Huszonnégy óra a szigeten / III.

Nantucket szigetét 1602-ben fedezte fel Gosnold kapitány az amerikai partok felé tartva, és alig pár évtized múlva a bálnavadászat központja lett az óceánba burkolózott sziget, sőt 1800-ban a bálnászat világfővárosa lett. Mindezek ismeretében, és a Kokóról eddig elmondottak tükrében cseppet sem lepődtem meg, amikor a hetekben egy olyan fotót kaptam barátomtól, amelyiken épp egy partravetett cethal hátát mássza. Ha az ember böngészi az ismerősei fotóit, jobbára arról kap közelképet, hogyan pisilt bilikébe először a kislyányuk, hogy nézett ki Karcsi, amikor berúgott és kifestették a képét vagy mit ettek a vendéglőben a múltkor, amikor Arankáékkal voltak együtt Bivalybasznádon. A másik kategória, aki önmagát fotózza, lehetőleg rossz minőségben és telefonnal. Jobbára semmi egyéb sem látszik a képen, csak önmaga eltorzult és homályos képe, de a képaláírás bármi lehet, mert elhisszük, hogy az a kép a Champs Elysées-n készült, Horvátországban vagy épp a Szigeten. Úgysem látszik semmi rajta. De régi ismeretségünk okán és margóján bizalmat szavazunk neki, és elhisszük. Kokóval nem kell ilyen kompromisszumot kötnöm, mert ha bálnával van lefotózva, akkor bálnával volt valóban, ha a hétfejű sárkánnyal kardozik, akkor az biztos legalább hétfejű volt, és biztos, hogy kardoztak. Kérdem tőle az autóban, hogy mégis, hogyan lehet azt megoldani, hogy az ember ott legyen, ha egy bálna valahol felbukkan a parton.


- Adva volt a dolog - mondja végtelen természetességgel, mintha az emberek zömének a kert végében sziesztáznának a bálnák - kisodorta az óceán a partra, nem tudott már visszamenni. Este fél tíz volt - teszi hozzá, és számomra még mindig nem világos, hogyan esett a dolog. Már hogy ki az, aki amint egy cethal Nantucketben a partra vetődik, este fél tízkor el is szalajtja a hírmondót, akárhonnan is, a föld alól is keresse fel Kokót, és tudassa vele, hogy a parton egy bálna fetreng. Meggyőződésem, hogy még a polgármester és a tűzoltók is csak jóval Kokó után kaphattak értesítést a bálnáról.


- Kimentem, fotózgattunk egy párat, mert aztán fogta magát és felrobbant - meséli könnyed egyszerűséggel, miközben megérkezünk a helyre, ahol a frissen házasodott fiatalokat vesszük be társaságunkba útban a sziget felfedezését megejteni.

Kata és Karcsi - nem az, akinek az arcát részegen összerajzolták a fentebbi történetben - nagy örömmel csatlakozik hozzánk, hogy feltételek nélkül átadják ők is testüket-lelküket Kokó-mester sziget-túrájának. Kérésemre első állomásunk a Kokó rezidencia, amit a kontinens felől, s kivételesen, nem az óceán felől érkező felhőszakadás kissé átmosott. Ettől függetlenül ez még helyi nevezetességnek számít, hisz mégiscsak Kokó (egyik) életteréről van szó. Kata máris ujjongva jelzi, mennyire örül, hogy ezúttal úgy látogat ide, hogy Kokó is itthon van. Mint mondja, legutóbb is ide indultak, és útközben találkoztak a házigazdával, akinek jelezték, hogy ide igyekszenek, s amaz a tőle megszokott szeretettel üdvözölte ezt a remek ötletet, és hozzátette:


- Az nagyszerű, menjetek csak. Én nem vagyok most úgysem otthon!


Az udvaron száradó cuccok között besorakozunk a lakásba, ami ezzel meg is telik. És Kokó máris egy lexikont vesz elő egy gondosan magasra helyezett polcról. 


- Tessék. Üsd csak fel ezt az amerikai lexikont a Várad szónál. Vagy az Oradeanál. Benne van! Nem azért mondom, de ezek az amerikaiak tudnak valamit...Ha az én Váradom benne van az amerikai lexikonban, akkor az már valami.


Szatmárt hiába keresem, az nincs a könyvben. De Kokó megnyugtat, ez semmit sem jelent, és emiatt ne legyek módfelett elkeseredve, mert előfordulhat, hogy a lexikon munkálataiban részt vett egy úriember, akinek köze volt Váradhoz, és az csúsztatta be a szócikket. Ne szomorkodjak most emiatt. És bevallotta nekem, hogy nagy dologra készül. Van ugyanis Nantucket főutcáján egy szélrózsa, ahol jelzi, mekkora távolságra van innen New York, az Északi Sark vagy Kalkutta. És ő azt tervezi, oda be fogja vésni Nagyváradot is.


- Bár lehet, hamar kiderítenék, ki tette, mert mindenki tudja, honnan vagyok, és már csak én vagyok itt a váradiak közül... - majd hozzáteszi, hogy rendkívül jó, baráti viszonyt ápol a hatóságnak számító rendőrökkel is a szigeten, akik nem büntetnek, csak rászólnak az emberre, ha helytelenkednek. Legfennebb, ha a jó szó nem hat, akkor van irgumburgum, de egyéb durvaság csak legvégső esetekben.


- Mint például, amikor éjszaka kimentünk fürdeni a partra és jöttek szólni, hogy ne hangoskodjunk, mert nem illik, de mi csak hangoskodtunk, és akkor megint szóltak, hogy elhajtanak, ha így folytatjuk. De mivel csak nem hagytuk abba, elküldtek. Ha azonban rendesen viselkedsz, semmi bajod nem lehet.


Az éjszakai fürdőzésre az óceánban még sokszor kitértünk, nem mintha nem írnám alá, hogy nagyszerű dolog, de Kokó azt is elmesélte, hogy a világító medúzák miatt is érdemes megejteni egy-két éjszakai fürdést az óceánban, de az sem baj, ha van emellé pár üveg sör is és sok jóbarát. Mert a medúzák világítanak a sötétben.


- Ezt pedig, sajnos, nem lehet fotózni. Ehhez ott kell lenned! Úgyhogy ma este, a bolgár buli után...


Ez a bolgár buli Damoklész kardjaként lebegett egész nap a fejünk felett, mint a színpadi fegyver, ami azért van ott, hogy egyszer elsüljön.


A Kokó-rezidencia után a sziget második legfontosabb látnivalóját kerítjük sorra, a jó öreg világítótornyot. A Brant Point Lighthouse jelentőségét nem csak építésének éve, 1746 adja, hanem az is, hogy amerika mindenkori második világítótornya volt építésekor. A szigeten három torony van, amiből vendéglátónk legalább kettőt helyezett kilátásba megtekinteni a délután során. Amíg mi az épületet csodáltuk, Kokó egy túristával osztott meg fontos elméleteket a polárszűrőkről és a tájfotózás rejtelmeiről. Én még mindezen felül pluszban azon is gondolkodtam, milyen lenne, ha New Yorkban vagy akár Szatmáron is a strand bejáratánál kibújnék a lábbelimből, s ott hagynám. Mert a szigeten így jártunk el. Az autóból kiszállva, a járdaszélen hagytuk a lábbelit és úgy mentünk le az öbölbe. A toronynál tett villámlátogatásunk során egy ukrán túristával is összefutottunk, pontosabban beleestek a fotónkba párjával, és megállapítottuk, hogy ha nem ukrán lenne, akkor teljesen bizonyosak lennénk benne, hogy ő Kiszel Tünde. Odébb pedig egy jamaikai pajtás örömében osztoztunk, aki éppen az estebédre valót fogta ki az egy luxusóceánjáró által felhullámzott vízből. Ezzel a sok örömmel a lelkünkben folytattuk utunkat Siasconset felé, ahol a várva várt fürdőzésnek járhattunk utána, ami ebben a kánikulában talán a legvonzóbb tengerparti program. Talán a régi malom, a szintén 1746-ban épített s ma is  működő fa szélmalom az egyetlen dolog, ami miatt lelkesen ugráltunk ki az autóból a York Street sarkán. A malom őröl is és múzeum is, így nem tudom pontosan, a molnár vagy a múzeumőr volt az, aki kikandikált az ajtón jöttünkre, bár jóllehet, mindkettő. Vidáman körbeszökdécseltük a malmot, valószínüleg nyugtázta, hogy újabb bolondok bukkantak fel a malom évszázadokba bújtatott csendjében, majd Sconsetig meg sem álltunk.

Siasconset a kicsi sziget másik apró települése a keleti végeken. Kérdem, miért Sconsetnek nevezik, ha egyszer Siasconset, és Kokó elmagyarázza, hogy, mert ez így van és kész. Sconset kissé félreesik a turistaútvonaltól, így ide csak azok jutnak el, akik bírnak negyedórát kerékpározni vagy netán egy hosszat sétálni. Ebből van talán a legkevesebb ebben az országban. A szigeten még ennél is kevesebb. Így aztán Sconset a nyugalom otthona. Nem mintha Nantucket veszett ritmusban dübörögne, itt azonban még a házra futtatott rózsalugasok kapaszkodását is hallani. Ha jól számolom, két és fél utcája van. A harmadik utca ugyanis már fél lábbal az óceánban van.


- Maholnap az következik, azt is elviszi az óceán - magyarázza Kokó - Sorra nyeli el az utcákat, telkestől, házastól. Ez az egyetlen, amivel nem lehet szembeszegülni.


Hosszan elmélkednénk még Sconset emígyen megpecsételt sorsán, azonban vezérünk megsürgeti a tengerpartozást, és szilárd ígéretben rögzíti, hogy a fürdőzés után majd jóleső fáradsággal, s már kissé hűvösebb délutáni szellőben csatangoljuk be a környéket. Hiszen Sankaty és a másik világítótorony még vár ránk. Hogy a többit ne is említsem.


New York, 2011. szeptember 7.

Huszonnégy óra a szigeten / I.

- Eszedbe ne jusson szálloda után nézni, szezon van, az most megfizethetetlen. És autót sem kell bérelned, felkaplak a reptérről reggel. Tudsz biciklizni? Mert ha van kedved, mehetünk kerékpárral is, be is szerzek neked egyet. Lemehetünk a tengerre is, természetesen , körbejárjuk a szigetet, és megmutatom neked a belvárost is. Kimegyünk a világítótoronyhoz is és a napnyugta az öbölben lesz... – ezeket Kokó utazásom előkészítésekor sorolta elém telefonon, mint egy ellentmondást nem tűrő programszervező menedzser és személyi titkár. És ha megpróbáltam udvariasan tiltakozni, hogy ne szervezze túl magát, csak legyintett:


- Egész nap ezt csinálom, eggyel több már nem számít. Várlak.


Ha életemnek akár Kokóval, akár a szigettel kapcsolatos előzményeit szeretném feltárni, sokkal messzebbre kellene időben visszanyúlnom, de úgy gondolom, egyszerűbb, ha hagyom, hogy úgy bontsa ki magát, ami fontos, ahogy ezt a pillanatot felelevenítem most.


A huszonnégy órás kalandtúrám onnan kezdte tekervényes útját, hogy lekéstem a kora reggeli gépet. Ezt már akkor sejtettem, hogy bekövetkezik, amikor még a buszon zötyögtem a JFK felé, és egy hirtelen fékezésnél az Ozone Parkban az egyik American Airlines pilóta poggyásza és a Delta utaskísérőjének utazótáskája közösen saját életre kelt, ezzel némi életet vitt a hajnali busz életébe, mikor rádőlt a békésen szendergő indiai származású hordárra az elülső széken, persze mindenféle faji megkülönböztetés nélkül, csak spontán, és ugyanakkor néhány másodperc elhallgatásra késztette a nagyhangú spanyolajkú kiszolgáló személyzetet, akik napszaktól függetlenül harsányak és hangosak minden körülmények között. Akkor jutottam akkora mozgástérhez, hogy az órát megnézzem, s belássam, felesleges aggódnom: semmiképp nem érem el a gépet. Életemben nem fordult elő velem, hogy repülőt lekéssek, de most örültem is, mert legalább került időm reggelizni és élvezni a szabadnapos szemével a reptér szolgáltatásait. Azonnal jeleztem is Kokónak, akiről tudtam, hogy késő éjszaka még egy partiban tartott ügyeletet. Ő pedig szemrebbenés nélkül vette az üzenetet – bár nem emlékszem, képes voltam-e valaha is Kokónak bármi olyat mondani, ami kihozná a sodrából. Ha nem akarok túlozni, úgy fogalmazok, Kokó kifejezetten örömét fejezte ki amiatt, hogy lekéstem a gépet. A következő gép két óra múlva indul, addig megold egy-két ügyet a szigeten. Ez legalább úgy hangzik, mintha Kokó fennhatalma alá tartozna Nantucket adminisztrálása, és mint később megviláglik előttem, ez nem is áll olyan távol a valóságtól. 


- Nincsenek hozzászokva, hogy szabadnapom legyen. Szabadnapom van. Talánegyszer, amikor New Yorkban voltam vagy Ági barátunknál két éve, akkor voltam szabadnapos. Ezek tíz éve tudják, ha a szigeten vagyok, akkor itt vagyok, és dolgozom. – magyarázta Kokó már az autóban, amikor a reptéren felkapott, és percenként legalább kétszer csörrent meg a telefonja.


Nantucket olyan volt, mint amilyenre számítottam. Egy sótlan rántotta, némi túlpörkölt Dunkin’ kávé és szőlődzsem okozta reggeli után a szűk egy órás repülőút annyira feldobott, hogy amint a gép kerekei behúzódtak, és az utaskísérő kiosztotta a kék csipszeket, el is aludtam, s már csak arra ébredtem, hogy a térképről és fotókról jólismert vitorlás csónak alakú sziget ott csillog a reggeli napsütésben a végtelenül kék óceánban fehér szegéllyel, mintha fodrot hordana a zöld, barnafoltos ruháján. 1671 óta jegyzik településként, és külsőségekben nem is nagyon sokat változtattak rajta, sőt, amint felkészült idegenvezetőmtől megtudhattam, szigorú szabályok védik a sziget arculatát.


- A sziget korszerű, teljesen megfelel az évezred elvárásainak, de az épületek külsejét nem szabad módosítani. 


Épp egy kékre festett ház mellett haladunk el, és Kokó folytatja a gondolatot:


-  Ez az egyik ritka kivétel. Ugyanis a szigeten törvény szerint minden házon meg kell hagyni az eredeti faburkolat színét. A tulajdonos, ha talál okirtaot, ami bizonyítékként szolgál arra, hogy legalább száz évvel ezelőtt más színe is volt az építménynek, talán akkor megengedi neki a város, hogy átfesse, mint ezt is.


Menetközben elnézést kér a rázós macskakövekért, de mint kiderült, az utat egyszer leaszfaltozták, majd a város úgy döntött, nem az autóké az elsőbbség, hanem a hagyományé, és felszedték az aszfaltot, és visszahelyezték a macskaköveket a belvárosban, addig sem száguldoznak az ideérkező gazdagok, akik az autóik nélkül nem bírják a létet elképzelni még e falatnyi földdarabon sem...


Nantucketben minden a hagyományokról szól, épp ezért nagyon kevés jel enged a globalizációba fulladt Amerikára emlékezni itt.


- Itt hiába is keresnéd, nincsenek multik, nincsenek gyorséttermek... Egy szupermarket van, de annak a létezését is alaposan megszabályozták. Itt elsősorban a kis helyi – és sok esetben hosszú tradíciókon alapuló - családi kisvállalkozásokat akarják élni hagyni.


Az egész évben itt élő emberek nem gazdagok, legfennebb is csak egy erős középréteghez tartoznak, ami amúgy a világban kihalófélben van a mindenféle válsághullámok következtében. Azok azonban, akik idejárnak nyaralni és ideiglenes rezidenciákat tartanak itt fenn, azok igen.


Szabadnap ide vagy oda, Kokó első útja a Flowershez vezet, ami egy patinás kis 3 szintes virágbolt, antikvárium és ajándékkereskedés. Már első pillanatban egy sor mosolygós embernek kell bemutatkoznom, miután Kokó lelkesen ismételgeti, hogy íme, az ő hazájából van itt valaki, és ma nagy feladat vár rám, ugyanis meg kell ismernem a szigetet. Mindenki elismerően bólint, és jelzi, a legjobb kezekben vagyok, csak bírjam az iramot, amit vendéglátóm diktál... S ami igaz, az igaz, mindig tudtam Kokóról, hogy minden végén égeti a gyertyát, és úgy éli életének minden napját, mintha az a legutolsó lenne, és aztán vége szakadna minden gyönyörnek, ami a világot jelenti. A szezon utáni téli hónapokat odahaza, Európában tölti. Minden alkalommal máshonnan jelentkezett be egy-egy meredek fotósorozat erejéig... Hol Skóciából, hol Belgiumból, vagy a Tátrából illetve a Nyugati havasokból kaptam közelképet arról, hogy sziklán csüng, búvárkodik, skanzeneket látogat, barlangokban bújkál, bulizik vagy épp egy torony tetején integet. Meg vagyok győződve róla, hogy az emberek zöme egy életen át nem él annyit, mint amennyi élményről Kokó pár hónap alatt összegyűjtött fotókollekciója tanuskodik.Ha a szigeten van, már kora tavasztól zajlik a szezonnal együtt, és két műszakban intézi a virágüzlet mindenféle dolgait illetve a partiszervíz mindennapjait. A szigeten, ahol egy-egy lakodalomra vagy egyéb haccacáréra akár milliókat is fordítanak, számára mindig akad munka, és büszkén kapja elő az üzlet polcáról az óriási albumot, amely „néhány” jelentősebb munkáját mutatja be képekben. 


- Leszervezem, megbeszélem, egyeztetek, megcsinálom, felszereljük, és noha nem én vagyok hivatalosan a fotós, de ezeket mind én fotóztam... Mindent meg kell tudni csinálni.


S amikor azt kérdem, hol tanulta a virágkötészetet, meg ezt az összes egyéb hasznos dolgot, ami immár kitölti minden idejét, csak kacag:


- Elloptam. Ebben a szakmában nincs iskola, lopni kell. A munkatársaktól. Meg magadtól felfedezni új dolgokat. Én szeretek kísérletezni.


Pár perc múlva ismét a repülőtér felé robogunk, és miközben mindenkinek integetünk és dudálunk, és miközben mindenki integet nekünk és átkiabál: „Hi, Coco!” , „Hello, Coco!” , „How’s it going Coco?”, megnyugtat, nem azért megyünk vissza, hogy hazaküldjön a következő géppel, hanem virágszállítmány érkezett. És ugyan szabadnapja van, de ezt a virágok nem tudták előre, és egy helyi legény társaságában felsorakoztak a reptéri raktárban.

- Most pedig hazaviszlek a szállásodra, előtte megreggelizhetünk, éhes vagy? És amig én elrendezem a virágokat, te elrendezkedsz, és mienk a nap! A főnököm házában fogsz lakni, ő hétfőn Bostonban van mindig. Megfelel? – nyitja az ajtót a pazar rezidenciához. Lényegtelen, mit habogok, máris magamra hagy az otthonos kúriában, és ígéretet tesz arra, hogy reggelire majd Kokó-kenyeret eszünk:


- Van biza, kenyér, amit rólam neveztek el a szigeten, majd meglátod! – mondja büszkén.


Én meg csak azon csodálkozom zuhanyzás közben, vajon a szigetet miért nem keresztelték még át Kokó nevére. Biztos, hogy csak adminisztratív akadályai vannak ennek is...


(folyt.köv)


New York, 2011. szeptember 1.