Napokig bolyongtam Szatmáron a hársillatú utcákon, verőfényben, a város romlását és szépülését lesve, régi hangulatok után kutatva, vagy kellemes nyárestéken, rácsodálkozva a város zajára vagy mély csendjére. Miközben azon töprengtem, hogyan fejthetném meg, mitől nem lelem a helyem, még akkor is, ha - a változásai ellenére - a hely olyan végtelen szeretettel ölel magára, hogy az a lelkemen is nyomot hagy. Próbáltam megfejteni, miért nem sikerül már a kirándulás a tóra és vidámságtól hangos esti úszás, miért nem kézenfekvő a cimborákkal a nagy beszélgetésbe fürdetett sörözés a nyári kertben, vagy csak egy közvetlen párbeszéd őszinte egymásra figyeléssel és érdeklődéssel.
Nem haladtam gondolataimmal előbbre, sőt, az sem segített, hogy titokban gyermekkorom mesepalotájába, a nagyanyám egykori udvarába beosontam a nyitott kapun át egy izzasztó délutánon.
Hazamentem, és megkértem anyámat, csomagoljon oda hamubasült pogácsát, és engedjen el kicsit a világba. Nem a nagyba, ahonnan jöttem, hanem abba, ahol valaha jól éreztem magam. Rég látott arcokra, tájakra vágytam és mesékre. Egy arctalan világból jövök, szükségem van az bennem olykor eltompulóban levő árnyalatokra. Meg arra, hogy felrázzam magam a kánikulába petyhüdt szülőváros közömbösségéből. A felrázáshoz pedig a hazai tömegközlekedés tökéletes választásnak bizonyult. Ez egy olyan műfaj, amit odahaza már leírtak, és ha valahol megemlítettem, hogy én buszozva-vonatozva fogom elérni kedves tájaimat és drága embereimet, aggodalommal vegyes furcsállkodást váltottam ki. Az útvonalat azokra építettem, akiket oly rég vágytam magamhoz ölelni, és valahogy kiestek a korábbi megszokott útvonalaimból. Elutazásom előtti este jelentettem be magam, és raktam fej-fej mellé az uticélokat, hogy egy szépen bebarangolható körutazás alakuljon ki. Menetrendszerűen és frissen érkeztem Kolozsvárra másnap reggel, ahol a délelőttöt csevegéssel terveztem tölteni a betervezett ebédig PLkével. PL az, aki, ha megkérdezed, hogy telik a napja, akkor kimerítő részletességgel meséli el az épp elköltött vagy készülő ebéd vagy vacsora minden egyes összetevőjét. Beleértve oregánót, majorannát és a pukkasztott cukkinit és 89 fokon párolt brokkolit is.
- Én is jól vagyok, köszönöm. Jól utaztam. Most pedig itt állok a buszállomáson, és valutabeváltót keresek.
- Minek az neked?
- Hogy lejem legyen. És például buszra ülhessek feléd menet.
- Gyere taxival...
Aztán, mikor tisztázódott, hogy bármihez csak román pénz kell, kisebb fejmosásban részesültem, amiért ezen nem gondolkodtam idejében. Hisz Romániában minden másnap egy nemzeti ünnep, ma például ortodox pünkösd valahanyadik napja van, és természetesen a bankok zárva tartanak. Tehát elsétálhatok esetleg a vasútállomásra, és ha elég szerencsés vagyok, a privát valutázó nem utazott el nyaralni és nem imádkozik épp valamelyik templomban.
- Remélem, ebédre ideérsz - tette hozzá dohogva.
- Azt én is - válaszoltam, főleg, hogy kora reggel volt.
PL az a féle ember, aki százharminchat fotóban mutatja meg az egyik bimbódzó rózsát a kertben, és negyvenhat fotóban meséli el, mit főzött a minap vendégségben barátainál. Minden más csak érintőlegesen és ideiglenesen hozza lázba, és tartja életben érdeklődését. Ennél lelkesebben csak a szomszéd bernáthegyi és husky kutyáiról szeret mesélni. Magam is megfordultam párszor a mákói csendes kis nagymami-házban, ahol jólesik az ivóvíz és a frissen főzött zöldpaszulyleves puha kenyérrel. Egyik alkalommal a Macsebbel és Manczyval vendégeskedtünk ott. És annyira jól lakattak bennünket kora reggel, hogy utána csak feküdni bírtunk a réten a domboldalon a falu felett mozdulatlanul az eget bámulva és elégedetten sóhajtozva. Sokszor megkérem ma is PLkét, hogy ha Mákóban jár, menjen ki a dombra, és fotózza le a tájat, mintha ott lennék, és körbenéznék onnan. És a rét virágait, a szénakazlakat, a búzavirágot, a felhőket, és a templomtornyot is. Mindig nagy örömmel tesz eleget kívánságomnak.
Most is szívesebben henyéltem volna a mákói rusztikus idillben a kolozsvári panel helyett. De tudomásul vettem, minden rebellis szándékom ellenére, mindenből nem tudok kitörni, így a saját tér- és időkalitkámból sem. Arra a kevés időre pedig, ami rendelkezésünkre áll, a készülő ebéd mellett való széles társalgás teljesen elvonatkoztatott a helyszíntől. Jöttek-mentek a történetek, az élmények, az elmúlt évek és a jelen kapcsolódásai, közös ismerősök, el nem feledhető arcok, figurák.
Ebéd után turistáskodtunk kicsit Kolozsvárosban, hogy a beszélgetésfonal folytatásaképpen a Bulgakovban kössünk ki. Marci egy asztalnál tárgyalt sokféle emberrel, leginkább fiatalokkal. Amint meglátott, felugrott, megölelt és hellyel kínált, amíg teendőit megoldja. Furcsa volt Marcit vendéglősként látni, de ezerjó sztorijából már jól tudtam, hogy „van egy ilyen szakmája” is. Mint annyi minden más is. Marci a tipikus példája a „jéghátánis” embereknek. Ha egyszer valaki erről tanulmányt fog írni, mindenképpen ajánlani fogom neki, hogy valahol kutassa őt fel a teljesebb anyag érdekében. Marci Magyarországról eredetileg rádióalapítás feletti bábáskodás ürügyén bátortalankodott át Romániába. Leszámítva a kommunizmust követően tett benzincsempész és egyéb üzleti érdekeltségű utazásokat. Szatmáron kezdte, járt Székelyföldön is, de végülis Kolozsvárott ragadt tartósabban. Olyan otthonosan mozgott itt, hogy nem lehetett nem megkérdeznünk, hogyan értekezik mondjuk a beszállítókkal, mire vidáman válaszolta:
- Mutogatunk!
Marcival negyedik éve nem találkoztam. Akkor azzal engedett el, hogy mindenképpen írjak. Írjak sok levelet. Blogot! Az lesz a legjobb. S mondom, a blog a frusztrált emberek fóruma. Majd, amikor beláttam, frusztrált lettem én is Amerikában, szívesen tettem eleget ennek a kérésnek, főleg, hogy nagyszerű támogatóm is került CséGé személyében e téren. Marci meg hallani akart mindenről, mint aki holnap készen áll arra, hogy ha kell, Peruba is elutazik mondjuk kürtőskalácsot árulni. New Yorkról, Amerikáról pedig itta a történeteket, mintha önmagát keresné a sorstörténetemben, amit dióhéjban felvázoltam két sör mellé az asztal fölött. Velem kacagott és könnyezett, és kivételesen, nem ő igyekezett történetekkel traktálni az asztaltársaságot. Csak figyelt. Sosem éreztem ekkora figyelmet részéről. Tudtam, hogy várja a találkozást. Amikor a semmiből előző nap felhívtam, és elváltoztatott hangon köszöntem rá késő este, előbb megszeppent:
- Ejdes jau főűmejrnökelvtás’ hogy teccen lenni?...
- Halló! Itt Illés Márton beszél...
- Csaukolom a lelkit direktorom!
- No, ne tessék viccelődni. Kivel van szerencsém...?
S ha mondtam, máris elhangzott, hogy „Eccsém, csezmeg, mindig beveszem ezt a főmérnökös maszlagot!” Túl a tréfálkozáson azonnal alkalmat találtunk a másnapi röpke találkozásra. S a találkozásnak csak az vetett véget, hogy a jól megtervezett kézről-kézre járásom újabb drága alakja bukkant fel a Bulgakov bejáratánál, hogy arra az estére kisajátítson magának. És én nagyon boldogan hagytam magam kézről-kézre is járni és kisajátítani is.
Bucc jól megemberesedett, amióta nem láttam. Igaz, szememben ugyannak a huszonéves diáknak az arca és vonásai elevenednek meg, ha látom, akit az idővonalunk egy korábbi szakaszán hozott életembe a sors. És ez az a sors, amelyik úgy rendezte, hogy sok-sok évet is el tudtunk tölteni anélkül, hogy lássuk egymást. Egyszer randevúztunk is. Ő hazafelé tartott Vásárhelyre Kolozsvárról és meg haza Szatmárra Csíkból. Tudtuk is, hol kell majd találkoznunk, és az éjszakában majd kiesett a szemünk Marosludasnál, nehogy elvétsük a találkát. De elvétettük, és ennek ellenére is a legmesésebb randijaink egyike volt ez. Leszámítva azt, amikor valóban találkoztunk is. Akkor meg úgy szorongattuk egymást a főutcán Kolozsvárott, mintha egyéb dolgunk sem lett volna az ezt megelőző években, mint erre az ölelésre várni, és kipirult arccal sztorikat mesélni egymásnak egy régi bérház gyéren berendezett albérletében.
Minden asztalhoz odaköszönt, minden asztalnál valami ismerőse, üzletfele, tanítványa vagy kollégája élvezte a nyáresti langymeleg mind hangosodó kerthelyiségét.
PL-től és Marcitól búcsúzva még nyújtanám az időt, bár tudom, nem tehetem, mégis megkérdem, hogy ne engem terheljen a felelőség az idő múlását illetően:
- Indulnunk kell?...
- Akkor indulunk, amikor akarod - mosolygott rám Bucc, ezzel visszadobva a labdát - bár a Macska főz, nemsokára kész a vacsora.
Szinte le sem sztoriztam a gazdag ebédet, amit PL varázsolt elém kicsivel korábban, de a Macskás - Buccos vacsora meglehetősen csábítóan hangzott, főleg, hogy tudtam, sokéves társalgás-adósságnak járunk majd utána a vacsorát követően a teraszon, ami a várost ölelő dombokra és a távoli országútra néz le a domboldalról.
És úgy is lett, a családi meghittségbe terített asztal esti duruzslása kiengedte a beszélgetést a csillagos estébe a teraszon, ahol barátok is hozzánk szegődtek. És mintha ez nem lenne elég, amikor a ház elcsendesedett, odaült az ágyam karjára elalvás előtti mesefelhőkbe burkolózni, aminek a vége egy jóéjt-Bucc-ölelés. Mintha egyéb gondolkodni való nem is akadna széles-e világon, az járt a fejemben, mivel is érdemlem ezt a nagyon sok buccogó-szeretetet. Mert az tény, hogy az ember nem osztogatja az ilyent csak úgy, könnyedén. S hogy ez nyomatékot is kapjon, a kora reggel a kávé mellé a Bucc-ölelés reggeli párját is odatette az emlékek polcára. Csak úgy, hangtalanul. A reggel pedig muskátlisan gyönyörű volt. Amilyen csakis egy olyan reggel lehet, ami megelőlegezi a napot, melynek végén a Hargita tövében bátyó szederpálinkája tesz majd pontot a szétágazó beszélgetésre. A kávé és a simogató sugarak segítettek az ébredésben, és belefeledkeztem a tájba. A dombok titokzatoskodva rejtették a tájat maguk mögé és az országút jelezte, mennyi sok mérföld vár még rám, bármelyik irányba is visz az utam innen tovább. És mind mennyi titokzatosság! Vendéglátómra annyi minden várt aznap, hogy belegondolni is fárasztó volt, de egy rádióinterjú és egy vizsgáztatás meg egy előadás sem akadályozta meg abban, hogy kellőképpen elbúcsúztasson a buszállomáson. Egy kicsit még integettem utána, majd kalandtúrám következő szakasza elé néztem. Továbbra is hinni akartam, hogy megvalósítható, hogy a nehezen összeegyeztetett menetrendek és találkozások emberségesen összetársíthatóak, és az sem rendített meg kitartásomban, hogy a Szovátára tartó busz sofőrje nem osztotta abbéli véleményemet, hogy nekem lefoglalt helyem lenne az ő buszán.Talán megingathatatlan nyugalmam - amit sokkal inkább egyéb forrásokból és elsősorban is a szeretet-találkozásokból merítettem - okozta, hogy végülis felszálltam a buszra, és a sofőr is elfogadta ezt a helyzetet. Noha több pénzt vett el, ezt csak valamiféle sajnálatos tévedésnek fogtam fel, és mielőtt lelkiismeret furdalása lett volna, gyorsan figyelmeztettem a pontatlanságra. Amikor dünnyögve rendeződött az anyagi félreértés is, nyugodtan dőltem hátra és hol olvasva, hol kifelé bámulva töltöttem az időt Szovátáig. A sofőrben mély nyomot hagyott a korábbi incidens, mert nem mutatott hajlandóságot behajtani Szovátára, hanem az országúton tett ki, ahonnan jó utat kívánt nekem. Akkorra perzselő kánikula szakadt a fejünkre, és ebben az árnyékmentes helyzetben gurultam fel öt kilométert a kisbőröndömmel az üdülőtelepre, miközben guttaütés környékezte a fejemet. De még ez sem zavart. Megint csak ott voltam, ahova vágytam, ahol jó nekem. A vizet, ami leszakadt rólam, hamarosan forrásvízzel pótolhattam, és kürtőskaláccsal helyettesítettem az uzsonnát. Szováta nyugalma mindig pompás alkalom az elmélkedésre. Ilyenkor kicsit megpihenve hátradőlök a padon a tó felett, és mindenféle összegzéseket hozok tető alá. Miközben bámulom az embereket, élvezem a friss levegőt és nyugatom a szemem a tájban. A szemerkélő eső nem veszi figyelembe elmélkedési igényeimet, és a menetrendet juttatja eszembe, hogy a nap végállomására jussak kis időn belül.
A szovátai megállóban egy cigánylány várakozik sok csíkos raffiasztyorral körbevéve. Kérdi, mikor menne busz Nyárádszeredára. Mondom, azt én nem tudhatom, de menjünk csak a falragasztott menetrendekhez, és találjuk ki.
- Ott van a menetrend - mondom, mikor odaérünk, és rábökök a nyárádszeredai buszok órarendjére - Olvassa csak!
- Nem olvasok én semmit! Olvassa csak maga, ha már itt van... Mit ír?
- Azt írja, hogy nemsokára maga is hazamehet.
- Na, ha azt írja, akkor megnyugodtam. Maga hova megy?
- Udvarhelyre.
- Akkor maga nem ezekkel a magyarokkal van itt, mi?
- Nem nagyon.
- Honnan jött?
- Én ... Messziről jöttem. Elég messziről.
- Csak Magyarországról jött!
- Nem egészen. Amerikából.
- Az igen. Az lehet, hogy messzebb van mint még Magyarország is, ha jól meggondolom.
- Az előfordulhat.
- Na látja. Az emberek onnan is, ahunnan maga is, meg még Magyarországról is idejönnek. Annyira jó itt.
- Kétség nem fér hozzá.
Az emelkedett társalgást az érkező buszom szakítja félbe, és jó utat kívánva egymásnak, bekönyöklöm magam a kisbuszba.Nem ismerek magamra, mert azt sem teszem szóvá, hogy a menetrendben nagy busz szerepelt légkondicionálással és magasított ülésekkel. Ehelyett a lábam a nyakam közt, egy féloldalasra szakadt kisülésen keresek kényelmesebb pozíciót magamnak, miközben szakad rólam az izzadtság, és kicsit ragacsos is vagyok a szutyoktól, és békésen az ablakra nyomom az orrom, úgy figyelem a jólismert kanyarokat és fákat.
Udvarhelyre ereszkedni Szejke felől egyike azon képeknek, amelyek gyerekkorom óta kedves emlékként köszönnek vissza rám. Ezúttal is torkomban a szívem, úgy repesek, és annak külön is bírok örvendezni, hogy nem kell majd parkolót keresnem az autókat rég kinőtt negyedben, hanem csak felsétálok a meredek kisutcában a buszállomástól.
- Nekem ezt itten nem lenne szabad mondanom, de a busz, amit maga keres, az a másik megállóban van, nagyon sajnos. És hát ők innen csak elszivárogtak, se szó, se senemsemmi. Nem mondanám, csak látom, mennyire szerencsétlenül ácsingózik itten.
Mondom is bátyámnak, amikor megesett a welkamdrink, hogy mielőtt tovább fejlesztenénk ezt a tartalmas beszélgetéssel egybeszőtt italozást, tudakoljuk meg, merre is vannak azok az elszivárogtatott csíki buszok. Bátyám ujjongva tett eleget kérésemnek:
- Egyúttal a Küküllőt is meg kell lessük, hallám, meg van-e zavarosodva, vagy mehetni lehet majd a Bolgárral horgászni esetleg, ha úgy fordul az idő.
És mindenre sort is kerítettünk. A buszállomást nem volt nehéz felfedezni, és a Küküllőt sem, innen azonban egy a folyóra nyíló kiskocsma Angélája lett a következő látnivaló és egy fojtásnyi ital, ami elég hazamenni.
- Csak hogy ki ne álljon belőlem, tetszik tudni... - magyarázza bátyám a csaposlánynak, aki afelől érdeklődik, nekem mit hozhatna.
- Viszkit, a legjobbat! - int bátyám főurasan, s mondom, hogy nem rajongom az amerikai italt, maradok egy kis konyaknál...
- Akkor Sancit ide az öcsinek. Az elég jó, ugye?... Na, azért. És itt én fizetek. Itt az én drága öcsém Amerikából. Sosem kerül el, ha itthon jár. Az öreghez mindig benéz. Hogy ne rendelnék neki egy Sancit!
Az este főzéssel és a hagyományos levesevéssel telik, meg persze, a család távol levő felével is kapcsolatot igyekszünk tartani, hogy jó hangulatunkból sem Budapesten unokázó néném, sem a drága unokatesóm se maradjon ki. Bizalmasan azt is meg kell hallgatnom, bátyám valahonnan tudomást szerzett arról is, hogy a dakotai indiánok már gyűjtik a tüzelőfát. Ami vitathatatlan jele annak, hogy kemény lesz a tél. Tehát jó sok erdei gyümölcsnek kell utánajárni, hogy a pálinka tavaszig kitartson, ha jön a rettenet. Hogy az amerikai világpolitika és a billiárdbajnkság vagy Tour de France melyik fejezeténél zuhantam be az ágyba és a mély-édes álmomba, fogalmam sincs, de másnap reggel a méregerős presszó mellett ugyanonnan folytattuk, így semmi sem veszett el. Bátyám is eleget csóválja a fejét, mekkora kalandor lettem, hogy vonattal-busszal utazgatom. Mert az egy dolog, hogy ő majd Bolgárral úgyis vonattal fog halászni menni, de hogy nekem minek vannak ilyen ötleteim... Mondom, Csíkba innen már gyalog is elmegyek, ha kell, onnan meg a vonat hálókocsija Szatmárig visz, minden baj nélkül.
Nem kellett gyalog mennem, mert az elszivárgott busz ott volt a titkos megállóban, de előtte még a Küküllőt meg kellett nézni, nehogy az éjszaka során valami történt volna vele. Amikor buszon látott, bátyám már sietett is a törzshelyre a Bolgárral és egyéb komákkal a horgászást sínre tenni.
Milyen fura, hogy visszafelé nem itt fogok kanyarogni - elmélkedtem az ablakra simulva a buszon, amikor megkezdte az ereszkedést Csíkszeredába. Nem sok, de erős szál köt ide. Már ha csak azt vesszük, hogy anyám itt látta meg a napvilágot Taplocán.
És akkor itt van Höki. Mindenkinek az életében vannak ilyen meg olyan oldalak. Az én életemben Höki a mese. Nem, mert mesét mond. Hanem mert Ő a mese. De mond is, persze. Egy évben háromszázhatvan levelet váltunk legalább, s amikor előfordul, hogy nem, annak komoly okai vannak. Például internetmentes kirándulások vagy hasonlók. Amiről aztán sok mesét lehet utólag előadni.
Höki kérésére el lett intézve, hogy az eső ne eredjen el. Amikor elered, mi már útban vagyunk Somlyóra, és a szemerkélő eső nem zavar, mert megkaphatom a szivárványos esernyőt a sétára. Kicsit esetlenül mozgok a templomban, de Höki eligazít, és megnyugtat, nem nagy baj, ha nem tudok imádságokat, mondjam csak a saját szavaimmal, mit szeretnék. És annyi minden jut eszembe, szeretteim, barátaim és annyi minden pörög le előttem...
Majd mesét megyünk gyűjteni, hisz az eső is elállt, mire a szentekkel végeztünk. A Barátok feredője felől belátni a környéket, és hogy a felhők felszakadoztak, hogy a lemenő nap látványa nélkül ne hagyhassam el Csíkszeredát ezúttal sem. Höki hagyta, hogy beleolvadjak a tájba, és mohón igyam a látványt. Kicsit gyanakodtam is, hogy ő szervezte meg ezt nekem, a naplementét is, és a hézagos felhőt is a város és a hegyek felett, ami látni engedte a napot. Olyan szabadnak éreztem magam, hogy ha nem restelltem volna, akár tavaszi bárány is lehettem volna. Pedig ahogy Hökit ismerem, ő meg kétcopfos kislánnyá változna azon nyomban, és kergetőzne velem a vizes fűben a réten. Mezítláb.
Mesegyűjtés közben lefelé sétálva a kisutcában elidőztünk a sokmacskás ház előtt, és odébb borzoskutyával is csacsogtunk, aki simogatásra jött ki hozzánk egyik kapuba. Szemközt meg a margaréták köszöntöttek, bár jobbára ők Hökihez szóltak.
- Kicsit vígasztalnak bennünket, hogy nem mehettünk a réten keresztül lefelé az átázott föld miatt - magyarázza Höki.
Este lámpát, narancsszínű lámpát gyújtunk a szobában, és a vonatindulásig vacsorát rendez, és azt is megengedi, hogy a babzsákban ülhessek, ahonnan egész télen annyi mese küldetik felém illatos tea meg zamatos olvasmányok mellől. Mindig is nagyon irígyeltem Höki békéjét. Pedig feleslegesen tettem, hiszen ő mindent megosztott velem, legfőképpen azt, hogyan tanuljak meg a szépnek örvendeni, ami van. Ami éppen van. És ismét rávezetett a mesékben hinni. A saját érdekemben. Meglátni a csodát. És örülni. Höki közelsége olyan nyugalommal és belső derűvel tölt el, hogy nem is tudom, hova szaladt el az idő az éjféli vonatindulásig.
- Ez a táska már alaposan kiszolgált - mondom, amikor az utazótáskám kereke csikorogva megindul követni a kövecses járdán, felverve a kisváros éjszakai nyugalmát egy-egy pillanatra. - Velem jött négy éve az új világomba, és ott mindenfelé mellettem oldalgott. Texaszban, amikor riadtan kerestem az utam egy a prérire vezető országút szélén, Baltimore-ban, amikor megszeppentem nyomogattam a gombokat egy hatalmas masinán a luxusszállodában, nehogy elfújjon az, amiről aztán megtudtam, légkondícionáló, San Franciscoban meg beszorult a kereke, mikor a villamos síneken siettem át belefeledkezve a szerelemmé lett városban, és Fort Lauderdale-ben is, amikor pecsenyére sült a kopac fejem januárban. Kiszolgált, de mostmár nyugodni hagyom. Ha erről a kalandtúráról hazaérek anyámhoz, ott letészem, én már vissza nem viszem. Anyám még ezt nem tudja, de majd elmondom neki... - tettem hozzá
Höki hallgatólagosan jóváhagyta a táska körüli alaposan megfontolt döntésemet, és a ház előtt elbúcsúzott tőlem.
- Te csak vigyázz magadra! - mondta alig hallhatóan.
Ennek az ígéretével eredtem neki a gyéren világított utcának az állomás felé. Sokáig nézett utánam. Még azután is, hogy a kanyartól már nem látszottam, de a kerekek zajából sejteni lehetett, merre járok.
New York, 2013. szeptember 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.