Honthy Hanna: Máshol is ragyognak csillagok

Máshol is ragyognak csillagok...

A 2nd Avenue-en baktatok hazafelé a frissítő esti zápor után, vállamon egy tulipiros ökoszatyorral, amiben vidáman himbálódzik egy kis vadas zsemlegombóccal illetve egy kanna friss madártej. Nem mindenki szokott így sétafikálni lefelé a sugárúton, ha belegondolok, én sem lötyögtettem még madártejet itt, New Yorkban nemhogy a Második, de még az Első Avenue-n sem. És pláne nem tulipiros, újrahasználható ökoszatyorban, amin rejtélyes dolgokat ír kínaiul.


- Az új kínai szupermarketből van. Itt nyílt a Queens Bulvár oldalán, nem messze a régitől – meséli Mari.
- Mert annyian vannak már, hogy egymásra nézve is konkurenciát teremtenek... – dünnyögtem hozzá az újabb sárga terjeszkedés hírére.


Egykori lakótársammal a Hillyer Street-i ház erkélyén csevegve jutottunk a kínai szupermarketeket érintő témához is, de az este nem a vágottszeműek miatt, és nem is csak a Second Avenue-n hazafelé szotyogtatott madártej miatt volt számomra kellemesen emelkedett hangulatú. Naponta járok Queensbe, New York repülőterei mind Queensben vannak – kivéve azt, amelyik New Jerseyben... De úgy visszatérni Queensbe, szép ruhában, egy üveg bosztoni tojáslikőrrel meglátogatni éppen három éve újrakezdett életem sokemlékű helyszíneit, az teljesen más. A már emlegetett vadas meg a madártej is csak maradványa a vacsorának, amivel Mari a fülledt és párás délutánt követő nyári záporos friss levegőjű estén várt. Az erkélyen terített kérésemre, mert ott szerettem nagyon üldőgélni, és annyi minden összegyűlt mondandóban, hogy igyekeztem közben bejárni is a házat, vacsorázni is és mindent számba venni az elmúlt időszakról életeinkből. Újabb hajmeresztő történetek kerülnek elő a magyarok egymás elleni rémtetteiről és minden képzeletet felülmúló gonoszságairól, aminek során nyomatékosítjuk, amit eddig is tudtunk, hogy minden emigrációban élő nemzet a saját fajtájával összetart, és azon van, segítsen a másiknak is előbbre jutni. Hogy öröm az oroszok lakta Kis Ogyesszában, Coney Islanden elbámészkodni, a latinok feltétlen összefogását látni a világgal szemben vagy épp az indiaiakét, valamelyest külső szemmel figyelni, hogyan segítik egymást munkához a kiszökdösött románok, hogyan telepítik be trójai falóként az egész pereputtyot a kínaiak és koreaiak akár egy félszobás kis hodályba is apránként. És hogy azzal szemben, ahogy acsarkodnak, és ahogyan igyekszenek egymást, lehetőleg a legkisebb kanál vízben is megfojtani a magyarországiak akár egy takarításnyi munkáért is Brooklyn nem épp népszerű valamelyik negyedében.


- Nem járok magyarok közé. Semmi kapcsolatom semmiféle magyar közösséggel, amióta elköltöztem innen, nem is nagyon van, akivel magyarul beszéljek – mondom végszóként.
- Jó neked. Ha tudnék rendesen angolul, én sem itt tartanék. És főleg, ha papírjaim lennének...


Alig várom, hogy Piroskát is meglátogassam, le is futok az egyenletesen nyikorgó falépcsőkön, és bekopogok. Egy új házvezetőnő nyit ajtót, ami nem újdonság, Miss Pery életében igen nagy sebességgel cserélődnek a házvezetőnők, ki ezért, ki azért szökik meg előbb-utóbb.


- Bejelentene, kérem? A nevem Artur. Ennyit mondjon csak Pirikének: Artur. – és hallom, tolmácsolja is a háziasszony felé, de szerintem a szomszédban is hallják,  olyan hangosan teszi. Igaz, a szomszédék, Francois és felesége nem-igen foglalkoznak ezzel, ha át is hallatszik. Érkeztemkor az erkélyen tanyáztak, és Frencsi – előrehaladott korát meghazudtolva – ugrott neki a korlátnak az erkélyen örömében, hogy újra láthat, és lelkendezve Ártűrözött lefelé, a manhattani élet felől érdeklődve élénken, mintha valamely távoli világból érkeztem volna.


- Azonnal engedd be! Rendben van a hajam?... – hallom Miss Pery hangját.
- Bejöhet. Piroska már ágyban van, de szívesen látja. – libben vissza a szobából a házvezetőnő.


Belépek, és az előszobából kukkantok be a hálószobába, ahonnan a ház asszonya sandít kifelé, lássa, melyik archoz kösse magában azt a jól csengő nevet. Megállok a küszöbön, és némi színpadiassággal széttárom a karjaim:


- Csillagom!
- Na, gyere már, gyere! Elnézést, de beteg vagyok... De jó, hogy jöttél! Az Isten áldjon meg, de jó! – és magához ölel, és rögtönöz néhány könnycseppet is a vállamra. – Nagyon magányos vagyok! Milyen ott, ahol élsz?
- Manhattanben? Imádnivaló.
- Meghiszem azt. Gyere be, ismerd meg ezt a fiatalembert – kiabál ki a házvezetőnőnek, aki csendben kiszivárgott a szobából - Mi ez? – kérdi, amikor leteszem az üveg likőrt az éjjeli szekrényre.
- Hoztam. Legyen.
- Nem kellett volna. Tudod, hogy nem iszom! – és a nőhöz fordul – Mucika hozd be azt a bort kintről. De az osztrák poharakkal! Csakis. Ilyen kedves régi barátnak...


Beszélgetünk magányról, betegségről, a megszokott régi sztorik töredékei is felsejlenek a letűnt dicső korokról.


- Nem megyek már én messzebb a nappalinál. Oda is járókerettel. Nem látok én már semmit ebből a világból. – mondja rezignáltan, de nem panaszképp, mert gyorsan hangot is vált és felderül az arca: 
- Budapestre mész? Istenem: Budapest!
- Nyáron a legszebb... – bólintok.
- Nekem mondod!... Halk zongora egy pesti eszpresszóban vagy egy krémes egy eldugott budai kis cukrászdában... Van még kávéház egyáltalán Budapesten?... És a szép ruhák, a Nagymező utca, a Pesti Broadway!...
- Vannak rózsák a Tompkins Parkban az East Village-ben. Esős estéken behozza az illatukat a szél a lakásomba. Kánikulában meg a jázmin... Az otthon jut eszembe nekem is. Még a legszebb holdsugárról is.
- Te fel sem foghatod, milyen szerencsés vagy, hogy hazajárhatsz. És nem is baj. Addig jó, amíg nem kell ezt felfognod! 

Az asztalon a férjek arcképei között, a legelőkelőbb helyen mosolygó Jávor-fotóra mutat:


- Látod, Palinak sikerült. Hazament meghalni. Nekem már ez sem... de csodálatos dolog, hogy eljöttél meglátogatni. Épp most leszek... mennyi is?... kilencvenhét?... Talán. Nem számít. Lehet, hogy már nem leszek, ha megint jössz. Megyek a barátaim után. Minek is maradtam itt még?! – tárja szét nevetve a sovány karjait – Magnak? ... Most mondd meg, te!


Késő estére kerülök haza. Amikor az épületbe belépek, Miss Alvarót találom, amint a pult igyekszik őt támogatni a recepción. Gépfegyverként záporoznak belőle a szavak, minden bizonnyal valami érdekfeszítő történet kellős közepén járhat, ami – számára legalábbis - végtelenül fontosnak tűnik, a papírmunkán rágódó portásunknak csak szükséges rossz, amolyan munkahelyi ártalom.


- Jó estét, drága! – integetek, és tovább is lépek a postaládák felé.
- Hollá, Pappy! – integet rám, amitől elveszti azt a közvetlen és alapvetően fontos köteléket a recepciós pulttal, ami segítőkészen lábon tartotta addig, és majdnem leduvad, de valami gondviselés azonnal hónalja alá nyúl, és stabilizálódik a helyén, s amikor elindulok a lift felé, úgy dönt, velem tart ő is, ezzel mintegy szemétkosárba küldve a minden bizonnyal érdekfeszítő történetet, amelynek végét már a portásunk is csak nagyon kis eséllyel fogja valaha is megtudni. Emiatt mintha valami frusztrált szomorúság árnyéka villanna át az arcán.
- Láttam, megkerültek a tornyok, mámi. – mondom tudálékosan, amikor a lift elindul velünk felfelé.
- Az ja! Mert mi volt velük?
- Hát, mert hogy el voltak tűnve a napokban.
- Nem! Komoly?...
- A mosodában hallottam lenn...
- Túl sokat mosol... Mik vannak! Micsoda felfordulás...


A hetediken aztán kipattan a liftből, és a méregzöld ajtók előtt egy pillanatra megtorpan, majd visszasiet, és a karját benyújtja a becsukódó ajtók közé:


- Anyuka??! ... Anyuka jól van?
- Jön ide. Itt lesz a nyáron.
- Ó, mekkora öröm! – sikolt fel – Alig várom! – és elengedi velem a liftet.

New York, 2012. június 6.

A reggel, amikor eltűnt a torony

- Micsoda felfordulás! Mi-cso-da fel-for-du-lás! – robbant be a házunk alagsorában berendezett mosoda kellőképpen vegyszerszagú délelőtti idilljébe Miss Alvaro egy bevásárlószatyrot himbálva a lába mellett.


Az egyik széken, a szárítók elé húzódva Smith ült a negyedikről, fekete napszemüvegben, hosszú lábait szétvetve, mint egy koromfekete, rasztafrizurás polip. Szemben, a hajtogató asztal fölé hajolva házunk híressége, a Village Voice nyugalmazott egykori kolumnistája mélázik dioptriái mögül a kiterített újságon. Szemmel láthatólag nagy sokkot okozott békés gondolataira nézve Miss Alvaro zajos becsörtetése a kis helyiségbe, a jelek szerint Smith-tel a negyedikről nem bővelkedtek társalgási témában.


- Magát mi lelte? – büffentett oda Smith a negyedikről, és Miss Alvaro, mintha csak direkte ezért szaladt volna le az alagsorba az utcáról, ahelyett, hogy hazament volna, elkezdett patakzani:
- Eltűnt az Empersztétbilding! Nincs. Rendben vagyunk. – egy kis hatásszünet után folytatta – de amiatt is, mert az eddig megadott információra senki sem kezdett el izgatottan jajveszékelve futkosni. Smith a negyedikről csak ült, mint egy raszta polip, az újságíró lassan felemelte a fejét, és végigmérte az ajtóban imbolygó asszonyt, és nem tudta teljes bizonyossággal eldönteni, csak a zihálástól-e vagy egyéb okoknál fogva nincs amaz teljes egyensúlyban önmagával.
- Én tudtam, hogy egyszer ez lesz! Eltűnik az is, oszt cseszhetjük. Mostmár tényleg...na, de tényleg, emberek, honnan tudja a nép, hogy hol van. Eddig még az Empirszté megvolt, ha nem is mint a tornyok. De megvolt. Miheztartás végett. 
- Micsoda marhaságokat beszél maga! – morgott Smith a negyedikről, és felpislantott a digitális kijelzőre, hány perc van még a szárítási programból hátra.
- Márpedig ez van! Tetszik-nem tetszik. Eltűnt. Mondták a boltban is. Itt van, kérdezze csak meg a fiatalembert – bökött rám – mert ő a penthouse-ban lakik, neki látnia kell...
- Hogy látná, ha most mondja, hogy eltűnt?... Látja végre, milyen nagy marhaságokat beszél itt maga!
- Láthatja, bizony, azt láthatja, hogy nem látja. Igaz, fiatalember?
- Nos, el kell ismernem, ma valóban nem láttam az Empire State Buildinget. A reggeli kávé mellett pedig szoktam látni. De ma nem.
- Mert köd van – tette hozzá mindent eldöntő hangon a kolumnista, aki kezdett felocsúdni apatikus világából, és az izgalmasnak ígérkező társalgás felé fordította a székét.


Miss Alvarohoz már korábbi élmények is kötnek. Ahhoz képest, hogy háromszázan laknak a házban, Miss Alvaroval hoz leggyakrabban össze a sors. Leginkább a mosodában. Van, amikor ő is mos, de van, mint ahogyan most is, hogy csak belibben valahonnan, mint egy revüszínpadra, és gyorsan előadja magát. Egyik alkalommal megbotránkozva mutatott a szennyeskosaramra a nagyliftben:
- Mi az, már megint mos? A múltkor is mosott!...
- Az egy hónapja volt...
- Nagyon gyakran mos! 
- Hetente szoktam...
- Mondom én, hogy gyakran mos. Mint egy mosómedve. Anyuka jól van?
- Jól.


Legutóbb egy koraéjféli időpontban hazafelé lépkedve a ház előtt bukkantam rá a fa alatt. Olyan pózban hidazott, mintha tótágast akart volna állni, de félúton meggondolta. Kinyújtott lábakkal előrehajolva a tenyerére támaszkodott, úgy állt ott négykézláb, mintha legelni készülne. Egy bevásárlószatyrot szorongatott, de a jelek szerint odacsapódhatott a járdához, mert ecetszag áradt belőle.
- Hogy van mindig, drága? – érdeklődtem nem leplezve meglepetésemet, hogy a kései órán a Pitt Streeten akadok rá, mert a korábbi élményeim tükrében valahogy inkább olyan reggeli embernek hittem Miss Alvarot. Fene se tudja, miért, de ebből is világosan kitűnik, milyen szarvas hiba valakit elhamarkodottan beskatulyázni. És az is könnyen meglehet, hogy Miss Alvaro valóban inkább reggeli ember, csak most halaszthatatlan teendők szólították ki a Pitt Street nyáron kellemes és hűvös árnyékot biztosító platánfája alá.
- Rendben, babám, rendben. Az élet szép.
- Ahogy mondja, drága. Minden bizonnyal. És bár nem szeretnék tolakodónak mutatkozni, mégiscsak felmerült bennem a kérdés, és immár előhozakodok vele, hogy ugyan miben ügyködik ott a sötétben?... Ha esetleg segítségére lehetnék bármiben is...
- Rendben van, babám, rendben van. Aranyos vagy. De rendben van. Ezt a virágot ültettem!
- Ó, milyen nagyszerű! Most?
- Dehogy most! Hát, nem látod, hogy éjszaka van!...
- Felmerült bennem.
- Anyuka jól van?
- Jól. Nemsokára idejön.
- Nem! Télleg?
- Ahogy mondom.
- Ó, micsoda öröm! Klassz lesz.




- Köd van, nincs köd: eltűnt. – vágott vissza a kolumnistának.
- Ott van, csak nem látszik. Képzelje oda, ha ennyire elveszettnek érzi magát nélküle. És akkor tudni fogja, hogy New Yorkban van.
- Szép kis alak maga! És ha a Fehér Házat képzelem oda, akkor DC-ben leszek? Rohadtul vicces, mondhatom.
- Istent se látja, mégis elhiszi – lelkesedett bele professzori attitűddel a kolumnista a nevelésbe.
- Na, Istent hagyják ki ebből a marhaságból – hördült fel a fekete napszemüveg alatt szundizó Smith a negyedikről, és nyelvével áttette a fogpiszkálót a szája jobb sarkából a baloldaliba. – Maga nagyon sötét, asszonyom!
- Nanana! Na-na! Ne szemtelenkedjen. Ha maga tudná. Én a Hurrikánban takarítottam. – Smith a negyedikről erre harsányan felröhögött, és feltaszította a napszemüvegét a homlokára:
- Mit csinált maga a hurrikánban?
- Takarítottam.
- Az egy klub a Park Avenue South-on...
- Lássa! Az újságos tudja. Mondja csak meg nekik, direktorom.
- A klubot egy connecticuti milliomos hozta létre hálából, miután nagynénjétől kisebb vagyont örökölt az öreglány halála után.
- Ha annyire hálás volt a vénasszonynak, miért nem róla nevezte el a klubot? – kötekedett Smith a negyedikről a kolumnistával.
- Mert nem a nagynéninek volt hálás, hanem a hurrikánnak. A tanti krúzon volt a Bahamákon, amikor a Jana hurrikán elsüllyesztette a hajót. A család csak azért bánta a tragédiát, mert az ékszerek a Karib-tenger fenekére kerültek...
- Meccsoda felfordulás! – mammogta Miss Alvaro, és nekitámaszkodott az ajtónak. A folyosón a házi szerelőfiú sietett el, udvariasan biccentett a kis társaságnak.
- Andriy! Eltűnt a torony.
- Persze! – mosolygott a szöszke fiú, és tovasietett.
- Figyeljen ide, asszonyom – futott neki ismét a kolumnista, miközben a bevásárlószatyorra bökött – mivel fizetett a boltban?


Miss Alvaro megszeppenten magához szorította a szatyrot, és kis gondolkodás után válaszolt:
- Hát, plasztikkal...
- Hitelkártyával, ugye...
- Mi köze hozzá?...
- Na. Azt a pénzt se látja, mégis ott van!
- He?
- Másképp mondom – törölte meg homlokát a kolumnista, és elszántan előrehajolta  széken – Járt maga színházban?
- Nem vagyok én színésznő!
- Hallotta, – röhögött fel Smith a negyedikről – sepregetett a hurrikánban.
- Volt színházban?
- Nézze, direktor, én nem vagyok olyan. Szegény családból szarmazok, de olyan nem vagyok. Ne sértegessen itten engemet. Inkább nézze meg azt az újságot. Nem írnak semmit benne arról, hogy a torony hova tűnt?
- A G-8-akról ír.
- Nafene... – horkant fel Smith a negyedikről.
- Itt egy fotó Camp Davidből. Csend és béke. És a világ 8 legbefolyásosabb vezetője. 
- Obama is? – fordult oda Smith a negyedikről a kolumnistához.
- Obama is, persze. Ő van középen, mint házigazda.
- Mutassa csak. Mik ezek a számok? Mindegyiknek az ára? – és herregve beleröhögött a kolumnista képébe.
- Az államadósságok. Trilliárd dollárban kifejezve.
- Há?
- Ennyivel vannak eladósodva az országok.
- Kinek?
- A Világbanknak.
- Az melyik?
- Az nem egy olyan utcán látható bank.
- Na, hallja, asszonyom – vicsorította fogait Miss Alvaro felé Smith a negyedikről, és egy pillanatra kicsit hasonlított egy vidám csimpánzra.
- Mi van? – rezzent össze az asszony, aki az ajtófélfának támaszkodva valahol korábban elmaradt a gondolataival.
- Hogy a bank se látszik, de tele van  lóvéval.
- Semmit se írnak a toronyról?
- Arról semmit.
- El akarják titkolni.
- Mit?!
- Hogy eltűnt.


A magasröptű társalgás rendkívüli módon kiszínezte a reggeli és kávé közötti unalmasan zsibbadtnak ígérkezett időhézagot. A megszárított ruhákkal a kosárban elindultam a lift felé.


- Várjál, babám. Én is jövök. – intett Miss Alvaro. A liftajtóban megállt és visszaintett a társaságnak:
- Szóljanak csak nyugodtan, ha bármi... Bátran! Helló-belló! Hollá! – majd belépve a liftbe, kissé meglepetten vett észre, felnézett rám, és megkérdezte:
- Anyuka jól van?
- Jól.
- Mosás?
- Az.
- Hú! Te mindig mosol.
- Hát ja.
- Te, képzeld... Hallottad, hogy...?
- ...eltűnt a torony? – fejeztem be a mondatát.
- Hallottad? – kerekedett ki a szeme.
- Most hallottam, igen. Lenn a mosodában.
- Nem! Tényleg?! Most mondd meg, te. Miccsoda felforduláás!


A hatodikon a lift lassított. Kinyílt az ajtó. Miss Alvaro elbúcsúzott, és kivonult:


- Hollá, Pappy! – intett vissza.
- Helló, Miss Alvaro – bukkant fel a folyosón az épület csinos adminisztrátornője.
- Joanne, angyalom. Képzelje, micsoda felfordulás! Eltűnt az Empirsztébilding. Most mondta ez a fiatalember a penthouse-ból...


Joanne még végigmérhetett, mielőtt a liftajtó bezárult.

New York, 2012. május 22.

Környékemen kószálva...

Készítettem egy albumot, ami majd folyamatosn fog bővülni, érdemes vissza-visszalátogatni ide:


(ide kattintva beléphetünk az albumba)


A környékemről szól. Időrendi sorrendben a beköltözésemtől napjainkig.
Igyekeztem s igyekszem a dolgok legszínesebb oldalát megmutatni...

Jó sétát a lower East Side-on és az East Village-ben!

Mezítláb a parkban

- Meg kellene sétáltatni a kutyát! – írtam Briannek, és válaszában semmiféle ellenkezés nem volt felfedezhető. Kicsit még úgy is tűnt, mintha egyebet sem szeretne jobban, semmint a lompos jószágot meghurcolni a tavaszias február estén. Nem szeretném, ha egy pillanatra is olybá tűnne, valamennyire is szívemen viselem a háziállatok sétáltatását. Ha valaha is volt állat a házam körül, az macska volt. A macskáknak meg annyi más jó tulajdonság mellett olyan pompás egyéniség is kijutott, hogy a legritkább esetekben szorulnak mások társaságára, amennyiben csavarogni szeretnének.


Briannel akkor hozott össze a sors – ahogy az lenni szokott a nagy találkozások esetében – amikor legkevésbé sem voltam felkészülve rá. Valamiféle magamra zárt estémen csavarogtam hazafelé a Central Park Fifth Avenue felé eső kijárata felé, amikor a zsemleszínű borjú nagyságú ebbel mellém szegődtek. New Yorkban, de a Central Park ösvényein a legkevésbé sem idegen szokás beszédbe elegyedni, így rövidesen már annál a frázisnál tartottunk, amikor elmesélem, hogy magyar vagyok ugyan, de ennek ellenére Romániából való.


- Ó, ez nagyon izgalmasan hangzik – véleményezte a fiatalember, aki szőke, vállig érő hajú és kellőképpen magas volt ahhoz, hogy első látásra ír származásúnak véljem, ám hamar sietett eloszlatni bennem a kételyeket:
- ... és amerikai vagyok. Teljesen. Mármint, hogy nem vagyok kanadai.
- Ezt örömmel hallom. Nem mintha akkor nem örülnék ennyire, ha netán kanadai lennél, de ez egy tiszta sor immár, és akkor most annak örvendek, hogy amerikai vagy.
Nem mulasztott el említést tenni Dracula történetéről, de sietett megjegyezni, olvasott a magyarok történetéről, és ez az Erdély téma számára – bár meglehetősen zavaros – roppant érdekesnek tűnt. Ezen a kellemes estén nem is különösen igyekeztem helyre tenni ismereteit, de lelkemben örvendtem, hogy itt van ez az ember, aki elmondása szerint ízig-vérig amerikai, és ismeri a világot Amerika határain túl is...


- Gyűjtöm az ilyen embereket, mint te vagy... Megadhatnám a számomat? – kérdezte akkor este, mielőtt elváltunk volna.
- Én is annyi mindent gyűjtöttem már életemben. Miért ne vennék részt másnak a kollekciójában?


Nem voltam bizonyos benne, mik a szokások, New York-i társasági életem meglehetősen behatárolt, így nem tudtam, mennyiben csupán gesztusértékű ez a barátkozás, s mennyire alkalmas a lehetőség arra, hogy éljek a telefonszám adta lehetőséggel. Azt ugyanis már megtanultam, ebben a városban a világ leghíresebb emberének sem nehéz megtudni a telefonszámát, de olyan szigorú íratlan szabályok vannak, hogy azokkal jobb nem packázni. Pár napra rá Brian azonban ujjongva válaszolt, és máris jelezte, nem bánná, ha az Upper West Side-on otthonában keresném fel, mert egyelőre munkájával van elfoglalva, mivel szabadfoglalkozású. De szívesen találkozik velem a későbbiekben a parkban is, ha végzett. Utóbbi mellett maradtunk.


- Én a 66. utcai bejáratot használom...
- Én meg a múzeumnál vagyok, a 81-esen.
- A Strawberry Fieldsen találkozzunk akkor félúton.
- John Lennonnál...


Az „Imagine” emlékműnél, ami a közelben meggyilkolt művésznek állít emléket mindig akadnak látogatók. Hippik, békeharcosok vagy csak virágot szorongató töprengők. A még kopár rózsalugasok alatt sétálva vártam a randira. Februárhoz képest kellemes, tavaszias idő volt. Kutyákat sétáltatók, és kocogók sorakoztak be a parkba a 72. utca irányából. Azon töprengtem, meg fogom-e ismerni Briant.


- „Én már látlak. Indulj el az ösvényen balra”
- „Én nem látlak, de elindulok”
- „Elhagyod a padon csevegő szerelmeseket, és gyere a szikla felé”
- „Elég sötét van. Nem látlak.”
- „Te csak gyere, máris utólérsz”


Utólértem. De azt továbbra sem értettem, miért kellett ezt sms-ben intézni, és azt sem, hol jöhetett be a parkba.


- Szóval művész vagy... – állapítottam meg a korábban elejtett szabadfoglalkozás említéséből. Brian összerezzent, és kissé idegenkedve nézett rám. Majd válaszolt:
- Igen, az vagyok. Színész. – majd kérdően nézett rám:
- Baj?
- Nekem nem. És ha neked sem, akkor ezen túl is tehetjük magunkat – mondtam, és nem kívánt egyikünk sem erről mélyebben értekezni. Viszont cserébe én is felvázoltam néhány passzust a mindennapi tevékenységemből.


A bevezető után immár a sétára összpontosíthattunk. A néhány napos enyhébb idő előcsalogatta az első megpattanni készülő rügyeket, és ez olyan friss, zöld, tavaszi illattal telítette a levegőt, hogy a lelkünk is vidámabban lélegzett.


- Tudod, nem akarok senkivel sem találkozni, ha most veled vagyok – mondta, miközben bekanyarodott egy alig felismerhető ösvényen.
- Nekem ettől nem kell tartanom. Neked viszont kiterjedt ismeretségi köröd lehet...
Nem válaszolt, hanem izgatottan haladt előre. Nem sokan közlekedhetnek ezen a sétányon a fiatal ágak összenőttek, sűrűn arcunkhoz csapódnak., és vállainkat simogatják utánunk nyúlva.


- Mutatok valamit. – szólalt meg, amikor egy tisztásra értünk – Innen senki sem lát, de mi mindent látunk.


Valóban. A liget egy dombon volt, és jól rá lehetett látni a Central Park West felőli bejáratra, és az alant kacskaringózó ösvényekre.


- Ha valaki valamiféle rafinériával el akarná velem hitetni, hogy ez a park Fifth Avenue felőli oldala, akkor sem tudná. Már a „kétágú” épületek miatt sem.
- Az ott, amerre én lakom, a Majestic – mutatja a lehajló ágak közt kilátót keresve.
- Az pedig ott fennebb a San Remo – vágtam vissza – Tudtad-e, hogy magyar ember műve?


Kellemes meglepetéssel az arcán fordult felém. Ami nem is annyira a tervező magyarságának szólt, hanem csak a játéknak, ki mivel tud ebben a játékban előhozakodni.


- Donna Karan lakott ott, de azt nem tudtam, hogy magyar emberekhez is köze van.
- Emerich Roth, magyarul Róth Imre. Ő tervezte. Demi Moore tán ma is itt lakik, Bruce Willis vagy Steve Martin. Dustin Hoffmanról is hallottam.
- A legutóbbi az, hogy Steve Jobs vett itt egy lakást, de soha nem költözött be – toldotta meg felsorolásomat Brian – azt a lakást vette meg tőle Bono pár éve.
- Woody Allen is a Westen lakik. Pedig valami miatt én mindig azt hittem, a f
- Fifth Avenue környékén. Azzal az oldallal asszociáltam.
- Ott is lakhatott. Ez a rész azonban jobban kedvez az olyanféle embereknek.
- Na, jó, most mutatok én is valami titkot neked – intettem, és elindultam lefelé a park belső útja felé, ahol sokan kocogtak még.
- Titkot?
- Persze. Tele van a park titkokkal. Mint ez a tisztás.


Megkerülve a lihegő, izzadt futókat, akik karjukra erősített iPoddal szórakoztatták magukat az úton lefelé, az elénk táruló csónakázó tó gyéren megvilágított partja felé vettük az irányt.


- Ez a kocogás egy nonszensz. Egy sznobizmó...
- Egészséges... Olykor én is futok – mondja Brian.
- Egészséges nagyokat sétálni. Egészséges sokat mozogni. És nem halálba enni magad. Az egészséges. Ezeknek az embereknek a többsége egy lépést nem tesz meg gyalog napközben. A sarki boltba is autóval vagy busszal megy. Kora reggeltől munkaideje végéig zabál, és a munkaidő utáni legfontosabb programpontjai, ami köré csoportosul az egész napja, az ebéd és a vacsora. És akkor este kiautózik ide, hogy látványosan megizzadjon a legtrendibb sportcuccokban, majd autóba ül és bever egy jó kis pizzát hazafelé menet...
- Te aztán jól kitaláltad! – nevet fel Brian – Ezen nem is gondolkodtam még. De azért eltúloztad. Mi a bajod a futókkal?
- Hogy én nem futok.
- Az elég baj.
- Senkinek sem az. Tartok tőle, senkit sem tennék boldoggá, ha elkezdenék futni.




Közben a Tölgy-hídhoz értünk. 


- Itt vagyunk.
- Oak Bridge.
- Gyere csak közelebb – intettem – Ha épp a közepére állsz, szinte a teljes déli skyline-t láthatod. A CNN tornyoktól a Rockefellerig és a Trump toronyig a Fifth Avenue-n.
- Ezt sosem láttam még! – kiáltott fel.
- És a tó tükrében mégegyszer láthatod, ha egyszer nem lenne elég.
- New York, New York... Tudok egy hasonlót, gyere csak! – és már ugrott is, hogy valami titokkal rálicitáljon a panorámámra. Örömmel követtem. Osonkodó mosómedvék közt másztunk vissza az útra.
- Ezeknek, szegényeknek, sosincs nyugta.
- A mosómedvéknek?
- Estére, mire kimerészkednének, akkora sertepertélés folyik itt, hogy már azt sem tudják, hova legyenek.
- A Ramble-ben nincsenek is kukák, hogy ne tudjanak kukázni, és így a népet is rábírják, ne szemeteljenek. – teszi hozzá Brian.
- Olvastam róla – bólogatok – hogy beigazolódott egy tanulmány során, ha nem tesznek kukákat egy területre, sokkal kisebb az esélye a szemetelésnek, mint ott, ahol vannak kukák.
- Erre gondolhattak a Ramble esetén is...


Az egykori Tavern On The Green vendéglőhöz értünk, amellyel átellenben a Sheep Meadow terül el, a nagy rét, ami szabad kilátást enged az imént a hídról is megtekintett panorámára.
- Itt van a New York City Marathon finise, tudtad?
- Nem tudtam, bár van egy barátom, aki már kétszer lefutotta – utaltam Kokóra – De te azt tudtad-e, hogy mitől Juhos Rét a neve ennek a mezőnek itt?


És elmeséltem, hogyan legeltették juhaikat még vagy százötven éve itt, s hogy ez mennyire remek dolog volt a bégető csapatnak is, és a park gyepének is.


- Csak azt tudom, hogy a Tavernát 1934-ben építették, és három éve zárták be.
- Akkor költöztem New Yorkba épp... A csőd nem kímélt senkit. 
- Hamarosan újranyitják, a nevéért pereskednek...
- Valaha a karámok voltak a helyén... És sok birka.
- Átvágunk a Ramble-en? Nem félsz?
- Mitől félnék... Ezek a mosómedvék már ismernek.
- Nem is attól. Rablóktól.
- Nem félek. Nincsenek olyan kincseim, amiket elrabolhatnának. És igazából rablók sincsenek.
- Tudom. De azért megkérdeztem. Az emberekben vannak fenntartások az ilyen kalandokkal szemben.
- Menjünk. Legalább egy másik titkot is mutatok neked. – ígértem meg.


A titok pedig egy csenddel körbevett kis kiemelkedő szikla a Fifth Avenue felé hajló lejtőn. Oda kiültünk, és hallgatva a város távoli moraját, bámultuk a fákon túli épületsort.


- Mit dúdolsz?
- Egy régi kis dalt.
- What I loved and left behind... ?
- Amit szerettem, de magam mögött hagytam...
- Bármi is , amit megbántál?
- Megtanultam: olyan nincs. Nem szabad lennie. Nem bánok semmit sem.
- Az már egy másik dal lenne.
- Je ne regrette rien...
- Beszélsz franciául?
- Nem.
- És mi a titok?
- A titok az, ahogy itt ülünk, és azt az aranysapkés tornyot bámuljuk.
- Ebben semmi titok nincs látszólag.
- Semmi. Látszólag. A titkok nem is látványosak. Bár ez a titok eléggé az.
- ... Akkor én nem látom!
- Nem, nem. Most nem is láthatod. Nincs telihold.
- Akkor mi lenne?
- A telihold éppen ott kelne fel.
- Az aranysapkás ház felett?
- Ő lenne a bojt. És ha akkor itt ülnénk, akkor ez az egész domboldal ezüstös fényben fürdene. Mint egy tündérkert. Tavasszal a legszebb.
- Hogyan jutottál a titokhoz?
- A gyermekek ismernek minden titkot. És van nekem egy kis barátom. Egy téli estén szánkóztunk itt. Alvin akkor mutatta meg a titkot a holddal.
- Miért osztod meg velem a titkot?
- Mert a titkot olyasvalakivel megosztani, aki értékeli, még szebb titokká teszi azt. És akkor még Andersenről semmit sem meséltem.
- Mesélj.
- Az nem úgy van. Most inkább lépjünk egyet.
- Nekem elfogytak a titkaim – szólt mentegetőzve – Egyelőre.
- Itt az ideje, hogy kitaláljunk egy közöset.
- Azt hogyan?
- Hagyni kell, hogy ránktaláljon.


Hűvös lett, de nem zavart a titok keresésben. Még az idő sem. Ha jól meggondolom, fogalmunk sem volt az időről. A sötétben imitt-amott villództak a lámpák az ösvények mentén, az út pedig megvilágította a maga részét, hogy nagy árnyékokat rajzoljon a legváratlanabb helyekre is. 


- Milyen félelmetes mégiscsak ez a Ramble – állapította meg Brian.
- Tudod, mikor van itt a legnagyobb világosság éjszaka?
- Teliholdkor.
- Dehogyis. Amikor be van borulva. A telihold nem győz annyi fényt ideküldeni, mint amennyit a sűrűn felhős ég visszaver a város fényeiből. Szinte reggeli világosság van olyankor...


A Csónakház felől ereszkedve érkeztünk a szökőkút tövébe. Az angyal a tetején fekete kontúr volt, amint a csempés kövezetre vetült. A belülről megvilágított alagút boltívei rajzolták ilyen élesre. 


- Látod, ezt a titkot egy tavaszi éjszakán fedeztem fel. Valami miatt úgy élt bennem, nyári éjszaka volt. De nem. Előkerestem az aznapi fotókat, és a dátum áprilisi volt.
- Ez egy szép titok – mondta átszellemülten figyelve a fények játékát.
- Nagyon hosszan törtem a fejem, mi lehet az oka, hogy ebben a fényvárosban, pont a Central Park szívében van ilyen sötétség. Sehol egy lámpa... És ahogy itt a kút káváján ültem, jöttem rá, hogy azért nincsenek fények körös-körül, hogy a boltívek jobban érvényesüljenek.


Brian felugrott a csendes téli álomban pihenő szükőkút kávájára, és elindult körbe. Ujjongott és nagyokat kacagott, ha mellélépett:


- De jó, hogy idehoztál! Olyan mezítláb érzem magam most a parkban... Mintha megint gyermek lennék!
- Gyere, másszunk bele. Miért ne másznánk bele.


Megérinthettük az angyalt. A szobor tövében álltunk, felfelé bámultunk, mindketten megilletődve.
- Ugye, te sem láttad még innen? Alulról. Ugye, te sem?...
- Nem. Én sem.
- Akkor mostmár ez a mi kettőnk titka. Tudtam én, hogy még ma megtaláljuk...
- Mezítláb a parkban. Ez legyen a titkunk neve.


Nevetgélve, kipirult arccal bolondkodva szotyogtunk vissza a nyugati kijárat felé. Brian egy sziklára futott fel, onnan kiabált:
- Gyere! Gyere gyorsan!
- Miért a sietség? – kíváncsiskodtam, de hűségesen kaptattam fel a sziklára. Amikor fenn voltam, Brian az ég felé fordítva arcát, széttárta a karját:
- Na, most jól öleljük magunkra a várost!


Briantől a 72. utca sarkán búcsúztam el. Ő délnek indult, én meg a metró felé, hogy még délebbre menjek – haza. Azért is fordultam utána, mert valami miatt sejtettem, hogy most láttam utoljára. Pedig akkor még nem is jártam utána, hogy megtudjam, milyen híres emberrel vannak közös titkaim. Aztán még utánaszóltam nevetve:
- Hé, Brian!... – mintha várta volna, azonnal visszafordult, és mosolygott... aztán legközelebb a kutyát is el kellene hoznod... a kutyasétáltatásra!

New York, 2012. április 8.

Egyszer nekem is szirénázhatnak New Yorkban

Fekszem kellemesen ellazulva a sürgősségi osztály kényelmesnek is mondható ágyán, karomban matat valami zacskóra kötött  tű, amelynek vezetéke szerintem bosszantóan merev, és feleslegesen plusz rossz közérzetet ad az embernek. Csipog a fejem felett a gép, annyi minden van a képernyőjén, egy számpárról feltételezem, hogy a vérnyomásom, annál tovább nem is érdekel. ER – Emergency Room, írja, hogy kellőképpen filmben érezzem magam ebben a hodályban. Függönnyel vagyok elkerítve, mint a többi a nagy, középre helyezett pult körül. Ami recepció. Köpenyes, és köpenytelen sietősök ide-oda rohangálva ütköznek vele, mint a mérgezett egerek, szemmel láthatóan semmi értelme nincs a cikázásoknak. Ha az egér megette a mérget, akkor hiába futkos, nem? Nekik nincs sürgősség. De az a pult ott középen. Mint a kuplerájban a dívány a bejárati előtérben. Ahol felveszik az ember adatait, igényeit, felmérik lehetőségeit. Emlékszem, egy ilyen kerek kanapé jelent meg egyszer a színházunk előcsarnokában. Még odahaza. Mekkora megbotránkozást keltett. Nem elég, ami van, hanem még fokozzuk is. Egy ilyen piros kerek kanapéval. 
Voltam még egyszer így. Mentő, sziréna, minden. Bartos barátném, az a drága Manczy olyan készségesen tuszakolt be a járgányba hol mosolyogva, hol kétségbeesetten jajveszékelve. Ha valamit, akkor az aggodalmat remekül jeleníti meg, ami a mosolyt illeti pedig csak a helyzet banalitásának köszönhető, meg annak, hogy mi mindig annyi mindent, mondhatni annyi nélkül mindent megbeszéltünk, hogy kilyukadjunk oda, hogy ő egy sokkal jobb sorsot érdemel, én pedig alapvetően jó ember vagyok. És mert azon az estén azt bátorkodtam kérdezni tőle, miután összeborult a világ, elment a látásom és céklavörösre dagadtam:
- Te... Nem látsz rajtam semmi feltűnőt?...


Nem szerettem volna, ha ez úgy hat, mintha mi nem ügyelnénk oda egymásra. Mintha mi nem néznénk egymást, csak el lennénk ott a karácsony előtti nagy hajszával, és a megoldanivaló munkáinkkal, azokkal az ügyes-bajos mindenekkel. Mert odafigyelünk. Csak néha az ember igényel többet. S abban a pillanatban feltétlen szükségét éreztem a többnek. Főleg, hogy egyre rosszabbul viseltem el a létet. Nem nagy vonalakban, hanem ott pillanatnyilag.
És minden bizonnyal feltűnőt vehetett észre rajtam, mert kirúgta maga alól a széket és sikoltozva mentőt hívott. Én meg csak néztem rá szeretetteljesen, hogy oké, hogy december van, de nem kellene ennyire túlzásba vinni sem a gondoskodás. Valahogy megleszünk a mentők nélkül. Szerencsére azonban nem tágított, és a mentőkocsiban kicsit magam is éreztem a helyzet kiélezettségét. Akkor már nem bántam, ha visznek.  Beletörődötten néhány telefonhívást már egy antihisztamin után képes voltam némileg derűs hangulatban megejteni. És a sürgősségen mindenki tudta, ki vagyok. Főleg, hogy pótanyaként aggódó orvosom ezt igyekezett is mindenki tudtára adni és megbizonyosodni róla, hogy nem felejtik el. Éva már csak ilyen. És abban a helyzetben én ezt sem bántam. Fogalmam sem volt, honnan, s hogyan került oda, de igazság szerint a világ legtermészetesebb dolga, hogy Éva doktornő valahonnan ott terem, ha bárki az életemre vagy egészségemre tör. És a gyermekeit védelmező anyatigris kismacska amellett, amire ő képes védenceiért. Sosem felejtem el, hogy az utcán csak összefutottunk egy nap tarkította délelőttön, és ötnapos hangdiétára ítélve egyik percről a másikra az ágyban találtam magam zöld pizsamában és kisebb gyógyszertárra elegendő készlettel magam körül. Mint később kiderült, valószínűleg köhintettem beszélgetés alatt vagy herregtem. 


Ott álltak, hát,  az ágyam körül, Manc, a doktornő és az ügyeletes. És vidáman újságolták nekem, immár megmaradok, a társadalom és a világ legnagyobb megkönnyebbülésére és épülésére. Persze, ezért cserében – legalább három hétre, de lehetőleg örökre – le kell mondanom egy-két dologról. Lényegében szinte mindenről, amit abban a pillanatban életemben jónak emlegethettem.
Arnold barátom járt még így, az a drága Nyúl. Neki is mindenről le kellett mondania akkor este a kórházi ágyon, amikor végre kitolták a műtőből. Az ilyen lemondó nyilatkozatokat mindig ilyen gyenge pillanatokban hozzák ki az emberből. A vakbélműtét normális embereknél rutinműtétnek számít, de Arnold sosem számított normálisnak, így izgalmas órákon estünk át, amíg vártunk rá. Ő meg hallgatta, amit a feje felett osztanak az orvosok odabenn. Szerintem még kajánul vigyorgott is, mert mindig is szerette, ha ő különb, mint más. Márpedig a sirulirú után egyből egy komplikációs vakbélműtét az mekkora dolog! Na ja, neki kijutott a bensőséges kórházi mindennapokból is, és nekem is, aki mint látogató napjában kétszer becsörtettem. Egy idő után rájöttem, ha fehér nadrágban megyek, nem kell borravalót adnom a portásnak, sőt, előre köszön mindenki: „- Jó estét, doktor úr!” és akár éjfélkor is szabadon flangálhatok a kórházi folyosókon. Egyszer majdnem borravalót is kaptam, amennyiben a Jauskát még benn tartom kicsit, amíg tart a hideg. A Nyúl meg élvezte a szituációt, és mindig tele volt sztorikkal. A teremtársai termelték a történeteket. A legédesebb az volt, amikor a szemközti ágyon végelgyengült bácsi előbb felrúgta a biciklilevest a fia kezéből, majd oldalra fordulva végigpisilte a látogatóit. Ilyesmit soha nem tett volna, sőt, a jajgatáson és nyögéseken túl nem is tett semmit, ha Margó nővér vagy Petronella asszony jött széjjelnézni. Meg vagyok győződve róla, hogy Petronella sohasem vert meg férfit, de a szalonban azért mindenki tartott tőle, hogy ha netán kihozzák a sodrából a bűbájos nővért, valakinek elrántja a nótáját. Arnoldnak nem kellett ilyentől tartania, igaz, nem is sokat virgonckodott. Évánk gondoskodott róla, hogy legfelsőbb szintekig mindenki tisztában legyen vele, hogy Arnoldka a híres fotográfus, aki nem mellesleg a híres Dancsartur első számú jóbarátja, s nem utolsó sorban a doktornő egyik fogadott gyermeke a mind gyarapodó alomból.


Mind-mind átfutnak az agyamon, amint ott fekszem az ER-ban, és pityog a fejem felett a gép, aminek képernyőjén mindenféle csacskaság. Meg a vérnyomásom. 
Olyan gazdag és napsütéses volt a mai délután, mit is keresek itt ezen a csodálatos tavaszi estén...
- Mondja csak, kiengednek...? – állítottam meg valakit, aki gyógyszert hajigált a számba és sokadszor megmérte a vérnyomásomat. Az órájára nézett, és biccentett:
- Nem látom, minek tartanák benn. Éjfél körül a doktor úr elengedi.
El is döntöttem, ha úgy lesz, akkor az Avenue-n megyek haza. Gyalog! Elvégre szombat este van. Egy latin fickó sasszézik be jegyzettömbbel. Erről-arról kérdez.
- Vészkapcsolat?
- Az mi?
- Tudja, valaki, akit felhívunk, ha bajban lenne.
- Bajban voltam. Nincs.
- Mi nincs?
- Vészkapcsolat. Senkim sincs, akit felhívhatna, ha bajban vagyok.
- Akkor írjunk be valakit.
- Rendben. Írjunk. Ha ez a maga papírjainak olyan fontos.
- Kell.


Aztán magamra hagyott, miután a papírjait kitöltöttük s aláírtam. Hiába meresztettem a nyakam, nem ereszkedett be sehonnan sem Éva doktornő, és nem is tudta senki sem, ki vagyok. A karomra kötöttek egy cédulát a nevemmel, onnan tudta, aki bejön, hogyan szólítson. És Bartos barátném sem volt ott aggodalomteljes megszeppentségben. Senki sem volt ott. Néha a telefonom megberrent. Marge érdeklődik, ha tudok végre kommunikálni, írjak le mindent részletesen. Nehéz evvel a dróttal a kezemben. De legalább a délután az szép volt. Napsugaras.


Már kijöttem a metróból a manhattani oldalon, és éreztem, nem a tömegtől viszketek, szédülök és dagad fel lilára mindenem, de a gyógyszernek késő volt hatni. Soha nem láttam ennyira ingatagnak a 14. utcát. A kórház mellett álltam. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva elkezdtem ellenkezőleg futni. Hazafelé. Berohantam az indiai főszerboltba, és lekaptam egy kétliteres szőlőlevet, és nekiálltam vedelni. A boltos nem szólt, sokszor látott már, türelmesen mosolyogva megvárta, amig kifizetem. Kivágtattam a boltból, és magamat is meglepő rekordidő alatt az Avenue C sarkán találtam magam a buszmegállóban. Akkor már nem láttam. Le kellett ülnöm, bár jött a busz. A nő a megállóban nem is bánta, ha jön, neki a drogosokból meg alkoholistákból nagyon is elege van. Nekem meg nem állt módomban elmagyarázni. Üzenetet írtam Marge barátnőmnek, milyen számot illik szombat este felhívni, ha az embernek allergiarohama van? Az volt, amire számítottam, válasz helyett kvízkérdések következtek. És a megerősítés szükségessége: milyen allergiád van?
Nos, milyen. Csúf, ahogy elnézem. Visszaírom: allergia. Többre nem futotta, nem láttam, az ujjaim annyira megdagadtak, hogy nem tudtam írni, és már a szám sem mozgott. Ekkor megszólal a telefon, amit felvenni a legkevesebb esélyem sem volt már. Marge hívott, gondolom, a kimért válaszom nem nyugtatta meg, de én sem tudtam megnyugtatni, s már a mentőket sem hívhattam volna, hiszen a mentőhívás egy vetélkedőműsorral is felérő még hosszabb kérdezz-felelek játék, tehát már nem is maradt csak egy vágyam, hazajutni, bár nem teljesen volt világos, miért is. A ház előtt a busz kivetett magából, és betámolyogtam a hallba. Vidáman leparoláztunk a recepcióssal, aki mindig udvariasan megkérdezi, hogysmint s hasonlók. Mondom is neki, hogy előfordulhat, most nem azt a választ kapja, amit hallani remélt, picit ugyanis mintha rosszul lennék. És azon töprengek itt magamban, hogy amennyiben ez a helyzet még drámaibbá fajul esetleg számíthatok-e rá, hogy hív nekem egy mentőautót? Winston nagyszerű ember, szerintem a jóisten is recepciósnak teremtette, s mi meg nyugodtabban alhatunk, ha tudjuk, hogy ez a derék ember éppen a mi házunkban teljesíti odaadó szolgálatát. Nem hezitált egyetlen pillanatot sem, máris bekapcsolódott a 911-es hívószámú, nem emeltdíjas kvízjátékba. És hősiesen megválaszolt minden nekiszegezett kérdést a vonal túlsó feléről. Hallom kérdik tőle „ – És most jól van a beteg?”
- Mondja, hogy igen – intettem.
- Nem, asszonyom. – válaszolt Winston- Ha jól lenne, nem zaklatnánk magukat telefonhívásunkkal, hanem kocognánk az East River partján. Az úr nincs jól. – Hosszasabban a szemembe bámult a szemüvege alól, majd hozzátette – Felelősségem teljes tudatában állíthatom, hogy rosszul van.
Majd újabb kérdészáport követően odasúgta:


- Vészkapcsolat?
- Az mi...? – súgtam vissza.
- Valakit, akit felhívunk, ha bajban lenne.
- Senkim sincs...
- Hívjanak bennünket – szólt a telefonba – Mindjárt itt a mentő.  – fordult felém- Addig menjen, tegye le a fényképezőgépét, ma már úgysem használja. Legyen magánál fényképes igazolvány, biztosítási kártya. És győződjön meg róla, hogy bezárta az ajtót, mielőtt elhagyja a házat.


A mentősök egyike fiatal latin fickó a másik magas, középkorú ír.


- Feküdjek le? – kérdem előzékenyen.
- Csak, ha annyira fáradt. Nemsokára benn leszünk.
- Hova visznek?
- Israelbe.
- Na az jó! Ott még úgysem voltam.
- Beth Israel klinika a 15. utcában...
- Ahol leszálltam a metróról.
- Van Önnél fényképes igazolvány és biztosítási kártya?
- Van.
- Hűha! Maga szerencsés! Jó lehet ennél a légitársaságnál dolgozni, csupa jót hallottam róla...
- Hallani én is. Csupa jót. És szerencsés is vagyok. Itt autózom szombat este a First Avenue-n sirulirúzva magukkal...


Valóban kiengedtek éjfélkor. Kitántorogtam, és örömmel tapasztaltam, hogy nem hazudott a szerb származású ifjú doki, aki figyelmeztetett, nagyon el fogok álmosodni a gyógyszerektől, és hozzátette, ne vezessek. Mondom, mekkora mázlista vagyok, mert idefelé jófej mentősök egyengették a sorsomat, másrészt pár utcára lakom, aztán meg szombat este is van, meg sem fordult bennem, hogy netán vezessek. 


- Örömmel látom, uram, hogy hazatért! – üdvözölt Winston.
- Ezt most én is örömmel látom, Winston. És nagyra értékelem a segítségét!
- Nagyon óvatosnak kell lenni, uram. Én a cayenne paprika porára vagyok allergiás...


Kicsit később Arnoldnak mesélve élményeimet kérdi, nincs-e jobb dolgom szombat estére, mintsem mentőzni. Mondom neki:


- Irígy vagy! Hárompercenként szirénázik egy autó az ablakom alatt. Egyszer nekem is szirénázhatnak New Yorkban...




New York, 2012. március 18.

St. Patrick's Day 2012

A Szent Patrik napi felvonulás és az azt küvető őrület, a Mardi Grass, nem összefoglalható képekben (meg szavakban sem). Megpróbáltam jellegzetes, érdekes pillanatokat elkapni. Nagyon sok fotó küzül ezt a 250-et töltöttem fel egy Facebook albumba, s most így mutatom meg. Lehet, nem egyszeri "fogyasztásra" való anyag, mert szerintem érdemes egyenként mindet átbogarászni.
Azok kedvéért, akik nem otthosak a FB képnézőjében, kattints az alábbi linkre, ami az albumhoz vezet. Ott az első (vagy akármelyik) képre kattintva megnyílik a képnézegető, a nyilakkal lehet előre vagy hátra lépni az albumban. A képek az albumban időrendi sorrendben vannak.
Ja, és nem kell belépni vagy facebook tagnak lenni ahhoz, hogy ezeket a képeket megnézd.

Itt az albumhoz a link:

https://www.facebook.com/media/set/?set=a.10150733025564434.457215.723169433&type=3&l=1f90d55984 

Artur