Cezúra

Drága Barátaim!

Éppen ilyen fülledt, fullasztóan párás és égetően kánikulás volt a nyár egy évvel ezelőtt, amikor június negyedikén földet értem New Yorkban valamiféle gyökérátültetés nélküli, ám mégis új földben, új viharok közt a régi gyökereimmel tovább csimpaszkodni az ég felé - esetleg gyarapodva is.

A hold is éppen ennyire teli volt (merthogy a hold sosem tele, hanem teli) és legalább ennyire hatalmasan kerek - amihez idővel hozzászokik az ember, mint New Yorkhoz is, de mégis mindig rácsodálkozik valahányszor kinéz a fejéből és felfedezi a mindennapok kisebb-nagyobb varázslatait.

Azt mondják rólam, menthetetlen álmodozó vagyok, aki csak azt és akkor veszem észre, amit s amikor akarok, és ezekből a részigazakból rakok világot össze magamnak mindenből s mindenkiből. Én meg azt szoktam erre mondani: igen, és?... Az én világom az. Azt találok ki bele, akit s amikor csak akarok. Így aztán nem is foglalkozom ezzel annál tovább. És ha mesélek, a szemem sarkából mindig észreveszem, hogy jön egy-egy új mesehallgató is. Aki előbb csak óvatosan - és sokszor előítéletekkel- gyanakodva figyel, majd egyszercsak letelepszik közénk, és elvegyül a szűk, de lélekben annál tágasabb baráti körömben.

Legkínosabb és - utólag bizton mondhatom- eddigi életem legsötétebb pillanataiban is mesélni akartam. Nem volt pénzem, így loptam. Loptam a levegőből kis kapcsolatot az otthonnal. Órákat ücsörögtem a gép fölé görnyedve a Bryant Parkban - ahol egyik barátom javaslatára alaposabban körbenézve felfedeztem, hogy még konektor is van, csak internetezhessek a szeretteimmel, ha zuhogott az eső egy ernyő alá húzódtam vagy a sarki plázába. És később arra is rájöttünk lakótársammal, hogy ha kellőképpen ágaskodunk a szobáink ablakában, akkor a közeli iroda kóbor világhálója is beszivárog hozzánk, hogy az aznapi élményeinket elvigye a levélben az aggódó Anyámnak, Barátaimnak és hogy ne feledtesse a Kedvessel sem, hogy a szeretés nem függ szorosan össze a távolsággal.

Munkakeresős, beilleszkedős, zaklatott hányattatásaim során nem mindig sikerült napi rendszerességgel mindenkivel tartanom a kapcsolat fonalat, akivel szerettem volna. Összeültettem, hát szeretteimet, barátaimat egy New York-i Levelek levelezési listába, mintha magam köré ültettem volna őket egy képzeletbeli esti borozáson a nappalimban, és életem fontos dolgait, mulatságos élményeit, ilyen-olyan dolgaimat vagy épp csavargásaimat egy-egy fényképpel megtoldott színes levéllel meséltem el több-kevesebb rendszerességgel, ahogy lehetőségeim engedték.

Így születtek a New York-i levelek.

Cseke Gábor, CséGé mester már idejekorán, majd húsz éve felfedezett valamit rendezetlen, fésületlen és rendszertelenül szétszórt betűimben. És azóta is meg-meglep, mikor és miből tud csillogó ékkövet csiszolni. És ugyancsak ő az, aki Milos könyvében szememre is hány, hogy az írást is és önmagamat is elapróztam és feldaraboltam magam.

Ezt magam is éreztem. De annyira távolra kerültem az írás jótékony csendjétől és benső békéjétől, hogy már nem tudtam visszatalálni oda, pedig barátaim is noszogtatni kezdtek. Sosem felejtem el Arnold barátom kétségbeesettnek is felfogható üzenetét, ami egy üres képeslap volt, rajta Garfielddal, kedvenc háziállatommal, akinek életszemlélete időközben nálam is meghonosodott: "Éjszakára született lény vagyok a reggel-világban"... A képeslapon ennyi állt:

"Mit csináljak veled, hogy végre írjál?!"

És nem csinálhatott senki semmit.

Mikor idejöttem, a levelek által megnyílt egy kis csatorna, s elkezdett ismét csörgedezni.

Írok.

Persze, a legszebb sorokat soha senki nem olvashatja, hisz aki kapta legfennebb csak a tengerrel hajlandó megosztani engem s azokat, azt sem szívesen. Így a "Beszélgetések a tengerrel" csak egy véletlenül kiszivárgott epizód lett azokból...

CséGé azonban a baráti levelekben is elkapta azt, amiből szépet, mások számára is érdekeset, kedveset lehet csiszolni. S ha az előbb azt mondtam, akkor most még inkább helyénvaló, hogy : így születtek a New York-i levelek. Azaz, ahogy CséGé első publikálása után elkeresztelte: "Levelek New Yorkból"

Időközben sokan telepedtek le körénk meghallgatni - néha csak futtában is- az aktuális meséket. És érdekes módon, noha barátaim elsőkézből az eredeti levelet olvashatták, legtöbben - magam is - mint valami újdonságot, a transzatlanti webműhely Káfé oldalán is izgatottan olvásták újra.

Pont hazautazásom előtt végezték ki rosszaságban bravúroskodók, és ez a fajta tágabb kötelék megszűnt. Sokféle vonatkozásban hiányzik a Káfé, a Levelek szempontjából meg szomorú volt, hogy kirekesztettük azokat, akik onnan figyeltek oda rá(m). Egy este jött az ötlet, hogy félre kell tennem a viszolygásaimat az internetes naplót illetően, amiről mindig is azt tartottam, hogy a frusztrált emberek megnyilvánulási formája, és inkább beláttam, hogy magam is az vagyok. Tehát kell a blog.

El is kezdtem, és rájöttem, mennyire szép, és hogy mennyire nehéz is visszamenőleg rendszerbe szedni mindazt, amit már levélre vetettem. Mintha összebeszéltünk volna, érkezett CséGé levele egyik reggel.

"Kedves Artur,

úgy gondoltam, az lenne a korrekt részemről, hogy ha egyszer már elkezdtem a Leveleket szerkeszteni, akkor a Káfét ért baleset után mentsem ami menthető és illesszem újra be az egész sorozatot egy önálló blogba. El is kezdtem ma délelőtt, beírtam már az első hat közleményt is, de még csak a Sikével írt anyagunkat tettem láthatóvá, a többit későbbre időzítettem, gondoltam, előbb megkérdezlek Téged, akarod-e, hogy ezt tovább csináljuk. Gondolom, Neked nem igazán van időd ilyesmivel bíbelődni, ezért saját fiókomra építettem rá a blogodat, viszont a Te adataiddal menne tovább. (...)"

A meglepetésen túl a nagyvonalú és megtisztelő ajánlat is mellbevágott. Amúgyis hazautazásom, az első hazautazásom lázában égtem, ez még inkább felpezsdítette hangulatomat, és madarat lehetett velem fogatni.

Madarat nem fogtam, de abban megegyeztünk Gáborral, hogy amint időm engedi, a magam blogját is elkészítem, mert a kettő más-más hangulatú, még ha betűről betűre ugyanazt is tartalmazza.

Mikor hazaértem, és éppen a Hargita felé hajtottam a Mókust jött a hír:

"Kedves Art,

ezennel a blog készen áll. Amit ezután írsz, már mehet a Káféba is, onnan link vezet majd át blogodba, ahol ugyancsak megjelenik a friss anyag, tehát kettős könyveléssel dolgozunk majd. Te pedig megcsinálod a magad naplóját, amikor időd engedi.

Ölellek,

--

cseke gábor"

Ebben a másik jó hír is benne volt, hogy a Káfé új életre kelt, és nagyszerű társasága engem is visszavár oda, ahol számomra ez roppant megtisztelő lábatlankodni is, nemhogy írni!...

Csíki látogatásom íziben fel is került a Káféra emígyen: Cseke Gábor: Art ur hazaugrott

Íme hát, a transzatlanti webműhely megújult honlapja, a Káfé: http://kafe.hhrf.org/

Amit pedig oly sokat emlegettem, a Levelek New Yorkból internetes változata: http://leveleknyorkbol.blogspot.com/

És hogy valahol elindítsuk útjára ezt az új ciklust a Levelek életében, máris postázom a soron következőt, ami épp az utazásomról szól. A visszautamról New Yorkba.

Köszönöm, hogy itt ültök velem továbbra is a nappaliban jókat borozgatva és meséket, hangulatfoszlányokat eregetve, CséGé mesternek pedig azt, hogy visszasegített a tollamhoz, és az írástól erősen elszokott ujjaimat gondosan készítette elő az újabb feladatokra.

Sok szeretettel ölellek,

Art