Minden jó, ha jó a vége alapon alakult anyu első tengerentúli útja is. Meginterjúvolnám és kifaggatnám, mit látott, mit érzett, de az időeltolódás, és a hetek óta való nem alvás, feszültség megtette a hatását, no meg az amerikai biztonsági rendszeren át becsempészett szatmári pálinka is, és anyu két mondat közt imént váratlanul elaludt. Az utolsó mondatot igazából már nem is tudtam, hova tenni.
A Delta gépe másfél órás késéssel indult ki innen, és Igor - mint egyesre lefokozott gyenge hurrikán - dobott rajta még egyet, s ezzel együtt Budapestről csak félórás késéssel indult vissza - immár anyustól, és a tervezettnél 10 perccel korábban ért ide.
De anyu nem. Mármint anyu is ideérkezett, de az érkezést követően majdnem két óra múlva bukkant csak fel az Immigration felőli egyirányú folyosón kis kufferjaival egykedvűen, mintha csak Géresre érkezett volna meg egy vacak buszozás után.
Megtudtam, miért legutolsóként jött ki az ezt megőlőző harsány dominikai járat és a budapesti járat vegyes utazóközönségének levonulása után jóval, amikor már azt fontolgattam, valakit sürgősen felhívok, látta-e felszállni egyáltalán erre a gépre, s remélem, nem Kuala Lumpurban van most, és hangoskodik a beléptetési tisztettel. Történt ugyanis, hogy a szemfüles Bevándorlási - és Határvédelmi Hatóság szemfüles emberei két embert választottak ki a 200-ból szúrópróbára és motozásra. Egyik anyu volt.
Most, amikor kicsomagolt, összetettem a kezem, hogy a vámos felületes munkát végzett - valószínüleg ezzel hatalmas feketelikat öklözve a belbiztonságunk derűs azurkék égboltjára, - mivel nem nyúlt mélyebben a táskába, ahol pástétomtól kezdve grízig és házipálinkáig meg Tokaji Aszúig minden előfordult, még nokkedliszaggató is...
- Csak nem gondoltad, hogy nem hozok! - vágta rá anyám méltatlankodva, amikor eszébe juttattam, hogy ide tilos bármit behozni, ami jó lehet. Mert az rossz lehet. Legalábbis ez a mentalitás. Mint ahogy azt sem tudta soha lenyelni, amit a konzulátuson tett látogatása előtt elmagyaráztam neki a vízumkérelmek elbírálását illetően. Tudniillik Amerika abból indul ki, hogy minden vízumkérelmező potenciális bevándorló, tehát nem jár neki vízum. A kevés kivételnek adnak. És noha én csak a konzulátusi honlap cirádás sorait idéztem anyunak anno a telefonban, a reakciókat nekem kellett elviselnem, és mint már korábban céloztam rá, anyu, ha kihozzák a sodrából, nem mindig jólfésült modorú.
A két órás hazautat a reptérről az őt ért megpróbáltatások dacára is hősiesen viselte. Igaz, mindig készültségben volt, hátha most kell leszállni, de megnyugtattam, addig még sok van. S rendesen be is esteledett, mire hazaértünk s a vihar is előhozakodott.
New Yorkkal kapcsolatban két hangadó kijelentése volt, az egyik arra irányult, hogy ez a túlméretezett világ nem neki való, s a másik meg a Queens Bulvárra lelépve a járdaszegélyről és átfutva a piroson a két bőrönddel, hogy: “Elég retkes város eddig ez a New York...”
Ha valamitől tartottam, akkor anyám eféle kijelentései, amelyek remélhetőleg mégsem fognak majd semmiféle bélyeget nyomni itt tartózkodására. És abban is bíztam, hogy röpke ittléte alatt nem akar majd rendet teremteni New Yorkban. Bár, némi aggály mégis csak megkörnyékezett, amikor másnap a Battery Parkban sétálva egy előttünk szemetelő fiatalemberre mordult (magyarul):
- Ez a ló! Csak úgy leeresztette a kezéből a szemetet. Azt hiszi, nem látom… Mert mindjárt belerúgok!
Örültem, hogy a fenyegetés csak elviek szintjén maradt, és nem került tettlegességre a sor. Estére már azt is tudta, hogy nem négerezünk fennhangon, nem röhögjük szembe az embereket, akik magukban beszélnek és azt is, hogyan kell a Metrocardot kezelni. Bár, még izgulok, hogy a buszon egy hosszasan telefonálót vagy pánikszerűen esemesezőt megrovásban részesít, azt sem szeretném, ha bármennyire is megváltozna ez után a beteg világ után. Merthogy elértük azt, hogy a sok beteg közt az egészségeset vagyunk hajlamosak betegesnek láttani önmagunk védelmében…
Erről jut eszembe… Kérdezték sokan, miért nem irattam neki tolókocsit az utazásra, mint ahogy a fél budapesti járatot tolószékben hozták ki, de nem mert minden magyar nyomorék, hanem mert rájöttek, hogy így nem kell feltalálniuk magukat, csak viszik őket, soron kívül, és hamarabb szabadulnak. S azt válaszoltam, hogy azért nem, mert utáltam volna, ha anyám első amerikai érkezése tolószékben történik... Most akkor nem mutogatnám a képeit... Így meg büszke vagyok rá, mert noha szétcincálták a hetekig gondosan csomagolt kis poggyászát, de magában járta meg a tekervényes beléptető utat - életében először! Amikor ezt elmondtam neki útközben a hatvanas buszon, egy pillanatig eltöprengett, és helyeslően semmit sem szólt.
Ma, amíg dolgozni voltam futárfiú érkezett és egy bokor virágot hozott neki. “New York város LaGuardia repterének nagy családja sok szeretettel üdvözli Amerikában Miss Suzie-t!” - liratú díszkártyával. A pazar csokrot este láthattam én is hazajövetelemkor, a nemrég megüresedett háromliteres uborkásüvegbe állítva ügyesen - vázánk ugyanis nincs a lakásban. Még a futár érkezése előtt jobbnak láttam lelőni a poént, és felhívtam odabentről szülőmet, hogy korábbi tiltásom ellenére most mégiscsak nyisson ajtót annak a szerencsétlennek, és semmiképp se fújja le hipóval, mert nem gonosz szándékkal érkezett hozzánk, hanem fontos megbizatást teljesít.
Hát, itt van most a pont, mert most én is elalszom hirtelen.
Köszönöm, hogy izgultatok érte. Itt van, jól van. Alszik. Azaz időt állít át magán.
Jó éjt nekünk és jó reggelt odaátra!
Art
New York, 2010 szeptember 22-24.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.