Utazók

Annyira szerettem azt a délelőttöt... Azt hiszem, a hangulata egy életre megmarad bennem. Pedig semmi jelentőset nem tettem aznap. Korán keltem, szöszmötöltem a lakásban, vásárolgattam, és minden félórában nekiveselkedtem, hogy most aztán végérvényesen lezárom az utazótáskámat, befejezem a csomagolást, amit hetekkel ezelőtt kezdtem el. A májusi napcsicsergős idő is incselkedett velem. Leveleket írtam sebtiben, hogy „Jövök!” és figyeltem, ki hogyan s pontosan mit reagál. Ilyenkor minden szótagnak nagyon fontos jelentése kerekedik az ember lelkében. Nem is tudom, mi foglalkoztatott jobban: hogyan fogom megélni első hazautazásomat vagy az, hogyan fogadnak majd, milyennek látnak azok, akiket legjobban szeretek.

Amikor kigurítottam a táskát a Queens bulvárra a PanAm Hotel melletti buszmegállóba az állandó halszagot árasztó Nagy Fal szupermarket elé végtelen nyugalom szállt meg, könnyedén boldognak éreztem magam, s mégis olyannak hatott az egész, mintha csak a városba ugranék le egyet csavarogni egy szabad délutánon. Az járt az eszemben, hogy egy év után, s gyökeresen megváltozott minőségben, teljesen átírt személyazonossági adatokkal és lakcímmel előző életem színhelyére érkezem, mire egyet fordul a nap. És most sebesebben fordul majd, mert szembe fogok rohanni az idővel. Meg az is eszemben volt, hogy milyen körülményes ez a világ, ahol vagyok, hiszen a bankomban, ahova a 60-as busszal beutaztam Manhattanbe a délelőtt során, ott sem tudtak huszasnál nagyobb címletű dollárpénzeket adni nekem. És nem is értették, miért nem jó nekem, ha van egy köteg huszasom. Már lassan az egész harmadik sugárúti bankfiók nekem keresett ötvenes illetve százas bankókat a széfekben, fiókokban. Kívülállók azt hihették, éppen bankot rabolok, ezért egy adott pillanatban senki sem mert benyitni a csupaüveg irodába. Pedig csak azt kértem, kevéske megtakarított pénzemet váltanák be nagyobb címletekre, ne uccukáljak dudorodó pénztárcával neki a világnak, mert azt merik majd feltételezni rólam, hogy kirablásra alkalmas vagyok. Később még a Nagy Falban is felbolydulást okoztam, de ez sem vette el könnyed hangulatomat sem a napcsicsergős délelőtt ízét. Megcsapott ugynis egy hirtelen ötlet. Ez elég gyakran előfordul velem – tele is vagyok csapkodás nyomokkal állandóan. Megtudtam, hogy egy korábbi adóságát törlesztve felém, a Delta – úgyis, mint a PanAm utódja, és úgy is, mint az egyetlen közvetlen kötelék Budapesttel – egy extra poggyászt engedélyezett nekem a hazautazásomra. Mivel az én alaposan kiszámolt EGY poggyászom már jó ideje ki volt dekázva, s mivel újabb bevásárló rohamra sem volt már időm, hirtelen egy karton sörre gondoltam. (mondom, a hirtelen ötletek esetemben fura megoldásokat kavarnak ki) A bankból hazatérve annyi időm maradt indulás előtt, hogy a Nagy Falba rontottam be, felkaptam egy karton Budweisert, és futottam is vele a kasszához. Sosem zavart, hogy a kínai boltokban nem szólnak hozzám, mert én se igen akartam semmit se mondani nekik. Most azonban csoda történt!

Megszólalt a kasszás lány. Amit mondott nem volt teljesen világos, de őt ez nem zavarta – én pedig értettem, s ugyanakkor nem is:

- No bír.

- Azaz?

- No. No. No.

- Mi no?? Nem ingyen kérem. 10.99 – a polcról vettem.

- No bír.

Aztán a maga nyelvén gurgulázott valamiket és a hangosbemodnón egészen kurtán odakiabált valakinek:

- Nákácsua hacsintátu kálákuela! – és ezzel nekem hátat is fordított, miközben a sörömet lefoglalta.

Egy másik hasonszőrű fehércseléd jelent meg (bár inkább sárga) aki legalább annyira nem szeretett engem, mint amennyire én sem őket, és a változatosság kedvéért idegesen így szólt:

- No bír, szőr. No bír.

Tudtam, hogy vannak helyek, például Connecticut, ahol szombaton nem szabad italt vásárolni, de tudtommal New Yorkban nem volt ilyesmiről téma eddig még, s főleg nem csütörtökön. S még az sem lehetett, hogy kora reggel van, mert már delet is elharangoztak volna, ha lenne harang a bulváron.

- De miért? – értetlenkedtem

- No bír, szőr! – jelentette ki nyomatékosan a kisfőnök, és ezzel otthagyott. A kasszáslány háttal állt nekem, ne kelljen látnia, én meg közben feltartottam a sort, a sok sárga ember ott izgett-mozgott a kígyókkal-békákkal megpakolt szatyorokkal, de nem szóltak. Ezek is birkatürlemesek...

Aztán egy értelmesebbnek tűnő pasas került elő, aki odasietett hozzám, s végre angolul szólalt meg:

- Elnézést uram, az incidensért. A boltunk sört forgalmazó licensze lejárt, és pár óra múlva kézbesíti a hivatal. Tudjuk, hogy ön törzsvásárló, ezért blablabla....és trallala

- De én meg elkésem a gépemet – ismételgettem, és kell a sör! – mintha valami gyógyszerről lenne szó, úgy ágáltam elhatározásom mellett.

Végülis otthagytam őket sörrel együtt, mielőtt a rendőrséget rám nem hívják, és átmentem Lihez. Li a másik szomszédos szatócsbolt tulajdonosa. A vén kínai türelmesen kivárta, amig odavonszolom a karton sört, majd kimérten rámnézett:

- Elmúlt 21 éves? – kérdezte színtelen hangon

- Úgy hiszem – feleltem, és előkotortam az igazolványom. Meg se köszöntem neki az illetéktelen bókot, annyira örültem, hogy végre sikerült egy karton sört vennem hazavitelre...

Legalább annyira utálok poggyászokkal tömegközlekedni, mint amennyire engem utál a többi utas a buszon, amikor felpakolva beterítem a busz egy részét. De ez New Yorkban mindennapi látvány. S noha New York matuzsálemkorú tömegközlekedési hálózata a legkevésbé alkalmas a turisták tömegközlekedtetésére, egyelőre még elég jól tartja magát mindkettő.

Sosem felejtem el, pár éve érkeztem vendégségbe két nagy poggyásszal az akkor még virágzó Malév járaton. S mivel szolgálati jeggyel utaztam, kötelező szabály, hogy kosztümben kell megjelenni. Még valahogy kivergődtem a Kennedyről a metróig, de addigra a kosztümöm minden része valamerre elcsúszott rajtam. Mire a New York-i metrók fésüs szerkezetű beléptetőin, mozgólépcsőmentes alagútrendszerein végre kihányt engem a szabvéj a Grand Central Terminál vasútállomásán, ahonnan át kellett futnom az alagutakon keresztül a Times Square-i csatlakozó vonathoz, valósággal olyan voltam, mint akit nem csak a metró hányt ki... A Times Square-en a felszínre kellett mennem s egy utcányit futnom a buszpályaudvarig, ahol a Malév késése miatt olybá festett, az utolsó buszjáratot is elkésem uticélom, Connecticut felé. Egy barátomnak meséltem a szitut, mire rámharsant:

- Dikk öccém! Az autogára a csentruba van!...

Igen, olyannyira, hogy a buszpályaudvar felé repülve két óriási koffer kergetésében a Broadway és a 42-ik utca péntek esti tömegnyomorában a legjobbnak láttam ott haladni, ahol ritkásabb volt a tolongás. Így estem be az Oroszlánkirály Broadway-premierjének vörös szőnyegére is, ahol meg is tapsoltak, mert a két kofferral magam után lélekszakadva rohanva kétrét libegő ingemmel és számba csavarodott nyakkendőmmel leginkább valami művészi pörformansznak tűntem, s azt hitték, ez a premierhez tartozik.

A buszpályaudvar információs pultjánál pedig egy csimpánz ült, göndör zselézett parókával, lelógó fülbevalókkal, pont, mint a majmos filmekben szokás. Kérdeztem a buszomról, mire azt mondta:

- Tarappa rittampam, dörrentalpark unlokk, plíz.

Ez volt mindennek a teteje – én legalábbis azt hittem akkor, hogy teljesen elfelejtettem angolul, amióta nem jártam erre. S nem is vitatkoztam vele, hanem magam kerestem meg a buszomat. A csimpánz meg táskás redős szemeivel unottan nézett utánam. Majd beleharapott a banánba.

- Ez itt a tizes busz az Ozone Park felé? – kérdezte mellém állva egy nénike, amikor Forest Hillsen a reptéri buszra vártam.

- Igen. A Kennedy felé.

A buszmegálló padjára egy iskolából hazafelé tartó csitrilány ült le. Zörömbölt a fülén a zene, ő pedig izgett –mozgott. Hátizsákját a mellette levő üres székek egyikére dobta. Nem volt nagy tumultus, örültem is, hogy engedtem az előző buszt elmenni. Van időm. A következő buszon meg én leszek az első felszálló. Na jó, ezt a vénasszonyt még előre engedem, de ennyi... A lány sminkelni kezdte magát, s közben artikulálatlan hangon énekelte a fülhallgatóban a fejébe áramló nótát, és ide-oda vonaglott. Egy öregember botorkált oda. Két üres szék tátongott a buszmegállóban – ritka pillanat ez napközben.

- Elnézést! – morogta. De mivel a lány semmit nem hallhatott a külvilágból, az öreg megismételte az amrikai dialektusban nem pont elnézéskérésként, sokkal inkább figyelemfelkeltés végett használt ideómát:

- Elnézést!!! – és az ujjával a hátizsákra bökött.

- Mit akar? – kérdezte kurtán a lány folyamatosan ingatva magát a ritmusra.

- Leülni.

-Van elég hely...

- De én oda akarok.

A lány megvonta a vállát, és tovább kérődzött.

- Elnézést!!! – üvöltötte az öreg – Oda akarok ülni.

- Üljön máshova, vén hólyag! – csattant fel a mellettem álló nénike – Az ilyenek miatt, mint maga nem tisztelnek bennünket a fiatalok! – majd hozzám fordult – Micsoda emberek, uram! ... Maga is az Ozone Parkba utazik?

- Nem.

- Ott lakik egy barátnőm. Meglátogatom. Kórházban volt. Tavaly is voltam nála.

Úgy mesélt a szomszédos lakónegyedbe való utazásról, mintha világturnéra utazna.

- Akkor maga nem Ozone Parkba utazik... – ismételte el

- Nem...

- Mert nem vagyok benne biztos, hol kell leszállnom. Ezeket a buszokat mindig elterelik.

- Úgy tudom, négy megálló innen.

- Maga hova megy?

- Budapestre.

- Az hány megálló?

- A JFK-ről már csak egy...

- Akkor az nincs olyan messze. Én tavaly voltam egyszer Manhattanbe is. Majdnem húsz megállót is mentünk. Busszal meg a szabvéjjal is. Na még az!... Család?...

- Igen. Mindenki. És minden.

- Akkor maga gyakran utazik a tizes buszon. Biztoan jól tudja, hogy a negyedik megállónál kell leszállnom.

- Azt csak sejtem. Én nem szoktam az Ozone Parkban leszállni. Ott senkim sincs.

- Nekem is csak ez a barátnőm. Szoktunk telefonozni is. Van olyan, hogy egy hónapban kétszer is. Csak most beteg volt. Kórházban.

Begördült a busz. Intettem a néninek, előre engedem. Kajánul hátralesett az öregre.

- Nehogy maga elé engedje. Vén mocsok! – és már a sofőrrel parolázott – Jó, hogy jött, sofőr úr, mert legalább estére hazaérek a barátnőmtől. Ez a fiatalember is, mert ő meg csak egy megállót megy még a... honnan is, kedves?

- A JFK-ről – dünnyögtem, miközben felszuszakoltam a táskámat a buszra.

- Estére otthon leszünk mind... – ismételgette.

- Az sem baj, ha csak holnap reggelre – tettem hozzá.

New York, 2010, július 26.