skip to main |
skip to sidebar
Kinézek az ablakon. Az egyik bolt előtt egy kisebb csoport. Család is lehet. Nem ritka ezeknél ekkora létszámban az sem. Jobbára kóricálnak vidáman, együtt, sokszor az az ember érzése: céltalanul. És mégis mindig nagyon elszántan, céltudatosan haladnak. Emezek épp nem mentek semerre, a bolt előtt álltak, és bentről rájuk esett a fény. Szerencse, hogy esett, különben nem láttuk volna őket, New Yorkban nem bántak sosem bőkezűen a közvilágítással, pedig Edison papa annak idején Manhattanben tréningezett ezügyben. New York nem a közvilágítástól a fények városa, hanem az utcai reklámoktól. Márpedig a Rockawayn nem hemzsegnek a puccos reklámok. Itt legfennebb a lottót hirdetik színes fénybetűkkel, egyebet nem nagyon van értelme, szegények ittenség az emberek a puccos reklámokhoz. A csoport egyik tagja egy idősebb fekete férfi járókeretnek támaszkodik, szemben vele egy vastag ajkú asszony, aki - valószínüleg - torkaszakadtából kiabál neki, miközben szélesen, és karmestereket megszégyenítő intenzitással gesztikulál. Azért mondom, hogy valószínüleg, mivel én nem hallottam a buszról, csak láttam, amint a félkörben álló seggen alulra tolt gatyával orrturkálva ácsorgó suhancok szeme láttára a nő előadja a nagymonológot, amit minden bizonnyal a sok alacsony költségvetésű amerikai film alapos szemrevételezése során szívott magába - minden egyebekkel -, és időnként a ridiküljével megcsapkodja a járókeretes magatehetetlen fejét. Rendező ilyet nem tud rendezni. Csak a pillanat sodra. A hév, ami ezekben a feketékben jócskán megvan s a hajlam a szereplésre. Gondoltam is, hogy nem jó olyan helyen leszállni a buszról, ahol járókeretes férfiemberek fejét időnként ridiküllel csapkodják meg, mert milyen hely már az ilyen?... Hagytam magam eltávolodni ettől a színtértől, és aztán rántottam egyet a zsinegen. A busz hörögve kipöfög magából, és duruzsolva tovább döcög, míg eltűnik az estében. Az átszállásig van időm. Ebben az időben már csak ritkásan mennek a város felé a buszok. Csak a sarki fűszeres és a Kerry Hills Pub van nyitva. Igaz is, minek lenne nyitva a bank, a kisállatkereskedés vagy Joseph A. Otton adóvisszaigénylési- és szakszerű könyvelői irodája, hiszen vasárnap este röviddel éjfél előtt senki sem akarna kamathozamokról érdeklődni, sürgősen aranyhörcsögöt vásárolni vagy adót visszaigényelni. Fűszerre meg nem volt szükségem, így Kerry Hillshez léptem be. Fogalmam sincs, ki az illető, akiről ezt a hangulatosnak is kevés túlzással nevezhető helyiséget mai nevén szólítják, és jegyzik, de a becses személynek minden bizonnyal szoros kötődései lehettek az ír nemzethez és az ivászat zökkenőmentes lebonyolításához is, mivel nagy betűkkel díszelgett a neve a zölden villódzó lóherék társaságában a cégéren.
Odabenn meghitt hangulat van, amit legprecízebben a kérődzés jámbor tevékenységével tudnék érzékletesen körbeírni. Fenn egy sarokban megy a tévé. Kosárlabda. Hang nélkül. Alatta középkorú nő. Oroszul cseveg egy hasonló korú férfival, már amennyiben az orosz nyelvű társalgásról akármennyi jóindulattal is azt lehet állítani, csevej. Nekem Irma néni négy teljes tanéven keresztül próbálta ezt a nyelvet kedvesebbé tenni, de minden igyekezetünk ellenére sem jártunk sikerrel az orosz nyelvtanulás hepehupás ösvényein. Viszont nyolcig a mai napig el tudok számolni. Akár gondolkodás nélkül. Ha nézem, nagy darab szőke nőről el bírom képzelni, hogy fiatalkorában a Szovjet Kommunista Párt aktív tagjaként egy moszkva melletti kisváros nagy irodájában tehénkedett egy írógép mellett, és izgalmas programokat szervezett a Vörös Lendület brigád kultúrcsoportja részére, amelynek az a Vászja volt a pártbizalmija, aki neki, Ljudmillának igencsak nagy előszeretettel csapkodta a szelet a Kommunista Ifjak nyári építőtáboraiban. Ha anyám itt lenne, ő még azt is hozzátenné, hogy a nő akkoriban valószínűleg nagyon szép lehetett, mert a ruszki csajok mind szép vonásokkal rendelkeznek, tenné hozzá. Ezt többek közt egyetlen a Szovjetúnióban tett kirándulásának tapasztalatai mondatják vele, amelynek során vakutáskát és „kocmoc” (Kozmosz) márkájú, sok drága rubelért vett konyhai robotot hozott volna haza, ha azt a vámon „bizonyos okoknál fogva” vissza nem tartják a botosani-i országőreink. Így aztán sosem lett szovjet konyharobotunk, bennem is csak egy Mikrobira emlékeztető szerkezet fantomképe maradt meg mind mai napig, hisz sosem tudtam elképzelni, milyen is lehet egy szovjet konyhai robot, ha nem olyan. Az orosz párt is szemmel láthatólag ugyancsak valamiféle buszvárás kényszerítette be a kocsmába. Kellenek is, nagyon hasznosak a buszvégállomásokon az ilyen helyek. S hát még ha metró végállomás is van!...
A másik asztalnál egy idősebb fekete úriember küzd a korsó sörrel, miután eltakarították előle a vacsora maradványait.
Megkapom én is a burgeremet a sörrel, és a pultos int:
- Reszelt sajt van az asztalon. Calvin, az úrnak add oda a parmezánt, ha már nem eszel! - szólt oda az asztalnál söröző férfira.
- Ne strapálja magát, Calvin, majd én elveszem, köszönöm! - és odalépek az asztalhoz.
- Üljön is le az úr, ha már a parmezsán így összeboronált bennünket. Úgyse gyakran fordul itt meg ilyen fenszi ember - invitált kedélyeskedve.
- Fenszi?
- Az hát. Maga a városból jött.
- Ez is a város.
- Ne röhögtessen itt engemet, mert a sör cigányútra szalad... Tudja, mikor jártam én a városban utoljára? Jamaicán... Amikor a hajtásimat felújítottam, és kellett az adókártyám. Én meg elvesztettem. Kitalálhatnának valamit már. Az a vacak kartondarab nem tart ki egy életen. Főleg, ha az ember éli is azt! Manhattanben meg voltunk egyszer a családdal vagy hat éve. Hogy lerombolták az Ikreket, ember! ... Gondolom, maga sűrjebben fordul elő ottanság.
- Nagyjából naponta.
- És építenek végre új tornyokat?
- Hol fontos ez magának, ha nem is jár oda megnézni őket?
- Nem kell azokat nézegetni. Itt a nemzet büszkeségéről beszélünk, uram. Amerikát térdre kényszerítették gazemberek. Nem szabad hagyni. Farkasszemet kapnak. Tornyok kellenek.
- Mondja, Calvin, szokta maga a lábát felrakni?
- He?!
- Csak kérdem. Az asztalra.
- Megesik. Bár mostanában már nem bírom annyira megemelni. Hanem hallja, maga valami csudabogár, én azt gondolom.
- Mivel szolgáltam rá a hízelgő véleményére?
- Maga mindent lefényképez?
- Ó, dehogyis. Csak a pillanatokat.
- Mindet?!
- Amelyiknek hangulata van.
- Tűzoltó bál van. Ott volt?
- A kis emlékparkban a 116. utca végében, az öbölnél? Ott is voltam. No, látja Calvin, Manhattan onnan is látszik. Meg a tornyok is.
- Nem sokra megyünk vele. Ha párás az idő vagy borult, csak a víz van. Amerre a szem ellát. Messze az ide.
- Az is a maga városa.
- Melyik a magáé?
- Most ez.
- És aztán...? Már ha meg nem sértem.
- Miért gondolják maguk, amerikaiak, hogy valaki megsértődik, ha a nemzetiségét kérdik?
- Ez itt Babilon. Bibliát olvasott, nem?... Tudja, itt nem nagyon illik beleavatkozni és firtatni, valaki kiféle-miféle. De ha akarja, mindenki elmondhatja. Szóval? Hol a hely, amit hazájának hív?
- A hegyek ölelésében. Kies, sík mezőkön, dombokon. Kiszakítva innen is, onnan is, szép emberekkel. Magyar a családom. - mondom.
- Van itt egy lengyel. Tűzoltó. Kozinsky. Jóravaló emberek. Maguk is olyasfélék.
- Olyasfélék. Csak magyarul.
- Tudtam én, hogy valami messziről jött ember maga. Az akcentusa nem itt fejlődött ki. Szóval magyarországi...
- Romániát mondom hazámnak.
- Na, még hogy ezt is megcifrázza!
- Hallott már Transzilvániáról?
- Hacsak nem a kísértetek kapcsán...
- Vámpírok. - nevettem fel.
- Az lesz az! Dracula! ...
- Persze, az csak legenda. A pontosítás végett kérdeztem, hallott-e róla. Ott születtem én.
- Na, szép hely lehet... - töprengett el beszélgetőtársam, és nem tudtam eldönteni, mennyi a pejoratív tartalma a megjegyzésének.
- Gyönyörű. Vagy egyszer menjen, és nézze meg.
- Itt ez az orosz meg a felesége... látja?
- Ljudmilla?
- Ismeri?... Nem Ljudmilla. Fene se emlékszik már a nevére. Ezek is rendes emberek. De mások ezek is. Hasonlítanak kicsit ránk, feketékre. Nagyon szomorúak tudnak lenni, és olyankor ülnek, és nézik a tengert, vagy énekelnek. Meg isznak olyankor, ha szomorúak. És akkor is, ha vidámak.
- Ismerős...
- Lakik itt egy ír is, Fitzpatrick. Az ha iszik, úgy kivörösösik, hogy félni kell, megüti-e a gutta. De azért iszik, nem kíméli magát.
Egy fiatal fekete lány lép be. Üdítőt rendel, és a telefonja társaságában a szomszédos asztalhoz billeg. A ruhája hófehéren világítja meg bőrét, és éppencsak annyira elég, hogy elrejtse a fehérneműt. Megáll a szék mellett, és fehér papírzsebkendőket húz elő egyenként egy csomagból, és leteríti a szék ülőkéjét. Ljudmilla abbahagyja a társalgást, és kitartó tekintettel követi a lány minden mozdulatát, amíg az le nem ül és bele nem mélyül az sms-viharba, amibe már ideérkezte előtt belekeveredhetett.
- Na, látja, az ilyent nem szeretem! Itt tisztaság van. Koszosak vagyunk mi?... -dohogott halkan morogva Calvin - Ez még AZT is szalvétával fogja meg - nevetett fel rosszmájúan.
Ljudmilla oroszul kommentálja az esetet, majd a csinos cipőből kibuggyanó húsos lábát maga alá húzva, visszafordul asztaltársaságához, és az imént levegőben hagyott - minden jel szerint módfelett érdekfeszítő - történetnek a végére járjon, mire a busz megjön.
- Ezek nem a városi buszt várják, mint maga, hanem, amelyik a sziget másik végére visz.
- Huszonkettest? Abból elment pár, amióta itt ülünk.
- Attól ők még várhatják. Ki szólhat abba bele? Mindig mondom is, hogy olyan rövid ez az élet, hogy az ember, amikor vár valamit, hadd várhasson kedvére.
- Van benne igazsága, bár ha rövid az élet...
Kicsapódik az ajtó. Beömlik a nedves felfőtt levegő az utcáról. A kocsmáros sietve zárja be:
- A széllökések. Rúgdos a tenger.
- Egy kis esőt hozna! - hörböli fel utolsó korty sörét Calvin.
- Vagy csak enyhülést - törli meg homlokát Ljudmilla párja.
- Megjött az utolsó ötvenhármas. Most húz be a végállomáshoz. Jobb, ha indul, bár az istenért sem sürgetném. Messze ide a város... - odaszól a fehér ruhásnak is:
- Kisasszony, a busz...
Frissítő hűvös van a buszon. A lány kimért mozdulatokkal leteregeti a zsebkendőket a székre, és visszakeveredik az sms-csatába. Az ablaknak dőlve szánom rá magam egy tömegkölekedési szundira - egy ekkora városban az ember gyorsan megszokja, hogy minden percet intenzíven kell kihasználni. A maszatos ablakon át még látom Ljudmilláékat felkapaszkodni a Far Rockaway irányába induló Q22-re. Calvin pedig a kocsmaajtóból még visszatér a kocsmárossal parolázva, hogy egy sörrel tegyen pontot erre a csendes vasárnap estére.
New York, 2011. július 25-26.
Mindig megelégedéssel tölt el, amikor valami nagy felismerésre jutok életem során. Olyankor mindig úgy érzem, nem éltem feleslegesen. Most például arra jöttem rá, hogy nagyon sokan azért jönnek Amerikába, hogy aztán felrakhassák a lábukat. Az asztalra, mondjuk. Leginkább.
Tehát, hogy kijönnek ide, térülnek-fordulnak, teszik-veszik magukat, és egyszer csak felrakják a lábukat az asztalra. Először Lajos barátomnál figyeltem meg, akinél vagy tizenöt éve New Jersey-ben vendégeskedtem. És miközben én illedelmesen élveztem a család vendégszeretetét, beleértve a Titanic című kétrészes film videószalagon való kikölcsönzését s juharszirupos pánkót s mindent, Lajosom hazajött, elvégezte családfői intelmeit a ház körül, és aztán megpattintotta a sört, belőtte a tévét, ami akkora képernyős volt, hogy akkor én még el sem tudtam volna képzelni, ha nem látom, belesüppedt a foteljébe, és felrakta a lábát az asztalra.
- Na, látod, fiam: ez itt Amerika!
Most ha lemegyek a házból, van itt egy cég. Egy görög ipse nyitotta, Konstatinopoulos. Nagyszerű cég: nem termel semmit, és nincs vesztesége sem. Konstantinopoulos minden reggel pontban 8-kor kinyit, és felpakolja a lábát az íróasztalára. Szerintem már apró gyermekkorában arról álmodozott a kecskéket legeltetve a sziklás meredek partján az azúrkék tengerpartnak meztéláb csatangolva Valamifaisztosz szigetén, hogy majd egyszer disszidál Amerikába, és felrakja a lábát az asztalra. Most, hogy elért egy szintet az életben, és újab korlátait hágta át az időben előrehaladva, elérkezettnek találta a pillanatot, hogy nyisson egy irodát, ahol minden reggel pontban 8-tól felrakhatja a lábát az asztalra. Az iroda egy kirakatban van, ami a Queens bulvárra nyílik, bárki megnézheti. És ott ül pontosan délután 5-ig, egy órás ebédszünettel, természetesen, akkor leveszi a lábát az asztalról, hogy azon jusson el a sarki Pop Diner-be, ahol úgy hallottam, elég jól főznek. Ezt onnan is sejteni lehet, hogy a nap bármely szakában zsúfolásig tele van, meg Zoli is mondta, a szomszéd. Na, Zolit nem tudom, felpakolja-e a lábát, de itt van az én drága barátom, Chris, akivel együtt kezdtük a légitársaságunknál a karrierünket anno Texaszban egyengetni. A hely szelleme inspirál, nyilván, és amikor mi átszellemülten ittuk magunkba a tanítást a légitársaság abszolut jóságáról és a világtörténelemben elfoglalt helyéről, Christopher felpockolta a lábait az oktatónk orra alá, a pad tetejére. Az oktató pedig olyan zavartalanul folytatta, mintha várható lett volna, hogy Christopherünk felpakolja hegymászásban és kerékpármaratonban edzett csinos cubákjait az asztalra. Engem is csak azért lepett meg, mert Chris épp nem a gyenge színvonalon nevelt ifjak sorát gyarapítja, gyermekszobája is volt, meg is fordult sok helyen, s az igazsághoz szorosan hozzátartozik, hogy az együtt tanulós korszakunk óta már sokkal többre vitte, mint én. De nyilván, ennek semmi köze a lábához. Különben pedig Chris nem JÖTT Amerikába, hanem beleszületett. S ha jól értettem, gyermekkora évei valamely irányból visszavezethetők a kauboj életmódra.
De amikor megyek a szabvéjn, és mellettem a nyikhaj rizsevő felhajigálja a pipaszár lábait a székre, kinyílik a virtuálbicska a kezemben. Azért pontosítok, hogy virtuál, mert New Yorkban simán letartóztathatnak egy vizipisztolyért is, a szabadság városában manapság nagyon sok minden megeshet a jámbor népekkel. Most olvasom az újságban, hogy kiszabadult - jó ügyvédjének köszönhetően csupán - egy két éve elítélt úriember, akinek akkoriban igen csak dühösen távozott az Apple zarándokhellyé avanzsálódott belvárosi üzletéből, ahol problémáira, s főleg mekkbúkjáéra nem találtak s nem is akartak megoldást találni. A pillanatnyi hév áldozatává vált gyarló ember pedig hanyatt-homlok kifészbúkolta, hogy legszívesebben sópuskával szétlőné az Apple-bolt alkalmazottjának dagadt seggét. Mert ugye, hol máshol panaszolhatná el legjobban búját-baját az emberfia, ha nem a fészbukkon?... S hogy mennyire hatékony - mind a fészbukk, mind az éber hatóság - a hirtelenharagú úriembert nem több, mint 90 perc alatt le is tartóztatták. Noha, se sópuskája, se priusza (nem volt addig) - két évet hűvösön tartották, hogy a New Yorkban született fiatalember kiszabadulván máris más államba akarjon tanyát ütni, s hogy kikiabálja drága New Yorkunkat rendőrállamnak, ahol már nagyon nem kúl (értsd: nem menő) élni...
Szóval kinyílik a virtuálizé a zsebemben, amikor Xian Hu az amúgy is tenyérbemászó képével felpócolja a lábát a székre. És nem csak azért, mert semmi mutogatnivaló nincs azokon a lábakon.
- Idejöttél te is, vazze’ felrakni a lábadat, te sárgaláz! Biztos, előtte, otthon Kínába vagy Koreába, vagy ott ahonnan a nehézség ideevett, anyádék kergettek körbe a házban, hogy rakd fel végre a lábad!... - dohogok magamban. Valamit sejthetett, mert mondja:
- Ji Haoooonng! Haooooong...
- Ne hangoljál itt testvérem, ne hangoljál. Ez most nem az a szituáció!... Hogy szorítana a falhoz egy kövér fekete asszony! - mondtam neki magyarul (bár gondolhattam volna arra is, hogy nem kevés az esélye, hogy Huék már Magyarországon is bírnak elég kiterjedt pereputtyal ahhoz, hogy visszapofázzon nekem magyarul...)
De nem szorította az ámbrás termetű matróna. Amazok is - úgy vettem észre - kerülik ezeket. Annyira nem szeretik, hogy oda se szorítják őket a falhoz a buszon, a belső ülésen.
Miközben ezeket itt írom, végre elered az eső. De nem az ilyenkor bennünket kínzó szauna-eső, ami után melegebb van, mint előtte, hanem az igazi nyári zápor. És fellocsolja végre a fülledt várost az ernyedtségből. Ülök az erkélyen a frissen ropogó levegőben, és a nyáresti hangulatba belecsilingel a fagylaltos autó ismerős dallama. Nyárestéken akár tizenegyig is kóricál itt a fickó. Fiatal latin gyerek, este is napszemüvegben. Ő pedig haza is mehetne, az autószerelő műhelyből a fiúk már hazamentek, csak a mexikói gumijavítók vannak nyitva - igaz, azok is szoktak nyalni, meg ugye a Nagy Fal is nyitva még, és a sárgaláz ki-be jár rajta, még akármi lehetséges a fagylaltpiacon... Bekanyarodik a mi utcánkba a tarka-barka-pirosas csiling-autó, és ott ül Gonzálesz állig napszemüvegben, fülig vigyorral, fehér fogsorral, és bal lábát az ablakon kirakva... Pont, mint reggelente a fekete UPS-es postásfiú a barna postaautóban. Szerintem azért találták ki itt ezt az automata sebváltós vezetést, hogy a szabadon maradt bal lábukat kirakhassák az ablakon!
Hogy ki miért és hova rakosgatja még fel a lábait, ennél tovább már nem érdekelt. Egy időre ennyi felismerés éppen elegendő. A következőkben majd arra is megpróbálok lehetséges válaszokat találni, hogy azok a ferdeszeműek, akik ilyenkor, esténként, sötétedés után megindulnak, csak úgy, csíkos pizsamában vagy kisgatyában fel-alá löhőkölni a környékbeli kisutcákon, mint valami kulcsrajáró kínai játékmanók a karjukat emelgetve, és idegtépően csoszogva apró, sűrű léptekkel, hogy azok mi a görcsnek csinálják ezt.
Addig is sietek aludni egy jót a felfrissült nyári levegőben. Amíg Gonzálesz vissza nem ér a mi utcánkba, hogy felcsilingeljen első édes álmomból.
New York, 2011 július 8-9
A címe: Aranybarna
Helyszín: Rockaway Beach, NY
A címe: Hol a fejem?
Helyszín: Fifth Avenue, New York, NY
Idopont: 2011 május 23.
Kedves Frici!
Már harmadik napja, hogy nem látjuk az Empire State Building tetejét. Tegnap már a Chryslerét sem. Akkora a pára, hogy csak úgy hömpölyög. Képzelheted, aki a 103. emeleti irodában dolgozik, az a felhők felett érezheti magát, ha kinéz. Már harmadik napja... De ha lemegy cigarettázni a földszintre, akkor egyrész megbüntetik 50 dollárra, mert tegnaptól Nevijorkban nem szabad rágyújtani a cigarettára odakinn, másrészt meg akkor meglátja, mekkora fenenagy párásságban vagyunk mi itt kint.
Bár egy pillanatig arra is gondoltam, ettől a lacipecsenyés pakisztáni úriembertől van az egész, aki körül mindig akkora a füst a Times Square-en, hogy az antiterrorista brigád is odébb költözött, ugyanis nem nagyon tudnak így terroristákat üldözni, ha a füst marja a szemüket. És tudják, hogy terrorista sem megy a füstre.
Most hogy túléltük a világvégét, azt hittem, semmi sem tehet keresztbe, ha például haza akarok repülni a nagy Atlantin át. Emlékszem tavaly ilyenkor az izlandi hamuhányó keserítette meg a napok egy részét. Nem mintha fájt volna, ha tovább otthon ragadok, csak visszatérvén az amúgy is népes nevijorki munkanélküliek számát gyarapítottam volna, Te meg tudod, nem szeretek nagyobb csoportokba tartozni, mert az sosem jó, sosem hagyja az egyéniséget kellőképpen kibontakozni. Erre mondja most a szaki, akinek hinni szoktam, ha fenntartásokkal is, amikor a híreket olvassa be nekem a televízióban, hogy fel vagyunk készülve már az ilyen hamufellegekre, és ha lesz is korlátozás, sokkal rövidebb idejű lesz, mint a tavalyi. Nem vigasztal ez engem, mert ha az a rövidebb idő pont az én utazásom napja, akkor hova legyek?...Hát nem?
Elképzelheted, az én jóanyám hogy vár. Már egy évre való menüt eltervezett, amit mind ebben a két hétben kell majd nekem megfőznie, mert ott a nagy Amerikában mindent tudnak, csak főzni nem, neki azt ne is bizonygassa senki, látta ő, amit látott. Se tejfeles nokkerli, se egy kis finom babgulyás, se malacpörkölt. Vagy nagyanyám. Akinek szokták mondani jó hangosan, Mama, jön haza az onokád, Mama, addig még húzd ki legalább. És nagyanyám mosolyog, egyrészt, mert mindenki azt hiszi, siket, és üvöltenek neki, pedig csak az van, hogy azt hall meg, amit akar, másrészt mert eszében sincs bárhova is lelépni, sem érkezésem előtt, sem aztán. Tisztában van vele, hogy a jóisten tudja a maga dolgát. És ő csak szelíden, fehéren mosolyog a lovacskás szvetterjébe belezsugorodva. Na, meg a bátyó hogy vár, Udvarhelyen. Azt mondta, messze van még, hogy a friss szederből, áfonyából igyuk a pálinkát, de a tavalyi termésre kicsit ha ráül, akkor még kihúzza addig, amig én oda vergődök, hogy átbeszéljünk egy éjszakát a világ fontos dolgairól egy-egy fojtás mellett.
És a komáim, jópajtásaim is nagyon várnak, igyekszem is szerét ejteni valamennyi látogatásnak, amint tehetem. Ezért gondoltam, írok Neked is. Egy korábbi szavadon fognálak, és ha adódna lehetőségem rá, szívesen benéznék egy kávéra egy pohár jó hűvös friss vízzel valamikor június derekán. Azért feltételes a módja a látogatásnak, mert még nem körvonalazódott a mikéntje, csak gondoltam, jó az ilyet azelőtt megbeszélni, hogy a mikéntek így vagy úgy megoldódnak. Ugyanezt mondtam én a mi CséGé barátunknak is. Mert ha sikerülne eljutnom Csíkországba is, akkor most semmi esetre sem hagynám ki a látogatást nála. Azt pedig, hogy eljutok-e, mikor s hogyan, ráérek kiötleni odébb, és tudatni veletek is, hogyan alakult a tervem.
Mert tudod, annyi minden van. És még ez a hamufelhő is idetelepedett most az agyamra, nem elég nekem a fülzúgásom.
Na, hát ezt akartam most hirtelen. Remélem, levelem jó egészségben talál.
Maradok szeretettel,
Art úr
New York, 2011. május 24.
Már hetek óta gyanakodva figyeltem a plakátot a metróban: „Május 21. Az Ítélet Napja!” és jelzi, hogy melyik rádiót kell hallgatnunk ahhoz, hogy további részleteket is megtudhassunk. Sőt, ingyen letöltés is társul a csinosan kivitelezett poszterhez, csak fel kell keresnünk internetes csatangolásaink közepette a megadott honlapot, ahol további jó dolgok várnak ránk, mintegy csatolt áru.
Elsőre felelőtlenül fogtam fel, és mulatságosnak, mintha egy esemest kaptam volna, hogy itt a világvége.
Ó, mondok magamnak, ezek a rendezők is olyan fantáziátlanok. Most tényleg, ki vevő mégegy katasztrófafilmre, amiben New Yorkot elnyeli a föld, felhasad a Broadway a Times Square-nél, és undok lények veszik birtokukba a világot?... Annyira elcsépelt ez az egész. És ez a plakát is olyan, mintha valami szekta hozná a nagyvilág tudomására beteges elméleteit és leplezetlen - és tegyük hozzá, végtelen - ostobaságát.
Bár, mondok inkább vallási közösséget, ódzkodom a szekta szótól már kölyökkorom óta. Emlékszem, hogy a nyolcvanas évek végén odahaza milyen félelmetes fogalom bújt emögé a szó mögé olyan emberekről, akik feledtetve velünk a rezsim és az állambiztonság aljasságait - jól elhintett legendák szerint gyermekeket rabolnak el, hogy misztikus rituálé során kiszedegessék a lelket belőlük. Olyannyira hatásos volt az etetés, hogy egy-egy hosszabb időszakra mindenki meg is feledkezett a falurombolásról, a Duna-csatornára hurcoltakról, a kenyérjegyről és a fejadagról is. Csak a Szabad Európa nem szólt szektásokról. És mindig eszünkbe juttatta az összes többi dolgot.
Aztán valahogy mégiscsak kiderül, a plakát nem egy film előhírnöke, hanem valóban az, ami. Már többfelől is hallani. Bemondja a tévé is, az újság meg csak kérdőjellel közli: Itt a világvége?...
A NY1 hírcsatorna hírfolyama közepette a minidg mosolygós arcú és fehér fogú bemondónő lelkesen mondja el, milyen hősiesen ellenállnak a katonáink a tálibokkal szembeni megfeszített összetűzésben, és bevágnak egy pillanatképet, amint a táborban éppen egy kartondobozból konzerveket és kávécsomagokat osztanak szét a hazát a távolban szolgálóknak. Az ügyben megszólal Luisa Fernandez (53) Queensből, az utca embere hangján szólva izgatottan, hogy a jónak győznie kell a rossz fölött, és ha kellene, ő is adna konzervet és kávét is, hisz épp most jön a Food Bazaarból, ahol a Caffé Bustello most csak 97 cent, ha az ember ötöt vesz. És miért is ne venne ötöt. Négyet úgyis megisznak előbb-utóbb, és egyet odaadna a katonáknak. Hisz a világ csak így lehet jobb.
A bemondónő még elősorolja, hány gyilkosság történt az elmúlt tizenkét órában Bronxban és megtudhatjuk, hogy a Long Island-i sorozatgyilkos újabb kát áldozatára bukkantak Jones Beach-en, hogy a köztereken tilos lesz május huszonhatodikától dohányozni egy új rendelet értelmében, hogy jövő szerdán állítják bíróság elé Manhattanben a férfit aki hat nőt erőszakolt meg az utóbbi hetekben (nem egyszerre), hogy felavatták az új játszóteret Harlemben a Martin Luther King iskola szomszédságában, hogy a repülőgépek átlagosan másfél-két órát késnek a New York-i reptereken, és baleset történt a Queens-Midtown gyorsforgalmi út kivezető szakaszán, ami nagyban visszaveti a forgalmat a környéken, aztán megemlíti, hogy május huszonegyedikén lesz a világvége.
- Maradjanak velünk, mert a reklám után egy egészen különleges jelenségről szóló riportunkat láthatják, ami egyre több New York-i család életét teszi változatossá és gazdaságossá ebben az nyagilag túlterhelt időszakban, amikor az üzemanyagárak a fellegekbe szöktek. „Főzés otthon” - egy új életmód. Riportunk rövidesen, a reklám után.
Mondom, akkor tényleg vége. Ez tényleg az, ami.
Olvasom aztán az újsában, hogy a szervezet, amelyik a hatalmas, világraszóló kampányt szervezte az Ítélet Napja meghirdetéséről, már 1994-re megjósolta a végítéletet, azonban egy filctollal felvázolt ábra mellett ücsörgő úriember tisztázza is, hogy számítási hiba történt egy esetlen bibliai fordítás miatt, és mostmár egyértelmű, hogy ezév május 21-én lesz a világvége, ami hatamas földrengésekkel indul a kora reggeli órákban. Mint elmondta, ő maga is egy szerény összeggel járult hozzá a kampányhoz. Szerény összeg, amelyből Connecticut egy félreeső kisvárosában pompás családi házat vehetne az ember - ha nem lenne éppen vége a világnak.
Máris az villant át az agyamon, hogy nincs otthon kenyér, és hogy mekkora balfék vagyok, nekem ugyanis pontosan május huszonkettedikére esik a szakszervezeti szabadnapom, ami nem egy szerencsés dolog, hisz jobb az ilyet még addig megejteni, amíg nincsen vége a világnak.
Elmentem Harlembe munka után azzal a gondolattal, hogy ilyenkor az ember legalább csináljon valami olyat, amit rendesen nem szokott. Gondoltam, megebédelek a Popeye’s-ban jó Louisiana-i specialitásokból és útban hazafelé megveszem a tejet-kenyeret, az ugye alapvető, hogy világvége idején legalább legyen a házban. Hallottam, hogy vannak, akik babkonzerveket és leveskonzerveket kezdtek felvásárolni, mint a hóviharokat megelőzően. Nekem még van babkonzerv a szekrényben és egy doboz passzírozott paradicsomlé is még abból az időből, amikor anyu itt volt. Valahol rizset is találtam a kredencben.
Harlemben épp tradicionális emlékünnep volt Malcolm X tiszteletére, aki a jelekből ítélve nagy tiszteletnek örvend közössége körében. Afrikai zászlókkal felvonuló tömeg hőzöng el mellettem fekete hatalmat skandálva. Biztos nem volt még idejük olvasni az Ítélet Napjáról, bár jóllehet, akkor sem mindegy, hogy kinél van a hatalom.
Mostmár bánom, hogy nem tájékozódtam idejében és a repülőjegyemet júniusra váltottam meg. Felhívom anyámat ebéd közben, hogy ha már így alakult a világvégével, előtte még váltsunk pár szót. Otthon későre jár, anyu félálomból ébred, és kérdi, nem dolgozom-e túl sokat, és a fehér egyenruhaingeimet ne mossam megint össze a sötétkék nadrágokkal, mert ha idejön majd ősszel, ne gondoljam, hogy megint napokat fog azzal tölteni, hogy kifehérítsen újra mindent. A végítéletről meg nem hallott, mert nem kapcsolta be tévét, mert a strandon volt, utána meg Csata Kati ment fel látogatóba, és eltelt az este, így csak a sorozatot nézte meg és lefeküdt. Én pedig inkább vegyek magamnak valami kényelmes cipőt, amiben nem fáj annyira a lábam. Ja, és neki pedig abból a toroksprayből vigyek, amikor hazamegyek, amit itt használt, mert attól elmúlik a köhögése. Semmi mást, senkinek semmit. Neki sem. Mama is jól van.
Lemetrózom a belvárosba, most végre végigolvasom a plakátot a szabvéjn. Elkezdtem a múlt hajnalban a Q33-mas buszon olvasni útban a repülőtér felé, de nem jutottam a végére, mert a mellettem szendergő hordár rámdőlt, és csak akkor ébredt fel, amikor a busz bekanyarodott a LaGuardia-ra, és az American Airlines pilótájának leduvadt a poggyásza a csomagtartóról, és felijesztette álmából az egész buszt.
„Könyörögjetek irgalomért Istenhez!” - olvasom, és ott egy emelt díjas telefonszám, amit felhívhatunk a közös fohászkodás érdekében, és egy hely, ahonnan könyörgéseket illetve istenes zenéket tölthetünk le a nehéz percekre. Ingyen letöltések is elérhetőek!
Nagyon felzaklatva érek a Herald Square-re, ahol épp végkiárusítást tart kedvenc Conway boltom, és feldúltan rontok be a szétzilált boltba, ahol dollárokért, centekért mindent ki lehet vásárolni. Mondom, egy trikó sosem árt, akármi lesz is ezután, egy dollárért ezt a drága pakisztáni pamut trikót vétek lenne itthagyni. Márpedig végítélet napja előtt nem lenne okos dolog vétkezni. Van úgyis annyi minden a rovásomon, elég lesz majd nekem azokért megfelelnem a zsűri előtt. Juteszembe, valami új cucc is kellene. Az ember nem járulhat csak úgy a mindennapos ruháiban végítélete elé.
Este megborotválkoztam, és igyekszem korán ágyba bújni. Nem tudom, pontosan hány órakor kezdődik a világvége, de nekem hajnalban kell kezdenem a munkát. Lehet, még az első uzsonnaszünetem is belefér, bár ha meggondolom, és a chicagoi járat idejében elmegy, talán a másodikra is futja.
New York, 2011. május 21.
- Bent is van. Több minden van. Sárkány is.
Ez igazán bíztatóan hangzott, de nem emiatt léptem be az utcáról, ahol kellemesen sütötte a hátamat a májusi délután, a Kínai negyed egyik félreeső boltjába a Walker Streeten.
- Maga ismerős nekem - jegyezte meg az idős asszony bizonytalanul méregetve szemüvege alól.
Nem feltétlenül kíváncsiságot, semmint meglepetést olvastam ki a fürkészésből, amint az ember elcsodálkozik azon, ha egy ekkora túrista zsibvásárrá fajult környéken egy fazon néhány nap leforgása alatt újra felbukkan. Chinatown igazi kereskedői már a kilencvenes évek gazdasági hanyatlása idején csődbe mentek, a tavalyelőtti mizéria pedig kiirtotta az írmagját is minden értékesnek a hagyományosan Kínai negyednek tartott Canal Streetről, ahol a lehúzott redőnyű egykor virágzó üzletek és bóvli kacatokat a világra zúdító bazárok során lepedőbe burkolt szajréval a fekete csempészek uralják a terepet. Nos, ők pontosan az imént körvonalazott tényre alapoznak, nagyban bízva benne, hogy a kapkodva, zsákokból előrántott, eltukmált hamis Louis Vuiton táskát, Chanel parfümöt, Rolex karórát soha nem lesz alkalma az alkalmi - és tegyük hozzá, naiv - vásárlónak visszahozni, legalábbis nem egyhamar (addigra meg elavul a sumákság).
Szóval ott álltam leleplezve-forma a rejtélyes írásjelekkel hivalkodó pirosas bolt előtti asztalnál, távol az említett zsibvásártól - legalábbis egy kisutcányira, ahol még valami nyoma van az ősi kultúrának - régi kínai érmék, szerencseérmék és pénhozó békák között kutakodva.
- Nem kizárt. Ebben a városban semmi sem kizárt, miss - mondtam elismerően bólogatva - az sem kizárt, hogy tetszen ismerni engem. Mivelhogy a napokban már jártam itt...
- De nem rendőr, ugye? - kétdezte közömbösen, gondolom, mert azok járnak még vissza ilyen lelkesen és rendszeresen.
- Ha az lennék számítana?
- Nem.
- Legyezőt néztem...
- De nem vett végül sem semmit.
Egy korábbi délután verőfényében csodálatos kézzel készített legyezőket mustráltam, amikor kiszaladt a boltból, hogy jelezze bent több minden is van:
- Sárkány is - toldotta meg.
- A legyező...?
- Falra tenni? Van óriási, akkora, mint a szoba fala... Olyant akar?
- Nem. Legyezni.
- Legyezni?
- Azt.
- Olyan is van.
- Van nekem egy színésznő barátom, neki lesz.
- Óóóó! - bólintott elismerően - színésznő!
Gondolom, valami megfoghatatlan és nagyon távoli világot villantottam meg előtte, mert egy pillanatra elmélázott. Majd hirtelen váltással egy papírtasakba tekert színes példányt húzott elő:
- Ez a színésznőknek való! - és egy mozdulattal kinyitotta.
Egy másikat vettem ki a dobozból, amelyikből az előbbi is származott, és ügyetlenül kasmatoltam vele, de csak nem tudtam kinyitni, csak némi erőszakos rángatás során. Mosolygott, kivette a kezemből, mielőtt teljesen tönkreteszem, és egy laza mozdulattal pattintotta szélesre.
- Hányat vesz?
- Szerintem egy is megteszi.
- Vegyen ötöt. Akkor feleárban adom.
- Nem kell öt. Egyszerre úgyis csak eggyel legyezi az ember magát. Sokkal több olyan ismerősömről nem tudok, aki visítva ujjongana, ha egy legyezővel lepném meg Amerikából hazajövet.
- Hol van a haza?
- Messze innen. Európában. Néha tíz óra repülővel.
- Az én hazámba tizenöt. De mi nem megyünk. Nem mehetünk. Megölnének bennünket. Börtönben.
- Amúgy se mennének...
- Fene tudja.
Csend lépett közbe. Én már a pénzcsináló és szerencsehozó szélorgonákat figyeltem, egyiknek feltartott ormányú elefánt tanyázott a tetején, másiknak rubintszemű béka egy érmével a szájában.
- Mit akar: pénzt vagy sikert?
- A kettő együtt nem jár?
- Ha az elefántot veszi, az szerencse, siker...Ha a békát veszi, az a pénzt behozza a házba. Csak akassza a bejárathoz. Van ott maguknál abban az Európában két bejárat? ... Mert az egyiket az elülsőhöz teszi, a másikat a hátsóhoz.
- Csak egy van. Egy bejárat. Ugyanott megyünk ki is.
- Akkor majd megoldja.
- Meg én.
- Sárkányt nem vesz? Vegyen egy sárkányt.
- Minek?
- Az a hatalom.
- Ha az első kettő bejön, nem-igen lesz szükségem sárkányra.
- Pedig akkor olcsóbban adnám. Ha venne sárkányt.
- Mért pont akkor adná olcsóbban?
- Ha venne sárkányt. Vegyen. Meglátja.
- Nem veszek.
- Nem baj. De ezeket megveszi. Huszonöt dollár - és már csomagolja is barna csomagolópapírba sietve.
Abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy bajban leszek. A pénz nélküli pénz világában annyira elszoktam a készpénztől, hogy teljesen elfeledkeztem róla, hogy valamennyit is vigyek magammal. A Kínai negyedben hitelkártyát emlegetni pedig olyan mulatságos és szánalmas pillanat, hogy amikor mégis - valami megmagyarázhatatlan oknál fogva - mégis megpróbálkoztam vele, még ezt a sokat tapasztalt asszonyt is alaposan meghökkentettem. Aztán enyhült az arca és sajnálkozva mosolyogva bíztatóan így szólt:
- Na, nem baj. Megoldjuk azt is. Mutassa azt a kártyát - nyújtotta vékonyka kezét.
- Van kártyaleolvasója?
- Van hát - legyintett - Ott van - és az asztalra halmozott lomok felé intett - De nem működik.
- Akkor mi lesz?
- Adja csak! - kivette a kezemből és elindult vele a kijárat felé.
- Várjon. Ó, nem, nem, nem, nem, nem! Nem! Hova viszi?
- Megyek, lehúzom. A szomszédnak van. Nos, akkor huszonhét dollár és ötven cent lesz adóval együtt...
- Adja vissza! Nem húzunk le semmit. Adót se. Semmit. Vagy itt húzza le, vagy majd elmegyek a bankomba, és kiveszek készpénzt.
- Hogy húzzam le? Nem most mondom, hogy nem működik? A szomszédnak van egy jó. Meglátja, hogy milyen jó van neki.
- Nem akarom meglátni. Visszajövök.
És ím, vissza is tértem.
- Nem, nem vettem semmit, valóban.
- Miért is?
- Mert nem fogadták el a hitelkártyámat.
- De elfogadjuk!
- Mert el akart futni valamerre a kártyámmal.
- A szomszédba. Van neki egy jó...
- Nem érdekel.
- Emlékszem már: jól lealkudtuk magának a legyezőket. Hozzam?
- És a békákat is a bejárathoz.
- Azt biza. És egy sárkányt!
- Nem! Nincs sárkány.
- Hogy ne lenne. Ezt akarta megvenni itt ni, zafírból.
- Nem akartam.
- Adok én magának valamit. Ez kell odahaza. - egy piros zsinórra felfűzött szerencseérmesort nyomott a kezembe- Öt dollár.
- Ilyen van otthon is.
- Árulnak ilyet???? Európában?... No hiszen! - kacagott - Na, ezt azért nem hittem volna. Komolyan mondja?...
- Van ott is minden. Kínai szerencseérme is. Még béka is, ha utánajár az ember alaposabban.
- De az enyémmel maga jól jár, ezek szerencsét hoznak. És pénzt.
- Már az egyik is megtenné.
- Meglátja...
- És azok, amiket otthon vesznek meg, azok nem hoznak?
- Figyeljen rám, sir. Én magának erre most ráolvasok. Maguknak akkora szerencséjük lesz...
- Nohiszen...
- Nem vesz egy sárkányt?
- Nem.
- Maga tényleg nem túrista.
- Igen is, meg nem is.
- Olyat nem lehet. Hol lakik?
- Elmhurstben.
- Van ott egy kuzinom.
- Sok kuzinja lehet ott. Mindenhol. Talán lassan több is, mint itt, a Kínai negyedben.
- Szép házban laknak.
- Meghiszem azt. Én is szép házban lakom.
- Akkor maga még visszajön ide hozzám majd. Meglátja majd, milyen sikeres lesz. Vissza fog jönni, hogy elmondja nekem. Nem vesz egy másik szélorgonát is? Egy nagyot? Nem vesz, ugye...? Nem... Na, huszonöt dollár.
Kezembe nyomta a becsomagolt árut és kikísért.
- Mondja meg a színésznőnek, hogy üdvözlöm. Meg hogy az a betű a legyezőn a szerencse.
- Mindenképp.
New York, 2011 május 11.
