Miss Suzie újabb amerikai kalandjai (5)

V. Gondolatok egy nyirkos estén - és egyebütt

Az élénk lubickolással és intenzív napfürdőzéssel töltött napokra, a virágillatú, nyirkos trópusi estéken megejtett hatalmas sétákkal tettük fel a koronát. Fort Lauderdale Beach a városhoz tartozik ugyan, mint ahogy Miami Beach is Miamihoz, lényegében egy keskeny földcsík az óceánban, amit valamikor a víz hordalékolt össze, mintegy védőfalként a város, a szárazföld előtt. A hurrikánok és egyéb tengeri fegyelmezetlenségek okán azonban, akármilyen káprázatos is itt kinn, csak kevesen laknak itt állandóan. Fort Lauderdale Beachnek is megvan mégis a maga kis keskeny rezidenciális része, amit élesen sehol sem választ el semmi a nyüzsgő üdülőtől. Pálmaligetek alatt és tarka trópusi virágokba burkolt fehér falú villák és alacsony házak között bandukoltunk. Az óceán felől meg-megcsapott az este illata, és a környékbeli vendéglőkből a vacsorázó nyaralók vidám moraja, no meg a halvacsorák és egyéb ínyencségek magukat kellető csábítása.
Ebben a varázslatban andalogva hozakodott elő anyám nagyon óvatosan a mindig is benne motoszkáló kérdéssel, ami mögött semmi egyéb nincs, csak a szülői aggódás, és az, hogy ha lehetne jobban is élni, akkor miért is ne lehetne New Yorkból is elmenekülni, ha az ember már úgyis elmenekült vagy négy és félezer mérföldet a fészkéből:

- Vajon itt nem kapnál munkát...?
- Dehogynem - vágtam rá azonnal - Kapnék. Sőt, áthelyeztethetném magam.

Amilyen gyorsan válaszoltam, anyám olyan gyorsan máris vissza is kérdezett volna, a kérdés ugyanis már régesrég megvolt benne. Már akkor is, amikor  a Fort Tryon Parkban sétáltunk egy szép őszi késő délutánon két évvel ezelőtt, amikor először járt nálam, és a Hudson folyó túloldalán, New Jersey felett lemenő nap bíborszínűre festette meg a hátteret a Washington-híd elképesztően elegáns körvonalai számára. Amikor a kilátóról kihajolva a híd ragyogó fénygirlandját láttuk felvillanni, a távolba teikntve ugyan, de minden figyelmével felém fordulva kérdezte akkor meg:

- Nem lenne egyszerűbb az életed, ha kiköltöznél a városból? Mondjuk New Jersey-be...
- Lehetne egyszerűbb - válaszoltam akkor - De én nem New Jersey miatt vagyok itt, anyám. New Jersey miatt én az életben nem hagytam volna ott Szatmárt. Sem a hegyeimet. Sem a szeretteimet.

Ez a téma aztán nem került nagyon gyakran terítékre. Most pedig, a trópusi este édeskés-rothadt fülledtségében ott motoszkált megint, de váratott magára, csak óvatosan hozakodott elő:

- Itt te is szeretsz lenni... - kerülte meg anyám óvatosan, hogy a kérdés úgy hangozzék el, hogy ne is hangozzék el.
- Szeretek. - válaszoltam kurtán.
Csend lett újra. Csak a tengeri szellő sistergett a pálmalevelek között. Madár raj húzott el felettünk. Esti portyán lehettek az óceánon. A partra nyíló vendéglő teraszokon az óceánra fordított nyugágyakban, itallal a kezükben elmélkedtek vagy beszélgettek színes ruhás emberek. Volt, aki széles karimájú szalmakalapot is viselt. Fehér, lenge vászonlebernyeget. Az egyik nőnek virág volt a hajába tűzve. 

- És azt is mondtad - folytatta anyám a körüljárást - hogy Floridában nincs adó sem.
- Annyi nincs...
- El kellene ezen gondolkozzál, fiam.
- Gondolkozhatom...

Anyámat a gondolkodás ígérete nem nyugtatta meg, de a beszélgetés ennyiben maradt. Pontosabban egyéb irányba terelődött, amint az Amerikai Velenceként is emlegetett Fort Lauderdale fényűző rezidenciái közé keveredtünk.

- Furcsa ez a világ! Egyes embereknek külön bejáratú tengercsatornájuk van, ahová a jachtjaikat behúzhatják. És mesébe illően laknak. Míg mások az életükben csak dolgoznak és gürcölnek. Hogy túléljék az életüket.
- De milyen jó nekünk, hogy ide is eljuthattunk! Ugye?...
- Igen. Jó nekünk! - mosolygott anyám, és magamhoz öleltem, olyan drága volt a dél-floridai esti tájban az élénk színű ruhájában, a lebarnult arcából sugárzó nagy zöld szemével, mintha csak oda született volna. Még a haja is szőkébben virított a sok napozástól.

Beszélgetéseink, a mindent átfogó eszmefuttatásaink New York utcáit is behálózták. Talán a legemlékezetesebb egy két évvel azelőtti napsütötte délután a Central Park tetején egy sziklán ülve megejtett sok órás visszatekintés volt, ami mintegy visszamenőleg igyekezett bepótolni elmaradt vallomásokat, elhallgatott életképeket. Anyám roppant kifinomult éleslátással fogta fel és elemezte a bennünket körülvevő valóságot. Bírálta a társadalmat, és vetítette előre meglátásait a következményekről. Faji dolgokról, visszásságokról, tendenciákról. Egyszóval mindenről. Örömmel láttam, hogy minden irányban roppant érdeklődést tanusít. Néha az volt az érzésem, hogy azért is fontos neki Amerika, a világ és a társadalom jövője, vagyis FŐLEG azért, hogy engem biztonságban és jólétben tudjon akkor is, amikor sokezer mérföldre innen sóhajtva tekint ki a messzibe a konyha ablakából a kávéja mellől.

New York, 2013. március 26.