Hogyan lettem légiutaskísérő (2)

2. Papír arról, hogy jó vagyok

Legalább tizenöt évig nem történt aztán semmi ebben az ügyben, ami nem jelenti azt, hogy elmúlt a sóvárgásom a magasban sikló gépek után, csak hogy abban az egészségtelen szakmai közegben vergődtem, ahol semmiféle haladást nem néztek jó szemmel. S ha meg akartam tartani az állásomat a légitársaságnál, meg kellett fogadnom, hogy nem fontolgatom a továbbtanulást sem - mert ezzel kényelmetlen helyzetbe hoznám akkori feletteseimet. Cégen belüli előmenetelre még ennyire sem volt szabad gondolni. Másrészről meg ott volt a másik beteges dolog, amit adott pillanatban annyira elhittem, hogy harminc évesen  ikegve sírtam a tiszteletemre rendezett sörpartin a Jágerben, amiért megöregedtem. Az elképzelés mai napig nem sokat változott és a trend sem, hogy ha valaki harmincat betöltött, és addig nem lelte meg a helyét, akkor azt követően erre nem is lesz alkalma. Harmincötön túl pedig szakmailag le is írják az embert, ha addig nem vergődi magát pozícióba. S én meg azt éreztem, sehol sem vagyok, ráadásul onnan a seholból még haladni sem lehetett semerre, mert, mint a csiriz tapadt körbe rám. Ezt a hülye felfogást mai napig nem lehetett teljesen kiirtani odahaza és nagyon sok helyen másutt sem, ami generációk tragédiáját okozta s vonja maga után eztán is. A csiriz meg kezdett megkötni, amikor - bosszúból talán - felbuktattak, és feltételekhez kötött igazgatói kinevezést kaptam a légitársaság helyi képviseletén. Annyira nem érdekelt a kinevezés, hogy a feltételek pláne nem tudtak mérvadóan bármit is befolyásolni az életemben.  Milyen fura, hogy épp arról beszélek, mennyire lehetetlen előbbre lépni, s ugyanakkor panaszom van az előléptetésemre. És a sorsomon kívül állók nem értik ezt, kétféleképpen dobozoltak be ezt követően: vagy azt hitték, valamiben hazudom, mások meg azt, hogy elkapott a gépszíj és kompromisszumra jutottam a kényelmesebb - és a nyájas szemlélődőnek csillogóbbnak tűnő - életért cserébe. Egyik sem volt igaz, a kompromisszumra meg nem hogy képes, de alkalmas sem voltam. Egy politikailag diktált közegben azt éreztem, meghaltam, de ha nem, akkor is eltemettek, vagy arra készülnek. Ezért éreztem, hogy engem nem kineveztek, hanem ide buktattak. Innen könnyebben lehet zuhanni, míg szakmámban nem hogy nem tudtak kivetnivalót találni, hanem véletlenül mindenféle elismerésekre és hivatalos diplomákra szert tehettem. Papírom volt róla, hogy jó vagyok. És hát a papír! Az itten, kérem, az atyaúristen...És a véletlenek olyan primitívek és filmszerűek voltak, hogy nem győzök hálát adni a sorsnak és annak, hogy a gőg, a butaság és a lustaság együttesen olyan nagyszerű reakciót produkál bizonyos emberek személyiségében, hogy amikor legrosszabbat akarják, akkor teszik a legjobbat. Lényegében kinyitották nekem az ajtót, és betessékeltek egy kiképzésre, amiről kiderült, hogy életem egyik nagy dobása. Nem amiatt, amit ott tanultam. A tanulást magamban ejtettem meg kicsivel előtte s aztán sok éven keresztül. Hanem a papir miatt, amit imént említettem. Európa papír fétisben szenved. Papir kell mindenhez. Senkit nem érdekel a gyakorlati tudásod, az értékeid, a képességeid, ha erről nincs papírod. Nekem nem volt időm papírok után járni. Olyan intenzív és kerek volt az életem, annyi mindent csináltam, és olyan nagyszerű emberekkel hozott össze a sors... és - még
egyszer - olyan szerencsés voltam, hogy nem a papírok határozták meg a karrieremet, legfennebb csak megerősítettek. Akkor azonban a papír a zsebembe került, és a másik hozadéka is a zsebembe került annak az ölembe hullott kiképzésnek: fontos névjegykártyák. Azokban az években még elmondhatatlan ajtókopogtató volt egy névkártya. 

Utólag be kell vallanom, hogy soha nem kopogtattam egyik névkártyámmal sem sehova. Tetszik nekem az a gondolat, amit egy önéletrajzi könyvben olvastam, hogy „én a hatalomból csak a hatalom lehetőségeiben rejlő gesztusokat szeretem” (Acsay Judit: Hogyan készül a popmenedzser?). S ez így is van. Nem kegyeket kerestem, hanem lebratyiztam azokkal az emberekkel. Ma már sokkal eleváltabb megfogalmazásokat használna az ember, de én még a kilencvenes éveknél tartok, ahol  a bratyizás nagyon is helyénvaló volt. Amint említettem, a diploma meg a zsebembe került, s amikor kiderült, mekkora értékkel bír, felettesem rám szólt, azonnal tegyem el jó mélyre, s elő ne merjem venni, amig ő nem szól. Nem is nagyon szólt. Szó nélkül lépett le, s ebben a szerencsétlen helyzetben löktek engem a pozícióba, legyek szem előtt, és könnyen (el)mozdítható.

Akkor már tudtam, hogy az irodai munkát nem nekem találták ki, még akkor sem, ha kényelmesebb szék jár a funkcióhoz és két telefon, egy fehér és egy piros. Utóbbi narancssárga volt, de milyen jól hangzik, ha azt mondom, piros...

Akkoriban már kacérkodtam New Yorkkal. Véletlenül és ismét csak a szerencsémnek köszönhetően akadtunk a TAROM nagy vörös tengerében egymásra Liviával, aki ajándékba adta nekem New Yorkot. Meggyőzött róla, hogy én oda akarok menni megnézni, s amikor odamentem, megmutogatta nekem, majd magamra hagyott, s nem is vettem észre, beleült a bogár a fülembe. És soha nyugtom nem lett aztán. Úgy ingáztam a kontinensek között, hogy a New York bogár mellett a repülni vágyás bogara is erősebben rám telepedett. Ugyanakkor volt egy nagy bajom is. Éreztem, hogy megfulladok az irodámban. Livia már rég nem volt New Yorkban, én még akkor is odaszaladtam, és ott kuporogtam egy brooklyni albérlet idiótán berendezett szobájában egy idióta lakótárssal, aki anélkül is kellőképpen gusztustalan volt, hogy alsónadrágban grasszálna fel-alá a házban. Odaszaladtam, és nem akartam soha többet visszamenni az irodába. Egy nap megkérdezte tőlem egy fontos ember, barátilag - ezt mondta - és csakis az én érdekembe provokált  jó szándékkal, ugyan biza miért nem veszem fontolóra belépni az akkori (vagy mindenkori?) kormánypártba.

- Sokkal egyszerűbb lenne minden. És az életed is jobbra fordulna... - tette hozzá vigyorogva, s az ajánlattal, hogy ezt jól gondoljam végig, magamra is hagyott. Sokszor találkoztunk még, de soha többet ez a téma nem került terítékre.

Amikor a légitársaságnak benyújtottam a fel -(vagy le)mondásomat, noha azt éreztem, szabad lettem, bizonyossá vált számomra, hogy örökre szakítottam New Yorkkal és a repüléssel is ezzel a huszárvágással. De azzal is tisztában voltam, hogy különben nem éltem volna túl.

Helsinki, október 8.

Hogyan lettem légiutaskísérő...

1. Gina tánti elintézi

Nehezen. Ha gyorsan szeretném summázni azt a jónéhány történetet, ami ezzel kapcsolatban még eszembe jut annyi idő távlatól, és amit feleslegesen nem is szeretnék egyáltalán eldramatizálni, csupán tényszerűen feltárni az emlékezetemet frissen tartva ezáltal, akkor csak ennyit mondanék, nehezen. Legalábbis nem volt egyszerű. Igaz, senki sem állította hogy az lesz. Én pedig - anélkül, hogy mártírmázba merengetném magam - teljesen belenyugodtam, hogy vannak lények a világon, akiknek minden egyszerűen adatik meg, s vannak mások, akiknek meg valami duplacsavar vagy henderbucka szükségeltetik ahhoz, hogy előbbre lépjenek. Valami miatt sok esetben ebbe a csoportba tartozónak érzem magam, ugyanakkor kétségtelen, és minden fórumon elismerem, hogy rendkívül szerencsés vagyok. Hogy csak a mázlim teszi, vagy az időzítés, esetleg a mind szilárdabb hitem abban, hogy ami velem megtörténik, vagy nem történik éppen meg úgy s akkor, amikor én akarom, az mind valamilyen oknál fogva alakul adott módon, nem tudom, s nem is fontos.

Első alkalommal talán huszonnégy évesen fordult meg komolyabban a fejemben ez a szakma. Arról, hogy mennyire fogalmam sem volt az igazi mibenlétéről, és hogy kifejezetten csak annyit tudtam róla, mint az átlagember, a későbbiekben részletesebben is szólok majd. 1994-et írtunk, és már harmadik éve dolgoztam légitársaságnál. Ez az a pillanat, amikor az ember kezdi elhinni magáról, hogy mindent tud a szakmáról. Főleg, ha beleszámítom gyermekkorom azon éveit is, amikor rajongva bicikliztem ki a város végébe meglesni a naponta kétszer felszálló repülőgépeket. Mindez együtt már elégséges tapasztalatnak tűnt ahhoz, hogy amikor Gina tánti, a TAROM könyvelésügyi revizorja, és kellőképpen bennfentese a légitársaság bugyrainak, eljött kontrollba Szatmárra, és kiülhettem vele a központi parkba egyik este, hogy a város ódon és újabb szépségeit megtekinthessük békésen pihegve és enyelegve egy padon, felhozzam neki a témát. Ilyesféle dolgokat az ember nem feszegethetett szabadon akármikor s akárkivel. Egyrészt, mert senkiben nem szabad megbízni, másrészt mert akár az állásodba is kerülhetett, ha netán - akár cégen belüli - továbblépés gondolata megfogalmazódott benned. Gina tánti azonban valami miatt kedvelt engem, és hiszem, hogy nem csak mert olyan újdonságokat is megmutattam neki a padon ücsörögve, amilyennel ő még nem nagyon ment szembe tisztességes és ortodox hétköznapjai közepette, mint például a szatmári kurvák, akik estére rendesen kirajzottak a korzóra, mialatt mi az élet és a cég nagy dolgairól beszélgettünk. Amikor előálltam az ötletemmel, Gina mama felém fordult, és a szemembe nézett:

- Minek akarod te ezt? Nem vagy jól, ahol vagy?

Kicsit megszeppentem, és nem is emlékszem, mit válaszoltam, de semmiképp sem lehetett mérvadó. Megeredtem mondani, mintha vizsgán felelnék, s mintha ki kellene töltenem valami időt ezzel. És tényleg nem tudom, minek akartam én ezt. Akkor. Talán mert láttam egy-két akkori ismerősömet, akik egyik napról a másikra utaskísérők lettek, és számomra boldognak tűntek. Akkoriban jelentek meg a cégnél az első férfi légiutaskísérők, ez is egyik oka volt, hogy bennem is mocorogni kezdett az érdeklődés. Meg mert gyermekkorom óta imádtam repülni, és a repülőgépeket is. 
És talán ezzel volt a baj ez alatt a húsz év alatt. Az önkifejezéssel. Annyira zárkózott voltam - minden exhibicionistának tűnő megnyilvánulásom ellenére - világéletemben, hogy sohasem tudtam megfelelően.elmondani, ha akartam valamit, miért akarom. Aztán egy adott pillanatban Gina nem hagyta, hogy tovább magyarázzam az óhajomat, csak elővett egy szem savanyúcukorkát a ridiküljéből, s miközben kibontotta, biccentett:

- Ha akarod, szólhatok fenn a lányoknak... Én megkérdezem neked, mi a helyzet ezzel.

Akartam, persze, hogy akartam, és azt is tudtam, nem ingyen osztogatják ott fenn a kegyeket sem. Ez az állás márpedig elég nagy kegyekre tartott igényt. Hallottam olyan történetről is, hogy adott sztjuárdesz még évekkel azt követően is, hogy beprotezsálták a szakosztályra, minden egyes útjáról valami előre meghatározott „ajándékot” kellett, hogy beszerezzen jótevőinek. Megkértem Ginát, hogy teljesen őszintén mondjon el mindent, amit megtud. És úgy is lett. Egyik este felhívott, és színtelen hangon lényegében ismertette velem a tényeket. Azt éreztem a hangjából, teljesen elhatárolódik mindattól, amit mond, kifejezetten csak az általam kért információkat sorolja fel. Hozzá is tette, ő ennél többet nem tehet, az utat, amennyiben akarom, nekem kell megtalálnom.

Háromezerkétszáz német márka. Ez volt az összeg, amiért be lehet jutni a tanfolyamra. Akkoriban ezért akár három nyugati autót be lehetett volna hozni az országba, igaz, nekem egy sem volt. Keleti sem. És pénzem sem. Semennyi. És nem is úgy nézett ki, hogy, ha dolgozom egy munkahelyen, legyen az egy légitársaság irodája is, fogok majd pénzt keresni. Akkoriban körvonalazódott már, hogy letűntek azok az idők, amikor munkával annyi pénzt lehetett keresni, hogy az gyűljön is, ne pedig csak olvadjon bele a mindennapokba. Nem is tudom, mire számítottam, mert hogy arra nem, hogy szegény anyám képes lesz majd ebben támogatni, az biztos. Ő persze, mindent elkövetett volna, hogy egyenesben lásson végre valahol, de az összeg annyira mesebeli volt, hogy abba még bele sem nagyon akartam gondolni, amit még Gina hozzátett, miszerint bekerülni nem elég... A pénznek folynia kell azután is, licenszvizsgákra a különböző géptípusokra, aztán meg arra, hogy megfelelő járatokra is kapjak beosztást, és ne rohadjak meg valamelyik belföldi járat Antonov-24-esén. Hogy ez alatt pontosan mit kellett volna értenem, nem tudom mai napig sem, Gina pedig nem beszélt róla, semmiképp sem akart ebbe a kényes kenőpénzes dologba belefolyni, nyugdíjazásáig ő már békében és nyugalomban szeretett volna tenni-venni a cégen belül. Talán a majdani „ajándékokat” kellett volna ezalatt értenem mindazoknak, akik „életben tartanak”, azaz a jó járatokra felprotezsálnak, vagy valami egyéb. Lényegtelen. Gina pedig pontosan tudta, hogy nekem nincs pénzem. Hogy utánajárt, mindenképpen nagy segítség volt, még akkor is, ha abban a pillanatban nem így éltem meg. Annyi mindent nem úgy él meg az ember első löketre. Mára már megtanultam tisztelni és értékelni a sorsom döntéseit és eseményeit, mert ha visszatekintek kudarcaimra vagy azokra az esetekre, amiket én akként, illetve esetenként tragédiaként éltem meg, utóbb nyilvánvaló értelmet kapnak a jelen történéseinek és alakulásának tükrében.

Huszonnégy voltam. Úgy éreztem, erőm teljében, és fiatalságom - s talán szubjektív jóképűségem - egyik magaslatán. Valami miatt azonban a környezet és a világ, ami körbevett, betegesen azt sugallta, hogy az idő ellenem dolgozik, és amennyiben most nem sikerül lépnem, akkor soha többet sem. Ügyefogyottan mászkáltam az ég alatt aztán évekig, és álmodozva bámultam a kondenzcsíkot maguk után hagyó gépmadarakat odafenn, és olyan mesebelien távolinak tűnt még az is, hogy egy olyan csudamasinára én egyáltalán betehetem a lábam életem során. Legfőképpen, amikor Mamánál az udvarban hanyatt feküdtem a fűben, és belevesztem a gyep csendjébe és a gondolataim zajába.

Igaz, akkor sehova nem vágytam. Akkor ott volt nekem a Világ.

Helsinki, 2013, október 6.

Kalandtúra, angyalok és mesék

Négy év távolság után - még ha folyamatában szemtanúja is voltam a dolgok alakulásának az éves-féléves  hazalátogatásaim során - egyértelművé vált, hogy bármennyire is törekednék az ember a kapcsolatokat és barátságokat a régi, bevált szinten melegen tartani, valahol mindig megbicsaklik a dolog. És mind inkább így lesz. Nem mintha elhalványultak volna az érzések, de bele kellett nyugodnom, hogy nem csak nekem alakult más irányba az életem, hanem mindenki másnak. És noha szeretjük azt hinni, nem számít tér és idő, vannak aspektusai életünknek, ahol ez elkerülhetetlen falakat épít a világaink közé. Van, amin át tudunk még tekinteni egymáshoz, és minél szorosabb kötelék köt össze, annál könnyedebben vesszük az erre irányuló erőfeszítéseket. És van olyan, amin már nem tudunk átszólni a másikhoz, aki egykor nem csak a suttogásomat, hanem a gondolatomat is hallotta.

Napokig bolyongtam Szatmáron a hársillatú utcákon, verőfényben, a város romlását és szépülését lesve, régi hangulatok után kutatva, vagy kellemes nyárestéken, rácsodálkozva a város zajára vagy mély csendjére. Miközben azon töprengtem, hogyan fejthetném meg, mitől nem lelem a helyem, még akkor is, ha - a változásai ellenére - a hely olyan végtelen szeretettel ölel magára, hogy az a lelkemen is nyomot hagy. Próbáltam megfejteni, miért nem sikerül már a kirándulás a tóra és vidámságtól hangos esti úszás, miért nem kézenfekvő a cimborákkal a nagy beszélgetésbe fürdetett sörözés a nyári kertben, vagy csak egy közvetlen párbeszéd őszinte egymásra figyeléssel és érdeklődéssel.

Nem haladtam gondolataimmal előbbre, sőt, az sem segített, hogy titokban gyermekkorom mesepalotájába, a nagyanyám egykori udvarába beosontam a nyitott kapun át egy izzasztó délutánon. 

Hazamentem, és megkértem anyámat, csomagoljon oda hamubasült pogácsát, és engedjen el kicsit a világba. Nem a nagyba, ahonnan jöttem, hanem abba, ahol valaha jól éreztem magam. Rég látott arcokra, tájakra vágytam és mesékre. Egy arctalan világból jövök, szükségem van az bennem olykor eltompulóban levő árnyalatokra. Meg arra, hogy felrázzam magam a kánikulába petyhüdt szülőváros közömbösségéből. A felrázáshoz pedig a hazai tömegközlekedés tökéletes választásnak bizonyult. Ez egy olyan műfaj, amit odahaza már leírtak, és ha valahol megemlítettem, hogy én buszozva-vonatozva fogom elérni kedves tájaimat és drága embereimet, aggodalommal vegyes  furcsállkodást váltottam ki. Az útvonalat azokra építettem, akiket oly rég vágytam magamhoz ölelni, és valahogy kiestek a korábbi megszokott útvonalaimból. Elutazásom előtti este jelentettem be magam, és raktam fej-fej mellé az uticélokat, hogy egy szépen bebarangolható körutazás alakuljon ki. Menetrendszerűen és frissen érkeztem Kolozsvárra másnap reggel, ahol a délelőttöt csevegéssel terveztem tölteni a betervezett ebédig PLkével. PL az, aki, ha megkérdezed, hogy telik a napja, akkor kimerítő részletességgel meséli el az épp elköltött vagy készülő ebéd vagy vacsora minden egyes összetevőjét. Beleértve oregánót, majorannát és a pukkasztott cukkinit és 89 fokon párolt brokkolit is.

- Én is jól vagyok, köszönöm. Jól utaztam. Most pedig itt állok a buszállomáson, és valutabeváltót keresek.
- Minek az neked?
- Hogy lejem legyen. És például buszra ülhessek feléd menet.
- Gyere taxival...
Aztán, mikor tisztázódott, hogy bármihez csak román pénz kell, kisebb fejmosásban részesültem, amiért ezen nem gondolkodtam idejében. Hisz Romániában minden másnap egy nemzeti ünnep, ma például ortodox pünkösd valahanyadik napja van, és természetesen a bankok zárva tartanak. Tehát elsétálhatok esetleg a vasútállomásra, és ha elég szerencsés vagyok, a privát valutázó nem utazott el nyaralni és nem imádkozik épp valamelyik templomban.

- Remélem, ebédre ideérsz - tette hozzá dohogva.
- Azt én is - válaszoltam, főleg, hogy kora reggel volt.

PL az a féle ember, aki százharminchat fotóban mutatja meg az egyik bimbódzó rózsát a kertben, és negyvenhat fotóban meséli el, mit főzött a minap vendégségben barátainál. Minden más csak érintőlegesen és ideiglenesen hozza lázba, és tartja életben érdeklődését. Ennél lelkesebben csak a szomszéd bernáthegyi és husky kutyáiról szeret mesélni. Magam is megfordultam párszor a mákói csendes kis nagymami-házban, ahol jólesik az ivóvíz és a frissen főzött zöldpaszulyleves puha kenyérrel. Egyik alkalommal a Macsebbel és Manczyval vendégeskedtünk ott. És annyira jól lakattak bennünket kora reggel, hogy utána csak feküdni bírtunk a réten a domboldalon a falu felett mozdulatlanul  az eget bámulva és elégedetten sóhajtozva. Sokszor megkérem ma is PLkét, hogy ha Mákóban jár, menjen ki a dombra, és fotózza le a tájat, mintha ott lennék, és körbenéznék onnan. És a rét virágait, a szénakazlakat, a búzavirágot, a felhőket, és a templomtornyot is. Mindig nagy örömmel tesz eleget kívánságomnak.

Most is szívesebben henyéltem volna a mákói rusztikus idillben a kolozsvári panel helyett. De tudomásul vettem, minden rebellis szándékom ellenére, mindenből nem tudok kitörni, így a saját tér- és időkalitkámból sem. Arra a kevés időre pedig, ami rendelkezésünkre áll, a készülő ebéd mellett való széles társalgás teljesen elvonatkoztatott a helyszíntől. Jöttek-mentek a történetek, az élmények, az elmúlt évek és a jelen kapcsolódásai, közös ismerősök, el nem feledhető arcok, figurák.

Ebéd után turistáskodtunk kicsit Kolozsvárosban, hogy a beszélgetésfonal folytatásaképpen a Bulgakovban kössünk ki. Marci egy asztalnál tárgyalt sokféle emberrel, leginkább fiatalokkal. Amint meglátott, felugrott, megölelt és hellyel kínált, amíg teendőit megoldja. Furcsa volt Marcit vendéglősként látni, de ezerjó sztorijából már jól tudtam, hogy „van egy ilyen szakmája” is. Mint annyi minden más is. Marci a tipikus példája a „jéghátánis” embereknek. Ha egyszer valaki erről tanulmányt fog írni, mindenképpen ajánlani fogom neki, hogy valahol kutassa őt fel a teljesebb anyag érdekében. Marci Magyarországról eredetileg rádióalapítás feletti bábáskodás ürügyén bátortalankodott át Romániába. Leszámítva a kommunizmust követően tett benzincsempész és egyéb üzleti érdekeltségű utazásokat. Szatmáron kezdte, járt Székelyföldön is, de végülis Kolozsvárott ragadt tartósabban. Olyan otthonosan mozgott itt, hogy nem lehetett nem megkérdeznünk, hogyan értekezik mondjuk a beszállítókkal, mire vidáman válaszolta:

- Mutogatunk!

Marcival negyedik éve nem találkoztam. Akkor azzal engedett el, hogy mindenképpen írjak. Írjak sok levelet. Blogot! Az lesz a legjobb. S mondom, a  blog a frusztrált emberek fóruma. Majd, amikor beláttam, frusztrált lettem én is Amerikában, szívesen tettem eleget ennek a kérésnek, főleg, hogy nagyszerű támogatóm is került CséGé személyében e téren. Marci meg hallani akart mindenről, mint aki holnap készen áll arra, hogy ha kell, Peruba is elutazik mondjuk kürtőskalácsot árulni. New Yorkról, Amerikáról pedig itta a történeteket, mintha önmagát keresné a sorstörténetemben, amit dióhéjban felvázoltam két sör mellé az asztal fölött. Velem kacagott és könnyezett, és kivételesen, nem ő igyekezett történetekkel traktálni az asztaltársaságot. Csak figyelt. Sosem éreztem ekkora figyelmet részéről. Tudtam, hogy várja a találkozást. Amikor a semmiből előző nap felhívtam, és elváltoztatott hangon köszöntem rá késő este, előbb megszeppent:

- Ejdes jau főűmejrnökelvtás’ hogy teccen lenni?...
- Halló! Itt Illés Márton beszél...
- Csaukolom a lelkit direktorom!
- No, ne tessék viccelődni. Kivel van szerencsém...?

S ha mondtam, máris elhangzott, hogy „Eccsém, csezmeg, mindig beveszem ezt a főmérnökös maszlagot!” Túl a tréfálkozáson azonnal alkalmat találtunk a másnapi röpke találkozásra. S a találkozásnak csak az vetett véget, hogy a jól megtervezett kézről-kézre járásom újabb drága alakja bukkant fel a Bulgakov bejáratánál, hogy arra az estére kisajátítson magának. És én nagyon boldogan hagytam magam kézről-kézre is járni és kisajátítani is.

Bucc jól megemberesedett, amióta nem láttam. Igaz, szememben ugyannak a huszonéves diáknak az arca és vonásai elevenednek meg, ha látom, akit az idővonalunk egy korábbi szakaszán hozott életembe a sors. És ez az a sors, amelyik úgy rendezte, hogy sok-sok évet is el tudtunk tölteni anélkül, hogy lássuk egymást. Egyszer randevúztunk is. Ő hazafelé tartott Vásárhelyre Kolozsvárról és meg haza Szatmárra Csíkból. Tudtuk is, hol kell majd találkoznunk, és az éjszakában majd kiesett a szemünk Marosludasnál, nehogy elvétsük a találkát. De elvétettük, és ennek ellenére is a legmesésebb randijaink egyike volt ez. Leszámítva azt, amikor valóban találkoztunk is. Akkor meg úgy szorongattuk egymást a főutcán Kolozsvárott, mintha egyéb dolgunk sem lett volna az ezt megelőző években, mint erre az ölelésre várni, és kipirult arccal sztorikat mesélni egymásnak egy régi bérház gyéren berendezett albérletében.

Minden asztalhoz odaköszönt, minden asztalnál valami ismerőse, üzletfele, tanítványa vagy kollégája élvezte a nyáresti langymeleg mind hangosodó kerthelyiségét.
PL-től és Marcitól búcsúzva még nyújtanám az időt, bár tudom, nem tehetem, mégis megkérdem, hogy ne engem terheljen a felelőség az idő múlását illetően:

- Indulnunk kell?...
- Akkor indulunk, amikor akarod - mosolygott rám Bucc, ezzel visszadobva a labdát - bár a Macska főz, nemsokára kész a vacsora.

Szinte le sem sztoriztam a gazdag ebédet, amit PL varázsolt elém kicsivel korábban, de a Macskás - Buccos vacsora meglehetősen csábítóan hangzott, főleg, hogy tudtam, sokéves társalgás-adósságnak járunk majd utána a vacsorát követően a teraszon, ami a várost ölelő dombokra és a távoli országútra néz le a domboldalról.

És úgy is lett, a családi meghittségbe terített asztal esti duruzslása kiengedte a beszélgetést a csillagos estébe a teraszon, ahol barátok is hozzánk szegődtek. És mintha ez nem lenne elég, amikor a ház elcsendesedett, odaült az ágyam karjára elalvás előtti mesefelhőkbe burkolózni, aminek a vége egy jóéjt-Bucc-ölelés. Mintha egyéb gondolkodni való nem is akadna széles-e világon, az járt a fejemben, mivel is érdemlem ezt a nagyon sok buccogó-szeretetet. Mert az tény, hogy az ember nem osztogatja az ilyent csak úgy, könnyedén. S hogy ez nyomatékot is kapjon, a kora reggel a kávé mellé a Bucc-ölelés reggeli párját is odatette az emlékek polcára. Csak úgy, hangtalanul. A reggel pedig muskátlisan gyönyörű volt. Amilyen csakis egy olyan reggel lehet, ami megelőlegezi a napot, melynek végén a Hargita tövében bátyó szederpálinkája tesz majd pontot a szétágazó beszélgetésre. A kávé és a simogató sugarak segítettek az ébredésben, és belefeledkeztem a tájba. A dombok titokzatoskodva rejtették a tájat maguk mögé és az országút jelezte, mennyi sok mérföld vár még rám, bármelyik irányba is visz az utam innen tovább. És mind mennyi titokzatosság! Vendéglátómra annyi minden várt aznap, hogy belegondolni is fárasztó volt, de egy rádióinterjú és egy vizsgáztatás meg egy előadás sem akadályozta meg abban, hogy kellőképpen elbúcsúztasson a buszállomáson. Egy kicsit még integettem utána, majd kalandtúrám következő szakasza elé néztem. Továbbra is hinni akartam, hogy megvalósítható, hogy a nehezen összeegyeztetett menetrendek és találkozások emberségesen összetársíthatóak, és az sem rendített meg kitartásomban, hogy a Szovátára tartó busz sofőrje nem osztotta abbéli véleményemet, hogy nekem lefoglalt helyem lenne az ő buszán.Talán megingathatatlan nyugalmam - amit sokkal inkább egyéb forrásokból és elsősorban is a szeretet-találkozásokból merítettem - okozta, hogy végülis felszálltam a buszra, és a sofőr is elfogadta ezt a helyzetet. Noha több pénzt vett el, ezt csak valamiféle sajnálatos tévedésnek fogtam fel, és mielőtt lelkiismeret furdalása lett volna, gyorsan figyelmeztettem a pontatlanságra. Amikor dünnyögve rendeződött az anyagi félreértés is, nyugodtan dőltem hátra és hol olvasva, hol kifelé bámulva töltöttem az időt Szovátáig. A sofőrben mély nyomot hagyott a korábbi incidens, mert nem mutatott hajlandóságot behajtani Szovátára, hanem az országúton tett ki, ahonnan jó utat kívánt nekem. Akkorra perzselő kánikula szakadt a fejünkre, és ebben az árnyékmentes helyzetben gurultam fel öt kilométert a kisbőröndömmel az üdülőtelepre, miközben guttaütés környékezte a fejemet. De még ez sem zavart. Megint csak ott voltam, ahova vágytam, ahol jó nekem. A vizet, ami leszakadt rólam, hamarosan forrásvízzel pótolhattam, és kürtőskaláccsal helyettesítettem az uzsonnát. Szováta nyugalma mindig pompás alkalom az elmélkedésre. Ilyenkor kicsit megpihenve hátradőlök a padon a tó felett, és  mindenféle összegzéseket hozok tető alá. Miközben bámulom az embereket, élvezem a friss levegőt és nyugatom a szemem a tájban. A szemerkélő eső nem veszi figyelembe elmélkedési igényeimet, és a menetrendet juttatja eszembe, hogy a nap végállomására jussak kis időn belül. 

A szovátai megállóban egy cigánylány várakozik sok csíkos raffiasztyorral körbevéve. Kérdi, mikor menne busz Nyárádszeredára. Mondom, azt én nem tudhatom, de menjünk csak a falragasztott menetrendekhez, és találjuk ki.

- Ott van a menetrend - mondom, mikor odaérünk, és rábökök a nyárádszeredai buszok órarendjére - Olvassa csak!
- Nem olvasok én semmit! Olvassa csak maga, ha már itt van... Mit ír?
- Azt írja, hogy nemsokára maga is hazamehet.
- Na, ha azt írja, akkor megnyugodtam. Maga hova megy?
- Udvarhelyre.
- Akkor maga nem ezekkel a magyarokkal van itt, mi?
- Nem nagyon. 
- Honnan jött?
- Én ... Messziről jöttem. Elég messziről.
- Csak Magyarországról jött!
- Nem egészen. Amerikából.
- Az igen. Az lehet, hogy messzebb van mint még Magyarország is, ha jól meggondolom.
- Az előfordulhat.
- Na látja. Az emberek onnan is, ahunnan maga is, meg még Magyarországról is idejönnek. Annyira jó itt.
- Kétség nem fér hozzá.

Az emelkedett társalgást az érkező buszom szakítja félbe, és jó utat kívánva egymásnak, bekönyöklöm magam a kisbuszba.Nem ismerek magamra, mert azt sem teszem szóvá, hogy a menetrendben nagy busz szerepelt légkondicionálással és magasított ülésekkel. Ehelyett a lábam a nyakam közt, egy féloldalasra szakadt kisülésen keresek kényelmesebb pozíciót magamnak, miközben szakad rólam az izzadtság, és kicsit ragacsos is vagyok a szutyoktól,  és békésen az ablakra nyomom az orrom, úgy figyelem a jólismert kanyarokat és fákat.

Udvarhelyre ereszkedni Szejke felől egyike azon képeknek, amelyek gyerekkorom óta kedves emlékként köszönnek vissza rám. Ezúttal is torkomban a szívem, úgy repesek, és annak külön is bírok örvendezni, hogy nem kell majd parkolót keresnem az autókat rég kinőtt negyedben, hanem csak felsétálok a meredek kisutcában a buszállomástól.

Másnapi csíkszeredai végső uticélomhoz még egy buszozásra szükség lesz, az internetes menetrend szerint ez nem is nagy kihívás a Bálintékkal. Kérdem is tőlük, hogy akkor hogyan is legyen másnap. És a sofőr megvonja a vállát, ebben ő nem illetékes, de innen biza nem lesz busz Csíkba. Hacsak más céggel nem, ebben azonban még annyira sem illetékes, mint a nem illetékes előbbi szituációban volt. Bemegyek a jobb időket is megélt egykor nagynak látott buszállomás nagytermébe, ahol fontos hölgyek futkosnak fel-alá, és azt kiabálják: Budapest! Budapest! Pécs! Budapest! ...Mondom, én csak Csíkba mennék innen... A hölgy tovább szalad, és kiabál: Budapest! Budapest! ... Mindenre nyitott a fantáziám manapság, de hogy Udvarhelyről Csíkba körülményesebben lehessen buszt találni a buszpályaudvaron, mint Budapestre, kicsit meghaladott. Mivel egyik ablakon sem írt egy sort sem Csíkszeredáról, találomra álltam meg akármelyiknél. Akkor visszasiettében a budapestező asszony odalépett mellém, és a fülembe súgta:
- Nekem ezt itten nem lenne szabad mondanom, de a busz, amit maga keres, az a másik megállóban van, nagyon sajnos. És hát ők innen csak elszivárogtak, se szó, se senemsemmi. Nem mondanám, csak látom, mennyire szerencsétlenül ácsingózik itten.

Mondom is bátyámnak, amikor megesett a welkamdrink, hogy mielőtt tovább fejlesztenénk ezt a tartalmas beszélgetéssel egybeszőtt italozást, tudakoljuk meg, merre is vannak azok az elszivárogtatott csíki buszok. Bátyám ujjongva tett eleget kérésemnek:

- Egyúttal a Küküllőt is meg kell lessük, hallám, meg van-e zavarosodva, vagy mehetni lehet majd a Bolgárral horgászni esetleg, ha úgy fordul az idő.

És mindenre sort is kerítettünk. A buszállomást nem volt nehéz felfedezni, és a Küküllőt sem, innen azonban egy a folyóra nyíló kiskocsma Angélája lett a következő látnivaló és egy fojtásnyi ital, ami elég hazamenni.

- Csak hogy ki ne álljon belőlem, tetszik tudni... - magyarázza bátyám a csaposlánynak, aki afelől érdeklődik, nekem mit hozhatna.
- Viszkit, a legjobbat! - int bátyám főurasan, s mondom, hogy nem rajongom az amerikai italt, maradok egy kis konyaknál...
- Akkor Sancit ide az öcsinek. Az elég jó, ugye?... Na, azért. És itt én fizetek. Itt az én drága öcsém Amerikából. Sosem kerül el, ha itthon jár. Az öreghez mindig benéz. Hogy ne rendelnék neki egy Sancit!

Az este főzéssel és a hagyományos levesevéssel telik, meg persze, a család távol levő felével is kapcsolatot igyekszünk tartani, hogy jó hangulatunkból sem Budapesten unokázó néném, sem a drága unokatesóm se maradjon ki. Bizalmasan azt is meg kell hallgatnom, bátyám valahonnan tudomást szerzett arról is, hogy a dakotai indiánok már gyűjtik a tüzelőfát. Ami vitathatatlan jele annak, hogy kemény lesz a tél. Tehát jó sok erdei gyümölcsnek kell utánajárni, hogy a pálinka tavaszig kitartson, ha jön a rettenet. Hogy az amerikai világpolitika és a billiárdbajnkság vagy Tour de France melyik fejezeténél zuhantam be az ágyba és a mély-édes álmomba, fogalmam sincs, de másnap reggel a méregerős presszó mellett ugyanonnan folytattuk, így semmi sem veszett el. Bátyám is eleget csóválja a fejét, mekkora kalandor lettem, hogy vonattal-busszal utazgatom. Mert az egy dolog, hogy ő majd Bolgárral úgyis vonattal fog halászni menni, de hogy nekem minek vannak ilyen ötleteim... Mondom, Csíkba innen már gyalog is elmegyek, ha kell, onnan meg a vonat hálókocsija Szatmárig visz, minden baj nélkül. 

Nem kellett gyalog mennem, mert az elszivárgott busz ott volt a titkos megállóban, de előtte még a Küküllőt meg kellett nézni, nehogy az éjszaka során valami történt volna vele. Amikor buszon látott, bátyám már sietett is a törzshelyre a Bolgárral és egyéb komákkal a horgászást sínre tenni.

Milyen fura, hogy visszafelé nem itt fogok kanyarogni - elmélkedtem az ablakra simulva a buszon, amikor megkezdte az ereszkedést Csíkszeredába. Nem sok, de erős szál köt ide. Már ha csak azt vesszük, hogy anyám itt látta meg a napvilágot Taplocán. 

És akkor itt van Höki. Mindenkinek az életében vannak ilyen meg olyan oldalak. Az én életemben Höki a mese. Nem, mert mesét mond. Hanem mert Ő a mese. De mond is, persze. Egy évben háromszázhatvan levelet váltunk legalább, s amikor előfordul, hogy nem, annak komoly okai vannak. Például internetmentes kirándulások vagy hasonlók. Amiről aztán sok mesét lehet utólag előadni.

Höki kérésére el lett intézve, hogy az eső ne eredjen el. Amikor elered, mi már útban vagyunk Somlyóra, és a szemerkélő eső nem zavar, mert megkaphatom a szivárványos esernyőt a sétára. Kicsit esetlenül mozgok a templomban, de Höki eligazít, és megnyugtat, nem nagy baj, ha nem tudok imádságokat, mondjam csak a saját szavaimmal, mit szeretnék. És annyi minden jut eszembe, szeretteim, barátaim és annyi minden pörög le előttem...

Majd mesét megyünk gyűjteni, hisz az eső is elállt, mire a szentekkel végeztünk. A Barátok feredője felől belátni a környéket, és hogy a felhők felszakadoztak, hogy  a lemenő nap látványa nélkül ne hagyhassam el Csíkszeredát ezúttal sem. Höki hagyta, hogy beleolvadjak a tájba, és mohón igyam a látványt. Kicsit gyanakodtam is, hogy ő szervezte meg ezt nekem, a naplementét is, és a hézagos felhőt is a város és a hegyek felett, ami látni engedte a napot. Olyan szabadnak éreztem magam, hogy ha nem restelltem volna, akár tavaszi bárány is lehettem volna. Pedig ahogy Hökit ismerem, ő meg kétcopfos kislánnyá változna azon nyomban, és kergetőzne velem a vizes fűben a réten. Mezítláb.

Mesegyűjtés közben lefelé sétálva a kisutcában elidőztünk a sokmacskás ház előtt, és odébb borzoskutyával is csacsogtunk, aki simogatásra jött ki hozzánk egyik kapuba. Szemközt meg a margaréták köszöntöttek, bár jobbára ők Hökihez szóltak. 

- Kicsit vígasztalnak bennünket, hogy nem mehettünk a réten keresztül lefelé az átázott föld miatt - magyarázza Höki.

Este lámpát, narancsszínű lámpát gyújtunk a szobában, és a vonatindulásig vacsorát rendez, és azt is megengedi, hogy a babzsákban ülhessek, ahonnan egész télen annyi mese küldetik felém illatos tea meg zamatos olvasmányok mellől. Mindig is nagyon irígyeltem Höki békéjét. Pedig feleslegesen tettem, hiszen ő mindent megosztott velem, legfőképpen azt, hogyan tanuljak meg a szépnek örvendeni, ami van. Ami éppen van. És ismét rávezetett a mesékben hinni. A saját érdekemben. Meglátni a csodát. És örülni. Höki közelsége olyan nyugalommal és belső derűvel tölt el, hogy nem is tudom, hova szaladt el az idő az éjféli vonatindulásig. 

- Ez a táska már alaposan kiszolgált - mondom, amikor az utazótáskám kereke csikorogva megindul követni a kövecses járdán, felverve a kisváros éjszakai nyugalmát egy-egy pillanatra. - Velem jött négy éve az új világomba, és ott mindenfelé mellettem oldalgott. Texaszban, amikor riadtan kerestem az utam egy a prérire vezető országút szélén, Baltimore-ban, amikor megszeppentem nyomogattam a gombokat egy hatalmas masinán a luxusszállodában, nehogy elfújjon az, amiről aztán megtudtam, légkondícionáló, San Franciscoban meg beszorult a kereke, mikor a villamos síneken siettem át belefeledkezve a szerelemmé lett városban, és Fort Lauderdale-ben is, amikor pecsenyére sült a kopac fejem januárban. Kiszolgált, de mostmár nyugodni hagyom. Ha erről a kalandtúráról hazaérek anyámhoz, ott letészem, én már vissza nem viszem. Anyám még ezt nem tudja, de majd elmondom neki... - tettem hozzá

Höki hallgatólagosan jóváhagyta a táska körüli alaposan megfontolt döntésemet, és a ház előtt elbúcsúzott tőlem.

- Te csak vigyázz magadra! - mondta alig hallhatóan.

Ennek az ígéretével eredtem neki a gyéren világított utcának az állomás felé. Sokáig nézett utánam. Még azután is, hogy a kanyartól már nem látszottam, de a kerekek zajából sejteni lehetett, merre járok.

New York, 2013. szeptember 1.

Változások és liliomok meg a világgazdaság

“Az ember számára a változás határnapja mindig az, amikor neki, magának jön meg az esze.” Legalábbis egy nálam bölcsebb ember ezt tartotta. Viszont ennek semmiféle szempontból nincs köze Miss Alvarohoz, akit a Houston Street közepén fedeztem fel hazamenet a virágoskert közepén.Csak az, hogy éppen ez járt akkor a fejemben, és talán az is, hogy változásnak könyvelhető el az is, hogy Marysolunk áttette tartózkodási helyét a Hamilton Fish Park bejárati lépcsőiről, ahol tanyázni szokott, ide, a nyolcsávos sugárút sávelválasztó zöldövezetébe.

- Holá, pápi! - integetett rám kedélyesen.
- Mesés jóidőnk van, nemdebár?
- Csak széjjelnézek.
- Mindjárt gondoltam. Mit is csinálhatna mást az ember ilyen ragyogó időben...
- De nemsokára megyek.
- Vajon pimaszul tolakodónak tartana, ha megkérdezném, , miért éppen itt sziesztázik, drágám. Már nem mintha nem lenne elég fennkölt hely az ozsonnaidőben való magasröptű elmélkedésekre ez itt a két gyorsforgalmi utat összekötő pálya a házunk előtt...
- He?... Anyuci hogy van?
- Remekül. Valahol napozik ő is.
- Na, Marysol üdvözli. Anyuci rendes asszony.

A sánta szomszéd a hetedikről mellettünk robogott keresztül a zebrán motoros tolókocsiján valami zűrzavaros ingben, kis barna zacskóban kétdecis italt szorongatott, és úgy igyekezett vele haza, mintha az élete múlna rajta.

- Holámiámor! - lelkesedett be Miss Alvaro, és miközben felállni próbált, egy csavaros derékmozdulattal az idén ültetett liliombokorba duvadt.
- Jól vagy, mamesz? 
- Perszehá’... Keresek valamit!
- Mind keresheted. Elgurult - vigyorgott sárga lapátfogaival a zűrzavaros ingű, és elporzott a tolókocsival.
- Most érzem először, drágám, hogy mekkora szerencse, hogy nem rózsákkal ültették be ezt a sávelválasztót, mint a nyugati szakaszán a Houstonnak, mert igencsak megnehezítené a keresést. 
- Este tipo es mi buen amigo!
- Nem beszélek spanyolul, mámi.
- Annak a seggfejnek mondtam, elment?...
- Mialatt kereste a valamit a liliomok közt...
- Szép virágok.
- Túl közelről nézi, attól tartok. De bármennyire is szaggat a szívem, hogy ezt a remek kis társalgást most felfüggesztem, drágám, nekem mennem kell. Ha gondolná, segítenék felkelni...
- Nem, nem, nem. Szeretem a virágokat.
- Rendben, csak ígérje meg, hogy arccal felfelé fogja nézni őket, amint lesz egy kis alkalma megfordulni.
- Tudod, mit hallottam, pápi? Nagy változások lesznek.
- Ugyanbiza, hol?
- Nem jut most eszembe, de majd elmondom később.
- Nagyszerű lesz.

Amikor átértem az úttesten, épp Nyina trappolt be a buszmegállóba. Ha nyerített volna se lett volna feltűnő. De nem nyerített. Így hát, szóba elegyedtem vele:

- Hogy szolgál a jóságos egészsége Nyinocska? Minden rendben?
- Nem panaszkodhatok... Miss Alvaro mit csinál a virágágyásban az út közepén?
- Alulról szagolja. A virágok iránti mérhetetlen vonzódása juttatta ide, legalábbis bevallása szerint.
- Na ja...
- Nincs jogunkban az ellenkezőjét feltételezni. És ugye, nem korlátozhatjuk senkinek sem abbéli féktelen szabadságát sem, hogy például rajongva élvezze a természet remekműveit, azokat a csudaszép liliomokat. Képzelje csak, Ninucska, az én gyermekkoromban a nagyanyám udvarán egész sor fehér liliom sorakozott a ház előtt a tornácon, és a minap, amikor a Fort Tryon Parkban megcsapott a liliomillat, bizony az én lelkem is ünnepelt.

Nyina aggodalommal vegyes megrökönyödéssel fordult felém távolbaszökött gondolataiból, majd lenyalt egy félrecsusszant rúzs-pontot az ajka széléről, és hogy meggyőződjön róla, minden rendben a sminkje körül, egy kistükörrel gyorsan végigfutott az arcán.

- Van baj a világban elég... - tette hozzá.
- Van, Nyinucska. Van. De mekkora szerencse ránk nézve, hogy ebben a mérhetetlenül szabad országban élünk itt, és kedvünkre kiélhetjük mindenféle szenvedélyünket. Juteszembe, hallott a változásokról?
- Mi változott?
- Azt még nem tudni, Miss Alvaro említett valamit.
- Nocsak! Hátha új lakó jön - csillant fel a szeme.
- Apropó, munkába tetszen ügyekedni, kedveském?
- Úgy is mondhatjuk - biccentett Nyina és az órájára pillantott, majd elolvasott gyorsan pár üzenetet a telefonján.
- Eddig csak a házban vállalt munkát... azazhát hogy ... házimunkát végzett, amennyiben jól emlékszem múltkori nagyon bájos kis csevegésünkre a liftben.
- Na látja, ez az én változásom. Manapság nem lehet korlátolt az ember. Most ki sem látszom a... sok munkától.
- Ó, micsoda öröm ilyent is hallani manapság, amikor a munkanélküliség csataménként vágtat előre, és ugye, a világgazdaság...

De akkor felbukkant a M21-es busz, és Nyina rövidrezárta a világ nagy gondjait:

- Szarok a világgazdaságra. Mint ahogy az is szarik énrám... Na, báj-báj, szomszédocskám! - és egy cirkuszi kiselefántra emlékeztető lendülettel felcsimpaszkodott a buszra.
Nekem csak onnan jutott eszembe a változás hazafelé botorkálva a Houstonon, hogy az idei kicsi naplóm címe ez: Változások. És biza, már több, mint felét teleírkáltam a hétköznapjaimmal és - jobbára kedd-szerdára eső - hétvégéimmel, messzemenő változások nem jutottak hirtelen eszembe. És úgy gondoltam, ha ez a cím igaz, és miért vonnám kétségbe Coelho mester éleslátását, akkor még nagy eseményeknek nézhetek elébe a közeljövőben. Ez pedig már egy örömnek pontosan elegendő. De addig is , amíg rámtörnének maguktól a nagy változtatások, egykori tanítóm és osztályfőnököm bölcs tanácsa vezényel, Sanyi bácsi ugyanis azt javasolta, ha nem leltük az ismeretlent egy feladatban, hogy segíts magadon, és ... valami lesz.

New York, 2013. augusztus 24.

Angyali szeretet-útravaló

Valamikor késő tavasszal, amikor már a nyári hazarepülésemet tervezgettem, fülembe jutott, hogy születésnapja van a Tanítónéninek. Nem tudom kisbetűvel leírni ezt, soha nem is tudtam, amióta 1977 szeptemberében első alkalommal megölelt az iskola udvarán. Nem is hagytam el azt az iskolát tizenkét esztendeig aztán. Igaz, zavarban voltam a minap, amikor egy légitársaság személyzeti osztályán el kellett volna számolnom iskolámmal, s azzal a tizenkét esztendővel. Kérték, adjam meg a nevét, a telefonszámát, és a címét is. Csak egy iskolám volt. Tizenkét teljes tanévre. Elemire, gimnáziumra és líceumra is. De mégis nehezemre esik ma összefoglalni egy rubrikában azt az egyet. Amelyik, mint szegény nagyanyám, aki Magyarországon született és élt, és úgy lett román, hogy nem is tudott róla, és egész életében nem is akarta ezt tudomásul venni – Magyar Líceumként kezdte a pályafutását az én kicsi kis életemben, majd lett aztán mindenféle, és a tér is a Láncos templomnál, ahol egymással harmóniában élnek évszázadok óta, nevet váltott időközben. Nem is egyszer. Hogy a telefonszámokról ne is szóljunk. És mindez elég ahhoz, hogy egy átvilágítást végző huszonéves amerikai tisztviselőt alaposan összekuszáljunk, és hogy kivívjunk magunknak mindenféle szintű gyanakvást is a „homályos” múlt miatt. Nos, ilyen ködös múlttal mögöttem emlékszem most vissza arra a ködbe vesző reggelre, amikor borzasztóan éreztem magam, hogy ott kellett hagynom minden játszótársamat a Mama udvarában, ott a kisautókat, a kedvenc tyúkomat, Nyafit és még a korhadozó, de bőven termő szilvafát is, amit egy zaklatottabb pillanatában nagybátyám a kisbaltával később átsegített a másvilágra. Nem is értettem, minek kell nekem iskolába menni. Bíztam valami csodában, mert eszembe villant, hogy az óvodát is úgy úsztam meg, hogy amikor anyu becipelt a vállalti napközibe „szokni”, én – minden, világszerte elismert úriemberségemet félretéve – torkomszakadtából üvölteni kezdtem, és a hozzám közeledő mosolygó gyermekeket szörnyetegeknek láttam, és visítva ráztam le magamról. Anyám pedig magas beosztását szem előtt tartva, még mielőtt a szocialista munkásfront megrovásban részesítette volna, elállt szándékától, visszavitt Mamához az udvarra, és soha többet nem próbálkozott újra óvodába vinni.

Az iskola udvarán ez nem tűnt megoldásnak. Idegesen néztem szét, hol lehetne valahogy megszökni, és világgá menni. De legalábbis a pár háznyira, a zöld kapu mögött húzódó, biztonságot nyújtó udvarig. Egy széphajú szemüveges néni mellettem épp egy szőke kislányt simogatott, és nyugtatgatta, amaz pedig keservesen bömbölt. A néni aztán odahúzta mellém, odalépett, és megölelt engem is:

-          Mi a neved, kisfiam?

-          Dancs Artur vagyok – motyogtam alig hallhatóan.

-         Arturkám, a te feladatod lesz erre a kislányra vigyázni. Ő Andrea. És nagyon fél. De te nem félsz, mert te nagyfiú vagy. Én pedig a tanító néni vagyok, Betüker Mária, Manci néni... Én leszek ezentúl a ti második anyukátok...

Olyan jó illata volt, és olyan szépen csengett a hangja, hogy kicsit oda is bújtam. Aztán már nem remegtem tovább. Nem tűnt hűvösnek sem a szeptember reggel. Csak az az idióta simléderes egyensapka feszélyezett. De ha láttam, a többiek is viselik, elviseltem. Bár nem tudtam nem észrevenni, hogy senkinek sincs akkora feje, mint nekem, s kicsit mókásnak is éreztem magam benne. Anyám valahol odébb szipogott, és izgult is szerintem, nehogy eszembe jusson valami hisztérikus cselekedet, de amikor látta, hogy Andikát kézenfogom, odament egy másik nénihez, és nagyokat kacagtak. Mint kiderült, Pengász anyukával ők jól ismerik egymást az ő iskolájukból. Ami szintén ez volt, de mégis más – és ebbe mostmár ne is menjünk bele.

Kellemes május délután volt, amikor a Tantónéni telefonszámát hívtam. Ugyanaz a csilingelő hang szólt bele, és hallgatta végig szabadkozásomat a késői időpont s az időeltolódás kapcsán:

-          Arturkám, te vagy az?.... Hol vagy? Honnan hívsz?

-          New Yorkból, és...

-          Jaj, nem lesz az drága?...

-          ...boldog születésnapot szeretnék kívánni!

-          Te ezt honnan tudod?... Ó, mennyire kedves vagy!... Képzeld, kisfiam, mondja Péter fiam, hogy nyolcvannál is többen köszöntöttek az interneten! Hát, nem csodálatos ez?... És a hab a tortán most te vagy, gyermekem!

Máris elmeséli, hogy a család meglepte.  Nyolc személyre készült, de egy egész csapat jött felköszönteni.

-      De ez mind semmi, kisfiam! Jött egy cigányzenekar is! Ki kellett költöznünk az udvarra és a garázsba, és asztalokat kihúzni, itt akkora ünnepség volt. Olyan nagy boldogság az, gyermekem, amikor a családod és mindenki ennyire szeret!

Mindenre élesen, pontosan emlékezett. Még arra is, hogy reptéren dolgozom, bár nem is tudom, hány éve nem beszéltünk. És nem is tudom, hágy száz tanítványa van, akinek az életét figyelemmel követi félévszázados távolságból is, beleértve mindenki édesanyja és édesapja nevét is. Anyámról is kérdez, és hallom a nem is leplezett boldogságot a vonal túlsó végéről. Alig vártam azt a forró júniusi délutánt, amikor Szatmáron a Tanci kapuján becsengethettem. Az embertelen kánikula elől elsötétített, kellemesen hűs szobában tanyázunk le, és nem győzi a boldogságát kifejezni. Frissen és izgatottan térül-fordul, és elmondja, mennyire szereti a virágokat, miközben vízbe teszi a tőlem kapott csokrot. Köröskörül hortenziák.

-          Mindig van virágom. Amióta csak az eszemet tudom, van a lakásomban virág. Apuka is, az én drága Józsikám is mindig hozott nekem virágot a sétáiból. Utolsó percig udvarolt nekem, a mi házasságunk valóban sírig tartó szerelemben, szeretetben telt. Amikor már idősebb lett, és kissé feledékeny, előfordult, hogy hazahozta a virágot, s másnap nekem kellett kifizetni, de szerencsére a virágárus ismerte, és csak mosolygott rajta... Ötvenhat évet voltunk együtt. De mai napig itt van velem, érzem a jelenlétét. Nagyon hiányzik...

S ha kérdezem a szép szerelem történetéről, a megeredt patak csudaszépen csörgedezik elő az emlékeiből.

- 49-ben, amikor kikerültem a tanítóképzőből fiatal leányzóként, egyszer csak arra figyeltem fel, hogy ez a helyes fiatalember mindig ott van a templomban. És meg is várt. Gondolkodtam is, vajon mit akarhat tőlem ilyen kitartóan. De aztán nemsokára megtudtam, mert előállt szándékaival. Ezalatt az ötven év alatt, egyetlen egyszer közöttünk hangos szó nem volt. És elmondhatatlan segítségemre volt mindenben, a mindennapokban, a munkámban... Bármikor számíthattunk egymásra.

Fényképalbumok, családi videófelvételek kerülnek elő, és számtalan történet. Véndiáktalálkozók felvételei közben arcok jutnak eszünkbe és néha nevek is, ahhoz kapcsolódó történetek, események. Egymást kérdezzük, ki kiről mit tud még.

-          Villányi Tibivel pár éve beszélgettünk azokról az évekről – emlékezik vissza a Magyar Líceum igazgatójára a 70-es évek végéről. – Azt mondta, sokan nem is hinnék ma el, mekkora nyomás nehezedett rá abban az időben, és hogy rendszeresen becitálták a szekuritátéhoz.

-          A tanítókra is?

-     Ránk annyira nem, mint a vezetőkre. Mi csak tettük a dolgunkat. Viszont nagyon kellett vigyáznunk, mit mondunk, és hogyan mondjuk. Mindenfelől besúgók voltak beépítve közénk. A másik főbenjáró bűn az volt, ha valaki templomba járt. De attól még jártunk.

Annyi mindent köszönni tartozom, de leginkább a tartást, az anyanyelv szeretetét és tiszteletét emelem ki. Erről is eszébe jut egy történet, és drága magyartanárunk, Nagy Sajó Magda, akitől rettegtünk ugyan a középiskolában, de – utólag visszatekintve – szerettem is, és végtelen hálával őrzöm emlékét szívemben a magyar nyelv miatt, amit tűzön-vizen át, néha akár szigorának korbácsaival is igyekezett lelkünkbe itatni egy mind fesztelenebb erkölcsű társadalomban.

-          Magdika kérte, jöhessen be fogalmazás órára. És tudtam, ha valami nem lesz kedvére való, azt mindenki tudtára fogja hozni. Kicsit tartottam a látogatásától. Szigorú volt. Mindenkivel. Néha túlzottan is. De aztán újra és újra meg akart benneteket nézni. És egy napon előállt azzal, hogy ötödik osztálytól ő szeretne bennetek tőlem átvenni, mert tőlem átvenni osztályt számára megtiszteltetés. Nem is tudtam, hová legyek örömömben. Engem annyi szeretet ért életemben. A férjemtől, a családomtól, és a munkám során is minden oldalról... Rendkívül szerencsés és boldog vagyok.

Ebéddel kínál, udvariasan elutasítom. Csalódottan hallgat, majd hozzáteszi:

-          Pedig úgy készültem, hogy együtt ebédelünk...

Elszégyellem magam, és nem tudom, hogyan magyarázhatnám meg, hogy tulajdonképpen mekkora megtiszteltetés lenne számomra együtt ebédelni vele, és hogy csak nem szerettem volna a terhére lenni... de már röpül is a konyhába, mikor megköszönöm, és elfogadom a kedves invitálást. Pillanatok alatt az ebéd az asztalon van. És még egy kis igazi házipálinka. Tényleg minden elő volt készítve. Az ebéd mellé pedig családi felvételek kerülnek. Büszkén mutatja unokáit, és újságolja, hogy a hétvégén Magyarországra utazik, mert biza nagykanállal esznek közelebbről. Az unoka ugyanis megnősül, és a nagy örömre ismét együtt lesz a család.

-          Nyolcvan töltöttkáposztát kell készítenem. De hogy ne készíteném! Még az a nagy szerencse, hogy ismerőseink visznek el autóval, különben nem tudtam volna, hogyan vigyük el. De így csak megoldjuk valahogy. És az üdvölőbeszédet is én mondom, felkértek rá. Már nagyon készülök rá. Úgysem nagyon tudok éjszaka aludni, olyankor rádiót hallgatok, és írok. Meg keresztrejtvényt fejtek. Csak így tudom az agyam frissen tartani...

Elmondom, mennyire csodálom, és hogy mennyire büszke vagyok rá, hogy tanítványa lehettem. Azt is megköszönöm, hogy felbecsülhetetlen útravalóval indított el az életbe. És megölel.

-          Édes kisfiam! Bearanyoztad a napomat a látogatásoddal!

Pedig nem is sejti, hogy az az útravaló, amivel most utamra eresztett a kapuból, mennyire megerősített. Mennyire megszilárdította azt, amivel harminckét éve kieresztett védőszárnyai alól, további jó kezekre bízva.

Az asztalnál ülve, írogatva, a bal vállam felett az ablakon bevilágít a ma zöld fényű Empire State Building, az utcán zajlik a világ hangos élete. Rendszerek civakodnak, vagy esnek térdre, valahol lövöldöznek is talán. De bennem egy szelíd békesziget van. Ez a szeretet-útravaló. Tanítónéni röntgenszeme. Kisdiákkorunkban elhittük, amit figyelmeztetésként a „röntgenszeméről” mondott, mégpedig, hogy azzal mindent s mindenhol nagyon jól lát, s aszerint viseljük magunkat. Akkor ezt elhittük. Ma meg tudom. A röntgenszem most is vigyáz rám valahol.

New York, 2013 augusztus 8.

Kánikula a Pitt Streeten

Éppen emlegettem, hogy remélem, semmi baja nem esett az elmúlt időszakban, hogy Miss Alvaro eltűnt a házunk mindennapi életéből, én legalábbis keveset botlottam bele mostanság. Érthető hát, mekkora megkönnyebbüléssel léptem be az épületbe a minap, amikor a recepció melletti hallban, a lift előtt megpillantottam. Igaz, az ezeridegen számára csak nehezen lett volna felismerhető abban a pozitúrában, ahogyan az egérszínű kanapé hátsó támláján keresztülvetve nyugodott U alakban, mint amikor a használt ágyneműt kiterítik szellőzni nyáron, hogy a nap szívja meg. A szemfüles olvasó felkaphatta a fejét, ugyan mit kereshet egy egérszínű kanapé a lift bejáratánál a porta melletti hallban, és főleg miért van keresztülvetve rajta Miss Alvaro úgy, hogy közte és a kanapé közt a járókerete is valahogy odasűrűsödött. Mindkettő jogos meghökkenés tárgya, bár utóbbira nehezen tudnánk választ találni. De az, hogy az egérszínű, és bátran tegyük is hozzá, igencsak viseltes és csatakos kanapé minden jel szerint a közeli lomtalanítási akció egyik főszereplője volt, és noha nekem, és az ebben a városban élők legalább 88%-nak elsősorban a benne fellelhető lehetséges poloska famíliák száma a legelső gondolatunk, Miss Alvaro nem mutatott semmiféle ilyen irányú aggodalmat. Igazából nehéz is lett volna bármit is leolvasni arckifejezéseiből, ugyanis fejjel lefelé lógott az egérszínű kanapé támláján, és jobbára a hátulsó fele emelkedett magasba.

- Mindig nagy öröm számomra látni magát, drágám - üdvözöltem útban a postaládámhoz - főleg, amikor ilyen jó színben látom!

- Holá pápi! - hangzott a dívány mélyéről.

- Nem tudtam nem észrevenni ezt a remekbeszabott bútordarabot itt, a hallunkban... - mondtam, amikor kivettem a legfrisseb New York magazint és a sokszázadik hitelkártya ajánlatot a Dicoverytől a postámból.

- Most került - nyikkantotta.

- Óh, remek. És látom, úgy érezte, legjobb, ha máris kipróbálja itt a lift előtt!...Micsoda ragyogó ötlet!

- A fiamat várom. Anyuka jól van? - kérdezte, és erre valahogy úgy fordult, hogy a lába leért a földre, és kissé felegyenesedett a különös testtartásából.

A földszinti irodák egyik sápadt, ám csinos egérkéje sasszézott át a hallon, és fontosnak érezte, hogy szükséges figyelmeztetésekkel lásson el bennünket:

- Biztonság a fontos. És tessenek hűsölni. Nagyon nagy kinn a meleg. A MFT-ben hűsölőt rendeztünk be, üdítőkkel, légkondicionálással. Mindenki számára egyenlően. - és balra el.

Az MFT a multifunkci-terem, ahol gyűléseket, bulikat vagy filmvetítéseket rendeznek a házban lakóknak. Hja, mi ilyen kultúrtanyán lakunk. Mert ezen felül internetszobánk is van és mindennel felszerelt konditerem. Persze, a legtöbben mégiscsak az alagsorbéli mosodát látogatják, és maga Miss Alvaro is igen gyakran előfordul ott, ha nem is annyira a mosás iránti túlburjánzott buzgalmában, hanem sokkalta inkább, mert az a ház társadalmi életének egyik sarkalatos pontja. És ahonnan most épp Nyinácska kaluppolt elő.

- Nyinácska, de jó, hogy jön, aranyom! - ujjongott Miss Alvaro - Most mondta itten valaki, hogy van friss levegő a muntifunkszia... izé... ott, ne - és az MFT felé intett, aminek következtében elveszítette egyensúlyát, és visszazuhant a kanapé támlájára. Nyinucska odaugrott, hogy megkérdezze, biztos-e, hogy minden rendben van, és mivel alulról, a kanapé belsejéből biztosították, hogy igen, keresztülvergődött a lomokon, és beszállt a liftbe. Nyina szintén a XII. emeleten lakik, és a mosodában ismertem meg egy éve, amikor egyszer anyámnak tartottam idegenvezetést a ház alagsorában, elsősorban is a mosodával kapcsolatos tudnivalók ürügyén.

- Czukor. Nyína Czukor - mutatkozott be, mintegy nyomatékosítva magyar származását.

Mint megtudhattuk - egyrészt, milyen kicsi a világ, másrészt meg, hogy - édespaja magyar, anyja szerb és ő maga meg Új-Zélandon nevelkedett. Én nem láttam még csatakancát, de miután Nyinocskát megismertem, sziklaszilárd meggyőződés ért meg bennem, hogy csakis ilyen lehet. Nyina ugyan szép arcú, és csinos, bár darabos testű, vastag a lábaszára és a bokája, és kifejezetten csámpás. Ráadásul olyan különleges alakzatú lábbelikben jár, amilyet jól sikerült karikatúrákon lát csak az ember, boltban csak nehezen. És amikor megy, azt biza nehezen lehet nem észrevenni.

Nyinával a legkevésbé megszokott időpontokban a legkevésbé előrelátható helyeken szoktam összefutni. Az L alakú folyosó egyik és másik irányából is találtam már szembejönni, miközben mindig csapódik egy ajtó mögötte. Főleg késő éjszaka vagy kora hajnalban, amikor dolgozni indulok, vagy épp érkezem valahonnan. Nyina - meglátásom szerint - elismerésre méltó felelősséggel gondoskodik sok szomszédom mindenkori jólétéről, és odaadó munkával, éjt nappallá téve tesz értük. Egyszer véletlenül úgy alakultak udvariassági szófordulataink egy délben, hogy rákérdeztem, mikor dolgozik, és hamar rávágta: szabadúszó kötetlen programmal, egyféle házimunka az, amit végez. Ennél tovább nem is feszegettem szakmai pályafutását, de tudom róla, hogy jó lélek. És mindenkiről van egy-két jó szava az emeleten. Még arról az idióta ajtószomszédomról is, aki tíz percben egyik alkalommal pontosan huszonhatszor csapta be az ajtót, és néha tapsolni is szokott késő éjszaka magában, ha nem lövi be magát éppen, mert akkor nem tapsol, hanem szabályos időközönként egyszótagú indulatszavakat kurjongat, és odacsap valamit, vagy a falat döngeti. Ha szembejön, csendesbolondnak tűnhet, igaz, a szeme gyanusan vésztjósló, és mondanám, hogy nem szívesen találkoznék vele késő éjszaka, de felesleges mondanom, mert találkozom, elég gyakran. Igaz, nem szólunk egymáshoz, miután egyszer rávertem az ajtót, mert úgy bömböltette a rappet, hogy a falról lepotyogtak a cserepeim a basszustól.

A két ajtóval odébb lakó Rafmar már ennél szelídebb féle. Nyina ismerheti, és szoros kapcsolatot ápolhat vele, mert egyik hajnalban az argentin fiútól láttam kijönni. Rafmarral ritkábban hoz össze a sors. Akkor is jobbára alsónadrágban. Emlékszem, mekkora élményt jelentett Zsuzsi barátnémnak is, amikor Sandy hurrikán idején kitört az áramszünet és a gyér - az akkor még működő generátorok által biztosított - megvilágításban a folyosón randalíroztunk, felmérni túlélési esélyeinket, amikor álomittasan előlépett ajtaja mögül meglehetősen alulöltözve és a szemét dörgölve.

- Mi zajlik itt? - kérdezte egykedvűen.

- Semmiség, egy kis vihar, majd levonul, és jó lesz...

Így már nem is lepett meg, amikor egy hajnalon arra léptem ki az ajtón a lift elé az utazótáskámat magam után gurítva, hogy argentin testi valóságát pusztán egy alaposan elnyűtt fekete DKNY boxeralsóval leplezve szivárgott be mellém a liftbe egy bevásárlószekeret húzva maga mögött, amilyennel a kínai fehércselédek járnak az utcákon meg a zsúfolt buszokon is.

- Hova-hova? - kérdezte félálomban udvariasan rám sem nézve.

- Kentuckyba. És te, Raf?

- A mosodába. Ilyenkor biztos van szabad gép, nem kell senki után várni... - tette hozzá, hogy ne tűnjön meglepőnek. - De Kentucky is jó hely.

- Én még nem jártam ott.

- Én sem...

Beszélgetésünk eme tartalmas epizódnál ki is merült, a lift pedig leért, így nem tudtuk a történetet tovább tarkítani, és esetleges élményeinket előrevetíteni. De tény, hogy ma már én sem kerítek túl nagy feneket az öltözködésnek, ha kilibbenek a szeméttárolóhoz vagy a laundryba.

A szemközti szomszédaimtól már csak egyet irígylek a tetőteraszon zajló életet. Van igyan tetőteraszunk is az épületnem, éppen felettem, és Kevin a gondnokunk egyszer fel is vitt, hogy meggyőződhessek felőle, valóság az, lugassal, csinos padokkal, grillező hellyel és rálátással Manhattanre. De nem nyitották meg az épület harmadik éves fennállása óta:

- Nem nagyon akarjuk, kérem, hogy itten kiugrálgassanak a népek... - magyarázta a jó öreg gondnok. Bár nem hallottam róla, hogy a sok környékbeli tetőtéri buli valamelyikéről is ugrálgattak volna le emberek. Pedig errefelé aztán van élet rendesen. Az egyik jószívű szomszéd a szemközti ház tűzfalára a fontosabb futballmérkőzéseket vagy eseményeket ki szokta vetíteni a környék nagy örömére, egy másik meg dobolni jár fel az egyik ház tetejére, úgy, hogy hanyattfekszik, és az eget bámulva órákon át veri a hangszert.

Persze, nem minden háznak jut ki az a mérhetetlen nagy szerencse, hogy olyan pazar egyéniségekkel szívhassanak egy levegőt, mint Miss Alvaro, akit később már az egérszínű kanapétól függetlenítve a fikusz tövében találtam üldögélni a járókájára támaszkodva. Úgy sejtem, a „muntifuksziba” tartott levegőért.

Rettenetesen borzasztónagy meleg rohadt ránk egyből a semmiből!

New York, 2013. június 1.