Hogyan lettem légiutaskísérő... (7)

A próbálkozások évei - sikerek és kudarcok

Tom távozását követően a New York-i állomás éléről csendes petyhüdtség telepedett ránk, azaz egy pocsolyaszerű állóvízben kaptuk magunkat, ahonnan senki igazán nem akart bennünket kirángatni. A cég a maga nagyságában hajthatatlanul masírozott előre, és rendületlenül olvashattunk, hallhattunk a Southwest sikereiről, eredményeiről és a rengeteg pozitívumról. Csak mi ott lenn, a mindennapi munkások nem nagyon éreztük ezt - például New Yorkban. Nem is csodálkoztam cseppet sem azon, hogy sorra alkalmazták a huszonéves fiatalokat, és azok ugyanolyan gyorsan sorra tovarepültek tőlünk. Más cégekhez vagy el innen, akárhova. Ugyanakkor egy keményebb mag is kialakulóban volt, talán egyféle összefogás volt ez a körülmények ellen. Ettől már kicsit jobban éreztük magunkat, és barátságok is elkezdtek kialakulni. Olyan kapcsolatok, amelyek aztán összehoztak bennünket azt követően is, hogy egyik-másikunk elhagyta a céget időközben. Páran közülünk sziklaszilárdan elköteleztük magunkat, hogy mindenképpen az in-flight álláshírdetéseket vesszük célba, és légiutasksérők leszünk. Hittük is, meg nem is a sikerét, de a szándék megvolt.
Amint korábban említettem, akármilyen légitársasági állást nehéz levadászni, az in-flight állások még ennél is sokkal ritkábbak és megközelíthetetlenek. Éppen ezért, amikor valamelyikünk éjszaka vagy hajnalban rábukkant egy frissen feltett légiutasksérői álláshirdetésre a Deltánál, az American Airlinesnál, a Unitednál, a JetBlue-nál vagy épp a US Airwaysnél, felhatalmazva érezhette magát, hogy az amúgy alkalmatlan időpont ellenére is körberiadózza a többi kollégát.
Az HR rendszer az óriáscégeknél Amerikában egy megközelíthetetlen erőd. Ha valaki behatóbban tanulmányozza akármelyik nagy légitársaság honlapját, akkor sem találhat e-mailcímet, levelezési címet és telefonszámot sem. Minden vonal egy sokopciós telefonközpontba jut, ahonnan - ha indokolt - kapcsolhatják a személyzeti osztályt, de jobbára úgy szoktak dönteni, nem indokolt, és nem kapcsolják. Nem lehet rezumékat küldözgetni kéretlenül, sem annak utánanézni, hol tart az ügyed, ha esetleg voltál oly szerencsés, és leadhattad hivatalosan az önéletrajzodat a pályázatoddal együtt. Azt pedig pláne lehetetlen kivitelezni, hogy egy elutasítást követően az ember megtudja, mi is az oka a döntésnek. Pályázat alatt lényegében sok esetben egy nagyon sok kérdéses személyiségtesztről, alkalmassági tesztről beszélünk, amit a rezuméd mellett online ki kell tölteni, és ugyanazt, ami az önéletrajzodban már szerepel, még egyszer, sokszor, néha nagyon sokszor újra és újra le kell írnod különféle formanyomtatványokba. Általában, egy jól begyakorlott jelentkezőnek is másfél órába telik online jelentkezni egy ilyen légi állásra. Persze, ha a szerver nem omlik össze. Ugyanis a rejtélyes éjszakai és hajnali meghirdetések ellenére, általában sok bennfentes tud a dologról kiszivárogtató fórumokról, mint a Glasdoor vagy az Indeed, ahol adott légitársaságok emberei jó előre kiszivárogtatják a kincset érő infót. Még nem vagyok tisztában vele, mennyiben szándékos ez, s mennyire marketing fogás ez is. Így aztán első órában annyi a jelentkező, hogy a szerver felmondja a szolgálatot, és az ember kezdheti előről leírogatni sokadszor is az életét és azt, miért is akar például légiutaskísérő lenni. Persze, mindenhol szorgalmazzák, hogy őszinte, a lehető legőszintébb válaszokat adja meg az ember, mert a program olyan okos, hogy a csalókákat kiszűri, és kidobja. Azt is, ha valaki „túl jó” - azaz olyannak tünteti fel magát. Nos, soha nem tudtuk, mi túl jók vagy nagyon gyengék vagyunk-e, de szerre mind ugyanazt az elutasító levelet kaptuk. S hogy mennyire nem emberi döntés áll emögött a leginkább onnan lehetett tudni, hogy sok esetben éjszaka s egyazon pillanatban kaptuk kézhez az elutasítást mindannyian. Sokára jöttünk rá - szintén szándékos vagy véletlen (?) kiszivárogtatásokból - hogy az HR rendszerek minden légitársaságnál nagyjából ugyanazt a programot használják, és ez válogat a sokszázezer beérkezett pályázatból, legtöbb esetben véletlenszerűen. Egyféle irányvonalat azonban mégiscsak megszabnak a program beállításánál, s ez elsősorban néhány kulcsszóban nyilvánul meg. A rendszer rá van állítva bizonyos szavak keresésére a sokoldalas pályázatokban. Ha valaki annyira kívülesik a szakmától, hogy azok a szavak nem jelennek meg önéletrajzában vagy a szintén elengedhetetlenül fontos kísérőlevelében, akkor semmi esélye sincs, hogy beadványát valaha is eljuttassa a gép élő ember elé.
Ha valakit valaha is valamiért felhívnak egy cég személyzeti osztályáról, az már-már olyan, mintha az ember közvetlenül beszélne a Jóistennel. Ilyenkor - hacsak nem rejtett számról hívnak - az ember lejegyezheti a kincset érő telefonszámot. A legjobb azonban az, ha az ember - mint ahogy ez Amerikában amúgy is szokás - nem veszi fel a telefont, hanem hagyja, hogy a hívó hagyjon üzenetet és abban hagyja meg a telefonszámot vagy egyéb elérhetőséget. Például az HR-hoz, a megközelíthetetlenhez. S akkor percek alatt felkerül a telefonszám az említett fórumokba, s az ügyesebbek le is lopják onnan, mielőtt a fórum szemfüles adminjai le nem tiltják azokat a légitársaságok kérésére.
Mintha a gazdasági turbulenciák lecsitultak volna 2012-re. Év vége felé teljesen felpezsdült az élet a markáns légitársaságok háza táján is. Az American Airlines-szal előzőleg már volt kapcsolatom, ugyanis amikor a Malévval közösen üzemeltetett New York - Budapest járatok beindultak, rádöbbentek, hogy nehezen fognak szót érteni az ide látogató magyarokkal, akik békésen leélték eddigi életüket anélkül, hogy angolul kellett volna beszélniük. Ezért egy korábbi pályázatomra reagálva állást ajánlottak nekem részmunkaidőben a JFK-n, ami abból állt volna, hogy napi 4-5 órában részt veszek a budapesti járat előkészületeinél, és elsősorban is a magyar utasoknak nyújtok eligazítást. Mivel a budapesti járat esti órában indult, nem volt összeegyeztethetetlen a hajnali munkámmal a Southwestnél, és elkezdtem a felvételi folyamatot az Americannal. Így a személyzeti osztályról is legalább 2-3 telefonszámot beszerezhettem, neveket, e-mailcímeket, ami a későbbiekben szerephez is jutott. Az én rekrúterem Goldin volt, akivel sokat érintkeztünk a felvételi ágas-bogas procedúra során. A legkiemelkedőbb - és számomra legmulatságosabb - szakasz a magyar nyelvteszt volt. (lásd Levelek New Yorkból a teljes történet végett) Goldin ettől féltett legjobban, én meg ettől féltem a legkevésbé. Felhívtam az adott számot, ahol egy arizonai kisvárosból Zsuzsanna szólt bele, és köszöntött. Társalgás volt a teszt lényege, és felolvasás, hogy Zsuzsanna megállapíthassa, valóban beszélem-e a nyelvet:
-          Az emberek annyira hajtanak, hogy bejussanak egy légitársasághoz, hogy minden meghírdetett állásra jelentkeznek, akkor is, ha semmilyen előírásnak és elvárásnak nem felelnek meg. Emiatt ezt a nyelvtesztet is nagyon szigorúan veszik, emiatt végig kell csinálnunk, akkor is, ha tudom, te nagyon jól tudsz magyarul.
Én igen, jól tudok. Sokkal nagyobb lett volna az izgalmam, ha angolul kellett volna akkor vizsgáznom. Be sem vallottam Zsuzsannának, hogy egyszer, jobb híján a Delta egy japánul beszélő légiutaskísérői hirdetésére is válaszoltam... A székelyudvarhelyről származó hölgy aztán engedte, a rend kedvéért olvassak fel neki Müller Péter egyik épp kezem ügyében lévő kötetéből, majd hivatalosan közölte velem: tudok magyarul. Ennek én mai napig örvendek.
A Southwest azonban nem osztotta az örömöm, és közölték velem, hogy amennyiben én az Americannal akarok pajtikázni, megtehetem, de előtte mondjak fel. Akármennyire is bizonygattam, hogy a két munka nem üti egymást sem erkölcsiekben, sem időben, a Szeretet Légitársasága hajthatatlan volt, s az sem hatotta meg, hogy az American hallgatólag beleegyezett, hogy párhuzamosan dolgozzam mindkettejüknél, hiszen ők meg jól tudták, hogy 4 órás részmunkából a minimálbérnél is alacsonyabb órabérért senki sem fog hanyatt-homlok odarohanni és hagyni csapot-papot. Én meg nem a pénz miatt vállaltam volna a munkát, hanem úgy éreztem, ennyit a közösségemért megtehetek, és egy plusz színfolt lenne az önéletrajzomon is. Amikor azonban az összeegyeztethetetlenség végső verdiktumként a Southwest részéről elhangzott, fel kellett Goldint hívnom, és lemondanom az állást egy nappal azelőtt, hogy az American Airlines igazolványt a nyakamba akaszthatták volna. Goldin nem lepődött meg, de nem leplezte azt sem, hogy nem örül. Az American aztán napokon belül csődöt jelentett és felfüggesztette a budapesti járatait - amelyek később már a Malév eltűnése okán sem kerültek menetrendbe soha többé. A Southwestnél sem lepődtek meg különösebben azon, hogy le akartam lépni, hisz már akkorra nyílt titok volt a konfliktusom a helyi vezetéssel és annak sleppjével, és az említett slepp azt is nagyon jól tudta, hogy nem csak én várok ugrásra készen bármilyen elfogadható lehetőséget ahhoz, hogy a LaGuardia-i csapatot otthagyjam. Nem is különösebben érdekelte őket, mert úgy tartják, mindenki és minden pótolható, s aki nem boldog azzal, ami van, akkor a legjobb az, ha olyan helyre megy, ahol megleli a boldogságát. Ennél tovább senki nem is foglalkozott a dologgal, és különösebb megtorlások sem voltak, ez tiszteletreméltó és megjegyzendő.
A régi brancsból Joe dobbantott előbb. Fogarty munkásként került a céghez egy Long Island-i kisvárosból, amikor engem felvettek. Később az operatív személyzethez igazolt, és így sok alkalmunk volt együtt dolgozni, együtt indítani a gépeket, miközben nagyon sokat csevegtünk. Azaz inkább ő volt a beszédesebb, én meg szívesen hallgattam. Az a féle kedves csirkefogó volt, akiről tudod, semeddig sem alapozhatsz rá, de szórakoztató vele az élet. Ilyen szempontból nagy szerelem volt ez a szó egy nemesb értelmében - bár nevezzem inkább kalandnak. Joe napokig szerteszét dolgozta az agyát ahhoz, hogy aztán egy ideig ne is halljunk felőle. Amikor meg valahonnan felbukkant, jobbára egy fotó volt a keresztbetett lábairól valahol Hawaii-on, Kaliforniában vagy épp a South Beach-en, Miamiban. Úgy járt Hawaii-ra, mint haza. Egyet gondolt, és hátára kapta a hátizsákot, másnap meg már csodálhattam a naplementéket általa az Csendes-óceánon. Néha csak leugrott Texasba a szüleihez egy kis kényeztetésre. Egyik éjszaka aztán izgatott sms-üzenetet kaptam tőle Austinból.
-          „Itthon vagyok a szüleimnél, és képzeld most mondja anyu, hogy magyarok vagyunk. Hát nem fantasztikus??????? Mikor mész legközelebb??? Veled akarok menni!”
Hogy melyik testrésze magyar, aztán sem derült ki, adott pillanatban gipsynek is vallotta magát, noha igyekeztem megérttetni a forró fejével, hogy az semennyire sem fenszi, és felejtse el, viszont szívesen meghurcolom Magyarországon, ha akarja. Persze, erre soha nem került sor, az ilyen jellegű beszélgetések és ígéretek a mindennapi társalgáshoz tartoznak Amerikában, senki semmit nem vesz komolyan. Eleinte csak olyasmit mondtam vagy ígértem, amit valóban hittem s gondoltam, de mikor rájöttem, hogy ez nem így működik, vidáman „belementem” mindenbe. Így kolontos barátomnak is csak ennyit válaszoltam, valahányszor Budapestre készült:
-          Ó, hogyne, Joseph, csak természetes, hogy velem jössz! Visszafoghatatlan izgalommal várom a lehetőséget! - s hasonlók...
Joe tőlünk előbb Los Angelesbe költözött. Már csak azért is, mert Hawaii onnan csak egy ugrás, másrészt, mert ott mindig jó idő van, és kinn tanyázhat az óceánon. Csalt eleget, mennék én is, mert ott csakis jó dolgok történnek, de én meg voltam elégedve mindazzal a jóval, amit New York nyújtott nekem, és eszemben sem volt a nyugati partra bútorozni. Még Joe oldalán sem. Elköltözése előtti karácsonykor épp együtt dolgoztunk, és két járat közti szünetben odasietett, megölelgetett, és megkérdezte:
-          Mit terveztél mára?... Gyere ki Long Islandre, a beach-re.
Mikor ez elhangzott, fürkészve a tekintetét kerestem, lám, komolyan beszél-e, s igyekeztem emlékeztetni rá, hogy havazásra áll és ha nem is lesz fehér a karácsony, mindenképp alkalmatlan az idő Karácsony első napján a strandolásra. De ő ujjongva folytatta:
-          Búvárfelszerelést kaptam karácsonyra! - és fülig ért a szája - Azonnal ki kell próbálnom! Kinn leszek a parton, gyere le, ha nincs fontosabb dolgod!...
Amikor Los Angelesbe költözött, első dolga volt küldeni egy fotót a keresztbetett lábáról a kristályvizű medence széléről, ami otthonának része immár. Megértettem, miért ment oda, de nekem New York ennél is többet jelentett s jelent. Aztán a tavaszi válogatáson neki sikerült bejutnia a Southwest légiutaskísérői kiképzésére. Valamilyen ügyetlenkedés miatt én elszalasztottam a tavaszi szessziót, de megnyugtattak, lesz egy következő is az év vége felé. Nekiláttam hát, teljes gőzzel készülni a Southwest in-flight legközelebbi álláshirdetésére. Persze, nem tettem én már semmiféle hűségesküt a cégnek, s amint az American Airlines feltette az első álláshirdetést a csődhelyzetéből való kikászálódást követően, azonnal lecsaptam rá. És persze, körberiasztottam a többieket is. Csoportosan jelentkeztünk, s utasítottak is el bennünket 5 napon belül. Majd ugyanígy a United esetén is. Nem tudtunk egyről a kettőre lépni. Azaz Marsha, aki akkor már az Air France-nál volt eljutott a személyes interjúig, és útban Houstonba beugrott egy ölelgetésre, s hazafelé az interjúról szintén, hogy elmondhassa, mekkora csalódás volt neki az egész, és nem is bánja, hogy nem vették fel. De kitartott amellett, hogy tovább kell próbálkoznunk a Deltánál, JetBlue-nál, Americannál vagy épp a Southwestnél.
Mielőtt a Southwestet otthagyta volna, Shyam barátom is tagja volt ennek a csapatnak, akikkel együtt próbálkoztunk a levegőbe kapaszkodni, fel, fel... Kitartóan, s egyelőre minden különösebb siker nélkül. Rajtunk kívül Victor kollégánk és ketten a lányok közül, Kimberley és Evelyn tartozott ezek közé. Shyam még hindi nyelvtudását is latba vetve futott neki a Delta hindi légiutaskísérő hirdetésének, de ugyanolyan metodikusan hajították vissza onnan is, mint a sima, angol nyelvűről. Igazából az munkált bennünk, hogy nem tartottuk magunkat annyira hülyének és képtelennek, hogy ehhez az álláshoz közelférkőzzünk, de valami miatt csak nem akart összejönni, az automata válaszokból már kollekciónk gyűlt össze év végére. Akkor egy időben került fel a Southwest és a Delta álláshirdetése, a rég várt kiírás. Miután szorgalmasan elvégeztük a feladatokat, és lejelentkeztünk újfent a Deltánál angol, hindi vagy épp spanyolajkú kategóriában, folytathattuk a Southwesttel. Ehhez azonban - mivel cégen belüli dologról van szó - a főnökség beleegyezése és ajánlása szükségeltetik. Sorra járultunk a vezetőnk színe elé az irodába, és ő boldogan mondta mindőnknek, hogy nagyon szomorú, hogy el akarunk menni, de ha menni akarunk, ő biza nem állhat az utunkba, és ajánlást is ad, de ne feledjük, ide nem jöhetünk vissza, ha a kiképzés valamelyik vizsgáján netán elhasalunk. És mosoly és puszi-puszi. Ez december elején volt. A járatainkon napi rendszerességgel ingáznak a többi cég légiutaskísérői, amikor az egyikük a Deltától becsekkolt a járatomra, beszédbe elegyedtem vele, és Julie azonnal megígérte, egy belső ajánlással megtámogatja a jelentkezésemet. Hittem is meg nem is, de délután levelet kaptam a Deltától, amiben gratulálnak, hogy egy Delta légiutaskísérő szerint én tökéletesen alkalmas vagyok a megmérettetésre, ezért az ügyemet tovább küldték egy másik irodába. Onnan pedig még aznap megjött az elutasító levél. Karácsonyra engem is és Evelynt is a Delta elutasított, Kimberley és Shyam egy másik levelet kapott, amiben a Delta elnézést kér a késedelemért, de soha nem látott érdeklődés miatt az interjú procedúra akár hónapokkal is eltolódhat. Akkor jelent meg a Wall Street Journal-ban egy cikk, amelynek a címe ez volt: Ötször könnyebb a Harvardra bejutni, mint légiutaskísérőnek, és a Delta épp futó álláshirdetését emelte ki, amelyre egy héten belül 240.000-en jelentkeztek, s a jelentkezések száma óráról órára nőtt, minimálisra csökkentve az esélyét a bejutásnak. Hogy biztos legyek benne, nincs félreértés a dologban, a már beszerzett telefonszámon felhívtam a Deltát. A központban a menüből a Légiutaskísérői állások opciót választottam, és azonnal szét is kapcsolt a rendszer. Mint kiderült, az tilos zóna. Ezért kerülőúton, némi fondorlattal jutottam egy élő személyhez az HR irodából, aki bele lesett a papírjaimba, és vidám unottsággal közölte velem, nem is vagyok visszautasítva várjak szépen a soromra, majd hívnak... Végülis előbb-utóbb mindenki megkapta a legfrissebb elutasítását is, és miközben a Southwestre vártunk, januárban a  JetBlue is pósztolta az állásait. Nekem is és Evelynnek is volt egy még augusztusban leadott jelentkezésünk, amire soha semmilyen módon nem reagáltak, most megkaptuk a fülest, hogy fél órát lesz fenn a hirdetés, igyekezzünk. Amikor az oldal sokszori összeomlása ellenére ismét jelentkeztünk, hátradőltünk, lám, mi történik. Eközben bukkant Evelyn valamiféle szegről-végről ismerősre, aki a Delta személyzeti osztályán tesz-vesz. Olyan volt, mintha megfogtuk volna az Isten lábát. Evelyn praktikus módon kezelte az ügyet, és miközben sminkelte magát az öltöző fényes ajtajának tükrében így szólt:
-          Érzem, sikerülni fog, bébi. Ha a nőket szereti, itt vagyok én, ha a pasikat, akkor ott vagy te. Jobb lenne, ha kijönnél velünk, a tesóm elhozza a palit, egy ital mellett mindent megtárgyalunk, és ha tud, segíteni fog.
A pasikat szereti, de én ettől függetlenül távol kellett, hogy maradjak a bulival egybekötött megbeszéléstől, mivel hajnalban dolgozni kellett mennem. Evelyn azonban felhívott és elkérte a jelentkezési adataimat, hogy nézzenek utána. Mint mondta, a fickó felvázolta, hogy nagyon kötöttek a dolgok a cégnél, és annál többet még a Fennvaló sem tehet, hogy a dossziékat a kukából visszacsempészi az asztalra, és legalább az interjúra megadják az esélyt. Azt azonban nem tudja senki sem már befolyásolni onnantól kezdve.
Napokon belül Evelyn zaklatottan hívott fel, hogy két levelet kapott, egyiket a JetBlue-tól, a másikat a Deltától. Mindkét helyen lehetőséget adtak neki a személyes megmutatkozásra.
-          Egyik interjúm pénteken van New Yorkban a jetBlue-val, a másik Atlantában szombat reggel. - lihegte a telefonba szerda délután pánikbaesetten.
Megnyugtattam, hogy ez nem a világ vége, hanem az, amire oly régóta várunk. S noha nekem nem jött semmiféle levelem, nagyon boldogan hallottam kolléganőm továbbjuttatását. Nekem csak az Americantól jött elutasítólevelem, és felhívtam azon nyomban Goldint régi ismeretségünk margóján megkértem, lesne bele a fájlomba, mi áll konkrétan az elutasítás mögött. Mint kiderült, a személyiségtesztet buktam el. Mint ki nem mondható jótanács, annyi hangzott csak el: nem kell azt az őszinteséget teljesen szó szerint venni.
Így már világos volt. Nyilvánvaló tehát, hogy valójában nem a személyiségemre kíváncsiak, hanem, hogy tudom-e, milyen válaszokat szeretnének hallani. Kicsit nyakatekert, de a lényeg úgysem ezen dől el, ha oda kerül a sor, hanem a személyes beszélgetéseken illetve - ha az ember eljutna odáig - a kiképzésen és a vizsgákon.
Kimberley pár nappal hamarabb adta le jelentkezését a Southwesthez, mint én, és őt már hívták is Dallasból és a telefoninterjún olyan jól szerepelt, hogy továbbjuttatták a személyes interjúra a következő hónapban.
Evelyn fáradtan tért haza Atlantából, amikor mindkét interjút maga mögött tudhatta, volt alkalmunk beszélgetni, és elmondta, hogy a JetBlue-nál jól mentek a dolgok, de a Delta egész napos interjú-szessziója meglehetősen fárasztó és összetett volt, és nem érzi, hogy sikeresen szerepelt volna. És jól érezte, mert napokon belül ismét két levelet kapott: egyikben a Delta ismét visszautasította, a másikban a JetBlue ujjlenyomatvételre invitálta. Ami itt első jele annak, hogy komolyabb szándékaik vannak egy jelentkezővel szemben. Evelyn dolgai innen felgyorsultak, és napokon belül megkapta a hivatalos állásajánlatot a JetBlue-tól és utazott is Floridába a kiképzését elkezdeni. Ezen közben Kimberley is megjárta Dallast és sugárzó arccal jelentette be, hogy felvették, és elkezdheti az öthetes légiutaskísérői kiképzést. Nagyon boldog volt, ugyanakkor roppant aggodalom is hatalmába kerítette, túl fiatal volt még a gyors és gyökeres változásokhoz, s annyira függetlennek sem érezte magát családjától, hogy csak fogja a kuffert és becuccoljon egy szállodába hetekre, ahonnan lényegében kijárási tilalom van érvényben, a légitársaságok ugyanis állandó megfigyelés alatt tartják a leendő légiszemélyzetet. Emellett meg az is közrejátszott borongós hangulatában, hogy rettenetesen félt attól, hogy - mint ahogy nagyon sokan - valamelyik vizsgán alulteljesít, két szék közül a padlóra, azaz az utcára kerül állás nélkül. Nekem is volt egy bajom, mégpedig, hogy a sorozatos elutasítások mellett velem semmi egyéb nem történt, még a Southwesttől sem hívtak vissza.
Shyam akkor már nem volt a Southwest alkalmazottja, Kentuckyban üdült, a „vidéki házban”, ahogy emlegetni szereti a távoli kúriát, és meghívott, repüljek le hozzájuk egy kis szabadfogású dorbézolásra.
Imádtam Kentucky csendjét, vidéki idilljét, és a filmekből ismert „klasszikus” Amerikát fedezhettem fel itt, mosolygós, egyszerű - és jobbára fehér - vidéki embereket, régivágású boltokat, vendéglőket, s na persze, a viszkigyárat, ahol a túra végén háromféle italt is megkóstolhattunk - amitől az egész még szebb színben tündökölt előttem. A másik csodálatos dolog a tanyán az volt, hogy sem telefon, sem internet nem működött, csak esetlegesen, de nem forszíroztuk nagyon. A telefonomat is csak megszokásból kapcsoltam be, amikor a közeli vendéglőbe mentünk vacsorázni egyik este, és akkor rámzúdult egy rakás üzenet. Egyikük egy atlantai telefonszámról. Az üzenetben ez állt:
-          „Kedves Artur, gratulálunk, jelentkezése alapján kiválasztottuk és alkalmasnak találjuk a további meghallgatásra légiutaskísérői állásunk betöltése végett. Sajnos, napok óta nem tudjuk Önt elérni telefonon, amennyiben még érdekli az állásunk, kérem sürgősen hívjon vissza az alábbi telefonszámon...”
Megfordult velem a világ, meg sem bírtam szólalni, és csak imádkoztam, holnap se legyen késő, hisz valószínüleg nem sok eséllyel találtam volna valakit is vacsora időben az atlantai irodában... De várjunk csak... Atlanta???... De hisz az a Delta! ... Érdekes, előzetes nyomozásainkból nem ez a telefonszám volt meg a titkos telefon-adattárunkban, akármennyire is egyeztettem Shyammel, aki maga is még társalgóban volt a Deltával a hindi nyelvű utaskísérői állás ügyében. Gondoltuk, nincs, amit veszíteni, és amúgy is egy robot fog válaszolni, amíg tart a térerő, hívjuk csak fel a számot, lássuk, mi történik. És történt:
-          Üdvözöljük az Airtran Airways atlantai központjában. Irodáink munkaideje.....” - és csalódottan bontottam a hívást.
-          AirTran!
Ennél nagyobb csalódást abban a pillanatban senki és semmi nem okozhatott volna nekem, Shyam alig győzte belémtölteni a viszkit a vacsoraasztalnál. A Southwest akkoriban vásárolta fel a gyenge lábakon álló AirTrant üzleti érdekekből, amire feleslegesen nem térnék ki most. Ennek azonban rengeteg olyan mellékes vonatkozása és hatása lett, ami mi, Southwest alkalmazottak mindennapjait és életét elmondhatatlanul keserjtette meg. Érthető hát, hogy eltekintve azoktól, akik mindig és minden helyzetben, akár ok nélkül is boldogok és mindennek ok és feltételek nélkül örülnek, az alkalmazottak többsége egy istentelen arculcsapásnak vagy épp szembeköpésnek érezhette ezt a bizniszt. Zsigerből viszolyogtam mindentől, ami az AirTrannel kapcsolatos, még Atlantát is megutáltam, mivel amazok atlantai járatai és az ezzel járó utazóközönség is a nyakunkba szakadt a boldog házasság okán. Utoljára azelőtt akkor volt az AirTrannel dolgom, amiről korábban említést is tettem, amikor állást keresve elfogadták a jelentkezésemet, de soha többet nem hívtak fel ennek ellenére sem. Szerencsére. Hogy utáltam volna magam. Mint akkor is, ha netán a Spirit felvett volna. Vicces volt valahányszor Larryvel, a Spirit főnökével összefutnom, aki anno azt mondta, hogy ne vesztegessük egymás idejét, mert nem volt amerikai jogsim, mert olyankor mindig mosolyogva megveregettem a vállát, és kajánul elrebegtem neki:
-          Óh Larry, az isten áldja meg magát, amiért nem vett fel a Spirithez. Életem legnagyobb ballépése lett volna, és ön megóvott ettől. Lekötelezett egy életre!... - és Larry olyankor mindig elkönyvelte, hogy neki is jó ez, mert ritka egy szemét alak vagyok.
No, de vissza Kentuckyba, és az atlantai telefonhívásra... Csakis a Southwest lehetett, hiszen akkor már az AirTran be lett olvasztva, és nem működött külön cégként. Reggelre kerítettünk egy vezetékes telefont, és arról hívtam fel Atlantát. Kiderült, hogy a központi személyzeti osztály annyira túlterhelt a sokszáz jelentkező meghallgatásával, hogy leosztották a telefoninterjúkat az alosztályoknak, így Atlantának is, ahol még nem volt idejük a hangrögzítő rendszert lecserélni, és elnézést, de még mindig a megtévesztő AirTranes szöveg hallható... Elnéztem. Csak haladjunk.
A telefoninterjúm jól sikerült. Mintha láthatatlan erők fogtak volna össze értem, lazán és folyamatosan jöttek a válaszaim, a történetek, a helyzetelemzések. Ott kuporogtam Shyamék kanapéján, ők meg az ajtó túloldalán izgultak miattam.
-          Gratulálok, Artur! Továbbjutottál. Napokon belül jelentkezem az interjú időpontoddal, amikor Dallasba kell majd utaznod.
Az a telefonhívás a Grand Centralban ért, ahol egy kiállítás ürügyén tartózkodtam épp. Kisündörögtem a bemutatóról, és visszahívtam Chient az atlantai személyzeti irodában.
-          Március 7-re találtam neked időpontot, amennyiben elfogadod, kérlek mondj igent most.
Elfogadtam ujjongva. Február volt, majdnem egy hónap állt rendelkezésre, hogy mindenféle szempontból tökéletesre polírozzam magam, mielőtt - négy év elmúltával - ismét visszatérek Texasba egy újabb fontos megmérettetésre.

Hogyan lettem légiutaskísérő... (6)

Tisztelettel, a „Szeretet Légitársasága”

Christina

A Southwestről nagyon sokat lehetne elmondanom, hogyha erről szólna ez a mese. A lényeg azonban mégiscsak az, hogy egy új világ, számomra teljesen új rendszerében próbáltam megkapaszkodni, és visszaszerezni a talajt, ami időközben meglehetősen elcsúszott valamerre a talpam alól. Szerencsém volt Tonyval, a kollégával, akit velem együtt vettek fel. Egyrészt, mert nyilvánvalóvá vált, hogy itt senkit nem érdekel a kor - Tony ugyanis nyugdíjazás után volt már, és csak pótcselekvésnek gondolta úgy, hogy szakmai pályafutása záróakkordjaként kipróbálja, milyen egy légitársaságnál dolgozni és ingyen repkedni ide-oda, másrészt mert olyan alapvető dolgokat meg kellett tanulnom, hogy mi hogyan működik. A szállodában és az életben is. Tony pedig nagyszerű tanító volt. Igaz, végeláthatatlan körmondatokban válaszolt a kérdésemre, beleszőve feleségét, Rose-t és karrierjének korábbi állomásait. Előbb Baltimore-ban majd Dallasban zárt össze bennünket a sors a különféle szakmai kiképzéseken. Jól is jött ez az intenzív program, mert ismét lüktetett minden körülöttem, és amellett, hogy a mindennapi társalgást, és az amerikaiakra oly jellemző „small talk” - bájcsevegést elkezdtem felszedni, mind jobban sikerült betekintést nyernem a szokásaikba, magatartásukba és furcsaságaikra. Bár nekik inkább én voltam furcsa, és szerettek a maguk módján, de igazából ennél tovább nem érdekelte őket semmi. Sem én, sem a másféle világlátás vagy egyéb, ami a saját komfortzónájukon kívül esik. Mondom, ezzel együtt szerettük és tiszteltük egymást a kiképzésen összeverődött csoporttársakkal. Christopher, az osztály egyik hangadója - aki mellesleg mindenben járatos és maximálisan amerikai a szó lehető legpozitívabb értelmében - egyik esti sör mellett a szálloda büféjében odajött, és mintha érezné, hogy kicsit megszeppenve figyelem a körülöttem zajló (és igazán gyorsan zajló) eseményeket, így szólt:

- Kicsit el vagy anyátlanodva... Nem kell! Te nagyszerű ember vagy. És most számodra az a legfontosabb, hogy itt rendesen mindenből levizsgázz. És ezzel nem is lesz gond. A többi csak sallang. Semmi mással ne foglalkozz, hanem azzal, amit te akarsz. Én világéletemben azt csináltam, amit akarok. Itt csak így lehet érvényesülni.

Mosolyogtam, s elmeséltem neki, hogy tisztában vagyok mindezzel, mert én is eddig olyan szerencsés voltam, hogy azt csinálhattam, amit éppen akartam. Még ha kemény munka és küzdelmek árán is.

- Látom rajtad. A Southwest nyert azzal, hogy felvett. Pár hónap múlva majd nevetni fogsz az egészen, és lepipálsz itt mindenkit.

A texaszi hetek után ki-ki visszatért az állomására. A Southwest hónapokkal azelőtt nyitott New York felé. A texaszi székhelyű cég a nagyon válságos idők ellenére a legerősebb lábakon állt az amerikai légiközlekedési palettán, és az egyetlen olyan légitársaságként tündökölt, amelyik még soha nem volt csődhelyzetben. Valóban, a cég nagyszerű üzleti modell alapján működik, és pimaszul rátermett menedzsment tartja kézben, és sorozatban nyeri el a legjobb munkahelye címet, sőt, a statisztikák arra külön mindig kitérnek, hogy a Hawaiian Airlines után a Southwest adja a legmagasabb fizetéseket.
És ez mind igaz is. Részben. Azaz egy bizonyos aspektusból minden igaz, fontos azonban, honnan és miért elemezzük a dolgot. Bennem, aki a sokoldalúan fejlett szocializmus építése közben nevelkedtem, azonnal kigyulladt a piros égő, amikor akárhova mentünk, s akárhol kellett számítógépes vagy nyomtatott belső terjesztésű terméket olvasni, tanulmányozni vagy feljegyezni, valahogy mindig a cég elnök-vezérigazgatójába botlottunk, aki  mindenhol idézetekben szólt hozzánk, levelekben, írásban, videofelvételeken, a cég belső tévécsatornáján, mindenhol. Amikor megtudtam, hogy évente van egy hatalmas rendezvénysorozat, amikor az elnök bejárja a legnagyobb állomás-pontokat, mint például Las Vegas, Orlando vagy Phoenix illetve Dallas, és óriási stadionokban összegyűlnek a népek, az alkalmazottak az ország minden részéről, és meghallgatják azelnök évelemző beszédét, és éljeneznek, tapsolnak, majd ezt következő héten írásban is megkapják, és videón is visszanézhetik, szóval, amikor mindezt láttam, az a vörös égő bennem berregett is. Csakhogy ne felejtsük el, éppen abban a helyzetben voltam, elmondhatatlanul örvendek annak, hogy van munkahelyem, méghozzá nem is akármilyen. Mondom, mind igaz, amit a cégről mindenfele olvasni és hallani lehetett, csak New Yorkban nem akart ez működni. Paul hamarosan le is köszönt szinte egyik napról a másikra, s újabb ideiglenes vezetők jöttek s mentek, és New York csak nem akart a Southwest jól bejáratott medrébe lépni és abban boldogan csordogálni. Néha az volt az érzésem, hogy a társaság pontosan a hirhedt New York attitűd sztereotípiára játszik rá, és egyszerűen nem hagyja kordában tartani magát, szóljanak azok a magasröptű elnöki beszédek akármiről is. Ami a fizetéseket is illeti, a magas kereset mindenki másra érvényes, de semmiképp nem az egyszerű munkásokra és az utasokkal közvetlen kapcsolatban álló ügyfélszolgálatosokra. Holott a Southwest aduásza a kifogástalan ügyfélszolgálat. De ők megelégedtek azzal, hogy a vezetőket és a légiutaskísérőket jól megfizessék. Az tény, hogy 60 dolláros órabérért egy legalább tizenkét évet kiszolgált utaskísérő vidáman terjeszti a cég nagyszerűségét, de odalenn a földön ennél sokkal több a dolog és a baj is.

- Édes lelkem, ne sokat gondolkodj rajta: neked utaskísérőnek kell lenned, jelentkezz, amint az első lehetőséged megadatik az egy év letelte után! - ezek Christina szavai voltak.

Amikor a washingtoni személyzeti osztályra repültünk munkába állásunk első napján Tonyval, hogy az igazolványunkat nyakunkba akaszthassuk, a délutáni hazatérő gépre várva a baltimore-i reptéren és Rose-zal és Tony korábbi karrierjével kapcsolatos történetekbe és saját gondolataimba burkolózva fordult hozzánk egy csinos, középkorú, kifogástalan egyenruhába öltözött légiutaskísérő a szomszédos fotelből:

- Ti új fiúk vagytok a cégnél?
- Igen - sietett reagálni Tony ugrásra készen pár sztorival.
- Ez pompás! - kiáltott fel Christina - azt jelenti, a cég újra alkalmaz! Isten hozott a családban! - és felállt, kezet fogott velünk és bemutatkoztunk.

Megdöbbentem, hogy Christina hetekkel, hónapokkal és évekkel később is mindkettőnkre és mindkettőnk nevére emlékezett. A légiutaskísérők a legritkább esetben találkoznak életükben ugyanazokkal az emberekkel, főleg olyan nagy cégeknél, mint a Southwest is, legyen szó utasokról vagy akár kollégákról is. Egy utaskísérő sok esetben évekig sem kerül egy járatra még bázisbéli kollégájával sem. Egyben azonban jelesek: kommunikációban. Akárkivel és akármikor a legnagyobb mélységekig el tudnak jutni egy beszélgetés során, és az sem véletlen, hogy fesztelenül beszélgetnek egymás közt is akár legintimebb dolgaikról is. Akkor is, ha felszállás előtt hetvenöt perccel is látták egymást életükben először és leszállás után talán soha többet nem találkoznak. Bár lehet, éppen ezért.
Christina elmondta, hogy férjezett asszonyként ötvenöt évesen lett utaskísérő:

- A legjobb helyen vagytok fiúk. Ennél a cégnél, ha sikeresen lehúzzátok a próbaidőt, nyitva a lehetőségek végtelenje előttetek. Egy év után pedig jelentkezhettek inflight-ra légiutaskísérőnek. A cég évek óta nem alkalmazott új utaskísérőket, de most terjeszkedünk, és komoly felvételek lesznek. Jobb, ha készültök!

Láttam már, a kor valóban teljesen mellékes, és itt valóban mindenki képességeihez mérten labdába rúghat. Mégis bátortalanul megkérdeztem Christinát, milyen diplomája van, mire kinevetett:

- Mi? Diploma?... Azt akkor kapod, ha a kiképzést elvégzed! Ha egy légitársaság felvesz, azt akarja, hogy mindent úgy tanulj meg, és úgy végezz, ahogyan ők csinálják, ahogyan ők akarják. Ez a doktrínálás. Ha hibátlanul levizsgázol mind a harminckét megmérettetésen, akkor ők adnak neked diplomát. Ilyen egyszerű... Egyéb diploma itt nem számít.

Hogy nem ennyire egyszerű, az persze a későbbiekben kiderült, de információnak és kezdő ötletnek ennyi elég is volt. Ahhoz is, hogy a bogarat ismét elültesse a fülemben.
És a beszélgetést rendszeresen folytattuk Christinával, aki Queensben az Astorián lakik, s akkor Floridába ingázott a bázisára, később felkerült Baltimore-ba, ami New Yorkhoz csak negyvenperces repülésre van. Lényegében azt szoktuk mondani, a gép felszáll Washingtonból, és beáll a sorba a New Yorkban való leszálláshoz. Christina pedig szolgálati napjai előtt átrobogott rajtunk útban Baltimore-ba. Akkor is, ha úgy sietett, hogy az utánfutó táskája is alig bírta követni, mikor végigkopogott a reptéri folyosón, mindig megállt egy ölelésre, és megkérdezni, milyen az élet, és hogy mennyi még a próbaidő. Ami pedig ennél is fontosabb, hogy isteni finom csokis kalácsot sütött. Útjai előtt pedig legalább egy-két tekercset odacsomagolt nekünk is. Egyet nekem, a többit elosztásra.

- Megváltozott az életem, amióta itt dolgozom. A hülye olasz - utalt a férjére - otthagyott, azt mondta, ezt az életet ő nem csinálja, nem embernek való. De nekem gyökeresen megváltozott az életem. És senkivel nem cserélnék.

Mint elmondta, soha azelőtt még légitársaság közelében sem dolgozott, de egy barátnőjétől kapott fülest, amikor a Southwest pár percre meghirdette az állásokat, és azonnal jelentkezett.

- Ha én 55 évesen meg tudtam csinálni, én téged sem féltelek. Ha gondtalan életet akarsz, gyere repülni, nem győzöm eleget mondogatni! - bíztatott, és lehengerlően motiválóan hatott rám.

Igaz, Christina a Southwest inflight csapatához próbált édesgetni, úgy gondoltam, hogy addig is, amig erre sor kerülhet, körbenézek, és a nézelődés nem járt eredménytelenül. Régi barátom, a Delta pontosan akkor tett fel egy hírdetést a honlapjukra, amitől azonnal elájultam, majd fellocsoltam magam, s megint elájultam: New Yorkban élő, légitársasági gyakorlattal rendelkező MAGYARUL beszélő alkalmazottakat keresnek New York-i bázisú légiutaskísérő kiképzésre. A Delta jelentkezési űrlapját álmomban is ki tudom már tölteni, és az első körben feltett trükkös kérdésekret is jól ismertem, azt is, milyen választ szoktam adni rájuk - az utasítást szem előtt tartva - a lehető legőszintébben. Csak sok-sok idő múlva esett le, hogy az őszinteség nem biztos, hogy az, amit elvárnak az embertől...
A Delta addig, amint ezt korábban is meséltem, szinte hetente elutasította valamelyik pályázatomat. Ezúttal sem történt másként. Szinte egyidőben azzal, hogy leadtam, egy kávészünet után jött is a körülményesen-udvariasan elutasító automatikus levél mindenféle különösebb magyarázkodás nélkül, pontosabban ezzel a szöveggel: „úgy döntöttünk, hogy más, önnél sokkal megfelelőbb és alkalmasabb jelentkezővel folytatjuk a felvételi procedúrát, de ez Önt semmiképpen se keserítse el, és keresgéljen továbbra is a többi meghírdetett állásunk között”. El is képzeltem, hogy a sok New Yorkban élő, rengeteg légitársasági tapasztalattal rendelkező többi magyar mind ott sorakozik most a Deltánál, és jobbnál jobbak és megfelelőbbek erre az állásra, mint én. És ezt a rendszer röpke pár perc alatt ki is tudta szúrni, hogy még idejében elutasítson. Ma mulatságosnak tartom a rendszert, főleg, hogy már tudom nagyjából, hogyan működik. Akkor kisebb tragédiákat éltem meg ilyenkor.
A következő lehetőség nem váratott sokáig magára, és szintén a Delta felől jött. Elmeséltem Christinának, és örömmel hallgatta végig, hogy miben mesterkedek:

- Jó! A Delta jó repülni. Mindegy, hogy hol, csak menj repülni, ne maradj a földön. Ha odajutsz, meglátod, miről beszélek. A Delta ma már jól áll, oda érdemes menni próbálkozni...

Ezt én is tudtam, nagyon rég dédelgetett vágyam volt a Deltához kerülni. A meghirdetett állás most csak angolul beszélőket keresett utaskísérői állásra, és legnagyobb meglepetésemre, nem utasítottak el olyan ripsz-ropsz, secc-pecc, mint a magyar esetében, hanem továbbjutottam az első írásbeli tesztig. Amikor a 200 kérdést megválaszoltam - szintén őszintén - izgalmas várakozás vette kezdetét. Az elutasítás csak jóval egy hét múltán futott be...
Akkor már majdnem egy éve dolgoztam a Southwestnél. Hallottam, hogy Christopher eljegyezte kolléganőnket, Sherryt, akivel Baltimore-ban voltunk osztálytársak, és együtt Denverbe költöztek, miután mindketten szupervizori pozícióba avanzsáltak. Roppant büszke voltam rájuk, és újabb motivációt kaptam: mostmár saját ismerőseimen, bajtársaimon tapasztaltam, hogy működik ez a dolog a cégnél, ha tudsz, mehetsz feljebb s feljebb. Engem a vezetői funkciók nem érdekeltek, és amikor nekem is felajánlották, gondolkodás nélkül utasítottam vissza mosolyogva. Oktatást azonban vállaltam, mert azt izgalmasnak találtam. Ugyanakkor vártam, leteljen az egy év, és hogy azokat a bizonyos inflight állásait a Southwest meghírdesse. Első tanítványom Marsha volt, egy jamaikai származású szépség, aki gyorsan tanult és miközben haladtunk az anyaggal, elárulta, minden vágya valamikor légiutaskísérő lenni. Kislányként erről álmodozott, és tudja, hogy meg is fogja valósítani. December 18-án volt a papírok szerinti munkába állásom első éves évfordulója. Valamikor november végén belső értesítőt kaptunk a cégtől, hogy sok év után a Southwest ismét sokszáz légiutaskísérőt alkalmaz kizárólag a cégen belülről. Akárki jelentkezhet, aki legalább egy éve dolgozik a cégnél. A feltétel, hogy a hat hetes kiképzés valamennyi vizsgáját 90%-ban kell teljesíteni, de még a kiképzés előtt le kell mondanod jelenlegi munkapozíciódról, s oda nem mehetsz vissza - hacsak a felettesed nem ragaszkodik hozzád. Egyetlen szépséghibája volt a hírdetésnek: december 8-ig lehetett jelentkezni, azaz pontosan 10 napom hiányzott az egy évig. Akkoriban épp egy remek ember vezette az állomásunkat New Yorkban, Tom Starr, akinek előadtam terveimet. Tom örömmel hallgatott végig, és ahelyett, hogy engem citált volna be az irodájába, ő keresett meg, és elhívott a LGA éttermébe egy kávéra.

- Annyira látom rajtad, hogy honvágyad van... Ha most azt mondanád nekem, hogy 3 hónapra haza akarsz menni a szeretteidhez, én akkor is elengednélek és akkor is visszafogadnálak, ha visszajönnél. Hogy ne engednélek el repülni?! Ez egy kihagyhatatlan lehetőség, mindenben támogatlak!

Bevallom, alaposan meghatódtam Tom szavaitól, és fontosnak éreztem felvázolni a helyzetem, miszerint az elnyúlt átvilágítás miatt, csak két hónap után, decemberben kaptam igazolványt, és a papír adatok szerint csak december 18-án lesz egy éves a munkaviszonyom. Legyintett, szerinte ez a pár nap nem jelent semmit. Mindenesetre megígérte, villámgyorsan utánanéz, és kenjük-vágjuk azt a jelentkezést. Teljesen hatása alá kerített. Menedzserként is a LGA első igazi vezetője volt, nagyszerűen vezette a Southwest dolgait, de abban a pillanatban emberként is nagyot nőtt a szememben, hiszen az eddigiek fényében ugye, nem ehhez voltam hozzászokva. Az illetékesektől kapott válasz azonban kiábrándítóan hatott:

„ Minekutána soha nem látott érdeklődés fogadta a légiutaskísérői állásaink meghirdetését a cégen belül, semmiféle kivételt nem tehetünk, és ebben a körben azon lelkes harcosaink jelentkezését vehetjük csak figyelembe, akik mindenféle szempontból megfelelnek a meghirdetett feltételeknek, és legalább egy éve folyamatos alkalmazásban vannak légitársaságunknál.”

Tisztelettel, a „Szeretet Légitársasága” - motyogtam mellé kiábrándultan. (ez ugyanis a Southwest beceneve, the LUV Airline)

A Southwesttől azonban nem ekkor s nem emiatt akartam lassan megszabadulni, hanem a New York-i áldatlan állapotok miatt s főleg, hogy mind kevésbé éreztem jól magam a helyemen. Márpedig, amikor feladtam életem 39 évét, és Amerikába cuccoltam, megfogadtam magamnak, hogy soha nem akarok többé olyan dolgot csinálni, amit valami miatt nem szeretek. Tom gesztusa igazából csak jót tett s emelte a morálomat, azonban Tomot elhelyezték égetőbb helyekre, hogy keményebb problémákat megoldjon, mint New Yorkban, és újabb átmeneti-igazgatós korszakok következtek, amelyek mind tovább rontották a helyzetet, és intenzív elvándorlás következett, aminek következményeképp folyton újabb emberek érkeztek más városokból vagy csak az utcáról, akik többsége a kiképzés után le is lépett. Tony elment és Marsha, a tanítványom is jobbnak találta átmenni az Air France-hoz, nekem meg új tanítványom lett egy portorikói fura kis ember személyében, aki szélesen tudott mosolyogni az összes nagy és fehérített fogával, és aki nemsokára - lényegtelen belső taktikázások következtében - felettesem lett. Ezt követően már csak egy tanítványt vállaltam, Jasont, akkorra a kiábrándultságom a cég iránt olyan erős volt, hogy bejelentettem, hogy ugyan a magas szőke ír-olasz fiút a legjobb tudásom és metódusaim segítségével kiképzem, nem óhajtok több kiképzést vállalni a Southwestnél.

A hangulatom akkor lett jobb, amikor megtudtam, hogy mind Sherry, mind Chris dobbantottak, és mindketten a Southwest boldog légiutaskísérői lettek. Sherry Kaliforniában kapott bázist, Chris pedig Denverben, de ügyes légiutaskísérők, ha akarják, meg tudják oldani úgy a dolgaikat, szolgálataikat és szabadidejüket, hogy ugyanakkor boldog családi életet is éljenek, mint az én barátaim.

A sikerük kitartásra ösztönzött, és jólesett minden beszélgetés Chris-szel, akiben emberfeletti energiák munkáltak, és olyan pozitív hatással volt rám, hogy eldöntöttem, a legközelebbi adandó alkalommal nekifutok az állást megpályázni.
És úgy is lett.

Helsinki, 2013. október 14.

Hogyan lettem légiutaskísérő... (5)

Isten hozott a családban!

Hozzá kell tennem, hogy a Southwest az első jelentkezésemet visszakézből dobta vissza, mint ötszáz megannyi helyről s megannyi alkalommal, ezúttal is egy automatikusan generált levél érkezett. Ezeknek a tartalmát, udvarias körülményességét és tartalmát már nagyon jól ismertem. S megtanultam, hogy semmit nem jelent, azt sem, hogy hülye vagyok, azt sem, hogy alkalmatlan, azt sem, hogy valaki egyáltalán elolvasta a jelentkezésemet. Az amerikai HR rendszerről, pontosabban annak a számomra is jól kiismert részéről később részletesebben is szólni fogok. Most a Southwest. Miután az amerikai beteges bürokrácia útvesztőiben három hónapig kellett alapirataimra várnom, s arra, hogy ismét megszerezhessem a hajtásit - hiszen az európait itt csak turista használhatja, lakos nem - nagy felüdülés volt, mikor mindenem rendben volt ahhoz, hogy munkát vállaljak. Az csak falvédő-szöveg, amivel az amerikai konzul útjára engedi a friss bevándorlókat a követségen, hogy „maga teljes körű amerikai, szabadon élhet és dolgozhat az Egyesült Államokban” blah-blah... és azt külön ki is emelte, hogy az útlevelembe ütött vízum egy életre jelezni fogja, de addig mindenképpen, amíg a papírokat megszerzem kiérkeztemkor (és ők jól tudták, milyen hosszadalmas lesz ez), hogy jogom van azonnal munkába állni. Ezt Amerikában senki sem gondolta így, a munkaadók legtöbbje ennél a pontnál el is vágott. Amikor minden személyes iratom megvolt, foghattam hozzá a jogsi megszerzéséhez (lásd Levelek New Yorkból), de az is hetekbe tellett. Nem, mert nem tudtam vezetni, hanem a bürokratikus ügyintézés miatt. Márpedig légitársaságoknál elsődleges követelmény a hajtási. Kétségbeesetten magyaráztam a Delta Airlines állásbörzéjén az ajtónálló aktakukac alkalmazottnak, hogy én tudok vezetni, itt az európai jogsim, de én reptéri ügyfélszolgálatra jelentkezem különben is, nem sofőrnek, szemrebbenés nélkül utamat állta, hogy be sem mehettem a rendezvényre, hogy valakit is láthassak a légitársaságtól. Sok időre rá  tudtam meg, hogy igazából ilyen rendezvényen nincs is ott senki mérvadó adott cégtől, hanem a munkaelosztó központok irodahuszárai slappognak ott hegyesorrú cipőkben és féldrága öltönyökben, és papírokat tologatnak ide-oda veled együtt, és tizenhat irodában megjáratnak, hogy minden alkalmazottnak az épületben meglegyen a bére aznapra, majd odatesznek, hogy lépj be a Delta (vagy az, ami) honlapjára, és jelentkezz az állásra magadnak. S akkor legszívesebben seggberugdosnád magad, hogy emiatt egy teljes napot elvesztegettél az életedből, hisz jelentkezni otthonról, a fotelből is lehet, sőt meg is tetted már. Nem kosztümben, fehér ingben, hanem alsógatyában.
Amikor az első visszautasítást megkaptam a Southwesttől, nem adtam fel, teljesen felpezsdült a légitársaságok álláshirdetési oldala, és sorra jelentkeztem mindenfelé. Sokáig semmi sem történt. Aztán egy héten belül négy levelet is kaptam, amiben mindben gratuláltak nekem, s mindben örömüket fejezték ki irántam, s mindben kilátásba helyezték a telefonos faggatást majd egy személyes találkozást. A Spirit Airlines-t egy a LaGuardián tett látogatásom során jegyeztem fel magamnak, és amikor az interjúra kirittyentve belibegtem a reptér vendéglőjébe, nem is volt sejtelmem róla, hány napot, hajnali órát vagy késő éjszakát fogok itt sírva-nevetve még eltölteni az Asian Chao japán étterem vagy az Angelina büféje előtt. Tetszett nekem a La Guardia, mert otthonosabbnak tűnt, mint a JFK, és semmit sem tudtam akkor még arról, hogy a világ legrosszabb reptér termináljainak egyike a rangsor tízes listájánank az élén. 
Egy Larry nevű fickó és két kinyalt fehérnép, egyikük valami-baum Sandy ült körbe egy  kisspájznyi rendetlen irodában egy kisasztalt. Hármas csoportokban hívtak be bennünket a folyosóról, és Larry kezdte is:

- Ne vesztegessük egymás idejét, ez egy légitársasági állás. Akinek nincs munkavállalási engedélye az USA-ban és hajtásija, az most álljon félre, és haladjunk.
- Kedves uram, nem vesztegetném az idejét, de már az elején elmondanám, hogy tudok vezetni, s erről ősidők óta igazolásom van egy európai hajtási igazolvány formájában. Az amerikai vizsgát is letettem, de, mint tudja, a bürokrácia miatt ezt csakis akkor kaphatom meg, ha a postásunk, aki sánta, kikézbesíti majd. De gondolom, ez nem okoz problémát, hisz tizenhárom éves tapasztalatom van a szakterületen, és erről mindenféle elismerő okiratok vannak, s az állás, amire jelentkeztem, ügyfélszolgálati munka...
- Köszönöm, uram - biccentett Larry, és láttam, hogy gondolatban már elvágott, de azért Sandy valami-baumhoz fordult - és mi sem vesztegetjük az ön idejét ennél tovább, igaz, Sandy?
- Nos, amint megvan a New York-i jogosítványa, keressen meg, és ha valahol el tudjuk helyezni, akkor majd minden tőlünk telhetőt megteszünk érte - és egy névkártyát adott, majd kitessékeltek.
Azon a héten a Southwest és az Air France hívott még, és roppant kecsegtető ajánlatokat tettek, majd meghívtak a személyes beszélgetésre a telefoninterjú után. Ugyanakkor egy számomra ismeretlen, de szintén a LaGuardián összeszedett légitársaság, az AirTran is jelezte, hogy meghallgatna, ha még érdekel a dolog. S megtanultam, hogy mindig minden érdekeljen, akkor is, ha nem, mert sosem lehessen tudni. 
Az AirTran egy sok-sok oldalas kitöltendő iratot küldött át, formanyomtatványokat, kérdőíveket, jelentkezési lapokat, órákat dolgoztam rajta, elküldtem, és vissza is hívtak, hogy hűha, meg nahát, és hogy borzasztóan szeretnének látni, s majd hívnak az interjú dátumával. Soha többet nem hívtak engem többet az AirTrantől, azaz még egyszer, sok év múlva, s az sem erről szólt, de arról a megfelelő időben szólok majd...
Ezen közben a Deltához minden héten jelentkeztem, szinte minden számomra ismerősen hangzó városba, de főleg a környéken vagy Floridában. És a Delta rendszere ugyanolyan következetességgel - és persze olvasatlanul - küldött el az anyámba, azaz nem: utasította vissza minden jelentkezésemet.
Az Air France elegáns manhattani irodájában megilletődve suhantam elegáns öltönyömben és az egyetlen ehhez hordható, még otthonról cipelt cipőmben. Ismertem sok légitársaság manhattani irodáját már. Egyszer az Egypt Airnél is jártam, akiknél remekül éreztem magam, de ennél többre nem jutottunk, talán a legmesszebb egy dél-afrikai légitársaság fejvadászával mentem el, aki az akkor New Yorkban frissen megtelepedő Arik Air Kennedy-i állomására keresett személyzetet. Én ügyfélszolgálatra jelentkeztem, de ők légiutaskisérőket és menedzsert kerestek. Steve hetente kétszer is felhívott, és mindenképp menedzsert akart belőlem csinálni a JFK-n, de én ettől olyan pánikba estem, hogy elkezdtem szabadkozni. Mondtam, hogy nekem elég a kicsi is, mire kinevetett s azt válaszolta, hogy a rezümémból és a velem vitt sok beszélgetésből is jól látja, belőlem nagyszerű menedzser lenne, de ha nem akarom, akkor békén hagy, s amikor lesz pozíció ügyfélszolgálaton, megkeres. Nem keresett meg, de nem is bántam.
Az Air France és a Southwest interjúim egymást követő napokon voltak, előbbi a Times Square mellett, a másik meg a LaGuardián. Nancy ajánlásából és további levélváltásainkból tudtam, hogy ha a Southwest összejön, az nekem főnyeremény, de az én szívem még mindig inkább az európai cég felé húzott. Nagy reményekkel vonultam hát be az interjúra a franciákhoz, akik asztalhoz ültettek bennünket, talán tizenöten lehettünk, jó benyomást keltő adatokat közöltek velünk az Air France - KLM - Delta trojkáról, s nem felejtették a Lacroix egyenruhákat is megemlíteni. Majd kiosztották a dolgozatokat. Ugyanis kiderült, dolgozatot kell írni. Mindenre készültem, csak arra nem, hogy matematikai fejtörőket és szöveges példákat kell megoldanom, az én angol tudásom messze elmaradt ettől a szinttől, pontosabban a matematikai szakszavaktól illetve attól a szókincstől is, ami ahhoz szükségeltetett volna, hogy az angol szinonima-tesztet sikeresen elvégezzem. Soha senki egy hangot nem kérdezett tőlünk légitársaságról, repülőjegyekről, tarifakonstrukciókról, procedúrákról, szabályokról, nemzetközi légügyi szakismeretekről - amiben talán nehezen tudtam volna alulmaradni. A matematikai és szinonima tesztben simán rámvert a többi versenyző, s nem is csodálkoztam, hogy elsőnek szólítottak, s köszönték meg, hogy eljöttem, de sajnos nem folytathatják velem a barátkozást. Soha nem nyugodtam bele, s évekkel később is minden pályázatukra (ami egy ideje már nem papíron, hanem elektronikus formában zajlik) jelentkeztem, s annyira tökéletesítettem magam, hogy minden alkalommal eljutottam az interjúig, s akkor mindig mosolyogva visszamondtam. Ez viszont - talán szakmai büszkeség okán - nekem nagyon sokat jelentett. Legutóbb most két hete kaptam egy kedves levelet az Air France-től, személyre szóló felkérés volt, fogadjak el egy állást a JFK-n tőlük. Történt ugyanis, hogy a sok passziózásom nyomán a céggel, nyoma maradt a jó eredményeimnek a rendszerben (megint csak bátyám jut eszembe) és úgy találják, nagyon alkalmas lennék arra, hogy az Air France kötelékében teljesítsek szolgálatot. Válaszoltam is Nicole-nak innen, Helsinkiből, s elmondtam, mekkora megtiszteltetés ez számomra - megtanultam, nem szabad semmiféle ajtót becsapni magunk előtt vagy után, akkor sem, ha tudod, soha nem fogsz ott belépni, mert az élet olyan fordulatokat vehet, s olyan váratlan helyzetekben futhatsz bele emberekbe illetve cégekbe, illetve csak a saját múltad cselekedeteibe, hogy jobbnak látom ma már mindenben nagyon óvatos és diplomatikus lenni. Ennek ellenére azt is jeleznem kellett a kedves francia lány megkeresésére, hogy boldog vagyok ott, ahol vagyok, s ha majd egyszer úgy adódik, hogy ismét a nagyszerű és tiszteletreméltó Air France számításba jöhet karrieremben, minden bizonnyal jelentkezni fogok, és utalni fogok kedves megkeresésére. 
No, de a jelenből még vissza 2009-be, mert a Southwest interjúm következett, amire teljesen berekedtem s hangszálgyulladásom lett, megszólalni sem bírtam. Egész nap az Air France interjú itán s majd éjszaka is forró teával és gyógyszerekkel kezeltem magam, Mari is igyekezett mindenben segítségemre lenni, főleg forró húslevessel és elmondhatatlanul rossz, de hatékony hagymateával. Gondoltam, ha most nem leszek sárgaságos ettől a bűnrossz italtól, akkor megúszom ezt az életet valahogy...
Másnap már sikerült kiherregnem pár hangot a torkomon. Úgy mentem interjúra a Southwest Airlines-szal.

Egy semmilyen kis figura ült velem szemben, aki ugyanakkor nagyon udvarias és kedves volt, mint kiderült a New York-i állomás főnöke a Southwest részéről, míg mellette egy mosolygós, ugyanakkor hűvös rekrúter ült, akivel a telefoninterjút intéztük. Neki papírja volt a kérdésekkel, Paulnak meg csak tekintete, amit rámszegezett és biztatóan kérdezni kezdett. Pár mondat után kiderült, hogy az ember roppant intelligens és sok ponton vagyunk egy hullámhosszon, adott pillanatban azt is sejteni véltem, jó úton halad az interjúm. A nő, akit Dawnnak hívtak sokszor szakította félbe beszélgetésünket, amikor Paul a kommunizmusról és a vízumlottóról faggatott meg a kelet-európai helyzetről. Dawn olyankor visszatérítette a beszélgetést mindig a száraz előre megírt kérdésekre, amelyek a „mondj egy példát arra, amikor...” kategóriából valók voltak, s mindenhol, minden interjún ugyanazokat kérdezték. Nem okozott gondot azokra válaszolni, hiszen bejáratott és jól kidolgozott sztorijaim voltak. S még csak hazudnom vagy túloznom sem kellett, mert mind általam megélt történetek voltak, egyedül csak az angol tudásom szintje szabott akkor még gátat, hogy ne keveredjen ki egy one-man show belőlük.

Majd félórát csevegtünk, és amikor felálltak, s megköszönték, hogy eljöttem, ijedten néztem Paulra: de a diplomáimat nem akarják látni, ne adjam oda a paksamétát a papírjaimmal, amit izzadtra szorongattam itt, vagy a jogosítványomat, merthogy kész lett az is, igazi, New York-i...? Egymásra néztek, majd Paul szólalt meg:

- Éppen eleget tudunk már rólad ebből a beszélgetésből. Nekem nem papírok kellenek ide, hanem emberek, akik úgy szeretnek dolgozni, mint ahogyan te is. De ha nagyon akarod, hagyj egy másolatot azokról papírokról lenn a szupervizoroknál, Deborah majd foglalkozik veled. Jogosítvány meg minek? Mi nem sofőrnek akarunk ide téged - és barátságosan megveregette a vállam.

A válasz nem hangzott el, csak az, hogy majd a Southwest személyzeti osztálya fog keresni napokon belül a döntéssel. Lementem, és egy babaarcú nővel találkoztam, ő volt Deborah, s miközben kikísért, elköszöntem attól a kedves idősebb hölgytől is, aki a check-in pultban végezte a munkáját kiegyensúlyozott ragyogással az arcán, s aki korábban eligazított az interjú helyszíne felé. Megkérdezte, hogy ment az interjú, majd bemutatkozott: 

- Kathleen Corwin, de szólíts csak Kathynek, remélem, lesz alkalmunk együtt dolgozni itt!

Nem is tudom, megköszöntem-e valaha is Kathy barátnőmnek, hogy akkor reggel olyan megnyugtató biztatásban részesített. Sablonosnak tűnhet, de Amerikában az emberek nem barátkoznak ilyen könnyen, s én tudtam, milyen sokat jelent ez a biztatás ott és akkor egy rangidős - esetleg leendő - kollégától.

Deborah munkaideje épp lejárt s ugyanazzal a busszal jött el a reptérről, amivel én is. Ott beszélgettünk, és megdöbbenve tudtam meg, hogy 28 éve dolgozik a cégnél, és akárhogyan is osztottam-szoroztam az éveket, nem hittem el, hogy ez a csinos nő olyan idős lehet. Megnyugtatott, hogy ha Paulnak tetszett, amiket mondtam az interjún, akkor fel leszek véve, és hogy ez egy nagyszerű munkahely, amennyiben igazán szeretnék dolgozni. Mert munka az van.

Halloween hétvégén ünnepre készült a város. Addigra minden tartalékom elfogyott s már odahaza az anyáméi is, aki onnan próbált még kis pénzt szerezni nekem a kezdeti hónapok túlélésére, ahonnan csak lehetett. Azokban a napokban döntöttem el, hogy ha a születésnapomig, november 10-ig nem sikerül munkába állnom, akkor... komoly döntést kell hoznom az ittlétemet illetően.

Ugyanazon a héten, amikor ez az interjú megtörtént, előtte egy másik helyre is elmentem. Ha már azt mondom, hogy azt csinálnék, amit szeretek is... hát a fánkot nagyon szeretem. Szívesen csinálnék fánkot is. Viccesen hangzik, de így is gondoltam. A vendéglátózás is mindig érdekelt, de New Yorkban, ahol ez komoly szabályokhoz van kötve, s mivel a város több, mint fele vendéglátózik, nagyon nehéz bekerülni ilyen helyre. Viszont egy  békés kis Dunkin Donuts üzletben miért ne lehetne jó meghúzódni, s pénzt keresni, amíg az embernek valami egyéb be nem jön?... A Times Square mellett a 40. utcában kellett találkoznom Mr. Friedmannel. Bementem a kis üzletbe, ahol tisztaság, rend és finom kávéillat volt, és ott sorakoztak a fánkok a kirakatban. Az eladólány indiai volt, s kérdezte, mit szeretnék, mire mondtam, hogy Mr. Friedman ejsze vár rám. Na, ha vár, akkor mehetek is fel, mosolygott a lány, miközben a feljárathoz vezetett. Egy az utcára néző irodában találtam magam, egy tiszteletreméltó íróasztal mögött iratokba feledkezve ült hatalmas bőrfotelben az ősz öregúr. Bemutatkoztam, és intett, foglaljak helyett, és meséljek magamról. Közben a semmiből előkapta az emailen postázott önéletrajzomat, és böngészte, miközben szigorú, de mégis barátságos tekintetével néha rámnézett, hogy jelezze, nagyon is követi, amit mondok.
Végighallgatta a történetemet, néha rákérdezett erre vagy arra a rezümémből, ami tele volt tűzdelve légitársasági referenciákkal, médiabéli tevékenységekkel, nyelvtudással, s annyi minden mással, aminek semmi köze nem volt ahhoz, amiért most épp ott vagyok.

- És te fánkot akarsz sütni?... És kávét árulni az én kicsi boltomban?... - kérdezte, bár inkább kijelentette, mintha magában beszélne.
- I-igen. Úgy érzem, meg tudom csinálni - makogtam, mert teljesen a hatása alá kerített az impozáns ember.
- Meg tudod csinálni... - kacagott fel. - Meg. Nem is kétlem. Bár, elárulom neked, nem olyan egyszerű ez, amilyennek látszik. Ez egy szakma. Nem is akármilyen. Nekem az kell, hogy ötletes, munkaszerető legyen az alkalmazottam. Nekem minden alkalomra találja ki, hogy a klasszikus dekorációjú fánkok is meglegyenek, de mindig valami új is legyen. Én azt nagyon díjazom. Itt éjszaka kell majd bejönnöd dolgozni, és kitanulni ezt a mesterséget a szakikkal, akik ezt nagyon tudják. Nem kockáztathatom a bolt forgalmát azzal, hogy nappal tapasztalatlanul odaállítalak.

Felderült az arcom, és izgatottan bólogattam mindenre, és el is képzeltem, milyen jó kis dolog lesz ez. Az öreg azonban nem igényelte tőlem ezeket a biccentéseket. Miközben a kezében tartotta az életrajzomat, és hozzám beszélt, az volt az érzésem, mindent tud rólam, sőt, még a gondolataimat is látja. Szatmárra is kitért a lapot bámulva, s mondtam, igen, ott születtem, és éltem le eddigi életemet. Bólogatott elmerengve, de semmit nem szólt, csak hosszan elhallgatott.

- Mikor tudnál kezdeni? - kérdezte aztán.
- Holnap.
- Nekem nem kell, hogy holnap kezdj. Ráér. Nekem ráér novemberig is. Ha akarsz kezdeni. De tudom, hogy te más akarsz. Te itt hagysz engem, amint egy légitársaság megneszeli, hogy itt vagy, és munkát keresel. Nekem sok üzletem van. Most nyitok újabbakat Chelsea-ben és a Hell’s Kitchenben. Nagyszerű környékek azok Manhattanben, kemény dolgok kellenek oda. Én belőled üzletvezetőt is faragok. Csak a szakmát meg kell tanulnod. Ahogy mondtam, éjszaka. Bejössz, és tanulsz. Minden csínját-binját ismerned kell a fánknak ahhoz, hogy üzleteket vezess.
- Persze! Persze, uram! - ragyogtam fel, és nagyon boldog izgatottság töltött el.
- Itt van. Én most neked nagy örömmel készítek egy jelszót a rendszerünkhöz. Lépj be, ha hazamégy, és kezdd el az elméletet tanulni. De ne siesd el a választ. A te helyed a légiközlekedésben van, és én ezt nem vehetem el tőled. Ha azonban visszajössz, és azt mondod, hogy ezt akarod csinálni, akkor én azt komolyan is fogom gondolni. Most pedig menj. Mondom: jól gondold meg. S ha úgy döntöttél, gyere vissza. 

Ez a beszélgetés röviddel a légitársasági interjúk előtt zajlott. November meg, és a magamnak szabott határidő is ezzel rohamosan közelgett. És nem jöttek válaszok a légitársaságoktól, vagy ahonnan jöttek, csakis elutasítások.
Október 30-án, pénteken délelőtt szólalt meg a telefon. Dawn hívott Baltimore-ból, a Southwest személyzeti osztályáról:

- Gratulálok, Artur, a Southwest Airlines hivatalosan is szeretné felajánlani számodra az állást a New York-i LaGuardia repülőtéren az ügyfélszolgálaton. Kérlek, válaszolj igennel vagy nemmel, hogy elfogadod-e.

Abban a pillanatban megfordult velem a világ, és alig jött ki a hang a torkomon, amivel az igent elrebegtem.

- Csak szólni akartam még ma - tette hozzá kacagva - hogy élvezd te is nyugodtan a Halloween Partyt. Isten hozott a Southwest családban!

Azonnal levelet írtam Mr. Friedmannek, és megköszöntem az emberségét, és egyúttal tájékoztattam életem alakulásáról is. Anyámat pedig születésnapján talán az akkor adható legszebb ajándékkal köszönthettem: elindult az életem az idegen földön.
Az átvilágításom a légitársaság részéről majdnem két hónapig tartott, amit újabb két hónap átvilágítás követett a New York-i légiközlekedési hatóság részéről is. Igaz, ezalatt már elkezdhettem a kiképzést a Southwestnél. Ismét nyakamban fityegett az igazolvány, és amikor Paul kivitt a repülőgép standok alatt berendezett irodájába, és csodaszép óriásmadarak kerekei, szárnyai közt botorkáltam, mélyet szippantottam a kerozinnal teli levegőből, és elárultam Paulnak:

- Sosem hittem, hogy valaha még ezt a levegőt fogom szívni!
Mosolygott, de nem szólt egy szót sem. Amikor az irodájába érve alá írtam a munkaszerződésemet a légitársasággal, felállt, kezet fogtunk, és ezt mondta:

- Megnyerted a lottót egyszer. Most én segítek neked, hogy nyerd meg másodszor is. Kezdődjön el a te amerikai álmod is, isten hozott a Southwest családban!

Helsinki, 2013. október 10.

Hogyan lettem légiutaskísérő... (4)

New Yorktól New Yorkig, Nancyvel, egy hajnalban elkötött követségi dzsippel, a Malév 90-es járatával, és annyi minden mással

Megjártam, hát ismét New Yorkot. Irigykedve néztem a Malév 90-es járatának utaskísérőit, mindent bejártam a városban, amit valaha szerettem (na jó, rajongtam...), és szép csendesen arra próbáltam összpontosítani, hogy ezt szépen leépítem magamban valahogy. Boldog voltam odahaza a kis munkámmal, azokkal, akik körbevettek. Szerettem, szenvedtem, minden megvolt, ami egy kiegyensúlyozott élethez kellett. Hazaérvén berendezkedtem a hosszútávú, nyugis és csendes mindennapi életre. Én nevezem mindennapinak, mert egy átlagembernek, aki „rendes” munkahelyen dolgozik, legkevésbé sem tűnt volna annak.
Hogy 2009 június 4-én este a JFK-n találtam magam az életemet két hatalmas kufferben húzva magam után, egy újabb véletlen és - merjem-e kimondani: talán szerencse - műve is. Történt ugyanis, hogy első amerikai látogatásom óta annyira bennem volt a mehetnék, hogy évente jelentkezést küldtem az amerikai vízumlottóra. Egy idő után barátaimnak és családtagjaiknak is én adtam le, mert szerintük ezt én tudom, hogyan kell.Amint mondottam, 2006-ban hazaérve New Yorkból, magamban legbelül elkezdtem magamban ezt a hajtást elcsendesíteni, és azoknak a fontos dolgoknak és embereknek szenteltem több figyelmet, amit s akit odahaza megadott nekem a sors. A vízumlottózás olyanféle rutin volt már, hogy amikor jött az október, vettem a listát, s szépen leadtam mindenki jelentkezését. Mint egy hisztériás titkárnő, úgy nyaggattam őket fotóért vagy hiányzó adatokért, mintha az életem függne rajta. Jó kis játék volt. Addig tűnt csak játéknak, amíg 2008 május első hétfőjén be nem kopogott a postás a nagy sárga borítékkal. Amikor a Kentucky-i címet láttam rajta, azonnal tudtam, mi van benne, ledobtam a csomagot és remegtem minden porcikámban. Egyik pillanatban mámoros öröm öntött el, rögtön utána a pánik és valami fájdalmas keserűség. Ezek váltogatták egymást egy ideig még, amig magamhoz nem tértem. S amikor napok múlva valamelyest magamhoz tértem, minden gondolkodás nélkül elfogadtam a lehetőséget. Sosem vágytam különösebben Amerikába, ott élni pláne nem, soha nem tartottam vonzónak sem az amerikai átlagember életét, sem a szokásait, sem a kulturáját. Egyedül New York fogott meg még anno, Lívia ottléte idején, abba azonban - a jelek szerint - menthetetlenül belebolondultam.  Ha kérdezték, kiköltözöm-e Amerikába, azt mondtam, nem, soha, csakis New Yorkba. New York nem Amerika, csak éppen ott van. 

Azzal, hogy ezt követően a kötelező belépésemig az USA-ba mi minden zajlott le bennem és körülöttem, ebben a pillanatban sem vagyok képes szembenézni, és nem is tartozik a témához, hogy külön kitérjek erre. Minden bizonnyal egy másik, hosszabb lélegzetvételű írás szükségeltetik hozzá az erre alkalmas időben és lelkiállapotban. 

Az érkezésemet követő három hétben Ági barátnőm családi otthonában húztam meg magam, aki évekkel azelőtt települt át és alapított családot. Televíziós-rádiós szakmai kapcsolat, majd egy fokozatosan kialakult szoros barátság kötött össze, és bátorított arra, hogy amikor a kivándorlás gondolata és lehetősége felmerült, megkérjem, illetve elfogadjam barátnőm és férje ebbéli támogatását. Connecticutban voltam, hát, a lehető legalkalmatlanabb pillanatban a vendégeskedésre, és a lehető legalkalmatlanabb állapotban arra, hogy kezelni tudjak bármiféle helyzetet megfelelően ugyanakkor. Gyermeket vártak, sőt már várni sem kellett, hisz megérkezett, és elég örömmel teli stressz volt ez számukra, nem hiányzott extra kihívás egy másik, nem annyira örömteli és nem is annyira családbavágó stresszfaktor személyében. És - utólag visszatekintve - természetes az is, hogy nem voltak ők sem abban az állapotban és helyzetben, hogy minden adódó szituációt megfelelően kezeljenek. Ez pedig megsürgette New Yorkba költözésemet, amiért utólag nagy hálát adok a sorsnak.  Ha nem aznap s nem abban az időben megyek lakást keresni, valószínűleg sohasem jutok a Hillyer Street és az 51. sugárút sarkán lévő házba, és az életem is teljesen másként - s teljesen nem biztos, hogy jobban - alakult volna. Máriáról nem is beszélve, akivel aztán vidám, mozgalmas és jó hangulatú lakótársi életet sikerült a harmadik emeleten kialakítani, hol szűkebb, hol nagyobb társasággal a lakásban. Miss Peryről, Lucsiról, Frencsiről, a franciáról és a surmó görögről nem is beszélve - erről viszont a New York-i levelekben nagyon sok szót ejtettem eddig is.
Connecticutban sem vesztegettem az időt, nekiestem az álláshirdetéseknek, és egy addig számomra teljesen idegen stílussal, rendszerrel és értékrenddel szembesültem. Semmi sem volt érvényes, amit addig álláskeresésről tudtam. S ha jól meggondolom, lényegében semmit nem is tudtam álláskeresésről, nekem soha nem kellett állásokat keresni, engem mindig megtaláltak a munkák, s mindig azt tehettem, amit tudtam és szerettem. Emlékszem, amikor huszonegy évesen első nap be kellett mennem a légitársaság irodájába beszélgetésre (akkor még nem nevezték interjúnak), mondták, hogy vigyem be az irataimat és egy Curriculum Vitae-t, és én azonnal rávágtam, hogy az irataim rendben vannak, de majd mondják meg nekem rendesen, honnan kell beszerezni azt az akármit, amit még kérnek, hogy vigyem be, mert beviszem én, csak tudjam, hol lehet kapni. Valami divatos pezsgőre gondoltam első hallásra, s gondoltam, ezzel jelzik, hogy valami kis ajándékot vigyek magammal, ha már behívtak... ennyire naiv voltam. Kacagtak is eleget rajta, és nem vettem rossz néven, hogy elárulták, önéletrajz az, csak menjek már, s ne húzzam az időt, majd feldolgozzuk szóban az önéletrajzomat.
No, persze, az azt követő tizenhét év alatt nagyot fejlődött a világ. Romániában is. És noha nem volt rá szükségem, de valahol azt olvastam, jó ha az embernek van kéznél önéletrajza, összeeszkábáltam magamnak egyet az interneten fellelhető sablonok segítségével. Nem szépítem, meg voltam győződve róla, hogy pfffffff, vérprofi! Amikor Scott meglátta, elborzadt (lehet, nem a legmegfelelőbb sablon alapján készítettem el). Ági férje ugyanis fejvadász cégnél dolgozik, és személyzeti ügyekkel foglalkozik. Gyorsan befutott a házba, hozott egy pohár bort, és a teraszon közösen tető alá hoztunk egy igazi „amerikai” önéletrajzot. Menetközben a legfontosabb vonásokra is megtanított, és aztán szélnek eresztett vele, de lelkemre kötötte, hogy minden alkalommal, ha változik valami az életemben, módosítsam, hozzam naprakészre, akkor is, ha nem keresek épp munkát.
Talán a legfontosabb és legalapvetőbb tanács volt ez számomra az elinduláshoz, és ma már tudom, mekkora jelentőséggel bír a rezümé. Merthogy Amerikában nem ismerik a CV-t, hanem rezumé van. És idővel azt is meg kellett tapasztalnom, hogy a rezüméírás tulajdonképpen lassan már mesterség, egyeseknek pénzkereseti lehetőség ez is. S nem ítélem el őket, mert ha valakinek semmi fogalma nincs arról, hogyan kell „nyerő” önéletrajzot írni, akkor az, aki ezt megteszi, megérdemli, hogy elismerjék a tudását.
New Yorkba azért is volt jó behurcolkodnom, és megállapodnom - egyrészt, mert ugye, én New Yorkba készültem eleve, másrészt meg mert a gazdasági válság ellenére is ott sokkal több munkalehetőségre lehetett számítani, mint a zsebkendőnyi „Alkotmányozó Államban”. És arra is gondolnom kellett, hogy ha eljutok oda, hogy behívnak egy interjúra, akkor kéznél kell lennem. Amint bebútoroztam Elmhurstbe, Queens eme kellemes kis körzetébe, szerteszét küldtem az önéletrajzokat, mindig azt az aspektust erősítve fel benne Scott útmutatásai alapján, ami fontosabb volt a megpályázott helyen. Jobbára légitársaságokra hajtottam. Nos, igen... Amikor eldöntöttem, hogy bevállalom ezt az amerikai kalandot, be kellett azt is gyorsan látnom, hogy magyar rádiósként itt nem sok labdát rugdoshatok, viszont a légiközlekedés fellegvárában kézenfekvőnek tűnt, hogy mégiscsak visszatérek a szakmába a repülők közé. Nem mondom, hogy nem szerettem volna légiutaskísérő lenni, de annyira örültem volna én már csak annak is, ha megnyugtató szinten meg tudok angolul szólalni zavaromban, hogy csakis alacsonyabb magasságokban kutakodtam munkalehetőség után. Egy reptéri beosztásnak elmondhatatlanul tudtam volna örvendeni. Arról nem is beszélve, hogy bennem még mindig megvolt az Európából hozott hülyeség, amely szerint majdnem negyven évesen az ember olyan öreg, hogy örüljön, ha egyáltalán szóba állnak vele. Hogy mennyi tévhittel érkeztem Amerikába, csak fokozatosan, az évek során bontakozott ki, de már akkor, a legelején megtanultam valamit: ezeket semennyire nem érdeklik a papírok. Csakis az, mit tudsz. Vagyis kellenek papírok, mert egy agyonbürokratizált hatalmas és nehézkes rendszer az amerikai közigazgatás és minden, ami adminisztrációval jár. De - ahogy bátyám szokta csendes, szederpálinkás udvarhelyi éjszakákon mondogatni - ha egyszer bekerülsz a gépezetbe, a fogaskerekek működni kezdenek, és minden a helyére kerül. És ezt szó szerint éreztem attól a pillanattól, hogy elkezdtem végre dolgozni. Nem egyik napról a másikra történt, ennél azért sokkal nagyobb balhorgokat kaptam az országra és világra ránehezedő gazdasági zuhanástól. De ha jó gyorsan el tudtam húzódni előlük, vagy ha elkaptak, gyorsan talpra tudtam ugrani, akkor megmaradtam. És napról-napra edzettebb lettem.
New York kemény világ. New York nagyon kemény város. Ma már rendesen megerősít a tudat, hogy megmaradtam, és egy pillanatra sem kellett semmiféle kompromisszumot vállalnom ezért. 
Megszámoltam utólag, több, mint ötszáz jelentkezést adtam le a legkülönbözőbb helyekre munkahelyet megpályázva. Volt azok között mindenféle, amiről azt gondoltam, meg tudok csinálni. És közben egy nap egy névkártya akadt a kezembe azokból az időkből, amikor fontos emberekkel bratyiztam. 

Nancy a Szövetségi Nyomozóiroda kötelékében  az Amerikai Légügyi Hatóságnak a tisztje volt abban az időben, amikor megismertem. Amikor Szatmárról közvetlen járatok repültek az amerikai kontinensre, a légügyi hatóság rendszeresen leküldte az embereit, hogy a biztonsági előírások betartását és a járatok üzemeltetésének szükséges feltételeit leellenőrizzék, s ezzel felhatalmazzák a légitársaságot, hogy az adott pontból leszállás nélkül működtessen járatokat az Államokba. Nancy vezette a bizottságot, amire mindenki kivasalta magát és haptákba vágva szalutált érkezésükkor. Nem csak a légitársaságnak, a repülőtérnek és a város- illetve megyevezetésnek is nagyon fontos volt, hogy a dolog jól sikerüljön, nem beszélve a vámosokról és a román hírszerzőkről. Ez nem csak üzleti, hanem politikai és presztízs kérdés is volt ugyanakkor. Nancy tipikus amerikai középkorú asszony volt, szigorú tekintettel, határozott, férfias kézfogással és tipikusan amerikai féloldalt mosollyal. A sleppjében pedig nagykövetségi tisztek voltak és egy bevándorlásügyi magas rangú tiszt, aki fiatalabb korában a mexikói határvonalon végzett szolgálatot, amiről tudni, hogy Amerika legkeményebb kihívása ilyen szinten. Hirtelen tele voltunk fehé fogú mosolygásokkal, mindenki mindenkit bizalmatlanul méregetett, a reptér igazgatója meg esetlenül állt egyik lábáról a másikra. A politikusok is igyekeztek labdába rúgni, de Nancy hamar tudtunkra hozta, hogy rajtunk, a légitársaság képviselőn túl nem kívánnak érintkezni egyéb hatalmakkal. A reptéri személyzettel is csak másnap, amikor a munkát elkezdik. Nem tudtuk, hogyan képzelik az érintkezést, de Szatmáron hamisítatlan metódusokat alkalmazunk mindig a fontos alkalmakkor. Magánemberként is meg hivatalos szinteken is. Akkori főnökasszonyom meg elég tűzrőlpattant volt ahhoz, hogy előhozakodjon az ötlettel, miszerint mi azt az érintkezést magunk is úgy képzeltük, hogy mi és ők, kizárva sajtót, politikát és mindent, és hogy erre ő már olyan nagyon kitalálta a Miorica protokolltermét, hogy az már le is van foglalva. Nancy sejtelmesen hunyorgott, majd a száját is csücsörítette, mint aki intenzíven forral és érlel magában egy mindent elsöprő gondolatot. Olyan döbbent csend telepedett az irodára, hogy nem tudtam, ránk zuhan-e az ég a következő pillanatban, vagy megnyílik a föld. Bántuk is már, csak valami történjen. Nancy meg csak hunyorgott, letette az iratmappáját a kisasztalra, és két kezével megmasszírozta a homlokát, a szemét, megdörzsölte az arcát, és a kíséretéhez fordult. Egy szó nem hangzott el. Visszafordult, felkapta a mappát és végre megtörte a hosszú óráknak tűnő pár pillanatnyi csendet:

- No, nem bánom! - Csak a szállodába ugorjunk be előtte, hogy lecuccoljunk...

Onnantól megpezsdült az élet, és kisvártatva a fehér teremben feszengtünk az asztal körül. Nancyt mellém ültették, mert szerintük én tudtam angolul beszélni.Túloldalára meg Radu kollégámat, aki nem tudott angolul ugyan, de szórakoztató volt. Felvezettük a helyi szokást, hogy nálunk a pálinka az ital, de ha netán ezt nem szeretnék kipróbálni, mi nem forszírozzuk, mert nem szeretnénk, ha azt hinnék, meg akarjuk őket ölni. Nancy intett, jöhet az az ital, aminek ekkora feneket kerítenek, nem lehet rossz. A férfiak prüszköltek és köhögtek felváltva a szilvától, Nancy azonban felhajotta a poharat szemrebbenés nélkül. S mivel a felvezetőben azt is elárultuk, hogy fenékig illik, mi sem maradhattunk le, és Raduval igyekeztünk a lépést tartani a ránkbízott becses vendéggel, akin nem utolsó sorban az amerikai járataink sorsa dől majd el. Félóra sem telt bele, amikor Radua, aki maga is mulatós ember, és nem veti meg a jó italt, bírja is rendesen,  odasúgta nekem:

- Tezsvirem, úgy tűnik nekem, hogy ez a tánti bennünket az asztal alá fog inni, ha így folytatja.

Nancy valóban úgy hajigálta be a pálinkát, mintha málnaszörp lenne, és azon kívül, hogy mind kedvesebben mosolygott, semmi jelét nem adta annak, hogy ártana neki. A tetőfokára akkor hágott a hangulat, amikor a főnökasszonyom házimulatságaira bejáratos muzsikus cigányok besorakoztak az elszigetelt kis terem szeparéjába, és magyarnótákat kezdtek húzni. Akkor láttam Nancyt egy pillanatra a felfordulásban felpattanni a szék tetejére, ahol lerúgta cipőjét és egy villanás múlva már Raduval járták a csárdást. 
A reggeli New York-i járathoz sorra szotyogtak be az emberek szolgálatba másnap, akik utánam jöttek el a buliról, még kábultabbak voltak. A bizottság kicsit késett, az igazgató idegesen toporgott, mert mint kiderült, hajnalban Nancy kitartott amellett, hogy nem engedi mással hazavitetni magát a Mioricából az Aurorába, hanem a diplomata dzsippel jut el oda. Ami nem is lett volna különösebben bonyolult útvonal - nem szatmáriaknak mondom, az említett szálloda egy kanyarnyira van csupán a vendéglőtől. Nancy azonban dzsippestül, sofőröstől, mindenestül eltűnt akkor reggel. A reptér igazgató valahol a hídon túl bukkant rájuk - nem nehéz egy konzulátusi felvértezett amerikai dzsippet hajnalban Szatmáron sem kiszúrni... Soha nem tudtam meg, volt-e városlátogató szándék a dologban, vagy csak a sofőr tévesztette el az útirányt.
A csapat besorakozott a reptér épületébe. Nancy napszemüveget viselt és ugyanaz a kimért és távolságtartó, féloldalt mosolyú, keménykézfogású diplomata asszony volt, akivel előző nap találkoztunk. És attól a pillanattól csakis szakmai dolgokról esett szó. 

A látogatás után nem volt semmiféle kapcsolatunk sem a bizottsággal, sem Nancyvel. Következő év karácsonyán az otthoni (!) címemre érkezett egy nagy piros boríték az amerikai címerrel és pecséttel rajta valamint az egyik közép-európai amerikai nagykövetség fejlécével. Üdvözlet volt benne csak nekem Nancytől. Mondta, ne veszítsem el a névkártyáját, s ha eljutok egyszer New Yorkba, ne habozzak megkeresni. Igaz, hozzátette, nem nagyon valószínű, hogy otthon lesz, mert a világrészek közti hatékonyabb mozgás végett bevette magét egy közép-európai főváros nagykövetségére, s onnan ingázik a kontinensek közt. Mondtam, nem tervezem, s nem is hiszem, hogy valaha is New Yorkba utazom, de majd szólok. S hogy véletlen-e vagy sem, nemsokára megkaptam minden akadékoskodás és kérdezősködés nélkül az első amerikai beutazási vízumomat...

Ha máskor nem, karácsonyokkor váltottunk egy-egy üzenetet Nancyvel, de nem akartam semmit sem kérni tőle, utáltam volna érdekből ráakaszkodni, bár folyton azzal zárta leveleit: akármiben segíthetek, csak szólj... Nagyon nagyra értékelt engem szakmailag, s nem pontosan tudtam, miért, és főleg, milyen információk alapján.

Nos, ott voltam hát, New Yorkban. Két bőrönddel, kissé megtörve és mind haloványabb reményekkel, hogy rendesen megvethetem valaha is a lábam az amerikai földön. Sokmindent nem hoztam magammal az új életbe praktikus okok miatt sem, de a névkártyák velem voltak. Úgy gondoltam, semmi rossz nincs abban, ha rákérdezek, mi van az én Nancy barátnőmmel. Előtte kicsit gugliztam is rá, hogy hátha valami érdemit megtudok róla, és noha az ilyen emberek dolgaira nem nagyon keres rá semmiféle kereső program, egy, a washingtoni reptér publikus dokumentumai közül való fájlon rábukkantam. Megtudtam, hogy Marylandben él valahol Baltimore környékén. Annyit írtam neki, hogy itt vagyok, s hogy vagyok, és majd adjon nekem hasznos tippeket, hogyan kezdhetném el az életem itt. A válasz nem késett, szinte instant érkezett is.

„Helló Artur,

Mondhatom, a lehető legrosszabb időszakot találtad idejönni a gazdasági válság kellős közepén, de örülök, hogy meglépted ezt. Te roppant értékes ember vagy, és minden légitársaság tiszteletére válnál. Sajnos, most nehéz lesz akárhol is elhelyezkedni, és főleg a megszorítások miatt megfojtott légitérsaságoknál, ahol most alaposan meghúzták a nadrágszíjat. De jól figyelj rám... Azaz ne rám. Hallottál a Southwest Airlines-ról? Nos, tartsd rajtuk a szemed.
Én jól vagyok, öreg vagyok, várom a nyugdíjazásomat, és végre csendesen akarok élni egy farmon, távol a világtól.
Mindenről tudni akarok, majd írj,
Szeretettel üdvözöl barátod,

Nancy”

Légitársasági álláshirdetéseket kifogni még a mostani, bejáratott agyammal is nagyon nehéz. Sokan, mint például a Southwestnél is, lévén Amerika egyik legkedveltebb légiszállítója és legjobbnak kihirdetett munkáltatója, olykor csak percekre, esetleg órákra tesznek fel álláshirdetéseket. Három nappal a levél után - Nancy tanácsát megfogadva, és rácsimpaszkodva a légitársaság honlapjára - belefutottam az álláshirdetésbe, ami végül is elindította amerikai szakmai pályafutásomat.

Helsinki, 2013. október 10.

Hogyan lettem légiutaskísérő...( 3)

A boldogító IGEN

Hogy a repüléstől és New Yorktól való elszakadást illetően mekkora hatalmasat tévedtem, ezután még sokáig nem derült ki, mert olyan csodálatos időszak következett az életemben, hogy teljesen elvonta a figyelmemet erről (egy kis időre), ami ugyan nem tartozik közvetlenül a témához, amiről itten én most értekezem, de feltétlen katalizátora és melegágya volt annak, ami aztán a továbbiakat meghatározta. És a felsorolásból nem hiányozhat az, amit még ma is, itt Helszinkiben az otthonos kis hotelszobámban teázva a kávéasztalra felrakott lábakkal ugyanúgy látok: eddigi szakmai életem legszebb évei. Ugyanis az idiótán berendezett brooklyni albérletben, miközben az idióta lakótárs felvonultatta előttem alsógatya gyűjteményét és a New York-i magyar szezonmunkás közösség leglepukkantabb fehércselédeit útban a bugyirózsaszín hálószobája felé sivalkodva, bennem két döntés is megért és megszületett. Névszerint, hogy tényleg nem megyek vissza az irodába, azaz felmondok a légitársaságnál, a másik meg hogy visszamegyek Szatmárra és igent mondok Turós Lórándnak. Utóbbi nem a kezemet kérte meg, de életem nagy igenjeinek egyike volt az. Soha nem ódzkodom megmondani, ha valamivel nem értek egyet, ugyanakkor soha nem esik nehezemre elismerni azt, ha valakit valamiért tisztelek. És Turós egyike azoknak. Amikor New Yorkba utazásom előtt ő is és mások is feljártak az irodámban tervekről beszélni, nem akartam senkinek semmiféle terveiről hallani, elég volt nekem a magam baja. Olyan boldog vagyok, hogy annak ellenére, hogy (leplezendő esendőségemet és saját gondjaimat) foghegyről beszéltem vele ott és akkor, nem hagyott békén. És ahogy Erdei Robival közösen megtalálták azt a felhőrést, ahol egy pillanatra elegendő napsütés szivároghatott be életünkbe ahhoz, hogy Szatmárnémeti első magyar kereskedelmi rádiója létrejöjjön, ugyanúgy megtalálták a megfelelő módszert és alkalmakat arra, hogy minden kijelölt pozícióra a legmegfelelőbb embert delegálják. Megvan a Brooklynból bonyolított levelezésem Turóssal, de soha azóta nem mertem újraolvasni, s most sem fogom. Korábbi életem olyan elveszettnek hitt gyöngyszemei kerültek elő a tér és idő homályából, hogy nem tudtam volna ellenállni a hazamenetelnek. Nem is álltam ellent. Engem személyesen Bartos nevével csalt haza. Újfent csak egy olyan helyzet állt elő, ami nem adatik meg akárkinek az életben, nem a diploma, nem a papírok, hanem a szerencse, és a sok, a világ szeme és különböző színterein eltöltött évem és az emberek szeretete emelt újabb s újabb piedesztálra – sokszor azt éreztem, méltatlanul. Hiszen soha nem bántam kesztyűs kézzel senkivel szakmai szinten – legyen az légiközlekedés vagy akár az ezzel párhuzamosan megélt rádiós élet. Jogos lett volna, ha hallani sem akarnak felőlem, ha csak egy módjuk van rá. A szigoromat a munka terén ezt követően sem tudtam levetni, és ennek a későbbiekben fontos kihatásai voltak, amiről külön szólni fogok, amikor időben utólérem a helyzetet.

Soha nem fogom tudni viszonzni és feldolgozni sem azt a rengeteg szeretetet és tiszteletet, amit az ezt követő években kaptam. Sem a munkatársaimnak, sem azoknak, akikért dolgoztunk. És soha nem fogom tudni elégszer leírni ide, mennyire szerencsés fickó is vagyok.

A City Rádióban eltöltött évek elindítottak egy nagyon fontos úton: visszatalálni önmagamhoz. Ott éltünk az üvegkalitkában egy színpadon mindenki szeme láttára. Nekem természetes volt, hogy szenteste én dolgozom. Annál felemelőbb nem is lehet, amikor megannyi ember – idegenek, nem idegenek – mosolyogva enged be legszentebb családi pillanataiba. Egy nagy színpad az egész, amiről akkor már sokat tudtam. Bessenyei István barátom olyan alapos „kiképzésben” részesített az idők során, hogy nekem ehhez sem kellett oklevél. Ott és akkor állhattam ki akármilyen színpadra az életem során, ahova csak megfelelőnek tartottam. És nekem minden szakmám valamilyen színpad volt, még ha nem is a decka klasszikus értelmezésében.

2006-ban újra annyira erősnek éreztem magam, hogy felkerekedtem, és elutaztam New Yorkba. Látogatóba. Olyan végtelenül fesztelen és jókedvű voltam, hogy ezt megtehettem, ezt a hangulatot el sem bírtam akkor magyarázni senkinek. Igaz nem is kérdezett senki sem. Hagytak menni. Eszemben sem volt többet kiköltözni. Sőt, akkor az is megfogalmazódott bennem, hogy lassan el kell engednem ezt az álmot, ami New York volt, és hittem is benne, hogy ezúttal sikerülni fog. Csak mert nem akartam több kínlódást az elvágyódással. Olyan praktikus dologhoz kötöttem a szakítást, mint a vége felé járó tízéves vízumom. Eldöntöttem, hogy soha nem igényelek több túrista vízumot az USA-ba. Na, ez igaz is lett.

Helsinki, 2013 október 9.

Hogyan lettem légiutaskísérő (2)

2. Papír arról, hogy jó vagyok

Legalább tizenöt évig nem történt aztán semmi ebben az ügyben, ami nem jelenti azt, hogy elmúlt a sóvárgásom a magasban sikló gépek után, csak hogy abban az egészségtelen szakmai közegben vergődtem, ahol semmiféle haladást nem néztek jó szemmel. S ha meg akartam tartani az állásomat a légitársaságnál, meg kellett fogadnom, hogy nem fontolgatom a továbbtanulást sem - mert ezzel kényelmetlen helyzetbe hoznám akkori feletteseimet. Cégen belüli előmenetelre még ennyire sem volt szabad gondolni. Másrészről meg ott volt a másik beteges dolog, amit adott pillanatban annyira elhittem, hogy harminc évesen  ikegve sírtam a tiszteletemre rendezett sörpartin a Jágerben, amiért megöregedtem. Az elképzelés mai napig nem sokat változott és a trend sem, hogy ha valaki harmincat betöltött, és addig nem lelte meg a helyét, akkor azt követően erre nem is lesz alkalma. Harmincötön túl pedig szakmailag le is írják az embert, ha addig nem vergődi magát pozícióba. S én meg azt éreztem, sehol sem vagyok, ráadásul onnan a seholból még haladni sem lehetett semerre, mert, mint a csiriz tapadt körbe rám. Ezt a hülye felfogást mai napig nem lehetett teljesen kiirtani odahaza és nagyon sok helyen másutt sem, ami generációk tragédiáját okozta s vonja maga után eztán is. A csiriz meg kezdett megkötni, amikor - bosszúból talán - felbuktattak, és feltételekhez kötött igazgatói kinevezést kaptam a légitársaság helyi képviseletén. Annyira nem érdekelt a kinevezés, hogy a feltételek pláne nem tudtak mérvadóan bármit is befolyásolni az életemben.  Milyen fura, hogy épp arról beszélek, mennyire lehetetlen előbbre lépni, s ugyanakkor panaszom van az előléptetésemre. És a sorsomon kívül állók nem értik ezt, kétféleképpen dobozoltak be ezt követően: vagy azt hitték, valamiben hazudom, mások meg azt, hogy elkapott a gépszíj és kompromisszumra jutottam a kényelmesebb - és a nyájas szemlélődőnek csillogóbbnak tűnő - életért cserébe. Egyik sem volt igaz, a kompromisszumra meg nem hogy képes, de alkalmas sem voltam. Egy politikailag diktált közegben azt éreztem, meghaltam, de ha nem, akkor is eltemettek, vagy arra készülnek. Ezért éreztem, hogy engem nem kineveztek, hanem ide buktattak. Innen könnyebben lehet zuhanni, míg szakmámban nem hogy nem tudtak kivetnivalót találni, hanem véletlenül mindenféle elismerésekre és hivatalos diplomákra szert tehettem. Papírom volt róla, hogy jó vagyok. És hát a papír! Az itten, kérem, az atyaúristen...És a véletlenek olyan primitívek és filmszerűek voltak, hogy nem győzök hálát adni a sorsnak és annak, hogy a gőg, a butaság és a lustaság együttesen olyan nagyszerű reakciót produkál bizonyos emberek személyiségében, hogy amikor legrosszabbat akarják, akkor teszik a legjobbat. Lényegében kinyitották nekem az ajtót, és betessékeltek egy kiképzésre, amiről kiderült, hogy életem egyik nagy dobása. Nem amiatt, amit ott tanultam. A tanulást magamban ejtettem meg kicsivel előtte s aztán sok éven keresztül. Hanem a papir miatt, amit imént említettem. Európa papír fétisben szenved. Papir kell mindenhez. Senkit nem érdekel a gyakorlati tudásod, az értékeid, a képességeid, ha erről nincs papírod. Nekem nem volt időm papírok után járni. Olyan intenzív és kerek volt az életem, annyi mindent csináltam, és olyan nagyszerű emberekkel hozott össze a sors... és - még
egyszer - olyan szerencsés voltam, hogy nem a papírok határozták meg a karrieremet, legfennebb csak megerősítettek. Akkor azonban a papír a zsebembe került, és a másik hozadéka is a zsebembe került annak az ölembe hullott kiképzésnek: fontos névjegykártyák. Azokban az években még elmondhatatlan ajtókopogtató volt egy névkártya. 

Utólag be kell vallanom, hogy soha nem kopogtattam egyik névkártyámmal sem sehova. Tetszik nekem az a gondolat, amit egy önéletrajzi könyvben olvastam, hogy „én a hatalomból csak a hatalom lehetőségeiben rejlő gesztusokat szeretem” (Acsay Judit: Hogyan készül a popmenedzser?). S ez így is van. Nem kegyeket kerestem, hanem lebratyiztam azokkal az emberekkel. Ma már sokkal eleváltabb megfogalmazásokat használna az ember, de én még a kilencvenes éveknél tartok, ahol  a bratyizás nagyon is helyénvaló volt. Amint említettem, a diploma meg a zsebembe került, s amikor kiderült, mekkora értékkel bír, felettesem rám szólt, azonnal tegyem el jó mélyre, s elő ne merjem venni, amig ő nem szól. Nem is nagyon szólt. Szó nélkül lépett le, s ebben a szerencsétlen helyzetben löktek engem a pozícióba, legyek szem előtt, és könnyen (el)mozdítható.

Akkor már tudtam, hogy az irodai munkát nem nekem találták ki, még akkor sem, ha kényelmesebb szék jár a funkcióhoz és két telefon, egy fehér és egy piros. Utóbbi narancssárga volt, de milyen jól hangzik, ha azt mondom, piros...

Akkoriban már kacérkodtam New Yorkkal. Véletlenül és ismét csak a szerencsémnek köszönhetően akadtunk a TAROM nagy vörös tengerében egymásra Liviával, aki ajándékba adta nekem New Yorkot. Meggyőzött róla, hogy én oda akarok menni megnézni, s amikor odamentem, megmutogatta nekem, majd magamra hagyott, s nem is vettem észre, beleült a bogár a fülembe. És soha nyugtom nem lett aztán. Úgy ingáztam a kontinensek között, hogy a New York bogár mellett a repülni vágyás bogara is erősebben rám telepedett. Ugyanakkor volt egy nagy bajom is. Éreztem, hogy megfulladok az irodámban. Livia már rég nem volt New Yorkban, én még akkor is odaszaladtam, és ott kuporogtam egy brooklyni albérlet idiótán berendezett szobájában egy idióta lakótárssal, aki anélkül is kellőképpen gusztustalan volt, hogy alsónadrágban grasszálna fel-alá a házban. Odaszaladtam, és nem akartam soha többet visszamenni az irodába. Egy nap megkérdezte tőlem egy fontos ember, barátilag - ezt mondta - és csakis az én érdekembe provokált  jó szándékkal, ugyan biza miért nem veszem fontolóra belépni az akkori (vagy mindenkori?) kormánypártba.

- Sokkal egyszerűbb lenne minden. És az életed is jobbra fordulna... - tette hozzá vigyorogva, s az ajánlattal, hogy ezt jól gondoljam végig, magamra is hagyott. Sokszor találkoztunk még, de soha többet ez a téma nem került terítékre.

Amikor a légitársaságnak benyújtottam a fel -(vagy le)mondásomat, noha azt éreztem, szabad lettem, bizonyossá vált számomra, hogy örökre szakítottam New Yorkkal és a repüléssel is ezzel a huszárvágással. De azzal is tisztában voltam, hogy különben nem éltem volna túl.

Helsinki, október 8.

Hogyan lettem légiutaskísérő...

1. Gina tánti elintézi

Nehezen. Ha gyorsan szeretném summázni azt a jónéhány történetet, ami ezzel kapcsolatban még eszembe jut annyi idő távlatól, és amit feleslegesen nem is szeretnék egyáltalán eldramatizálni, csupán tényszerűen feltárni az emlékezetemet frissen tartva ezáltal, akkor csak ennyit mondanék, nehezen. Legalábbis nem volt egyszerű. Igaz, senki sem állította hogy az lesz. Én pedig - anélkül, hogy mártírmázba merengetném magam - teljesen belenyugodtam, hogy vannak lények a világon, akiknek minden egyszerűen adatik meg, s vannak mások, akiknek meg valami duplacsavar vagy henderbucka szükségeltetik ahhoz, hogy előbbre lépjenek. Valami miatt sok esetben ebbe a csoportba tartozónak érzem magam, ugyanakkor kétségtelen, és minden fórumon elismerem, hogy rendkívül szerencsés vagyok. Hogy csak a mázlim teszi, vagy az időzítés, esetleg a mind szilárdabb hitem abban, hogy ami velem megtörténik, vagy nem történik éppen meg úgy s akkor, amikor én akarom, az mind valamilyen oknál fogva alakul adott módon, nem tudom, s nem is fontos.

Első alkalommal talán huszonnégy évesen fordult meg komolyabban a fejemben ez a szakma. Arról, hogy mennyire fogalmam sem volt az igazi mibenlétéről, és hogy kifejezetten csak annyit tudtam róla, mint az átlagember, a későbbiekben részletesebben is szólok majd. 1994-et írtunk, és már harmadik éve dolgoztam légitársaságnál. Ez az a pillanat, amikor az ember kezdi elhinni magáról, hogy mindent tud a szakmáról. Főleg, ha beleszámítom gyermekkorom azon éveit is, amikor rajongva bicikliztem ki a város végébe meglesni a naponta kétszer felszálló repülőgépeket. Mindez együtt már elégséges tapasztalatnak tűnt ahhoz, hogy amikor Gina tánti, a TAROM könyvelésügyi revizorja, és kellőképpen bennfentese a légitársaság bugyrainak, eljött kontrollba Szatmárra, és kiülhettem vele a központi parkba egyik este, hogy a város ódon és újabb szépségeit megtekinthessük békésen pihegve és enyelegve egy padon, felhozzam neki a témát. Ilyesféle dolgokat az ember nem feszegethetett szabadon akármikor s akárkivel. Egyrészt, mert senkiben nem szabad megbízni, másrészt mert akár az állásodba is kerülhetett, ha netán - akár cégen belüli - továbblépés gondolata megfogalmazódott benned. Gina tánti azonban valami miatt kedvelt engem, és hiszem, hogy nem csak mert olyan újdonságokat is megmutattam neki a padon ücsörögve, amilyennel ő még nem nagyon ment szembe tisztességes és ortodox hétköznapjai közepette, mint például a szatmári kurvák, akik estére rendesen kirajzottak a korzóra, mialatt mi az élet és a cég nagy dolgairól beszélgettünk. Amikor előálltam az ötletemmel, Gina mama felém fordult, és a szemembe nézett:

- Minek akarod te ezt? Nem vagy jól, ahol vagy?

Kicsit megszeppentem, és nem is emlékszem, mit válaszoltam, de semmiképp sem lehetett mérvadó. Megeredtem mondani, mintha vizsgán felelnék, s mintha ki kellene töltenem valami időt ezzel. És tényleg nem tudom, minek akartam én ezt. Akkor. Talán mert láttam egy-két akkori ismerősömet, akik egyik napról a másikra utaskísérők lettek, és számomra boldognak tűntek. Akkoriban jelentek meg a cégnél az első férfi légiutaskísérők, ez is egyik oka volt, hogy bennem is mocorogni kezdett az érdeklődés. Meg mert gyermekkorom óta imádtam repülni, és a repülőgépeket is. 
És talán ezzel volt a baj ez alatt a húsz év alatt. Az önkifejezéssel. Annyira zárkózott voltam - minden exhibicionistának tűnő megnyilvánulásom ellenére - világéletemben, hogy sohasem tudtam megfelelően.elmondani, ha akartam valamit, miért akarom. Aztán egy adott pillanatban Gina nem hagyta, hogy tovább magyarázzam az óhajomat, csak elővett egy szem savanyúcukorkát a ridiküljéből, s miközben kibontotta, biccentett:

- Ha akarod, szólhatok fenn a lányoknak... Én megkérdezem neked, mi a helyzet ezzel.

Akartam, persze, hogy akartam, és azt is tudtam, nem ingyen osztogatják ott fenn a kegyeket sem. Ez az állás márpedig elég nagy kegyekre tartott igényt. Hallottam olyan történetről is, hogy adott sztjuárdesz még évekkel azt követően is, hogy beprotezsálták a szakosztályra, minden egyes útjáról valami előre meghatározott „ajándékot” kellett, hogy beszerezzen jótevőinek. Megkértem Ginát, hogy teljesen őszintén mondjon el mindent, amit megtud. És úgy is lett. Egyik este felhívott, és színtelen hangon lényegében ismertette velem a tényeket. Azt éreztem a hangjából, teljesen elhatárolódik mindattól, amit mond, kifejezetten csak az általam kért információkat sorolja fel. Hozzá is tette, ő ennél többet nem tehet, az utat, amennyiben akarom, nekem kell megtalálnom.

Háromezerkétszáz német márka. Ez volt az összeg, amiért be lehet jutni a tanfolyamra. Akkoriban ezért akár három nyugati autót be lehetett volna hozni az országba, igaz, nekem egy sem volt. Keleti sem. És pénzem sem. Semennyi. És nem is úgy nézett ki, hogy, ha dolgozom egy munkahelyen, legyen az egy légitársaság irodája is, fogok majd pénzt keresni. Akkoriban körvonalazódott már, hogy letűntek azok az idők, amikor munkával annyi pénzt lehetett keresni, hogy az gyűljön is, ne pedig csak olvadjon bele a mindennapokba. Nem is tudom, mire számítottam, mert hogy arra nem, hogy szegény anyám képes lesz majd ebben támogatni, az biztos. Ő persze, mindent elkövetett volna, hogy egyenesben lásson végre valahol, de az összeg annyira mesebeli volt, hogy abba még bele sem nagyon akartam gondolni, amit még Gina hozzátett, miszerint bekerülni nem elég... A pénznek folynia kell azután is, licenszvizsgákra a különböző géptípusokra, aztán meg arra, hogy megfelelő járatokra is kapjak beosztást, és ne rohadjak meg valamelyik belföldi járat Antonov-24-esén. Hogy ez alatt pontosan mit kellett volna értenem, nem tudom mai napig sem, Gina pedig nem beszélt róla, semmiképp sem akart ebbe a kényes kenőpénzes dologba belefolyni, nyugdíjazásáig ő már békében és nyugalomban szeretett volna tenni-venni a cégen belül. Talán a majdani „ajándékokat” kellett volna ezalatt értenem mindazoknak, akik „életben tartanak”, azaz a jó járatokra felprotezsálnak, vagy valami egyéb. Lényegtelen. Gina pedig pontosan tudta, hogy nekem nincs pénzem. Hogy utánajárt, mindenképpen nagy segítség volt, még akkor is, ha abban a pillanatban nem így éltem meg. Annyi mindent nem úgy él meg az ember első löketre. Mára már megtanultam tisztelni és értékelni a sorsom döntéseit és eseményeit, mert ha visszatekintek kudarcaimra vagy azokra az esetekre, amiket én akként, illetve esetenként tragédiaként éltem meg, utóbb nyilvánvaló értelmet kapnak a jelen történéseinek és alakulásának tükrében.

Huszonnégy voltam. Úgy éreztem, erőm teljében, és fiatalságom - s talán szubjektív jóképűségem - egyik magaslatán. Valami miatt azonban a környezet és a világ, ami körbevett, betegesen azt sugallta, hogy az idő ellenem dolgozik, és amennyiben most nem sikerül lépnem, akkor soha többet sem. Ügyefogyottan mászkáltam az ég alatt aztán évekig, és álmodozva bámultam a kondenzcsíkot maguk után hagyó gépmadarakat odafenn, és olyan mesebelien távolinak tűnt még az is, hogy egy olyan csudamasinára én egyáltalán betehetem a lábam életem során. Legfőképpen, amikor Mamánál az udvarban hanyatt feküdtem a fűben, és belevesztem a gyep csendjébe és a gondolataim zajába.

Igaz, akkor sehova nem vágytam. Akkor ott volt nekem a Világ.

Helsinki, 2013, október 6.