New York, New York

Valamelyik Hawaii-i illetőségű légitársaság reklámja jut eszembe, amelyben az amerikai gyarmat-szigetvilágra induló járataikat népszerűsítik: "Pago Pago - olyan bájos, hogy kétszer is elnevezték" (So nice, they named it twice)... De nyilván mindenki tudja, hogy ezt a szlogent csak lenyúlták, hiszen tulajdonképpen New Yorké. New Yorkot meg nem csak bűbájossága okán mondogatják New York, New Yorknak, hanem mert - és most kapcsolok, hogy teszek most egy csapással banálissá valamit, ami korábban fennköltnek hatott - Amerikában a településnevek mellé az állam nevét is szokás említeni a félreértések elkerülése végett. Az a hely pedig, amit New York, New Yorkként emlegetnek tulajdonképpen Manhattan. És New York más államban ugyan nincs, de már mindegy... Mert akkor lehetne New York, Alamaba vagy New York, Indiana és így értelme lenne a New York, New Yorknak is. De ezen most ne akadjunk fenn.

Tele vagyok évfordulókkal ebben a hónapban. Pedig mindig vigyáztam, ne kelljen semmire sem emlékeznem júniusban, mert a nyár elegendő ok az eszemnek arra, hogy ellazuljon és csakis a szentiváni napforduló szerepeljen említésreméltó tényként a határidőnaplómban. Most mégis úgy esett, hogy mindjárt negyedikén egy éves lett amerikaiságom, aztán meg lejárt a sokhónapos próbaidőm is a munkahelyemen, ami teljes jogú és nem mellesleg vidám alkalmazottá avanzsál engem, már csak annak okán is, hogy a légiszállítók óriási szakszervezete ezentúl engem is becsap a szárnyai alá, és nagyon odafigyel arra, kik és miket csinálnak velem, nehogy valami bicsaklás eshessék indokolatlanul a karrieremen. Amíg tart a próbaidő, az ember minden mozdulatát, gesztusát, tartását, szándékát és teljesítményét lesik, sokszor azt se tudni honnan, és minden bekerül egy nagy adatbázisba, ahonnan félév után előszedve összegyúrják és olvashatóvá teszik - még számomra is. Belemélyülve CsG mester önéletrajzi vallomásaiba éppen a szekusdossziék jutnak eszembe nekem is minderről, de ez csak otthonról hozott beteg beidegződés, hiszen jelen esetben nem a rossz szándék vezérli azokat, akik írják, aztán meg nekem is megmutatják iktatás előtt. Belekerül, milyen a hozzáállásom a munkához, milyen a viszonyom a munkatársaimmal, hogyan viselkedem velük szemben... Meg is szeppentem a minap, amikor a pihenőm idején felkerestem a Dunkin Donutsot a reptéren. Nincs ebben semmi tiltott, és bátran bevallom, elég gyakran megfordulok a leghíresebb amerikai fánkot forgalmazó kávéházakban, és az sem érdekelt eddig, hogy valaki megfigyel-e közben vagy sem. Kedvencem - azontúl, hogy bármelyiket nagy kedvvel és étvággyal elfogyasztom bármekkora mennyiségben - a bosztonkrémes és a baváriai krémes fánk - ami lényegében ugyanaz a vaníliakrémes, mint az előző csak nem csokiöntettel, hanem vastagon meghintve porcukorral. Ennek meg olyan a természete, hogy ha az ember beleharap - s ha még szuszog is közben - azonnal porcukros lehet tőle tetőtől talpig. Nappal nem nagyon szoktam utcán enni, de ha kellőképpen sötét van kinn, a buszmegállóban meg-megkockáztatok egyet-egyet, a buszon meg azt hiszik, szobafestő vagyok vagy molnárlegény. A porcukrot ugyanis oktondiság megpróbálni lepucolni a ruháról, ugyanis elmaszatolódik és méginkább beleevődik a szövetbe. Jobb hagyni. És gondol, ki mire akar.

Boldog mohósággal vágtattam az uzsonnára vásárolt pánkókkal az American Airlines előtti pihenőhelyre, ahol a légitársaság utaskísérői várakoznak érkezés után vagy épp indulás előtt. Huzatos hely ez a LaGuardia! Zavar is, hogy ha ott leülök, mindig jobbról fúj a szél, a még jó jobb fülemet féltem ettől. Balomon pedig a kifogástalanra vasalt sötétkék egyenruhás légikisasszony. Olvas. Látom, abban a hangulatban van, amikor az ember húzza az időt, hogy még magában lehessen, mielőtt bárkihez újra szólnia kellene. Ez amúgy egy jellegzetes New York-i hangulat. Létezik odahaza is, de szerintem innen származott el oda. Az ilyen miféle fesztmosoly szakmákban meg valóban felüdülés néhány perc békés magány. Ezt egymással szemben is tiszteletben tartjuk. S ha bárhol máshol, bárki mással szívesen szóba is áll az ember, ilyenkor, pihenők idején ez modortalanságnak számítana.

Végtére is enni ültem le. Magyar ember meg nem beszél amerikai fánk evése közben sem. Cseppet sem kellett elővigyázatoskodnom a vaskos porcukorbevonat miatt ezúttal, hisz leülve szélesre terpesztettem a lábam, hogy majd a földre hulljon, ami hullani akar. És kéjesen - talán még a szememet is behunyva - haraptam bele a nagy pánkóba...

Csak a jobboldali szelet hagytam figyelmen kívül. És mire eszembe villant, a kiskanálnyi porcukor a fánkról már mind-mind a kollegina kifogástalan egyenruháján terült szét kisebb-nagyobb adagokban. Amellett, hogy rettenetesen restelltem a dolgot, máris eszembeötlött, hogy ha ezt most valaki figyeli, hogy fog majd kinézni a rólam írt jelentésben: "szabadidejében porcukrot hint munkatársaira, ezzel mintegy terrorizálva azokat és ellehetetlenítve kollégái, a szakszervezet által is jogosnak tartott, törvényes pihenőjét".

Odafordultam, hogy mentsem a helyzetet, és elmagyarázzam, alapvetően nem vagyok gonosz ember. Sőt, jó ember vagyok. De ebben a pillanatban, amint kezem széttárva szólásra emelkedtem, a szél lekapta ölemből a fánkos tasakot és hozzácsapta a mozdulatlanra dermedt nőhöz. Fánkkal, porcukorral - mindennel, amivel kell.

Elég nehezen tudtam annyi udvarias angol kifejezést összekaristolni a fejemben, hogy értésére adjam, nem igazán szoktam vaskosan porcukrozott vaníliásfánkokat hozzávagdosni emberekhez, bármilyen hangulatban is legyek. De semmi egyéb nem jött ki a torkomon csak valami kínos nyekergés, hogy :

- Óh, drágám... - és valami fullasztó röhögés annak okán, hogy ezt az egészet kívülállóként máris látni véltem. Türtőztettem magam, és nem kacarásztam, míg a kolléganő mentette meg végülis a helyzetet, amikor összecsapta a könyvét, és így szólt:

- Nem gond. Jobbára kávét szoktam rám önteni, de ma nem voltak turbulenciák. Köszönöm, hogy teljessé tette a napomat. - és ezzel otthagyott. Szerencsére, a próbaidőm jegyzőkönyvébe sem került be.

A másik évfordulóm meg pont New York, New Yorkhoz kötődik. Pontosabban köt. Pont egy éve. Nyújorkerségből ez már minimum elemi iskola. Ajánlom mindenkinek, aki szereti a skótzuhanyt. Mert milyen is New York. Pont olyan, mint a filmekben. Csak épp az nem mindegy, ki melyik filmet nézi: Woody Allent, a "CSI: New York-i helyszínelők"-et, vagy épp a "New York, New York"-ot. Hogy a "Jóbarátok"-at, "Seinfeld"-et, a "Sex and the City"-t, a "Rúzs és New York"-ot és egyebeket ne is említsek.

Egyben lenne igaz csupán az egész. Egyszerre nézni valamennyit meg mekkora perpatvart okozna... Na, az a nagy perpatvar körülöttünk, pontosan az New York.

A hely, ahova jó megérkezni.

Ahonnan jó hazamenni.

Ahová mindig vágyunk.

Ahonnan örökké elvágyunk.

Ahol fájdalmasabb az éhség.

Ahol másképp mérik az időt.

Ahova jó tartozni.

Ahonnan jó kiszakadni.

A hely, ami befogad.

A hely, ami örökké kirekeszt.

New York, a lelkiállapot.

Egy rakás ellentmondás. Olvastam, hogy a város neme nő. Tudományosan megvizsgálva pedig ideális lakhely elsősorban egyedülálló férfiak számára.

Nem lehet közömbösnek lenni: szeretni vagy gyűlölni.

Félni lehet tőle. De nem érdemes.

De megbízni sem benne.

Elemi osztályzatom jóra sikeredett, így hát továbbléphetek.

Lépdelek is csendben a Long Island City-i mólón, a folyó partjáról szemlélve a város esti káprázatát.

Bár, ha belegondolok, káprázat ez a javából, úgy ahogy van. Káprázat, amire mindannyian vágyunk valamilyen formájában.

New York, 2010 június 25.