A következő címkéjű bejegyzések mutatása: borszekrény. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: borszekrény. Összes bejegyzés megjelenítése

2009. december 25., péntek

Miss Pery őszinte könnyei (II)


Váltig gondolkodtam, mivel viszonozhatnám Pirikénk karácsonyi meglepetését, végül eszembe villant Sike Laji barátom, a vén firkász útravalónak szánt paksamétája, és kiemeltem a nemrég szerkesztett komótom fiókjából egy példányt a "Szatmárnémeti - Várostörténet egy falevélen" című zsebkönyvből, a likőrsztórból pedig vettem egy üveg egri merlot-t, s azzal bekopogtam az első emeleti lakásba.

- Háj! - kiáltotta Piroska meglepetten, és felült fektéből az ágyon, magára kapva türkízkék köpenyét - Valami baj van?

- Csak megígértem, hogy jövök. Hoztam egy kis ... tetszik tudni, karácsonyra...

- Hogy te milyen drága vagy!... A könyvet tedd le, a bort vidd fel. Hova gondolsz? Én nem fogyaszthatok italt, mert beteg vagyok...

Gondoltam, mégsem illik ezen vitatkoznom idős barátnémmel, és hamar a fotókra tereltem a szót, mert reméltem, mutat majd valamit a titkos fiókból. Hallottam, elhajtja az újságírókat, ha néha megkeresik még, és azt is, hogy Jávor fotóit sem szokta mutogatni. Mintha csak olvasta volna a gondolataimat, elhelyezkedett az ágyon, és az egyik éjjeliszekrény felé mutatott, ami éppen látótávolságban fényképeket sorakoztatott fel katonás rendben.

- Kiállítás. A férjeimről. Mind ott van. Meg a Pali. Mindet szerettem. Talán én a szerelmet szerettem. Amikor rutinná kezdett válni valamelyikük mellett az élet, elváltam.

Középen egy Társaság című folyóirat, címlapján második vőlegényével van lefotózva, Vitéz Vértes Bélával, ám még Horthy Miklósné unokaöccsének, Vásárhelyi Gábornak a nejeként.

- Vezérkari tiszt volt Vértes. Kisszékre és egy téglára álltam a képen, de így is csak a melléig értem. Hát két méter és hat centi volt! Mekkora ember, te jó ég!... Azon a képen meg a Weinberger vesz feleségül, már itt, Amerikában. Forest Hillsen volt a villánk, gazdagok voltunk, állandóan partiztunk. Az emigrációban élő magyar arisztokrácia színe-java járt hozzánk, a Széchenyi Feri gróf, vagy a barátnőm, gróf Esterhazy Aliz, Zichy gróf, a Moritz, Bényei Zoli és Cica, gróf Teleky Béla és a neje... - közben benyúlt a titkos szekrénybe és elővette az ölnyi fényképalbumot, úgy folytatta az emlékezést:

- Szép fiú volt ez a kézdivásárhelyi Vásárhelyi Miklós, vagy itt a kis Habsburg, és Shell báróék vagy Charlie Bálintitt és a felesége Apor Éva baronesz... - úgy dobálózott Miss Pery a bárók és grófok neveivel, akik Forest Hillsen megfordultak náluk több-kevesebb rendszerességgel, mintha labdát adogatna a teniszpályán.

A fényűző életnek azonban végeszakadt, amint minap elmondotta, mert harmadik férje noha mérhetetlenül gazdag volt, szerette fogához verni a garast, Pirike pedig ezt nem vette jónéven, és önálló karrierbe kezdett a divatszakmában.

- Mikor lépett be az életébe Jávor?
- Pali már előtte elkezdett nekem udvarolni. Még férjnél voltam. De a harmadik férjem unalmas pénzember volt, így hát szóltam a Palinak, nem bánom, beadom a derekam, mert nekem most egy kis romantika kell. Két évig voltunk együtt, én voltam a Pali utolsó nagy szerelme.

- Nem zavarta, hogy férjnél van?
- Dehogy. Bár néha megjegyezte, hogy te nem is férjhez mész, hanem férjhez jársz - és nevet, miközben elővesz egy verset, a Jávor mindent uraló fotója alól.

- Nekem írta a Pali. A kezdőbetűket kell összeolvasni, és ott a nevem... - mutatja büszkén.

Pezsgő vagy, ízes pezsgő,
Isten nedűje, te!
Rádnézek, s szemem esdő
Imákkal van tele...
Kit olyannyira vártam,
Éreztem: végre is
Megjött, s most rátaláltam...
Ne hagyd, hogy köddé váltan
Eltűnjek a Nagy Árban.
Kell, hogy segíts te is...

- Rákos volt, és nem is találta a helyét Amerikában. 56-ban egy nap beállított, hogy "Mucikám, én hazamegyek meghalni" - emlékezik könnyein túl, leejtve a fotóalbumokat a kezéből. - Mindenkit túléltem. De minek. Kín már ez az élet nekem.

- Karády?
- Nem szerettem a Katit. Muráthy Lili volt az én barátnőm, meg Idus, aki a Janikát játszotta, mondd már...
- Turay Ida?
- Igen, Iduska... Hol vannak már azok az idők...

Szerettem volna kizökkenteni ebből a rezignált hangulatból, tovább faggattam gyorsan:

- Jávor utolsó nagy szerelme Pirike volt, de melyik volt Piroska utolsó nagy románca?
- A negyedik férjem, Albert Dubsky. Huszonöt évet éltünk együtt, amiből tizenhat csodaszép esztendőt. Aztán nyomorodott meg, cukorbeteg volt, amputálták a lábát. Ő nem volt gazdag sem, üzletember sem, de végtelenül becsületes, tisztességes ember. Nagyon szép életünk volt együtt.
Teniszező képeket mutogat. Egyiken Ilie Nastase is megjelenik. Kiderült, a tenisz hozta ösze őket, sőt Robert Redforddal is.

- Amíg csak mozogni bírtam, még nyolcvanon túl is, kijártam teniszezni... Tessék. Vidd el mindet. - és ölembe borította az albumokat, a történelmet író kincseket, éreztem, nem akar ma már többet emlékezni - Vidd csak, ezek neked érdekesek, a glemörösz évekből valók, nézegesd át őket. És vidd a bort is. Én nem iszom. Hisz tudod.Beteg vagyok.

- Óh, igen, persze... Tudom.
- Nekem nem kell ajándék, aranyoskám. Nekem elég, ha lejössz. Beszélgessünk. Gyere le majd karácsonykor.
- Rendben. Lejövök.
- Gyere csak. Inni akarok veled.
- Óh, igen, persze... Iszunk. - ismételgettem.

Majd összefogtam az életművet tanusító albumcsomagot és felszivárogtam a szobámba, hogy átadjam magam Miss Pery emlékeinek.

U.i. Miss Pery fotóalbumainak néhány izgalmas fotóját csokorba szedtem, és kis képaláírásokkal feltettem nézegetés - esetleg kommentálás végett - egy honlapra: Miss Pery emlékei

New York, 2009. december 25.

2009. november 25., szerda

Harminckilenc


Drága Barátaim!

Pontban éjfélkor érkezett a köszöntés, halkan, csendben... hogy negyven lettél csendben - parafrazálva a dalt. Ugyanakkor elnézést is csatolva mellé, hogy egyet öregbített rajtam a Kedves köszöntő, és hogy csak a dal kívánta ezt meg, és különben is eljön majd az is. De hát haragudhatik az ember ilyenkor, amikor lányos zavarában azt sem tudja, hogy valójában harminckilencet kell mondania vagy ez már úgy igazabb, ha így szól: negyvenedikben vagyok? Amikor elkezdtem ezt a harmincas szériát azzal próbáltak visszarángatni a hangulateséseimből, hogy a legszebb férfikor rontott rám ajtóstul. Most meg senki nem mond semmit. Hogy most, amikor én rontok ki ajtóstul ebből a kis társaságból, amit eme legszebb korúak alkotnak, hova is kerülök. Lehetnék rezignált, és meg vagyok afelől bizonyosodva, hogy ha akár kicsi kis hangulatingadozás is rámrohanna, az is lennék. De tartom magam. Mi több: jól tartom magam. Ez ennek a korszaknak a neve, amibe éppen belépni készülök záros határidőn belül. "Jól tartom magam"-kor.

Ezt a hitemet Piri néni is megerősítette a minap, és a postájáért cserébe megcirógatta a hiúságom (figyelem: nem fiúságom!) azzal, milyen mérhetetlen elégtétel az számára, és talán kibővítve egész kis közösségünknek itt a Queens-bulvár innenső oldalán, hogy ilyen kellemes fiatalember (mármint hogy én) lakik itten. És ebbéli örömének kézzelfogható jelét is adta, amikor megfeledkezve a járókeretes sétákról, lendületesen felpattant a fotelből és ünneplést indítványozott kellemetességem margóján egy üveg Marika borral. Methogy Pery néni nappalijában a borszekrény roskadozik a jobbnál jobb magyar boroktól, és a pulton egy félig tele Captain Morgan is jelezte, hogy a öreghölgy jó ízléssel válogatja meg hangulatderítőit a délutáni közösségi zenehallgatásaihoz. Közösségi, mert bárki hallhatja, hiszen Miss Pery annyira önzetlen, hogy hangerőben nem fukarkodik, ha felteszi az operettlemezt. Nem tudom, valaha is lesz-e benne részem megtapasztalni, milyen az egy nálam több mint fél évszázaddal fiatalabbnak tenni a szépet, ahogy Piroska.

Én csak azt tudom, hogy én már most annyit éltem, hogy az új munkahelyemhez szükséges szövetségi átvilágításom is egy hónapja tart, és még mindig nem értek a végére. És az önéletrajzom is kétoldalas. A kísérőlevelekben meg mindig elhencegem, hogy legalább két karriert vallhatok magaménak, ha szerényebben állok magamhoz. Legalábbis szakmai szempontból. És egyiket sem zártam le! Remélem, engem sem fognak... Bár, az ilyen átvilágítások annyi szőnyeg alá sepert disznóságot hozhatnak felszínre, amit az ember el sem követett. Engem , persze, nagy meglepetés már nem érhet, mert idestova egy éve folyamatosan átvilágít valaki. Addig sem panaszkodhattam, de ebbe aztán beladott mindent mind a hazai, mind az amerikai hatóság. No, de nekem kellett, hogy stratégiai helyen, stratégiai terepen, stratégiai beosztásban dolgozzak. Most aztán tűrnöm kell a koromat és mindazt, ami ehhez járul: ez a rengeteg el nem vesztegetett év.

És mégis... Utaztam a minap Washingtonba, és menet is, jövet is kiszedtek a sorból. Én voltam a kiszúrt próba. És vittek is bele az inkubátorba, amiről mostanság annyit cikkeznek, és jogosan, hiszen - nem teljesen jogosan - mutatja meg anyaszültségemet a kukkolónak. Átvilágítottak. Ezek is. De nem találtak semmit, amivel a 737-est levegőbe szándékoznék röpíteni. (na ez nagyon szerencsétlen szófordulat lett erre az esetre, hé!). Akkor elkérték a nevemmel gravírozott töltőtollamat is, hogy egy elkülönített helyiségben elemeire bontsák. Reméltem, nem lesz gond a naplóírásból... De Coelho nem érdekelte őket. Mehettem.

Ott álltam szerencsétlenül, zokniban, ahogyan amerikai reptéren szokás, harminckilenc évesen, többé-kevésbé átvilágítva, és két karrierrel a hátam mögött. Már szakmai szempontból...

Annyira kiszolgáltatott bír lenni ilyenkor az ember.

Meg a születésnapján.

Emlékszem, milyen különös volt a virtuális ünneplés. És amikor otthon vége lett a napnak, az itteni délutánra hirtelen rászakadt a csend. Azon kaptam magam, hogy ülök az erkélyen és magamban beszélek (naplót írok) és bort iszom. Szívesen mondanám, hogy gondolkodtam, de Benneteket nem csaplak be. Viszont olyan elmésen néztem ki a harminckilenc évem mögül az esti csúcsban érkező repülőgépjáratokra és a naplemente tarka utójátékaira Manhattan cikkcakkos kontúrja mögött, mintha valami is járna az eszemben.

Pedig nem járhatott. Ott sem voltam.

New York, 2009 november 25.