Barátom, Frisco (3)

Érdekes módon, nem délutáni szundira vágytam, amikor a spagetti mellől felálltam, hanem arra, hogy mihamarabb minél többet megismerjek San Franciscoból. A belváros szívében van egy sok virággal és festőművészek hadával tarkított tér, ez a Union Square, de az egész belvárosi negyedet így emlegetik több utcányi körzetben. A február derekán is zöldellő pálmafák alatt virító hófehér ciklámenek és egyéb szépségek között, na meg teraszon italozó turisták asztalai mellett sétálva jutok vissza a Market Streetre, ami a frissiben beszerzett térképem szerint vízhez visz, egészen pontosan a San Francisco-i öbölbe.  Az jár az eszemben, miközben a nem túl harsány, mégis élettel teli délutáni jövés-menést figyelem a tiszta és rendezett sugárúton, hogy akármelyik pillanatban is szembejöhetne velem egy ismerős. Ez olyan. 


Az Embarcadero egy az öböl mentén húzódó, magas pálmafákkal szegélyezett út, ahol a belváros felől érkező villamosok tovafutnak a Fisherman’s Wharfra, a város egyik legkedveltebb kiruccanó mólójára. A Market és az Embarcadero találkozásánál van San Francisco kikötője, innen indulnak a kompok is a távolabbi negyedekbe vagy az öböl túloldalára. Az öböl felett pedig a várost Oaklanddel összekötő hídcsoda, a Bay Bridge öleli össze a belátható környéket. A délutáni verőfényben ezüstösen csillámló építészeti csoda olyan barátságos és méltóságteljes, hogy egy pillanatra sem az jut az ember eszébe, milyen hatalmas. Amikor 1936 végén teljesen elkészült hosszas technikai megpróbáltatások és politikai, no meg pénzügyi viták után, a világ akkori leghosszabb hídja volt, és a középső tartópillére magasabbnak számított bármelyik San Francisco-i épületnél.


Ülök a mólón, albatrosszok és napfürdőzők társaságában, még bajor muzsikusok is megpihennek a déli békében. Kompok libegnek a vizen, hajók érkeznek, uszályok vonulnak be az öbölbe az óceán felől, mint sejkek és előkelő fejedelmek. A hídon gyufásdoboznyi autók, és amerre a szem ellát, az öböl kékje, amit a repülőből láttam. A híd pedig a maréknyi felhőkarcoló bokrába torkollik, oda eregeti be az érkezőket. Joggal érezhetné az ember magát aprónak ennyi hatalom társaságában. De ehelyett óriásnak érzem magam, nem azt, hogy rámnehezedik minden, ami körbevesz, hanem ellenkezőleg: értem van itt minden. És főleg a napsugár.

A kikötő épületében a piac. Zöldségek és friss gyümölcs, halak, tengeri izémizék, és mindenféle finomság: péksütemény, szemünk előtt a kemencékben sült kenyerek, cipók és sajthegyek. Minden jelzi a San Francisco-iak egészséges életre való törekvését, amit majd Timi barátném is megerősít hozzátéve, hogy keveredik ebbe némi sznobista túlzás talán, de tény, hogy a kaliforniaiak adnak magukra, környezetükre és az életmódjukra. 


Élvezem, hogy minden sétatávolságban van, és nem vesz igénybe órákat sehová sem eljutni. Jócskán délután van mégis, amikor a belvárosba érek vissza, hogy bejelentkezzem a szállodámba. A szálloda maga is érdekesnek ígérkezett az előzetes ismereteim alapján, de a legfontosabb momentum egy zuhany és a hátizsáktól való megkönnyebbülés, hogy aztán felfrissülve folytassam a városfelfedezést.


Ha Amerikában valamit nagyon lehet szeretni, akkor az mindenképpen az, ahogy egy számítógépről mindent el lehet intézni. Sőt, lassan enélkül már semmit sem... Ez viszont nem annyira jó. De a demagógiába zuhanás előtt inkább visszatérek a szállodára, amit interneten kerestem ki tapasztalt kollégáim tanácsai alapján. Szerencsém, hogy elég rafinált internetező vagyok már, és sokat megélt ahhoz, hogy szelektálni tudjam az információkat, amelyek helyenként túldícsérnek vagy épp elriasztanak jelen esetben úticélomtól, San Franciscotól. Az emberek által tanácsként feltöltött megjegyzések szerintem egy galamblelkű embert egy életre szobája falai közé száműznének, mert ki se merne lépni onnan, ha elolvassa azt a rengeteg szörnyűséget, amit egyesek leírnak: életekre törő hajléktalanok, gyanusan ólálkodó alakok, akik ellepik a város utcáit, amint lemegy a nap, poloskainvázió, ártatlan embereket molesztáló tüntetők, fiatal és kevésbé fiatal hölgyek ártatlanságára (vagy annak nyomaira) törő szatírok és hasonlók. Én azonban abból indulok ki, hogy New Yorkból érkezem, márpedig ennél vadabb környék aligha lehet San Francisco belvárosa, de később Timi is alátámasztja, hogy a keleti partokhoz képest, sokkal nagyobb biztonságban érzi magát, és nem okoz különösebb gondot az sem, ha este akár egy félreesőbb környéken is kell keresztül haladnia. Nyilván, a vészmadarak minden jel szerint valami istenhátamegetti tanyáról vagy kisvárosból irogatnak ilyeneket, ahol azért nincsenek hajléktalanok sem, mert kipusztultak, ha voltak is: halálra unták magukat.


A King George pár órás keresgélés és tanulmányozás után maradt fenn a rostámon. Belváros szíve, tetszetős külső, hangulatos belső. Irány! Nem csoda, hogy brit zászló lengedez a bejáratnál, a szálloda a régi angol filmekbe visz vissza. El tudnám képzelni, hogy átteleljek itt, a hallban töltve az estéket a kényelmes fotelben teázva és fecsegve hasonszőrűekkel meg a recepcióssal a világról, ami az ablakon keresztül beszivárog ide a kinti nyüzsgésből, vagy a bárban konyakozni esténként egy billiárd mellett. De most nem vesztegetem az időt a recepcióssal, hanem elrendezkedem a szobámban, átfutom a leveleimet, és már látom, hogy nem hiába számítottam rá, hogy szembejön majd egy ismerős az utcán, mert Timi barátném, aki mostanában bútorozott be San Franciscoba,  már felfedezte a telefonomról feltöltött képemet a Facebookon a Union Square-ről, és ki is találtuk, hogy minél előbb sort kell kerítsünk egy közös italozásra, hogy egyben összefoglaljuk, kinek merre járt az útja az elmúlt években.


Üdén és a városhoz illő fiatalos lendülettel eredek neki a dimbes-dombos városnak. A szállodám mellett valóban tüntetnek valami zsarnok munkáltató ellen. Majd hárman vannak, és annyira hangosak, mintha nyolcan lennének. Sokan fotózzák őket, engem nem hoz lázba, New Yorkban néha útban hazáig két-három, ennél sokkal nagyobb tüntetésbe szaladok bele... De legalább már tudom, mire utalt az egyik bejegyzés az interneten. Egy másik utcasarkon, közvetlenül a Union Square bejáratánál „Nagymamák a háború ellen” címmel van megmozdulás. Na, az veszélyes ...

Ha eddig a sík belvárosi tereket jártam, most a belvárosra magasodó, illetve oda ereszkedő Powell Streetre kaptatok fel, kicsit lassabban, mint a matuzsálem-járművek. Sorra csilingelve hagynak el, kirándulók lógnak a lépcsőkön, a foganytúkon. Minél magasabbra jutok, annál pazarabb a panoráma. Egyik részről, mögöttem alant a belváros késő délutánba fordult ébredező fénypompája, másrészről hullámosan emelkedő meredek utca az Oroszhegy - Russian Hill, és két másik oldalról meg meredek ereszkedő az öböl felé. Egyik felől a híres San Francisco-i kínai negyed, másrészről meg a rálátás a kikötőre és a Telegraph Hillre. A Chinatown felé ereszkedek le a tetőről. Előbb még izgalmas, pagodaszerű építmények, hangulatos piacok, kirakatok, majd a nyomorgó részen át vezet az út. S ez még mindig a Powell Street, ami a belváros fényűző pazar helyein is bennfentes, de azt csak most veszem észre, a sikló már korábban elkanyarodott, és másfelől viszi le a túristákat a Fisherman’s Wharfra. Alkonyodik, amire elérem az öbölt, a magasból érkezve nem nehéz felfedezni az Alcatrazt, a hírhedt egykori szövetségi börtönt, ahol Al Capone mester is több-kevesebb időt volt kénytelen eltölteni. A 39-es mólónál érek a partra, ahol ismét az Embarcaderot keresztezem és a villamost. A Pier 39 vendéglőkkel, boltokkal és pompás sétaterekkel felszerelt virágoskert a víz partján. Egy külön deszkázaton, kellőképpen elérhetetlen távolságra az emberektől fókák hada sziesztázik hangosan kiabálva, hancúrozva, dulakodva vagy épp csak lustálkodva. Az oroszlánfókák helyi látványosságnak számítanak, imádják ők is San Franciscot, az év nagy részében szeretnek itt tanyázni a látogatók nem kis örömére. 
A lenyugvó nap téglavörös hátterében Alcatraz szigetén túl a Golden Gate kontúrja is kivehető, az öböl fölé magasodó város pedig meggyújtja fényeit. Az tűnik fel, hogy Friscónak nincs az az állandó tompa morajlása, amit New Yorkban megszoktam, s amit a város minden szegletében jól hallani. San Francisco csendes, békés, fókazajos, sirályrikácsolásos, villamos csilingelős. A mólótól az Embarcaderón a villamost és a hívogató üzletsorok fényeit követve rövid séta után jutok a Halásztanyára, a Fisherman’s Wharfra. Az egykori halpiac ma túristanevezetesség, nagyszerű vendéglők sorakoznak, de aki elvitelre szeretne friss tengeri cuccokat, minden bizonnyal talál itt ínyére valót. 


Kicsit viszolygok a kínai negyeden való esti sétától, inkább a meredek utcát választom a belvárosba visszajutni, ahol a sikló is közlekedik. Nem is csalódom, hisz a Russian Hillre felkapaszkodni tüdőszaggató ugyan, de legalább helyet készítek a vacsorámnak, edzésben tartom a csinos lábaimat, amit a latin aszonyok olyan előszeretettel kommentálnak nyaranta a reptéren, ha rövidnadrágban járok, és újabb pazar kilátásra teszek szert a magasból.
A belvárosi teraszon magamhoz vett vacsora után mind jobban érzem az időeltolódás óráit, a sokezer átrepült mérföldet, a sok legyalogolt kilómétert, és úgy gondolom, hogy ilyen helyzetekben az ember plusz kényeztetést is megengedhet magának, mint például gumimacikat és egy karton sört a hotelszobájába.


És akkora boldogság, amikor az ember egyensúlyban van önmagával, és egyet is ért saját ötletével. Mert én egyetértettem.

(folyt. köv.)

New York, 2012.  február 24.

Barátom, Frisco (1)

- ... szóval az a helyzet, hogy nehezen mondható bármi rossz is erről a városról – zárta a dícséretfelhőt San Franciscoról búzavirágkékre kerekedett szemekkel nagyot kortyolva a tizenkét éves viszkiből Timi az Embarcaderora nyíló csinos kis teraszon, ahol a mind harsányabb zajongás jelezte a hétvége közeledtét. Mi meg csakis amiatt ittunk tizenkétéves viszkit, mert Timi már korábban a tizennyolcast megkóstolta.


Az, hogy hogyan kerültem Friscoba éppen olyan mesés, mint ahogy az is, ahogyan szatmáriak életem kusza útvonalai mentén mindjárt-mindjárt felbukkannak. Kollégáim ezt akkor észrevételezték, amikor nyilvánvalóvá vált számukra, sehogysem hihető, amit magamról mondtam nekik, hogy márpedig nekem ebben az országban senkim sincs, minekutána egyiküknek sincs annyi földije szétszórva kies e hazában, mint nekem, aki – bármelyik tájegységről legyen is szó, elő tudok hirtelen kapni egy ott élő szatmárit példa gyanánt. Az pedig, hogy az Embarcaderora nyíló csinos kis teraszon ülök egy tizenkét éves viszkit nyalogatva olyan régi korokba vezethető vissza, amikor azon morfondíroztam, hogy – persze csak New York után – hirtelen el akarnék valamerre jutni a kontinensen, akkor az a hely mindennél előbb csakis San Francisco lehet. Főleg, hogy Elekes Frici barátom olyan szépséges szeretnivalósággal mesélte a várost, és azt a titkot is elárulta nekem, még mielőtt idejutottam volna, hogy bizalmasan csak Frisconak szólítják a bennfentesek. De hogy ennél is még inkább közelképbe hozzam Friscoba kerülésem körülményeit, elég az hozzá, hogy napsütésre vágytam és sok vízre. 


Amikor az egész kontinenst átívelő repülést követően a gép megkezdte a süllyedést az öböl felett, már éppen elegendő okom jutott az örömre. Onnan kezdve, hogy végre megmozdulhatok, el egészen addig, hogy a nyugati partokra érkeztem, ahol három órát máris megspóróltak nekem azok, akik az időzónákat kitalálták. Ami az én esetemben azt jelentette, hogy három órával tovább lehet majd fenn maradni, és három órával tovább lehet majd aludni. Akármilyen egyszerűnek és értelmetlennek hangzik ez, be kell látnunk, hogy az ember szabadidejében mindenféléknek képes örülni – és ez a jobbik eset.


Az örömök sorozata pedig ott folytatódott, amikor egy röpke metrózás után felszínre kerültem, és a város közepén találtam magam. Fel is szakadt belőlem egy vidám és megkönnyebbült sóhaj:


- De hát ez csudajó!


És ebben minden benne volt, ami abban a pillanatban körbevett, és minden, amit mind emögött sejteni lehetett. Ez pedig a hazaérkeztem-jellegű érzés volt, amivel az ember nem szokott nagyon dobálózni, és nem hagyja magát becsapni sem vele úton-útfélen. De most nagyon is úgy tűnt, menthetetlenül jó helyre érkeztem.


Térképmániás vagyok, és meglátásom szerint mindenkinek annak kellene lennie, és máris sokkal kevesebb gond lenne a világban. Kathy kolléganőm, aki előttem már járt ott, egy nappal az utazás előtt el is látott az általa beszerzett példányokkal. Hamarabb azért se tehette volna, mert két nappal az utazás előtt, nem is sejtettem, hogy San Franciscoban ér a holnapután reggel. Olyan váratlanul sietett ki az agyamból ennek az utazásnak az ötelete, hogy magam is meglepődtem, mekkora bravúrokra vagyok képes agyilag, és ugyanakkor derűs boldogsággal vettem ezt tudomásul. Nekem az utazással sok egyéb mellett azonban a munkahely-grrrrr problémája is adódik. Az embernek a szabadnapján hajnalban felkelni is éppen elég, de az, hogy a munkahelyére is bemenjen, legfennebb csak annyira igényli, mint a hátába nyilallást. Márpedig repülőre szállni a reptéren kívül bárhol máshol igencsak komoly akadályokba ütközik manapság. Annyit azonban bármelyik esendő és halandó megenged magának a szabadnapjának hajnalán, hogy anyjába kívánja az ébresztőt, és minimum hatszor kinyomja a szundi gombot. Persze ettől csak még izgalmasabb lesz a történet, mert egy nadrág félszárában alsógaytában szökdösni fogat mosva, miközben a késznek hitt csomagolást valamilyen oknál fogva újra kell tervezni, a legkellemesebb előjátéka egy utazásnak. A fogkefét aztán a Houston Street sarkán kivettem a számból, és a kukába dobtam, és mire az Avenue B-re értem, a kabátom is rajtam volt, szerencsére, a táskám ismeri az utat, és hűségesen gurult utánam, néha le-lemaradozva. És amikor az ember lihegve beugrik a záruló metróajtón, elégedetten rogy le az első székre, és boldog mert elérte az utolsó szerelvényt, amelyikkel még van esélye a repülőgépéhez, és ez ugyanaz a pillanat, amikor eszébe villan, minden, amit elfelejtett. Esetemben a lista reménytelenül gerjedt, mint régen a telexgépből folyó üzenetek. Ahhoz fogható pedig nincs, amikor a magamfajta térképmániás eszement úgy indul el  egy vadidegen helyre, hogy a térképét az útvonaltervvel és a naplóval együtt a múltesti konyakos pohár mellett felejtette, az ágy mellett. Külön öröm azonban, ha a zsebben a tegnapi péksütemény vásárlás nyugtája illetve egy tavalyi színházjegy is fellelhető. Ezekre bárhol szüksége lehet még...


Sehol nem állok sorba, hanem igazolványomnál fogva berángatom magam a biztonságiakhoz, ahol egy megdöbbentő kérdéssel kell szembesülnöm, viszont a biztonság érdekében össze kell szednem magam, és megtalálni a megfelelő választ rá. A tiszt a személyimmel és a szolgálati igazolványaimmal a kezében kitartóan azt kérdezgeti ugyanis, hogy hívnak. Bármire készül az ember ilyenkor, de ilyen váratlan feladatra nem számítottam, el is akadt a lihegésem. Mondom, mi van?... Az meg csak ismétli: Mi a neve? Hogy hívják?... Rögtön az fut át az agyamon, hogy az apróbetűs részt nem tudja elolvasni az igazolványról, vagy lelopódtak a betűk, és ettől nagyon gondolkodóba estem, olyannyira, hogy a választ is elfelejtettem a kérdésére, sőt azt sem tudtam már, mit kérdezett. Kérdem hát, újfenn: Hogy mi vaaan? ... Hát hogy mi a neve?


Mikor aztán közös erőfeszítéssel kiderítettük a nevemet a három igazolvány alapján, amivel más napokon napjában nagyon sokszor és kérdések nélkül is átmegyek ugyanott, zajos ünnepléssel beértem a felszálló kapuhoz. Igaz, zokniban és derékszíj nélkül, mint ahogy az általam oly mélyen elítélt és megvetett elkéső utasok szoktak becsörtetni, és legalább annyira utáltam magam, mint azokat szoktam. Szolgálatos kollegina búcsúpuszit nyom a homlokomra, belök az ajtón, és be is húzza a gép ajtaját. Innentől meg irány a kaland!!!! 
A végtelennek tűnő út első perceiben az is bevillan, hogy mind az olvasni- mind az írnivalóim ugyanott maradtak, ahol a térképeim, naplóm, útitervem, meg a tegnapi konyakospohár. Egy ilyen utazás körülményei közepette talán legkevésbé sem segít az ember közérzetén és világszemléletén, ha a zsúfolt gépen mellette ülő szemrebbenés nélkül sunyiban az orra alá fingik. Mert mondanám én, jaj, de szívesen, hogy szellentett vagy pukizott, de abban a rothadással keveredett áporodott szarszagban nehéz ennyire fennköltnek lenni. Mert erre még Marci barátom is azt mondaná: Neked már annyi ecsém, mert rohadsz belülről. És bármennyire is utáltam a manust, az még csak meg sem fordult a fejemben, hogy az összes választék közül, ő éppen paradicsomlevet fog rendelni, amit Nebraska felett egy légörvényben vidáman rámlöttyint.


És ahogy ott álltam Frisco szívében, magam mögött tudva bloodymaryt és a konyakospohár mellett hagyott fontos dolgokat, mélyen és elszántan élvezve az említett otthonlét-érzetet, behúnytam a szemem, és percekig csak azt élveztem, hogy süt rám a nap. Ennél, én azt hiszem, -vannak az ember életében pillanatok, amikor - nem is kell sokkal több.

(folyt. köv.)

New York, 2012. február 22.