Egy kép / Nyaralni mentem

A címe: Nyaralni mentem. Időpont: 2010 október 25. Helyszín: ott, messze délen

Egy kép / Esti csúcs

Az őszesti hangulatban az Avenue of Americas névre keresztelt 6. Sugárúton kaptam el a holdat, amint épp leszállt az Empire State tornyáról.

A kép címe: Esti csúcs

Helyszín: Midtown Manhattan

Időpont: 2010 október 13.

Pont időben

Mielőtt megérkezett volna, vettem anyámnak egy egyszemélyes levegőágyat, mert úgy gondoltam, hogy ágy mindenképpen kell, ha már valaki ellátogat hozzám. És ha az a valaki ráadásul éppen az én derékfájós szülőm, miért is ne egy kényelmes levegőágyon altassam?... Az sem véletlen, hogy egyszemélyest vettem. Anyu ugyanis azok közé tartozik, akik nem haladták meg az „egyszemélyes” - mint fogalom - dimenzióit, másrészt mert New Yorkban olyan drágán mérik a lakteret, hogy nem engedhetem még meg magamnak, hogy fellengzős módon fekhelyekkel telepítsem be kis lakomat. Az ágy azonban minden valószínűség szerint megszerette a helyet nálam, mint ahogy jóanyám is a kényelmes fekvést, és terjedni kezdett. Fellapoztam a csatolt használati utasítást, amelyből élénk érdeklődés közepette olvashattam, hogy az ágy semmilyen állapotában sem alkalmas étkezés céljára (nem ehető...) és hogy semmi szín alatt nem javallott szúrós és éles tárgyakkal való bökdösése sem (mert kipukkan). Emellett arra is külön felhívják a figyelmet, hogy kétszeri-háromszori alkalom után majd még kell bele fújni, mert valamennyit tágulni fog. Ebből a huncut mondatból nem sejthettük, hogy az ágy mesebeli kisgömböcként fog majd rajtunk felülkerekedni. Előbb csak - az első nap pontosan rásimuló - barna-drapp csíkos lepedő pattant le róla, aztán ügyesen kezdett terebélyesedni. Anyu már keresztbe fekve is békésen el lenne rajta, ha szeretne különféle irányokban nyugovóra térni, és nem lenne olyan makacsul a szokásokhoz ragaszkodó, aki minden éjszaka csak ugyanabba az irányba szeret lefeküdni, ha erre egy mód van. Az ágyunk napról napra szemmel láthatóan szélesedik, és már magasabb az éjjeli szekrénynél is. Szóltam anyunak, előigyázatosan forgolódjon éjszaka, mert nagyot esik, ha lefordul a felmagasodott ágyról. Az ággyal szemben a fotel, amelyben üldögélve az ágy feletti falon a tükörben a szatmári tűzoltótornyot látom, és a tükör mellett a falon egy másik fotó juttatja eszembe távoli kisvárosomat és azt az esti sétát Arnold barátommal a Kossuth-kert csónakázó taván himbálódzó teliholdat levadászni indulván.

Anyám meg ott ül az ágy tetején a barna-drapp csíkos ágyneműben. Van abban, ahogyan ül valami kaján diadalittasság, mint akinek legfontosabb erényei közé tartozik a levegőágyak gyarapodása. Ott ül, és néha egy pillanatra leteszi a sudokut, és a szemüvege fölül rámnéz, és érdeklődéssel fürkész.

Egy intenzív, New Yorkkal való ismerkedési periódus kellős közepén vagyunk. Három hete a városalapítás színhelyeitől indultunk el érkezése másnapján, és már eljutottunk Manhattan felsőbb részeire is hosszas csavargásaink közepette, Queensben pedig úgy jár-kel az édes, mintha világéletében itt élt volna. Nem állítom, hogy nem volt frászom, amikor legelőször magára hagytam a Jackson Heights-on munkába menet, és elmagyaráztam, innen hogyan jut majd haza. Erre még munkatársaim is jól rátettek:

- Normális vagy te??? Három nap után ott hagytad anyádat Jackson Heights-on??

Aztán kiderült, nekem volt igazam, mert noha órákkal később, de anyu sikeresen hazaért. A késés is csak annak volt betudható, hogy bejárta a könyékbeli üzleteket, hogy az árbéli különbségeket felmérje a zöldségeseknél, és hogy a húslevesbe való zöldséget, na meg a zellert a legjutányosabban vásárolja meg. Ma már azon sem döbbennek meg a munkatársaim, ha elmondom, hogy anyus valahol a Rockaway Beach-en sütteti magát az óceán partján, és a minap egy tizenkét éve itt élő magyar asszonnyal is eszmecserét folytattak New Yorkról az 53-as buszon, és anyu őt is büszkén felvilágosította arról, hogy ez a busz igenis a tengerpartra jár. Mások is igyekszenek vele szóba elegyedni, főleg a Queen’s University feliratú - amúgy még otthon túrkált - melegítője ürügyén, de ezeket anyu figyelmen kívül hagyja, legfennebb németül szól oda:

- Ich verstehe nicht!

Egyszer tévedt csak el, de erről később szereztem tudomást. Amikor darált húsért indult el a szupermarketbe és a százharmadik utcában kötött ki. De végülis estére, mire én hazajöttem, ő is hazakerült, és a levegőágyon pihentette elfáradt lábait ujjongva újságolva nekem kalandjait. Időközben elkészült a New York-i személyigazolványa is - hamarabb, mint az enyém, és még a postásunkra sem kellett miatta várni - és ezt nyakába akasztva sokkal nyugodtabban vagyok, hogy akárhonnan is hazakeveredik előbb-utóbb.

Délelőttönként néha ott ül a mind magasodó ágy tetején és valamelyik otthoni barátnőjével csacsog, és csivitelve osztja meg tapasztalatait New Yorkról:

- Te, Erzsi, ha látnád... Ezek beszélnek magukban. Be van dugva a fülük, és beszélnek magukban. Mindenki beszél magában. És örülnek. Mindenki mindig örül. Ha magában van is. És esznek, te Erzsi, mint a lovak. Zabálnak. Leülnek és esznek. Akárhol. Ezeknek mindegy. Mindenki eszik. A telefonon csüngenek. Esznek. Kifekszenek a parkokba meg a padokra az utcán, te hallod?... Én jól hallak, mintha itt lennél... Te Erzsi, itt MINDENKI AZT CSINÁL, AMIT AKAR! - vonta le jóanyám a konklúziót, amit velem is megosztott, amikor a sudoku fölül átnézett rám a fotelbe.

És, ahogy gondolom, Erzsi néni is, úgy én is messzemenően egyetértettem anyu következtetéseivel a nyújorkiak habitusát illetően. Öröm hallgatni gyermekes leplezetlen büszkeségét, amikor így fecseg a telefonon:

- És hallod?... Washingtonban voltunk a múlt nap, azért nem hívtalak. Repülővel. Én itt ingyen utazgatok mindenfele. És két hét múlva meg Floridába megyünk a kisfiammal. Megnéztem, hol lakik Obama. Hát, szép az a ház, a Fehér Ház, tudod... De a Capitolium, az! Na AZ szép. Olyant te még nem láttál, te Erzsi. És mi bementünk!

Ennek a története egy banális helyzetre vezethető vissza, mert eszünkben nem volt, hogy mi az amerikai törvényhozás gigantikus fellegvárának közelébe is juthatunk, amikor reggel a kávé mellett ücsörögve az erkélyen megkérdeztem anyut:

- Nem esik az eső - nem megyünk el Washingtonba?

Anyu pedig egy percig sem vonakodott, hanem előrántotta a szép ruháját és megkérdezte, hánykor indul az első gép. Végülis a levest este is megfőzheti, amikor hazarepülünk a fővárosból.

- Induljunk!

Washington DC-ről nem sokat, mondhatni semmit sem tudtam turisztikailag és közlekedésileg sem. Noha tanulmányaim egy részét ott folytattam még év elején, soha nem érdekelt annyira, hogy a reptéren és szállodai szobámon is túl is igyekezzek feltárni. Ez a cirógatós őszi reggel azonban pont olyan volt, mint ami egy ilyen bájos és unalmas mesterséges kisváros felfedezésére kellőképpen alkalmas. A DC-t tulajdonképpen szabályos négyzet formájában Marylandből és Virginából csippentették le, hogy adminisztratív központot csináljanak belőle a mind gyarapodó föderációnak. Amikor a belváros szívében a reptéri vasútról leszálltunk - amelyen egy széles mosolyú portorikói kalauz is megpróbált békésen kávézó szülőm kegyeibe férkőzni - nyilvánvalóvá vált, hogy minden lényeges sétányi távolságra van, vétek lenne ilyen kellemes napsütésben metrókra szállni vagy túristabuszokra. Anyu amúgy is jól bírja az iramot a hátán hordott évtizedek és ledolgozott munkaévek dacára is. Amikor első csavargásunk képsorát osztottam meg munkatársaimmal, elképedtek:

- Ezt egy hét alatt gyalogoltátok be szegény anyáddal????

- Óh, nem. Dehogyis. Ezt első napon csavarogtuk be...

Talán amiatt ennyire döbbentek, mert a séta, mint fogalom, igencsak megfoghatatlan számukra, és sok itt élő ember számára a város csupán a munkahelytől hazáig vezető utat jelenti, míg anyus már első nap becikkcakkolta velem a város jó részét, és mindmáig készségesen feszül neki minden maratoni csavargásunknak, amikor csak az én időm is engedi.

A Legfelső Bíróság épülete előtt éppen a melegek házassága és a háború ellen tüntettek. Volt, aki hatékonyan igyekezett kihasználni itt töltött idejét, és egyszerre több panóval is felvonult, aszerint, mi fáj neki leginkább. Amikor egy az iszlám mellett tüntető csoportot is elhagytunk, anyus jelezte, hogy ideje lenne megtalálnunk, ezek a vendégszerető fővárosiak hol helyeztek el nyilvános illemhelyeket ennek a rengeteg túristának. A „Visitor Center” irányjelzői a föld alá mutattak, elindultunk, hát lefelé a lépcsőkön. Anyu ment elől, és mire utolértem, egy tiszt motozta, és próbált kommunikálni vele. Nem lepett meg, hogy mindenfelé csak átvilágítás és motozás után lehetett menni, az amerikai paranoia anyusnak sem meglepő már. És azt is türelemmel fogadta, hogy ha pisilni is csak így lehet, essünk gyorsan keresztül rajta, csak mehessünk a megkönnyebbülést jelentő kis helyiségek felé mihamarabb. Csak a kézmosást követően döbbentünk rá, hogy a hely, ahová pusztán szükségleti okokból tértünk be, tulajdonképpen a Kongresszus épületének alagsorában van, és lényegében benn találtuk magunkat a patinás és pazar épületben. Hosszasan mulattunk ezen, de ha már így esett, bejártuk az egészet. Ehhez ruhánkra ragasztottak egy vonalkódos kártyát, és utunkra eresztettek a palotában. Mindenki kedves volt hozzánk, mintha valami fontos kelet-európai delegáció lennénk, azt is elmondták, hogy ha akarjuk, igényelhetünk olyan kártyát, amivel az ülésterembe is bemehetünk a szünetben, hogy kedvenc kongresszmenünknek „ azt mondjuk,HI! Vagy bármi mást, amit csak akarunk”... De nem akartunk. Főleg, hogy anyu a romániai nyugdíjrendszerről szeretett volna kimerítőbben értekezni érdemben valakivel, de leginkább azokkal, akik nem ebben az épületben tanácskoznak, hanem valahol Bukarestben. De ez más lapra tartozik. És mindenki csak örülhet, hogy arra a beszélgetésre nem kerülhet sor.

- Mama! - borultak kollégáim jóanyám nyakába, akármerre is mentünk. Anyám meg élvezte ezt a kiváltságos helyzetet, amiben kollégáim részesítették a New York-i reptéren induláskor és érkezéskor is.

- Nagyon ölelgetős itt mindenki - jegyezte meg, és siettem kijavítani: egyáltalán nem azok, éppen ezért számomra is kellemes meglepetés, hogy ezek a felszínes emberek most széles mosollyal és szélesre tárt karokkal ölelgették édes szülőmet akármerre is térültünk-fordultunk. Anyám pedig valósággal fürdött a kényeztetésben, a sokszínű társaság szeretetteljes fogadtatásában. Leellenőrízte az „Üdvözöljük New Yorkban!” magyar feliratot is a bejáratnál, és elégedetten könyvelte el, hogy mégiscsak jó hely ez a New York. És én jó helyre kerültem.

- Pont időben jöttél el, fiam - tette hozzá kesernyésen de elismerően.

New York, 2010 október 13.

Isten hozta, Amerikában, Miss Suzie!

Minden jó, ha jó a vége alapon alakult anyu első tengerentúli útja is. Meginterjúvolnám és kifaggatnám, mit látott, mit érzett, de az időeltolódás, és a hetek óta való nem alvás, feszültség megtette a hatását, no meg az amerikai biztonsági rendszeren át becsempészett szatmári pálinka is, és anyu két mondat közt imént váratlanul elaludt. Az utolsó mondatot igazából már nem is tudtam, hova tenni.

A Delta gépe másfél órás késéssel indult ki innen, és Igor - mint egyesre lefokozott gyenge hurrikán - dobott rajta még egyet, s ezzel együtt Budapestről csak félórás késéssel indult vissza - immár anyustól, és a tervezettnél 10 perccel korábban ért ide.

De anyu nem. Mármint anyu is ideérkezett, de az érkezést követően majdnem két óra múlva bukkant csak fel az Immigration felőli egyirányú folyosón kis kufferjaival egykedvűen, mintha csak Géresre érkezett volna meg egy vacak buszozás után.

Megtudtam, miért legutolsóként jött ki az ezt megőlőző harsány dominikai járat és a budapesti járat vegyes utazóközönségének levonulása után jóval, amikor már azt fontolgattam, valakit sürgősen felhívok, látta-e felszállni egyáltalán erre a gépre, s remélem, nem Kuala Lumpurban van most, és hangoskodik a beléptetési tisztettel. Történt ugyanis, hogy a szemfüles Bevándorlási - és Határvédelmi Hatóság szemfüles emberei két embert választottak ki a 200-ból szúrópróbára és motozásra. Egyik anyu volt.

Most, amikor kicsomagolt, összetettem a kezem, hogy a vámos felületes munkát végzett - valószínüleg ezzel hatalmas feketelikat öklözve a belbiztonságunk derűs azurkék égboltjára, - mivel nem nyúlt mélyebben a táskába, ahol pástétomtól kezdve grízig és házipálinkáig meg Tokaji Aszúig minden előfordult, még nokkedliszaggató is...

- Csak nem gondoltad, hogy nem hozok! - vágta rá anyám méltatlankodva, amikor eszébe juttattam, hogy ide tilos bármit behozni, ami jó lehet. Mert az rossz lehet. Legalábbis ez a mentalitás. Mint ahogy azt sem tudta soha lenyelni, amit a konzulátuson tett látogatása előtt elmagyaráztam neki a vízumkérelmek elbírálását illetően. Tudniillik Amerika abból indul ki, hogy minden vízumkérelmező potenciális bevándorló, tehát nem jár neki vízum. A kevés kivételnek adnak. És noha én csak a konzulátusi honlap cirádás sorait idéztem anyunak anno a telefonban, a reakciókat nekem kellett elviselnem, és mint már korábban céloztam rá, anyu, ha kihozzák a sodrából, nem mindig jólfésült modorú.

A két órás hazautat a reptérről az őt ért megpróbáltatások dacára is hősiesen viselte. Igaz, mindig készültségben volt, hátha most kell leszállni, de megnyugtattam, addig még sok van. S rendesen be is esteledett, mire hazaértünk s a vihar is előhozakodott.

New Yorkkal kapcsolatban két hangadó kijelentése volt, az egyik arra irányult, hogy ez a túlméretezett világ nem neki való, s a másik meg a Queens Bulvárra lelépve a járdaszegélyről és átfutva a piroson a két bőrönddel, hogy: “Elég retkes város eddig ez a New York...”

Ha valamitől tartottam, akkor anyám eféle kijelentései, amelyek remélhetőleg mégsem fognak majd semmiféle bélyeget nyomni itt tartózkodására. És abban is bíztam, hogy röpke ittléte alatt nem akar majd rendet teremteni New Yorkban. Bár, némi aggály mégis csak megkörnyékezett, amikor másnap a Battery Parkban sétálva egy előttünk szemetelő fiatalemberre mordult (magyarul):

- Ez a ló! Csak úgy leeresztette a kezéből a szemetet. Azt hiszi, nem látom… Mert mindjárt belerúgok!

Örültem, hogy a fenyegetés csak elviek szintjén maradt, és nem került tettlegességre a sor. Estére már azt is tudta, hogy nem négerezünk fennhangon, nem röhögjük szembe az embereket, akik magukban beszélnek és azt is, hogyan kell a Metrocardot kezelni. Bár, még izgulok, hogy a buszon egy hosszasan telefonálót vagy pánikszerűen esemesezőt megrovásban részesít, azt sem szeretném, ha bármennyire is megváltozna ez után a beteg világ után. Merthogy elértük azt, hogy a sok beteg közt az egészségeset vagyunk hajlamosak betegesnek láttani önmagunk védelmében…

Erről jut eszembe… Kérdezték sokan, miért nem irattam neki tolókocsit az utazásra, mint ahogy a fél budapesti járatot tolószékben hozták ki, de nem mert minden magyar nyomorék, hanem mert rájöttek, hogy így nem kell feltalálniuk magukat, csak viszik őket, soron kívül, és hamarabb szabadulnak. S azt válaszoltam, hogy azért nem, mert utáltam volna, ha anyám első amerikai érkezése tolószékben történik... Most akkor nem mutogatnám a képeit... Így meg büszke vagyok rá, mert noha szétcincálták a hetekig gondosan csomagolt kis poggyászát, de magában járta meg a tekervényes beléptető utat - életében először! Amikor ezt elmondtam neki útközben a hatvanas buszon, egy pillanatig eltöprengett, és helyeslően semmit sem szólt.

Ma, amíg dolgozni voltam futárfiú érkezett és egy bokor virágot hozott neki. “New York város LaGuardia repterének nagy családja sok szeretettel üdvözli Amerikában Miss Suzie-t!” - liratú díszkártyával. A pazar csokrot este láthattam én is hazajövetelemkor, a nemrég megüresedett háromliteres uborkásüvegbe állítva ügyesen - vázánk ugyanis nincs a lakásban. Még a futár érkezése előtt jobbnak láttam lelőni a poént, és felhívtam odabentről szülőmet, hogy korábbi tiltásom ellenére most mégiscsak nyisson ajtót annak a szerencsétlennek, és semmiképp se fújja le hipóval, mert nem gonosz szándékkal érkezett hozzánk, hanem fontos megbizatást teljesít.

Hát, itt van most a pont, mert most én is elalszom hirtelen.

Köszönöm, hogy izgultatok érte. Itt van, jól van. Alszik. Azaz időt állít át magán.

Jó éjt nekünk és jó reggelt odaátra!

Art

New York, 2010 szeptember 22-24.

Vihar és tornádó New Yorkban csütörtök este

Ez a kép nem egy sci-fi illusztrációja, hanem a mai este során készült, amikor New Yorkra egy példátlan erejű, nagy sebességgel mozgó, tornádóval megspékelt vihar csapott le. A szél 122 mph sebességgel rontott ránk, ami egy 3-mas fokozatú hurrikánnak felel meg.

A vihar egyik percről a másikra robogott végig elsősorban Brooklyn és Queens városrészein.

A város azóta is meg van bénulva, beállt a közlekedési káosz, az utcákon nem lehet közlekedni a kidőlt fák miatt. Eddig egy halálos áldozatról tudnak, sok helyen áram sincs.

A fotó Paul Szynol képe, és a NY Times honlapján látható egyéb, ezekben a percekben készült fotókkal.

A videót pedig egy brooklyni fiú készítette, a Fox News-ban fel is hívták élő adásban. Félelmetes...

Az utcáról csak tülkölés és szirénázás hallatszik, a kocsisor meg mozdulatlanul áll.

A reptérről - szolgálatból szemlélve - az egészet, még izgalmasabb volt. A monitoron hirtelen felbukkant viharcsík hihetetlen gyorsasággal közelített, és egyszer csak nem lehetett többé kilátni sem az ablakon. Nem csak az utakon, de a reptereken is van csúcsidő, és ez éppen az volt. A vihar idején akkora repülőgépsor tolult fel a kifutókon, illetve orakozott fel leszállásra, hogy a hatóságok elrendelték minden New Yorkba induló járat órákkal való késleltetését, amíg a forgalom a helyszínen és a város légterében valamelyest nem normalizálódik.

De már itthon vagyok. Egészben.

Amint a kinti káoszt elnézem, sokan nem jutnak ma haza...

Egy kép / Hotel

Horrorfilmbe illő, de valami mókás Rejtő Jenő adaptációban is nagyszerűen megállná a helyét ez a szebb időket is megélt egykori matrózszálló a kikötő szomszédságában. Esténként, ha csendben fülel az ember, megelevenedik a táj, kacaj és mulatás hangja szűrődik az éjszakába, zongora és szájharmonika...

De ez már csak fantázia.

A kép címe: Hotel

Helyszín: Chelsea,

Hudson River Park

Anyám és a diplomácia

Derekasan bevallom, hogy Miss Pery teljesen jogosan vont volna felelőségre, hogy mit kasmatolok szürke Hanes alsónadrágban röviddel hajnali három óra előtt a házunk Hillyer Streetre néző jólápolt főbejáratának bádogtetején, közvetlenül az ő nappalijának ablaka alatt, amennyiben épp nem az igazak álmát aludta volna. És ha már a vallomásoknál tartok, azt is be kell ismernem, roppant boldogan nyugtáztam, hogy Piroskánk nem tart fegyvert a főbejárat bádogtetején át betolakodók elleni önvédelem céljából, mint Miss Dietrich, aki szintén nyolcvanon túl vett maga mellé vadászfegyvert az ablakára tóduló galambok és japán fotóriporterek ellen.

Tisztában vagyok ugyanakkor vele, hogy Miss Pery akár a maga javára is fordíthatta volna az esetet, és suhanc barátnőinek, akik még csak hetven vagy nyolcvan évesek, és tátott szájjal hallgatják sokat megélt barátnéjuk kalandjait afrikai vadásztörténetektől az ablakon át éjszaka beszökkenő nyalka fiatalemberekig, lelkesen újságolhatta volna, hogy lám, hozzá még mindig próbálnak éjszaka titokzatos lovagok beszökni az ablakon... Az pedig már kevésbé érdekel bárkit is, hogy én mennyire nem vagyok nyalka, titokzatos és főleg nem lovag. Sokkalta inkább egy az éjszaka nyugalmában szürke alsógatyában a szendergő kertváros békéjének oltalmában osonkodó félkegyelmű. Arra gondosan vigyáztam, nehogy kizárjam magam, de így is elgondolkodtam rajta, mit is mondhatnék egy éppen arra járó rendőrjárőrnek, ha rákérdez különös megjelenésemre - de szerencsére ez nem kellett, hogy bekövetkezzen. Teljesen szárazon mégsem úszhattam meg, mert a sarki latin diszkó felől a Queens Bulvár vakító fényéből egy imbolygó - és messziről is pacsuliszagot árasztó - úriember alakja bontakozott ki. Nem örültem, hogy neglizsében kell fogadnom köszönését, de illedelmesen viszonoztam azt, és igyekeztem az ingemet a hónom alá csapva vissza a ház felé, mert a végén mégsem érek be a hajnali műszakomba, s akkor teljeen felesleges volt ez az egész történés. De az illuminált fiatalember nem hagyta annyiban. Eltökélt szándéka volt ugyanis, hogy ami érdekli, mindenképpen megtudakolja valakitől, és mivel túl sok erre alkalmas lény nem tartózkodott éppen a közelben, érdeklődése célpontja változatlanul én maradtam.

- Hol van itt a kupleráj? - bökte ki végül tárgyratörően, mellőzve minden amerikai körülményeskedést, mintegy jelezve a dolog sürgősségét

- Nem tudok róla, hogy lenne - feleltem kurtán - Ez egy jó környék... - tettem hozzá kissé jelezve megbántottságomat.

- Azt látom - nézett végig rajtam a figura, aztán ennyiben maradtunk.

Az esti mosásom a hajnali szélben utcaszerte szétterített darabjai után kutatva akadtam még egy pár fekete pamutzoknira Frencsi, a francia szomszéd garázsa előtt. Utoljára egyébként éppen őt láttam bemászni Miss Pery erkélyén, méghozzá amúgy sem különösebben barátságos felesége szeme láttára. De ebben semmi filmbeillő vadromantika sincs, de még csak leányrablás sem, legfennebb börleszk. François ugyanis puszta emberbaráti szeretetből lovagolta meg az erkélyeik közötti korlátot egy tál francia túrótortával - ugyanis külön lépcsőházban laknak, és ahhoz hogy átmenjen Piroskához egy emeletet kell lemennie a lépcsőn, ki az utcára, bebocsájtást kieszközölni a mi bejáratunkon (ami Miss Pery nem teljesen vizslaszerű hallását szem előtt tartva, nem feltétlenül zökkenőmentes), majd fellépkedni egy emeletet a házi néninkhez, aki pedig olykor hajlamos keverni a nyelveket, és előfordul, hogy magyarul idomítja a franciát. Frencsiről sokáig azt hittem, tapló, de aztán rá kellett ébrednem, hogy ez a bűbájos úriember lényegében csak francia. Mint olyan pedig, angol tudása meglehetősen hézagos, így inkább kevésbé kommunikál idegenekkel. Amikor erre rájöttem, már ott lebegett előttem barátságunk megoldásának a kulcsa, mert csak egy raccsolással tarkított, orrban képzett „Franszüá”-t kellett mondanom, és a derék öregurat, aki a Bastille napján mindig kiteszi - jobb híján - az amerikai lobogót az utcafrontra, egy életre barátommá lett, és megnyílt, mint májusban a tubarózsák. Már csak nagyon kevés tartotta vissza attól, hogy örömujjongásban törjön ki, amikor elárultam bizalmasan neki, hogy Edith Piaf a mindenkori kedvencem, és hozzáfűztem, hogy „No, je ne regrette rien!” Azt persze, nem tettem hozzá, hogy ezzel a mondattal francia nyelvtudásom teljesen ki is merült.

François tehát alapvetően jó ember, amit bennem is azonnal felismert. Nem úgy, mint például a szemközti görög, a Mr Valamilyenpulosz (ezek mind puloszok), aki nem cáfolt rá arra az alapgyanumra, hogy tapló, és amikor új szomszédként odaléptem bemutatkozni hozzá, csak ennyit mammogott az orra alá: „No problem!” Bár magam sem gondoltam úgy, hogy bárminemű problémával járna, ha bemutatkoznánk egymásnak és elvétve köszönnénk is, ha már kénytelenek vagyunk minden nap legalább egyszer összefutni a ház előtt. És próbálkozhattam volna én Zorbával előhozakodni vagy bármilyen ógörög adomával, ezt a zselézett hajú gigerlit meg sem rebbentettem volna.

- Biztos benne, hogy erre nincs kupleráj? - balanszírozott vissza újkeletű latin barátom.

- Biztosak soha semmiben sem lehetünk, tudja...

- Magát meg kirúgták? - vágott közbe, miközben szélesen és ugyanakkor együttérzően vigyorogva mutatott a hónom alá gyűrt ingemre s a pár fekete pamutzoknira a kezemben.

- Ugyan! Dolgozni készülök.

- No hiszen! ...

Gondolom ez a bensőséges eszmecsere még sokáig eltarthatott volna, és bimbózó barátságunk újabb és újabb csúcsokat érhetett volna el, de dacolva minden bennem feltolult jóérzéssel, faképnél hagytam a már ellenkező irányba vonagló kéjéhes latinót.

Ezen a hajnalon, azon túl, hogy vajon sikerül-e idejében bejutni a munkahelyemre, egy dolog foglalkoztatott, hogy vajon mondanak-e a hiradóban valamit arról, hogy a bukaresti konzulátuson egy nyugdíjas szőke asszony randalírozott vagy netán szájontörölt egy tisztet. Jóanyámmal már napokkal azelőtt, hogy a konzulátusra utazott volna tisztáznom kellett néhány dolgot. A vízumkérelmet s az ehhez tartozó bokros nyomtatványokat töltögettem csendes odaadással, és próbáltam legjobb tudásom szerint nyilatkozni anyu terrorista múltjáról, kábítószercsempész aktivitásáról illetve arra a kérdésre is megválaszoltam, ami afelől tudakozódott, hogy szeretett szülőm rabolt-e el valaha is amerikai állampolgárságú (vagy egyéb) gyermeket. Aztán, hogy pontosabb képet vázolhassak fel a céltudatos kérdésekre, inkább felhívtam az illetékest, hogy személyesen is feltehessek neki néhányat az említett kérdéskörökből. Anyám egy pillanatig némán hallgatott, majd kifakadt:

- Arturka, nekem nincs időm most a hülyéskedésekre! Miért hívtál?...

Eleget bizonygattam, hogy márpedig ezek komoly és az amerikai védelmi rendszerben stratégiai információk, amelyek hiányával a bel- és világbiztonságon üthetünk rést, tehát válaszolni kell rájuk.

- Anya, követtél-e el valaha is agressziót amerikai állampolgár vagy egyéb állampolgár ellen?

- Igen! Az apádat egyszer felképeltem. De az nem volt agresszió, mert megérdemelte! És a hülye nem is amerikai...

Ezek után már csak reménykedtem, hogy jóanyám nem borogatja rá az asztalt valamelyik konzulátusi tisztre, ha valami olyasfélét kérdez, ami az ő meglátása szerint pimaszság. Márpedig, ha anyut kihozzák a sodrából, nem minden helyzetben talpig úrinő.

Ám, mivel a hiradóban egy hangot nem mondtak incidensekről, sem külhoni diplomatákat ért atrocitásokról, jobbnak láttam személyesen jóanyámat megkérdezni, milyen eredménnyel nyugtázhatjuk az amerikai diplomáciánál tett villámlátogatását. De már a beköszönéséből megneszelhettem, hogy a vártnál sokkalta gördülékenyebben zajlott a délelőtt, és az én sötétre sikeredett fantomképeimmel ellentétben, az édesnek csupa barátságos és rokonszenves emberekkel volt dolga.

És ez az egész eset úgy lobogott fel előttem, mint kellemes példa arra, hogy az embert rendíthetetlenül érhetik meglepetések, és ha egyszer arra adta a fejét, hogy New Yorkba költözzék huzamosabb időket erre a városra áldozni szűkre mért életéből, pláne szokja meg, hogy itt bármikor bármi megeshet az ember fiával. Meg az anyjával is, hogy kiterjesszük ezt a hirtelen kelt bölcsességet a konkrét esetre is, amikor majdan jóanyám beereszkedik a Kennedy felől a Nagy Almába, s ezáltal élete egy újabb izgalmas kalandjába. Már látom is, micsoda hangulatos kis elmés történeteket fogunk anyussal tető alá hozni New York-i üdülése idején, csak győzzük majd papírra vetni, és az utókornak említést tenni mindarról, ami ezután következik.

Egészen messzire jutottam el a fantáziálásokban és a Fifth Avenue-n késő este, és különösebb meglepődés nélkül, mondhatni egykedvűen és békés belső derűvel fényképezgettem a pálmafákat. Tudtam, hogy csakis provokáció lehet, és csakazértsem fogok azon morfondírozni, hogy a trópusi növények mi a búbánatot keresnek a Rockefeller Center sétányán. Épp a 47. utca sarkára értem, a Gyémánt Negyednek is mondott, ékszerkereskedők teljes arzenálját felvonultató üzletsorhoz, amikor három szolid fiatalember bukkant elém, és kissé szégyenlősen megkértek, fotóznám le őket együtt mindharmójukat. És be is álltak összekapaszkodva, szélesen mosolyogva és hálás pillantásokat vetve felém, amiért ezt a nagy szívességet most megteszem nekik. Mivel éjszakai tájfotózásra voltam ráállva, kis macerába került a gépet beállítani, ám ők ezt nem tudhatták, hanem, amikor arra számítottak, hogy lekattintom a gombot belevéve a Fifth Avenue és a Diamond District kereszteződését a legjobb képkivágással, szinte egy - természetesen begyakorlott - mozdulattal egyszerre mindhárman megfordultak, és hirtelen csak három csupasz hátsót volt alkalmam magam előtt látni. Annyira megrökönyödtem, hogy a gépet ki is kapcsoltam, mire egy lelkes drukker járókelő odasietett noszogtatni: „Hát miért nem fotózza?! Fotózza!... Siessen már!” ... De mire a gép üzemképes lett, a fiatalok már a sugárút túloldalán álltak körül egy másik járókelőt - valószínűleg ugyanazzal a kéréssel.

Na, tessék. Múltkor szétröhögtem a metrót, most meg újfent találok valamit New Yorkban, amin megrökönyödök... Tényleg nem vagyok igazi! De ami ennél sokkal fontosabb, alaposan meg kell fontolnom, merre viszem majd csatangolni a jóanyámat, mert egy-két ilyen incidens, és amellett, hogy valakiket nagyon felpofoz, engem sürgősen hazaparancsol a vadonból, mint az özvegy Baradlayné. Arról nem is beszélve, hogy most egy időre fel kell majd függesztenem a bejárati ajtónk feletti bádogtetőn való éjszakai kasmatolást is.

New York, 2010 szeptember 12.