„Mondjátok, mért van így?...”

A hobbifényképészt eszi a fene, amikor egyszer nem viszi magával valahova a masináját, és akkor van ott a téma. A téma, ami megismételhetetlen, és visszahozhatatlan. Magamról beszélek, s roppant sokat bosszankodtam mulasztásomon, de - hogy nekem legyen mondva - teljesen véletlenül kerültem oda, a Battery Parkba pontosan szeptember 12-én. Sokan megkérdőjelezik ezt az én véletlenszerűségemet, pedig ez így igaz, még akkor is, ha nehéz ezt elmagyaráznom, s meg sem próbálkozom vele. A lényeg ugyanis nem ebben van. Immár tizedik éve, hogy ódzkodom bármit is megnyilvánulni arról a szeptember 11-ről, s ha megtettem, akkor nehezemre esett. Hazudnék, ha valami mély lelki nyomásra hivatkoznék vagy megrázkódtatásról. Ez olyan téma, amiről nem szeretek beszélni - szemben ezekkel a drága nyújorkiakkal, akik abból teremtettek szokást, hogy illik egymástól megkérdezni, „Te hol voltál akkor?”. Munkahelyeken külön foglalkozás van beiktatva erre, és mindenkinek illik „We Remember” feliratú kitűzőt vagy egyéb ilyen holmit hordani. Nem is tehettem volna, de nem is nagyon vergődtem érte, hogy ott legyek vagy egyik megemlékezésen, az idein sem. Mint mondottam, éppen másnap keveredtem oda, átfúrtam magam a még mindig masszív fotózkodó tömegen, és kimenekültem az öböl partjára, a Battery Parkba. Este volt már, sötét. A parkot gyéren világítják, mert a Downtown fényei úgyis idevetülnek. 

Váratlan látvány fogadott. A fák árnyai és a szeszélyesen fel-felspriccenő látványszökőkút esti csendjében majd’ háromezer kísértet sorakozott elém katonás rendben. Valami támogatóknak köszönhetően, a tizedik évfordulóra a tragédiában elhunytak számával megegyező számú zászlót állítottak a város legdélebbi csücskében található parkba, pontosan a Szabadságszobor és az új WTC közé, a partra. Valamennyi zászlón a kék csíkokat az áldozatok apróbetűs nevei alkották. Minden egyes zászlón.


Sohasem voltak rám hatással a lobogók. Talán, mert az elmúlt 30-40 év sikeresen kiirtott belőlünk, a mi generációnkból mindenféle jó érzést a zászlókkal kapcsolatban. S most mégis beleborzongtam a látványba, és hagytam, hogy a hideg futkosson keresztül rajtam.


Már nem bánom, hogy nem vittem a gépet. Biztos, lekötött volna a fényképezés, és soha nem éreztem volna meg azt a mérhetetlen és leírhatatlan energiát, amit akkor és ott éreztem. 


És mivel kép nem született ehhez a levélhez, egy korábbi adósságomat törlesztem Cseke Gábor barátomnak, amikor ezt a WTC aljában felkutatott úriembert csatolom illusztrációként ide.


New York, 2011. szeptember 22.