Budapest az utazásaim Szatmárig tartó pillére. Olyan, mintha az Óceán partján állna, innen csak átszippant az út New Yorkba. Jó itt elidőzni, legyen szó érkezésről vagy épp visszautazásról. Egyféle zsilipkapu ez, amit úgy rendeztem be magamnak, hogy segítsen önmagamnak a minél zökkenőmentesebb átlépésben. Akár ide, akár oda. Ennek alapszabálya a kötetlenség, amit talán leginkább Lacika barátom értett meg, akivel ezek a zsilipes budapesti tartózkodások az évek során szorosan összefonódtak. Ő olyan romantikusan fogja fel ezeket az utazásokat a reptér várójából figyelve azokat elémjövén vagy kikísérőben, mint amilyen én is lennék még mindig, ha nem öregedtem volna kicsit bele a távolságokba, amiket elfogyasztottam s fogyasztok továbbra is a magam kiváltságaival a vállamon - melyek néha szárnyat, néha meg súlyfelesleget nyújtanak.
Mint amikor anyuval földet értünk két hete, az eső most is ugyanúgy köpködött Budapesten. Jauska bácsi, a sofőr, akivel minden szatmárinak óhatatlanul lehet már közös utazásélménye az elmúlt bokros évtizedekből, még az egykori Ozsetétől mentette át valamennyi rafinált modortalanságát a nemzetközinek számító személyszállítás oly virágzó mindennapjaiba. Egyszóval olyan dinoszaurusz féle ő, aki elefántként csörtet be a porcelánboltokba, és az irdatlan csörömpölés csak kedves muzsika a fülének. Ennek jegyében érkeztünk meg Budapestre végig élvezve Jauska bácsi feltételes tiszteletét, amelyben azért - és főleg a Shell kúti pihenőnél érezhető ez leginkább általában - benne van az is, hogy azért senki se vágjon fel, mert Amerikába utazik, mert Jauska bácsi már nemegyszer Németbe’ és Spanyolba’ is megfordult, úgyhogy csak hátrébb az agarakkal. Mindehhez csak annyi társul, hogy egész úton én egyetlen szót sem ejtettem ki a számon, az úriembernek csak indulás előtt szóltak, hogy az amerikás csávót Újpalotán a blokk előtt a szkáránál kell kitenni. Ezt anyu intézte, aki otthon elemében van, és mindig tudja, mikor kinek s mit kell szólni bármilyen ügy érdekében. S az ügy most éppen én voltam, a gyerek, aki visszautazik hazulról távolabbi otthonába felcuccolva, kis kitérővel a fővárosban. De ez éppen elég volt ahhoz, hogy Jauska bácsi minden gesztusában érzékeltesse, neki senki se dirigál, mígnem az egyik palotai benzinkútnál udvariasan leszedegette a bőröndjeimet és kedvesen búcsút intett nekem. Nem óhajtottam felesleges közjátékokba bocsátkozni, de kissé megszeppenve láttam, hogy ahol épp vagyunk - tegyük hozzá, az éjszaka kellős közepén - egy kihalt rész, ahol járda sincs, legfennebb az autóút szélén lavírozhatnék odébb a kofferokkal a temetőig, s talán pirkadatra oda is vonszolnám magam Lacika bejáratához. Előtte még Jauska bácsi méltatlankodásának is hangot adott, hogy nem pontos összeggel számolok el, mert honnan legyen neki visszajáró? Hát, azt tetszenek hinni, hogy ő egy bank, egy valutabeváltó, akinél csak úgy glédában állanak a magyar forintok?... Amikor csendesen megkértem, semmiesetre se hagyjon itt, hanem a megegyezés szellemében fuvarozzon le a megbeszélt címre, úgy hatott, mintha arcul csaptam volna, sőt, szembe is köptem volna. Jauska bácsi kifejtette, hogy hát mondani kell, kérem szépen, mondani... Én odamegyek, ahova a kedves kuncsaft akarja, kérem. Nekem egyéb dógom sincsen, mint itten furikázni magukkal keresztbe-kasul. Aki utazni akar, az menjen a repülőtérre vagy az állomásra, ne kóricáljon itten, kérem, éjnek évadján a kártierekbe. Itt van ez a pasas, ez is Angliába megyen, hoz be autót eladni, bisnicár, neki indul a gépe hajnalba, ott kell lenni a repülőtéren. De nem baj, elviszem én magát, drága, ahova akarja. Mondani kell.
- Hát mondom.
Lacika számára már évek óta semmi meglepő nincs abban, ha legszebb álmában háborgatom. Ez csak azóta kényesebb dolog, hogy új lakásában nem működik a kaputelefon, így személyesen kell lejönnie ajtót nyitni. Általában ezt szívesen megteszi, mint legjobb barátjának, bár néha alszik is tovább lábon járva. Előfordul, hogy kap magára valamit, de néha csak alsógatyában slattyog le a lépcsőn, és ajtót nyitva mindig kedvesen megkérdi:
- Na mi van, te, megjöttél?...
Legmegdöbbentőbb érkezési élményem vele kapcsolatosan az, amikor egyszer Miska barátommal, aki alkalmasint Lacika öccse, toppantunk be - szokásunkhoz híven - egy igencsak kalandos út után, kora hajnali órában. Lacikánk akkor narancsszínű flottír fürdőköpenyben csoszogott fogadásunkra, amiben úgy festett , mint egy jóltáplált pufók csibe. És ez mindannyiunk szeméből kiverte akkor az álmot jó időre. A narancssárga köpeny, mint egy figyelmeztetés ma is ott függ a fürdőszobában, mint a zöld-narancs trend lakásdizájn része.
Amint említettem, a budapesti tartózkodásom, elsősorban Lacikának köszönhetően intenzív csillaut, a teljes kikapcsolódás. Főleg az állandóság miatt. Egyik ilyen állandó a mélyhútött keserűlikőr vagy az isteni házipálinka, mellé mennyei hazai harapnivalóval, amiben bármi lehet füstölt szárazkolbásztól, szalonnán keresztül otthonról küldött töltöttkáposztáig.
Mi ketten már rég olyanok vagyunk, hogy a Muppet Showban gondolkodás nélkül kapnánk egy szélső páholyt valamennyi előadásra életünk végéig. Ehhez azonban még egy kis időnek kell eltelnie, mi addig is intenzíven megnevettetjük egymást, és örömmel iszunk valahányszor alkalmunk adódik a viszontlátás nagy örömére. Az öröm Lacikában is tudatosult, amire felérünk a kapuból. Addig rájött, felesleges arra a pár órára visszafeküdnie, amíg az irodába kell indulnia, és inkább nekiveselkedünk a történeteknek, és minden előkerül, amit állandóság kapcsán éppen fennebb kezdtem el felsorakoztatni. Én pedig időátállási gondjaim miatt inkább át sem álltam, így teljesen odaadóan tudtam élvezni rég várt találkozásunk meghitt (hajnali) pillanatait.
Amikor magamra maradtam kedves városommal, teljesen átadtam magam kedvenc passziómnak, a spontaneitásnak. Olyan világot élünk, hogy mind kevesebb helyzetben engedhetjük meg magunknak a spontán dolgok luxusát, éppen ezért végtelenül szabadnak éreztem magam a szemerkélő esőben baktatva. És a szürkeség ellenére is elmondhatatlanul szépnek és ízletesnek éreztem mindent, ami körülvett. A délután estébe nyúló része valahogy Budán talált rám. A Karinthy utcán régi jóbarátom jutott eszembe, akivel valahányszor erre jártam, igyekeztünk közös programot tervezni, s valahogy mindig nehezen jött össze. Most a véletlenre bíztam, hisz nem is tudta, hogy akár be is csengethetek hozzá, ha éppen úgy akarom. S becsengettem. A hangjában kissé zavart öröm volt, amikor a kaputelefonon válaszolt, és azonnal betessékelt. Örömmel láttam, jutott annyi ideje, hogy egy csinos alsónadrágot magára kapjon. Őt is az ágyból riasztottam, hát ki. De nem mert korán fekvő. Felajánlottam udvariasságból, hogy később visszajöhetek, de Laca nem akarta ezt a remek alkalmat a velem való találkozásra elszalasztani, és megkérte az előosonkodó fiatalasszonyt, később majd nézzen vissza, hogy tovább konzultáljanak a már elkezdett vonalon... A konyhában üldögéltünk illogatva, ahol mindig van egy polc tele márkás csokigyűjteménnyel, romániai konzervekkel és finom italokkal. A konyha pillanatnyi állapotából mindig lehet következtetni az elmúlt időszak legjelentősebb házibulijaira, azok hogyanjaira és intezitására. Laca pillanatok alatt szalonképesre rittyentette magát, bár hazudnék, ha azt állítanám, zavarbaejtett a boxere. Hiszen nem először s valószínűleg nem is utoljára láttam így Bartos barátném bátyját, aki hosszas barátságunk során ugyanúgy életembe sodródott. Így egy Lászlóval máris több van nekem Budapesten, és ő is egy jóbarátom testvére ugyanakkor - bár ennek ebben a kontextusban igazán sok jelentősége nincs. Van bennünk egy lényeges közös pont: imádjuk Budapestet. Épp ezért volt nagy öröm számomra az esti séta, amit Lacától kaptam bejelentetlen érkezésem ajándékául. Azt hiszem, nincs annál felemelőbb érzés, mint kellemes pillanatokat olyan emberekkel megosztani, akik ugyanolyan lelkesedéssel élik meg, mint mi magunk. Pár lépés után a Gellért téren voltunk, ahonnan az épp megáradt Dunát és a felújított Szabadság-hidat is befogtuk tekintetünkkel. Örültem, hogy az ötlet Lacától jött, sétálnánk át a hídon le a belvárosig, mert így jó nagyot ölelkezhettünk az esti fénybe öltözött várossal, miközben megannyi történet és emlék kerül terítékre. Ezekben a beszélgetésekben barátaimmal az a legértékesebb, hogy minden pillanat olyan, mintha idő és távolság soha nem is ékelődhetne közénk. A város pedig, mint magára ölelő szeretet kísér csendesen végig utunkon, és igyekszik legszebb arcát világítani meg felénk, miközben átérve a hídon, a Vásárcsarnoknál betérünk a Váci utcába, hogy lassú léptekkel ritmust adva beszélgetésünknek mind közelebb kerüljünk a Belváros koraesti villogásaihoz.
Másik biztos pontja budapesti vizitjeimnek Monesz, aki unokatestvérem s ama bizonyos családi ágból keveredett ki Budapestre, amelyikről Misi bátyám kapcsán szóltam volt korábban. Mónival sokmindenen mentünk már keresztül együtt, és kapcsolatunk inkább testvéri volt mindig is, még fiatal gyermekkorunkban, amikor Udvarhelyen vagy nagymamás vakációzás idején Szatmáron követtünk el mindenféle ifjonti komiszságot a világ ellen, és aztán is, hogy Moni egy huszárvágással Budapestre telepedett lassan két évtizeddel ezelőtt, és biza nem kevés kaland tette színessé ezeket az esztendőket, amelyeknek magam is időnként részesévé válhattam. Talán az egyetlen dolog, amit velem szemben sem tudott sohasem átlépni Monesz, az a mind harsányabb horkolás, ami időközben jellemzővé vált éjszakai pihenésemre. Ez pedig az egylégterű lakásban módfelett enerválttá tette kedvenc unokatesómat, így egyéb megoldást kellett fontolóra vennünk budapesti tartózkodásaimra. Nem mondom, hogy Lacika csapkodta a seggét örömében, ha horkolni hallott még a falon túlról is, de legalább nem rúgdosta éjszaka a fejemet, hogy hagyjam abba. Bartos Lacánál meg fel sem merült a téma, mert ő meg hangosabban horkolt, mint én. Mónihoz ezúttal egy nagy családi örömre okot adó alkalom is vitt amellett, hogy mindenképp megtaláljuk mindig a módját egy-egy jól irányított közös programnak. Babalátogatóba nem szeretek menni, mert ilyenkor az embertől azt várják, igazolja a szülők már jól kifejlett véleményét, amely szerint ez a valaha látott legszebb gyermek a világon. Én pedig egyik babát sem látom különösebben tetszetősnek. Ahhoz egy kis időnek el kell telnie, és a babának legalább annyira széles látókörűnek kell már lennie, hogy feltételek nélkül kedveljen engem. Ha erre az érzelemre már érett, akkor a barátságunk a kis poronttyal mesebeli magaslatokat érhet el. Bunkó és magamnakvaló felfogásom ellenére azonban Mónihoz jó volt betérni egy következő délelőttön. Az Udvarhelyen hiányolt nénémet is itt találom főállású nagymama szerepben. Beszélnivalónk akad bőven, és a baba ebben nem zavar bennünket, miután megsúgtam neki, hogy igyekszek majd elvárásainak megfelelő amerikai nagybácsija lenni idővel, csak még cseppet gyakorolnom kell. Azt hiszem, ebbe simán beleegyezett, és zokszó nélkül tűrte, amíg meggyámbászom. A drága kis jövevény szerelem gyümölcse egy mellékvágányra siklott házasságot, és egyéb több-kevesebb lármával elhalkult viszonyt követően. És nincs kétségem afelől sem, hogy mint olyan, szép lesz. Mondom, csak egy kis időt még... Az aput munkában találom, most sokadmagáért hajt egyzserre, kicsit fáradt is emiatt. Mónival nagy budapesti csavargások, hosszas séták, koncertélmények, színházi esték, széleskedvű mulatérozások, és megannyi emlékezetes beszélgetés köt össze felnőtt korunkból. Az, ahogy mindig jókat tudtunk derülni a magunk és egymás szerencsétlenkedésein vagy épp sikerein. Mindketten érezzük ezek hiányát, s azt is tudjuk, hogy mindkettőnk ideje nagyon korlátozott ebben a pillanatban. Mégis egy kis jelképes próbálkozást teszünk erre. Csak a régi szép idők kedvéért. Ez most csak egy ilyen. De tudjuk, hogy életünk mindig hozott érdekes fordulatokat, és váratlan helyzeteket. És olyankor mindig kiderült, hogy a mi viszonyunkban igazán semmi sem változott.
Lacika búcsúajándéka erre a látogatásomra egy kis téli fürdőzés a Széchenyiben. Miközben a szabadtéri medence fölé leszálló est sárga lámpafényeiben a nagy medence zsivajából felfelé törtető gőzkarikákat figyelem a medence fölötti teraszról egy törölközőbe burkolózva, hirtelen olyan könnyűnek, olyan OTTHON érzem magam. Azt érzem, hogy a kitágult világ mind otthon lett számomra, és most, hogy pillérenként zarándokolom be ezeket a drága helyeket és érintem meg sorra szeretteimet, a lelkem csordultig telik meg szeretettel és az abbéli hittel, hogy a legdrágább kincset én már megszereztem. Ami még hátra van életemből, az ennél már kevésbé fontosabb.
A reptéri búcsúzkodás sem olyan hosszas és nehézkes, amikor a gép magasba emelkedik, még arra is van kedvem, hogy lefotózzam a bágyadt napsütésben barnásan csillámló várost. S amikor Amszterdamban kissé egykedvűen várom, hogy a New York felé induló gép beálljon a kapuhoz, az is megfogalmazódik bennem, hogy azért ragaszkodom ennyire, azért őrzöm a szívemben a honvágyamat oly féltve, mert már tudom, hogy ha valamilyen oknál fogva ez nem lenne, ha kialudna, akkor semmi nem lenne, és senki nem lennék. Édes teher, amiről Tamási is említést tesz, mint aki magába szívta ennek a kiszélesedett világotthonnak a tanításait. A szülőhelytől és a Hegytől az Óceánon túli világokig.
Kicsit összerezzenek a megzúzmarásodott esti csendben Andersen mester mellett kuporogva, amikor üzenetet kapok, hogy a lakótársék hazaértek a felfedező körútból, hagytak nekem kulcsot a postaládában, amennyiben később érkeznék. Megköszönöm az öregnek, hogy türelemmel, és félbeszakítás nélkül hallgatta meg meséimet. És a csikorgó havon a Fifth Avenue világossága felé veszem az irányt.
New York, 2011. március 14.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.