Mit jelent az áramszünet New Yorkban

Vannak helyzetek, amikor azelőtt, hogy az ember bármiről értekezne, tisztázni kell helyzeteket vagy fogalmakat. Ilyen ez az áramszünet dolog is. Ami roppant elterjedt időtöltési formaként még a nyolcvanasokban belénk ivódott ott, a kommunista rezsim gondoskodó oltalma alatt.

Amint korábban már tettem említést róla, New York a másság fővárosa. Itt minden más, és ettől nyerő akármi is. Hogy más. Itt felfelé folyik a Hudson folyó alkalomadtán, és gallonban mérik a tejet és araszban a centit, yardban a métert és fontban a kilót. És itt az áramszünet is más. Nem csak mert 220 helyett csak 110 volt hiányzik a konnektorból, és azért sem, mert 50 Hz helyett 60 Hz-es a New York-i áram. Zsuska barátnőm, aki - akarata ellenére - éppen a hurrikán hozta hosszas áramszünet idejére érkezett önfeledt vakációzásra életében először a Nagy Almába, vetette fel, hogy biza, nem ártana barátaink fejében rávilágítani a New York-i áramszünet másságára is, amikor elkezdtek folyni a kedélyeskedő üzenetek a sötétségben, hogy mennyire jó most nekünk a gyertyafény mellett nagyokat beszélgetve semmittenni, és a kényelmesen fűtött lakás óriási ablakából szemlélni a katasztrófát odakinn, illogatva és talán még römizve is az asztalnál.

Elsősorban is a fény városa sötétbe borul, és ugyan kijárási tilalom nincs, hiszen a korlátlan szabadság világában ez roppant csúnyán hangzana, csak melegen ajánlják nem kóricálni a sötétbe borult kihalt utcákon, ahol csak a rendőrök kékfényei villognak emitt-amott, és ha fejbe kólintanak, azt sem tudod, kinek köszönhetnéd meg. És ha úgy tartja a mindig igazságos rendőr urak kedve, akár még meg is büntethetnek a saját érdekedben, mert mégis miafrancnak lófrálsz kinn, ha egyszer melegen ajánlották, hogy ülj a házadban. Hacsak nincs víz alatt vagy omlásfélben a hurrikán nyomán. Abban az esetben meg igyekezz az óvóhelyre. Meleg meg nincs, akár mennyire is melegen ajánlanak mindenfélét biztonságba húzódott okosaink, mert a fűtés elektromos rendszer, de a víz sem folyik. A csapból. Az ablakon át, a plafonból, esetleg a megáradt folyóból igen. Abba nem ajánlatos fürdeni.

Szóval no víz, no meleg, no áram, no főzőlap. És a lift sem működik, így az ember meggondolja, hogy a negyvenedik emeletről le akar-e menni farkasszemet nézni a melegen ajánlgató rendőrrel a feketesötét vészlépcsőkön (s majd onnan vissza a negyvenedikre).

Azokban a romanticizált nyolcvanasokban, a mindennapi áramszünet idején is vidáman lebattyogott az ember az alimentárába, ahol gyertyafény mellett is kiváltotta a porcióját, sőt, kenyeret, sört is vehetett. Itt és most azonban az árammal együtt a bankkártyán tárolt pénzünk is láthatatlanná válik, és Ahmednek a sarki fűszeresnek hiába is himbálnám az orra előtt, ha ki is nyitna, de nem nyit ki. Mert Brooklynban lakik, és Brooklynból nem bír beutazni, mert nincs benzin a városban, és mert az áramszünet és a hurrikán okozta árvizek miatt nem jár a szabvéj sem és a buszok sem (utóbbit nem pontosan értjük mi sem, miért). És mert nem biztonságos a sötétbe jönni, és mert az alagutakat elöntötte az árvíz, és a hidakon csak akkor kelhet át valaki magánautóval, ha legalább három személyt hoz magával. A hidak mindkét oldalán gyanusnak is minősíthető alakok sündörögnek a sötétben, és kérdezik, akarod-e, hogy átvigyen a túlpartra... Az ember nem is tudja, akarja-e.

Készpénz?.... Hát... készpénzt bankautomatákból lehet beszerezni - bár ezért jól megtaksál a bank, hisz Amerikában készpénzt használni felettébb gyanus ügyletekre enged következtetni - amennyiben a bankautomata kurblis. Amennyiben nem kurblis, akkor biza, abba is áram kell, s minimum az, hogy ne érjen a hegye tetejéig az árvíz csak a térdéig.

Nappal. Nappal ki lehet menni az utcára. Feltéve, ha az ember elég jó kondícióban van ahhoz, hogy a negyvenedik emeletről lesétáljon a sötét vészlépcsőn. Igaz, ez pompás alkalmat nyújt lihegő szomszédait viszontlátni, vagy egyáltalán megismerkedni azokkal, akiket amúgy sosem látott, mert a páratlan lifttel utaznak, amikor van lift.Ki lehet menni, és meg lehet nézni, milyen lehetett a háború idején. Farönkök az utcán, lehúzott redőnyű boltok, kihalt utcák. Egy-egy kapualjból dobozokból árulnak gyanusnak is tekinthető polgárok mindenféléket sok pénzért. Készpénzért.

Az ember felhívná a szeretteit, mert tudja, aggódnak érte, még akkor is, ha titokban hiszik, hogy meghitt gyertyafény mellett poharazik valahol kellemes csevegés közepette nagy békés semittevésben. Az ember a munkahelyét is felhívná, mert egyrészt szabály, másrészt meg munkába kellene azért menni, mert a mai kacifántos időkben nagyon egyszerűen azon kaphatja magát, hogy nincs rá tovább szükség, mert mindig lesznek olyanok, akik akkor s ott vannak mindig, amikor kell. De nincs közlekedés. A telefon nem működik, a mobilszolgáltató sugárzója csak az áramos környéken üzemel, internet nincs, és különben is, a farkasordító hidegben minden le is merült. Híreket sem tudunk. Semmit. Láttunk ugyan két óriási robbanást az áramszolgáltató telepén az utca végében, de sosem tudtuk meg, mi lett, csak elsötétültünk. Azt sem tudjuk, mikor s mi lesz helyreállítva hamarabb. Aki itt van, maga sem tudja, aki meg nincs itt, azzal nem lehet kapcsolatba lépni.

No igaz, el lehet sétálni pár kilométert, miközben az ember szem előtt tartja, hogy vissza is, és majd fel is kell sétálnia ugyanennyit. A villany-nincsvillany határán le is lehet rohanni a konnektorokat, ha már kiálltuk a kígyózó sort, és lehet 5 percet tölteni a telefont, hogy legalább be tudd kapcsolni. Bekapcsolod, és érkeznek az üzenetek, hogy miért nem veszed fel a telefont, és miért nem írsz? Figyeljük a blogodat és a fészbúkodat is, semmit nem írsz, nem gondolod, hogy mi is aggódunk?... És érkeznek kedves poénok is, hogy na? Van csónak? Vagy mivel járkáltok? Milyen a katasztrófaturizmus? Képzeld, jövő nyáron Máltára utazunk nyaralni, most fizettünk be! És akkor a telefon le is merül. Ha szerencsés vagy, még az anyádat felhívhatod, hogy jelezd, megmaradtál ugyan, de most nincs lehetőséged meghallgatni, mit főzött ebédre és hogy az a piszok szomszédasszonya milyen rémtetteket követett el. De megígéred, hogy amint teheted, pótolod ezt a mulasztást.

Közben a frigóban leolvad a jég a befagyasztott dolgaidról, kiderül, megvan a zoknid, amit rég kerestél és hogy anyu hagyott neked elkészített, lefagyasztott töltöttkáposztát a fagyasztóban, mielőtt hazautazott volna. Se hűtés. Se fűtés. És a pósta sem. Lerendeltem a cuccot még októberben, de késtek küldeni, aztán elküldték, és a nyomkövető alapján meg is érkezett New Yorkba. A hurrikán napján. Nem tudjuk, csak a csomag vagy a postahivatal is eltűnt.

A ház vezetősége pedig figyelmeztet rá, hogy a gyertya nem jó megoldás a helyzetre, a saját érdekedben jó, ha ezt megjegyzed. Egész házsorok égtek le a külvárosban is... Jó, ha erre odafigyelsz. És lehetőleg ne menj sehova. Ülj a házadban. Sötétben, hidegben. Mosakodni lehet, de pazarlás a drágán vett palackozott vizet magadra pocsékolni. Mert utána meg mit iszol?

Ülünk a sötétben az újabb kalandos nap után Zsuskával, és ünnepélyesen megígérem neki, meg fogom írni, mitől más a New York-i áramszünet attól, amit mi vagy harminc éve megéltünk odahaza. Hogy Szatmáron járt a busz és a bolt is nyitva volt, iskolába is lehetett, sőt kellett is menni áramszünet idején is. Valahogy bejött a Szabad Európa és az Amerika Hangja is. És Dallosék intéztek akkumulátort egy neoncsővel maguknak. Náluk olyan fényár volt, hogy meg nem mondta volna senki, hogy nincs áram. És a telefon! Hogy telefonáltunk a sötétben egymásnak megkérdezni, mi is a lecke és van-e házi feladat románból... Anyu meg főzött. A gázon.

Ettől, mindettől más az áramszünet New Yorkban. Akkor és ott tudtuk, reméltük, nemsokára vége lesz a sötétségnek. És bizakodtunk. Itt meg nem bizakodunk. Félünk. Attól félünk, hogy még csak most kezdődik el igazán.

New York, 2012. november 5.