Egy kép / Lángokban az ég

És a kék lagúnában úszó város felett lángba borult az ég aztán...

A kép címe: Lángokban az ég

Helyszín: Perry Street mólói, West Village, NY

Egy kép / Város a kék lagúnában

A kép egy szép és egésznapos sorozat része, és tegnap készült. Valahogyan adagolva majd többe(ke)t is mutatok belőle. Örültem, hogy a természet olyan ritka kedves színeket ajándékozott erre a napra, hogy sok dolgom nem akadt, csak mind-mind megjegyezni. Már amennyit bírtam.

Távol ugyan a címben sejttetett Paradicsomtól, ez a pillanat maga valóban olyan idilli volt, mint amilyennek látszik. Nagyképűség lenne azt írnom, amilyennek láttatom. Mert minden pont így volt, ahogy mutatom, nem az én érdemem.

Legyen ennek a címe tehát, egy régi sláger és a film emlékére:

"Város a kék lagúnában"

Helyszín: New York, NY

New York, 2010 június 18

Welcome to Little Italy!

Azt mondja nekem a minap Laci barátom, hogy olyan a helyzet mostmár, hogy a nyóckerben vagy a tizenháromban, sőt náluk Palotán is ha bezár egy-egy bolt, amelynek nem sikerült kiböjtölni ennek a válságnak a végét - amit Lacika ilyenkor és máskor is leginkább a derék New Yorkiak számlájára szeret írni, persze anélkül, hogy engem meg akarna bármiképpen is bántani ezáltal - akkor a bolt helyén kisvártatva egy kínai nyílik. Márpedig Lacika előítéletei a vágottszeműekkel szemben meglehetősen kitartóak és alaposak, amint erről egy korábbi alkalommal már volt lehetőségem említést tenni.

Egyféle új honfoglalás ez, gondolom, kinőtték a saját kis országukat, és most be akarják lakni a világot is. Talán Tamásit lefordították az ő nyelvükre is, és így tudják, hogy csupán egy dolgunk van a világban, hogy valahol otthon legyünk benne. És nekik megy is ez. Amennyi lovat adtak alájuk Amerikában is, az őslakos indiánok sem láttak összesen. De kínaiként az ember magyar állampolgársághoz is sokkalta könnyebben juthat, mint például az unokatesóm, aki már túl van egy hétéves házasságon (van azért valami ebben a hétéves ciklikusságban!) magyar állampolgár urával, munkahelye, lakása sőt autója is van - ami ugye számít Budapesten, és mégis, amikor harmadszor is elbukta a százharmincezer forintot, amit az állampolgársági jellegzetes magyar cirkuszra kihajigált az angyalföldi lakás nyitott ablakán - amit leginkább Cilike, a perzsamacska hangulata okán tartanak nyitva, különben depressziós lenne, miután pár éve, ifjúsága hajnalán a testi örömöktől is megfosztották... - a mindenható irodista azt sziszegte, miközben a "Visszautasítva" pecsétet rányomatta az iratcsomóra: Maga itt nem leszen állampolgár. Ha gyereket szül, az igen, de maga nem!... Sosem tudtuk meg, miért ilyen ideges a nő. Pedig nagyanyánk csak úgy lett román állampolgár, hogy kis időre nem figyelt oda, és amikor épp Szatmárban intézték a dolgukat nagyapámmal, valakik meghúzták a hátuk megett a határt.

De a vágottszeműnek még alkotmányt és Himnuszt se kell ismerni, talán mert Magyarország is bennük látja felemelkedésének esélyeit, megelőlegezi nekik a bizalmat, hogy majd megtanulják, ha boldog magyar állampolgárok lesznek. New Yorkban sincs ez másképp, és ha Huangék boltot nyitnak, már annyi fáradságot sem kell, hogy vegyenek, hogy valamely érthető nyelven is kiírják, mit árulnak abban a boltban, de az sem elvárás, hogy az eladó tudjon a maguk nyelvén kívül is megszólalni, ha úgy adódik.

Hát ezárt kacagtam a minap egy jó nagyot, amikor a Chinatonban botorkáltam kínai szerencsepénz ürügyén. Nem a szerencsepénzen mulattam, azzal nem akarok ujjat húzni. Hanem azon, ahogy beintettek nekik az olasz szomszédok. Manhattanben ugyanis a két városrész éppen egymás szomszédságában van, aztán egyik boltban macskát főznek, a másikban meg teknőst.

A kínai negyed Váci utcája, sétatere, korzója, vagy hogy mondjam: a csentruja a Canal Street. Minden túristakönyv ezt jelöli meg Chinatownként.

És akkor jöttek ezek a drága és kedves olaszok, akiket Európában - méltatlanul - kissé lenéznek a sznob eusok a vérmérsékletük és főleg megbízhatatlanságuk miatt, és megálljt parancsoltak a sárga előrenyomulásnak New Yorkban: szerkesztettek egy utcaszéles piros-fehér-zöld világító girlandot ezzel a felirattal: "Isten hozott kis-Olaszországba!" és kiakasztották a Canal Street kellős közepére.

Mondanám, hogy amazoknak meg kikerekedett a szemük, de nem mondom, mert úgyis tudná mindenki, hogy nem igaz, meg talán el se tudják olvasni a feliratot, mert a ravasz olaszok nem írták ki mandarin nyelven is, csakis angolul.

Olyasmi dolog ez, mint amikor az ember egyszercsak besokall, és a lábát a az ajtónyílásba teszi majd felüvölt: Netovább!

Az olasz trójai faló pedig megtette a hatását, mert egy csapásra európai lett az utca környéke - no, nem a felirattól, hanem a hirtelen robbanásszerűen megnyitott olasz vendéglőtől, teraszoktól, lacikonyháktól - hogy Lacitól se távolodjunk el nagyon. Van ebben valami csendes összefogás is. Mert a mexikóiak is szimpatizálnak a piros-fehér-zölddel és temperamentumban sem nagyon maradnak el az európai csizma népétől, és az olaszok meg hagyják, élvezkedjenek amazok is kicsit a visszaszerzett területeken. Így aztán nem csak zselés hajú nagyorrú olaszok a pincérek, hanem zselés hajú, köpcös mexikóiak is.

Bár, ha belegondolok - miután keresztülvágtam én is a környéken - a legkevésbé sem illethető semmilyen szempontból ez az egész a "csendes" jelzővel.

New York, 2010 június 15.

Miről mesél a hársillat?

Van annak egy rendje, ahogyan az ember különböző élményeket elraktároz az évgyűrűiben. Nekem a hársillat jobbára egy ilyen, amit leginkább Szatmáron éltem meg, hisz legalább harminckilenc hársvirágzást ottanság kaptam derékba, valahol a korzó sarkán, a Kossuth kertben vagy épp a Deák téren. A hársillat gondolatmegindító hatása pedig - ha nem is bizonyított tudományos tény - mégiscsak közismert. Mert amikor illatozik, már kellemesen hűvös az este, elcsitul a nappali kánikula és a zaj is. A por sem kereng a levegőben. Minden kellőképpen tiszta ahhoz, hogy az embert elragadják gondolatai. Ehhez nyújt illathátteret a hárs.

Soha nem hittem, hogy egyszer majd csak úgy kényelmes sétacuccban cseszletve a Fifth Avenue mentén a Central Park hársfáitól is kapok egy erre emlékeztető élményt.

Késő este volt. Legalább annyira késő, hogy elüljön a város - ami igenis néha mégiscsak alszik- és elcsituljon a nappali forróság, a levegő pedig harapnivalóan friss legyen és üde. Már csak egy-egy elvetemült álmatlan kocogó szegheti meg ezt a hirtelen beállt békét meg a rendőrautó, mely időnként oda-odapislant, nehogy garázdák keveredjenek ebbe a meghitt romantikába.

Nem tudom, mennyi ideje ülhettem a nappali melegtől még langyos fakorláton. Amikor leültem, nem foglalkoztam az idővel, aztán meg teljesen el is veszítettem annak érzékelését. Amikor elkezdett áradni felém a hársok illata. Valósággal rámzúdult valahonnan, mintha csak azt várta volna, beálljon ez a csend. Kicsit meg is bódultam tőle. És már nem tudtam mozdulni. Nem tudtam felállni, és tovalépni onnan. Belevetettem hát, magam, és élveztem az édeskés zuhatagot, ami teljesen maga alá ölelt.

Előző éjszaka, valamivel az utolsó, az éjféli járat érkezése után, magam mögött hagyva az esti műszakot ücsörögtem a reptér előtti padon a buszomra várva. Egyéb személyzet is várakozott és egy kisebb, tinédzser suhancokból álló csoport is ott hemzsegett. Nem tudtam egyértelműen megállapítani, milyen nyelven értekeztek, de arcberendezésük alapján valamely szláv néppel azonosítottam őket. Tétován nézelődtek, és roppant elveszetteknek tűntek, bár az istenért sem mutatták volna. Láttam, filmekből ellesett gesztusokkal próbálnak belevegyülni New Yorkba, és ettől roppant kirívóvá vált a viselkedésük a reptér esti nyugalmában.

Valahogy kiszúrták az egyik épp spanyolajkú asszonyt, és egyformán artikulálatlan angol nyelven alaposan összekuszálták egymást. De annyit megtudtak mégis, hogy igen, itt kell a buszra várni, amivel közelebb kerülhetnek majd Manhattanhez.

Hergeltem magam, hogy segítenem kéne nekik, próbáltam is szemkontaktust keresni valamelyikőjükkel, de ők nem igazán vettek tudomást rólam, leginkább egymás közt beszéltek a maguk nyelvén, és különféle, rég elfelejtett filmbéli pózokat varázsoltak elő magukból... Mennyivel egyszerűbb lenne a dolgom, ha pár méterrel odébb, benn, a pultom mögött állnék. Onnan ki lehet szólni az emberekre, flörtölni, megjegyzéseket tenni, poénkodni, sőt segíteni is. Így azonban, pult nélkül és ebben az éjszakai órában akár zaklatásnak is vehető. Ez mégiscsak New York! És akármennyre is igyekszem mindig a nyújorker mundér becsületét megvédeni azokkal szemben, akik valami miatt elkönyvelték, hogy a nyújorkiak a legmodortalanabb és legbarátságtalanabb emberek a világon, most nem voltam abban a helyzetben, hogy odamenjek a kupacban, befelé, egymással kommunikáló csapathoz és tanácsokat osztogassak, és hogy elmondjam, a buszra nem lehet metrókártya vagy pontos, érmében leszámolt összeg nélkül felszállni. Ha majd jön az a busz. És jött. És felszálltunk. A fiatalokat azonban a sofőr nem engedte fel. Mert sem metrókártyájuk nem volt, sem aprópénzük - bankóval meg nem lehet fizetni, hiába lobogtatták a fekete sofőr orra előtt, az csak a fejét rázta. Miféle nyújorki vagyok én, piszkáltam magam mind hevesebben. Csak szólnom kéne, hogy pár lépésre van a kártyaautomata. És a pénzváltó automata is. De nem szóltam. A sofőr szólt végülis, és azt is jelezte, megvárja őket, csak lóduljanak már. Nem lódultak, mert nem értették. Micsoda felelőtlenség, ez járt a fejemben. Így elindulni a nagyvilágba...

Aztán az egyik spanyolajkú asszony vállalta fel az ügyet. Leszált velük, és nemsokára egy kártyával tértek vissza. Sorra felszállította a kölyköket a buszra, majd a kártyát eltette. Sejtéseim szerint összedobatta velük a pénzt, és vett egy havibérletet, amivel felszállította őket a buszra egyenként, a kártyát pedig a zsebébe csúsztatva visszatanyázott a helyére, mint aki jól végezte a dolgát.

Na, ez meg a másik nyújorki! - dohogtam magamban. És bosszantott, hogy átverték ezeket a balfékeket. Micsoda felelőtlenség így elindulni! És közben azzal csitítgattam a lelkiismeretemet, hogy végtére is nem jöttek oda hozzám segítségért. Elővettem a könyvem és olvasni kezdtem. Közben a szemem sarkából beszkenneltem poggyászcímkéiket - szakmai ártalom - és világos is lett, hogy Prágából érkeztek Frankfurton keresztül Washingtonba. Ott léptek amerikai földre, onnan pedig a United Airlines egyik kései és valószínüleg olcsóbb járata repítette be őket New Yorkba. Csekély számításaim szerint is ennyi átszálláshoz legalábbegy teljes napja úton kell hogy legyenek. Nyúzottak is voltak, de még időátállási gondokkal küzdve, éberek. No meg aztán, itt van ugye, New York, nem lehet ezt kihagyni!...

Szinte látom is magam előtt, ahogy ez a hat gézengúz egyszercsak nagyot gondolt, kitalálta magának Amerikát, és nekivágott a világnak. Talán egyikük másikuk - ha nem mindőjük- el is döntötte, hogy itt ragad és dollárt keres, amiből otthon Mercédeszt vásárol és drága vendéglőkbe fog járni, csupa amerikai cuccot fog hordani, Adidast meg Converse cipőt és Dolce and Gabbana napszemüveget.

Micsoda felelőtlenség így elindulni neki a világnak - dohogtam magamban. De olvastam tovább. A buszon kiragasztott térképet böngészték. Valami rejtélyes okból kifolyólag azon csak Bronx volt, így nagy hasznát nem vették. Egyéb térkép meg nemigen volt náluk. Ez is mekkora felelőtlenség! Így nekivágni a világnak. Térkép nélkül. A világnak... de New Yorknak! ... Mindegyre dohogtam magamban. Pedig mind egyre tudtam, hogy nem is dohogok, csak a lelkiismeretem rossz, amiért hagytam, hogy a spanyolajkú asszony megvámolja őket, és nem mondtam el nekik, hogy ha megveszik a kártyát maguknak, jobban járnak. És azt sem mondtam el, hol közelebb nekik eljutni a belvárosba. Semmit sem mondtam el. Csak mert nem kérdeztek meg. És mert nem állok a pultom mögött, oda minden kezdeményező készségem. És belesüppedtem én is a kényelmes nagyvárosi ember státuszába, aki bedugja fülét, befogja a száját és behúnyja a szemét.

És amikor behúnytam, átvillant az agyamon: elmúlt éjfél, immár negyedike van.

Pontosan egy éve érkeztem az új életembe. Ugyanilyen gyámoltalanul.

És mennyire örültem volna akár annak is, ha valaki megfogja a kezem - amit amúgy kifejezetten rossznéven vennék normális esetben.

Térképem ugyan volt, de semmi egyebem. Csak két nagy utazótáskám. Benne mindennel, amit úgy éreztem, át akarok menekíteni egyik életemből a másikba.

Nemrég - már nyújorkiként - érkeztem vissza Európából, és nagy gondot okozott a bizonyos aprópénz beszerzése a Kennedy reptéren, hogy buszra szállhassak. Ott ugyanis úgy van megoldva, hogy nincs kártyaautomata, hogy az ideérkezőket azonnal lehúzhassák a drága összekötő vasúttal, ami egy szép kis summáért visz ki a metróig. Már rég megfogadtam, hogy ha rajtam múlik, bele fog dögleni az Airtrain, mert én biza soha nem fogok azon jegyet váltani, be is tartottam, főleg, hogy nekem buszra kellett szállnom, ehhez pedig centek kellettek. Amit nyilván, sehol nem váltanak a Kennedyn. A Dunkin Donuts - szintén spanyolajkú- elárusítónője segített. Nem szabad ugyan váltania, de van neki a pulton egy pohár, amibe a borravalót dobják a vendégek. Az asztalra borította, és leszámolta nekem a busz árát. Amikor át akartam nyújtani neki cserébe a dollárbankókat, cserfesen rámmordult:

- Ugyan, páppi, csak nem gondolod? Futás a buszhoz!...

Az ablaknak támasztottam a fejem a buszon és felsóhajtottam. Negyedike van. Épp egy éve... Ugyanilyen felelőtlenül. Ugyanilyen fáradtan. Ugyanilyen riadt tekintettel. Ugyanilyen belső reménnyel, hogy valami jónak már csak kell történnie. Ugyanilyen... Ugyanilyen...

És hirtelen kinyitottam a szemem. A kölykök szinte szenderedtek el össze-vissza a zötykölődő székeken. Benyúltam a táskámba, és előkaptam a térképet. (Nálam mindig van, mai napig is. És lesz is. Mindig) Odaültem közéjük, és a világ letermészetesebb hangján elkezdtem elmagyarázni nekik, mit s hogyan kell tenniük. Felegyenesedtek a félálomból, és érdeklődve figyeltek. Bár első adandó alkalommal kiderült, nem sokat értettek mindabból, amit mondtam. Uhh, micsoda felelőtlenség...

- Hova mentek?

- Dél Karolina...

Na, öcsém, ezt eltoltátok, gondoltam. Washingtonból kár volt ezért északra repülni New Yorkba, hogy aztán lebuszozzatok Karolinába Washingtonon keresztül... Micsoda felelőtlenség!... De ha jól utánagondolok, milyen is lenne az az amerikai álom, ami New Yorkot vagy a Route 66-ot nem iktatja be? Nekik így sikerült. A kaland pedig kaland. Míg én ezen évődtem, az egyikük szelíden megkérdi:

- Wall Mart? - és egy ceruzaelemet mutat, amit a kezében szorongatott, jelezvén, hogy olyant szeretne talán beszerezni.

- Wall Mart pont nincs, de a Times Square csak egy pár lépés, ott minden egyebet találsz.

- Mc Donald's?...

- Azt is.

Gondolkodtam, milyen amerikai sztereotípia juthat még eszébe...

- Mi van Dél Karolinában? – érdeklődtem.

- Beach. Van ott egy beach. Jó beach. Tengerpart.

Ez aztán! - gondoltam magamban... Egy strand miatt lemenni Karolinába. Nem akartam letörni lelkesedésüket, hogy ha azt vesszük, egész Amerika egy nagy beach, ezért nem kell olyan messzire utazni. De ha a Dél Karolina éppen az, amiről ők otthon hallottak s amiről megszőtték az álmukat, akkor én biza nem fogom elorozni tőlük ezt az álmot.

- Na figyeljetek. Térkép. Busz. Végállomás. Szabvéj... nem: metró, az, metró, úgy értitek...Na most vagy E a buszpályaudvarra vagy 7-es a Times Square-re. Világos? És metrókártyát kell vennetek... - tettem hozzá, de azt már nem, hogy ti már megvettétek ugyan, de a spanyolajkú asszonynak...

- Ez mind New York? - meredt a térképre a szőke legény.

- Nem, ez csak egy része, de mostanra nekünk ez is bőven sok... - morogtam, de csak szinte magamnak, mert úgysem értette.

Szóltam, hogy majd figyelmeztetni fogom őket, ha le kell szállniuk. Onnan kezdve le sem vették rólam a szemüket. Úgy őríztek, nehogy velem együtt a számukra oly fontos információ valahol elkallódjon. Rájöttem, hogy nekem könnyebben ment velük a kommunikálás, pedig velem sem tudtak többet angolul beszélni, mint mással. De az lehetséges, hogy mi kelet-európaiak annyira azért csak hasonlítunk egymásra, hogy kiismerjük magunkat egymás jelrendszerében.

Amikor leszálltunk, nem indultam haza, pedig jócskán hajnalodott. Kis csapatom élén bevonultam a metróállomásra, ahol bevonva a kártyaautomatákat és a fellelhető óriástérképeket, különféle jelrendszerrel alapos kiképzést tartottam a fiataloknak.

Csendben végig is hallgattak, és úgy tűnt, hogy meg is értettek mindent.

Nem meglepetést, nem is különösebb hálát láttam a szemükben, csak azt, hogy számukra ez így természetes. Hogy odalép egy muksó New Yorkban hozzájuk, és szájukba rágja, mit kell tenniük, hogy teljesen ne vesszenek el... Szinte azt éreztem, hogy ezt el is várták tőlem.

Megköszönték, és hátat fordítva nekem otthagytak, és ismét nyájba tömörülve csak egymás közt csevegtek. Láttam, a tőlem kapott térképet forgatják, majd odalépnek a kártyagéphez, és meváltják a jegyeiket.

Elindultam hát haza. Szívesen utánuk néztem volna, talán még csavarogtam is volna velük egy cseppet. De nem néztem többet vissza. És el sem felejtettem őket. Mert amikor másnap a hársfák alatt sétáltam, felelevenedett bennem az egész elmúlt éjszakai történet.

Arnold barátom írt egy üdvözletet nekem, és javasolta, gyújstak egy szál gyertyát magamnak egy szelet tortán új életem első évére. Ez a hársfaillat volt a torta. És egy régi sanzon rajta a gyertya. Egy dallam, ami visszajár. Bizonyára tapasztalta már mindenki, hogy vannak dallamok, amelyek akár egy életen át is elkísérik, és a legváratlanabb pillanatokban jönnek elő. És amiután előjöttek, mindig rájövünk, hogy megintcsak egy ugyanolyan szituáció hozta elénk. Addig ez meg sem fordult a fejünkben. Csak amikor már dúdoltuk a dallamot.

New York, 2010 június 11.

Egy kép: Modern Santa Maria

Helyszín: a New York-i kikötő

Három kép: kis fürdőzés a bícsen

A kép címe: Indult a strandszezon

Helyszín: Rockaway Beach, NY

A kép címe: A bícsen

Helyszín: Rockaway Beach, NY

A kép címe: Amcsi napcsi csinibabák

Helyszín: Rockaway Beach, NY

Lazaság - ami kell - és egyszerű kis zene

Mindig örül a lelkem, mi több, büszke vagyok, ha olyan újoncokra figyelek fel, akiket aztán a zenei szakmában általam nagyra tartott nevek felkarolnak és kibontják belőlük a meglátott fantáziát.

Ami a "Csillag születik" legutóbbi sorozatát illeti, már amerikai "emigrációm" estéin enyhítette bennem a honvágyat, és noha drukkoltam sokmindenkinek, az abszolút kedvencem mégiscsak az a fiatalember volt, aki a vendéglátózásból, az oly vitatott vendéglátózásból csöppent a színpadra, és brillírozott. Nem hivalkodóan, hanem éppen hogy lazán, alaposan és profin tette be az ajtót - a kifejezés pozitív értelmezésében - a zsűrinek és a közönség ígényesebb részének. Lazán, amilyen lazaságra csak szüksége lehet egy annyira beteg társadalomnak, mint a mienk. Amikor kiesett sem lepett meg, hisz a magyar közízlés felől nincsenek nagy kétségeim, s elvárásaim sem jóideje semmilyen szinten, miért épp a könnyűzene lenne kivétel?...

Varga Viktor aztán nemrég Amerikában sertepertélt, és ha meghallottam, hogy Los Angelesben, gyanítottam, hogy Kelemen Huba környékén is megfordul majd. Legalábbis reméltem. Hubát korábban, az ifjabb Malek Miklós révén - aki szintén elismert producere az amerikai könnyűzenei szakmának a Nyugati Partokon- ismertem meg, mint olyan zenei szakember, akinek a kezéből csupa jó dolgok kerülnek ki.

Márciusban Los Angelesben és Las Vegasban forgatták négy verzióban Viktor első klipjét, "Lehet zöld az ég" illetve "Waited All My Life" címmel. A magyar zenei szakmában Galler András "Indián" és Szőke János neve védjegy a minőségi munkára videoklip és film terén. A Los Tiki Pictures eddig is nagyszerű produkciókat hozott tető alá, hogy csak a legutóbbi évek terméséből szemezgessünk, mint: Szekeres Adrien - Olyan, mint te, Magna Cum Laude - Gondatlanságból elkövetett emberölelés, Hooligans - Eljátszott gyémánt, Nikolas - One Day in My Life (Egy igazi szó) vagy Ádok Zoli legfrissebb videója, az Injured Heart (Sebesült szív).

De nem csak a magyar stáb volt profi, Kelemen Huba, aki társproducere a klipnek, olyan amerikai session-zenészeket kért fel a felvételekhez, akik a hollywoodi stúdióban sok most futó amerikai hírességgel is együtt dolgozott már.

Viktor pedig, amellett, hogy ámult és bámult, igyekezett minél többet magába szippantani a profi légkörből s persze Amerikából is.

- Az egész olyan volt, mint egy álom - mondta Viktor az RTL Klub-nak. - Most kezdek ráébredni, mi is történik velem. Arra gondolok, hogy úristen, lehet, hogy egyszer lehetek valaki? A helyszín gyönyörű volt, egész életemben erre vágytam, hogy eljussak Amerikába! Feszített tempóban dolgoztunk ugyan, de azért nyertem némi bepillantást abba, hogy mennyire másképp is lehet élni. Gyönyörű környék, napfény, vidám emberek, jó lenne hozzánk is behozni ezt a "happiness-séget"! Rengeteg élménnyel gazdagodtam, ráadásul egy profi csapatmunkáról van szó: Indián, Szabó Zé, a menedzsmentem, és a saját ötleteimet is belecsempészhettem.

Persze, tagadhatatlan a hasonlóság (ha nem teljes egybeesés néhány taktus erejéig) a Smash Mouth - Why Can't We Be Friends című dalának refrénjével, amint arra vájtfülű rádiós barátom felhívta a figyelmem, de tudod mit? Elnézem ezt is Viktornak, mert ez a zene levett a lábamról, és arra késztetett, hogy a fülhallgatómban járatva, az utcán magam is dúdoltam, s nem szégyellem bevallani, még táncoltam is, ha nem látták.

S ha látták is: ez Amerika!...

Teljes szívemből ajánlom mindenkinek hangulatjavítónak. És noha Viktor az Amerikára első ízben rácsodálkozó naivitással lelkesedik a kípszmájlingért, valami mosolyt ideje lenne valóban belecsempészni az életünkbe. Ez a dal meg erre pont jó.