Egy este Andersennel (1.)

Az ember - jobbára cseperedő korában - gyakran megtér egy jó szóra Andersen mesterhez. Mindig akad valami meseféle, ami éppen kapóra jön. Bár az én esetemben semmi sem úgy történt most, ahogy azt itt felvázoltam. Ugyanis ezen az estén Andersen csak hallgatott, s jobbára én meséltem. S már nem is igen cseperedek semerre. Mégis ott találtam magam  csillámló késő estén a Central Parkban, ahol mindig is tudtam a szoborról, de sosem jutott eszembe, sem nappal, sem este odazarándokolni. Most azonban olyannak éreztem magam, mint a filmbéli rosszcsont kiskölyök, aki ilyen-olyan kalandokba keveredve, végülis a parkba menekül ki egy éjszaka. A februári estén csikorgott a hideg a lábam alatt, és minden mozdulatlanra fagyott akkorra. Még a parkot a Fifth Avenue felől szegélyező impozáns épületsor otthonosan sárga fényablakai is. 
Kizártam magam. S mint olyan, kifejezetten örülhettem, hogy nem lenge háziöltözékben és papucsban surrantam ki a Nagy Fal szupermarketbe, ahol vágott szemű megszállóink kígyót-békát, de tejet és friss gyümölcsöt is forgalmaznak. A ház előtti pocsolya bakancsot kívánt s akkor már a vékonyka széldzsekit is a derekamra kaptam. Amikor kiléptem az utcára, és becsukódott mögöttem az ajtó, máris tudtam, hogy a kulcsot benn felejtettem a lakásban. Olyan a sors, ha leckéztetni akar, akkor meg is teszi. Lakótársam akár hónapokig is megállja különösebb csavargások nélkül. Télen pedig kifejezetten hibernál.Ezen az estén azonban éppen Harlem és az Upper West Side izgalmas esti életét igyekezett feltárni itt időző leányának. Nem mondom, az este erre pazarul alkalmas volt, ha az ember arra szánta el magát s ehhez nagykabátot is vett, de semmi esetre sem cigarettapapírból készült orkánkabátkában egy pár óra múlva kezdődő hajnali műszak előtti estén... Lehettem volna akár szomorú is. Sőt, megkockáztatom, hogy becsengethettem volna Miss Peryhez, hogy egy hónapok óta esedékes vizitemet letudjam nála némi laza vadászpálinka és tömény nosztalgiázás közepette.


Ehelyett azonban a parkot választottam. Azon belül pedig Andersent.


Ott ült a tó partján, a padok koszorújában, lába előtt egy szemtelen vadkacsával, előtte egy idomtalan hóember állingált. Nem csoda, ha építője egybederekúnak alkotta - valószínűleg otthon is ezt látta. 
Leültem az öreg mellé, és a térdein átnézve a hóembert s mögötte a sugárút ablakait láttam, Alvin jutott eszembe - aki minden valószínűség szerint már az beszűrődő esti fényben álommanókat kerget. Eltöprengtem, vajon eszébe fog-e jutni valaha, hogy egy este csak kisurranjon ide Andersen apóhoz vagy Balto kutyához meséket hallgatni vagy éppen mondani. Attól tartok, az ember mindig a karnyújtásnyi dolgoktól áll a legtávolabb életében...


Olyan megnyugtató biztonságérzet töltött el ott a padon az öreg mellett, amilyenre legalább azóta vágytam, hogy visszajöttem otthonról.


Továbbra is nehéz meghatároznom a pillanatot, amikor hazautazáskor hirtelen minden megynyugszik bennem, és leülepszik a világ. És ha játszi könnyedséggel fut a toll New York-i mindennapjaimról, a hazautazás pillanatait hetekig vagy akár hosszabb ideig is emésztenem kell. Sűrített leveskocka, az ember igyekszik minden pillanat legjavát eltenni biztonságos helyre a maga teljes koncentrációjában, hogy majdan feloldja azt a hígabb mindennapok ízesítésére.


Budapest akkor is kellemes, és akkor is magára ölel, ha közben semmi egyebet sem látok az Érkezéseknél csak fényes melegítőben ügyködő harsány román sofőröket és az amerikás utasokat jó pénzzel lehúzó hordárokat. Azon kapom magam, hogy civil vagyok. Nem érdekel a repülőtér működése, amit régebben olyan áhítattal lestem, és az sem különösebben, mennyire barátságtalanul nyirkos a várost permetező időjárás ezen az estén. Olyan, mintha vastag, többé-kevésbé biztonságos, ám mégiscsak úszó jégtáblákról az ember lekerülve, megveti a lábát a szárazföldön. Ott álltam a poggyászkocsira támaszkodva, és jóleső elégedettséggel néztem ki a gondolatlanágaimból. Mert hogy semmi de semmi nem járt az eszemben. Mondhatnám, hogy a tizenórányi útonlét irtotta ki a gondolatokat, de ez sem igaz. És még azon is kaptam magam, hogy itt mintha letettem volna, pontosabban anyámra ruháztam volna a házigazda szerepet, amit hónapokig igen nagy felelősséggel igyekeztem viselni. Ehhez nem kellett semmiféle ünnepélyes ceremónia, magától is ráállt az intézkedésekre, hogy legalább huszonkét óra múltán keveredjünk révbe, azaz haza. Úgy éreztem, itt véget ért a misszióm, most teljesen ellazíthatom magam.




A másik ilyen bensőséges pillanat, amikor kora reggel az egykori életem díszletében a hálószobában kifelé bámulok az ablakon, és sistereg a csend. Ha sietnék meghatározni azt a bizonyos momentumot, amiről fennebb említést tettem, akkor mindenképp valahol itt húznám meg a jelölést. Ebben a könyvszagban, lomjaim társaságában.


Az útnak, ennek az utazásnak a vége pedig Csíkszereda. Ha a repülőgép az Atlanti óceán felől Kanada felett ér szárazföldet, és kezd lassan ereszkedni alá New Yorkig, akkor a hazautazásom ereszkedése, amikor a Hegyről már nem kell hajtani az autót. Annyi erőt gyűjtött az út során a honvágyból is merítkezve, hogy ha nem is hajtom, akkor is legurul a városba onnan, és megtalálja a helyét valahol. 


Én pedig reggel ott állok az ablak előtt, a Hegy ködkarikákat pöfékel a szürke égre, és lepörög előttem az út újra és újra át a hágón a késő éjszakában, amikor mégis tisztán látom két oldalt a rám vigyázó, a Hegyen is túlnőtt fenyősort, amitől az út csak vékony pataknak tűnik ide-oda kanyarogva. De hűséges díszőrségem elkísér a kanyarig, ahol szétrántják a függönyt, és elémtárul a sziporkázó fényekbe burkolózott fázós kis város. 


Nincs egy pillanat sem, amikor ezt a fénysziporkát más fényekkel hasonlítgatnám, és abban a helyben nincs is másutt a gondolat, csak ott, abban a kedves völgyben.
Ez az út vége. A végállomás.


Hazautazásaim - bármennyire is szeretnénk másként láttatni pár nap érkezésből és néhány nap búcsúzásból áll. Aki középtájon van ezen az úton, annak az érkezés egyúttal az újabb búcsúzás is. Én meg csak meredek rá önmagamra: mikre nem vagyok képes!


Attól a reggeltől, amikor érkezésem másnapján a Hegyet fürkészem az ablakból a füstölgő háztetők felett a téli álmát alvó kedves völgyben, már minden a búcsúzás. Az indulás, ezúttal fordított sorrendben visszafelé, mígnem Kanada felől csikorgó kerekekkel... De ne vigyünk most repülőgép-futómű csikorgást ebbe a az elbűvölő csendbe még. A csend, amelyben folyton egy dal jár fejemben. Napok óta bennem van, velem. Mint egy könyörgés.


A könyörgés (Mon Dieu)


Uram, Uram, Uram,
egy kicsit még hagyd meg nekem
a kedvesem.

Egy nap, két nap, nyolc nap,
engedd őt át egy kicsit még
nekem.

Adj még egy kis időt imádni őt,
időt, míg gyűjthetek
emlékeket.

Uram, igen, Uram,
engedd nekem megtöltenem
az életem.

Uram, Uram, Uram,
egy kicsit még hagyd meg nekem
a kedvesem.

Hat hét, öt hét, két hét,
ne nézz úgy rám, legyen csupán
egy hét.

Egy hét kezdeni még az is elég,
ha nem, mindegy nekem,
jöhet a vég.

Uram, Uram, Uram,
tévedtem tán, de ha szeretsz, 
nagy ég

Nekem csupán
egyetlen perc
elég.


Az Óceánon átnyúló híd hazulsó része így aztán jobbára ezen egyensúlypontokra támaszkodik. A tartópillérek pedig a szeretteim, akik olyan végtelenné képesek tenni ezt a benső megnyugvást, mintha megszüntetnék az időt, és örökkévalóvá tennék együttlétünket. 
Hisz az is.


(innen folytatom)


New York, 2011. február 24.

Egy kép / Téli hold

Fellépni a City Hallban

Utólag visszatekintve, nem kétséges, hogy anyám elsősorban azért kelt át az Óceánon, és életének minden bajával maga mögött, bíborszínű utazótáskáját azért gördítette be az én tengerentúli életembe - ami számomra innentől kezdve csakis tengereninneni lehet - hogy valamiféle rendet teremtsen benne. Nem tartozom számadással még talán magamnak sem erről, de szívesen elismerem, hogy eredménnyel járt ezen az útján. Nem mintha olyan veszélyes rendetlenséget kellett volna eltakarítani, de mindenképp ideje volt a szőnyeget felszedni, és alóla ezt-azt kisöpörni. Hogy a virágról meg ne feledkezzünk, Virmaccról, akit röviddel az ünnep előtt hoztunk haza karácsonyfa gyanánt a maga mikulásvirág mivoltában.


Mindez idő alatt érdekes volt azt is figyelemmel követni, ő hogyan változott, és alkalmazkodott a nyújorki mindennapokhoz. Változást említek, bár magam is tudom, leginkább SZABAD lett. Újra. Mert alapvetően mindenki az, csak hajlamosak vagyunk erről megfeledkezni. Szabad, tehát. Mint a bárány, amelyik tavasszal vidáman ugrabugrál a frissen zöld réten - egyszerűen csak élvezte a kitárulkozó és világot átölelő szabadságot.


- Mi bajom lenne? Semmi gondom. Dehogy vágyom haza... Itt nincsenek számláim, és amiatt sem kell idegeskednem, hogy megdézsmálták a nyudíjam. Csak azt csinálok, amit akarok - csivitelte többé-kevésbé rendszeres telekonferenciáin barátnőinek, akik (talán épp ezért) mindig igyekeztek a telefonbeszélgetés perceibe belesűríthető legtöbb rossz hírt és szörnyűséget az otthoni események kapcsán összefoglalni.


Persze, egy pillanatig sem gondolom, hogy bárki is rosszindulatból tenne ilyet, de a vizespohár üres fele mindig is érdekesebb, mint ahogy az is, amit az ember önmagáról el akar mindenképpen mondani a másik megkérdezése nélkül. És mindenki erősen siet valahová. Itt valahogy ráérünk. Ha az otthonnal érintkezünk, mintha egy bolydult méhkasba kapnánk - mindenki észvesztve igyekszik valahová, bár érzésem szerint, és a távolság adta - vélt vagy valódi - bölcsességemmel, teljesen rendszertelenül és következetlenül, de főleg sehova. 


- Ebben a városban mindenki ráér, te Erzsi - magyarázza anyu élénken az időben magasodó légágyon felkuporodva a telefon mellé. - És hogy szeretnek sorban állni... birkatürelemmel! Ilyet te még nem láttál. 


Azt is hallottam sokszor mondani, hogy biza semmi szín alatt nem maradna itt élni, hanem majd csak úgy jön, és megy kedve és tehetsége szerint az otthon és közöttem.


És a kofferba mindig belefér a nokkedliszaggató, néhány doboz szebeni pástétom, egy lapos műanyagtartályba bújtatott szilvapálinka, no meg egy kis leostyán a zöldségleveshez. Nyilván, röviddel anyu ideérkezése után kiderítettük, hogy itt semmi sem megfelelő, és semminek sincs OLYAN íze, mint kell. Viszont annál helyénvalóbb ízletességében a pakisztániak bárányos sárga rizse csípős öntettel, a japánok narancsos csirkéje kacsaszósszal vagy az amerikaiak Buffaló-szárnyai penészessajt-öntettel és zellerrel.


Szóval az egyensúlyt megkaptuk.


És talán anyám itt tartózkodásának számomra legnagyobb eredménye mégiscsak az az este, amit Elekes Frici barátom is „kiírt” akkoriban, amikor a város ünnepiesedését lesve bolyongtunk a fényárban, és anyám a Radio City Hall előtt minden előzetes nélkül felhasalt a szökőkút kávájára, és lábaival kalimpálva pózolt, legyen, amiért lefényképezzem. Ennél felszabadultabbnak sohasem láttam anyámat. És Fricinek a kérdésére elmondtam, mint anno ő maga is, anyus is fellépett a City Hallban. Fel biza, a legfelső lépcsőfokig. Az ember nem haladhat el élete ilyetén pillanatai mögött csak úgy egyszerűen, semmilyen módra.


Aztán el kellett engednem egyedül kimenni a tengerpartra a zimankós januárban, hazautazásunk előtt. Nem tudom, mit sutyoroghattak, jó sokáig elmaradt. Gondolom, a lelkére kötött. 


Szerettem volna, ha VALÓBAN szereti New Yorkot. És nem csak jó anyósként próbál megfelelni a kialakult helyzetnek, amelynek során ilyen tengernyi messzire el lettem távolítva az ő szigorú szerető látóköréből. Hisz ha kinézett az ablakon, és nem is látta az autót a parkolóban, a kiszűrődő fényből ítélve, mindig tudta, rendben odahaza vagyok, és ejnye, de későn fekszem megint.


LEHET, hogy szereti New Yorkot. Lehet, hogy nem csak amiatt, hogy hozzám közelebb kerüljön. Elvégre New Yorkot szeretni nem nehéz. Esetleg neki, anyának. Bár, jóllehet, mint annyi minden mástól, el tudott ettől is vonatkoztatni addig, amig csendben IGAZÁBÓL szereti New Yorkot.
Úgy intézte, úgy tűnjön, a tengerparti sétájával részéről megoldotta a búcsút. De akkor már éreztem, hogy a várostól is szeretne valamiképp elköszönni. 

Csak intettem, és jött is. Nem kérdezett, én sem magyaráztam. Órák voltak már csak a gépünk indulásáig. Újabb hóviharral ijesztegették a repülőmadarakat s bennünket. Csendben zakatoltunk le a folyó partra, és hátrahagytam, nézzen szembe a várossal. Mint az első esték egyikén, amikor olyan izgatott volt a panoráma előtt, hogy a szívverését is hallani lehetett. Most nem feszültséget éreztem. Hanem szigort. Nem a túrista kiszolgáltatottságával és rácsodálkozásával, hanem kimérten, ugyanakkor messzemenő - és mégsem feltétlen - szeretettel, határozott mozdulattal támaszkodva a korlátra nézett körbe. Le is ült egy pillanatra. A nyáron napozásra pompás nyugányon kicsit hanyatt is dőlt, behúnyta a szemét. Majd a Bronx felett tornyosulni indult hófellegek felé ráncolva homlokát, felpattant, és elszántan elindult fel a partról az utca felé úgy, hogy vissza sem nézett többé:


- Menjünk! - vezényelt.


New York, 2011 február 5.

Egy kép / Bekeretezve

Meggyőződésem, hogy - a nyújorkiak közül is - csak nagyon kevesen tudják, hogy nem teljesen véletlenszerűen épült a város. Mindig is felbukkantak olyanok, akik vélt vagy valódi összefüggéseket igyekeztek napvilágra hozni a city nevezetességeit illetően. Egy úriembert mostanság épp azért hurcolnak meg, s próbálják rábizonyítani, hogy eszement, mert akkora érdekekkel vette fel a harcot, mint egy soktucat emeletes toronyház építése egy bizonyos helyen.

New Yorkban van (legalább) két pont, ahonnan nézve hajlik az ember elhinni, hogy annak a szerencsétlennek mégsem ment el az esze. A két pontban állva ugyanis meggyőződhetünk róla, hogy az amúgy egymástól mérföldekre levő építmények mégiscsak valahol összefüggenek.

Az egyik ilyen pont Brooklyn Prospect Parkjának csücskében van, a Grand Army Plázán ahol a brooklyni diadalív uralja a teret. És ha pontosan a park félkörívének a közepén állunk meg, éppen szemből látjuk a diadalívet, aminek ívében a város másik (és tegyük hozzá, nagyon távoli részében) álló Empire State Building helyezkedik el mértani pontossággal. De hát a XXI. század Amerikájában azzal érvelni egy negyedkilométer magas építmény ellen, hogy az megszünteti ezt a varázst...

A másik ilyen pont pedig a - szintén brooklyni - Washington Street az East River partján, a DUMBO-nak nevezett körzetben található, ami onnan kapta a nevét, hogy a szárazföldre is jócskán beívelő Manhattan híd hajol fölé (Dumbo - Down Under Manhattan Bridge Overpass). Ezt mutatom most meg - pontosan az utca közepén megállva.

Amig el nem ütnek, a kép címe legyen:

"Bekeretezve"

Helyszín: DUMBO, Brooklyn, NY

Időpont: 2011 január 30.