Angyali szeretet-útravaló

Valamikor késő tavasszal, amikor már a nyári hazarepülésemet tervezgettem, fülembe jutott, hogy születésnapja van a Tanítónéninek. Nem tudom kisbetűvel leírni ezt, soha nem is tudtam, amióta 1977 szeptemberében első alkalommal megölelt az iskola udvarán. Nem is hagytam el azt az iskolát tizenkét esztendeig aztán. Igaz, zavarban voltam a minap, amikor egy légitársaság személyzeti osztályán el kellett volna számolnom iskolámmal, s azzal a tizenkét esztendővel. Kérték, adjam meg a nevét, a telefonszámát, és a címét is. Csak egy iskolám volt. Tizenkét teljes tanévre. Elemire, gimnáziumra és líceumra is. De mégis nehezemre esik ma összefoglalni egy rubrikában azt az egyet. Amelyik, mint szegény nagyanyám, aki Magyarországon született és élt, és úgy lett román, hogy nem is tudott róla, és egész életében nem is akarta ezt tudomásul venni – Magyar Líceumként kezdte a pályafutását az én kicsi kis életemben, majd lett aztán mindenféle, és a tér is a Láncos templomnál, ahol egymással harmóniában élnek évszázadok óta, nevet váltott időközben. Nem is egyszer. Hogy a telefonszámokról ne is szóljunk. És mindez elég ahhoz, hogy egy átvilágítást végző huszonéves amerikai tisztviselőt alaposan összekuszáljunk, és hogy kivívjunk magunknak mindenféle szintű gyanakvást is a „homályos” múlt miatt. Nos, ilyen ködös múlttal mögöttem emlékszem most vissza arra a ködbe vesző reggelre, amikor borzasztóan éreztem magam, hogy ott kellett hagynom minden játszótársamat a Mama udvarában, ott a kisautókat, a kedvenc tyúkomat, Nyafit és még a korhadozó, de bőven termő szilvafát is, amit egy zaklatottabb pillanatában nagybátyám a kisbaltával később átsegített a másvilágra. Nem is értettem, minek kell nekem iskolába menni. Bíztam valami csodában, mert eszembe villant, hogy az óvodát is úgy úsztam meg, hogy amikor anyu becipelt a vállalti napközibe „szokni”, én – minden, világszerte elismert úriemberségemet félretéve – torkomszakadtából üvölteni kezdtem, és a hozzám közeledő mosolygó gyermekeket szörnyetegeknek láttam, és visítva ráztam le magamról. Anyám pedig magas beosztását szem előtt tartva, még mielőtt a szocialista munkásfront megrovásban részesítette volna, elállt szándékától, visszavitt Mamához az udvarra, és soha többet nem próbálkozott újra óvodába vinni.

Az iskola udvarán ez nem tűnt megoldásnak. Idegesen néztem szét, hol lehetne valahogy megszökni, és világgá menni. De legalábbis a pár háznyira, a zöld kapu mögött húzódó, biztonságot nyújtó udvarig. Egy széphajú szemüveges néni mellettem épp egy szőke kislányt simogatott, és nyugtatgatta, amaz pedig keservesen bömbölt. A néni aztán odahúzta mellém, odalépett, és megölelt engem is:

-          Mi a neved, kisfiam?

-          Dancs Artur vagyok – motyogtam alig hallhatóan.

-         Arturkám, a te feladatod lesz erre a kislányra vigyázni. Ő Andrea. És nagyon fél. De te nem félsz, mert te nagyfiú vagy. Én pedig a tanító néni vagyok, Betüker Mária, Manci néni... Én leszek ezentúl a ti második anyukátok...

Olyan jó illata volt, és olyan szépen csengett a hangja, hogy kicsit oda is bújtam. Aztán már nem remegtem tovább. Nem tűnt hűvösnek sem a szeptember reggel. Csak az az idióta simléderes egyensapka feszélyezett. De ha láttam, a többiek is viselik, elviseltem. Bár nem tudtam nem észrevenni, hogy senkinek sincs akkora feje, mint nekem, s kicsit mókásnak is éreztem magam benne. Anyám valahol odébb szipogott, és izgult is szerintem, nehogy eszembe jusson valami hisztérikus cselekedet, de amikor látta, hogy Andikát kézenfogom, odament egy másik nénihez, és nagyokat kacagtak. Mint kiderült, Pengász anyukával ők jól ismerik egymást az ő iskolájukból. Ami szintén ez volt, de mégis más – és ebbe mostmár ne is menjünk bele.

Kellemes május délután volt, amikor a Tantónéni telefonszámát hívtam. Ugyanaz a csilingelő hang szólt bele, és hallgatta végig szabadkozásomat a késői időpont s az időeltolódás kapcsán:

-          Arturkám, te vagy az?.... Hol vagy? Honnan hívsz?

-          New Yorkból, és...

-          Jaj, nem lesz az drága?...

-          ...boldog születésnapot szeretnék kívánni!

-          Te ezt honnan tudod?... Ó, mennyire kedves vagy!... Képzeld, kisfiam, mondja Péter fiam, hogy nyolcvannál is többen köszöntöttek az interneten! Hát, nem csodálatos ez?... És a hab a tortán most te vagy, gyermekem!

Máris elmeséli, hogy a család meglepte.  Nyolc személyre készült, de egy egész csapat jött felköszönteni.

-      De ez mind semmi, kisfiam! Jött egy cigányzenekar is! Ki kellett költöznünk az udvarra és a garázsba, és asztalokat kihúzni, itt akkora ünnepség volt. Olyan nagy boldogság az, gyermekem, amikor a családod és mindenki ennyire szeret!

Mindenre élesen, pontosan emlékezett. Még arra is, hogy reptéren dolgozom, bár nem is tudom, hány éve nem beszéltünk. És nem is tudom, hágy száz tanítványa van, akinek az életét figyelemmel követi félévszázados távolságból is, beleértve mindenki édesanyja és édesapja nevét is. Anyámról is kérdez, és hallom a nem is leplezett boldogságot a vonal túlsó végéről. Alig vártam azt a forró júniusi délutánt, amikor Szatmáron a Tanci kapuján becsengethettem. Az embertelen kánikula elől elsötétített, kellemesen hűs szobában tanyázunk le, és nem győzi a boldogságát kifejezni. Frissen és izgatottan térül-fordul, és elmondja, mennyire szereti a virágokat, miközben vízbe teszi a tőlem kapott csokrot. Köröskörül hortenziák.

-          Mindig van virágom. Amióta csak az eszemet tudom, van a lakásomban virág. Apuka is, az én drága Józsikám is mindig hozott nekem virágot a sétáiból. Utolsó percig udvarolt nekem, a mi házasságunk valóban sírig tartó szerelemben, szeretetben telt. Amikor már idősebb lett, és kissé feledékeny, előfordult, hogy hazahozta a virágot, s másnap nekem kellett kifizetni, de szerencsére a virágárus ismerte, és csak mosolygott rajta... Ötvenhat évet voltunk együtt. De mai napig itt van velem, érzem a jelenlétét. Nagyon hiányzik...

S ha kérdezem a szép szerelem történetéről, a megeredt patak csudaszépen csörgedezik elő az emlékeiből.

- 49-ben, amikor kikerültem a tanítóképzőből fiatal leányzóként, egyszer csak arra figyeltem fel, hogy ez a helyes fiatalember mindig ott van a templomban. És meg is várt. Gondolkodtam is, vajon mit akarhat tőlem ilyen kitartóan. De aztán nemsokára megtudtam, mert előállt szándékaival. Ezalatt az ötven év alatt, egyetlen egyszer közöttünk hangos szó nem volt. És elmondhatatlan segítségemre volt mindenben, a mindennapokban, a munkámban... Bármikor számíthattunk egymásra.

Fényképalbumok, családi videófelvételek kerülnek elő, és számtalan történet. Véndiáktalálkozók felvételei közben arcok jutnak eszünkbe és néha nevek is, ahhoz kapcsolódó történetek, események. Egymást kérdezzük, ki kiről mit tud még.

-          Villányi Tibivel pár éve beszélgettünk azokról az évekről – emlékezik vissza a Magyar Líceum igazgatójára a 70-es évek végéről. – Azt mondta, sokan nem is hinnék ma el, mekkora nyomás nehezedett rá abban az időben, és hogy rendszeresen becitálták a szekuritátéhoz.

-          A tanítókra is?

-     Ránk annyira nem, mint a vezetőkre. Mi csak tettük a dolgunkat. Viszont nagyon kellett vigyáznunk, mit mondunk, és hogyan mondjuk. Mindenfelől besúgók voltak beépítve közénk. A másik főbenjáró bűn az volt, ha valaki templomba járt. De attól még jártunk.

Annyi mindent köszönni tartozom, de leginkább a tartást, az anyanyelv szeretetét és tiszteletét emelem ki. Erről is eszébe jut egy történet, és drága magyartanárunk, Nagy Sajó Magda, akitől rettegtünk ugyan a középiskolában, de – utólag visszatekintve – szerettem is, és végtelen hálával őrzöm emlékét szívemben a magyar nyelv miatt, amit tűzön-vizen át, néha akár szigorának korbácsaival is igyekezett lelkünkbe itatni egy mind fesztelenebb erkölcsű társadalomban.

-          Magdika kérte, jöhessen be fogalmazás órára. És tudtam, ha valami nem lesz kedvére való, azt mindenki tudtára fogja hozni. Kicsit tartottam a látogatásától. Szigorú volt. Mindenkivel. Néha túlzottan is. De aztán újra és újra meg akart benneteket nézni. És egy napon előállt azzal, hogy ötödik osztálytól ő szeretne bennetek tőlem átvenni, mert tőlem átvenni osztályt számára megtiszteltetés. Nem is tudtam, hová legyek örömömben. Engem annyi szeretet ért életemben. A férjemtől, a családomtól, és a munkám során is minden oldalról... Rendkívül szerencsés és boldog vagyok.

Ebéddel kínál, udvariasan elutasítom. Csalódottan hallgat, majd hozzáteszi:

-          Pedig úgy készültem, hogy együtt ebédelünk...

Elszégyellem magam, és nem tudom, hogyan magyarázhatnám meg, hogy tulajdonképpen mekkora megtiszteltetés lenne számomra együtt ebédelni vele, és hogy csak nem szerettem volna a terhére lenni... de már röpül is a konyhába, mikor megköszönöm, és elfogadom a kedves invitálást. Pillanatok alatt az ebéd az asztalon van. És még egy kis igazi házipálinka. Tényleg minden elő volt készítve. Az ebéd mellé pedig családi felvételek kerülnek. Büszkén mutatja unokáit, és újságolja, hogy a hétvégén Magyarországra utazik, mert biza nagykanállal esznek közelebbről. Az unoka ugyanis megnősül, és a nagy örömre ismét együtt lesz a család.

-          Nyolcvan töltöttkáposztát kell készítenem. De hogy ne készíteném! Még az a nagy szerencse, hogy ismerőseink visznek el autóval, különben nem tudtam volna, hogyan vigyük el. De így csak megoldjuk valahogy. És az üdvölőbeszédet is én mondom, felkértek rá. Már nagyon készülök rá. Úgysem nagyon tudok éjszaka aludni, olyankor rádiót hallgatok, és írok. Meg keresztrejtvényt fejtek. Csak így tudom az agyam frissen tartani...

Elmondom, mennyire csodálom, és hogy mennyire büszke vagyok rá, hogy tanítványa lehettem. Azt is megköszönöm, hogy felbecsülhetetlen útravalóval indított el az életbe. És megölel.

-          Édes kisfiam! Bearanyoztad a napomat a látogatásoddal!

Pedig nem is sejti, hogy az az útravaló, amivel most utamra eresztett a kapuból, mennyire megerősített. Mennyire megszilárdította azt, amivel harminckét éve kieresztett védőszárnyai alól, további jó kezekre bízva.

Az asztalnál ülve, írogatva, a bal vállam felett az ablakon bevilágít a ma zöld fényű Empire State Building, az utcán zajlik a világ hangos élete. Rendszerek civakodnak, vagy esnek térdre, valahol lövöldöznek is talán. De bennem egy szelíd békesziget van. Ez a szeretet-útravaló. Tanítónéni röntgenszeme. Kisdiákkorunkban elhittük, amit figyelmeztetésként a „röntgenszeméről” mondott, mégpedig, hogy azzal mindent s mindenhol nagyon jól lát, s aszerint viseljük magunkat. Akkor ezt elhittük. Ma meg tudom. A röntgenszem most is vigyáz rám valahol.

New York, 2013 augusztus 8.