2012. február 24., péntek

Barátom, Frisco (2)


Amint a nagy szabad tér közepén állok, és miközben süt rám a januárban szokatlan tavaszi nap, szól a zene - talán egy utcazenész produkálja magát, odébb meg egy ripacs cilinderben, és kopott frakkban tessékeli be a sorbanálló túristákat a villamoskocsiba egy kis jutalék reményében. Ami ki is kerül neki, hisz a túrista minden hajlandó elhinni, ha szabadságon van, azt is, hogy ez a kéregető a villamosvállalat valamiféle alkalmazottja lehet. Az amerikaiak meg imádnak „tippelni”, azaz borravalót adni. Nem tudtam még megfejteni, pontosan miféle belső indítékok miatt, de ebben a pillanatban nem is lényeges. Gyermekkorom jut eszembe, amikor azért szerettem bele Nagyváradba, mert villamosok jártak. A villamosok fővárosa azonban - mostmár tudom - San Francisco. A fő utcának számító Market Streeten szebbnél szebb múzeumi példányok csilingelnek fel s alá. Frisco nemhogy csak fővárosa, hanem a mennyországa is ezeknek a drága kis játékszereknek. A világ minden táján kiszolgált és halálba küldött szerelvényeket vásárolta fel a város, és indította új életre őket San Francisco utcáin. Egyikükön olvasom - hisz büszkén magukon viselik önéletrajzaikat - hogy Milánóban szolgált a 30-as években, majd Németországba került, ahol nyugdíjazták pár év után. Most ragyogó formában robog ide-oda Frisco pálmafás kanyargós utcáin a Castro negyedtől a halászok mólójáig a Fisherman’s Wharfig. Egy másik Chicagóban élt, de berni, sőt, New York-i darabok is elősorakoznak.


Az előbb, amikor villamost emlegettem a cilinderes fickó kapcsán, tulajdonképpen nem is ezekről a villamoskról beszéltem. Sőt, nem is villamosokról beszéltem. A meredek utcákon fel- és lefelé közlkedő múzeális járművek, amit az egész világ San Francisco-i villamosoknak ismer, nem villamosok, hanem siklók. Kábelvontatta szerelvények, amit itt Cable Car-nak hívnak. 1873 augusztusa óta róják a lejtőket Friscoban, amikor egy Andrew Hallidie nevű derék ember, akinek nem mellesleg kábelgyára volt, útjának eresztette őket. A jólelkű gyárosban akkor indult el a gondolat, amiből később ezek a pompás járművek pattantak ki a XIX. század  végén, amikor egy lóvontatta vasúti kocsi egyszer visszagurult a meredek utcán magával rántva az igavonókat, és valószínüleg megpecsételve ezzel Mr. Hallidie aznapi felhőtlen kávézását a Powell Street valamelyik hangulatos, utcára nyíló kávéházának teraszán.


A csepp ékszerdoboz a hegy tetejéről egyenesen a macskakövezett tér lelkéig suhan le, szinte-szinte összefut a pár lépésnyire forgó-morgó villamosokkal. Ott egy faporondra húzzák, és a vezetője kiszáll, nekitámasztja a hátát a kocsinak, és a nagy forgón szépen megfordítja azt, és már készen is áll egy újabb kaptatásra egy újabb kíváncsi csoporttal. Helybéliek is utaznak, főleg kora reggel, vagy ha elférnek a túristák mellett a fapadoson. Hisz ahhoz igencsak jó kondíció kell, hogy az ember ezeket a lejtőket fel és alá naponta többször is akár megmássza. Igaz, első látásra nyilvánvaló volt számomra, hogy a kaliforniaiak sportosak, vidámak, lazák és napszemüveget hordanak. Juteszembe! Megint megindult a telexgép a fejemben, és a hosszú „otthonfelejtettem”-listámhoz a napszemüveget is hozzáírta. Azonnal rohantam is a napszemüvegeshez. Hogyan másképp is élném túl ezt a másfél napot Kaliforniában napszemüveg nélül?! Amikor ez is megvolt, még mindig nem volt dél. Imádtam ezt. Mintha direkt nekem lelassították volna az időt, hogy ezt a jót minél tovább élvezhessem. A szállodámba azonban délutánig nem jelentkezhettem be, így nyakamba vettem a várost, hiszen semmi elvesztegetnivaló időm nincs. Ez teljesen nyilvánvalóvá vált számomra. Sőt, kezdtem attól tartani, hogy nem lesz elég még belekóstolni sem Friscóba. Ebéddel kezdtem, mert ott ugyan dél sem volt, a gyomrom New York-i idő szerint már erősen morgolódott nekem, azt hiszem, attól tartott, éhségsztrájkba fogtam. Mert ő ott belül nem tudhatja, hogy én itt kinn mire vagyok képes. Vagy mire nem. Az utazás időben felér egy európai repüléssel, és ha az ember abba az irányba indul el, s ugyanennyit utazik, vacsorát, ozsonnát, sőt reggelit is kap még leszállás előtt. Idebenn azonban azt mondják ezek az elvetemült repülős kompániák, elég nagyseggűek az amerikaiak, legalább addig ne zabáljanak, amig repülnek. És csak perecet adnak 10 grammos kiszerelésben. Vagy mogyorót. Rá meg egy jégkockák közé csepegtetett italt, ezzel el is vagy rendezve egy pár órára. (Ó, hogy utálnak mindenhol, amikor hozzáteszem, „jég nélkül kérem”) Ha szépen kér az ember, kaphat még egy pakk ropit. A légitársaság meg elkönyveli, mennyire népszerű az X cég mogyorója. Ami teljességgel igaz is, én nem bajlódom senkinek sem a mogyorójával, csak az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ha az ember olyan éhes, hogy a szék támláját is megropogtatná már kínjában früstükre, szaporája van akármilyen rágcsálnivalóknak is. Én sokszor féltem is az utaskísérőket, hogy egy éhes amerikai, mint valami vérmedve rájuk veti magát, amikor a kis kosárkában a tízgrammos mogyorókat lötyögtetik végig az utastéren. Jó is, hogy ez eszembejutott most, mert szólok Frenknek, aki nagyon fontos szakszervezeti megbizatásban tárgyal a céggel való szerződésről, és megmondom neki, ezt mindenképp vegyék alaposan fontolóra.


Az ebédet a Powell Streeten költöttem el egy teraszon, ahol valószínüleg a fentebb említett Mr. Hallidie is pompás délelőttöket tölthetett el anno egy kávé és a San Francisco-i Híradó című nagyszerű újság színvonalas társaságában. Mert hát lóvasutak sem mindig csúszkáltak vissza a lejtőn, voltak békés egyszerű napok is errefelé. Bár, nem mondhatnám, hogy most nagyon zaklatott élet folyik itt, sőt, jobbára úgy tűnik, ebben a városban minden arra összpontosul, hogy az ember jól érezze magát, függetlenül attól, hogy rezidens vagy csak látogató.


Igazából, bármennyire is igyekeznék, nem tudnám megkerülni a sztereotípiát, hogy San Francisco Amerika legeurópaibb városa. Emiatt lehetett, hogy olasz vendéglőt választottam, hogy azonosuljak a hangulattal. New Yorkban még bevállalom a kínait is, mert ezeket már ismerem, és azonnal kiszúrom, ha olyasmit akarnak feltálalni nekem, aminek kétes az eredete vagy legalábbis az állaga. De ki tudja? Lehet az San Francisco-i vágottszeműek rafkósabbak, és ha nem figyelnék oda, hisz az ember szabadidejében hajlamos magát kicsit elereszteni, lazábbra fogni a gyeplőszíjat, nos akkor még akármi is kerülhet a tányéromba. Pók vagy macska. Esetleg házatlan csiga is. Én pedig a sárgaságot a jelenlegi amerikai egészségügyi rendszer árnyékában nem szívesen próbálnám ki.


(folyt. köv.)

New York, 2012. február 23.

2012. február 23., csütörtök

Barátom, Frisco (1)


- ... szóval az a helyzet, hogy nehezen mondható bármi rossz is erről a városról – zárta a dícséretfelhőt San Franciscoról búzavirágkékre kerekedett szemekkel nagyot kortyolva a tizenkét éves viszkiből Timi az Embarcaderora nyíló csinos kis teraszon, ahol a mind harsányabb zajongás jelezte a hétvége közeledtét. Mi meg csakis amiatt ittunk tizenkétéves viszkit, mert Timi már korábban a tizennyolcast megkóstolta.


Az, hogy hogyan kerültem Friscoba éppen olyan mesés, mint ahogy az is, ahogyan szatmáriak életem kusza útvonalai mentén mindjárt-mindjárt felbukkannak. Kollégáim ezt akkor észrevételezték, amikor nyilvánvalóvá vált számukra, sehogysem hihető, amit magamról mondtam nekik, hogy márpedig nekem ebben az országban senkim sincs, minekutána egyiküknek sincs annyi földije szétszórva kies e hazában, mint nekem, aki – bármelyik tájegységről legyen is szó, elő tudok hirtelen kapni egy ott élő szatmárit példa gyanánt. Az pedig, hogy az Embarcaderora nyíló csinos kis teraszon ülök egy tizenkét éves viszkit nyalogatva olyan régi korokba vezethető vissza, amikor azon morfondíroztam, hogy – persze csak New York után – hirtelen el akarnék valamerre jutni a kontinensen, akkor az a hely mindennél előbb csakis San Francisco lehet. Főleg, hogy Elekes Frici barátom olyan szépséges szeretnivalósággal mesélte a várost, és azt a titkot is elárulta nekem, még mielőtt idejutottam volna, hogy bizalmasan csak Frisconak szólítják a bennfentesek. De hogy ennél is még inkább közelképbe hozzam Friscoba kerülésem körülményeit, elég az hozzá, hogy napsütésre vágytam és sok vízre. 


Amikor az egész kontinenst átívelő repülést követően a gép megkezdte a süllyedést az öböl felett, már éppen elegendő okom jutott az örömre. Onnan kezdve, hogy végre megmozdulhatok, el egészen addig, hogy a nyugati partokra érkeztem, ahol három órát máris megspóróltak nekem azok, akik az időzónákat kitalálták. Ami az én esetemben azt jelentette, hogy három órával tovább lehet majd fenn maradni, és három órával tovább lehet majd aludni. Akármilyen egyszerűnek és értelmetlennek hangzik ez, be kell látnunk, hogy az ember szabadidejében mindenféléknek képes örülni – és ez a jobbik eset.


Az örömök sorozata pedig ott folytatódott, amikor egy röpke metrózás után felszínre kerültem, és a város közepén találtam magam. Fel is szakadt belőlem egy vidám és megkönnyebbült sóhaj:


- De hát ez csudajó!


És ebben minden benne volt, ami abban a pillanatban körbevett, és minden, amit mind emögött sejteni lehetett. Ez pedig a hazaérkeztem-jellegű érzés volt, amivel az ember nem szokott nagyon dobálózni, és nem hagyja magát becsapni sem vele úton-útfélen. De most nagyon is úgy tűnt, menthetetlenül jó helyre érkeztem.


Térképmániás vagyok, és meglátásom szerint mindenkinek annak kellene lennie, és máris sokkal kevesebb gond lenne a világban. Kathy kolléganőm, aki előttem már járt ott, egy nappal az utazás előtt el is látott az általa beszerzett példányokkal. Hamarabb azért se tehette volna, mert két nappal az utazás előtt, nem is sejtettem, hogy San Franciscoban ér a holnapután reggel. Olyan váratlanul sietett ki az agyamból ennek az utazásnak az ötelete, hogy magam is meglepődtem, mekkora bravúrokra vagyok képes agyilag, és ugyanakkor derűs boldogsággal vettem ezt tudomásul. Nekem az utazással sok egyéb mellett azonban a munkahely-grrrrr problémája is adódik. Az embernek a szabadnapján hajnalban felkelni is éppen elég, de az, hogy a munkahelyére is bemenjen, legfennebb csak annyira igényli, mint a hátába nyilallást. Márpedig repülőre szállni a reptéren kívül bárhol máshol igencsak komoly akadályokba ütközik manapság. Annyit azonban bármelyik esendő és halandó megenged magának a szabadnapjának hajnalán, hogy anyjába kívánja az ébresztőt, és minimum hatszor kinyomja a szundi gombot. Persze ettől csak még izgalmasabb lesz a történet, mert egy nadrág félszárában alsógaytában szökdösni fogat mosva, miközben a késznek hitt csomagolást valamilyen oknál fogva újra kell tervezni, a legkellemesebb előjátéka egy utazásnak. A fogkefét aztán a Houston Street sarkán kivettem a számból, és a kukába dobtam, és mire az Avenue B-re értem, a kabátom is rajtam volt, szerencsére, a táskám ismeri az utat, és hűségesen gurult utánam, néha le-lemaradozva. És amikor az ember lihegve beugrik a záruló metróajtón, elégedetten rogy le az első székre, és boldog mert elérte az utolsó szerelvényt, amelyikkel még van esélye a repülőgépéhez, és ez ugyanaz a pillanat, amikor eszébe villan, minden, amit elfelejtett. Esetemben a lista reménytelenül gerjedt, mint régen a telexgépből folyó üzenetek. Ahhoz fogható pedig nincs, amikor a magamfajta térképmániás eszement úgy indul el  egy vadidegen helyre, hogy a térképét az útvonaltervvel és a naplóval együtt a múltesti konyakos pohár mellett felejtette, az ágy mellett. Külön öröm azonban, ha a zsebben a tegnapi péksütemény vásárlás nyugtája illetve egy tavalyi színházjegy is fellelhető. Ezekre bárhol szüksége lehet még...


Sehol nem állok sorba, hanem igazolványomnál fogva berángatom magam a biztonságiakhoz, ahol egy megdöbbentő kérdéssel kell szembesülnöm, viszont a biztonság érdekében össze kell szednem magam, és megtalálni a megfelelő választ rá. A tiszt a személyimmel és a szolgálati igazolványaimmal a kezében kitartóan azt kérdezgeti ugyanis, hogy hívnak. Bármire készül az ember ilyenkor, de ilyen váratlan feladatra nem számítottam, el is akadt a lihegésem. Mondom, mi van?... Az meg csak ismétli: Mi a neve? Hogy hívják?... Rögtön az fut át az agyamon, hogy az apróbetűs részt nem tudja elolvasni az igazolványról, vagy lelopódtak a betűk, és ettől nagyon gondolkodóba estem, olyannyira, hogy a választ is elfelejtettem a kérdésére, sőt azt sem tudtam már, mit kérdezett. Kérdem hát, újfenn: Hogy mi vaaan? ... Hát hogy mi a neve?


Mikor aztán közös erőfeszítéssel kiderítettük a nevemet a három igazolvány alapján, amivel más napokon napjában nagyon sokszor és kérdések nélkül is átmegyek ugyanott, zajos ünnepléssel beértem a felszálló kapuhoz. Igaz, zokniban és derékszíj nélkül, mint ahogy az általam oly mélyen elítélt és megvetett elkéső utasok szoktak becsörtetni, és legalább annyira utáltam magam, mint azokat szoktam. Szolgálatos kollegina búcsúpuszit nyom a homlokomra, belök az ajtón, és be is húzza a gép ajtaját. Innentől meg irány a kaland!!!! 
A végtelennek tűnő út első perceiben az is bevillan, hogy mind az olvasni- mind az írnivalóim ugyanott maradtak, ahol a térképeim, naplóm, útitervem, meg a tegnapi konyakospohár. Egy ilyen utazás körülményei közepette talán legkevésbé sem segít az ember közérzetén és világszemléletén, ha a zsúfolt gépen mellette ülő szemrebbenés nélkül sunyiban az orra alá fingik. Mert mondanám én, jaj, de szívesen, hogy szellentett vagy pukizott, de abban a rothadással keveredett áporodott szarszagban nehéz ennyire fennköltnek lenni. Mert erre még Marci barátom is azt mondaná: Neked már annyi ecsém, mert rohadsz belülről. És bármennyire is utáltam a manust, az még csak meg sem fordult a fejemben, hogy az összes választék közül, ő éppen paradicsomlevet fog rendelni, amit Nebraska felett egy légörvényben vidáman rámlöttyint.


És ahogy ott álltam Frisco szívében, magam mögött tudva bloodymaryt és a konyakospohár mellett hagyott fontos dolgokat, mélyen és elszántan élvezve az említett otthonlét-érzetet, behúnytam a szemem, és percekig csak azt élveztem, hogy süt rám a nap. Ennél, én azt hiszem, -vannak az ember életében pillanatok, amikor - nem is kell sokkal több.


(folyt. köv.)

New York, 2012. február 22.

2012. február 7., kedd

Mi, bunkó nyújorkiak


 „Ha Isten meg akar bolondítani valakit, teljesíti minden vágyát.”


S hogy az pontosan úgy van, ahogy Coelho mester nagyon találóan szavakba foglalta, sokszor jut eszembe. Néha a magam életének történései juttatják szóhoz ezt bennem, máskor meg a környezetem. A drága nyújorkiak között nem kevés olyan szaladgál, akinek már a jelek szerint minden vágya beteljesedett, bár úgy gondolom, egy kívülről idepottyant lénynek helyenként olybá tűnhet, ebben a városban senki sem normális.


Reggel kiverte az álmot a szememből, amikor olvastam az újságban a vezető hírek között, hogy a bronxi állatkert bogárdája néhány nagyon ritka féle csótánybogarat szerzett be minden nyújorki legnagyobb megelégedésére. Egy a szabad musztángok módjára vágtázó gazdasági válság kies belsejében osztva-szorozva a munkanélküliségi és egyéb rekordokkal, meggyőződésem, hogy sokan a szívükhöz kapnak örömükben, ha ezt megtudják, sőt, olyan is lesz, aki fél lábon ugrálni fog az N-es metró Lexington Avenue és Queensboro Plaza közötti folyam alatti hosszú szakaszán. Pedig a drámai része eztán következett a cikknek. „Szerelmének, ha Valentin napra egyedülálló ajándékot szeretne szerezni, nevezzen el róla egy csótányt” - sok pénzért, hogy tényhű maradjak. Ez lehetett a másik pillanat, amitől Rodrigónak, aki most a tegnapi sörök bráhájától átitatott szájszagában szenderegve az ajtó melletti ülésen a vészféknek támaszkodva örömében összeért a csinosan fazonírozott szemöldöke. Mert gondolt ő már mindenre az asszonyával kapcsolatosan, hogy a fényes flitteres milkalila miniruhát megveszi a dagadt cselédnek a Targetben vagy valami istentelen magas sarkú körömcipőt a csámpás csülkére egy csibeharapásnyi tangabugyival. Az is megfordult a velejéig perverz agyában, hogy egyszerűen csak masnit köt magára, és úgy veti oda a testét  Angilicának. De hogy egy csótányt nevezzen el róla a bronxi állatkertben, valahogy kívülesett a komfortzónáján. Mert még egy viziló is más, egy rinocérosz is, de egy csótány...


Arról nem is beszélve, ha egyáltalán lenne szeretőm, mekkora kihívás lenne számomra ezzel az ajándékkal előhozakodni, mert nem vagyok a szavak mestere, és csak hebegnék-habognék, amikor meggyőztem végre, hogy ellátogassunk a bronxi Zoo-ba: „- Bébi, ezt a csótányt úgy hívják, mint téged!” - és peckesen kihúznám magam. Tartok tőle, alaposan magamra ráznám a pofonfát.És még mennydörögne is.


Elég az hozzá, hogy máris éberen olvastam el a címlapsztorit, ami tudtunkra adja, vagy inkább megerősíti, ami sok New York-i sztereotípia egyik alappillére, mint a rizsevés a kínainak, hogy a nyújorkiak bunkók. Mi több, olyan ranglistát állít fel, ahol mi szerepelünk élen, a hegy tetején, messzi magasan mindenkitől elhúzva. Mondom, bunkó anyád! Nézem, ki állította fel ezt a toplistát, s hát a turisták. Ugyanott, a másik cikkben egy másik statisztika, hogy a túristák legkedveltebb úticéljai élén - láss csodát: New York szerepel. Akkor itt valaki félrebeszél, vagy a túristák házhoz jönnek a lófaszért, amennyiben jól értelmezem. Eszembejut, napjában milyen sűrűn vagyok „bunkó”, „seggfej” és hasonló fennkölt jelzős nyújorki. Az amerikai turista ugyanis eleve (a hülyeségekkel) felvértezve érkezik oda, és őt már olyanok, akik csak tévésorozatokból ismerik New Yorkot alaposan felkészítették a kemény város, türelmetlen szemétségére. Amire hozzámszól, már ő az antiszociális kismalac, és azt mondja, csesszem meg a létrámat, jó?... Pedig tudhatnák, s aki nem így közelít a témához, az meg is tapasztalhatja, hogy a nyújorki, ha megkérdezed tőle, merre van a huszonhatodik utca, nem azt feleli, hogy rögtön a huszonötödik utca mellett, bár igaz lenne, és kézenfekvő, hanem az a nyújorki igenis abbahagyja a verekedést, a lövöldözést is, odalép, leporolja „I (szív) This Fuckin Fuck City” feliratú elnyúlt nyakú pólóját, és elmagyarázza, hanyadik saroknál kell letérni majd balra, a hotdogárustól számított első kanyar mögött az utca túloldalán a kilencedik kereszteződés után a Starbuckstól egy hajításnyira. A másik Starbucksnál.


„A New York-iak nem jobbak, mint mások. Csak úgy öltöznek.” Ezt ma olvastam. Igaz, semmi köze ahhoz, amiről szó van, csak eszembe jutott.


Másrészről teljesen nyilvánvaló, hogy az, aki visítva rohangál letolt gatyával a Times Square-en, körbehugyozza a Central Parkot, vagy elegánsan végigokádja a metrót hajnalban, és tüntetés ürügyén elfoglalja, és besátrazza az ikertornyok áldozatai tiszteletére fenntartott hangulatos kis emlékparkot, az nem a nyújorki. Mert nyújorki is kétféle van: az adófizető, és a feketemunkás. Aki itt él, és akinek a jövedelme majdnem felét havonta legombolják sarcokba, és aki a szövetségi adón túl, azért is adóz, mert ebben a városban lakik, és azért is, mert ebben az államban él, amit valahogy úgy rajzoltak meg, hogy az a heves érzés támad az emberben, csakis amiatt nyúlik be ez a csücske az öbölbe, hogy New York City ne New Jersey-hez vagy Connecticuthoz tartoztassék,ez a nyújorki nemigen fog a saját levesébe beleköpködni. Sok túristának azonban mintha éppen itt menne el az esze, és múlna el a vele hozott jómodora.


Ezek a jóravaló New York-látogatók arról is sziklaszilárdan meg vannak győződve, még mielőtt ideérkeznének, hogy a nyújorkiak sietősek, türelmetlenek, és minden valószínűség szerint, emiatt barátságtalanok. Pedig idestova másfél évtizedes nyújorkismeretem birtokában teljes meggyőződéssel állíthatom, hogy aligha van a nyújorkinál ráérősebb nagyvárosi lény a világon. Egy olyan, akinek legkevesebb másfél órájába kerül bárhova is eljutni, semmiképp nem lehet türelmetlen. Legfeljebb a hülyeséggel szemben. Bár ennek is van két oldala. Hisz hülyeségből is annyi befolyik ebbe a városba, hogy jobbára inkább belefásul a nép abba is.


Ilyesforma gondolataimba vagyok elmélyedve ebédszünetem idején a repülőtér folyosólyán lépkedve. Egy már távolról is bűbájos balfék csörtet elém, és miután keresztül taszítja a poggyászkocsit a jobblábamon, minden előzetes nélkül odabüffent:


- 617
- Mi 617? - kérdem.
- A járat. 617. 
- Értem. Mi a kérdése, uram?
- Hol van?


Kedvem lenne vidáman azt felelni: ha járat, akkor nagy valószínűség szerint a kifutópályán lesz, vagy a levegőben, de nem tehetem, így próbálom kibogozni, mit is akarhat a nyájas ismeretlen, hogy mihamarabb túl legyünk ezen az egymással való kalandon.
- Érkező vagy induló?
- Hát, érkező. Persze, hogy érkező. Most szálltam le.


Kedvem lenne vidáman azt felelni: ha most szállt le, akkor teljesen bizonyos vagyok benne, hogy ön a legmegfelelőbb ember, aki velünk megoszthatná, hol is van az az érkező, avagy már - a jelek szerint - beérkezett járat. De nem tehetem. Így kérdezek:
- Ó, ha jól sejtem, ön a futószalagot keresi, ahová a poggyásza érkezik.
- Azt hát - ugat vissza ingerülten a kedves utas, akinek változatlanul segítségére szeretnék lenni. Ehhez azonban meg kellene tudnunk, melyik cég járatával érkezett. A reptéren ugyan faltól-falig (értsd: óriási) feliratokkal ki van írva minden futószalag főlé, melyik társaság járatairól érkeznek a poggyászok, de ha ez nem elég támpont, az ember készségesen bevállal egy-egy eligazítást. Mi mással is üthetné el a pár perc szabadidejét...
- Nos, mivel érkezett, uram? - érdeklődöm.
- Repülővel. Mégis mit gondolt?... - förmed rám egyre agresszívabban.
- Már, hogy melyik légitársasággal...?
- Tudja mit?! - fakad ki. Csókolja meg maga a seggem! Maga, szarházi kekeckedő! Látszik, hogy New Yorkban vagyok, a jó Isten segítsen meg, mihamarabb húzzak el innen. Maguk meg is érdemelték szeptember 11-ét! Magát pedig fel fogom jelenteni a feletteseinél. Bunkó nyújorki! Nehogy bepereljem a szemtelenkedéseiért! - üvölti, és a ballábamon keresztül taszítva a poggyászkocsit, faképnél hagy az ilyen-olyan gondolataimmal.


New York, 2012. február 6.

2012. február 3., péntek

Új év - így is, úgy is

Két videót is összeállítottam képeimből az új év alkalmából. 


Az első: Évvégi bolyongás New Yorkban (Times Square-mentesen). Zene/Music: Neoton Família - Újév (Hungaroton/Profil).






A második: A Sárkány Éve, vagyis a Kínai Újév, amely nemrég zajlott le. Ebben azt a képsort látni, aminek képeit decemberben és januárban fotóztam a Chinatownban. Nem hagytam ki párat azok közül sem, amik anyu látogatásakor készültek...






2012. január 24., kedd

El fogsz aludni, Ciliiii


Még nem értünk egészen a Béke térre a 14-es villamosról leszállva, amikor a sárgásan megvilágított templom felől Cilike bukkant fel zaklatottan lépegetve, batyuval a hátán. A szürke cica most sem volt barátságosabb, mint ahogy azt az évek során tőle megszokhattuk. Sőt, ezúttal valami extra feszültség komor árnyéka is barázdálta pofáját. 


Cili mindig azt a hatást keltette, hogy bal manccsal ébredt, hogy örökösen rosszkedvű és mindenkivel szemben gyanakvó. Talán az is közrejátszott ebben, hogy egész fiatalon ivartalanítva lett. Mondtam is unokatestvéremnek, hogy igencsak nagyfokú igazságtalanság kipakolni a macskát még mielőtt legalább megérezhette volna a szerelmi élet nagyszerű csodáit. Móni azonban azt tartotta igazságtalannak, hogy tüzelni hagyja a szürke állatot olyan körülmények közt, hogy az első alkalommal akkor mehetett ki a szabad levegőre – tíz év után, amikor nagynéném a mostani új lakás erkélyére kiment cigarettázni, és utána osont. Az ezt megelőző majdnem egy évtizedet Cilike a lakásban töltötte anélkül, hogy fontosabb érzés hatalmába kerítette volna, mint az, hogy éhes, vagy engem utál. Azt figyeltük meg ugyanis, hogy valami titokzatos oknál fogva fúj rám, és fura módon idegbeteggé lesz a jelenlétemben. Móni azt is sejteni vélte, hogy a macska figyeli az aurámat, és valami olyan mérhetetlen rosszat lát benne, hogy attól megvadul. Azon pedig cseppet sem rökönyödött meg senki sem, hogy a jelenlétemben bárki is idegbeteg lesz. Még ha a macskáról van is szó. 


Cili amúgy sem volt cseppet sem olyan, mint egyéb rendes macskák, kedvenc időtöltése volt a mosdókagylóba tanyázni, miközben a rosszul záró csapból csepegtette a vizet a bundájára. És imádott a fürdőszobában tenni-venni, ha valaki éppen a dolgát végezte. Ez kicsit olyan volt, mint az én egykori barátom, Zoli, aki mindig behívott egy-két embert magával, valahányszor bevonult a vécére.


- Hova-hova, Cilike?
- Elegem van belőletek! Meg a famíliátokból is. Disszidálok.
- Talán inkább dezertálsz, Cili...
- Az kevés: világgá megyek. Kapjátok be mind!
Utóbbit úgy mondta, mintha nagyobb kárunk származna a távozása nyomán. 


Ezen a tablón röhögtük könnyesre magunkat Lacival a 196-os buszon hazafelé menet Móniéktól. És akkor Lacikának megígértem, hogy ezt az általunk ilyetén módon, mondatonként és képenként kitalált és összerakott sztorit a szürke cicáról majdan megemlítem egyik New York-i levelemben.


Aznap este ugyanis látogatásunk során kedves rokonaimnál teljesen egyértelművé vált, hogy Cilike hamarosan annyira besokall, hogy fogja magát és egyszerűen odébbáll.


- Ennél a kinti világban sem lehet rosszabb – morfondírozott a szürke cica magában abból kiindulva, amit a nagynénémmel az erkélyen eltöltött unalmas délutánokon tapasztalni vélt. Sosem volt megfeszített életrendje és a stressz is messze elkerülte Móni kényeztetése mellett, mégis folyton hadban állt a világgal, de most, hogy új lakásba költöztek, még egy gyermeket is szültek neki ide mindennek a tetejébe, elveszítette sokfajta privilégiumát. Arról nem beszélve, hogy a hiperaktív kislány már egyévesen is olyan ügyesen fut, hogy Cilinek nem maradt semmi nyugalma az életben, csak ha netán a bébi elaludt. Akkor csend borul a házra és a családi körre, Cilike meg békében elnyúlhat a fűtőtest előtti nyúlszőrbunda ágyelőn. El is szenderedett, de csak félig csukott szemmel, mert az azért nyugtalanította, hogy engem még ott tudott a kanapén. Jobban örült volna, ha elpusztulok onnan, vagy kóbor kutyák marcangolnak szét – bár arról csak sejtései voltak, valahol olvasott róla vagy a tévében látta, de nem tudta, pontosan milyenek is lehetnek a kóbor kutyák.


A korábban dagadt szürkecica most nyúzott és lesoványodott volt a sok futkorászástól, amit a virgonc baba miatt kellett életébe beiktatnia, hacsak nem akarta, hogy a gyermek farkánál fogva törölje fel vele a lakást, vagy tetőtől talpig bekenje karamellás pudinggal. Dorombolni is elfelejtett, úgy szendergett a puha tertítőn résnyire nyitott szemmel, whiskászos televziós kanapékkal álmodva, amikor fölé hajoltam hörögve:


- Ciliiiiiiiiiiii! El fogsz aludni, Ciliiiiiiiiiii!... – és hipnotizálásra két ujjam a szeme elé tartottam.
- Hülye anyád! Hogy dögölnél meg! – olvastam ki a szeméből – Ez a nagy állat se normális. Nem elég nekem itt ez a mizéria, még ez is idejön nekem a bazári majmot játszani...


Cili pár pillanatig kimérten bámult hol az ujjamra, hol a szemembe, és sajnált. De legfőképpen önmagát sajnálta. Majd felállt, és maga elé morogva elsomfordált.


Ezen a kis minapi epizódon mulattam magamban, miközben leszaladtam a szomszédos szupermarketbe. Ott még egyéb érdekes dolgok is eszembe jutottak, mint például az, hogy friss piros retket miért importálhat Amerika egyenesen Dániából, hiszen sehol nem olvastam róla, hogy Dánia nagy pirosretek termesztő ország lenne. És ha nekem húsz órát kell utaznom otthonról hazafelé, akkor vajon a dán pirosretek mivel közlekedhet, és mit is takar a friss jelző ennek tükrében.


A legjobban azonban a franzella dobott fel, amit vekninek szoktak emlegetni kultúremberek és bagettnek a sznobok. Akkora volt... ! Egyméteres! Mondom, kerek egy méteres. Úgy megörültem, hogy nem kell akciós kétfranzellás csomagot keresnem, hanem megveszek egy méter kenyeret, és egy ideig rendben leszek.


A kasszánál a pénztáros szokásos megjegyzését könyveltem el a hitelkártyámon látható meglehetősen jóképű fotómmal kapcsolatosan, miközben a vásárfiát csomagoló bácsi spanyolul kérdést intézett felém a franzellát lóbálva. Mondom, azt hagyhatja nyugodtan becsomagolatlanul, csak a maga papírjában, azt a kezemben viszem. 


- Az öreg azt kérdi, hajtogassa-e össze, vagy úgy viszi? – tolmácsolt a kasszásnő.
- Mit?
- Hát, a kenyeret.


Mire odafordultam, az öreg négybe hajtotta a veknit, és vidáman szalutált. Tiltakozni kezdtem, mire kibontotta, és teljes hosszában helyezte el a szatyorban, ami éppen a feléig ért. Ezért a tetejére ráhúzott még két zacskót, majd elégedetten hozzátette:


- ...Ha maga így szereti...




New York, 2012. január 23.

2011. december 11., vasárnap

A perzsaszerű bozontos cica meg a világválság


Egy másik útvonalon jöttem haza. Ez azt feltételezi, hogy a Sohóból sétálnom kell pár keresztutcát. Amint jövök a hirhedt Boweryn keresztül, egyszer csak rámront egy cica. A Bowery egy sugárútszerű utca, ami "környékké" nőtte magát. Aki olvasott a New York-i gengekről, bandaharcokról, ott sokszor emlegetik a Boweryt, ez lényegében az olasz negyed s a kínai metszéspontja, ma már bulis zóna jobbára, pubokkal, kocsmákkal, de még megmaradtak a családi kisboltok is sok helyütt, a meghatározhatatlan profilú kínai szatócsboltok vagy az otthoni vasutas restikre emlékeztető manapság divatos direkte lepukkant kávéházak - szóval megvan a maga hangulata. S hát, persze, egy perzsa cica bozontos bundával mennyire jól el van egy ilyen környéken. Bátran és büszkén vonult fel, bekukkantott egy csavarboltba, majd onnan visszasietett a laundriba, ahonnan eredetileg kijött. A mosógépek előtt középre leült, mintha azt figyelné, kellőképpen dolgozik-e mind, bár kicsit utálta a nyirkos padlót. Épp akkor értem oda az ajtó elé, s megálltam. Le akartam a telefonommal fényképezni, és a fejét hátrafordította, mintha érezné, s mint aki ismerőst lát, felpattan, és minyákolva odasiet:

- Hé!!! Mi van veled, öreg, na téged aztán nem nagyon lehet látni, mi a pálya?....

Nem is tudtam, ennyi kérdésre mit lehet válaszolni egy perzsaszerű bundába öltözött bozontos cicának, aki a Boweryn löhőköl, így tehát olyan Bowery-i bulis gengmacska lehet, aki finomnak néz ugyan ki, de a csikket a másik cica farkával vagy mancsával oltja el. Leparoláztunk, párszor odadörgölőzött. Egy mexikói fickó állt keresztbetett lábakkal egy ládaoszlopnak és egyéb lomoknak támaszkodva az ajtóban. Kérdem, az övé-e. Unottan biccent, igen.


Nah, nem voltál meggyőző, Gomez, gondoltam. Ezek mindig olyan búvalbéleltek, mintha egész Mexikó nyomora rajtuk lenne. Bár talán az is közrejátszik, hogy én ugye ott fotózgattam, és ők a társával meg lehetséges, hogy nem épp valami keresztény cselekedet közepette voltak ott, hiszen egy kopott furgonba tuszakolt be a másik mindenféle dobozokat. A dobozok márpedig a Boweryben mindig valami gyanusat jelentenek.
Megfigyeltem, hogy ezek soha nem szövetkeznek sem indiaiakkal, sem kínaiakkal, oroszokkal meg pláne nem. Pedig hát, ilyesféle gyanús-dobozos üzletelések mennek ám testvéreink körében is. 


A perzsaszerű szürke bundát viselő bozontos cicától aztán búcsút véve tovább baktattam a Boweryn, és a reggeli újság címlaphíre járt az eszemben. Amikor hajnalban elolvastam, akkorát ugrottam a széken a metróban, hogy a szembenülő hajléktalan a következőnél le is szállt káromkodva, és örömömben majdnem megcsókoltam az alkoholbűzös nagyhasú télapót, aki a kocsi másik végében bóbiskolt egy eléggé át nem pihent éjszaka után.


“Kína felvirágzása a Chinatown hervadását okozza” - ez volt a szalagcím, és arról tudósítottak alatta egy cikkben minden álomittas újságolvasót, hogy a kínai gazdasági bumm következtében, megcsappant a New York-i kínaiak száma, és mind többen telepszenek vissza gyors pénzhezjutás reményében az őshazába. 


- Telepedjetek, csak telepedjetek. Oda, vissza! - motyogtam magamban, és hívtam is Lacika barátomat Budapesten, hogy az örömhírt vele is megosszam. Újpalotán barátom még a gulyáslevest is félretolta, és visszahúzta a pálinkásüveget, amit már odéb taszított, amikor nekifogott enni és a hagymát felszeletelte - könnyek közt - az esti babgulyáshoz. Szeretek neki örömet okozni, mert alapvetően, ugye, jó ember vagyok, na meg azért is, mert régi jóbarátok vagyunk, és ha megöregszünk - mert ejszen, mindkettőnkre vár még valami ilyesmi is -  együtt leszünk a Muppet Show páholyában, amint azt pelyhedző fiatalságunk idején megfogadtuk.


- Ne zokogj, Lacika! - vígasztaltam szipogó barátomat.
- Náthás vagyok, hülye! Meg a hagyma csípi a szememet.


Majd folytatta a mostanában örökösen visszatérő gondolatával:


- Kitör a háború mostmár. Mondom én neked. Hazamehetnek a rizsevők, és menjenek is csak minél hamarabb, de háború lesz, kedves barátom. Ezt a sok disznóságot már nem tűri el a világ a hátán. Én mondom neked.


Lacika elég rég ilyen profetikus szellemben nyilatkozik a közeljövőben ránkrontó háborúkról, a svájci frank meg az euró miatti zavargásokról. 


- Azt hittem, jobban örülsz majd a hírnek...
- Örülök, hát. Hogy a viharba ne örülnék! Csak nehéz elhinnem.
- És még egy bűbájos cicával is megismerkedtem az előbb!
- Hány lába volt?
- Négy.
- Akkor leszarom - folytatta a magasröptű társalgást barátom - Te mindig összeszedsz valami macskát, ez hihetetlen.
- Találkoztunk. A Boweryn.
- Akkor is leszarom. Ami meg a kínaiakat illeti, ha hazamennek, már az is egy fokkal jobb, de az a baj, hogy ezek ott is vidáman tudnak szaporodni. Megjósolták már rég a  sárga veszedelmet, hát ez az. Csak az Ázsia Centert hagyják még meg egy darabig, mert ott olcsóbb a tusfürdő meg a vécépapír.


Elképzeltem, ahogy az ablak előtt állva, kifelé bámul. Az ablaka Budára néz.


- Egyszer úgyis ott fogok én lakni...


Az ablak előtt állok, kifelé bámulok.  Az ablakom Manhattan belvárosára néz.


- Én már itt lakom... És ennyi.


És ennyi.


New York, 2011. december 10.

2011. november 22., kedd

Helló, Liza!


Egy napsütéssel megbolondított délelőtt az Upper East Side-on (vagy bárhol máshol Manhattanben) majdnem olyan lélekmelengető és kikapcsoló élmény, mint egy csésze gőzölgő kávé. Amit az ember megvehet a kávéházban, s ha akarja, kitanyázik a kávéház elé a teraszra, ha netán a sosem nyugvó manhattani szél piszkálódna vele, akkor belülre, a kirakatba, vagy egyszerűen elsétálhat vele, hogy a kirakatokat bámulva a sugárúton, csendesen kortyolgassa, hacsak valaki annyira bele nem szalad, hogy végigöntse az átmeneti kabátkáján. A Lexingtonra ilyenkor csak egyik oldalt vetül árnyék, és a Chrysler épülete kandikál rá a belvárosból. A fényfürdőben elalélt emberek ülnek emitt-amott, járdaszegélyen, metrólejárat korlátján vagy szökőkút káván, és fánkot majszolnak vagy sajtos bégelt, ami jobbára vastag és puha kerek perecre emlékeztet, és New York egyik nevezetessége. Távoli államokból érkező túristák sokszor külön táskát hoznak arra, hogy bégellel megtömve térhessenek haza. Többet ér az minden I Love New York szuvenírnél!
Eszik a fánkot, harapják a bégelt és nagyokat kortyolnak a kávéból. Ennél már csak a juharszirupos pánkó, a penkék a jellegzetesebb New York-i reggeli. Ha a Lexingtonról a Park Avenue elit rezidenciái közt átslisszolunk a Fifth Avenue felé haladva a Madisonra, ott már teljesen más hangulat, a divat világa vár. Talán az összes közül a legkevésbé érdekel, hogy mennyire divat manapság zokni nélkül sokezer dolláros férfiöltönyt hordani méregdrága hosszúorrú, a lábadnál legalább 3 számmal nagyobb fekete bőrcipőben, vagy hogyan lehet „kreálni” függönyhulladékokból falatnyi és méregdrága dizájner kollekciókat, amit Queensben az indiai boltban pár dollárért is megkap az ember. Élvezem viszont bámulni a régi korokat idéző öregasszonyokat fel-alá sétálni esetenként nagy kalapban, szép ruhákban, azokra az időkre emlékeztetve, amikor még a sikk és stílus volt a mérvadó New Yorkban. Az Upper East Side még őriz valamit ebből a mind jobban megkopott eleganciából. Én pedig mindig irigykedtem kicsit ezekre az öregasszonyokra, amiért nekik megadatik szabadidejükben reggel csak lesétálni a Madisonon megfürdőzve a délelőtti napsütésben, és szemmel láthatóan gondtalanul. Sok-sok évvel ezelőtt egy tőlem teljesen elszigetelt, távoli világnak láttam ezt. Még akkor is izgatóan idegennek tűnt ez a manhattani reggeli csavargás, amikor már itt éltem, és ha alkalmam adatott, Queensből korán bejöttem, hogy jusson nekem is a délelőtti napfürdőből a nagyvárosi életben. Amikor már az ember Manhattanben él, sokkal praktikusabban gondolkodik minderről, ennek ellenére, nekem megmaradt élménynek minden séta. És éppen ezért ma is irígykedem, amikor az őszi napsütés reggelén a Madisonon felfelé haladva szembejön velem egy idős asszony. Gondolom, nyugdíjas lehet. Amíg a férje élt, jobban mentek a dolgok, de mostmár csak a meglévő, az évtizedek során összehozott vagyont éli fel csendes mindennapisággal. Lehet, hogy még mindig kijár ebédelni és vacsorázni is, sőt, a színházba, klubokba is eljár a barátnőivel, de semmi esetre sem olyan már az egész, mint amikor drága estélyekre, címeres klubokba, fejedelmi összejövetelekre voltak hivatalosak a megboldogult férjjel, Charlie-val. Vagy  Kenneth-tel. Ezeket képzelem az asszony köré. Szeretek az emberekről fantáziálni, elképzelni, honnan jönnek, milyen az otthonuk, miről szól az életük. Kicsi, apró termetű asszony. Fekete, sportos, a csinos lábaira feszülő kissé csillogó nadrágot visel. Sietős, de előkelő a járása, kicsit olyan mégis, mintha ideges lenne, mintha épp most késne el valahonnan. Sötét színű a háromnegyedes kabátja, alatta - a New York-i viseletre oly jellemző - fekete csuklyás pulóver, aminek csuklyája a kabáton kívül áll készenlétben, ha netán eleredne az eső vagy feltámadna a szeszélyes szél. Nincs sok smink az arcán, csak tűzpiros rúzs, némi púder, nagy bogárszemei maguktól is annyira szépek, hogy felhívják a figyelmet magukra. Felhívnák, ha a homlokába húzott baseball-sapka simlédere el nem takarná arcának a vonásait. Olyan kis egyszerű, hogy egy New York-i Piafnak is nyugodtan beállhatna. Meg-megáll a kirakatok előtt, és a kollekcióruhákban gyönyörködik. Nem érzékenyül el tőlük. Szigorúan fürkészi őket, mint egy minőségellenőr, és megy is tovább. Mintha valamit dohogna is magában. Ha valami sztár lenne, akkor nagy fekete napszemüveget viselne, gondoltam. És eszembejut, hogy épp a napokban mondta valaki, hogy a nagyvárosban élő sztárok leghitelesebb inkognitómestere Liza Minnelli. Azt meséli ez a drága asszony, annak idején Marilyn tanította meg a stikára. Valamelyik színház felé igyekeztek fényes nappal a Broadway zsúfolt szakaszán, a Times Square környékén. Liza akkor még nem volt annyira ismert, mint Monroe, és megdöbbenten látta, senki sem fotózza, senki nem szedi szét a sztárt, amint az utcán sietős léptekkel kapkodják lábukat a délelőtti próbára. 


- Csakis rajtad függ, hogyan közelítenek hozzád... - magyarázta Monroe. És egy mozdulattal lecsúsztatta platinaszínű hajáról a nagy fejkendőt, feltette napszemüvegét, kihúzta magát, vállait megemelte és villantóan elmosolyodott:
- Na, most figyelj! ... - és pillanatokon belül fotósok hada és aláírásgyűjtők csapata rohant oda.
Amikor beértek a színházba, nevetve magyarázta az ifjú kolléganőnek, aki nagyra kerekedett szemekkel figyelte, hogy amennyiben nem akarod, hogy felismerjenek, nem fognak felismerni.


- Nézz a magad dolgai után, igyekezz, lépkedj sietősen, céltudatosan, ne akarj kihívó lenni. Senki sem fog New York legforgalmasabb utcáján sem utadba állni.


Liza megtanulta ezt, nagyon jól tudatába véste. Nem tudna egyébként nyugodtan New Yorkban élni, amihez legalább annyira hozzátartozik, mint Woody Allen. Vagy az Empire State Building.  Ha tehát apró termetű asszonyt látsz lefelé igyekezni a Madison Avenue-n valahol az Upper East Side-on, piros rúzzsal az ajkain, szemébe húzott baseball sapkában, sietős tipegő léptekkel, sportosan haladva feszes nadrágban csinos lábakkal, akkor nagy valószínűséggel éppen Liza Minnellit látod.


Ezek jártak keresztül az agyamon, miközben közel értem a kirakatböngésző asszonyhoz. Derültem magamban, milyen lenne, ha épp ezen a napos délelőttön futnék össze Minnellivel a Madisonon. Jót szórakoztam ezen magamban, és hogy megtetézzem, gondoltam, megviccelem az öregasszonyt, kizökkentem a kirakatvásárlásból egy pillanatra. Ráköszöntem:


- Helló, Liza! - s mentem volna is tovább. De ekkor egy ismerős hang szólalt meg rekedtesen:
- Hé! 
Lekapta fejéről a simlis sapkát és rám mosolygott.


- Helló, drágám!


Nem tudom, mennyi ideig állhattam ott kővé dermedve, de lehet, csak a pillanat tűnt soknak. Miss Minnelli visszaigazgatta fekete hajtincseit a baseball sapka alá, és így szólt suttogva:


- Elnézést, nekem mennem kell! - és sietős léptekkel eltipegett, mígnem belevegyült a sugárút őszi verőfényébe.


New York, 2011. november 22.