2010. március 20., szombat

Beszélgetéseim a tengerrel


- Miért sós az ajkad?
- Miért, sós?
- Sós. Miért?
- A tengertől.
- Óceán. Mondtam már.
- Téged is becézlek, pedig felnőtt vagy.
- Szóval tőle sós...
- Tőle. Megcsókoltalak általa.
- Badarság. Feloldódik benne. Elvész.
- Az soha.
- Minek jársz ki még?
- Még?
- Még mindig...
- Hiányzol.
- Már mindegy. Itthagytál.
- Soha. Egy pillanatra sem.
- Mit érünk vele?...
- Érni kellene vele?
- Valaki kell.
- Valaki van.
- Valami van...
- Igazi?
- Nem. Pótlék.
- Mitől félsz?
- A magánytól.
- Mitől félsz?
- Hogy egyszer már nem fogsz szeretni.
- Azt akarod, hogy mindig szeresselek?
- Néha jobb, lenne, ha nem. Mégis rettegek a perctől, amikor nem szeretsz már.
- Mindig szeretlek.
- Gyűlöllek.
- Akarod?
- Próbálom.
- És?
- Nem megy. De gyűlöllek.
- Igazából miért is?
- Itthagytál. Kihúztad a lábam alól a földet.
- Kihúzták a lábam alól a földet. Rántottalak magammal.
- Sosem fogom megérteni.
- Sosem.
- Miért jársz vissza?
- Hiányzol. Bújj belém.
- Megteszem. De gyűlöllek.
- Akkor is bújj.
- Már ott is vagyok.
- Ne pislogj. Húnyd be a szemed.
- Félek, mire kinyitom, nem leszel.
- Itt leszek.
- Már nagyon sokszor nem vagy itt, amikor kellene.
- Mindig veled vagyok.
- Itthagytál. Azt hittem, beleszakad a szívem.
- Ha viszajönnék jó lenne?
- Csak úgy jönnél vissza, hogy újra elmehess.
- Miért hiszed ezt?
- Sosem tudnék bízni már abban, hogy ittmaradsz. Velem.
- Akarsz-e bízni ebben egyáltalán?
- Nem tudom. Valami végérvényesen eltörött legbelül.
- Az nem törhetett el. Csak gyenge vagy - így érzed. Fáradt.
- Igen. Beteg vagyok.
- Nem vagy beteg. Fáradt vagy.
- De rendbejövök én, ne búsulj.
- Csakazértis?... Tudom.
- Magam miatt is.
- Nem is hittem, hogy értem.
- Neked mi hasznod lenne abból...
- Hogy boldognak látlak.
- Nem leszek boldog. Bár szeretnék. Nem leszek.
- Csakazértsem?
- Menned kell.
- Elküldesz?
- Menned kell.
- Mennem kell.
- Mire felocsúdok, sehol sem leszel. Megint.
- Mindenütt vagyok.
- Szeretnék képes lenni elhinni.
- Ne engedj többé elmenni.
- Nem tehetem meg.
- Várni fogsz, hogy jövök?
- Talán.
- Mindenkoron?
- Mindenkoron.

New York, 2010. március 20.

2010. március 4., csütörtök

Cicckamese a hóban


- Semmiképp sem vihetjük Bernardot magunkkal - magyaráztam Alvinnak, aki duzzogóra vette emiatt, de amikor látta, hogy az említett Bernard úriasan feltanyázik a jó meleg karosszékbe mintegy figyelmen kívül hagyva a vitánkat, szó nélkül húzta fel hótaposóját, és jelezte, hogy készenáll a park meghódítására. Aztán útközben azt is elmagyaráztam neki, hogy a macskákat nem nagyon lehet ide-oda rángatni kedvünk szerint. Ez a pláne a macskában, hogy nem kutya. Nem teljesít parancsokat. Csakis olyasmikre szánja rá magát, amihez hangulata van. Rettenetesen hangulatfüggőek. És roppant kényelmesek is. Nem különösebben élvezné Bernard sem azt az irgalmatlan sok havat, ami rászakadt a városra a múlt éjszaka.

Alvinnal nem találkoztam az ünnepek óta, és a szabad hétvégi délutánon eszembe jutott, hogy talán jó alkalom ez elcsavarogni a belvárostól távol eső Fort Tryon Parkba. Nem is tévedtem, mert kicsi barátom ujjongott az ötlettől, csupán a Bernard névre keresztelt karácsonyi cica körüli nézeteltérés szegte cseppet a kedvét, de örömmel mondta, hogy sosem járt olyan messze a városban, és nagyon rég volt az, amikor egyszer valami miatt metróval utaztak valahová a szüleivel. Nagy élménynek nem mondanám a metrón való zötykölődést, de a jelek szerint ez csak azoknak ilyen kevésbé izgalmas, akik rendszeresen kiveszik részüket belőle. Alvint teljesen felvillanyozta a dolog. Bár igencsak rácsodálkozott, amikor mellettünk egy család lakmározni kezdett, nagyokat csámcsogva és harsányan beszélgetve ugyanakkor úgy, hogy közben össze-vissza fröcsögött a szájukból az étel egymásra is és ránk is...

- Nem is illik enni a vonaton! - súgta oda nekem, és hozzátette, hogy ő jól tudja, hogy csak asztalnál eszünk, nem az utcán és nem utazás közben.
Persze, a család ettől még jóízűen csámcsogta szét a szalmakrumpli darabkákat és gyúrta magába a csirkemell falatokat, nagyokat hörbölve a kólás pohárba. És én sem vallottam be, hogy néha jólesik szétkenni magadon egy gíroszt az utcán. Szerencsére megérkeztünk anélkül, hogy a csámcsogó család legkisebb tagjának sem cseppent ki teljesen a takony az orrából, csak néha kisebb buborékokat termelt a gyerek orrára, amit édesanyja tudomásul vett ugyan, de csak emiatt nem tette le az ételt a kezéből. Alvint pedig a park első látásra lekötötte. Előre is szaladt, miközben nagyokat "húúúúú"-zott, pedig ez a csepp kis park a város északi végében csak töredéke a Central Parknak, ahová kisbarátom napi rendszerességgel jár le játszani dajkájával.
- Tudsz titkot tartani? - kérdeztem, miközben a Hudson folyóra néző behavazott kilátó felé csúszkáltunk.
- Hát persze. - rikkantotta, éreztem is, felesleges kérdés volt, mert a gyermekek egytől egyig tudnak titkot tartani. A kilátóhoz értünk, ott a nyakamba kaptam, és lenéztünk a folyóra, a városból kifelé kígyózó autópályára az erőd alatt, és a folyón áthajló végtelenül elegáns George Washington hídra. Nem győzött eleget csodálkozni. Egyszer hangosan, egyszer csak halkan, magában mondogatta: uaúúúú... Izgatottan ficánkolt a vállamon, épp arra jött egy kis hajó is, amolyan halászbárka lehetett.
- Ez a titkod?
- Ez. De el ne áruld senkinek. Ide szoktam elbújni néha.
- De én tudhatom, igaz? Hogyha keresnélek.
- Persze. Hogyha keresnél. Minden további nélkül...
- Ez egy szép titok.
Örültem, hogy annak könyvelte el, bár nem volt világos, hogy pontosan mi is a szép benne.
- Mikor jársz ide elbújni?
- Ha szomorú vagyok.
A nyakamban ülve lehajolt, hogy lássa az arcomat.
- Te szomorú szoktál lenni?
- Előfordul. Te nem szoktál?
- De. Szoktam. De én nem bújhatok el ilyen messze.
Milyen banális lenne azt mondani erre, hogy majd ha nagy leszel... De jobb nem jutott eszembe, ezért inkább hallgattam. Alkonyodott, és hideg szél támadt a folyó felől. Tovasétáltunk.
- Most is szomorú vagy?
- Ma azért jöttem ide, hogy megmutassam neked a titkot. De te miért szoktál szomorú lenni?
- Szomorú voltam, mert nem mehettem kirándulni az állatkertbe. Beteg voltam. Tudtad?
- Nem.
- De, beteg voltam. Ágyban feküdtem. De apu megígérte, el fog vinni az állatkertbe.
- Ha tavaszodik, velem is kijöhetsz, ha akarsz.
- Miért csak akkor?
- Ilyenkor nem hiszem, hogy nyitva tartanák az állatkertet. Biza, megfáznának azok a szerencsétlenek is.
Szöszmötölés hallatszott. És a nagy hóba taposott ösvényen egy lomhán vonagló szőrös szerzemény hömpölygött lefelé...

Mosómedvének néztük, de amikor közelebb ért, rájöttem, hgy ez semennyire nem csíkos. Csak egyszerűen fekete. Amikor közel ért, kicsit megtorpant, kimerevedett, felborzolta a farkát, és félelmében fújt egyet. Majd látta, hgy szelíd emberekkel áll szemben, kicsit dohogott magában, majd eloldalgott.

Azóta is próbálok végére járni, miféle szerzet lehetett az. Még Frici barátomtól is megkérdeztem, de nem tudta, azt mondta, az ő falujában olyanféle állat nincs is, és legfennebb is csak azt mondanák odahaza, hogy ez vagy valami vagy menyen valamerre... De semmiképp se bírtuk kitalálni, mi is az.

A park nyugalmat árasztott. Úgy belepte a hó, mintha egy ideig ki se akarna látszani a hóbunda alól. Mint egy nagy hermelin. A sétányok sem voltak letakarítva, csak épp a legnagyobbak. Ott semmiképp, amerre mi jártunk. Sorra lámpást gyújtottak felettünk a mesebeli kertben, és a sárgás fényben csikorogtunk tovább fel a lépcsőkön. Amikor felértünk, a megvilágított város tárult elénk. Alattunk futottak a sugárutak és az esti forgalom pirossá és fehérré csíkozta be az utakat. A kilátó teraszról kisbarátom megilletődve nézte az alant nyüzsgő várost. Közvetlenül alattunk pedig egy letakarított ösvény húzódott fentről egész mélyen le, ahová nem is nagyon lehetett már a szürkületben látni. Csak egy kis mozgó gombolyagra lettünk figyelmesek. Fentről tipegett tip-top lefelé. Egy ifjú cirmos volt. Elszántan szedegette tappancsait, céltudatosan vonult le az úton, nagyon odafigyelve, hogy fehér zokniját ne érje a hó. Ez pedig igen komoly kihívás ilyen nagy télvíz idején.

- Hát ez meg honnan jöhet? - szegezte nekem a kérdést, és jól értettem, hogy tulajdonképpen magyarázatot vár arra, hogy nem sokkal korábban kisebb eszmefuttatást tartottam arról, miért nem vihetjük ki a kismacskát magunkkal a parkba, mivelhogy a kismacskáknak semmi keresnivalójuk nincs ilyen cudar időben odakinn, és főleg nem rokonszenveznek a nagy hóval. És amikor kimondtam, hogy nem tudom, máris tudtam, hogy a lehető legrosszabb válasz, amit adhattam.

Rámnézett, összeráncolta a homlokát, és szinte szikrázó tekintettel kérdezett vissza:
- Nem tudod?! - majd elfordult - Pedig ti felnőttek mindent tudni szoktatok...
Nem tudtam eldönteni, szemrehányásnak szánta-e vagy csak csalódott. De semmiképp sem akartam elmondani, hogy egy őszi estén éppen itt jártam, amikor valaki egy zsákban kirakott egy tucat újszülött kiscicát egy bokor aljára a lépcsőknél. Meg voltam győződve róla, hogy a hideg beálltával - vagy tán még hamarabb is - elpusztulnak, vagy valamiféle erre kóricáló ismeretelen vadállat széttépi őket. De aztán, amikor még ki-kijöttem, már megnyugodva tapasztalhattam, hogy a környékbeliek rendszeresen macskaeledelt hordanak ki nekik, és a párkányon végigszórják. S ha esténként arra jártam, a sárga lámpák fényében sokszor találkoztam a csepp cirmosokkal, amint épp lakmároztak.

Az épp eltipegett csíkos ciccka is azok közül való volt, gömbölyű pocakkal, sietve inalva a völgy felé... Alvin kihajolt a párkányon, hogy utánanézzen. Én meg kitaláltam egy mesét a dombon, az egyik mókusodúban lakó cicacsaládról, akiket Mikkamakka befogadott, mivel nekik van egy másik odújuk is a domb másik oldalán. Ide csak nyaralni szoktak járni, de most jónéven veszik, hogy a cicckáék belakják az odút, mert legalább rendben tartják, és rendben odaügyelnek mindenre a környékbeli ágakon is. Nos, valószínű, hogy a cirmos éppen hozzájuk igyekezett látogatóba, hogy még idejében hazaérjen aztán. Nem számított, hogy ekkora hó van, de ha már egyszer a látogatást megígérte, mindenképp tiszteletét teszi Mikkáéknál.
Alvin nem nézett rám. Áthajolva a korláton az ösvényt fürkészte, és szó nélkül hallgatta végig a mesét. Aztán fordult felém.

- Na ugye. Tudtam én, hogy tudod.
- Te is tudtad?
- Dehogyis. Én kicsi vagyok. De majd én is mindent tudni fogok, ha nagyobb leszek. Nemsokára.
- Az biza jó lesz. És te fogsz majd nekem meséket mondani, mert akkor már én nem fogok tudni sokmindent.
- A cicákról nem.
- Miért nem? - kérdeztem meglepetten.
- Róluk te már mindent jobban tudsz mindenkinél. A cicákról hagyom majd, hogy mindenkinek te mesélj.

Ezzel a nagyvonalú ajándékkal a szívem körül indultunk lefelé a lépcsőkön a megálló felé. Szembejött az iménti fekete parklakó szerzet. Ügyet sem vetett már ránk. Intézte a dolgát, és gurult tovább az ösvényen, ne érje úton a sötétedés. Őt sem.

New York, 2010. március 4.

2010. február 26., péntek

„Mint Moszkvát a hó...”


Micsoda nagyszerű találmány a hóeltakarítás a járdákról! - ezen járt az agyam mostanában. Tényleg mekkora civilizáció kell ahhoz, hogy az ember a portája elől eltakarítsa a havat. És New York már ebben is emberöltőkkel előbbre jár mondjuk a csíkdelnei házigazdához képest. Ugyanis amíg a pörgebajszú Gáspár bácsi akár estére is elsepri a havat, egy kései járókelő az utcán nehogy éppen az ő háza előtt ne tudjon problémamentesen elhaladni, addig New Yorkban MÁR nem takarítják a havat a járdákon. Ha valami fontos itt, akkor az az utak kotrása, és a havat ügyesen combmagasságban feltaszítják a járdákra, mintha emberek nem léteznének, s a feltaszítók maguk is, műszak végeztével nem gyalog igyekeznének a buszhoz vagy metróhoz. Persze, olyankor már ők is éppen úgy dohognak, mint én most a hófúvás közepén, hogy lehetetlenség itten kérem közlekedni ebben a rettenet nagy hóban. Ekkor már az is megfordult a fejemben, ami korábban is mefogalmazást nyert, névszerint hogy ez a szerencsétlen város - de büszkén hangzik! - a mindenkié. És leginkább senkié. Nem mintha rekviemet kellene most nekem valami miatt is ráénekelni kedvenc New Yorkunkra, csakhát el kell ismerni, hogy a többség csak megfejni jár New Yorkot ide, s dolgavégeztével hazalibben. Akár csak ide a szomszédos New Jersey-be, akár Connecticutba, akár Európába vagy épp a Távol-Keletre. De a havat a járdákról eltakarítani...

Végülis el kell ismernem, én hoztam a rossz döntést, amikor egy megállóval hamarabb leszálltam a biztos járműről, hogy Javednél, a kis "halal food" bódénál megvegyem a magam kis bárányhúsos gíroszát. Ennek nem sok köze van a halálhoz, hacsak az nem, hogy a Nagy Fal szupermarket varangyos békáival merő ellentétben, a bárányok hallgatnak - azaz már nem élnek, amikor Javed nekem összekaristolja hagymával, paprikával a forró platnin és sokminden egyébbel, amit még a kis bódéban össze tud seperni, és bele nem teszi egy ügyesen átmelegített pitába. Első élményem évekkel ezelőtt volt egy indiai nő pitája. Az volt az első. A Broadwayn. Akkor még túristaként bolyongtam a városban széltében-hosszában, és mindent igyekeztem kipróbálni, ami új. Vagy annak tűnt. Így az indiai asszony pitáját is. Anyám pitájáról nem beszélhetek, mert ő sosem készített ilyet. Az indiai nő viszont akkorát kanyarított, hogy a Tizenharmadik utcától a Harminckilencedik utcáig egyvégben ettem, és a könyökömig folyt le a szósz és minden ruhadarabomon volt egy darab hús vagy csak zöldség. Ekkor már sejtettem, hogy nem spontán utcai étkezésre szánt étel a gírosz, legalábbis nincs civilizált étkezési mód hozzá. De New York sem a régi már, és a pitába gyömöszölt cucc is alaposan megvékonyodott. Ha az ember akarná, akár ehetné is az utcán. De ilyen irgalmatlan hóviharban ki a fenének jutna eszébe. Csak leszálltam, hogy megvegyem, és a befűtött kis otthon képével magamban reméltem, a következő busszal haza is jutok. Mire Javed elkészült az alkotással, belőlem hóember lett. És busz sem jött több.

Egy hópihenő volt csak a megállóban. Azért nem mondom, hogy hómunkás, mert nem dolgozott, csak ült a lapátjával összekuporodva és behavazva. Várta, leteljen a busás órabérrel megfizetett műszak. Akartam is mondani, hogy ha mozogna, jobb lenne neki is. De minek is osztogatná az ember az észt késő éjszakai órában egy alaknak, akinek hólapát van a kezében, egy buszmegállóban, ami tulajdonképpen teljesen körbe lett bástyázva hóval?... És ha netán arra vetődött volna egy busz, akkor se vett volna észre. Elindultam, hát hazafelé gyalog. A távolban a PanAm Hotel fényei olyan lehetetlenül messzinek tűntek, mintha délibábot látnék.

Amikor ma este Julio szomorú arccal kullogott elő a repülőgép parkírozóból, és elmondta, hogy a két utolsó járatot leszállás előtt visszatérítették a majd három órányi repülésre levő Chicagoba, mert New Yorkot már megközelíteni se lehetett a hóvihartól, akkor már tudhattuk, hogy komoly időről van szó. Bár nem mondhatnám, hogy Julio amúgy egy fesztelenül vidámkodó fickó, sokkal inkább olyannak mondható, mint akinek éppen mostanában lopták el a biciklijét. De a szokásosnál is egykedvűbb volt ma este. És kinéztünk az utcára, ahol felfelé és vízszintesen esett a hó. Ehhez Aaron is csak ennyit tudott a maga kedves mackós módján hozzáfűzni, hogy "Jeeee..." Hazafelé bukdácsolva a Queens bulvár hóbuckái között nagyokat toccsanva az is megfordult a fejemben, hogy ezt még lefotózni se lehet, mert akkora a hóvihar, hogy nem látszana önmagától. Meg is lepődtem, mennyi ilyen és ehhez hasonló filozofikus gondolat ötlött fel bennem. Talán mert élet-halál küzdelmet folytattam a rámzúduló hóval, a szemembe kavargó jeges hópihékkel, amit az állandóan süvítő szél roppant barátságtalanná tett és a lépések is mind nehezebbek lettek, mert félcipőben koslatni a térden felüli hótakaróban csak akkor élvezet, ha az ember ezt önszántából vállalta, és semmiképp sem egy elnyúlt munkanap végén hajnali kettőkor repülős egyenruhában, a karunkon fityegő vacsoragírosszal - ami halal... (eddig még senki sem tudta nekem hathatósan megmagyarázni, mi is a halal, csak ezt a választ kaptam, hogy "na, az olyan, mint a zsidóknál a kóser" ... aha, így már világos!...)

Kínomban már egy dalt dúdoltam, aminek egyetlen sora jutott csak eszembe, így azt ismételgettem: "mint Moszkvát a hó..." Nem is úgy tűnt, hogy utcán járok, hanem egy összefüggő hómezőn. Emlékszem, mindig szerettem a telet és a havat is. A Kölcsey utcai udvarban is akkora havaknak tudtunk örülni gyermekkorunkban, amiben a kisebb korosztályú játszótársaink állva is eltűntek, ha nem ügyeltünk oda rájuk, a Simbrara is élmény volt kimenni szánkózni a a havas Avasi havasokba. De a csíki csikorgós mínusz harminccal megfűszerezett hóban is élvezet volt csavarogni - akár újév éjszakáján is, és a csonttáfagyott somlyói forrásnál is élvezni, hogy egészségesre pirul az égő arcunk a Papok Feredőjénél. Ez a nagyvárosi, széllelbélelt hófúvás azonban már nem nekem való...

Legalábbis éjszaka nem volt az.

Ma, amikor itt ülök a fotelben, belekávézva a délelőttbe a kályha mellett, nézem az ablakban örvénylő hótölcséreket és az etetőhöz csoportosuló madarainkat, már egy kicsit jobban érzem magam. És annál kellemesebb ez a fajta jólét, mert ismét csak mesét mondok Nektek innen ebben az újabb levélben.

Ölellek,
Art

New York, 2010. február 26.

2010. február 23., kedd

Utózönge a texasi szállodához


- Micsoda?! Lelőtte?! ... - hüledeztem Tony kollégám története hallatán. És főleg, mert nem az esti krimiről folyt a szó.

Hetekkel ezelőtt, amikor Texaszból írtam Nektek, és számoltam be életem történéseiről, illetve arról, hogy az Eleganté Hotel milyen kifejezetten alkalmas hely lehet gyilkosságokra, szomorúan könyveltem el, hogy ottlétem alatt semmiféle ilyen elvetemültség nem pezsdítette fel a szálloda életét. Mamma Maria is egykedvűen gereblyézte le az asztalról a borravalókat, Teresa és Carmencita is rendesen tisztán tartották az emeleteket és Juan is kíméletlenül kapkodta le műszak után az erre fogékony lányokat a lábukról a szálloda bárjában. Mondtátok is eleget, hogy ejsze, valami beteges hajlam kerített hatalmába, amiért úton-útfélen bűnügyi regényben képzelem magam.

Tony a napokban ugyanott szállt meg Dallasban tartózkodása idején, és izgatottan meséli, hogy éjszaka lövésekre ébredt az Elegantéban.

Hát mégis! ....

Bezzeg, ilyenkor nem vagyok ott...
- Nézd - magyarázza Tony - Texas az Texas: mindenkinek van fegyvere. Kivéve az ott tébláboló newyorkiaknak.

No igen, Tonynak igaza van, hisz az élet se különb, mint a színpad - ahol fegyver van, ott előbb-utóbb el is fog sülni. Így az Elegantéban is. A felszarvazott férj berontott a szálló ajtaján, és a recepción a felesége iránt érdeklődött. És mivel egy férjnek jogában áll felesége iránt érdeklődni, Joseph minden további nélkül készségesen útbaigazította a férfit, aki fel is sietett a hatodikra - épp ahol korábban én is laktam. És ahol korábban semmiféle gyilkosságnak nem lehettem szemtanúja. Szobapincérként kopogott be az ominózus szobába. Mekkora balfék az asszony szeretője: nem is rendeltek semmit - hisz nem enni mentek a szállodába - és mégis azonnal kinyitotta az ajtót. Vesztére. Mert a férj azonnal lelőtte.

- A sebesült férfi levonszolta magát a negyedikre, ahol laktam - meséli Tony - és sorra dörömbölt minden ajtón, hogy engedjék be, mert őt meglőtték... Azt hiszem, ez az utolsó érv a sorban, ami arra késztetné az embert, hogy hajnali kettőkor ajtót nyisson. Nekem meg vizsgáim is voltak másnap. Így hát aludtam tovább... - mondta, és egészségeset harapott a nagy piros húsos paprikába, amit sonkával dúsított szendvicse mellé hozott.

New York, 2010. február 23.

2010. február 6., szombat

A vadpimpó


Ha nyakunkbaszakad egy szabad délután, a világ minden dolgát és elintéznivalóját hirtelen meg akarjuk oldani. Hacsak valami végtelen nagy lustaság nem kerít hatalmába, hogy egy tollvonással keresztülhúzza világmegváltó szándékainkat, és beforduljunk egyet aludni a csendes - megüresedett - délutánon. Hősiesen kitartottam: nem hagytam magam lefektetni. Listát írtam, hova akarok eljutni azon a délutánon, és hittem is, hogy mindezt meg is oldom.

Ilyenkor az ember trillázni is szokott magában az utcán. Lehet, hogy nem, és ez csak nekem természetes. Mindenesetre én eszeveszettül dúdoltam magamban, és még a piros cipős latin úriember sem tudott kizökkenteni, aki keresztülesett rajtam a Junction Boulevard sarkán. De az az aranyszínű retikült cipelő harsány nő sem, akiről alkalmasint vidáman legelhetnének a sejtelmes tejeskannákra rajzolt tehenek különféle virágokat, és aki rikácsoló hangon viaskodott valakivel telefonon keresztül, sőt még az anyjába is elküldte nyájas telefonpartnerét sűrű fakjúzások társaságában, miközben kidülledt fekete szemei és vastag ajkai valami leírhatatlan grimaszt produkáltak az orcájára, amitől kétséget kizáróan olyan lett, mint egy megbokrosodott pávián. Ezek a közjátékok annyira részesei lettek mindennapi létezésemnek, mint a ferdeszeműek csoszogása vagy az örökös szirénázás az utcán. Valahova mindig rohannak a tűzoltók s a mentők is. A rendőrség nem rohan. Ők csak szirénáznak. Valaki kérdezte, hogy a hullát nem mondták-e be a tévében, akivel hajnalban munkába menet találkoztam a 76. utca sarkán, és visszakérdeztem, melyiket?... Minden tévé körzeti hiradója bemondja az adott körzet aznapi hulláit. Melyik hiradó szánna erre külön műsoridőt, hogy a szomszédos körzetekben aznap meggyilkoltakat is számba vegye. És őszintén: kit érdekelne?...Igazából engem sem különösebben érdekel, kit késeltek meg a Bronxban, szerintem ők sem foglalkoznak mások gyilkosságaival. Ez csak otthon téma, minekutána a délutáni hiradók valóságos kékfény műsorok.
Vidáman énekeltem hosszakat lépdelve az utcán ügyesen betartva a kijelölt úticéljaimat. Azt a dalt énekeltem, ami arról szólna, hogy táncolni kell, hogy érezzem, hogy élek, de mivel nem akartam, hogy értsék, amit énekelek, a magyar szöveggel énekeltem, amit valami számomra rejtélyes okok miatt úgy fordított le Hatvani Emese a Neoton lemez konszolidált magyar változatára a nyolcvanas évek idusán, hogy "Jó, hogy lány vagyok" ...

Egyszerre azonban földbegyökerezett a lábam, és hirtelen csend lett. Valami halk csilingelést hallottam csupán. Mintha. De lehet, hogy azt sem. Egy ártatlan koradélutáni napsugárban a sarki kisbolt virágos standján egy bokor cicckabarka villantott rám szürkésen-bársonyosan. Egy feketehajú spanyolajkú lány árulta, és annyira szokatlan, annyira idegen és nem odaillő volt, hogy valószínűtlennek is tűnt.
... Kászonban simogathattam utoljára barkát, amikor a hólevet kristályosra tisztító patak partján csokorravalót gyűjtöttem a Kedvesnek. Friss földillat volt a levegőben, tiszta, mint a fogunk között hersegő zöldalma, amit frissen szedünk ősszel a fáról. Semmi egyéb zaj sem szólt, csak a patak csivitelt, vitte a tavasz hírét a magas hegyekről lefelé igyekezve, megfürdetve önmagát a csillámokban, amit a nap szórt szét a környékre. A templomkertből futottunk le a patakra. Nem csak megölelgettük az évszázados fenyőfákat, de tobozokat is szedtünk - az ember mindig valamit igyekszik hazamenekíteni a természetjárásaiból, hogy tovább tartson az a hangulat, ami az érintetlen világgal való kapcsolatát, ahhoz való folyamatos tartozását erősíti meg benne. Nannyó kaláccsal várt. A lenyílóból vette ki. És friss volt. Lenyílószagú. De friss. Finom. A nagyanyák olyan kincseket tudnak előteremteni a lenyílós kredencből, hogy az ember még a magam korában is beleremeg az izgalomtól. És minden nagyanyának ugyanolyan zöld konyhakredence van. És ugyanolyan sárga mintás pléhdoboz mindenféle nagy titokkal benne. És ugyanolyan piros pöttyös, "gombos doboz", amiben cukort vagy rizskását tart, netán vaníliarudat és reszelt citromhéjat megcukrozva... Szódavíz is került. Forrásvízből készült, zöld, vastagüveges, kakasos palackban. Az elkapatott macska unottan figyelte egy darabig az asztal lábai közül a lakmározást, aztán elvonult a spór alá. A kályha vidáman ontotta a meleget, a platni a tetején helyenként izzott. És a barna fazékban ott gőzölgött a víz. Annak mindig ott kell lennie. Mert mit tudni, mikor van szükség melegvízre. A csirke előtt is befagyhat még a víz reggelre. De estére is. Kiszámíthatatlanok ezek az áprilisi napok. Erre még nem hallottak a globális felmelegedésről. Amíg az unokájának örvendezett az asztal körül tipegve, kifaggatva azt a város minden dolgáról - már ami számára ebből lényeges, én a kályha mellett a fás ládára kuporodtam - csóválta is érte a fejét. Ejszen, a vendég ne üljön a ládán, van itt szék. De inkább ott szemeztem a cirmos háziállattal, aki a biztonságos fedezékéből félálomban hunyorgott rám a tűzhely alól.

Amikor a csavargásból visszaértünk, emez már a tornác korlátján tanyázott és süttette csillogó fehér-szürke cirmos bundáját megvetően pislogva a csendet felborzoló érkezőkre.
- Vadpimpót szedtek? ... Nyitik majd rendes a templomkertben.
- Mi azt már nem várhatjuk meg...
- Hová is mondta, hogy ményen a fiatalember, Amerikába?
- Oda.
Máskor búcsúzáskor viszontlátást köszönt. Ezúttal nem.
- Hát a Jóisten legyen ott magával. S ne feledjen el bennünket. Keltse jóhírünket, járjon szerencsével. Kicsi kalácsot vegyen még...
Ott álltam a bokor barka előtt teljesen átszellemülten, és éreztem, hogy zuhatagban hullanak a könnyeim. Odabenn.
- Jól van, uram?
- Igen, persze! - ocsúdtam fel a feketehajú lány kérdésére.
- Biztos?
- Teljesen!
- Vesz valamit?
- Nem. Köszönöm, nem szeretnék semmit sem venni.
Bezár a posta, jóságos ég! ... Nekiiramodtam. Ismét szirénáztak, és egy piroscipős úriember majdnem keresztülesett rajtam a Junction bulváron. De nem foglalkoztam vele. Egy dalt dúdoltam épp magamban. Egy másikat. Egy teljesen másat. Valami nagyon szépet.
...
- ...Igen, szépen kihajtottak a vázában - mondta ma a telefonban. - Csak valami takácstetvek megtámadták. A gyökerei rendben vannak. De attól tartok, új leveleket kell, hogy hajtson tavaszra…
...
New York, 2010. február 6.

2010. január 24., vasárnap

A déli buszon


Ültünk az asztal körül, és Michelle felordított:

- Milyen nagyszerű! Ahány ember van körülöttem, mindegyik más tájakról való!
Michelle alapvetően egzaltált, extravagáns cuccokban jár, és folyamatosan valami kifutón érzi magát, ahol fotósok hadának kell pózolnia, így aztán szünet nélkül fogpasztareklámosan és szélesen mosolyog. Vastag ajkai pedig rózsaszín átmenetet képeznek barna bőre és hófehéren villogó fogai között. Tulajdonképpen mindenki megszokta, hogy különböző végzetasszonya-pózban leli Michelle-t, de ha nem leli, akkor sem esik kétségbe senki, mert valahonnan előbb-utóbb felharsan egy lelkes exklamáció. Michelle váratlanul szokott megörülni valaminek. Ennek rendszerint kellőképpen hangot is ad, majd tovalibben, és mire bárki is lereagálná, már máshol és másokat lep meg. Most az asztalnál ülve harsant fel két telefonálás között meglepetésszerűen, miközben épp a muszlim vallás által megengedett étkezési szokásokat ecsetelte denveri kollégánk.
- Hát nem csodás, emberek?! - vijjogott rekedtes konyakot ivott dzsezzénekesnő hangján Michelle, egyszer s mindenkorra a muzulmán kollégába fojtva az eszmefuttatást - Naveed Pakisztánból van, Zahida Libanonból, és a mi Arturunk Romániából, Edilia pedig Venezuelából... - és én - itt mintha dobpergést várna, hatásszünetet tartott... - a napfényes Jamaikából... Mennyire csodás! - harsogta, és hirtelen sms-ezni kezdett...
Nekem unalmas perceimben az szokott megfordulni a fejemben, hogy inkább egy állatkerthez hasonlítunk, és ezen jókat tudok magamban szórakozni. Mert szeretem az állatokat - beleértve magamat is. Annyira nyilvánvaló, hogy az indiai Amit kollégánk egy elhízott patkányra emlékeztet, a Niagara amerikai oldaláról érkezett Justin a maga 260 fontos versenysúlyával és szőke hajával, pirospozsgás orcájával leginkább egy szelíd házimalacra hasonlít, Naveed Mekk Elekre ifjabb korából, Michelle pedig egy divatosan öltöztetett csimpánzra. De akad itt peckes kakas, strucc, hörcsög, borz és barnamedve is.
De Michelle már máshol járt. Letette a telefonját, és körbenézett:
- Emberek! Énekeljek nektek? - de a választ meg sem várva eldöntötte - Énekelek! - és kígyózni kezdett az asztal körül. Majd amikor ismét csend lett, váratlanul rám meresztette hatalmas barna szemeit:
- Hol jártál, édes? Gyere, mondd el gyorsan...
Legkevésbé sem lehet gyorsan elmondani annak a történetét, hogy első látásra hogyan sikerült Dallasról meglehetősen elmarasztaló benyomást szereznem. Nekem már az gyanus volt, amikor azt mondták, Dallasban felejstem el, nincs tömegközlekedés. Rögeszmésen tömegközlekedés-mániás vagyok, és ilyen információk eléggé kizökkentenek a mindennapi egyensúlyomból - eltekintve most a rossz fülemtől. Beszereztem egy térképet és felkutattam a helyi tömegközlekedési vállalat (mégiscsak van!) honlapját, és kiderítettem, hogy a busz a szállodánk előtt áll meg épp. Igaz, csak minden órában egyszer, de az már tömegközlekedés. Amikor felszálltam, kíváncsian néztem a buszsofőrre, akinek a testbeszédéből leginkább azt szűrtem le, utál. Engem is, és mindenkit, velem egy kalap alatt. Mondom, napijegyet szeretnék. Nem szól, csak mutat egy pénzelnyelő alkalmatosságra. Betolom az ötdolláros bankót, kijön a jegy. Várok. Kérdően rámnéz.
- Ötöt adtam.
- Na és?
- Mennyi a jegy?
- Négy.
- Ötöt adtam.
- Nem adunk pénzt vissza.
- És ha ötvenest vagy százast tudtam volna csak adni...?
- Akkor drága utazás lett volna magának. - és rántott egyet a buszon, hogy tűnjek végre el mellőle.
Mondom, hova szeretnék eljutni, majd szóljon, hol kell leszállnom. Szólt is. Igaz, nem ott, ahol én kinéztem magamnak, hanem hamarabb. Egy pillanatra azt hittem, mégiscsak rendes, egy rövidebb utat mutat. Leszálltam. Egy elhagyatott buszmegálló a semmi közepén. Néhány bezárt bank és templom, na meg egy mexikói faloda. Ennyi. A legközelebbi busz egy óra múlva...
Amikor jött, reméltem, még sötétedés előtt beérek vele a városba. A busz azonban egy másik mezei megállóban megállt. A sofőrasszony beparkolt, komótosan felöltözött, és csendesen összeszedegette a cuccát, majd leszállt. Tíz perc múlva érkezett a váltás, és a dühös arcú férfi moogva kerengett a busz körül újabb tíz percig. Majd elindultunk.
Még sötétedés előtt beértem mégiscsak a belvárosba... Azaz nem tudtam, hogy ott vagyok. Igaz, üvegpaloták voltak, de egy lélek sem az utcán, mint valami katasztrófafilmben. Így még vártam. Az volt a gyanus, hogy a busz percekig állt. Kérdem egy utastól, messze még a vége? Azt kérdi, minek a vége? Hát, az útnak. A végállomásra megyek, azt írta a táblán Downtown a végállomás.
- Ez a downtown. - vigyorgott az öreg.
A buszos épp egy tolókocsist intézett be a buszba. Ez New Yorkban is izgalmas várakozásokat iktat be egy-egy sietős délelőttön. Ezúttal a tolókocsilift beszorult és se ki, se be nem lehett szállni a buszról. A kövér dühös ember még dühösebb lett.
Végül sikerült kiszabadulnom Dallas belvárosába. Ahol egyedül találtam magam. Csak a szél fújt. Nem csak New Yorkhoz képest volt ez nekem csendes, hanem még a jó öreg Szatmárhoz is. No, mindegy, ha már eljöttem, azért is szétnézek. Létezhetetlen, hogy az ember valami szépséget ne találjon.
Nem találtam.
Komolyan mondom, emberek, ritka egy csúf város ez a Dallas. Végülis egy hatalmas falunak nézem, aminek a közepére üvegtornyokat húztak igen ízléstelenül. Az egy órás sétám során minden boltot bezárva találtam, és tizenegy emberrel találkoztam össze-vissza, abból kettő volt kauboj, de egyik sem volt lóval, négy mexikói, a többi hajléktalan.
Nagyon hamar eldöntöttem, hogy eleget láttam Dallasból. Tudtam, hogy a busz végállomása hol van, visszamentem hát, és épp elkaptam az óra autóbuszát. Már néhány falubéli fenn volt, békésen kérődztek és meredten néztek rám, mint az ufókra szokás. Keresztülvágtam a folyosó szemétkupacain, és helyet foglaltam az ablak mellett. Majd figyelem, nehogy elvétsem a leszállást. Akárhány térképet is néztem át, nem tudok eligazodni Dallasban. És hiába volt az az érzésem, hogy észak ellenkező irányban van, a mi buszunk békésen rázkódott egy számomra idegen irányba. Amikor már csak koromsötét helyeket és elhagyatott házakat láttam az ablakra tapadva, és amikor már csak piros zakós asszony maradt csak a buszon, megkérdeztem a sofőrt, messze van-e még a Northwest Highway. Székelybácsisan mosolygott rám:
- Igen. Messze. Innen elég messze. De mostmár ne szálljon le, ezen a vonalon csak én közlekedek úgyis. Még pár megálló, és visszafordulunk.
Próbáltam vitatkozni vele, hogy én a végállomáson szálltam fel. Azt mondja, persze, csak a déli buszra. Nem az északira.
Dallason kívül mostmár a déli buszokat is utálni fogom. A nő szelíden magyarázni kezd. Fel se vegyem a dolgot, ő itt él, és sosem tudja, mikor merre kell felszállni. És most ő is ellenkező irányba megy tulajdonképpen. A buszsofőr számára ez új információ volt.
- Hova megy, asszonyom.
- Az éjszakai menedékbe.
- De hisz azt elhagytuk.
- El.
- És miért nem szállt le?
- Féltem. Annyi mindent hallani.
A busz megállt. Újabb végállomás...
- Öt perc szünet. Majd szóljon, asszonyom, hol tegyem le, hogy közelebb legyen a szállásához. Hogy került maga hajléktalan szállóba?
- Volt nekem házam. Meg bankszámlám is. Volt vagy három. Amikor elváltunk, az uram elvitt mindent. Tizenhat éve voltunk házasok.
- Dolgozik?
- Dolgozom.
- Akkor minek nem megy albérletbe?
- Hogy őszinte legyek, ez eszembe sem jutott - kacagott zavarodottan az asszony.
- Én is elváltam. Egyedül lakom. Mindig kiadom az egyik házat. Ötszázért. De egy szobát kettőért is ki szoktam.
- Volt nekem két partnerem is azóta. Volt egy doktor is.
- Doktor barátja volt? Egy orvos?
- Igen - kacag fel a nő ismét.
- Akkor azért dobta ki az ura.
- Nem is igaz! - csattant fel a nő - Ő csalt meg engem.
Talán további érdekességek is kiderültek volna, ha nem telik le az öt perces szünet és nem indulunk vissza a prériről a város felé. Egy tétova fiatal száll fel elsőnek. Aprót szeretne, csak ötöse van. Nincs egyikünknek sem. Int a sofőr, üljön le. A második megállóban egy kockás sapkás fazon száll fel utazótáskákkal és vastag nyakláncokkal a nyakában. Valamit súg a sofőrnek, amaz int neki is. Fizetés nélkül hátramegy ez is. Egy kauboj és egy latina keveredik fel még, majd két újabb hajléktalan. Buli van a buszon. Jól elvannak. A nő időközben úgy dönt, leszáll. Fel is szívódik a sötétségben. A nyakláncos néger lehúzza fehér sportcipőjét és egy pár hímzett mintás csizmát kap elő a bőröndjéből, és gondosan eligazgatja a lábán.
- Downtownba megyek, vagy mi a franc. Nem? Mi? - és látni rajta, hogy nagyon büszke magára.
Vissza is értünk oda, ahonnan egy órája elindultam haza - ellenkező irányba. Sejtettem: öt perc szünet...
- Vajon elkapom a csatlakozást?
- Van, amikor megvárjuk egymást. De nem mindig. - mosolyog rám a sofőr kedélyesen. Látom, legcsekélyebb szándékában sincs megnyugtatni. El is képzelem, ahogy a péri szélén a huzatos buszmegálló sötétjében farkasokkal táncolok. Egy hajléktalan alkuszik ismét a sofőrrel, a Felmentősereg éjjeli menedékébe igyekszik. Bűzlik a viszkitől. Jöhet. Velem szemben ül le. És magyaráz. Úgysem értem.
Mostmár tuti északra tartunk. Remélem legalábbis. A kauboj latinája odadöcög a sofőrhöz és kérdez. Kiderül, ők meg délre akartak volna menni. Nah, hát ez nem déli busz...
Futva elérem a csatlakozó buszt. Akarom kezelni a jegyem, a sofőr int, üljek le. Hova megyek? Mondom.
Közben megelőz a busz, amelyikről leszálltam. A sofőr integet, és örül, hogy biztonságban tud.
- Azon utazott? - kérdi emez, és máris megvillan a fehér fogsora a sötétben.
Elmesélem neki a déli történetet. Jót derül rajta.
- Érdekes utazása lehetett. És főleg érdekes emberek!
Valamit tudhat.
- Jó a szállodája, uram? - kérdi, mikor lelassít a hotel előtt.
- Igen. Négycsillagos. És nem lőttek le senkit még. Pedig itt vagyok pár napja.
Látom, nem érti. De nem magyarázom el. Örül, amikor elmondom, hol dolgozom.
- Én mindig magukkal utazom! - kiáltja vidáman utánam, és megvárja, míg biztonságban átérek az úttesten. Még int egyet, és elporzik az estébe a buszával.
A recepción egy másik lány van ma este.
- Tudja, hogy van tömegközlekedés a városukban? - kérdezem a magam gondolataiba belefeledkezve.
- Micsoda?
- Jár a busz. Egyik helyről a másikra. Például a szálloda elől is.
- Ne mondja! Láttam ott egy buszmegállót. Jár busz is erre?
- Jár biza. El ne szalassza kipróbálni! - intettem neki, és felszivárogtam a szobámba.
Dallas, TX, 2010. január 24.

2010. január 23., szombat

Egy ártatlan este alibik nélkül


- Szi szinyorítá, i múcso grásziassz, mama! Szíju létör! - hangzik a hallban, és a - minden bizonnyal mexikói - vendégmunkás, Edilia odabenn leszedi az asztalt a rajtahagyott dollárbankókkal együtt. Az Eleganté Szálló patinás hallját a barna színű bőrkanapék és fotelek uralják, ma este senki nem ücsörög itt társaságra várva. A vendégek egy része a bárban múlatja az időt, ernyős lámpás diszkrét asztalok helyenként felerősödő morajában, és háttérben zongora szól. Mások visszavonultak a szobáikba. Ügyelve, hogy ne hangoskodjanak. Valaki az éjszaka panaszt tett, hogy furcsa hangokat hallott a folyosókról. Visítozást, kiabálást. Nem illik egy luxushotelben az ilyesmi.

Az önműködő ajtó egy fehér kaubojkalapos úriembernek enged bebocsátást, alázatosan nyílik szét előtte. Amaz otthonosan néz körbe az elnéptelenedett hallban, és csak biccent a londínerpultban lebzselő fekete sofőrnek és rákacsint a széelesen mosolygó meglehetősen széparcú latin lányra a recepciós pultnál. Majd eltűnik a bár irányában. Lépése a vastag perzsaszőnyegen is kemény. A bejárat előtt két mexikói fickó vitázik - de az is lehet, csak beszélgetnek, ezeknek ez a vérmérsékletük. A két utcalány a pálmák között, a bejárattal szemben fecskendező szökőkút káváján ülve nem is vesz tudomást róluk, zavartalanul sminkelnek az esti munkához.

A vihar épp hogy levonult, tornádó is volt, állítja az öreg hordár. De már ismét párás a levegő és fülledt az este. A fekete limuzin már órák óta ott áll az ajtó előtt...
A medence fényei kigyúltak. De senki nem fürdik. Egy középkorú öltönyös férfi koktélt iszik egy elegáns magas nő társaságában odakinn, és néha felnevetnek a beszélgetésben, megkoccintva poharaikat...
A vendéglő üvegfalán keresztül néztem őket, és mikor a fentebbi szavakkal otthagytam a vacsoraasztalt Edilia gondjaira bízva, rájöttem, hogy feleslegesen várok tovább. Mert noha olyan az egész, mint az oly sokat emlegetett bűnügyi regényekben, nem dördült el egy pisztoly sem, és nem szaladt le a lépcsőn egy szobalány sem sikoltozva, hogy valakit meggyilkoltak volna. A bár felől sem hallottam semmiféle ármánykodásról, mérgezéses halálról. És ha belegondolok, nincs is lépcső, ahol Teresa vagy Carmencita leszaladna adott helyzetben.

Talán majd holnap.

Az ember titokban mindig ilyen piszkos dolgokban reménykedik, mert alapvetően ilyenek vagyunk. És nem gonoszságból, hanem puszta kíváncsiságból. Annál tovább nem is érdekelne a dolog. Napok óta figyelek. Nagyon. Hátha... De nem. Így aztán elfogadom, hogy senki sem halt meg, és nyomozni sem jön majd senki, és vesztegzár sem lesz elrendelve. Felmegyek, hát a szobámba...
A szállodaszoba ablaka a plafontól a földig ér, így teljes panorámát nyújt a színes fények mögé rejtőzködött városra. Átúszik néha egy repülőgép is a tablón, de ettől még kényelmes a késő délutáni kiérdemelt semmittevés a hajónagyságú ágyon. Hogy francia-e vagy sem, nem tudom, és nem is fontos számomra, míg bármelyik irányba terjeszkedve is kényelmesen eltérek rajta. Csak azért nem viszem haza magammal New Yorkba, mert megígértem az otthoniaknak - már az otthoni otthoniaknak - hogy viselkedni fogok, és semmit nem viszek haza a szállodából. Pedig a zöldcitrom-kókusz illatú piepereszett, amit naponta cserélnek igencsak tentál. Talán a hajkondícionálón spóroltak velem a legtöbbet.
A naplementék szépek. Itt is. Valaki külön felhívta a figyelmem a texaszi naplementékre már első nap - amikor a napkeltét is elkaptam útban a repülőtéri bázis felé. Fura, mert valóban más. Nem annyira a sokszínűség jellemzi, hanem a sárga és annak árnyalatai... Esténként olyan, mintha bearanyozták volna a préribe nyúló távolt. Olyankor csak fekszem az ágyon - kissé kimerülten, és nézem a nap játékát.
Későre jár, mire a vacsoráról visszaérek a szobába. Ma szombat. Kirúgok a hámból: nem kapcsolom be a tévét. Egyrészt mert ilyenkor nincs Letterman show. Másrészt mert élvezem a csendet, amit olykor csak a légkondicionáló szed ízekre. Azon kapom magam, hogy ülök a szőnyegen az ablak előtt és nézem az éjszaka színeit s azok esetleges üzeneteit nekem. És eszembejut, hogy hirtelen annyira gazdag lettem, hogy már két honvágyam is lett. Egy otthoni és egy New York-i. Olyan megnyugtató érzés a városra ereszkedve látni a Lady-t a fáklyájával alant az öbölben, majd keresztülsiklani az épületkanyonon, és földetérve, a buszon hazafelé zötyögve - majdnem kétszerannyi időt az esti csúcsban , mint a repülőút volt - elmerengeni Manhattan fekete, kemény kontúrján a New Jersey felől érkező naplemente narancssárga színeinek háttérmegvilágításában. Mint amilyen megnyugtató álmomban Szatmáron bóklászni és a Hargitán kanyarogva ereszkedni alá Szereda felé.

Amilyen bolond vagyok, egyszer majd erre a dallaszi aranyszínű alkonyra is ilyen vágyakozással fogok gondolni. Bár kétlem. Annyira sok hely azért nincs az ember szívében, hogy olyan sok honvágyat vagy csak vágyat neveljen benne. Annak is megvannak a maga kolátjai.
De a madarakat biztos nem fogom elfelejteni. Jönnek rendesen minden este és lármáznak. Sokan vannak, mint Hitchcock mozijában. De ezek nem félelmetesek. Kottát alkotnak a dróton. Mondtam már: nem-igen lesz itt most gyilkosság. Sem így, sem úgy.
Halk kopogás.
Juan az, a szobapincér.
- Minden rendben, szőr? - kérdi készségesen a huszonéves latin fickó csillogó szemekkel - látom rajta, pár perc múlva már Don előnévvel ostromolja valamelyik fiatal hölgyet odalenn a koktélbárban egy margarita mellett, csak előtte még rólam is gondoskodni akar...
- Rendben, Juan, persze.
- Szeretne még valamit ma este, uram?
- Óh, igen: aludni. De azt erősen.
És amint Juant elnyeli a liftajtó, ki is akasztom a táblát a kilincsre: "Do not disturb!"

Dallas, TX, 2010. január 23.