Mamma mia!

Egy világjárta zenés előadásról, ami a New York-i Broadway tizenhatodik legtöbbet és legtovább játszott előadása, s amit már egy magyarországnyi néző látott háromezerhatszáznál is több estén s még mindig táblás házakkal játsszák, s amiben a legismertebb ABBA nóták viszik a darab cselekményét, s amire még maga az ABBA tagjai is vették a fáradságot ellátogatni mind a négyen (aki valamennyire is ismeri az ABBA történetét, tudja, mekkora horderejű esemény ez) - szóval a Mamma Mia! Broadway-musicalről semmi értelme nekem leírnom, hogy nagyszerű, profi, vagy hogy az előadás végén zeng a ház a tapstól, és minden este szétszedik a nézőteret a táncoló nézők a fergeteges finálé alatt, mert a világ legelismertebb kritikusai a világ legbefolyásosabb fórumain megtették már.

Sokkal inkább onnan illik megközelítenem a témát, hogy életreszóló élménnyel gazdagodtam magam is, amikor - kicsit magamra is gondolva - jóanyámat ezzel a színházi estével leptem meg születésnapján. És attól sem tartottam, hogy nyelvi nehézségek merülnek majd fel, mert amikor felgördült a függöny, és az első ABBA-sláger felcsendült, világossá vált, hogy azt a nyelvet mindenki érti. Még azok is, akik a bejáratnál fülhallgatót kaptak, hogy saját anyanyelvükön hallhassanak tolmácsolást az előadás alatt, mert még ők is levették azonnal a fülükről a tolmácsot.

Ami engem - a szülőmnek okozott örömömön túl - könnyekig meghatott, nem is csak a dalok hallatán megelevenedett zsenge ifjúságom vagy beteljesedett avagy zsákutcába rohant érzelmek emlékei, hanem az a fajta fegyelem és professzionalizmus, amit tanulságként hazavihettünk a színházból éjfélkor, amikor a patinás Winter Gardenből kilépve, dobogó szívvel és feltöltődött lélekkel bandukoltunk végig a Times Square éjszakai nyüzsgésén.

Úgy tűnik, a Winter Garden, a Broadway szívében nagyon jól tud valamit erről. Az ékszerdobozra emlékeztető épület majd egy évtizedig a Macskáknak adott otthont, majd immár kilencedik évadja az ABBA-világ lakja be. És ez a csapat kilenc éve naponta (néha kétszer is) végigviszi az amúgy bájosan banális történetet a mesterien adaptált ABBA-slágerekre fűzve azt. Bár persze igaz, hogy nem ugyanaz a gárda játszotta le a majd négyezer előadást, a rendszer az, hogy jobbára egy vagy több évadra szerződtetnek ide színészeket, akik „CSAK” három-négyszáz előadást termelnek ki a Broadwayn a sorozatból. Egy zárt kört alkotnak, a dupla szerposztásokat, a cseréket és minden egyéb változtatást adott évadon belül egy szereplőgárdából, úgynevezett cast-ből oldanak meg.

Foghatnánk arra tehát a precizitást, azt, hogy minden mozdulat és hang illetve gesztus a helyén van - nem körülbelül, nem majdnem, hanem pontosan ott, ahol s ahogyan kell. Se nem erősebben, se nem gyengébben, hanem a helyzetnek megfelelően. De nem a sokszázas szériák rutinja játssza profi szinten az előadást a színpadon, hanem a fegyelem. Azt hiszem, utoljára ekkra kölcsönös tiszteletet és egymásra hangolódást, egymásra való odafigyelést két, a színpadon élő színész között akkor láttam, amikor egy drámában Törőcsik Mari és Bodrogi Gyula jelenete zajlott épp a színen. És minden színész egyenként is sokszáz előadáson is túl nagyon jól tudja, hogy ez az este sem lehet unalmasabb és elnagyoltabb, mint a másik, mert a nézőtéren olyanok ülnek, akik a világ valamelyik távoli részén hónapokkal ezelőtt lefoglalták széküket, hogy ma este itt lehessenek izgalommal telve és a világvezető zenés darabnak kijáró elvárásokkal felvértezve, miután egy Romániában minimálbérként nyilvántartott összegnek megfelelő dollárért jegyet váltott a színházba.

Azt is hallottuk már eleget, hogy könnyű a Broadwayn sikeres előadást csinálni, mert a föld alatt is pénz van. És én - ha már bejártunk az ódon falak közé - biza neki estem felkutatni azt a pénzt. És figyeltem, hol jut akkora szóhoz a pénz a Mamma mia!-ban. És el kellett ismernem: semmi sem drága itt, csak praktikus. Minden ötletesen és végtelenül egyszerűen van megoldva. Nyilván, eszméletlen technika áll minden mögött, de gyorsan hozzáteszem, hogy ez a technika már odahaza sem különösen ismeretlen vagy elérhetetlen vagy megfizethetetlen. Mert a konklúzió megint csak az, hogy nem a technika pénzbeni értéke, ami kirobbantja a sikert estéről estére, hanem a minden mögött meghúzódó fegyelem és egymásra való odafigyelés, az egymás munkája iránti végtelen tisztelet s a néző, a színpad iránti zsigerből jövő alázat. A csapatmunka az egyéni törekvésekkel szemben.

Olyan nagy szeretettel gondoltam mindvégig az én drága otthoni színészeimre, barátaimra, akik oly sok kellemes élményt nyújtottak nekem az évtizedek során, és akiknek köszönhetően egy életre a színház szerelmesévé lettem. És eltöprengtem, mi az, ami a pazar előadás közepette mégiscsak hiányzik nekem ott, a világ közepén, a Broadway szívében, a nambörvan kortárs musical feledhetetlen két és fél órája alatt.

A kapcsolat hiányzik. Az előadás velem való kapcsolata. Amihez engem odahaza hozzászoktattak. Hogy nekem játszanak. Hogy én is részese vagyok, értem történik az egész ott a színpadon, velem akarnak ezáltal valamit közölni.

A Winter Gardenben egy tökéletes, pontos, hibátlan előadást láttunk. Magas szintű kivitelben. Zajos sikert láttunk. Azt, hogy táncolva ünnepel a nézőtér a finálé alatt. De noha az egész termet beterítette az ünneplés és a siker, a Mamma mia! mégiscsak mindvégig a színpadon maradt.

Bár lehet, csak én érzem másként, és csak ennyi lenne a feladata a színháznak...

New York, 2010 november 2.