Ha nyakunkbaszakad egy szabad délután, a világ minden dolgát és elintéznivalóját hirtelen meg akarjuk oldani. Hacsak valami végtelen nagy lustaság nem kerít hatalmába, hogy egy tollvonással keresztülhúzza világmegváltó szándékainkat, és beforduljunk egyet aludni a csendes - megüresedett - délutánon. Hősiesen kitartottam: nem hagytam magam lefektetni. Listát írtam, hova akarok eljutni azon a délutánon, és hittem is, hogy mindezt meg is oldom.
Ilyenkor az ember trillázni is szokott magában az utcán. Lehet, hogy nem, és ez csak nekem természetes. Mindenesetre én eszeveszettül dúdoltam magamban, és még a piros cipős latin úriember sem tudott kizökkenteni, aki keresztülesett rajtam a Junction Boulevard sarkán. De az az aranyszínű retikült cipelő harsány nő sem, akiről alkalmasint vidáman legelhetnének a sejtelmes tejeskannákra rajzolt tehenek különféle virágokat, és aki rikácsoló hangon viaskodott valakivel telefonon keresztül, sőt még az anyjába is elküldte nyájas telefonpartnerét sűrű fakjúzások társaságában, miközben kidülledt fekete szemei és vastag ajkai valami leírhatatlan grimaszt produkáltak az orcájára, amitől kétséget kizáróan olyan lett, mint egy megbokrosodott pávián. Ezek a közjátékok annyira részesei lettek mindennapi létezésemnek, mint a ferdeszeműek csoszogása vagy az örökös szirénázás az utcán. Valahova mindig rohannak a tűzoltók s a mentők is. A rendőrség nem rohan. Ők csak szirénáznak. Valaki kérdezte, hogy a hullát nem mondták-e be a tévében, akivel hajnalban munkába menet találkoztam a 76. utca sarkán, és visszakérdeztem, melyiket?... Minden tévé körzeti hiradója bemondja az adott körzet aznapi hulláit. Melyik hiradó szánna erre külön műsoridőt, hogy a szomszédos körzetekben aznap meggyilkoltakat is számba vegye. És őszintén: kit érdekelne?...Igazából engem sem különösebben érdekel, kit késeltek meg a Bronxban, szerintem ők sem foglalkoznak mások gyilkosságaival. Ez csak otthon téma, minekutána a délutáni hiradók valóságos kékfény műsorok.
Vidáman énekeltem hosszakat lépdelve az utcán ügyesen betartva a kijelölt úticéljaimat. Azt a dalt énekeltem, ami arról szólna, hogy táncolni kell, hogy érezzem, hogy élek, de mivel nem akartam, hogy értsék, amit énekelek, a magyar szöveggel énekeltem, amit valami számomra rejtélyes okok miatt úgy fordított le Hatvani Emese a Neoton lemez konszolidált magyar változatára a nyolcvanas évek idusán, hogy "Jó, hogy lány vagyok" ...
Egyszerre azonban földbegyökerezett a lábam, és hirtelen csend lett. Valami halk csilingelést hallottam csupán. Mintha. De lehet, hogy azt sem. Egy ártatlan koradélutáni napsugárban a sarki kisbolt virágos standján egy bokor cicckabarka villantott rám szürkésen-bársonyosan. Egy feketehajú spanyolajkú lány árulta, és annyira szokatlan, annyira idegen és nem odaillő volt, hogy valószínűtlennek is tűnt.
... Kászonban simogathattam utoljára barkát, amikor a hólevet kristályosra tisztító patak partján csokorravalót gyűjtöttem a Kedvesnek. Friss földillat volt a levegőben, tiszta, mint a fogunk között hersegő zöldalma, amit frissen szedünk ősszel a fáról. Semmi egyéb zaj sem szólt, csak a patak csivitelt, vitte a tavasz hírét a magas hegyekről lefelé igyekezve, megfürdetve önmagát a csillámokban, amit a nap szórt szét a környékre. A templomkertből futottunk le a patakra. Nem csak megölelgettük az évszázados fenyőfákat, de tobozokat is szedtünk - az ember mindig valamit igyekszik hazamenekíteni a természetjárásaiból, hogy tovább tartson az a hangulat, ami az érintetlen világgal való kapcsolatát, ahhoz való folyamatos tartozását erősíti meg benne. Nannyó kaláccsal várt. A lenyílóból vette ki. És friss volt. Lenyílószagú. De friss. Finom. A nagyanyák olyan kincseket tudnak előteremteni a lenyílós kredencből, hogy az ember még a magam korában is beleremeg az izgalomtól. És minden nagyanyának ugyanolyan zöld konyhakredence van. És ugyanolyan sárga mintás pléhdoboz mindenféle nagy titokkal benne. És ugyanolyan piros pöttyös, "gombos doboz", amiben cukort vagy rizskását tart, netán vaníliarudat és reszelt citromhéjat megcukrozva... Szódavíz is került. Forrásvízből készült, zöld, vastagüveges, kakasos palackban. Az elkapatott macska unottan figyelte egy darabig az asztal lábai közül a lakmározást, aztán elvonult a spór alá. A kályha vidáman ontotta a meleget, a platni a tetején helyenként izzott. És a barna fazékban ott gőzölgött a víz. Annak mindig ott kell lennie. Mert mit tudni, mikor van szükség melegvízre. A csirke előtt is befagyhat még a víz reggelre. De estére is. Kiszámíthatatlanok ezek az áprilisi napok. Erre még nem hallottak a globális felmelegedésről. Amíg az unokájának örvendezett az asztal körül tipegve, kifaggatva azt a város minden dolgáról - már ami számára ebből lényeges, én a kályha mellett a fás ládára kuporodtam - csóválta is érte a fejét. Ejszen, a vendég ne üljön a ládán, van itt szék. De inkább ott szemeztem a cirmos háziállattal, aki a biztonságos fedezékéből félálomban hunyorgott rám a tűzhely alól.
Amikor a csavargásból visszaértünk, emez már a tornác korlátján tanyázott és süttette csillogó fehér-szürke cirmos bundáját megvetően pislogva a csendet felborzoló érkezőkre.
- Vadpimpót szedtek? ... Nyitik majd rendes a templomkertben.
- Mi azt már nem várhatjuk meg...
- Hová is mondta, hogy ményen a fiatalember, Amerikába?
- Oda.
Máskor búcsúzáskor viszontlátást köszönt. Ezúttal nem.
- Hát a Jóisten legyen ott magával. S ne feledjen el bennünket. Keltse jóhírünket, járjon szerencsével. Kicsi kalácsot vegyen még...
Ott álltam a bokor barka előtt teljesen átszellemülten, és éreztem, hogy zuhatagban hullanak a könnyeim. Odabenn.
- Jól van, uram?
- Igen, persze! - ocsúdtam fel a feketehajú lány kérdésére.
- Biztos?
- Teljesen!
- Vesz valamit?
- Nem. Köszönöm, nem szeretnék semmit sem venni.
Bezár a posta, jóságos ég! ... Nekiiramodtam. Ismét szirénáztak, és egy piroscipős úriember majdnem keresztülesett rajtam a Junction bulváron. De nem foglalkoztam vele. Egy dalt dúdoltam épp magamban. Egy másikat. Egy teljesen másat. Valami nagyon szépet.
...
- ...Igen, szépen kihajtottak a vázában - mondta ma a telefonban. - Csak valami takácstetvek megtámadták. A gyökerei rendben vannak. De attól tartok, új leveleket kell, hogy hajtson tavaszra…
...
New York, 2010. február 6.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.