Mert szerintük meg kolumbiai vagyok. És akkor két évre katonának kell lennem. Hát, nem kapnak belőlem... - mondta felhevülten.

Aztán hogy kiknek sikerült belőle kapni utóbb, már nem tudtuk kideríteni, mert le kellett szállnom. Csak kérdeztem, hogy jár-e a beach-en, ha már a Las Olas-ra igyekszik, és intett, hogy minden további nélkül, hisz kicsi a világ:

- Ott leszek... a bicikliknél.
- Aham. - bólogattam, pedig fogalmam sem volt, milyen biciklik forognak itt szóban - Hát, nagyon bizakodva tekintek egy újabb találkozás elé, kedves Sam. Ebben a kicsi világban. Kinn a beach-en.

Még le se szálltam, Sam egy szemközt ülőhöz szegezte a kérdést a bosztoni merénylettel kapcsolatosan. A busz pedig csendesen elduruzsolt velük Fort Lauderdale belvárosa irányában.

New York, 2013. április 30.

2012. február 23., csütörtök

Barátom, Frisco (1)


- ... szóval az a helyzet, hogy nehezen mondható bármi rossz is erről a városról – zárta a dícséretfelhőt San Franciscoról búzavirágkékre kerekedett szemekkel nagyot kortyolva a tizenkét éves viszkiből Timi az Embarcaderora nyíló csinos kis teraszon, ahol a mind harsányabb zajongás jelezte a hétvége közeledtét. Mi meg csakis amiatt ittunk tizenkétéves viszkit, mert Timi már korábban a tizennyolcast megkóstolta.


Az, hogy hogyan kerültem Friscoba éppen olyan mesés, mint ahogy az is, ahogyan szatmáriak életem kusza útvonalai mentén mindjárt-mindjárt felbukkannak. Kollégáim ezt akkor észrevételezték, amikor nyilvánvalóvá vált számukra, sehogysem hihető, amit magamról mondtam nekik, hogy márpedig nekem ebben az országban senkim sincs, minekutána egyiküknek sincs annyi földije szétszórva kies e hazában, mint nekem, aki – bármelyik tájegységről legyen is szó, elő tudok hirtelen kapni egy ott élő szatmárit példa gyanánt. Az pedig, hogy az Embarcaderora nyíló csinos kis teraszon ülök egy tizenkét éves viszkit nyalogatva olyan régi korokba vezethető vissza, amikor azon morfondíroztam, hogy – persze csak New York után – hirtelen el akarnék valamerre jutni a kontinensen, akkor az a hely mindennél előbb csakis San Francisco lehet. Főleg, hogy Elekes Frici barátom olyan szépséges szeretnivalósággal mesélte a várost, és azt a titkot is elárulta nekem, még mielőtt idejutottam volna, hogy bizalmasan csak Frisconak szólítják a bennfentesek. De hogy ennél is még inkább közelképbe hozzam Friscoba kerülésem körülményeit, elég az hozzá, hogy napsütésre vágytam és sok vízre. 


Amikor az egész kontinenst átívelő repülést követően a gép megkezdte a süllyedést az öböl felett, már éppen elegendő okom jutott az örömre. Onnan kezdve, hogy végre megmozdulhatok, el egészen addig, hogy a nyugati partokra érkeztem, ahol három órát máris megspóróltak nekem azok, akik az időzónákat kitalálták. Ami az én esetemben azt jelentette, hogy három órával tovább lehet majd fenn maradni, és három órával tovább lehet majd aludni. Akármilyen egyszerűnek és értelmetlennek hangzik ez, be kell látnunk, hogy az ember szabadidejében mindenféléknek képes örülni – és ez a jobbik eset.


Az örömök sorozata pedig ott folytatódott, amikor egy röpke metrózás után felszínre kerültem, és a város közepén találtam magam. Fel is szakadt belőlem egy vidám és megkönnyebbült sóhaj:


- De hát ez csudajó!


És ebben minden benne volt, ami abban a pillanatban körbevett, és minden, amit mind emögött sejteni lehetett. Ez pedig a hazaérkeztem-jellegű érzés volt, amivel az ember nem szokott nagyon dobálózni, és nem hagyja magát becsapni sem vele úton-útfélen. De most nagyon is úgy tűnt, menthetetlenül jó helyre érkeztem.


Térképmániás vagyok, és meglátásom szerint mindenkinek annak kellene lennie, és máris sokkal kevesebb gond lenne a világban. Kathy kolléganőm, aki előttem már járt ott, egy nappal az utazás előtt el is látott az általa beszerzett példányokkal. Hamarabb azért se tehette volna, mert két nappal az utazás előtt, nem is sejtettem, hogy San Franciscoban ér a holnapután reggel. Olyan váratlanul sietett ki az agyamból ennek az utazásnak az ötelete, hogy magam is meglepődtem, mekkora bravúrokra vagyok képes agyilag, és ugyanakkor derűs boldogsággal vettem ezt tudomásul. Nekem az utazással sok egyéb mellett azonban a munkahely-grrrrr problémája is adódik. Az embernek a szabadnapján hajnalban felkelni is éppen elég, de az, hogy a munkahelyére is bemenjen, legfennebb csak annyira igényli, mint a hátába nyilallást. Márpedig repülőre szállni a reptéren kívül bárhol máshol igencsak komoly akadályokba ütközik manapság. Annyit azonban bármelyik esendő és halandó megenged magának a szabadnapjának hajnalán, hogy anyjába kívánja az ébresztőt, és minimum hatszor kinyomja a szundi gombot. Persze ettől csak még izgalmasabb lesz a történet, mert egy nadrág félszárában alsógaytában szökdösni fogat mosva, miközben a késznek hitt csomagolást valamilyen oknál fogva újra kell tervezni, a legkellemesebb előjátéka egy utazásnak. A fogkefét aztán a Houston Street sarkán kivettem a számból, és a kukába dobtam, és mire az Avenue B-re értem, a kabátom is rajtam volt, szerencsére, a táskám ismeri az utat, és hűségesen gurult utánam, néha le-lemaradozva. És amikor az ember lihegve beugrik a záruló metróajtón, elégedetten rogy le az első székre, és boldog mert elérte az utolsó szerelvényt, amelyikkel még van esélye a repülőgépéhez, és ez ugyanaz a pillanat, amikor eszébe villan, minden, amit elfelejtett. Esetemben a lista reménytelenül gerjedt, mint régen a telexgépből folyó üzenetek. Ahhoz fogható pedig nincs, amikor a magamfajta térképmániás eszement úgy indul el  egy vadidegen helyre, hogy a térképét az útvonaltervvel és a naplóval együtt a múltesti konyakos pohár mellett felejtette, az ágy mellett. Külön öröm azonban, ha a zsebben a tegnapi péksütemény vásárlás nyugtája illetve egy tavalyi színházjegy is fellelhető. Ezekre bárhol szüksége lehet még...


Sehol nem állok sorba, hanem igazolványomnál fogva berángatom magam a biztonságiakhoz, ahol egy megdöbbentő kérdéssel kell szembesülnöm, viszont a biztonság érdekében össze kell szednem magam, és megtalálni a megfelelő választ rá. A tiszt a személyimmel és a szolgálati igazolványaimmal a kezében kitartóan azt kérdezgeti ugyanis, hogy hívnak. Bármire készül az ember ilyenkor, de ilyen váratlan feladatra nem számítottam, el is akadt a lihegésem. Mondom, mi van?... Az meg csak ismétli: Mi a neve? Hogy hívják?... Rögtön az fut át az agyamon, hogy az apróbetűs részt nem tudja elolvasni az igazolványról, vagy lelopódtak a betűk, és ettől nagyon gondolkodóba estem, olyannyira, hogy a választ is elfelejtettem a kérdésére, sőt azt sem tudtam már, mit kérdezett. Kérdem hát, újfenn: Hogy mi vaaan? ... Hát hogy mi a neve?


Mikor aztán közös erőfeszítéssel kiderítettük a nevemet a három igazolvány alapján, amivel más napokon napjában nagyon sokszor és kérdések nélkül is átmegyek ugyanott, zajos ünnepléssel beértem a felszálló kapuhoz. Igaz, zokniban és derékszíj nélkül, mint ahogy az általam oly mélyen elítélt és megvetett elkéső utasok szoktak becsörtetni, és legalább annyira utáltam magam, mint azokat szoktam. Szolgálatos kollegina búcsúpuszit nyom a homlokomra, belök az ajtón, és be is húzza a gép ajtaját. Innentől meg irány a kaland!!!! 
A végtelennek tűnő út első perceiben az is bevillan, hogy mind az olvasni- mind az írnivalóim ugyanott maradtak, ahol a térképeim, naplóm, útitervem, meg a tegnapi konyakospohár. Egy ilyen utazás körülményei közepette talán legkevésbé sem segít az ember közérzetén és világszemléletén, ha a zsúfolt gépen mellette ülő szemrebbenés nélkül sunyiban az orra alá fingik. Mert mondanám én, jaj, de szívesen, hogy szellentett vagy pukizott, de abban a rothadással keveredett áporodott szarszagban nehéz ennyire fennköltnek lenni. Mert erre még Marci barátom is azt mondaná: Neked már annyi ecsém, mert rohadsz belülről. És bármennyire is utáltam a manust, az még csak meg sem fordult a fejemben, hogy az összes választék közül, ő éppen paradicsomlevet fog rendelni, amit Nebraska felett egy légörvényben vidáman rámlöttyint.


És ahogy ott álltam Frisco szívében, magam mögött tudva bloodymaryt és a konyakospohár mellett hagyott fontos dolgokat, mélyen és elszántan élvezve az említett otthonlét-érzetet, behúnytam a szemem, és percekig csak azt élveztem, hogy süt rám a nap. Ennél, én azt hiszem, -vannak az ember életében pillanatok, amikor - nem is kell sokkal több.


(folyt. köv.)

New York, 2012. február 22.

2011. március 15., kedd

Egy este Andersennel (4.)



Budapest az utazásaim Szatmárig tartó pillére. Olyan, mintha az Óceán partján állna, innen csak átszippant az út New Yorkba. Jó itt elidőzni, legyen szó érkezésről vagy épp visszautazásról. Egyféle zsilipkapu ez, amit úgy rendeztem be magamnak, hogy segítsen önmagamnak a minél  zökkenőmentesebb átlépésben. Akár ide, akár oda. Ennek alapszabálya a kötetlenség, amit talán leginkább Lacika barátom értett meg, akivel ezek a zsilipes budapesti tartózkodások az évek során szorosan összefonódtak. Ő olyan romantikusan fogja fel ezeket az utazásokat a reptér várójából figyelve azokat elémjövén vagy kikísérőben, mint amilyen én is lennék még mindig, ha nem öregedtem volna kicsit bele a távolságokba, amiket elfogyasztottam s fogyasztok továbbra is a magam kiváltságaival a vállamon - melyek néha szárnyat, néha meg súlyfelesleget nyújtanak.


Élve és visszaélve Laci barátom vendégszeretetével mindig megkapom a lehetőséget arra, hogy teljesen kikapcsolva a világot, hosszú órákat tölthessek el a rövid időmből kettesben a várossal, másik nagy szerelmemmel. Nem egyszer kaptam azon magam itt New Yorkban, hogy elbámészkodom, és Budapesten találom magam. Kanyargós tavaszt látok a napsütötte budai oldalon ösvényezve a kisutcákban. Vagy zajos nyárestét a Körúton. Nyüzsgő kávéház-hangulatot a Nagymező utcától a Liszt Ferenc térig, és szellős beszélgetést a Dunakorzón bandukolva napfényben vagy esti lámpafénynél.


Mint amikor anyuval földet értünk két hete, az eső most is ugyanúgy köpködött Budapesten. Jauska bácsi, a sofőr, akivel minden szatmárinak óhatatlanul lehet már közös utazásélménye az elmúlt bokros évtizedekből, még az egykori Ozsetétől mentette át valamennyi rafinált modortalanságát a nemzetközinek számító személyszállítás oly virágzó mindennapjaiba. Egyszóval olyan dinoszaurusz féle ő, aki elefántként csörtet be a porcelánboltokba, és az irdatlan csörömpölés csak kedves muzsika a fülének. Ennek jegyében érkeztünk meg Budapestre végig élvezve Jauska bácsi feltételes tiszteletét, amelyben azért - és főleg a Shell kúti pihenőnél érezhető ez leginkább általában - benne van az is, hogy azért senki se vágjon fel, mert Amerikába utazik, mert Jauska bácsi már nemegyszer Németbe’ és Spanyolba’ is megfordult, úgyhogy csak hátrébb az agarakkal. Mindehhez csak annyi társul, hogy egész úton én egyetlen szót sem ejtettem ki a számon, az úriembernek csak indulás előtt szóltak, hogy az amerikás csávót Újpalotán a blokk előtt a szkáránál kell kitenni. Ezt anyu intézte, aki otthon elemében van, és mindig tudja, mikor kinek s mit kell szólni bármilyen ügy érdekében. S az ügy most éppen én voltam, a gyerek, aki visszautazik hazulról távolabbi otthonába felcuccolva, kis kitérővel a fővárosban. De ez éppen elég volt ahhoz, hogy Jauska bácsi minden gesztusában érzékeltesse, neki senki se dirigál, mígnem az egyik palotai benzinkútnál udvariasan leszedegette a bőröndjeimet és kedvesen búcsút intett nekem. Nem óhajtottam felesleges közjátékokba bocsátkozni, de kissé megszeppenve láttam, hogy ahol épp vagyunk - tegyük hozzá, az éjszaka kellős közepén - egy kihalt rész, ahol járda sincs, legfennebb az autóút szélén lavírozhatnék odébb a kofferokkal a temetőig, s talán pirkadatra oda is vonszolnám magam Lacika bejáratához. Előtte még Jauska bácsi méltatlankodásának is hangot adott, hogy nem pontos összeggel számolok el, mert honnan legyen neki visszajáró? Hát, azt tetszenek hinni, hogy ő egy bank, egy valutabeváltó, akinél csak úgy glédában állanak a magyar forintok?... Amikor csendesen megkértem, semmiesetre se hagyjon itt, hanem a megegyezés szellemében fuvarozzon le a megbeszélt címre, úgy hatott, mintha arcul csaptam volna, sőt, szembe is köptem volna. Jauska bácsi kifejtette, hogy hát mondani kell, kérem szépen, mondani... Én odamegyek, ahova a kedves kuncsaft akarja, kérem. Nekem egyéb dógom sincsen, mint itten furikázni magukkal keresztbe-kasul. Aki utazni akar, az menjen a repülőtérre vagy az állomásra, ne kóricáljon itten, kérem, éjnek évadján a kártierekbe. Itt van ez a pasas, ez is Angliába megyen, hoz be autót eladni, bisnicár, neki indul a gépe hajnalba, ott kell lenni a repülőtéren. De nem baj, elviszem én magát, drága, ahova akarja. Mondani kell.


- Hát mondom.




Lacika számára már évek óta semmi meglepő nincs abban, ha legszebb álmában háborgatom. Ez csak azóta kényesebb dolog, hogy új lakásában nem működik a kaputelefon, így személyesen kell lejönnie ajtót nyitni. Általában ezt szívesen megteszi, mint legjobb barátjának, bár néha alszik is tovább lábon járva. Előfordul, hogy kap magára valamit, de néha csak alsógatyában slattyog le a lépcsőn, és ajtót nyitva mindig kedvesen megkérdi:


- Na mi van, te, megjöttél?...


Legmegdöbbentőbb érkezési élményem vele kapcsolatosan az, amikor egyszer Miska barátommal, aki alkalmasint Lacika öccse, toppantunk be - szokásunkhoz híven - egy igencsak kalandos út után, kora hajnali órában. Lacikánk akkor narancsszínű flottír fürdőköpenyben csoszogott fogadásunkra, amiben úgy festett , mint egy jóltáplált pufók csibe. És ez mindannyiunk szeméből kiverte akkor az álmot jó időre. A narancssárga köpeny, mint egy figyelmeztetés ma is ott függ a fürdőszobában, mint a zöld-narancs trend lakásdizájn része.


Amint említettem, a budapesti tartózkodásom, elsősorban Lacikának köszönhetően intenzív csillaut, a teljes kikapcsolódás. Főleg az állandóság miatt. Egyik ilyen állandó a mélyhútött keserűlikőr vagy az isteni házipálinka, mellé mennyei hazai harapnivalóval, amiben bármi lehet füstölt szárazkolbásztól, szalonnán keresztül otthonról küldött töltöttkáposztáig.
Mi ketten már rég olyanok vagyunk, hogy a Muppet Showban gondolkodás nélkül kapnánk egy szélső páholyt valamennyi előadásra életünk végéig. Ehhez azonban még egy kis időnek kell eltelnie, mi addig is intenzíven megnevettetjük egymást, és örömmel iszunk valahányszor alkalmunk adódik a viszontlátás nagy örömére. Az öröm Lacikában is tudatosult, amire felérünk a kapuból. Addig rájött, felesleges arra a pár órára visszafeküdnie, amíg az irodába kell indulnia, és inkább nekiveselkedünk a történeteknek, és minden előkerül, amit állandóság kapcsán éppen fennebb kezdtem el felsorakoztatni. Én pedig időátállási gondjaim miatt inkább át sem álltam, így teljesen odaadóan tudtam élvezni rég várt találkozásunk meghitt (hajnali) pillanatait.


Amikor magamra maradtam kedves városommal, teljesen átadtam magam kedvenc passziómnak, a spontaneitásnak. Olyan világot élünk, hogy mind kevesebb helyzetben engedhetjük meg magunknak a spontán dolgok luxusát, éppen ezért végtelenül szabadnak éreztem magam a szemerkélő esőben baktatva. És a szürkeség ellenére is elmondhatatlanul szépnek és ízletesnek éreztem mindent, ami körülvett. A délután estébe nyúló része valahogy Budán talált rám. A Karinthy utcán régi jóbarátom jutott eszembe, akivel valahányszor erre jártam, igyekeztünk közös programot tervezni, s valahogy mindig nehezen jött össze. Most a véletlenre bíztam, hisz nem is tudta, hogy akár be is csengethetek hozzá, ha éppen úgy akarom. S becsengettem. A hangjában kissé zavart öröm volt, amikor a kaputelefonon válaszolt, és azonnal betessékelt. Örömmel láttam, jutott annyi ideje, hogy egy csinos alsónadrágot magára kapjon. Őt is az ágyból riasztottam, hát ki. De nem mert korán fekvő. Felajánlottam udvariasságból, hogy később visszajöhetek, de Laca nem akarta ezt a remek alkalmat a velem való találkozásra elszalasztani, és megkérte az előosonkodó fiatalasszonyt, később majd nézzen vissza, hogy tovább konzultáljanak a már elkezdett vonalon... A konyhában üldögéltünk illogatva, ahol mindig van egy polc tele márkás csokigyűjteménnyel, romániai konzervekkel és finom italokkal. A konyha pillanatnyi állapotából mindig lehet következtetni az elmúlt időszak legjelentősebb házibulijaira, azok hogyanjaira és intezitására. Laca pillanatok alatt szalonképesre rittyentette magát, bár hazudnék, ha azt állítanám, zavarbaejtett a boxere. Hiszen nem először s valószínűleg nem is utoljára láttam így Bartos barátném bátyját, aki hosszas barátságunk során ugyanúgy életembe sodródott. Így egy Lászlóval máris több van nekem Budapesten, és ő is egy jóbarátom testvére ugyanakkor - bár ennek ebben a kontextusban igazán sok jelentősége nincs. Van bennünk egy lényeges közös pont: imádjuk Budapestet. Épp ezért volt nagy öröm számomra az esti séta, amit Lacától kaptam bejelentetlen érkezésem ajándékául. Azt hiszem, nincs annál felemelőbb érzés, mint kellemes pillanatokat olyan emberekkel megosztani, akik ugyanolyan lelkesedéssel élik meg, mint mi magunk. Pár lépés után a Gellért téren voltunk, ahonnan az épp megáradt Dunát és a felújított Szabadság-hidat is befogtuk tekintetünkkel. Örültem, hogy az ötlet Lacától jött, sétálnánk át a hídon le a belvárosig, mert így jó nagyot ölelkezhettünk az esti fénybe öltözött várossal, miközben megannyi történet és emlék kerül terítékre. Ezekben a beszélgetésekben barátaimmal az a legértékesebb, hogy minden pillanat olyan, mintha idő és távolság soha nem is ékelődhetne közénk. A város pedig, mint magára ölelő szeretet kísér csendesen végig utunkon, és igyekszik legszebb arcát világítani meg felénk, miközben átérve a hídon, a Vásárcsarnoknál betérünk a Váci utcába, hogy lassú léptekkel ritmust adva beszélgetésünknek mind közelebb kerüljünk a Belváros koraesti villogásaihoz.


Másik biztos pontja budapesti vizitjeimnek Monesz, aki unokatestvérem s ama bizonyos családi ágból keveredett ki Budapestre, amelyikről Misi bátyám kapcsán szóltam volt korábban. Mónival sokmindenen mentünk már keresztül együtt, és kapcsolatunk inkább testvéri volt mindig is, még fiatal gyermekkorunkban, amikor Udvarhelyen vagy nagymamás vakációzás idején Szatmáron követtünk el mindenféle ifjonti komiszságot a világ ellen, és aztán is, hogy Moni egy huszárvágással Budapestre telepedett lassan két évtizeddel ezelőtt, és biza nem kevés kaland tette színessé ezeket az esztendőket, amelyeknek magam is időnként részesévé válhattam.  Talán az egyetlen dolog, amit velem szemben sem tudott sohasem átlépni Monesz, az a mind harsányabb horkolás, ami időközben jellemzővé vált éjszakai pihenésemre. Ez pedig az egylégterű lakásban módfelett enerválttá tette kedvenc unokatesómat, így egyéb megoldást kellett fontolóra vennünk budapesti tartózkodásaimra. Nem mondom, hogy Lacika csapkodta a seggét örömében, ha horkolni hallott még a falon túlról is, de legalább nem rúgdosta éjszaka a fejemet, hogy hagyjam abba. Bartos Lacánál meg fel sem merült a téma, mert ő meg hangosabban horkolt, mint én. Mónihoz ezúttal egy nagy családi örömre okot adó alkalom is vitt amellett, hogy mindenképp megtaláljuk mindig a módját egy-egy jól irányított közös programnak. Babalátogatóba nem szeretek menni, mert ilyenkor az embertől azt várják, igazolja a szülők már jól kifejlett véleményét, amely szerint ez a valaha látott legszebb gyermek a világon. Én pedig egyik babát sem látom különösebben tetszetősnek. Ahhoz egy kis időnek el kell telnie, és a babának legalább annyira széles látókörűnek kell már lennie, hogy feltételek nélkül kedveljen engem. Ha erre az érzelemre már érett, akkor a barátságunk a kis poronttyal mesebeli magaslatokat érhet el. Bunkó és magamnakvaló felfogásom ellenére azonban Mónihoz jó volt betérni egy következő délelőttön. Az Udvarhelyen hiányolt nénémet is itt találom főállású nagymama szerepben. Beszélnivalónk akad bőven, és a baba ebben nem zavar bennünket, miután megsúgtam neki, hogy igyekszek majd elvárásainak megfelelő amerikai nagybácsija lenni idővel, csak még cseppet gyakorolnom kell. Azt hiszem, ebbe simán beleegyezett, és zokszó nélkül tűrte, amíg meggyámbászom. A drága kis jövevény szerelem gyümölcse egy mellékvágányra siklott házasságot, és egyéb több-kevesebb lármával elhalkult viszonyt követően. És nincs kétségem afelől sem, hogy mint olyan, szép lesz. Mondom, csak egy kis időt még... Az aput munkában találom, most sokadmagáért hajt egyzserre, kicsit fáradt is emiatt. Mónival nagy budapesti csavargások, hosszas séták, koncertélmények, színházi esték, széleskedvű mulatérozások, és megannyi emlékezetes beszélgetés köt össze felnőtt korunkból. Az, ahogy mindig jókat tudtunk derülni a magunk és egymás szerencsétlenkedésein vagy épp sikerein. Mindketten érezzük ezek hiányát, s azt is tudjuk, hogy mindkettőnk ideje nagyon korlátozott ebben a pillanatban. Mégis egy kis jelképes próbálkozást teszünk erre. Csak a régi szép idők kedvéért. Ez most csak egy ilyen.  De tudjuk, hogy életünk mindig hozott érdekes fordulatokat, és váratlan helyzeteket. És olyankor mindig kiderült, hogy a mi viszonyunkban igazán semmi sem változott. 


Lacika búcsúajándéka erre a látogatásomra egy kis téli fürdőzés a Széchenyiben. Miközben a szabadtéri medence fölé leszálló est sárga lámpafényeiben a nagy medence zsivajából felfelé törtető gőzkarikákat figyelem a medence fölötti teraszról egy törölközőbe burkolózva, hirtelen olyan könnyűnek, olyan OTTHON érzem magam. Azt érzem, hogy a kitágult világ mind otthon lett számomra, és most, hogy pillérenként zarándokolom be ezeket a drága helyeket és érintem meg sorra szeretteimet, a lelkem csordultig telik meg szeretettel és az abbéli hittel, hogy a legdrágább kincset én már megszereztem. Ami még hátra van életemből, az ennél már kevésbé fontosabb. 


A reptéri búcsúzkodás sem olyan hosszas és nehézkes, amikor a gép magasba emelkedik, még arra is van kedvem, hogy lefotózzam a bágyadt napsütésben barnásan csillámló várost. S amikor Amszterdamban kissé egykedvűen várom, hogy a New York felé induló gép beálljon a kapuhoz, az is megfogalmazódik bennem, hogy azért ragaszkodom ennyire, azért őrzöm a szívemben a honvágyamat oly féltve, mert már tudom, hogy ha valamilyen oknál fogva ez nem lenne, ha kialudna, akkor semmi nem lenne, és senki nem lennék. Édes teher, amiről Tamási is említést tesz, mint aki magába szívta ennek a kiszélesedett világotthonnak a tanításait. A szülőhelytől és a Hegytől az Óceánon túli világokig.


Kicsit összerezzenek a megzúzmarásodott esti csendben Andersen mester mellett kuporogva, amikor üzenetet kapok, hogy a lakótársék hazaértek a felfedező körútból, hagytak nekem kulcsot a postaládában, amennyiben később érkeznék. Megköszönöm az öregnek, hogy türelemmel, és félbeszakítás nélkül hallgatta meg meséimet. És a csikorgó havon a Fifth Avenue világossága felé veszem az irányt.


New York, 2011. március 14.

2011. március 11., péntek

Egy kép / Csillagos éjszaka


Ez a kép januárban készült késő este Csíkszeredából hazafelé tartva Szatmárra. Nagyon nyomomban volt az idő, de nem bírtam elmenni emellett a pillanat mellett. Sőt, jócskán el is időztem a csillagdíszes estén valahol a Mezőség közepén. Ez a néhány perc - innen, New Yorkból most márciusban visszatekintve, Andersen-meséim vége felé járva az írásban - olyan sokáig eltart, hogy még bele is borzongok abba a hűvös éjszakába.
 
A kép címe: Egy (csillagos) éjszaka Erdélyben
Helyszín: Maros megye
Időpont: 2011 január 16.
 

2011. január 28., péntek

Lel-tár















Már öt időzónán túl vagyok. Kettőt kell még elviselni, ez a kettő meg már semmire sem jó. Aludni sem egy jót, mélyebb lelki önsanyargatásokba belemenni sem. Semmire. És ahhoz meg elég kellemetlen, hogy az ember alig győzze kivárni, túl lehessen a közelgő szárazföld előtti turbulenciákon, és csendesen megereszkedjen a gép a nagy célkereszttel jelölt úticélig.

Lel-tároztam. Épp csak hogy letettem. Egyszusszra. Amikor arctisztító kendőért nyúltam be a táskába, a könyv akadt a kezembe. Lel-tár. A gondos bejegyzéssel az első lapon, hogy ne adjuk el szerelmünket, mert az mienk papírba vésett sorok nélkül is, mélyen legbelül. Kitörölhetetlenül. Sallangmentesen.

Miközben olvastam, magamban berzenkedtem, és amikor láttam, a szerzők jogilag le is védték, még nagyobb lett bosszúságom: hogy jön ahhoz bárki is...? Ezt már én is kitaláltam! Ezt már én is így éreztem!... Ezt már én is leírtam. Elmondtam... Aztán csak olvastam, mint aki tudja, mit rejt minden következő oldal. És fojtogatott is minden halk suhanás, ami egy-egy újabb lapot fedett fel szemem előtt. Újabb párbeszédek jöttek. És tudtam, mindenkinek joga van a szerelemhez. Akár levédetni is joga van. A szerelmes szavait, a hangulatjátékait. Mennyi szerelem születhet még ott a Hegy alatt, mennyiről tudna szép mesét a csacsogó patak vagy az ölelően susogó égig érő fenyves. Emlékszem, említetted, milyen rosszul esett, amikor olvastad, és valamelyik vallomásra semmi válasz nem érkezett. Eszembe jutott, valahányszor olyan vallomást olvastam, amire semmi válasz nem érkezett. Ez egy jegyzőkönyv. A valóságé. Nem történhet minden olyan flottul, ahogy a rendes könyvekben szokás. Ez a mi könyvünk. Nem hagyományos, jól bejáratott könyv. A mi leltárunk. Vagyishát valaki megírta. A magáét. Mi meg érezzük benne a magunkét. A magunk részét.

... Na tessék, itt vannak a turbulenciák. Mintha megérezték volna, hogy forró teát rendeltem. A szárazbor mellé. Hátha magamra önteném.

Amíg mások izgatottan arra készülnek, hogy New Yorkba érkeznek, én leginkább halkan tudomásul veszem, hogy ismét jó messzi vagyok a lelkemtől. Legalább hat időzónányira. Még van egy. De ez már az ég megadta világon semmire sem jó. Semmire.

„ A hetedik te magad légy!”

Ez honnan jutott most eszembe...?
Mások ünnepélyessége ragadhatott rám, mással nem tudom magyarázni. Énekelnék is halkan.

„Ugye, hallod még Fernando...?”

És kavarog bennem minden. Amíg ők ünnepelnek, én leltározom. Lel-tározom. Magam. Mindent, ami még az enyém.
Igen, énekelnék. Énekelek is. De csak halkan - az érkezés csikorgós zaja úgyis elnyom mindent. Csak magamnak:

„We can face it together
The way old friends do...”

Így, angolul. (Van, hogy így álmodom már. Így is. Föl se tűnne, ha most nem írnám le)
Megérkeztünk.

Semmi nem meglepő. Már tudom, hogy az a szürke, a szűk, a kopottas, az avitt, a barátságtalan, ahova egy sokkal kedvesebb helyről érkezel.

És még a nadrágomat is összesároztam a buszra felkapaszkodva.

New York, 2011 január 27.



2009. június 30., kedd

Kedves kis csirkefogó


Ez a ma este nagyon alkalmas egy pár gondolatot leírnom. Egyrészt mert a napközbeni párás fülledtség után, az este mindig kellemes, másrészt mert nagyszerű egy jó pohár lehűtött ceyloni tea mellett - amit ügyesen minden reggel megfőzök magamnak, majd behűtök estére - kiülni a kokett kis erkélyre, és mindezt megosztani Veletek a világ másik sarkából, ahol éjfél közelg, s Ti meg ébredeztek, munkába igyekeztek. Ez meg a "magányos" estém is ráadásul, hisz említettem, hogy lakótársnőm csak 2 naponta jár haza Manhattanből, ahol dolgozik. Igazából meg az első igazi magányos este, mivel eddig a budapesti "szélhámos" vendég is itt volt. Róla csak azt lehet elmondani, hogy mindent elkövet az élete során, csak ne kelljen dolgozni, mert az nagyon megviselné. Így "csak" pénzt keres. És utazgat. Mexikó, Japán, Portorikó, USA a legkedveltebb célállomásai. Minap a Madam Tussaud panoptikumba vitt el, s befizette a horribilis beléptit nekem, csak ne kelljen egyedül mennie, meg hogy fotózzam le a számomra oly nevetségesen banális és unalmas viaszfigurákkal. Tegnap lebizniszelte velem, hogy kikísérjem ma a JFK-re, mert lehet, hogy hazautazik. A "lehet" az lényegében arra utal, hogy nem csak érettségi diplomákat, nyelvvizsga diplomákat vagy jogsit tud intézni "baráti árakon", hanem ingyenjegyet a Delta Airlines járataira is - pénzért. S mint olyan, az ingyenjegy pedig csak üres hely esetén jogosít fel utazásra.

Azt hiszem, szigorú voltam vele a napokban, mert nem dőltem be a budapesti rablómeséinek, és nem is ájultam el, amikor befolyó pénzösszegeiről futtatott eszmét, vagy a New York Lottón megtett illetve megnyert pénzeitől sem. Sőt, ha sokat duruzsolt, behajtottam a szobám ajtaját. Így aztán nagyon tisztelni kezdett, és megígérte, hogy ezért intéz majd nekem egy akármilyen diplomát, csak szóljak be idejében :))))

Nem mondtam meg neki, hogy lényegében rossz passzban vagyok, másrészt meg unom a sok fecsegést magam körül, főleg, ha az mindig a "Te, figyelj már, hallod?" kérdéssel indít. Ma azonban, mivel tudtam, elutazik, legalábbis van rá elég esély, kicsit engedékenyebb voltam, s megengedtem, hogy eljöjjön velem a plázába, ahol megmutattam neki a remek kis ingyen wi-filelőhelyeket. Akkor sem volt ennél boldogabb, mint amikor vasárnap kiment a jubileumi Meleg Büszkeség felvonulásra:

"- Te, figyelj már, hallod? Otthon én is kinn voltam, és jól megdobáltam a buzikat. De itt más, hallod? Kimegyek. És pfoaj, mi képeket lövök majd, hallod?"
Aztán nem lőtt. Igaz, a felvonulás megesett, de neki nem tűnt elég "bulisnak", így a Central Parkban kötött ki. Igaz, egyszer még felhívott valahonnan az utcáról. Legalábbis nagy hangzavar volt körülötte.
- Te, figyelj már, hallod? Itt vagyok a 60-ik utcánál, most akkor merre is kell mennem?
Mondom, az amNewYork azt írja, a felvonulás az 59-iken kezdődik.
- Aha. Te figyelj már, hallod? És az vajon merre van?
- A közelben, mindenképpen a közelben.... - válaszoltam.
Ma tehát vállaltam, hogy kikísérem a reptérre, már csak azért is, hogy teljesen meggyőződjek róla, valóban hazament-e. Ezért nemhogy az AirTrain jegyemet megvette, hanem egy halkonzervet, némi génmanipulált óriásepreket és egy esernyőt is kaptam tőle. Utóbbit 5 dollárért vette a sarki kínainál, és olyan is, hogy az első komolyabb széllökés megsemmisíti, viszont a gesztus a fontos ebben a dologban is, hiszen hozzá is fűzte, ez mennyire jó szolgálatot teljesít majd nekem, hisz a napokban sok esőt mondott New Yorkra a metorológia. Bár sose kérdeztem, ezt hol nézte, hisz a házban nincs média.
- Ááááh, én eltévednék, hallod? Ha nem jöttél volna... ááá, én el! - ismételgette, miközben metróztunk a reptér felé. Minden mozdulatomra lecsapott:
- Ne má'. Ezt most honnan tudtad, hallod? Csak felnéztél, és azt mondtad, jobbra... Nem hiszlek el, hé, te nagyon vágod!
- Egyszerű, ott írja nagy betűkkel. Csak igyekezzünk, le ne késs...
- Visszajövök, hallod? Elmegyek majd pénteken.
- Na, azt nem venném a lelkemre. Inkább igyekezzünk...
Igazából vonzott engem a reptéren való téblábolás, lám, "jövőbeli munkahelyem" mivel kecsegtet. A reptér "steril" részére csak az utasok mehetnek be, de mi nem tudtuk biztosan, hogy a kolléga felfér-e a gépre, és abból elindulva, hogy egy hangot sem ért és beszél angolul, megkértem a pultnál a hölgyet, intézzen nekem egy biztonsági beléptető kártyát, mert itt van ez a szerencsétlen, és egy hangot sem tudnak majd vele értekezni a kapunál. Amíg a nő az engedélyekért járt, utazó barátom odasúgta:
- Te figyelj már, hallod? Mondd azt neki, hogy itt van ez a szerencsétlen, és egy hangot sem tudnak majd vele értekezni a kapunál...
- Megoldjuk - intettem.
Kaptam is egy kártyát, amivel a biztonsági zónába is beléphettem, igaz, engem ellenőriztek át tüzetesen, cipőt le, és egyebek, őt meg nem. Holott ő utazott. De ezt feleslegesnek is bizonyult ismételgetnem, mert senkit nem érdekelt. Engem viszont érdekelt, hogyan jutok ki innen, ha a géppel a kedves fogadott barát elszáll, ezért odaléptem egy rajzolt szemöldökű, ciklámen színre festett nagyszájú egyenruhás (sötét)fehérnéphez, és megkérdeztem, hogy ha ezt a fiút, akit én most "bekísérek" lerendezem, akkor merre... De csak eddig jutottam, mikor a kis döblöc asszony elkezdett torkaszakadtából röhögni. Majd a könnyei is előbukkantak, és elnézést kért, majd újra csak röhögött jajveszékelve.
- Hogy mit akar? Mit csinál evvel a fiúval?!...
És nagyokat nyihogva csapkodta a húsos combjait, és sűrűn elnézéseket kért.
Aztán jöttem rá, hogy az "escort" kifejezés, nem csak kísérni jelent valakit, hanem egy bizonyos kotextusban azt is, hogy valakinek pénzért nem decens szolgálatokat tenni :))))) És akkor már ketten röhögtünk...
- Te, figyelj már, hallod? Mi a téma?
- Semmi, csak jó napja van. Vedd úgy, hogy most te vagy a spanom, okés?
A váróban meghívott egy szukkra. Ott pedig elmondta, hogy nagyon rossz dolog ez a magyar vízummentesség, mert eddig, ha vízummal jött, akár hat hónapig is maradhatott, de most csak hármat maradhat, ha kijön jövő nyáron.
Annak ismeretében, hogy egész napból 14 órát aludt, a kieső időszakban téblábolt a lakásban, fotókat nézett vagy a "9 és fél randi"-t a laptopján, esetleg ritkán lement a kínai szupermarketbe, kibuggyant belőlem némi aggodalommal nézve a következő nyár elé, hogy minek is akarna akár három hónapra is ide kijönni.
- Otthon se csinálok egyebet, hallod? Minek maradnék már akkor otthon?
Na, erre nem gondoltam én sem. S mint kiderült, átállási problémái sincsenek, mert szinte mindig alszik, ha épp nincs ébren. (!)
Közben odapillantott a laptopom asztalán a képre:
- Te, itt laksz?
- Nem. Ez a mező Csíkszentimre határában.
- Én csak ilyen helyen szeretnék lakni, hallod. Most az Örsön lakom...
Végre aztán intettek, hogy indulás van. Hát, felfért - sóhajtottam fel. Akkor már ott állt előttem elérzékenyült arccal.
- Te, figyelj már, hallod? Elhagyom a várost.
- Lennék a helyedben - csúszott ki a számon, s meg is lepődtem a helyzeten.
Mindeddig abban a helyzetben voltam, hogy megannyiszor engem kísértek ki a reptérre, és mindig fájt elhagyni a várost, és rendszerint, aki kikísért, csendesen hozzátette, amit én most:
- De lennék a helyedben...
És sosem hittem, hogy valaha belőlem is eképpen szakad majd fel a honvágy. De túl sok elmélkedésre nem volt alkalmam, mert magához szorított, és meglepetten és meghatottan nézett rám:
- Figyelj már, te kurvarendes fickó vagy, hallod? Örülök, hogy a barátod lehetek.
Csak azért nem válaszoltam semmit, mert azon töprengtem, mikor lettünk mi vajon barátok. De ennyiben is maradt a dolog, mert beszállt a gépbe, ami el is indult kisvártatva hazafelé.
Én pedig egy-egy jó gondolatot küldtem a Boeinggal felétek haza. Majd csendesen hazabuszoztam.

New York, 2009 június 30. éjfél (után is)