2013. november 15., péntek

Amikor Mama angyal lett

Mama et company
Olyan szelíden mosolygós nyárvégi délután volt, és lényegében semmi fontossal nem tudtam megtölteni az időt a telefonkonferencia-hívásra várva a Finnairtől Helsinkibe utazásunk előtti utolsó eligazító megbeszélése végett. Néhány perccel a konferencia időzített kapcsolása előtt szólalt meg a telefon. Amikor anyám képe jelent meg a kijelzőn, mélyet sóhajtottam, és kirázott a hideg...

- Hát, ez most AZ a hívás...

Az ember azt gondolná, hogy ha éveken keresztül is számítania kell arra a hírre, ami egyszer csak megérkezik, fel van rá készülve. Hogy ez mennyire nincs így, abban a pillanatban, ami elég volt egy szép emlékekkel telt élet teljes lepörgetéséhez a másodperc töredéke alatt, teljesen nyilvánvalóvá vált. 

Ott álltam Mama halálhírével a remegő kezemben, és nem tudtam, mit kezdeni vele. Eltompultam, és eltompult a város napfényben és szirénában lubickoló zaja. Egy érzés kezdett el felerősödni bennem, hogy Mama végre megpihenhet, és ott, ahová most beengedték, neki sokkal jobb.

A telefonkonferencia fontos információi röpködtek, életem gyökeres változásának támpontjai feszültek neki az új útiránynak, s miközben a szakmai útmutatásokra kellett összpontosítanom, furcsa nyugalom kezdett úrrá lenni rajtam. Benne volt abban a világ minden szeretete és támogatása. Mintha egy láthatatlan, de érezhető és tapintható energiaforrásra csatlakoztattak volna. 

Mama angyal lett.

Nem vagyok járatos a dolgok ilyetén menetében, csak hitemmel látom át valamelyest meg azokkal az érzésekkel és megtapasztalásokkal, amiket az életem során magamra szedtem. És persze, nagyon szoros kötelékem is mérvadó, ami nagyanyámhoz fűzött születésem pillanatától. Tapinthatóan éreztem Mama közelségét. Nem jelenlétét - az csak később következett - csak a közelségét. Közelebb került térben hozzám pillanatok alatt. Féltem, hogy a felhőkarcolók elriasztják, egyszerű falusi asszony volt, aki soha nem akart a várossal sem messzebbmenő barátságra lépni, nemhogy New Yorkkal akarna most cimborálni. Lefutottam a kikötőbe, és hajóra szálltam, ami kivisz az öbölbe, és a tengerszoroson keresztül át az óceánra. A fedélzeten elnyúltam, és hagytam magam feloldódni az egyre tarkuló délutánban. Mama olyan pazar alkonyt festett a távolodó város fölé, amilyent csak ritkán alkot az ég. És a hajó motorházának monoton zúgásában az imént pillanat töredéke alatt lepörgetett film most szép komótosan futott az ég tarka-barka vásznára a szemem előtt.

Ismét ott kuporogtam a barna cserépkályha otthonos melegségében, és a tűznek az öntöttvas kályhanyílás körül kiszivárgó fényével pajkoskodtam, miközben az megvilágította és meleg cirógatással simogatta az arcom. A rádióban az esti mese recsegett és a Szabó család érkezett kisvártatva. Mama a konyhában a vacsorával foglalkozott, és dúdolt. Fura volt rádöbbennem, amikor egyszer már nem dúdolt többet. Nem tudom, melyik év is volt az. Kicsit megkeseredett az élet. De időben ez sokkal későbbre tehető. Faggattam én ugyan Mamát, hova lett a nóta, de nem válaszolt. Egyszer aztán megelégelte a nyaggatást és rám mordult:

- Nem tudok én már semmi nótát, fiam.

Majd ültem a tornácon a rózsalugas alatt. Tavasztól őszig vörös rózsák hímezték teli a ház elejét, olyan volt ez a rózsafa, mintha nem is akarná abbahagyni ontani a virágot. Szembekötősdit játszottunk, és bekötött szemmel belefutottam a rózsákba, vörösre karmolták az arcomat. Kaptam is én egyengetést, mert Mama nem a rózsát hibáztatta a „prezúrokért”- ahogyan ő szerette mondani, hiszen teljesen igaza volt abban, ha most jól belegondolok, hogy nem a vörös rózsabokor szaladt nekem, és így nem is okolható sérüléseimért. A rózsákkal együtt a fehér liliomok alkották a nyáresték illatát. Ha nem láttak bennünket, pár bimbót csattanva kipukkansztottunk az udvarbéli pajtásokkal, sőt néha kölnit is nekiláttunk „főzni”. Persze, ezek az akciók csak addig maradtak büntetés nélkül, amíg titokban tudtuk tartani. Nehezen lehetett volna amúgy észrevenni a hiányt, mert egész nyáron annyi volt a virág, csak az eldobált, szétlőtt bimbók árultak el bennünket.

Az egész udvar egy nagy társadalmi élet volt, de a központja mindennek a porolófa alatt volt. Mi, gyermekek is ott tettük sínre legfrissebb csínytevéseinket vagy beszéltük meg a találkát reggelre vagy épp ebéd utánra, de a szomszédasszonyok is leginkább oda hozták ki elvégzendő munkáikat, hogy kalákában dolgozva egyúttal a világ nagy dolgait is elosszák a kertek közé ágyazott tisztáson. A porolófa alól jól be lehetett látni az egész udvart, minden lakást és a kapubejáratot is. És ugyanúgy, minden lakás ajtajából vagy ablakából ki lehetett látni a porolóra, s arra, mi történik éppen alatta. Persze, porolásra is használtuk legalább húsvétkor és karácsonykor, néha közte is. És a kor haladtával az öreg fát egy vasrúdra cserélte a bátyám, hogy tartósabb legyen. Ettől még porolófa maradt, sosem mondtuk vasnak. Egyszer addig csimpaszkodtam rajta, hogy fejembe esett a meglazult vas, és jól fejbekólintott. Persze, a korábban felvázolt felfogás alapján, ezúttal sem a poroló lett felpofozva. De ezeket a leckéket úgy őrzöm a szívemben, mint életem legfontosabb tanításait. És ugyanolyan fontosak, mint az ábécé tanulása volt vagy az olvasásé még jóval iskolakezdet előtt. Volt írkám - ma talán füzetnek emlegetnék, hacsak nem változott a neve időközben - amibe első osztály előtti hónapokban én már teljes szavakat tudtam lejegyezni. Meg számolni is megtanultam, azzal se legyen gond. Emlékszem, a Farkas-Barkas mesekönyvemmel jártam az éppen ráérő szomszédasszonyokhoz felolvasni. Nagyanyámnak ugyanis már mind felolvastam a meséket belőle, sőt, előfordult, hogy Mama a kályha mellett belebóbiskolt valamelyik mesébe, és én meg addig ügyesen illusztrációkkal tarkítottam a könyvet. Például zöld ceruzával lerajzoltam Mamát, amint éppen kölnit tölt magára. Nem emlékeznék ennyire világosan, ha nem épp a napokban akadt volna a kezembe a könyv. S nem is értem, Mama ugyanis nem hordott párizsi ruhát, nem hordott bubi frizurát... és nem is kölnizte magát. És mégis szép volt ... - dúdolom a sanzont, miközben a hajó kiköt pár percre Brooklynban, hogy tovább folytassa útját a tengerszoroson a karcsú Verrazano öbölhíd alatt a Rockaway felé.

Mama velünk jött, amikor anyu nyáron tengerparti nyaralásra vitt, sőt akkor is, amikor életemben először kisgyermekként ültem repülőre. Anyám talán elviselhetőbbnek tartotta a nagycsaládos utazást kétórás repülőúton, semmint húszórás vonatos zötykölődésen át. Az első külföldi utazásom is hozzá fűződik. Mama Debrecen mellett, a Hajdúság egy kis településén született 1920-ban, mint elsőszülött a tizenegy gyermek közül, akik mind Magyarországon is maradtak. Mama sem tervezett disszidálást, csak úgy esett, hogy székely nagyapámmal épp Szatmáron laktak, ahol nagyapám munkát talált, és behúzták mögöttük a határt, de úgy, hogy életük hátralevő részére románok maradtak. Nagyapám nem sokáig tudta ennek előnyeit és hátrányait kitapasztalni, mert egy munkabaleset elvitte őt nagyanyám mellől, aki akkor négy apró gyermekkel maradt özvegyen. Sosem ismerte el az új rendet, és azt sem, hogy ő román lenne, nem is tanulta meg a nyelvet sem élete végéig sem, mindig abban bízott, hogy „ a rend visszaáll” majd. Emiatt sok konfliktusba került a hatóságokkal - akarata ellenére is. Egy ilyen emlékezetes eset volt a bekeményített kommunista korszak idején, amikor a szekuritáté „valahogy” neszét vette annak, hogy magyar zenét hallgatunk az udvarban. Persze, mindenki hallgatott, csak ezt valaki feljelentette, és akkor a hatóság örömmel szállt ki, és foglalta le a kazettás monó orosz magnót, amit anyu pult alatt szerzett kapcsolatai révén az akkori „Ocellóból”, a Zsidó-korzó mindenki által oly jól ismert elektronikai- és barkácsüzletéből. A szektorista nevére ma is emlékszem, pedig gyermek voltam akkor. Undorító, dagadt milicista volt, aki pofátlanul csörtetett be Mama házába, és foglalta le a zeneeszközt a kedvenc Neoton-kazettáimmal. Nagyanyám szidta, mint a bokrot, és persze, magyarul. Oroszlánként viaskodott vele. Amaz persze, értette a káromkodást, de értetlenkedve ismételgette:

- Ce spui tu? Ce? Ce? (Mit mondogatsz te? Mit? Mit?) 
- Cseh az anyád, az a hülye! - ordította nagyanyám - Magyar vagyok én!

A zsaru ekkor idézést írt a Miliciára, és a papírt átadta nagyanyámnak, aki galacsint gyúrt belőle és utána hajította, majd még le is köpte a dagit. Az nem is nagyon vitatkozott tovább, egyrészt mentette a bőrét, mert úgy vette, nagyanyámmal túlerővel néz szembe, másrészt mentette, ami még tekintélyéből szerinte menthető volt.

Amint mondottam, első határon túli utazásom is nagyanyámhoz fűződik. Amikor sikerült végre útlevelet igényelni számomra abban a korszakban, amikor csak kétévente adta ki a Milícia az emberek útlevelét legjobb esetben is, nagyanyám vállalta, magéval visz Magyarországra. Mama a testvéreit akarta meglátogatni, de főleg a szülőföldet. A testvéreit még láthatta időközben, ők ugyanis jöhettek hozzánk, és jöttek is, főleg, hogy remek üzleteket lehetett nyélbe ütni a Bioponnal, Amo szappannal, Dunakaviccsal, Bánffy hajszesszel vagy épp az Ovidon fogamzásgátlókkal az elszigetelt Romániában. Bánffyról jut eszembe, hogy egyik évben egy hajszesz ráborult a negrócukorkás táskára hazafelé jövet, és Mama engedte, hogy azt mind én egyem meg, így egész évben kijutott nekem a Bánffy hajszeszes torok kéményseprőből. Bár félve írom ezt most le, mert a mai korban egy-kettő mérgezéssel vádolnák meg Mamát, holott semmi bajom nem volt ettől, és annyi minden mástól sem az idők során, sem a mosatlan szilvától a ház előli fáról, sem a kertből szedett málnától vagy a zöldsóskától, sőt, a frissen fejt tehéntejtől sem. 

Igaz, első budapesti élményem a Manci néninél tett látogatásunkról szólt elsősorban, de remek alkalmat nyújtott számomra kedvenc városommal való megismerkedésre Csaba bácsi által, aki mindig lelkiismeretesen vitt állatkertbe, Vidám Parkba és villamosozni is.
De nem csak külföld, hanem falusi élményem is Mamával kapcsolatos. Géresre, a komaasszonyához és egykori lakhelyére főleg nyáron volt jó kiutazni. Hogy a tehén, mint egyén s a csorda, mint közösség mekkora élményt jelentett, talán nem is tudnám megfelelően szavakba önteni, mint azokat a nyárestéket sem a tornácon, amikor a denevéreket lestük, vajon belekapnak-e a hajunkba és a szentjánosbogarakat az eperfa széles koronája alatt, megcsillanva a konyhából kiszűrődő keskeny fénysávban.

Mama aztán mind jobban gyengült és fogyott el az évek során. Mind kevesebbet mozgott, s aztán mind kevesebbet beszélt. Fontos volt számára, hogy minden nap láthasson. Eleinte zsörtölt is, ha valami miatt elmaradtam a látogatással. Tudni akart rólam mindenkoron. Később nem zsörtölt, ha elmaradtam hosszabb-rövidebb időkre, hanem csak szomorú volt és szemrehányó. Már egyáltalán nem kommunikált csak jelekből értekezett a környezettel, amikor elutazásom előtti késő éjszakán, amikor a csomagolással elkészültem, elmentem elbúcsúzni. Sosem szerette, ha repülőre ültem, s főleg, ha Amerikába utaztam:

- Minek kell neked odamenni? - kérdezte olyankor, mintha attól félne, nem jövök haza, és akkor ő sohasem láthat többé. 

Emiatt is volt nehéz az a búcsú. Nem szándékoztam elmondani neki, miért búcsúzom. Mama, aki akkor már alig mozdult, és reagált bármire is, megébredt az ölelésre, és kétségbeesett arccal, és meglepő erővel szorított meg. Nem szólt, csak könnyezett. És szorított. Az az ölelés sokáig elkísért, még akkor is, ha aztán még volt alkalmunk néhányszor megölelni egymást az évek során. De Mama mind jobban gyengült, és mind jobban szeretett volna jobb létre szenderülni, elege lett az élet ilyen leszűkült lehetőségeiből. Valami miatt azt hitte, neki 69 évesen kell meghalnia, mert valamikor egy jósnő ezt mondta talán neki. Utolsó húsz-huszonöt évét ennek jegyében a halálra való felkészüléssel töltötte. Nem volt semmi különös, csupán a gondolat minden mondata mögött, hogy majd egyszercsak el kell innen mennie. Még járt-kelt és beszélt is, amikor egy fekete szegélyű hófehér zsebkendőt vett ki a ruhásszekrényéből, és átnyújtotta.

- Ezt tedd majd el a temetésemre... - de nem volt ebben semmi tragédia, soha nem úgy beszélt a halálról, hogy attól félni kellene, hanem természetesen, mintha valami banális dologról szólna.

Mikor halálhírét kézhez kaptam, annak ellenére, hogy annyi mindenre nem tudok visszaemlékezni vagy megtalálni költözéseim nyomán, a feketeszegélyű zsebkendőt azonnal tudtam, honnan kapjam elő. 

Esteledett, mire kiértem az óceán partjára. Még langyos, de őszre forduló nyáreste volt. Az óceán vize már kezdte elfelejteni a forró nyári napokat. Ledobtam a ruháimat és egy pár mécsessel és gyufával a feltartott kezemben valahogy beúsztam a hullámtörő legtávolabbi cölöpig a sötétlila égboltú estében. A meggyújtott mécseseket a cölöp tetején a hullámoktól biztonságba helyezve visszaúsztam a partra, és a partiőrök magaslesére kiülve figyeltem, amint csendesen pislákolnak a végtelen előterében. A Kennedyre érkező esti gépek néha fénycsíkokat rajzoltak a vízre, de mind sötétebb lett. Onnan beszélgettem Mamához. Ott és akkor véltem hangját hallani utoljára, mint földi hangot. A nevemet szólította, és simogatott.
Amilyen nehéz lélekkel érkeztem oda ki, olyan könnyen engedett haza. A következő napokban pedig tudtam, hogy velem van. Velem járja be a várost, a Central Park mesés őszbefordulását, a nyüzsgő utcákat, és fogta a kezem, amikor új utamra indultam Helsinki felé. Tudtam, hogy őrangyalom lett. Annyira erős jelenlétét aztán soha nem éreztem többet, csak tudtam, valahonnan vigyáz ránk.

Sok éve, hogy igyekeztem magam felkészíteni Mama elvesztésére, és mindig olyan keserűség kapott el, hogy azt hittem, amikor majd bekövetkezik, arra sem leszek képes, hogy a sírást abbahagyjam. Hogy nem így lett, magam is meglepődtem, de Mama olyan erősen volt jelen körülöttem, hogy nem tudtam feldolgozni elvesztését. Azt hittem, majd ha legközelebb Szatmárra látogatok, és az üresen maradt helyét megtapasztalom, akkor fog igazán lesujtani a gyász. Egy kellemes őszvégi novemberi napon érkeztem haza úgy, hogy senki sem tudta érkezésemet. Kora reggel keltem, és kimentem a temetőbe, ahol addig csak nagyapámat tudtam, és ahova nem sűrűn jártam ki. Soha senkihez nem szerettem kijárni a temetőkbe, mert sosem éreztem, hogy akárki is, aki eltűnt közülünk szeretteink közül, ott lenne a földben. Amikor a sírhoz értem, megnyugodtam. Rájöttem, korábban nem tévedtem: Mama sincs itt. Jobban éreztem jelenlétét az óceánparton akkor este, és jobban, amikor beszélgetve végigvittem New Yorkon magammal. Valahol jelen volt mégis, de nem a föld felé vitt a tekintetem, még akkor sem, amikor szivet raktam a sírra színes gyertyákból, amit otthonról hoztam magammal a tengeren innenre. Hanem az eget kémleltem, és azt a cirmos felhőt, ami olyan szépen berajzolta Mama ősz haját a kékségre, mintha festőművész lenne. Majd mind erősebben ragyogott a novemberi nap, és a felhő feloldódott a kék égen, engem pedig hazaengedett. 

Szatmár, 2013. november 15.

Hogyan lettem légiutaskísérő... (13)

Ki a fészekből!


Ezt a blogot Helsinkiben kezdtem el írni október elején, egy csendesebb estén, feloldandó a vizsgastresszt magamban egy hosszas esti gyorsgyaloglás-túrát követően Vantaa környékén. Mintha csak megérezték volna, hogy róluk szólok, sorra kerültek elő emberek az életem korábbi szakaszából. Amellett, hogy Christopher, akivel 2009-ben  a Southwest dallaszi kiképzésén koptattuk a padot, s aki utaskísérő lett időközben, napi tanácsokkal látott el mindennel kapcsolatosan, ami a szakmát illeti, minden régi ismerősöm, kollégám és barátom is jelentkezett valamilyen formában. Legnagyobb meglepetés Nancy volt. Aki, mint korábban említettem, már nem a világot járja különféle amerikai nagykövetségek bizalmi alkalmazottjaként, hanem egy csendes kis kaliforniai faluban éldegél kutyáival az óceánparton.

„Kedvesem, elmondhatatlanul büszke vagyok rád, a Finnairnél nagyon jó kezekben vagy. El sem tudtalak volna képzelni grimaszkodó Southwestes légiutaskísérőnek. Ha netán hazautaznál édesanyádhoz, amellett, hogy üdvözlöm, mondd meg, hogy dupla adag töltöttkáposztát adjon neked, hogy helyettem is egyél. A kollégákat a Taromtól pedig a nevemben is köszöntsd, amennyiben arra jársz.”

Az, amire korábban oly nagyon vártam, a Delta meghirdette kétezer légiutaskísérői állását, jobbára New York-i bázissal. Most először nem éreztem semmi késztetést jelentkezni, még játékból sem. Marsha viszont ujjongva újságolta, hogy őt biza a Delta felvette, és szeptember végén Atlantába is utazott, hogy elkezdje a nyolchetes kiképzést. Madarat lehetett volna vele fogatni, én pedig roppant büszke voltam rá.

Ezenközben a magam bajai is megvoltak, és legfőképpen az elsősegély nyújtás terén volt nagyon sok tanulnivalóm. Eeva, a szakinstruktor teljes erőbedobással dolgozott azon, hogy mindannyian remekeljünk, s ha kellett, elájult, cukorbeteg volt, sokkos volt vagy részeg utas, és a cél érdekében emlékezetes megoldásokhoz is folyamodott, csak jegyezzük meg a dolgokat, akkor is, ha vizuális típusúak vagyunk is. Ő volt az egyetlen aki házi batyubálunkra is eljött, amit Eduardo és Winston lakásában rendeztünk. Mindannyian vittünk ételt és italt. Szobatársamat nem említem, mert ő semmit nem vitt, viszont két púpozott tányér ételt összeharácsolt a bulin, és leosont vele a lakásunkba. Épp akkor értem haza, és kicsit megszeppent, majd legyintett, és visszasietett újabb zsákmányért. A többiek csak azért nem észrevételezték, mert abban a hiszemben voltak, hogy nekem hozza - én ugyanis később érkeztem haza a városból a bulira. Mialatt a magam hozzájárulását, a pizzát készítettem be a sütőbe, csengettek az ajtón. Ian volt az, kissé pityókás hangulatban.

-          Én innen nem mozdulok el, amíg fel nem jössz… Hiányzol. Vártalak. Vártunk… Mind várunk. Fel kell jönnöd. Bezzeg a lakótársad jött, pedig…
-          De hisz jövök - mosolyogtam rá, és nagyon jólesett, hogy lejött értem, de megnyugtattam, hogy a pizza elkészültével ott leszek.
-          Ígéret?…
-          Persze!
Ekkor szorosan átölelt, majd egy nagy puszit nyomott egyenesen a számra. Eztán gyorsan kuncogott egyet:
-          Bocsiiiiii!… Ez most egy ilyen-ilyen… Hú! … Majd gyere! - és azzal feltántorgott a hetedikre.

Eeva is ott volt még, amikor felértem a frissen illatozó pizzával, amit olasz származású Francescánk ki is kapott a kezemből. Eeva odajött, és megölelt. Én meg örültem, hogy ma mindenki ilyen ölelgetős hangulatban van.
-          Nagyon büszke vagyok rád. Magasan jól teljestettél a vizsgán. Tudom, hogy nehéz volt, de olyan könnyedén vetted, hogy minden elismerésem!
Eeva elismerése nagyon jólesett. Azokban a napokban inkasszáltam egy másik jóleső dícséretet Leffától is, főinstruktorunktól, aki magát a Bolondemberként szereti emlegetni.
-          Uram, büszke vagyok rád! Ilyen magas eredményt nem is reméltem az időközi vizsgán valakitől, aki ezt sohasem csinálta.

Ezt is felülmúlta Kati instruktorunk, aki maga is főutaskísérő, és akivel a bemondásokat is gyakoroltuk. Ültünk a gépben, és különféle helyzeteket vázolt fel, amire nekünk a megfelelő bemondást kellett beolvasnunk. Amikor rámkerült a sor, és elkezdtem beszélni a hangosbemondóba, Kati hátradőlt a székén, és behúnyta a szemét. Amikor végeztem, azt mondta:
-          Neked rádiósnak kellene lenned ezzel az orgánummal. A vészhelyzeteket mindig neked kellene bejelentened, mert az utasok nem hogy nem esnének indokolatlanul pánikba, de kérnének még egy italt és élvezettel hallgatnának!… - csak azok kuncogtak, akik tudták, hogy Kati ötlete a rádiózással nem is áll távol a valóságtól, illetve a múltamtól.

Ezek az elismerések segítettek napról-napra teljesíteni és túlélni mindent, meg az otthoniaktól és az itthoniaktól érkezett rengeteg szeretet-megnyilvánulás, pozitív gondolat és jókívánság. És azt is tudtam, valaki ott fenn nagyon vigyáz rám. Lett egy őrangyalom. Helsinkibe utazásunk előtti napokban, amikor a kálváriát jártam a hallókészülékem ügyében, a felmondásom ügyében, az utazásom ügyében, egyszóval, amikor minden megérett arra, hogy idegileg kissé megboruljak, az utolsó telekonferenciára szólítottak bennünket. A konferenciahívás délután 3-kor kezdődött, 2 óra 55-kor megszólalt a telefon. Anyám nem szokott engem hívni, hisz minden nap telefonálok neki. Tudtam, mit jelent a hívás, de fel kellett vennem, hogy elmondhassa, Mama az angyalok közé költözött. Hogy drága nagyanyám odafenn sem tétlenkedik, erről teljes bizonyossággal meg vagyok győződve, mint ahogy arról is, hogy az utam minden lépését követi és egyengeti onnan, mint ahogyan a földi életben is megtette, amióta csak világra jöttem.

A bulin ottfelejtettem a pizzástányért és a szobatársamat, aki talajrészegre itta magát harácsolás közben. Nem mondom, hogy sokat ivott, csak hogy nem bírja az italt, és perceken belül olyan hihetetlenül részeggé tud lenni, hogy az embernek arra sincs rendesen ideje, hogy a maga italát felhajtsa. Csendes békémben rendezgettem a dolgaimat a szobámban, és készítettem magam a lefekvésre, amikor ismét csengettek az ajtón. Ianra gyanakodtam, s gondoltam, jött visszakérni a csókját, de tévedtem. Lakótársam tornyosult a bejáratra és a tőle fél méterrel kisebb Winston támasztotta hátulról, mint egy darab gerendának való fát, másik oldalról Latoya, jamaikai kolleginánk tartotta, ne dőljön semerre. Lényegében élettelennek tűnt, amint állva aludt, emezek meg támogatták, de nem sokat foglalkoztam vele, üdvözöltem látogatóimat:

-          De jó, hogy benéztetek!
-          Hazahoztuk ezt az állatot, hova tegyük? - terelte pragmatikusabb irányba a csevegést Winston kissé verejtékezve a teher alatt.
-          Óh, Milót? Pillanat… - kinyitottam a szobája ajtaját, és intettem - dobjátok be ott akárhova - amikor megtették, megköszöntem illedelmesen, és rázártam a szobaajtót, a vendégeket pedig hellyel kínáltam, de a hajnali órára hivatkozva udvariasan hazamentek.
Másnap délutánig nem is láttam, akkor pedig csak annyi időre bújt elő, hogy a két púpozott tányér ételt magába tolja, majd visszavonult. A kiragadott egy-két villanásból is kitűnik, mennyire nem vetette meg a nép az italt - egy-két kivételtől eltekintve. Tatjana például nem győzte eleget hangoztatni, hogy ő nem iszik alkoholt, mert az neki nem tesz jót, mint ahogy a laktóz sem, és annyi minden más. Nem meglepő, hogy tapintható izgalom előzte meg a borkóstolás órát. Erre a leckére újabb főutaskísérő érkezett hozzánk oktatónak, Jaana, aki messzemenő körültekintéssel vezetett be az italok világába, és kifejezetten borokéba. Amikor a negyediket is rendesen megkóstoltuk, és elemeztük, Eduardo egy egészségeset és öblöset böfögött, amitől egy pillanatra megfagyott a levegő, ő pedig annyira elrestellte magát, hogy ha nem lenne fekete, azt mondanám, céklavörös lett azonnal.
-          Atyaúúúúúristen! - kiáltott fel - Ez nagyon kicsúszott!
-          Semmi gond - nyugtatta Jaana, amikor szavakhoz jutott - szerencse, hogy csak ennyi…
Eduardo nem győzte a bocsánatot kérni, de mivel nem volt világos számára a Grűne Veltliner esete, rákérdezett:
-          Ausztria?… Az mi? Egy ország?… Na, ne már… És hol van?…
-          Magyarország mellett - válaszoltam.
-          Na, helyben vagyok!

Velem szemben Ian ült átellenben az asztalnál a négy kiürített borosüveg mögött szelíd csendben jegyzetelve a hallottakat, és békésen mosolyogva maga elé.
A szeszes italokat Leffa vezette fel nekünk, azokat azonban nem kóstolhattuk, hanem szag és szín alapján kellett, hogy beazonosítsuk, és megjelöljük a palackot, amelyikből szerintünk származott. Ezen a vizsgán gondok nélkül mentünk át mindannyian…
Italokról beszélve, hogy a sört se felejtsük ki, egyik nap Winston odaszólt a másik padból:
-          Én megyek, megcsinálom mostmár a sörtrollit. Aki jön, jön, aki nem, nem, én megyek…
Már a vizsgák nagy részén túl voltunk, a végső megmérettetésre mindent tudni kellett, arra nem volt már hogyan készülnünk - aki tud, tud, aki nem, már többet úgysem tudhat meg egy nap alatt. Jeleztem, nem esik ellenemre a sörvillamossal bejárni a várost. Addigra keresztbe-kasul bebarangoltam Helsinkit, mindenfelől volt már valami kis élményem, de úgy gondoltam, ez a villamossal való körözés jó kis móka lesz.
-          Fiúk, ha nem bánjátok, én is veletek megyek - szólalt meg Tatjana, aki a kettőnk közti padsorban ült, és hallotta a beszélgetést - Én ugyan nem iszom, mert az nekem nem tesz jót, de elmegyek veletek, és a magam ritmusában fotózom, sétálok veletek…
-          Óóóóóh, mi nem sétálni megyünk - sietett tisztázni a dolgot Winston.
-          Nem baj, felülök én is arra a villamosra, és fogyasztok valamit. Amióta itt vagyok, egy rendes ételt nem bírtam megenni. Mert én ugye olajban sült dolgokat nem eszem, és a salátaöntetben meg laktóz van, ami nem jó, én meg ugye húst nem eszek. Nehéz nekem így, nagyon nehéz.
-          Tatjana… - súgtam oda, és közelebb hajoltam - Azt ajánlom neked, ezt most hagyd ki. Rettenetes dolgok lesznek ma ott. Oda, ahova mi megyünk valóságos Szodoma és Gomora. Egy ilyen nagyszerű asszonynak, mint te, erősen vigyáznia kell az erkölcseire.
-          Úgy gondolod?
-          Hallgass rám…
-          Rendben.
Később Winston nem bírta a kíváncsiságtól:
-          Mit mondtál neki, hogy sikerült lerázni?!
-          Azt, hogy férfiakkal fogunk orgiázni.
-          Nem hihette el!… Mit gondol most rólam?…
-          Winston, neked már úgyis teljesen mindegy. De legalább ezt megúsztuk. Pontban ötkor találka az ajtónk előtt, csengess be!

Tatjanát sikerült otthon hagynunk, de szobatársamat nem. Ő semmit sem kérdezett, hanem csak szó nélkül elkészült, nyaka köré csavart két méternyi sálat, és ő nyitott ajtót Winstonnak ötkor. Winston első látásra megütközött, majd leplezetlen közönnyel a hangjában megkérdezte:
-          Hát te? Hova mész?…
-          Veletek megyek.
-          Én egyedül vagyok és ide jöttem. Hozzá… - és rám mutatott.
-          És a sörvillamos?… Mindent tudok, gyerünk, menjünk!
Emiliót nem tudtuk lerázni, de legalább a belvárosban igyekeztünk elveszíteni. Józanul nem ment. Tudtam, ha kicsit is iszik majd, teljesen bot lesz megint, és akkor valahol odatámasztjuk. Már percek óta álltunk a villamosmegállóban, de a piros villamos csak nem akart jönni.
-          A vágy villamosa… - futott ki a számon.
-          Valaki utánanézett ennek egyáltalán? - merült fel Miloban a kérdés.
-          Winston…
-          Én otthon olvastam róla…
-          Na, veletek aztán… - csapta össze a kezét Emilio, és a mind hidegebb finn szeles alkonyban becsavarta a fejét is a sáljába, amitől olyan lett, mint egy túlméretezett utcalány.
-          Állj odébb - ugrott félre Winston - Vagy leveszed azt a maskarát, vagy mellettem ne állj. Menj át a túloldalra. Vagy valami.
Egyik járókelőtől aztán megtudtuk, hogy a sörvillamos augusztus végéig közlekedik csupán. Ilyenkor októberben csak akkor hozzák ki a városba, ha valami céges megrendelés érkezik csoportoknak.
-          Úh, hogy én ezt az apróbetűs részt nem olvastam… - csapott homlokára csalódottan Winston.
-          Ti, férfiak - legyintett Emilio.
Végülis egy jó kis belvárosi kocsmában kötöttünk ki, ahol az első kört én, a másodikat Winston rendelte.
-          Rajtad a sor - mordult Milora.
-          Tudhatjátok, hogy nekem ilyesmire nincs pénzem…
-          Benyakaltad a sört, innen haza nem megyünk, amig nem fizetsz egy kört.
-          Na jó… de én éhes vagyok. Előbb együnk valamit.
-          Van olyan pillanat, amikor te nem vagy az?… Menjünk, de addig haza nem megyünk, amíg egy italt nem fizetsz nekünk - erősködött Winston.
A kört Milo végülis állta, előtte egy sültcsirke fasztfúdba sűrültünk be. Mindketten lerendeltük, el is fogyasztottuk forma az ételünket, Emilio még mindig a kiszolgálólánnyal vitatkozott az árakon és a szárnyakon.
-          Te mitől ilyen komplikált ekörül az ember körül ennyire minden?…
-          Én csak abban bízom, a hátralevő egy hetet túlélem anélkül, hogy meggyilkoljam… - súgtam oda.
-          Itt a remek alkalom, hogy itthagyjuk.
-          Áh, mostmár nem hagyom, mert be van rúgva, soha nem találna vissza, amilyen hülye, és itt összefagyna valahol.
-          Ez mondjuk, igaz…
Már a buszon zötyögtünk hazafelé, Milo még mindig a csirkeszárnyak körül és azok méltatlan árán viaskodott gondolataival. A baj ezzel csak az volt, hogy hangosan tette, és a Finnair buszán csak hárman voltunk.
-          De hát kiadtam tíz eurót valamire, amit nem is szerettem! - sopánkodott hangosan rikácsolva, miközben a sofőr is bennünket figyelt a visszapillantóban.
-          Na figyelj jól: MI MOST INNEN KEZDVE NEM HALLUNK TÉGED! - betűzte Winston, és feltette a fogalmam sincs honnan előrántott hatalmas piros fülhallgatóit, és az ablak felé fordult.

Nekem nem kellett semerre sem fordulnom, Miloval már hetek óta nem beszéltünk, csak ha feltétlenül szükséges volt, hozzám úgysem szólt volna, de én is az ablak felé fordultam végül.
A kiképzés másfél hónapja aztán egyszer csak lejárt. A végső vizsgákra és gyakorlatokra mindenki annyira összeszedte magát, hogy jó eredménnyel zárhattunk. Ballagásunkra minden oktatónk, és feletteseink is összegyűltek. Mindenki legszebb egyenruhájában, mi pedig abban, amit akkor viselhettünk teljességében első ízben. Hat hét együtt, összezárva szinte 24 órában idegen emberekkel, akikhez nem is feltétlenül kötődsz emberileg, soknak tűnt mindenkinek. De aznap, már csak az egyenruha iránti tisztelet miatt is, meg amúgy is éreztük, hogy igazából nem utáljuk mi egymást, csak most kell egy kis szünet, hogy aztán majd nagyon bírjunk egymásnak örülni, amikor elkezdünk dolgozni, és azt csak a sors tudja, kit kivel s melyik járaton hoz össze. Sorban vettük át légiutaskísérői könyvecskénket, és a Ketola által elkészített orvosi engedélyeinket. Amikor rám került a sor, teljesen váratlanul Latoya leállította a ceremóniát, és figyelmet kért:

-          Szeretnék mindannyiunk nevében gratulálni annak az embernek, aki az egyetlen volt közöttünk korábbi légiutaskísérői gyakorlat nélkül, és csodálatosan teljesített. Isten hozott a légiutaskísérők nagy családjában! - és megölelt.

Ebben a számomra bűvös pillanatban előbb osztálytársaim majd oktatóim is felálltak és úgy tapsoltak meg. Cserébe azt köszöntem meg, hogy segítettek szárnyakat növeszteni. Hogy az Óceán többé ne elválasszon, hanem egységben kössön össze mindenik otthonommal.

New York, 2013. november 3.

2013. november 5., kedd

Hogyan lettem légiutaskísérő...? (12)


Ami Helsinkiben történt, Helsinkiben is marad

A légiutaskísérői kiképzések leginkább az intenzív katonai gyakorlatokra hasonlítanak. Igaz, az emberek többségében a sztjuárdesz úgy él, mint a csinos és kacér csitri, aki kólát és kávét szervíroz, miközben esetleg telefonszámot csereberél a férfiutasokkal. A sztjuárdeszek valóban csinos hölgyek voltak, és nem sokkal több dolguk volt a boldog békeidőkben a kávé szervírozásánál. A korok és a világhelyzet azonban egy új szakmát fejlesztett ki ebből az egykor volt sokat irigyelt modell-állásból: a légiutaskísérőit. A légiutaskísérőnek manapság alapfokon tűzoltónak, vízimentőnek, terror-elhárítónak, védelmi harcosnak, elsősegély-orvosnak, mentősnek, szupermennek és - mivel a világ elvárásai a nehezen megkeresett pénzért alaposan magasra tevődtek - kifogástalan házigazdának és elsőosztályú pincérnek, bor- és italszakértőnek kell lennie. Az utazóközönség ebből az egészből - szerencsés esetben - csakis a házigazdát és a kávétöltögető, ebédet felszolgáló manuszt látja, ami nem is baj. Azt csak a szakmabéliek tudják, hogy a légiutaskísérőket legalább egy hónapon keresztül kizárólag csak a biztonsági és életmentési feladatokra képezik ki, a szervíz leckék a kiképzés végén, esetenként csupán pár napot jelentenek kikapcsolódás gyanánt.

Pontosan a roppant szigorú elvárások miatt, a válogatás és aztán a kiképzés is roppant szigorú. A meghírdetett állásokra, amint erről korábban említést tettem, sokszor százezres számban jelentkeznek, jobbára olyanok, akik a légiutaskísérői státusz egy roppant keskeny, kiragadott részletét akarják ebben a szakmában látni. Ezek az emberek már az első kérdés megválaszolásánál el is vágják maguk alatt a fát egy interjún, mert a válaszuk, hogy azért szeretnének utaskísérők lenni, mert szeretnek utazni és sok emberrel találkozni. A légiutaskísérői szakma lényege, hogy akard és tudd önmagad és a többieket megvédeni, biztonságban tartani, szükség esetén pedig megmenteni. Oktatóink már első órán kiverik  a tévhiteket a fejünkből:

- Benneteket mi nem a repülésre készítünk fel, hanem a szerencsétlenségre, a balesetre, a nem várt történésekre. A repülésre a pilótákat és a repülőgépeket kell felkészíteni. A ti feladatotok, hogy bármilyen a normálistól eltérő helyzetben maximálisan felkészültek legyetek önmagatok és a rátok bízott emberek és értékek legnagyobb mértékben való védelmére és megmentésére.

Ennek fényében teltek napjaink, heteink Helsinkiben, a Finnair Repülőakadémia falai közt. Forenom apartmanjaink meg éppen az iskola mellett voltak a hegyoldalban, nagyon el sem lehetett tévedni iskolába menet - ez nem lehetett kifogás a késésre vagy hiányzásra. Utóbbiak amúgy is kizáró tényezők a kiképzésen. Sok helyütt a szabály az, hogy ha akkor érkezel a tanteremhez, amikor már az ajtaja be van zárva, tedd le a tankönyveidet az ajtó elé, és csendben szivárogj ki, szedd a csomagod, és az első géppel utazz haza, mert ez a szakma nem neked való. Rengeteg a szakmáról és az arra való felkészülésről szóló anyag kering már az interneten, televíziókban illetve könyvesboltokban. Nekem Heather Poole könyve, a Cruising Attitude illetve blogja jelentette az alapokat. Az egyik nagy amerikai légitársaságnál dolgozó kollegina sokszor fordult elő a pultomnál ide-oda ingázva szolgálati céllal, és egy aktív, valós személynek az ember jobban elhisz mindent, Miss Poole pedig praktikus szakértelemmel és elegáns humorával vezet be ebbe a fura embereket családba tömörítő különc világba, az utaskísérőékbe. Hozzátenném, hogy a könyvet nem ajánlom senki olyannak, aki nem megszállotja ennek a szakmának, mert az rémesen unalmasnak fogja ezt a könyvet tartani, és már az első fejezet végére belealszik. Az, akiben elhivatottság van a légiutaskísérői állapottal szemben, úgy olvassa ezt a könyvet, hogy valószínűleg le sem teszi, míg nem végez vele. Utána meg beront az internetre, hogy Miss Poole blogjára kapcsolódjon, nehogy lemaradjon az újabb fejleményekről. Felkészüléseim során a megmérettetésekre nagyon sokat néztem egy évekkel ezelőtt lefutott, de a Youtube-on most is nagyon népszerű - szintén szakmába vágó - sorozatot, a Flight Attendant School-t, ami egy valóságshow ugyan, de igazi helyzetekkel, valós személyekkel, akik vállalták, hogy arcukat adják a nyilvános szerepléshez a kemény kéthónapos kiképzés során, sikereikkel és buktáikkal együtt.
Kollégáim mindegyike - ha ideig-óráig is - volt korábban utaskísérő, az osztályban én voltam az egyetlen, akinek nem volt előző szakmai gyakorlata, de kellőképpen felkészülten érkeztem Helsinkibe ahhoz, hogy ne lepjen meg semmi. Az sem, hogy egyik nap reggeli és ebéd között háromszor is „lezuhantunk”, vízbe dobtak, tüzet gyújtottak a fejünk fölé, bezártak egy kabinba és füstöt eresztettek ránk, és minden helyzetből ki kellett tudni menekülni és mindenki mást kimenekíteni épségben a legváratlanabb pillanatokban is. És a következő pillanatban pedig lehet, hogy éppen azt tanították, hogyan szolgáld fel az ebédet elsőosztályon fehér kesztyűvel, kifogástalan tartással és egyenruhában, rezzenéstelen mosollyal az arcodon, és hogyan válaszold meg az utasodnak, milyen szőlőből, és melyik patinás borvidéken készült a bor, amit a rénszarvas pecsenyéje mellé ajánlasz éppen. Hogy percekkel később megrázkódjon a lábad alatt a talaj, és vészkijáratokon keresztül máris mentened kell a bőrödet és a gondjaidra bízott embereket lefelé az óriáscsúszdán, miközben talán nem látsz a füsttől.
Ilyen szempontból tehát nem szenvedtünk adrenalinban hiányt. Amikor instruktorunk, Leffa első ízben vitt végig a kiképző óriási teremben, a víz mellé érve kajánul utalást tett mindarra, ami itt majd ránk vár a másfél hónap alatt.

- Hideg a víz? - érdeklődött Tatjana, a szerb származású kolléganőnk.
- 21 fokos...
- Az hideg!
- Az óceán csak a trópusokon éri el ezt a hőmérsékletet, ti pedig jobbára az Északi Sarkkör felett fogtok repülni...
- És a gyakorlatokon ruhában ugrunk a vízbe? - jött az újabb kérdés.
- Mivel a repülőben sem fürdőruhában dolgoztok...
- De akkor vizesek leszünk... - fogalmazódott meg Tatjanában.
- Helyes megállapítás! - nevetett fel Leffa - Nagy a valószínűsége! De ha ez vígasztal, utána szaunázhattok. A valós életben azt majd nem fogom tudni biztosítani nektek, ha neadjisten oda kerülne a sor...
- Na, moshatom majd a ruhámat... - tette hozzá Bo, aki egyetlen hátizsákkal érkezett valahonnan Kaliforniából.
- Gondolom, biztosít a Forenom mosógépeket is a lakásaitokhoz... 

Ezt a párbeszédet csak azért ragadtam ki a sok hasonló közül, hogy érzékeltessem, nem feltétlenül egyszerű kézenfekvő dolgokat sem felvezetni egy ilyen tanfolyamon, mert a kérdezők álláspontja és látószöge elmondhatatlanul sokféle spektrumot ölelhet fel.
Persze, a sok szörnyűség mellett kedves dolgokkal is foglalkoztunk. Például a finnekkel és a finn kultúrával, szokásokkal is foglalkoztunk. Egyik oktatónk, Elu felült az asztalra és úgy mesélt:

- Finnország meseszép... Annyi, hogy nem embereknek lett kitalálva. Mókusoknak, jegesmedvéknek, rénszarvasoknak. Erre én akkor jöttem rá, amikor Spanyolországba kezdtem repülni. És végül vettem ott egy házat is, hogy tudjam, akármikor el tudok innen menekülni olyan helyre, ahol emberekre szabott az élet.

Elu szarkazmusa tele volt ugyanakkor rengeteg szeretettel, s mindannyian tudtuk, nagyon is mélyen kötődik Finnországhoz, mint a finnek többsége. A finnek amúgy roppant boldog és elégedett népség. Amíg süt a nap. Amint beköszönt az esős majd a sötét és havas évszak, a világ legdepresszív népévé válnak, statisztikák szerint olyankor a legtöbb az öngyilkosság is. Eluval ellentétben Sari csupa pozitív hangnemben beszélt nekünk finnekről és az országról is.

- Mi magányos emberek vagyunk, szeretünk hallgatni. Ti egy másik kultúrából érkeztetek, ahol sokat beszélnek az emberek, az amerikaiak erőssége a fecsegés, a csevegés. Mi ezt nem tudjuk, nem ismerjük. Mi csak azt mondjuk, amit valóban mondani akarunk, és csakis olyan érzelmet fejezünk ki, amit valóban érzünk. És ha egyszer mégis elfeledkezel erről, és egy finntől megkérdezed, hogy van, amit ti köszönésként használtok, akkor vegyétek tudomásul, hogy a finn el is fogja nektek mondani kimerítő részletességgel, hogy hogy van, és el is várja, hogy végighallgasd figyelmesen. Ha pedig valaki csendesen üldögél, ne hidd, hogy haragszik, és ne próbálj semmiségekkel a bőre alá férkőzni.

Leginkább az verte ki a biztosítékot a jobbára amerikai származású csoportunkban, amikor Sari egy régi finn sztereotípiát vetített ki elénk:

„ Aki állandóan mosolyog, az vagy idióta vagy holdkóros.”

Persze, egy olyan kultúrából érkezve, ahol munakhelyi szabályozások kötelezik az embereket a harminckétfogú mosolyra, furán hagozhat az európaiak visszafogottsága. Az is igaz, Európában sok esetben már a másik oldalára estünk rég annak a lónak az állandó köldöknézegetéssel és a folyamatosan generált depresszióval és önsajnálattal. Valahol a végletek közt lenne jó lavírozni, és lassan beállna egyféle egyensúly a világban, bár lehet, attól félünk a legjobban. Mindenesetre, amikor igazolványfotózásra küldtek bennünket, a New York.i csoport részére külön kérés volt: lehetőleg senki ne mutogassa a fogát az igazolványképen...
A másik fontos dolog, amit a finnekről és általában az északi népekről megtanultunk, hogy szeretnek inni. És ez egy közös pont volt végre, amerikainak, kelet-európainak és karibiaknak is. A csoportunkban csak kevesen nem ittak, de azok hiányosságát a többiek messzemenően pótolták, tehát a statisztika nagyon jól állt össze alkoholfogyasztás terén. Adott pillanatban a Forenomban egy csakis angol nyelvű felirat is kikerült a bejárathoz:

„ Amennyiben az éjszakai és hajnali randalírozást nem hagyják abba, gondoskodnunk kell majd kilakoltatásukról”

Kollégáim ezt is vicces kis inzultusnak fogták fel, de legfőképpen az érintettek. Persze, nem mindenki tivornyázott a lakásban, bár ezek az összejövetelek voltak gyakoribbak. Sokan kijártak a városba. Helsinki belvárosa ugyan tizenöt kilométerre esett az hegyoldali erdőszélünktől, megérte a fáradságot. Egyrészt mert meseszép kis gyöngyszeme ez a Skandináv vidéknek, másrészt mert az ember könnyen cimborákra talál, akikkel addig mulat, mígnem leszakad róla a nadrág, vagy a reptéren ébred másnap hajnalban. A nadrágos sztori Iannal esett meg, aki a nappal világban a stréber, szemüveges, csendes, jótanuló jófiú, aki mindenki bájos kedvence, a kiscica. Ian azonban akkorákat rúgott ki a hámból, hogy egyik éjszaka kettéhasadt rajta a csinos kis nadrágja is. Olyan későre járt, hogy már én is hazafelé igyekeztem a városból, és az ember Helsinkiben abban a kései órában mindig számíthatott rá, hogy mulatírozó kollégáiba fut bele valamelyik utcasarkon, engem csak az lepett meg, hogy Ian volt az egyik. Aki reggel az újraélesztés és defibrilláció órán odasúgta, hogy elveszítette ugyan a nadrágját az éjszaka, de rendkívüli módon kikapcsolódott tánc közben. Ez még a jobbik eset, mert Ian hazaért, szobatársa, a mi drága Mikeynk nagyon elkavarodott, mert egy vasárnap reggel a reptér nemzetközi várójában ébredt egy reptérbuszjeggyel a zsebében, amin valami hajnali időpont volt megjelölve.

- Milyen rendesek ezek a finnek! Azt sem tudom, kivel ittam és kivel mentem el, de rendesek voltak, mert feltettek a buszra, és a reptérről már könnyen hazaértem. Miután felébredtem, persze.

Ian nem aggódott soha érte, tudta, hogy előbb-utóbb hazaér, legkésőbb, mire iskolába kell menni. Ian különben, ha nem épp gatyaszaggató bulikon rázta,  naphosszat tanult és filmeket nézett a Netflixen mozdulatlanul a kanapén. Igaz, a lakásuk egy kisebbfajta átjáróház, közösségi terem, sportcsarnok, írkocsma, uszoda és kultúrotthon volt - mind egyben. Onnan tudom, hogy szomszédok voltunk, a falak pedig kegyesen átengedtek mindenféle megnyilvánulást a mi csendes óráinkba a 141-be, amikor én tanultam, Emilio meg áriázott vagy épp bömböltette a latin muzsikát. Egyik este fura dübbenéseket hallottam az elsősegélynyújtási lecke magolása közben. Másnap faggattam Iant a történésekről a reggelinél, mire elmondta:

- Semmi különös: fejen álltunk...

Ezt is olyan szelíd kedvességgel tudta előadni, mintha a fokhagymás vajkrémről tartana kiselőadást, amit a reggelihez felszolgáltak. A reggeli az akadémia vendéglőjében mindig izgalmas társadalmi momentum volt. Egyrész a finnek csendes reggelébe berontott egy csapat zajos amerikai és latin, másrészt az ember a világ minden tájáról kiképzésekre illetve továbbképzésekre érkezett  kollégákkal lehetett egy bogban, japánokkal, indiaiakkal, spanyolokkal vagy éppen oroszokkal. Emellett a büfé francia séfje is jelenségszámba ment. Első nap az amerikai appetitnek sikerült megkeserítenie az életét. Az akadémiai konyha ugyanis fizetős, nekünk azonban a szerződésünkben ingyen reggeli és ebéd szerepelt, amiről a séfet elmulasztották értesíteni. És amikor a megszálló amerikai csapat lerohanta a büfét, az öreg testbedobással igyekezett védeni a területet minden kuktát és segédet latba vetve az ételek védelme érdekében. Majd tisztázódtak a dolgok, de a séfnek a szívébe soha többet nem sikerült belopnunk magunkat. Főleg, hogy embertelen mennyiségű étel fogyott illetve pusztult. Ezt csak azért teszem hozzá, mert amerikai szokás púposra pakolni a tányért, még akkor is, ha az ember nem is akar enni, vagy ha eszik is, csak töredékét, és a -nem kevés- maradékot kihajítani. Nos, Európában ez furán csengett le. Mint ahogy az is, hogy európai ember egyszerre egy szalvétát vesz el az asztalról, míg az amerikai egy-egy köteggel. Sikerült tehát újabb területen kivívnunk a helyiek ellenszenvét, és a dolog itt távolról sem ért véget.

- Mi, finnek becsületesek vagyunk. És feltételezzük mindenkiről, hogy az. Amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője. Attól kezdve az illető elveszíti a bizalmunkat - magyarázta Sari egyik órán nekünk.
- Mi betratjuk a szabályokat, talán emiatt a Finnair éveken át megkapta a világ legbiztonságosabb légitársasága címet - tette hozzá egy másik alkalommal szupervizorunk, Katri egy „osztályfőnöki” nevelési órán - Ha a jelzőlámpa piros, mi akkor sem megyünk át, ha kilométeres körzetben nincs is autó, mert a tiltás akkor is tiltás.  És Tudom, hogy nálatok, New Yorkban ez nem így van. De ha nem akartok megvető pillantást a járókelőktől, és nem akartok ötven eurós büntetést fizetni a rendőröknek, akkor jobb, ha ezt szem előtt tartjátok...

Néha az erdőbe mentem tanulni, hogy nyugalmam legyen zajos karibi lakótársamtól, aki hülyének tartott, hogy nem vagyok képes órán tanulni, és csak plusz óra tanulásokkal vagyok képes az elsősegéylnyújtást és orvosi alapismereteket elsajítítani. Amikor másnap elbukta a vizsgát, nem szóltam egy szót sem, csak felajánlottam neki a jegyzeteimet, mire lehurrogott:

- Ugyan, ezek marhaságok. Én csak tévedésből buktam el a vizsgán, valamit félreértettek.
- Óh, értem... sok sikert a pótvizsgához! - válaszoltam.

Hamar feltérképeztem a környéket. Az erdőszélre épült lakóparkok és közösségek nagyszerúen hatottak rám. Én ugyan nem jártam kocogni, mint sok kollégám, csak gyalogolni, a gyorsgyaloglás nagyszerű mozgáslehetőségnek tűnt. Néha szembejött velem Bo valahonnan, aki hajnalban is és este is kijárt futni és kocogni is. A hawaii-i származású kollegina a strandpapucsos Xaver lakótársa volt. Mielőtt Helsinkibe utaztak, amaz bekérezkedett Bo San Diego-i otthonába, mert nem volt, ahol megszállnia, és ebből egy barátság igyekezett volna kialakulni. A dolgok Helsinkiben az ő esetükben is másképp alakultak, hiszen az örökérvényű bölcsesség, mely szerint lakva ismeri meg a másikat az ember, ezekben a helyzetekben menthetetlenül nagy jelentőséget kapott. 

- A ruhásszekrényben lakom - újságolta egyik alkalommal az ebédnél Bo - Sajnos Xaver idegileg beszámíthatatlan, és hogy ne gyilkoljuk meg egymást, inkább behurcolkodtam a szekrénybe, ott lakom, ott alszom. Tanulni kijárok a reptérre. Amikor tehetem pedig, futok... Tudod, én az óceán mellett éltem le az életem, nekem a szabadság, a szörf, a mozgás az életem. Ez az ember nem normális. Mikor megérkeztünk, megterítette az asztalt, és gyertyákat gyújt minden este, mintha vendégeket várna, és nekem semmihez semmi jogom nincs a lakásban. Nincs módomban energiát fecsérelni a harcra. Feladtam. Igyekszem csendesen átvészelni ezt az időszakot.

Bo aztán a végére Tanjához költözött, aki addigra maga is már a harmadik lakásba bútorozott be a házon belül. Tanjával sem volt egyszerű egy légtérben lenni, de az élet eféle kihívásait megoldandó vagyunk itt és most egybezárva. Hiszen egy repülőgépből se ugorhatsz ki, ha az, akivel sok órát egy szűk légtérben le kell húznod, nem vagy képes kompromisszumra jutni a közös cél érdekében... Tanja nagyjából az egész világgal haragban volt, de Miloval leginkább:

- A lakótársad feneke nem kicsi - kezdte a panaszáradatot Tanja egyik nap útban az egyenruhapróbára - És azt a nagy seggét, mind az én arcomba tolta! Hát, nem embertelen az ilyesmi?...

Lényegében csak arról volt szó, hogy Emilio egy kisebb csoporttal körben állva beszélgetett, amikor Tanja leült a mögötte levő padra, közvetlenül Milo valóban nem kicsi hátsú felével szemben. Tanja az a féle ember volt, aki kereste a konfliktusokat, és gondoskodott arról, hogy az élet minden percében legyen oka panaszra. Valami miatt perverz módon imádott panaszkodni. Ebben olyan leleményes volt, hogy korábbi ilyen jellegű tapasztalataimat is felülmúlta.

- Egyszerűen nincs laktózmentes salátaöntet, és a halat is olajban sütik - kezdte ebédnél - és a séf sem tud nekem segíteni, mert én sem húst, sem olajat és sem tejterméket nem eszem. Mert az nekem nem jó. 

Ennek ellenére púposra megpakolta tányérját mindenfélével  a büfépultról:

- ...hisz jogunk van hozzá - magyarázta - ez az étel nekünk kijár. De én nem eszek se húst, se laktózt, és minden salátaöntetben laktóz van, és csak a hús szerepel a menün, a halat meg olajban sütik. Tudod, én nem eszem olajat, sem húst...
- Igen, tudom, éppen most mondtad - nyugtattam meg, amikor hetvenhatodszor is elkezdte uyganezt ismételni.

Ekkor Beny ült le közénk ebédjével, rántott marhasülttel és friss salátával. 

- De jó neked, Beny! Mennyire szerencsés ember vagy te, Beny - ismételgette Tanja - Én nem eszek salátát, mert az öntet az mind laktózt tartalmaz, és én nem eszem laktózt, sem húst. És olajban sült dolgokat sem. De te eszel. De jó neked. És mekkora isteni szerencse ez, ha valaki mindent képes megenni! Én nem. Én nem eszem olajat. Sem laktózt nem fogyasztok. De itt a salátaöntetben is van laktóz. És a halat is olajban sütik.

És miután mindezt sokadszor is elismételte, kidobta a púpozott tányér ételt, s mikor visszatért, így folytatta:
- Elnézést mindenkitől, de nem ehettem azokat meg. Én ugyanis nem eszem laktózt és sem olajban sült dolgokat. Húst pláne nem, mert az nekem nem jó. Nehéz. Nehéz így nekem. De eszem majd egy banánt.

És mindannyian beláttuk, valóban nehéz így. Főleg, hogy Tanja gondoskodott róla, hogy ezt minden egyes étkezésnél hat héten keresztül jól az eszünkbe vésse.
Emilionak nem voltak ilyen problémái. Mindaddig diétán volt, amig Ketola színe elé került, s mindaddig, amig szóba hoztam, hogy kaját kellene vásárolnia netán, amikor az én élelemkészletem akkor is meglehetősen figyatkozóban volt, amikor én nem is nyúltam hozzá. Milo rendesen felzabált mindet, ami útjába esett. Egyik nap bevásárláskor megkérdeztem, nem venne-e ő is egyet s mást magának, mire sikoltozva förmedt rám a szupermarketben, hogy Beny is odébb ugrott:

- Hova gondolsz??? Lopom én a pénzt?? Nekem nincs erre pénzem, és nekem vigyázni kell a vonalaimra, diétázom.

A jelek azonban arra utaltak, hogy Milo a legkevésbé sem terjesztette ki a diétát sem az énáltalam vásárolt ételekre, sem az akadémián kapott reggelikre és ebédekre.

- Ezt ő mind megeszi???? - súgták oda a kollégák reggelente, amikor Milo négy szendvicset tornyosított fel áll magasságig a tányérján, egyenként félkiló felvágottal, négy főtt tojással és egy külön tál salátával.
- Meg, persze - nyugtattam meg minden aggódót.
- Restellem, hogy ezzel az emberrel egy országból származom - morogta Winston sokszor - ez szégyen a dominikaiakra.

A pontot az i-re a csoportos városlátogatáson tette fel, amikor egy vendéglő teraszán Erin kolléganőnk húsz eurós hamburgert rendelt. Emilio kijelentette, hogy ez rablás, és nem kér semmit, főleg, ugye a diéta miatt nem... Amikor azonban udvariasságból - és teszem hozzá, felelőtlenségből - Erin megkínálta cseppke börgeréből a népet, Milo lecsapott rá, és elegánsan kettévágta a megszeppent szőke lány vacsoráját, és egy nyelésre leküldte a torkán. Winston akkor akarta képen törülni, csak éppen abban a pillanatban tűnt fel a síneken az orrunk előtt a piros villamos:

- A sörtrolli! - kiáltott fel Winston - Én ezt nem hagyom ki, amíg itt leszünk, utazom egyet ezzel. Aki jön, jön, aki nem, nem, én megyek...
- Megejtjük, Winston, hisz megígértem...
- Hova mentek? - érdeklődött teliszájjal Milo.
- Veled sehova - zárta le a témát Winston.

A másik nagy közösségi játszótér a Jumbo volt, a Forenomhoz közeli bevásárlóközpont. Eleinte Dzsámbónak neveztük, majd megtanultuk, hogy az finnül csak Jumbó a jobb megérthetőség végett. Iskola után, ha épp nem volt egyéb fontos tennivaló a ház körül, mindenki ott kötött ki. Vendéglők, kocsmák, szauna, strand, szupermarket, italbolt és fitneszterem, minden egyben ott volt. És nem volt a napnak szaka, az iskolai órákat leszámítva, amikor a Jumbóban ne lehetett volna legalább kisebb csoportot fellelni az osztályunkból.

- Addig is, amíg a sörtrollit meg nem csinálom, a Jumbóba járok billiárdozni - mesélte Winston, akinek napi programjában szerepelt, mint valami gondnok, egy pohár itallal bejárni az összes lakást. Ő maga Eduardoval lakott a hetediken, a legmagasabban. És amint hazaért a suliból, töltött egy saját maga által kotyfasztott sangriát az ötliteres demizsonból, amit a lakásban érlelt, hogy kitartson a hat héten át, és a pohárral a kezében végigjért mindannyiunkat. Ha valaki szeretett volna vele inni, és nem volt italja, akkor Winston készségesen utazott fel a hetedikre, hogy egy teli pohér itallal térjen vissza.
- Engem nem is kínálsz? - kérdeztem nevetve méltatlankodva egyik esti látogatásakor.
- Senki sem kínálok itallal, az hülyeség. Ha kérsz azonban, hozok. - s úgy is tett.

Szobatársa, Eduardo is így járta be hét emelet lakásait, csak ő a presszójában főzött  kávéjával. És abból nem is kínált másokat. Mondjuk, ő nem dominikai, hanem portorikói...

Aztán ezen felül mindenkinek megvoltak a maga kis magánútjai a környékre vagy  a városba. Előbb-utóbb mindenki bepasizott vagy becsajozott, az egyéjszakás kalandokat azonban senki nem hozta a Forenomba, mindenki igyekezett a társaságot ettől távoltartania. 

- Nehéz nekünk - panaszkodott a portorikói származású kolleginánk, Alexa -  mert a pasik körülöttünk mind melegek vagy foglaltak...
- Aki nem meleg, az meg azzá lesz - toldotta meg Lucille, aki, mint Winston, maga is saját üveg borával járt vizitbe az esti órákban.
- Kénytelenek vagyunk külső emberekkel érintkezni, ha szexet akarunk - sóhajtott Alexa
- De akkor fel kéne hagyni azzal is, hogy a kollégákkal a melegbárokban lógtok állandóan - érvelt Winston, aki szentül esküdött rá, hogy ő nem meleg. Amire mindenki mindig hozzátette: „- MÉG nem, de az leszel....” Erre utaló jelek pedig voltak, de az már más lapra tartozik.
- Igazad van! - világosodott meg Alexa - Mennyire igazatok van! - és pár nap múlva már be is pasiztak. Az már csak a sors fintora volt, hogy a kiszemelt áldozatok, akik leányaink sokhetes libidójának kellett, hogy megfeleljenek, mind a cég valamilyen alkalmazottai voltak.
- Ebben a városban mindenki a Finnairnél dolgozik?! - méltatlankodtak sokszor.

Tény, hogy késő éjszaka vagy kora hajnalban gyakran szembejöhetett akárki is közülünk a másikkal a Forenom felé vezető úton, de senki nem kérdezte a másikat, honnan jön épp. Az élményeiről úgyis mindenki kimerítő részletességgel mesélt majd, amikor erre megfelelő alkalom mutatkozott. És egy dolog tiszta volt mindenki számára: ami Hesinkiben történt, az Helsinkiben is marad.

New York, 2013 november 1.

Hogyan lettem légiutaskísérő...? (11)

Esetem a címlapfiúval

Miután lezártam életem egy újabb körét, a Southwest fejezetet, csendesen behúztam magam mögött az ajtót, és kiléptem a nyárvégi napsütésbe. Első dolgom volt az audiológust hívni.

- Jöjjön csak, édesem, a készüléke várja! - búgott bele Kimberley.

Hazafelé a buszon már az ultramodern, és kifejezetten előrehaladott fülbevalómmal utaztam, és nem kellett sok idő, hogy elkönyveljem, talán jobb is volt nem hallani mindent. Most ugyanis sokkal többet is hallottam annál, mint amit szerettem volna. De ha ez az ára annak, hogy légiutaskísérő legyek, és az a bizonyos Ketola úr repülni engedjen, akkor biza inkébb hallgatózom...

Azt sem tudtam, mit csomagoljak, s hogyan, csak azt tudtam, hogy másfél nap múlva utazom. Azt sem tudtam, hogy hat hét lesz-e a helszinki tartózkodásom, vagy csupán három nap, amíg Mr Ketola eldönti, hogy alkalmatlan vagyok a repülésre. Mikeyt hívtam, lám, nála hogyan alakul a csomagolás:

- Hogy mi? Csomagolás?! Tegnap értem vissza New Yorkba, és az éjszaka valahol úgy berúgtam, hogy elvesztettem a pénztárcámat is. De sebaj, ma a követségre kell mennem a munkavállalásit intézni, és majd valamit rendezek a csomagolással is... azt sem tudom, merre vagyok arccal... De ígérem neked, hogy amikor dologról van szó, teljesen megbízható vagyok...

Ezzel nem kerültem bennebb. Mike két éjszakával azelőtt arról számolt be egy hajnali sms-ben, hogy úgy berúgott, hogy nem leli a laptopját és egyik hajnalban magát sem lelte, azaz nem tudta belőni, pontosan hol is ébredt. 
Mivel mást nem ismertem személyesen a csapattársaim közül, Emiliot is felkutattam...

- Csomagolás?... Talán ma. Négy helyre futok dolgozni, de így sem lesz elég a pénzem az októberi lakbért is letenni, anyám postázott valamennyit Dominikából. Jól állok, mondhatom, kellett nekem Amerika. Arról nem beszélve, hogy nekem Schengen vízum is kell az utazáshoz, ami késik...

Megnyugodtam, nem csak az én életem merő zűrzavar, arra következtettem két társammal való érintkezésem után, hogy mindenki élete egy sűrített diliház. Szerettem volna ezen az egészen, csomagoláson, utazáson, ismerkedéseken túl lenni, és elindulni végre valamerre. De egyelőre csak toporgás volt, a nagy bizonytalanság, mi lesz, s hogyan alakul a sorsom, visszaküldenek-e, vagy sem... És ha igen, akkor milyen lesz visszamenni oda, ahonnan magamban én már minden szálat elvágtam. Csakis racionalizmusból hagytam meg a visszamenekülés egérútját, lelkemben én már teljesen szabad voltam.
Shyam vitt ki a reptérre, és lelkemre kötötte, hogy mindenről tudósítsam, és egy pillanatot se aggódjak, mert olyan segítséget kért nekem az ő istenétől, hogy rosszul nem is sülhet el a dolog. 

A váróteremben aztán egy zajos társaságra lettem figyelmes, és egyértelműnek tűnt, hogy leendő osztály- és csapattársaim azok. Idősebbek és fiatalabbak, vegyesen. Egyikük a presszó gépét villantotta elő táskájából:

- Egy tapodtat sem megyek a saját kávéfőzőm nélkül, mondjon bárki bármit... - mondta szélesen gesztikulálva a magas latin fiatalember, akiről kiderült, Eduardo, én meg örültem, hogy nem én vagyok az egyetlen ilyen eszelős. Az én presszóm is a táskámban volt ugyanis. A cég szólt, hogy kivételesen mindenki két-két poggyásszal és kézipoggyásszal utazhat. A leadott csomagok 50-50 fontosak lehetnek. Bőven fért téli ruha, nagykabát - arra gondoltam, hogy Finnország valami nagyon hideg hely, és csak hidegebb lesz, ha kihúzom a másfél hónapot ott. Amikor a második táskát is engedélyezték, én nagyjából be voltam csomagolva, így abba csak mindennapi használatra szánt dolgok voltak euró-megtakarítás végett.

Mikey csak később libegett be. Egy válltáska fityegett a vállán, egykori tanítványomra, Jasonra emlékeztetett. 

- Egész testemben reszketek, de ideértem! Ma reggel körbefutottam a várost, és hétszáz dollárra ruhákat vettem, behajigáltam egy utazótáskába, és itt vagyok. Menetközben megnyiratkoztam, és kimentem a Woodside-ra is, ugyanis épp lejárt az albérleti szerződésem, és ha most úgysem leszek idehaza, nem bérlek másik lakást, amíg vissza nem jövünk.
- Most akkor hol laksz? - kérdeztem megrökönyödve.
- Hogy-hogy hol? Sehol - rökönyödött meg Mike is a kérdésemtől - Helsinki. Ott lakom majd hat hétig. Aztán meg majd lesz valahogy.
- Nem beszéltem Miloval, de valószínűleg vele lakom majd. Akarsz velünk lenni egy hármas szobában?
- Uhhh, én inkább... tudod, én szeretek csak sodródni az árral. Lesz, ahogyan lesz.

Akkor pillantottam meg Emiliot, az én Milo barátomat a mozgó folyosón érkezni, és felpakolva, mint egy karácsonyfa. Már messziről elkezdett panaszkodni harsányan és amikor ideges az angol szavakat is spanyolul mondja ki, amitől az amúgy is nehezen érthető akcentusa teljesen ellehetetleníti a kommunikációt. Ezekkel az emberekkel csak az a baj, hogy annak ellenére, hogy senki nem érti őket, nagyon szeretnek beszélni. Milo meg lényegében most épp olyan volt, mint egy korabeli filmből pottyant ténsasszony.

- Hogy miii!? Megmondtam én neki... Még hogy az én-én-én csomagom túlsúlyos!... - harsogte felindultan.
- Óh, hát nem volt túlsúlyos?...
- De az volt! Az volt... Na és???? És ha túlsúlyos! Hát, szórakozni megyek én Finnországba? Mulatni? Vakációra????... Nem! Tanulni! Nekik. Náluk fogok dolgozni, azért vagyok túlsúlyos!... Erre meg azt mondja nekem, hogy akkor pláne be kell a szabályokat tartani! Mondom, engem-engem-engem maga csak ne tanítgasson, nekem hat hétig élnem kell. Nekem piperecikkek kellenek, ruhák, étel, sok étel... Megmondtam én neki! Én-én-én nem amerikai vagyok. Én csak épp, hogy ideköltöztem, de finn se vagyok, nekem mindenemet vinnem kell, mert hat hétig nekem-nekem-nekem léteznem kell!

Megfigyeltem, hogy amikor ideges, bizonyos szavakat háromszor ismétel el. Óvatosan megkérdeztem, mennyi is volt végülis hát, az ominózus poggyász. Bár ne tettem volna, mert sipákoló fejhangon folytatta a kotkodálást:

- Hetven! A másik meg nyolcvan!... 
- Jóságos ég! - csapta össze a tenyerét Mike - Maradt még valami a házadban otthon?... - és kerek szemekkel Emiliora meredt, míg a többiek egy ideig fásultan hallgatták, majd mindenki visszafordult korábbi beszélgetőpartneréhez.

A leghangosabb egy rövidnadrágos, strandpapucsos fekete fiú volt, mint kisejlett a beszédéből, huszonegy éves, és Kaliforniából érkezett, de néha Las Vegas is elhangzott a történeteiben, majd Ausztrália és Új-Zéland is. Xaver, mert valami ilyesmi neve volt egyetlen kézitáskával jött.

- Nekem mindenem ebben a bőröndben van - mutatott a behorpadt falú, könnyű kis egyéjszakás utakra szánt táskára.

Nagyon vártam, hogy beszálljunk, és ott csendesedjen el ez a lárma. Utazások idején nem szeretem a nagy társaságot, valahogy a magam csendjében megejtett utazásokhoz szoktam. A gépen Mikey ült előttem, mellette egy kopasz úriember, Beny, aki állandóan mind a harminckét fehérített fogával mosolygott. Mellém pedig egy fekete srác került, Winston, akivel úgy éreztem, nem lesz sok gondom az út során.

- A trolliról hallottál? A sörtrolliról? - kérdezte, és szerettem volna ugyan barátkozni vele, de fogalmam sem volt róla, miről beszél...
- Tudod, ami megy körbe a síneken - folytatta a nem túl egyértelmű magyarázatot, majd hátradőlt - Én alaposan utánaolvastam ennek a Helsinkinek. Hogy tudjam, hol van. Meg hogy mi van. Nekem a sörtrolli maradt meg. 
- Ez valami villamos?
- Az biza. És sört szolgálnak fel benne...
- Óh, meg vagyok győződve róla, hogy sok egyebütt is felszolgálnak sört... - ütöttem el, hogy végre nyugalom legyen.
- De én a villamoson akarok sört inni! Ez a pláne benne. Városnézés, sör és trolli... Na? Eljössz velem?... Ha nem, nem, én akkor is megyek...
- Elmegyek, Winston, megígérem. Csak jussunk el addig...
- Én eljutok, az biztos... Aki jön, jön, aki nem, én megyek... - folytatta Winston, aztán nagy megkönnyebbülésemre elővette hatalmas piros fülhallgatóit és belemélyedt egy akciófilmbe a laptopján. Legalábbis azt hittem... Pár perc múlva éreztem, hogy megbök:
- El se indulok a saját laptopom és a saját filmjeim nélkül. Meg a sajét zenéim. Az én kis világom... Tudod?... Kell az embernek egy ilyen.
- Kell. Én is azt mondom...

Nem tudtam, és nem is akartam tudni, Emilio hol ülepedett le, örültem, hogy vacsora után végre csend lett, és kicsit elszendereghettem. Általában kiugrik a szívem az örömtől, amikor Európa felé utazom, és érzem az otthon illatát. Ezzel szemben most csak félelmet, kétségeket és zavart éreztem. Meg azt, legyek végre túl rajta. Utazáson, a kezdeteken, és persze a Ketolával való találkozáson... Nem bírtam aludni. Egykedvűen nézegettem a Két pasi meg egy kicsi sokadik epizódját és egyéb kreténségeket, miközben azon járt az eszem, hogy nem kizárt, pár napon belül ugyanígy utazom majd vissza, lelombozódva és összetört szárnyakkal.
Tulajdonképpen, ha belegondolok, önmagamra kártékonyabb lényt saját magamnál keveset találhatnék. Olyan szinten képes vagyok deprimálni magam, és olyan mértékben vagyok képes pesszimista lenni saját dolgaimat illetően, hogy sokszor magamat is meglepem ezzel. Kicsit úgy éreztem magam, mint huszonnégy éve, amikor katonának mentem, és néha azt kérdezgettem magamtól: „ - Kellett ez neked? Ülhettél volna békében, nyugodtan...” Aztán a másik pillanatban meg ujjongtam, hogy végre, nem kell hajnalban kelnem, és végre teljesül régi álmom, és repülni fogok. És akkor ismét eszembe villant, hogy ez még távolról sem fontos, és ismét elcsendesedtem. Ilyen felemás hangulatban érkeztem Helsinkibe. A repülőtéren természetesen csak Emilioval volt kis gond, ugyanis a repülőn hagyta az öltönytáskáját, az utaskísérők meg szóltak ugyan neki, de előzőleg leadták a talált tárgyakhoz, ahová különféle procedúrákkal lehetett csak visszajutni. Főnökünk, Hannu, akivel New Yorkban az interjúvolás során találkoztunk, kifogástalan laza eleganciával fogadott, és futótűzként lett bele mindenki szerelmes vagy olyasmi. Kisorakoztunk a repülőtér elé, és Hannu megmutatta, hol van a TOKE, azaz a légiutaskísérő bázis. Onnan szállítottak bennünket a nem túl távol eső Finnair Repülőakadémia melletti lakótelepre, ahol a Forenom lakásokat átvehettük, mint új otthonainkat hat hétre. 
A bárkivel való együttlakástól nekem mindenkoron borsódzik a hátam, és minél előbbre haladok a korban, annál nehezebben veszem az ilyen kihívásokat.  Hogy az Emilioval való együttélés milyen lesz, nem tudhattam, de az első órák körvonalazták bennem. Nekiestünk belakni a lakást a hatodik emeleten. Mi voltunk a 141, mellettünk Mike és  egy másik fiatalember, Ian lakott, aki szintén addig úszott az árral, amíg egymásnak maradtak szobatársnak. Mint utóbb kiderült, mindenki közül ők jártak egymással a legjobban. Eggyel odébb pedig hárman laktak, de az idők során olyan kavarodások lettek, hogy soha nem tudtam pontosan, kik is a második szomszédaink.
Csodaszép erdős hegyoldalban voltak a lakásaink, az ablak a távoli város felé, az erkély pedig az erdőre nézett.

- Na, remek... Kipakoltak bennünket az erdőbe... Meccsoda izé ez... - méltatlankodott egy alacsony feketehajú lány... - Na mindegy, túléljük, csak ital legyen...

Nekem kifejezetten tetszett a környék is, a lakás is. Kicsomagoltunk, és igyekeztünk mindennek helyet találni. Szerencsére, volt szekrény bőven, még a pipereszekrény is elég nagy volt, arra gondoltam, túlzás is nyolc polc egy ilyenben. Épp csak két polcra bedobtam pár apróságot, és miközben anyámmal telefonáltam, szobatársam, aki közben alsógatyára vetkezett és hangosan vinnyogva énekelve járt-kelt a lakásban, ő is berendezkedett. Mikor újra benéztem a pipereszekrénybe, azt hittem, nem látok jól: zsúfolásig tele volt krémekkel, arcpakolásokkal, ezerféle kenceficével. Nem akartam balhét sem ellenségeskedést máris az elején, csak udvariasan kérdeztem meg amattól, jól átgondolta-e ezt a berendezkedést, merthogy teljességében elfoglalta a szekrényt, nekem pedig nem maradt hely...

- Neked nem is kell - jelentette ki sipákolva - Nekem szépnek kell lennem, és karban kell tartanom magam. Te rendben vagy, de ott nekem mindenre szükségem van...
- Na de egyszerre? Nem lehet, hogy esetleg csak azt a kenőcsöt hagyd elő, amit éppen használsz?
- Mindet használom, és punktum. Senki nem szabhatja meg nekem, hány kenőcsöt kenek magamra.
- Ezt én nem is mondtam...
- Nagyon helyes. Láthatod, hogy igazam van... - és tovább áriázott, miközben hatalmas adag ruhát varázsolt elő a táskájából, illetve kisrádiót, hangszórókat és miegymást.

Közben a fridzsiderre is sor került. Egy karton doboznyi egydecis italarzenál került elő, mint kiderült egyik utolsó járatáról ijesztette magának viszkitől vodkáig...Ezeket teljesen szét terítette a hűtő egyik polcán. Egy másik polcra szétszórt pár halkonzervet és valami azonosíthatatlan tárgyakat, és bejelentette, hogy mostantól diétán van:

- Engem már rúgtak ki légitársaságtól, mert kövér voltam, vigyáznom kell a vonalaimra...

Kissé megkönnyebbülve vettem elő a New Yorkból pakolt elemózsiámat, de amikor leültem enni, udvariasságból azért megkínáltam. Nem kellett nagyon ajnározni, odaugrott, és pusztított rendesen. Rosszallóan néztem rá:

- Nem venném a lelkemre, ha a diétád csorbát szenvedne...
- Nyugiii - harsogta csámcsogva befelé a virslit májpástétomba mártogatva - finom ez a szar, amit hoztál... te képes voltál ennyi mindent elcipelni? Hahahhaha! Nem lesz itt éhezés!....

Ilyen felütött hanggal estünk, hát neki a hat hetes kiképzésnek Helsinkiben. S amellett, hogy az első „iskolai” nap izgalma kerített hatalmába (utáltam iskolába is menni gyermekkoromban), sokkal jobban aggódtam a szerdán esedékes orvosi vizit miatt. Ahogy Mr Ketola telefonon megígérte, elsőként voltam előjegyezve a vizsgálatra. Ott ültem egy folyosón, ami kórházi folyosóra emlékeztetett. Igyekeztem kedves lenni minden arra elhaladóval, ki tudja, melyikük ez a Ketola... Bennem valami nagyon öreg és barátságtalan, szikár és száraz figuraként élt, aki osztogatja a kegyeket vagy épp megvonja azokat. Ilyen eszementségek jártak a fejemben, miközben ott ültem. Kora reggel kivert a verejték, mert a hallókészülékem nem akart bekapcsolni. Hosszas berzenkedés után jöttem rá, hogy csak az elem merült le benne. Addigra azonban kiment az erő belőlem. Hisz Ketola megmondta telefonon, ne is jöjjek ide hallókészülék nélkül.
Amint ott ültem, és olyan izgatottan vártam, hogy azt hittem, ott kapok szívrohamot, egy címlapfiú jelent meg a folyosón. Magas volt, szőke, markáns arcvonásokkal, huskyra emlékeztető rikító kék szemekkel, és kifogástalan mosollyal. Ha a címlapra retusálták volna se lehetett volna tökéletesebb. „- Ennek bezzeg semmi baja” - futott át az agyamon. Meg az is, hogy nem semmi versenyben veszek részt, ha ilyen kollégák futkosnak itt a folyosón. Bár fogalmam sem volt, ki a címlap gyerek, csak ilyen Miami Beach és Kalifornia mag Hawaii villanások ugrottak be, hirtelen nyár lett a kórházi folyosón. S azon gondolkodtam, ha megúszom ezt a vizitet, és maradhatok, nagyon remélem, hogy ez alatt a hat hét alatt belőlem is ilyen szépet faragnak, mert különben a szégyen ott öl meg.

- Jó reggelt! - köszönt oda az összes mosolyával a címlapfi.
- Helló, szépem! - ocsúdtam fel Miami Beachből.
- Minden rendben?
- Azt én most nem, csak később mondom meg. Beszéljünk! És nálad? Minden rendben? - kérdeztem vissza.
- Én is később nyilatkozom... -  kacagott, majd eltűnt az egyik irodában.

Végtelenségnek tűnt minden pillanat, amit ott töltöttem. Több nyár sem sétált át a folyosón, hogy feledtesse a bajaimat, s arra gondoltam, ez a Ketola olyan öreg, az is lehet, az éjszaka megütötte a gutta, és most beteget jelentett...

- Mr Dancs!... Mr Dancs... - hallottam a nevem mindenfelől... De ez is csak a hallókészüléknek köszönhető, mert csak egy asszisztensnő szólított az iroda ajtajából:
- Kérem, jöjjön. Mr Ketola, igazgató-főorvos úr már várja önt! - és miután betessékelt az irodába, ő maga kilépett, és becsukta mögöttem az ajtót.

Nem volt elég nekem az én izgalmam, abban a pillanatban azt hittem, menten elájulok. A címlapfiú állt velem szemben szélesen mosolyogva, ezúttal - tetézve a bajt - szemüvegben.

- Doktor úr?!... Dok-doktor úr!... - habogtam.
- Kimmo Ketola, beszéltünk a napokban telefonon...
- Beszéltünk. Nagyon is beszéltünk... - ismételtem még mindig meglepetten.
- Felteszek majd néhány egyszerű kérdést, és egyszerű válaszokat kérek majd, de előtte kezdjük a vérnyomással!
- Jajj, ne most mérjük meg! Nekem semmi bajom a vérnyomásommal, de lehet, hogy most magas lenne...

Ketola felkacagott, és intett, rendben, egyéb kivizsgálások jöttek sorban. Aztán mély lélegzet, és:

- Nos, akkor lássuk azt a fület! Mégegyszer hangsúlyoznám: a funkcionális hallására van szükség. Kezdjük! Kérem, álljon oda, és forduljon a fal felé. Én majd súgok magának.
- Jaj, súgjon, doktor úr, súgjon csak. Hallom én már a szomszéd teremből is a súgást!... - poénkodtam elmondhatatlan izgalmamat lelpelezendő.

Súgdosás ide, mérőműszerek oda, egy kis ez, egy kis az, és...

- Rendben, Mr Dancs. Remek. Ön ÁTMENT! 
- Hogy mit? Kérem, ismételje meg!
- A funkcionális hallása megfelelő. Örömmel látom, hogy a jobb fülére még az átlagnál is jobban hall. Egy év múlva majd újra megvizsgálom, és remélem, semmi gyengülést nem fogunk tapasztalni. Egyszóval a hallásteszten átment. De még a Légügyi Hatósággal egyeztetnem kell. Ők ugyan teljesen rám bízták az ön elbírálását, formalitásként fel kell hívnom őket, és jelenteni. Amint meg lesz a válasz, azonnal jelentkezem. Lehet pár órán belül. Most pedig, kérem, tolja le a nadrágját, és maradjon csak alsónadrágban!

Ezek után nekem már bármit mondhatott, mert úgy teljesítettem, mint egy kiskutya. A nadrágletolásra azért összerezzentem:

- A habtestemet óhajtja látni?...
- Óh, hogyne! - kacagott a doki - És a súlyát... 
- Az van...
- Egyezzünk meg abban, hogy marad ennyiben. Vagy kevesebb. Semmiképp sem több!
- Doki, én mostmár magának mindent...! Visszaadta az életkedvemet! 

Alig értem haza a Forenomba, amikor megérkezett Ketola üzenete:

„A Légügyi Hatóság elfogadta az ajánlásomat, ön hivatalosan is alkalmasnak találtatott a repülésre. És mégvalami: az európai szabályozásba ennek folytán be fog kerülni a kitétel a hallókészülékekről! Gratulálok, és örvendek a kitartásának!

Üdvözlettel,
Kimmo Ketola
Repülésügyi Igazgató Főorvos”

New York, 2013 október 31