Hogyan lettem légiutaskísérő...( 3)

A boldogító IGEN

Hogy a repüléstől és New Yorktól való elszakadást illetően mekkora hatalmasat tévedtem, ezután még sokáig nem derült ki, mert olyan csodálatos időszak következett az életemben, hogy teljesen elvonta a figyelmemet erről (egy kis időre), ami ugyan nem tartozik közvetlenül a témához, amiről itten én most értekezem, de feltétlen katalizátora és melegágya volt annak, ami aztán a továbbiakat meghatározta. És a felsorolásból nem hiányozhat az, amit még ma is, itt Helszinkiben az otthonos kis hotelszobámban teázva a kávéasztalra felrakott lábakkal ugyanúgy látok: eddigi szakmai életem legszebb évei. Ugyanis az idiótán berendezett brooklyni albérletben, miközben az idióta lakótárs felvonultatta előttem alsógatya gyűjteményét és a New York-i magyar szezonmunkás közösség leglepukkantabb fehércselédeit útban a bugyirózsaszín hálószobája felé sivalkodva, bennem két döntés is megért és megszületett. Névszerint, hogy tényleg nem megyek vissza az irodába, azaz felmondok a légitársaságnál, a másik meg hogy visszamegyek Szatmárra és igent mondok Turós Lórándnak. Utóbbi nem a kezemet kérte meg, de életem nagy igenjeinek egyike volt az. Soha nem ódzkodom megmondani, ha valamivel nem értek egyet, ugyanakkor soha nem esik nehezemre elismerni azt, ha valakit valamiért tisztelek. És Turós egyike azoknak. Amikor New Yorkba utazásom előtt ő is és mások is feljártak az irodámban tervekről beszélni, nem akartam senkinek semmiféle terveiről hallani, elég volt nekem a magam baja. Olyan boldog vagyok, hogy annak ellenére, hogy (leplezendő esendőségemet és saját gondjaimat) foghegyről beszéltem vele ott és akkor, nem hagyott békén. És ahogy Erdei Robival közösen megtalálták azt a felhőrést, ahol egy pillanatra elegendő napsütés szivároghatott be életünkbe ahhoz, hogy Szatmárnémeti első magyar kereskedelmi rádiója létrejöjjön, ugyanúgy megtalálták a megfelelő módszert és alkalmakat arra, hogy minden kijelölt pozícióra a legmegfelelőbb embert delegálják. Megvan a Brooklynból bonyolított levelezésem Turóssal, de soha azóta nem mertem újraolvasni, s most sem fogom. Korábbi életem olyan elveszettnek hitt gyöngyszemei kerültek elő a tér és idő homályából, hogy nem tudtam volna ellenállni a hazamenetelnek. Nem is álltam ellent. Engem személyesen Bartos nevével csalt haza. Újfent csak egy olyan helyzet állt elő, ami nem adatik meg akárkinek az életben, nem a diploma, nem a papírok, hanem a szerencse, és a sok, a világ szeme és különböző színterein eltöltött évem és az emberek szeretete emelt újabb s újabb piedesztálra – sokszor azt éreztem, méltatlanul. Hiszen soha nem bántam kesztyűs kézzel senkivel szakmai szinten – legyen az légiközlekedés vagy akár az ezzel párhuzamosan megélt rádiós élet. Jogos lett volna, ha hallani sem akarnak felőlem, ha csak egy módjuk van rá. A szigoromat a munka terén ezt követően sem tudtam levetni, és ennek a későbbiekben fontos kihatásai voltak, amiről külön szólni fogok, amikor időben utólérem a helyzetet.

Soha nem fogom tudni viszonzni és feldolgozni sem azt a rengeteg szeretetet és tiszteletet, amit az ezt követő években kaptam. Sem a munkatársaimnak, sem azoknak, akikért dolgoztunk. És soha nem fogom tudni elégszer leírni ide, mennyire szerencsés fickó is vagyok.

A City Rádióban eltöltött évek elindítottak egy nagyon fontos úton: visszatalálni önmagamhoz. Ott éltünk az üvegkalitkában egy színpadon mindenki szeme láttára. Nekem természetes volt, hogy szenteste én dolgozom. Annál felemelőbb nem is lehet, amikor megannyi ember – idegenek, nem idegenek – mosolyogva enged be legszentebb családi pillanataiba. Egy nagy színpad az egész, amiről akkor már sokat tudtam. Bessenyei István barátom olyan alapos „kiképzésben” részesített az idők során, hogy nekem ehhez sem kellett oklevél. Ott és akkor állhattam ki akármilyen színpadra az életem során, ahova csak megfelelőnek tartottam. És nekem minden szakmám valamilyen színpad volt, még ha nem is a decka klasszikus értelmezésében.

2006-ban újra annyira erősnek éreztem magam, hogy felkerekedtem, és elutaztam New Yorkba. Látogatóba. Olyan végtelenül fesztelen és jókedvű voltam, hogy ezt megtehettem, ezt a hangulatot el sem bírtam akkor magyarázni senkinek. Igaz nem is kérdezett senki sem. Hagytak menni. Eszemben sem volt többet kiköltözni. Sőt, akkor az is megfogalmazódott bennem, hogy lassan el kell engednem ezt az álmot, ami New York volt, és hittem is benne, hogy ezúttal sikerülni fog. Csak mert nem akartam több kínlódást az elvágyódással. Olyan praktikus dologhoz kötöttem a szakítást, mint a vége felé járó tízéves vízumom. Eldöntöttem, hogy soha nem igényelek több túrista vízumot az USA-ba. Na, ez igaz is lett.

Helsinki, 2013 október 9.