Száz levél New Yorkból

Art úrként (baloldalt) CsG-vel

Ha azokat a gondolateregetéseket veszem, amelyeket ebbe a Levelek New Yorkból mappába az idők során elmentettem, akkor ez lesz majd a századik. Nem lelkesedem az ilyen számhoz kötött ünneplésekért, mert igaz ugyan, hogy egyszer van századik. De százegyedik is. Sokkal inkább arra térnék ki most egy újabb naptári év legelején, hogy mennyire szerencsés fickó is vagyok én. Sok minden miatt, de a körülöttem lévők, a barátaim miatt leginkább. Ha ezek az én barátaim nem lennének, nem igyekeztem volna három és fél évvel ezelőtt részletesen beszámolni senkinek sem amerikai gyökérverésem kezdeti kalandjairól, ilyen és olyan, érdekes és másoknak talán kevésbé érdekes történéseiről. És aztán meg ott van Cseke Gábor barátom, aki a kulisszák mögül lassan már második évtizede egyengeti a tollamat. Nemegyszer előfordult, hogy utazván az életem kusza útvonalain, néha egy szalvétaszeletre jegyeztem fel pár gondolatot, s amikor megvolt, nem tudtam, mit kezdeni vele, s valahova letettem. Vagy kidobtam. És ő valahonnan megtalálta, és lefejtette róla a salakot, összerakta egyéb szalvétafecnikkel egy szép egésszé.

A Levelek történetét egyszer már korábban megírtam, nem szeretném újra és újra ezzel untatni azokat, akik mindvégig velem voltak. De azt nem győzöm eleget hangoztatni, hogy magam sem gondoltam, hogy eljut az a köznapi levelezgetés barátaimmal eddig a századik levélig, aminek első részét alább közzé is tettük.

Nem tudhatom, mennyi lesz még. Nem számolom. CséGé engem arra tanított, akkor írj, ha van amiről, akkor kell írni, amikor nem kell gondolkodnod a mondatokon, hanem fut a toll a papíron. Soha nem korholt, ha hónapokig nem írtam, soha nem sürgetett, de ha valami tetszetős sikeredett valamiből, elismeréssel jutalmazta.

Hát, emiatt vagyok én szerencsés. De nagyon.

Arról nem beszélve, milyen új barátokat vonzottak be publikussá lett baráti elmélkedéseim... Hogy csak Elekes Fricit említsem hirtelen a sok nagyszerű barátom, ismerősöm közül. És nem elég kitüntetés, hogy saját nevem alatt futó blogom van - Gábor hathatós segédletével -, hanem olyan illusztris társaságba is járhatok, mint a Káfé.

És olyan olvasóim vannak, mint Ti, kedveseim, akik most is itt kuporogtok, és ezeket a sorokat olvassátok.

Mondom, nem vagyok a számos ünneplések híve, de egy konyakot azért koccinthatunk. Felőlem mehet a 99.-re vagy a 101.-re is...

Boldog újévet!

Art úr

New York, 2013, január 6.

Válaszolok Elekes Fricinek

Kedves Földi!

Te meg hogy nem tudtad, hogy idejövök? Fél lábbal mindig is itt voltam már egy ideje, most meg beszippantott New York. Nem volt éhes, sőt jóllakott volt, meg fel is zaklatták pénzügyi gondok, de ki sem köp, le sem nyel. Hát, akkor ezek szerint nem hallottál Liviáról sem, aki nekem adta egy tucatnyi éve ezt a helyet, gazdálkodjak vele kedvemre? Írtam is minap neki, hogy bezzeg nekem adtad, mostmár ejsze tanítsál is meg benne megmaradnom. Csodálkozom, hogy Csíkba disszidált közös barátunk nem említette. (no, látod: az meg az én másik falum... ahol akár órákig is el tudom bambulni az ablakból a Hargitát, még akkor is, amikor ködös kendőt vagy csillagtakarót húz magára, és csak engedi békében aláereszkedni a sziporkázó fényszórókat a kígyón a városba, hogy mihamarabb megpihenhessen egy meghitt szobában az eltörődött utazó). De majd én leporolom valahonnan azokat a naplóoldalakat, és megmutatom Neked.

Gocsovszkynéról csak hallottam, de máris érdeklődni kezdtem iránta. Megmondom Neked őszintén, kedves Frici, hogy nem bukkantam még a nyomára. Na, de nehogy azt gondold, hogy a Fifth Evnyún kerestem. A parádéba én is csak véletlenül pottyantam. Mindig úgy esik. Tudom én, hogy nem ott kell keresni a jóravaló Gocsovszkynét. Még Barbara sem hallott róla, pedig ő aztán, ne félj!... Ha valaki, akkor ő hall mindenféléket. És tud zöldkártyát intézni meg vőlegényt ittfelejtődött, hazanemakarokmenni - különben tisztességes -fehérnépeknek. Még olyan fejléces papírja is van, hogy arra ő bármit is ráfirkant, sorra ajtók nyílnak meg mindenfelé. Szóval nagy damná ez a Barbara, de nem hallott semmit sem Gocsovszkynéról. Bár néha van egy olyan sejtésem, hogy tud ő valamit, csak előttem egyelőre titkolja.

De keresem én mindenképpen. Lenn az óceán partján. Le szoktam menekülni, ha soknak tűnik az élet. Mostanra őszies lett a vize, de tegnap csakazértis megmártóztam benne. Egy-két orosz csobbant még odébb a lezárt vízben. Mert, drága Frici, itt lezárják az óceánt is. Nyáron este 6 után, ősztől az új kikeletig meg teljesen. No, de ki szegné meg a vörös zászlók szabályát, ha nem pont az oroszok? Meg én. Sok kolontos keleti. Bezzeg az amerikai betartja. Azok nem is tudnak fürdeni másképp, csak ha fütyülős - lehetőleg latin - izompalik egrecérozzák őket kedvükre vagy narancssárga fürdőruhás platinaszőke hölgyek fekete napszemüvegben. Az egyik ilyen fütyülőst kedveltem is, nem platinaszőke és izomlatin sem ugyan, csak cserediák. Kiderült kisvártatva, hogy ő is csak keleti. Emiatt tetszhetett nekem. Nagyon fontos volt, és komolyan vette a munkáját. De főleg magát. Ki nem esett a szájából a fütyülő(je!). Nem tudtam meg - s már nem is fogom - milyen jelentőséggel bírt a két bokalánca, az egyik bokáján azt írta Poland, a másikon meg Germany. Csak meg ne kérdezd Te is, honnan tudom, mit írt a bokaláncain!

Bluminak, a polgmest úrnak meg alkalomadtán átadom baráti ölelgetéseidet, biztos örömmel hall majd felőled. Neki nem mondom, de Neked elárulom, nekem jobban tetszett, amikor Giuliani mester intézte a dolgokat és Pataki kormányozta az államot. Most valahogy minden olyan sekélyes. Olyan semmilyen. És az meg már milyen, kérlek, hogy Bloomberg polgármesterünk Demi Moore-ral azért kalapozott szeptember 11-én, hogy gyarapodjon friss hátországgal a háboruba küldendők sora? Nem szeretem, na.

Ami pedig a kocsmát illeti, az lehet az a hely a Szekönd Evönyún, amiről egyszer írtam is valahol. Igaz, rám nem sütött a nap, mert éjszaka volt, és hajnalra elkeveredtem onnan. De nincs sem sarmási leánka ottan, sem Peter, az ausszi (de mádzsár) világtekergő, sőt, a hely sem igen. Bár nem tudhatom pontosan, mivel én nem mehetek most ilyen helyekre, amíg lejre vett dollárokkal fizetek még, amikor kell feltétlenül valami. De ami a napsugarakat illeti, nem tudtam még kitalálni, hol kel a legszebben a nap ittenség, noha a Bryant Parkot megtisztelném szívesen ezzel a címmel, ha kell nekem címeket osztogatnom itt egyáltalán, Livia viszont esküszik rá, hogy augusztus 18-án este fél nyolckor a harminckilencedik utcában nyugszik le. Tudod, ahol anno mi is laktunk. Nah, de szóval akkor Te nem ösmered Liviát... Pedig, én mondom, nagyon de nagyon szeretnéd! Komolyan.

Piroska nénink jól van, köszöni. Minap csak úgy angolra váltott váratlanul, mint amikor a tévét átkapcsolod a Szomszédokról valamelyik manhattani privát és alacsony nézettségű kábelcsatornára, és hatalmas szóvirágokat fűzött a lépcsőfeljárónkon végzett szőnyegtisztíttatás margóján. Mert a svábbogarakról utál beszélni. (Van annak angol neve?!) Szerinte nem kéne annyit mind főzni, nem lennének bogarak sem. Ez itt Ámerika, kérem, itt nem főzés az élet! Hanem a fenszi meg a glemörr. Bár a szőnyegtisztíttatában is a csóré felsőtestű izzadt portorikói lehetett Pipi néninek a leginkább kedvérevaló, - kilencvenöt ide vagy oda - a latyakossá vált szőnyeg nekem legkevésbé sem keltette a tisztaság érzetét. Viszont jól csúszott.

No, és a trikók!... Anyámról most tudom, mekkora varázsló. Eddig csak sejtettem, meg olykor kétségeim is voltak. De most tudom már, hogy varázsló. Akad a polc alján egy-egy "otthoni" trikó még. Beosztom ügyesen. Ha néha nagyon hiányzik, megengedek magamnak egyet-egyet. A zöld volt rajtam a napokban. Már rég szennyesben lenne a helye, de még húzom egy ideig. Négy hónapja lett elcsomagolva, napokig jártam benne - ha nem is kinn, de idehaza, és még most is otthonszagú. Hogy mosnám már ki?

Tudod, én nem hoztam ki szülőföldet kis zacskóban, sem patakvizet a Hegy tetején sebesen csacsogó patakból, ahol Szatmárról jövet, mielőtt leereszkedtem volna Csíkba, mindig felfrissítettem az arcom. Tudod, a vámszabályok miatt nem hozhattam. Hadd maradjon meg nekem a trikók illata még egy kicsit. Amíg lehet.

Summa summarum. Köszönöm, hogy megtiszteltél leveleddel. Ami pedig Gocsovszkynét illeti, legyél te csak nyugodtan, itt állom én a frontot. Résen leszek.

Szeretettel ölellek,

Art ( a falubéli)

New York, 2009. szeptember 19.

Levelem jött

Kedveseim,

Cseke Gábor barátom, és irodalmi csetlés-botlásaim pártfogója elmondhatatlan szorgalommal publikálja jegyzeteimet, elmélkedéseimet, New York-i leveleimet a Transzatlanti Webműhely oldalán, a Káféban. Időközben megtudtam, hogy egyéb fórumok is elkezdtek csemegézni belőlük, ez pedig nagy örömmel tölt el.

Ma reggelre pedig egy levélben figyelmeztetett rá, hogy Elekes Ferenc készülő könyvében egy egész fejezetet is kaptam. Válaszlevél a leveleimre az alábbi írás, amit most Veletek is megosztok. Hisz ti vagytok az én törzsolvasóim...

Kellemes olvasást!

Art

New York, 2009. szeptember 17.

*

Dancs Arturnak, Nevijorkba

( Gocsovszkyné )

33.

Kezdem ott, hogy első soraimmal köszöntelek téged az én falumban. Mert ugye, azt tudod, hogy ahová most költöztél, ez a Nevijork is az én falum. Úgy ismerem, mint a saját tenyeremet. Alszegtől felszegig. Ezért is hívom önfejűleg Nevijorknak. Már apám így nevezte el ezt a falut, mert ő is a magáénak vallotta, s az ember a maga dolgait úgy nevezi el, ahogyan kedve tartja. Apám még szépnek is szokta nevezni ezt a Nevijorkot. Talán azért, mert mindent megszépít a messziség, s ez a Nevijork tőle messzire volt. Olyan messzire, hogy oda soha el sem jutott.

Énnekem tulajdonképpen három falum van. Úgymint : Siménfalva, mert ott születtem, ez a Nevijork, ahol kinyílott a szemem és San Francisco, ahol saját kebelére ölelt engem a ledér, de jószívű időjárás. Miért ? Nekem nem lehet három falum ? Hát akinek hét szilvafája is volt ?

Kár, hogy nem szóltál nekem, amikor elindultál a jóillatú pulóvereddel Nevijorkba. Vagyis az én második falumba. Nagy kár. Mert ha szóltál volna, akkor fölhívtam volna a te figyelmedet erre a szegény Gocsovszkynére. Mert lehet, hogy épp ott van valahol. Nevijorkban. Meg van húzódva abban a tájban, ahonnan hazagondolsz te is olykor. Ott keresi az igazságot. Ott, ahol nagyobb a világosság, mint a mi kicsi patakunk mellett. Ki tudja...

Nem akarom hosszúra nyújtani ezt a levelet, mert én néked még soha nem írtam. Nem is ismerlek. Nem is láttalak. Én pedig idegenkedni szoktam az idegenektől, mert soha nem tudhatja az ember, kiben mi lakozik. Most is csak azért írok néked, mert van egy Bukarestből Szeredába disszidált barátom, aki finoman közölte velem, téged is foglalkoztatni kezdett ennek a szegény Gocsovszkynének a szelleme. Akit én már Siménfalván mindenütt kutattam, de reá nem találtam. Most föltehetnéd a kérdést, hogy van az, hogy tőled nem idegenkedem, amikor téged sem ismerlek ? Hát ez úgy van, hogy olvasom a te leveleidet. Amiket szaporán szoktál küldeni errefelé. Márpedig ha valaki elmegy oda, abba a messzire eső falumba, s onnan levelet ír haza, abból én látom, mi lakozik benne. Ezt ne is firtassuk.

Azt írod Artur, hogy jó élet van az én második falumban. Abban a Nevijorkban. Szó szerint ezt írod : „Giorgio meg Emporio Armani vagy az Exchange, Gucci, Ann Taylor, Dolce&Gabbana, Chanel, GAP, Bloomingdales, Yves Saint Laurent, Bergdorf Goodman, Lord & Taylor, Calvin Klein, DKNY, Ralph Lauren, Estée Lauder, Tommy Hilfiger és társai háza táján igencsak felpezsdült az élet.”

Csak arra kérlek, ne ott keresd ezt a szegény Gocsovszkynét, ebben a társaságban. Hiábavalóan keresnéd, nem szokott ő ilyen helyeken járni.

Ha találkozol egy Bloomberg nevű úrral, az más ! Ő a polgármester. Ő, ha tudja, hol járnak ezek az igazságkereső, szerencsétlen vénasszonyok. Ha tudja...

Amikor utoljára jártam Nevijorkban, más volt a polgármester. És talán más voltam én is. Akkor még engem sem érdekeltek ezek a gocsovszkynék. Inkább ott forgolódtam a Szabadság szobor nevű fehérnép körül. Hogy elmondhassa ez a híres hölgy magáról, ez a Frici is megfordult az ő fejében !

És fölmentem a két torony tetejére is, hogy lássam, tudnék-e oda még egy-két emeletet húzni. Mert ezek a telhetetlen és irígy csikágóiak azzal fenyegetőztek, hogy az ő felhőkarcolójuk magasabb lesz a miénknél. Láttam, hogy lehet, van hely fölfelé. De tiszta lustaságból nem kerestem föl a polgármestert az emeletfelhúzás ügyében. Ehelyett beültem egy moziba, hogy jól kialudjam magam. Ott, a negyvenkettes utca sarkán. Te tudod már, hogy hol van. Valami színes lámpafények kergetik egymást a bejárat fölött.

Látod, milyen az élet, te, Artur ! Írod, hogy a Kennedy reptér forgalma megállott egy reggel, 78 teknősbéka felvonulása miatt. Hát hogy kerültek oda az én jó teknősbékáim ? Mert amikor én ott laktam a Park sugárút egyik felhőkarcolójában, ezek a teknősbékák reám voltak bízva. Kálmán bízta reám őket, ő volt a házmester. A virágokat sem öntöztem meg azzal a hosszú slaggal, nehogy a békákat lespricceljem ! Ismerem én ezeket a kedves teknőcöket jól. Némelyiknek a nevére is emlékezem. Ebből is látszik, mennyire otthonos vagyok én a második falumban !

Ami azt a repteret illeti, ott jól vigyázz, nehogy letedd a kabátodat valamelyik padra. Mert van ott egy emberem, aki a letett ruhákat mind elsepri onnan. Rendes nagyon ez az én emberem, elküldi az összesepert ruhákat ide a szekondhandba. Ki is vannak öltözve minálunk a fehérnépek, meg lehet nézni, milyen elegánsan járkálnak le, s fel a járdákon vasárnap délután.

Még segítségedre is lehettem volna egyben-másban, ha szóltál volna elmenésed előtt. Például amikor intézted a papírjaidat. És vártad a postást. Mert nem adták a kezedbe azt az okmányt, amit neked oda is adhattak volna. A fellépésed nem volt jó, Artur, a fellépésed. Én például egészen másképpen léptem föl, amikor egyszer el akartam utazni Sa Franciscoba. És nem volt a zsebemben egy cent sem. Elmentem a csomagmegörző emberhez, egy bizonyos Jack nevezetű feketéhez, akit akkor láttam először életemben. A nevét onnan tudtam meg, hogy kérdezte tőle a munkatársa, hol van az a kék börönd, Jack ? Nagyon rokonszenvesnek tarthatott engem ez az ember, mert nekem nem volt semmiféle csomagom. Mondtam neki, te, Jack, legalább gombold ki az inged legfelső gombját, mert, meg találsz hülni, le vagy teljesen izzadva ebben a nagy melegben. És mondd meg annak a nemzetközi jegykezelő főnöknek, nem szeretem, hogy állandóan csavarog. Na, hogy is hívják azt a főnököt, kiment a fejemből, te Jack...És megmondta nekem annak a főnöknek a nevét ez a Jack. Valami Harrison volt a neve és ott volt az irodája a második emeleten.

Amikor kopogtatás nélkül beléptem az irodába, ez a Harrison épp a körmét tisztogatta. Mondom neki, te, Harrison, töltsél már ki a nevemre egy papírt, de rapidan, mert el kell mennem San Franciscoba. A nagybátyámhoz. Beteg szegény. Bárki le tud betegedni egy szempillantás alatt. Még te is, Harrison... Tudod, vannak azok az ingyenes utazási blokkok...

Azt mondja nekem ez a Harrison, a dolog meg van szigorítva, ingyen már nem lehet. Mondom neki, te, Harrison, te is tudod, hogy csak a jövő héttől lesz megszigorítva...De azt aztán be kell tartani szigorúan ! Majd gondom lesz rá, hogy be legyen tartva, szigorúan...

Egy noteszforma jegytömböt adott át nekem ez a Harrison, ami arra jogosított föl engem, hogy kószálhatok két hónapon át végig a földrészen, amerre akarok. Ingyen, gondolhatod.

Te, Artur, mondom, hogy a föllépésed nem volt megfelelő. Sok mindent meg kell, hogy tanuljon az ember, ha ilyen zsufolt helyre teszi be a lábát, mint amilyen ez a Nevijork.

Jaj, nehogy elfelejtsem ! Hogy van Piri néni ? Akinél laktok ? Még mindig panaszkodik a zajongásaitokra ? Azt mondom, nézzétek el neki a zsörtölődését. Anyám is ilyen. Nem hall. Illetve azt hall meg, amit ő akar.

Mit is akarok még kérdezni tőled, te Artur...Volt nekem ott egy kedvenc kocsmám. A második utcában, a zöldséges ember szomszédságában. Egy kissármási szőke leány mérte ott a sört. Reggeltől estig. Vagy estétől reggelig. Szoktál-e oda járni ? Mert onnan a legszebb a felkelő nap. Egyenesen oda süt be vörös orcájával a nap, hogy lássa, ott szomorkodom-e, pultra lehajtott fejjel, vagy lefeküdtem tisztességesen, mint más. Mert oda szoktam volt járni. Ott esett legjobban nékem a szomorúság.

Elekes Ferenc

Illusztráció: New York. Olariu Gheorghe festménye