Fellépni a City Hallban

Utólag visszatekintve, nem kétséges, hogy anyám elsősorban azért kelt át az Óceánon, és életének minden bajával maga mögött, bíborszínű utazótáskáját azért gördítette be az én tengerentúli életembe - ami számomra innentől kezdve csakis tengereninneni lehet - hogy valamiféle rendet teremtsen benne. Nem tartozom számadással még talán magamnak sem erről, de szívesen elismerem, hogy eredménnyel járt ezen az útján. Nem mintha olyan veszélyes rendetlenséget kellett volna eltakarítani, de mindenképp ideje volt a szőnyeget felszedni, és alóla ezt-azt kisöpörni. Hogy a virágról meg ne feledkezzünk, Virmaccról, akit röviddel az ünnep előtt hoztunk haza karácsonyfa gyanánt a maga mikulásvirág mivoltában.


Mindez idő alatt érdekes volt azt is figyelemmel követni, ő hogyan változott, és alkalmazkodott a nyújorki mindennapokhoz. Változást említek, bár magam is tudom, leginkább SZABAD lett. Újra. Mert alapvetően mindenki az, csak hajlamosak vagyunk erről megfeledkezni. Szabad, tehát. Mint a bárány, amelyik tavasszal vidáman ugrabugrál a frissen zöld réten - egyszerűen csak élvezte a kitárulkozó és világot átölelő szabadságot.


- Mi bajom lenne? Semmi gondom. Dehogy vágyom haza... Itt nincsenek számláim, és amiatt sem kell idegeskednem, hogy megdézsmálták a nyudíjam. Csak azt csinálok, amit akarok - csivitelte többé-kevésbé rendszeres telekonferenciáin barátnőinek, akik (talán épp ezért) mindig igyekeztek a telefonbeszélgetés perceibe belesűríthető legtöbb rossz hírt és szörnyűséget az otthoni események kapcsán összefoglalni.


Persze, egy pillanatig sem gondolom, hogy bárki is rosszindulatból tenne ilyet, de a vizespohár üres fele mindig is érdekesebb, mint ahogy az is, amit az ember önmagáról el akar mindenképpen mondani a másik megkérdezése nélkül. És mindenki erősen siet valahová. Itt valahogy ráérünk. Ha az otthonnal érintkezünk, mintha egy bolydult méhkasba kapnánk - mindenki észvesztve igyekszik valahová, bár érzésem szerint, és a távolság adta - vélt vagy valódi - bölcsességemmel, teljesen rendszertelenül és következetlenül, de főleg sehova. 


- Ebben a városban mindenki ráér, te Erzsi - magyarázza anyu élénken az időben magasodó légágyon felkuporodva a telefon mellé. - És hogy szeretnek sorban állni... birkatürelemmel! Ilyet te még nem láttál. 


Azt is hallottam sokszor mondani, hogy biza semmi szín alatt nem maradna itt élni, hanem majd csak úgy jön, és megy kedve és tehetsége szerint az otthon és közöttem.


És a kofferba mindig belefér a nokkedliszaggató, néhány doboz szebeni pástétom, egy lapos műanyagtartályba bújtatott szilvapálinka, no meg egy kis leostyán a zöldségleveshez. Nyilván, röviddel anyu ideérkezése után kiderítettük, hogy itt semmi sem megfelelő, és semminek sincs OLYAN íze, mint kell. Viszont annál helyénvalóbb ízletességében a pakisztániak bárányos sárga rizse csípős öntettel, a japánok narancsos csirkéje kacsaszósszal vagy az amerikaiak Buffaló-szárnyai penészessajt-öntettel és zellerrel.


Szóval az egyensúlyt megkaptuk.


És talán anyám itt tartózkodásának számomra legnagyobb eredménye mégiscsak az az este, amit Elekes Frici barátom is „kiírt” akkoriban, amikor a város ünnepiesedését lesve bolyongtunk a fényárban, és anyám a Radio City Hall előtt minden előzetes nélkül felhasalt a szökőkút kávájára, és lábaival kalimpálva pózolt, legyen, amiért lefényképezzem. Ennél felszabadultabbnak sohasem láttam anyámat. És Fricinek a kérdésére elmondtam, mint anno ő maga is, anyus is fellépett a City Hallban. Fel biza, a legfelső lépcsőfokig. Az ember nem haladhat el élete ilyetén pillanatai mögött csak úgy egyszerűen, semmilyen módra.


Aztán el kellett engednem egyedül kimenni a tengerpartra a zimankós januárban, hazautazásunk előtt. Nem tudom, mit sutyoroghattak, jó sokáig elmaradt. Gondolom, a lelkére kötött. 


Szerettem volna, ha VALÓBAN szereti New Yorkot. És nem csak jó anyósként próbál megfelelni a kialakult helyzetnek, amelynek során ilyen tengernyi messzire el lettem távolítva az ő szigorú szerető látóköréből. Hisz ha kinézett az ablakon, és nem is látta az autót a parkolóban, a kiszűrődő fényből ítélve, mindig tudta, rendben odahaza vagyok, és ejnye, de későn fekszem megint.


LEHET, hogy szereti New Yorkot. Lehet, hogy nem csak amiatt, hogy hozzám közelebb kerüljön. Elvégre New Yorkot szeretni nem nehéz. Esetleg neki, anyának. Bár, jóllehet, mint annyi minden mástól, el tudott ettől is vonatkoztatni addig, amig csendben IGAZÁBÓL szereti New Yorkot.
Úgy intézte, úgy tűnjön, a tengerparti sétájával részéről megoldotta a búcsút. De akkor már éreztem, hogy a várostól is szeretne valamiképp elköszönni. 

Csak intettem, és jött is. Nem kérdezett, én sem magyaráztam. Órák voltak már csak a gépünk indulásáig. Újabb hóviharral ijesztegették a repülőmadarakat s bennünket. Csendben zakatoltunk le a folyó partra, és hátrahagytam, nézzen szembe a várossal. Mint az első esték egyikén, amikor olyan izgatott volt a panoráma előtt, hogy a szívverését is hallani lehetett. Most nem feszültséget éreztem. Hanem szigort. Nem a túrista kiszolgáltatottságával és rácsodálkozásával, hanem kimérten, ugyanakkor messzemenő - és mégsem feltétlen - szeretettel, határozott mozdulattal támaszkodva a korlátra nézett körbe. Le is ült egy pillanatra. A nyáron napozásra pompás nyugányon kicsit hanyatt is dőlt, behúnyta a szemét. Majd a Bronx felett tornyosulni indult hófellegek felé ráncolva homlokát, felpattant, és elszántan elindult fel a partról az utca felé úgy, hogy vissza sem nézett többé:


- Menjünk! - vezényelt.


New York, 2011 február 5.

Ujjé(v) megintcsak !

Mivel itt nem kerítenek különösebb feneket neki, szinte elhaladtunk amellett a tény mellett, hogy Szilveszter van.

De most, lefekvés és egy újabb normális hajnali műszak előtt hirtelen eszembe jutott. S két túlkönyvelt újévi repülőjárat közt megragadom az alkalmat, hogy minden számomra kedves embernek, barátomnak, családtagomnak, szeretteimnek ezúton kívánjak a magam s az anyu nevében is békés, boldog újesztendőt. Mindannyiunkra ránkfér...

Nyúzott vagyok ahhoz, hogy versikéket, csujogatókat vagy kecskerímeket írogassak ide. Csak ölellek. És egy isteni portorikói rummal koccintunk az egészségetekre!

Sok szeretettel,
Art

New York, 2010 december 31.

Isten hozta, Amerikában, Miss Suzie!

Minden jó, ha jó a vége alapon alakult anyu első tengerentúli útja is. Meginterjúvolnám és kifaggatnám, mit látott, mit érzett, de az időeltolódás, és a hetek óta való nem alvás, feszültség megtette a hatását, no meg az amerikai biztonsági rendszeren át becsempészett szatmári pálinka is, és anyu két mondat közt imént váratlanul elaludt. Az utolsó mondatot igazából már nem is tudtam, hova tenni.

A Delta gépe másfél órás késéssel indult ki innen, és Igor - mint egyesre lefokozott gyenge hurrikán - dobott rajta még egyet, s ezzel együtt Budapestről csak félórás késéssel indult vissza - immár anyustól, és a tervezettnél 10 perccel korábban ért ide.

De anyu nem. Mármint anyu is ideérkezett, de az érkezést követően majdnem két óra múlva bukkant csak fel az Immigration felőli egyirányú folyosón kis kufferjaival egykedvűen, mintha csak Géresre érkezett volna meg egy vacak buszozás után.

Megtudtam, miért legutolsóként jött ki az ezt megőlőző harsány dominikai járat és a budapesti járat vegyes utazóközönségének levonulása után jóval, amikor már azt fontolgattam, valakit sürgősen felhívok, látta-e felszállni egyáltalán erre a gépre, s remélem, nem Kuala Lumpurban van most, és hangoskodik a beléptetési tisztettel. Történt ugyanis, hogy a szemfüles Bevándorlási - és Határvédelmi Hatóság szemfüles emberei két embert választottak ki a 200-ból szúrópróbára és motozásra. Egyik anyu volt.

Most, amikor kicsomagolt, összetettem a kezem, hogy a vámos felületes munkát végzett - valószínüleg ezzel hatalmas feketelikat öklözve a belbiztonságunk derűs azurkék égboltjára, - mivel nem nyúlt mélyebben a táskába, ahol pástétomtól kezdve grízig és házipálinkáig meg Tokaji Aszúig minden előfordult, még nokkedliszaggató is...

- Csak nem gondoltad, hogy nem hozok! - vágta rá anyám méltatlankodva, amikor eszébe juttattam, hogy ide tilos bármit behozni, ami jó lehet. Mert az rossz lehet. Legalábbis ez a mentalitás. Mint ahogy azt sem tudta soha lenyelni, amit a konzulátuson tett látogatása előtt elmagyaráztam neki a vízumkérelmek elbírálását illetően. Tudniillik Amerika abból indul ki, hogy minden vízumkérelmező potenciális bevándorló, tehát nem jár neki vízum. A kevés kivételnek adnak. És noha én csak a konzulátusi honlap cirádás sorait idéztem anyunak anno a telefonban, a reakciókat nekem kellett elviselnem, és mint már korábban céloztam rá, anyu, ha kihozzák a sodrából, nem mindig jólfésült modorú.

A két órás hazautat a reptérről az őt ért megpróbáltatások dacára is hősiesen viselte. Igaz, mindig készültségben volt, hátha most kell leszállni, de megnyugtattam, addig még sok van. S rendesen be is esteledett, mire hazaértünk s a vihar is előhozakodott.

New Yorkkal kapcsolatban két hangadó kijelentése volt, az egyik arra irányult, hogy ez a túlméretezett világ nem neki való, s a másik meg a Queens Bulvárra lelépve a járdaszegélyről és átfutva a piroson a két bőrönddel, hogy: “Elég retkes város eddig ez a New York...”

Ha valamitől tartottam, akkor anyám eféle kijelentései, amelyek remélhetőleg mégsem fognak majd semmiféle bélyeget nyomni itt tartózkodására. És abban is bíztam, hogy röpke ittléte alatt nem akar majd rendet teremteni New Yorkban. Bár, némi aggály mégis csak megkörnyékezett, amikor másnap a Battery Parkban sétálva egy előttünk szemetelő fiatalemberre mordult (magyarul):

- Ez a ló! Csak úgy leeresztette a kezéből a szemetet. Azt hiszi, nem látom… Mert mindjárt belerúgok!

Örültem, hogy a fenyegetés csak elviek szintjén maradt, és nem került tettlegességre a sor. Estére már azt is tudta, hogy nem négerezünk fennhangon, nem röhögjük szembe az embereket, akik magukban beszélnek és azt is, hogyan kell a Metrocardot kezelni. Bár, még izgulok, hogy a buszon egy hosszasan telefonálót vagy pánikszerűen esemesezőt megrovásban részesít, azt sem szeretném, ha bármennyire is megváltozna ez után a beteg világ után. Merthogy elértük azt, hogy a sok beteg közt az egészségeset vagyunk hajlamosak betegesnek láttani önmagunk védelmében…

Erről jut eszembe… Kérdezték sokan, miért nem irattam neki tolókocsit az utazásra, mint ahogy a fél budapesti járatot tolószékben hozták ki, de nem mert minden magyar nyomorék, hanem mert rájöttek, hogy így nem kell feltalálniuk magukat, csak viszik őket, soron kívül, és hamarabb szabadulnak. S azt válaszoltam, hogy azért nem, mert utáltam volna, ha anyám első amerikai érkezése tolószékben történik... Most akkor nem mutogatnám a képeit... Így meg büszke vagyok rá, mert noha szétcincálták a hetekig gondosan csomagolt kis poggyászát, de magában járta meg a tekervényes beléptető utat - életében először! Amikor ezt elmondtam neki útközben a hatvanas buszon, egy pillanatig eltöprengett, és helyeslően semmit sem szólt.

Ma, amíg dolgozni voltam futárfiú érkezett és egy bokor virágot hozott neki. “New York város LaGuardia repterének nagy családja sok szeretettel üdvözli Amerikában Miss Suzie-t!” - liratú díszkártyával. A pazar csokrot este láthattam én is hazajövetelemkor, a nemrég megüresedett háromliteres uborkásüvegbe állítva ügyesen - vázánk ugyanis nincs a lakásban. Még a futár érkezése előtt jobbnak láttam lelőni a poént, és felhívtam odabentről szülőmet, hogy korábbi tiltásom ellenére most mégiscsak nyisson ajtót annak a szerencsétlennek, és semmiképp se fújja le hipóval, mert nem gonosz szándékkal érkezett hozzánk, hanem fontos megbizatást teljesít.

Hát, itt van most a pont, mert most én is elalszom hirtelen.

Köszönöm, hogy izgultatok érte. Itt van, jól van. Alszik. Azaz időt állít át magán.

Jó éjt nekünk és jó reggelt odaátra!

Art

New York, 2010 szeptember 22-24.