Változások és liliomok meg a világgazdaság

“Az ember számára a változás határnapja mindig az, amikor neki, magának jön meg az esze.” Legalábbis egy nálam bölcsebb ember ezt tartotta. Viszont ennek semmiféle szempontból nincs köze Miss Alvarohoz, akit a Houston Street közepén fedeztem fel hazamenet a virágoskert közepén.Csak az, hogy éppen ez járt akkor a fejemben, és talán az is, hogy változásnak könyvelhető el az is, hogy Marysolunk áttette tartózkodási helyét a Hamilton Fish Park bejárati lépcsőiről, ahol tanyázni szokott, ide, a nyolcsávos sugárút sávelválasztó zöldövezetébe.

- Holá, pápi! - integetett rám kedélyesen.
- Mesés jóidőnk van, nemdebár?
- Csak széjjelnézek.
- Mindjárt gondoltam. Mit is csinálhatna mást az ember ilyen ragyogó időben...
- De nemsokára megyek.
- Vajon pimaszul tolakodónak tartana, ha megkérdezném, , miért éppen itt sziesztázik, drágám. Már nem mintha nem lenne elég fennkölt hely az ozsonnaidőben való magasröptű elmélkedésekre ez itt a két gyorsforgalmi utat összekötő pálya a házunk előtt...
- He?... Anyuci hogy van?
- Remekül. Valahol napozik ő is.
- Na, Marysol üdvözli. Anyuci rendes asszony.

A sánta szomszéd a hetedikről mellettünk robogott keresztül a zebrán motoros tolókocsiján valami zűrzavaros ingben, kis barna zacskóban kétdecis italt szorongatott, és úgy igyekezett vele haza, mintha az élete múlna rajta.

- Holámiámor! - lelkesedett be Miss Alvaro, és miközben felállni próbált, egy csavaros derékmozdulattal az idén ültetett liliombokorba duvadt.
- Jól vagy, mamesz? 
- Perszehá’... Keresek valamit!
- Mind keresheted. Elgurult - vigyorgott sárga lapátfogaival a zűrzavaros ingű, és elporzott a tolókocsival.
- Most érzem először, drágám, hogy mekkora szerencse, hogy nem rózsákkal ültették be ezt a sávelválasztót, mint a nyugati szakaszán a Houstonnak, mert igencsak megnehezítené a keresést. 
- Este tipo es mi buen amigo!
- Nem beszélek spanyolul, mámi.
- Annak a seggfejnek mondtam, elment?...
- Mialatt kereste a valamit a liliomok közt...
- Szép virágok.
- Túl közelről nézi, attól tartok. De bármennyire is szaggat a szívem, hogy ezt a remek kis társalgást most felfüggesztem, drágám, nekem mennem kell. Ha gondolná, segítenék felkelni...
- Nem, nem, nem. Szeretem a virágokat.
- Rendben, csak ígérje meg, hogy arccal felfelé fogja nézni őket, amint lesz egy kis alkalma megfordulni.
- Tudod, mit hallottam, pápi? Nagy változások lesznek.
- Ugyanbiza, hol?
- Nem jut most eszembe, de majd elmondom később.
- Nagyszerű lesz.

Amikor átértem az úttesten, épp Nyina trappolt be a buszmegállóba. Ha nyerített volna se lett volna feltűnő. De nem nyerített. Így hát, szóba elegyedtem vele:

- Hogy szolgál a jóságos egészsége Nyinocska? Minden rendben?
- Nem panaszkodhatok... Miss Alvaro mit csinál a virágágyásban az út közepén?
- Alulról szagolja. A virágok iránti mérhetetlen vonzódása juttatta ide, legalábbis bevallása szerint.
- Na ja...
- Nincs jogunkban az ellenkezőjét feltételezni. És ugye, nem korlátozhatjuk senkinek sem abbéli féktelen szabadságát sem, hogy például rajongva élvezze a természet remekműveit, azokat a csudaszép liliomokat. Képzelje csak, Ninucska, az én gyermekkoromban a nagyanyám udvarán egész sor fehér liliom sorakozott a ház előtt a tornácon, és a minap, amikor a Fort Tryon Parkban megcsapott a liliomillat, bizony az én lelkem is ünnepelt.

Nyina aggodalommal vegyes megrökönyödéssel fordult felém távolbaszökött gondolataiból, majd lenyalt egy félrecsusszant rúzs-pontot az ajka széléről, és hogy meggyőződjön róla, minden rendben a sminkje körül, egy kistükörrel gyorsan végigfutott az arcán.

- Van baj a világban elég... - tette hozzá.
- Van, Nyinucska. Van. De mekkora szerencse ránk nézve, hogy ebben a mérhetetlenül szabad országban élünk itt, és kedvünkre kiélhetjük mindenféle szenvedélyünket. Juteszembe, hallott a változásokról?
- Mi változott?
- Azt még nem tudni, Miss Alvaro említett valamit.
- Nocsak! Hátha új lakó jön - csillant fel a szeme.
- Apropó, munkába tetszen ügyekedni, kedveském?
- Úgy is mondhatjuk - biccentett Nyina és az órájára pillantott, majd elolvasott gyorsan pár üzenetet a telefonján.
- Eddig csak a házban vállalt munkát... azazhát hogy ... házimunkát végzett, amennyiben jól emlékszem múltkori nagyon bájos kis csevegésünkre a liftben.
- Na látja, ez az én változásom. Manapság nem lehet korlátolt az ember. Most ki sem látszom a... sok munkától.
- Ó, micsoda öröm ilyent is hallani manapság, amikor a munkanélküliség csataménként vágtat előre, és ugye, a világgazdaság...

De akkor felbukkant a M21-es busz, és Nyina rövidrezárta a világ nagy gondjait:

- Szarok a világgazdaságra. Mint ahogy az is szarik énrám... Na, báj-báj, szomszédocskám! - és egy cirkuszi kiselefántra emlékeztető lendülettel felcsimpaszkodott a buszra.
Nekem csak onnan jutott eszembe a változás hazafelé botorkálva a Houstonon, hogy az idei kicsi naplóm címe ez: Változások. És biza, már több, mint felét teleírkáltam a hétköznapjaimmal és - jobbára kedd-szerdára eső - hétvégéimmel, messzemenő változások nem jutottak hirtelen eszembe. És úgy gondoltam, ha ez a cím igaz, és miért vonnám kétségbe Coelho mester éleslátását, akkor még nagy eseményeknek nézhetek elébe a közeljövőben. Ez pedig már egy örömnek pontosan elegendő. De addig is , amíg rámtörnének maguktól a nagy változtatások, egykori tanítóm és osztályfőnököm bölcs tanácsa vezényel, Sanyi bácsi ugyanis azt javasolta, ha nem leltük az ismeretlent egy feladatban, hogy segíts magadon, és ... valami lesz.

New York, 2013. augusztus 24.

Angyali szeretet-útravaló

Valamikor késő tavasszal, amikor már a nyári hazarepülésemet tervezgettem, fülembe jutott, hogy születésnapja van a Tanítónéninek. Nem tudom kisbetűvel leírni ezt, soha nem is tudtam, amióta 1977 szeptemberében első alkalommal megölelt az iskola udvarán. Nem is hagytam el azt az iskolát tizenkét esztendeig aztán. Igaz, zavarban voltam a minap, amikor egy légitársaság személyzeti osztályán el kellett volna számolnom iskolámmal, s azzal a tizenkét esztendővel. Kérték, adjam meg a nevét, a telefonszámát, és a címét is. Csak egy iskolám volt. Tizenkét teljes tanévre. Elemire, gimnáziumra és líceumra is. De mégis nehezemre esik ma összefoglalni egy rubrikában azt az egyet. Amelyik, mint szegény nagyanyám, aki Magyarországon született és élt, és úgy lett román, hogy nem is tudott róla, és egész életében nem is akarta ezt tudomásul venni – Magyar Líceumként kezdte a pályafutását az én kicsi kis életemben, majd lett aztán mindenféle, és a tér is a Láncos templomnál, ahol egymással harmóniában élnek évszázadok óta, nevet váltott időközben. Nem is egyszer. Hogy a telefonszámokról ne is szóljunk. És mindez elég ahhoz, hogy egy átvilágítást végző huszonéves amerikai tisztviselőt alaposan összekuszáljunk, és hogy kivívjunk magunknak mindenféle szintű gyanakvást is a „homályos” múlt miatt. Nos, ilyen ködös múlttal mögöttem emlékszem most vissza arra a ködbe vesző reggelre, amikor borzasztóan éreztem magam, hogy ott kellett hagynom minden játszótársamat a Mama udvarában, ott a kisautókat, a kedvenc tyúkomat, Nyafit és még a korhadozó, de bőven termő szilvafát is, amit egy zaklatottabb pillanatában nagybátyám a kisbaltával később átsegített a másvilágra. Nem is értettem, minek kell nekem iskolába menni. Bíztam valami csodában, mert eszembe villant, hogy az óvodát is úgy úsztam meg, hogy amikor anyu becipelt a vállalti napközibe „szokni”, én – minden, világszerte elismert úriemberségemet félretéve – torkomszakadtából üvölteni kezdtem, és a hozzám közeledő mosolygó gyermekeket szörnyetegeknek láttam, és visítva ráztam le magamról. Anyám pedig magas beosztását szem előtt tartva, még mielőtt a szocialista munkásfront megrovásban részesítette volna, elállt szándékától, visszavitt Mamához az udvarra, és soha többet nem próbálkozott újra óvodába vinni.

Az iskola udvarán ez nem tűnt megoldásnak. Idegesen néztem szét, hol lehetne valahogy megszökni, és világgá menni. De legalábbis a pár háznyira, a zöld kapu mögött húzódó, biztonságot nyújtó udvarig. Egy széphajú szemüveges néni mellettem épp egy szőke kislányt simogatott, és nyugtatgatta, amaz pedig keservesen bömbölt. A néni aztán odahúzta mellém, odalépett, és megölelt engem is:

-          Mi a neved, kisfiam?

-          Dancs Artur vagyok – motyogtam alig hallhatóan.

-         Arturkám, a te feladatod lesz erre a kislányra vigyázni. Ő Andrea. És nagyon fél. De te nem félsz, mert te nagyfiú vagy. Én pedig a tanító néni vagyok, Betüker Mária, Manci néni... Én leszek ezentúl a ti második anyukátok...

Olyan jó illata volt, és olyan szépen csengett a hangja, hogy kicsit oda is bújtam. Aztán már nem remegtem tovább. Nem tűnt hűvösnek sem a szeptember reggel. Csak az az idióta simléderes egyensapka feszélyezett. De ha láttam, a többiek is viselik, elviseltem. Bár nem tudtam nem észrevenni, hogy senkinek sincs akkora feje, mint nekem, s kicsit mókásnak is éreztem magam benne. Anyám valahol odébb szipogott, és izgult is szerintem, nehogy eszembe jusson valami hisztérikus cselekedet, de amikor látta, hogy Andikát kézenfogom, odament egy másik nénihez, és nagyokat kacagtak. Mint kiderült, Pengász anyukával ők jól ismerik egymást az ő iskolájukból. Ami szintén ez volt, de mégis más – és ebbe mostmár ne is menjünk bele.

Kellemes május délután volt, amikor a Tantónéni telefonszámát hívtam. Ugyanaz a csilingelő hang szólt bele, és hallgatta végig szabadkozásomat a késői időpont s az időeltolódás kapcsán:

-          Arturkám, te vagy az?.... Hol vagy? Honnan hívsz?

-          New Yorkból, és...

-          Jaj, nem lesz az drága?...

-          ...boldog születésnapot szeretnék kívánni!

-          Te ezt honnan tudod?... Ó, mennyire kedves vagy!... Képzeld, kisfiam, mondja Péter fiam, hogy nyolcvannál is többen köszöntöttek az interneten! Hát, nem csodálatos ez?... És a hab a tortán most te vagy, gyermekem!

Máris elmeséli, hogy a család meglepte.  Nyolc személyre készült, de egy egész csapat jött felköszönteni.

-      De ez mind semmi, kisfiam! Jött egy cigányzenekar is! Ki kellett költöznünk az udvarra és a garázsba, és asztalokat kihúzni, itt akkora ünnepség volt. Olyan nagy boldogság az, gyermekem, amikor a családod és mindenki ennyire szeret!

Mindenre élesen, pontosan emlékezett. Még arra is, hogy reptéren dolgozom, bár nem is tudom, hány éve nem beszéltünk. És nem is tudom, hágy száz tanítványa van, akinek az életét figyelemmel követi félévszázados távolságból is, beleértve mindenki édesanyja és édesapja nevét is. Anyámról is kérdez, és hallom a nem is leplezett boldogságot a vonal túlsó végéről. Alig vártam azt a forró júniusi délutánt, amikor Szatmáron a Tanci kapuján becsengethettem. Az embertelen kánikula elől elsötétített, kellemesen hűs szobában tanyázunk le, és nem győzi a boldogságát kifejezni. Frissen és izgatottan térül-fordul, és elmondja, mennyire szereti a virágokat, miközben vízbe teszi a tőlem kapott csokrot. Köröskörül hortenziák.

-          Mindig van virágom. Amióta csak az eszemet tudom, van a lakásomban virág. Apuka is, az én drága Józsikám is mindig hozott nekem virágot a sétáiból. Utolsó percig udvarolt nekem, a mi házasságunk valóban sírig tartó szerelemben, szeretetben telt. Amikor már idősebb lett, és kissé feledékeny, előfordult, hogy hazahozta a virágot, s másnap nekem kellett kifizetni, de szerencsére a virágárus ismerte, és csak mosolygott rajta... Ötvenhat évet voltunk együtt. De mai napig itt van velem, érzem a jelenlétét. Nagyon hiányzik...

S ha kérdezem a szép szerelem történetéről, a megeredt patak csudaszépen csörgedezik elő az emlékeiből.

- 49-ben, amikor kikerültem a tanítóképzőből fiatal leányzóként, egyszer csak arra figyeltem fel, hogy ez a helyes fiatalember mindig ott van a templomban. És meg is várt. Gondolkodtam is, vajon mit akarhat tőlem ilyen kitartóan. De aztán nemsokára megtudtam, mert előállt szándékaival. Ezalatt az ötven év alatt, egyetlen egyszer közöttünk hangos szó nem volt. És elmondhatatlan segítségemre volt mindenben, a mindennapokban, a munkámban... Bármikor számíthattunk egymásra.

Fényképalbumok, családi videófelvételek kerülnek elő, és számtalan történet. Véndiáktalálkozók felvételei közben arcok jutnak eszünkbe és néha nevek is, ahhoz kapcsolódó történetek, események. Egymást kérdezzük, ki kiről mit tud még.

-          Villányi Tibivel pár éve beszélgettünk azokról az évekről – emlékezik vissza a Magyar Líceum igazgatójára a 70-es évek végéről. – Azt mondta, sokan nem is hinnék ma el, mekkora nyomás nehezedett rá abban az időben, és hogy rendszeresen becitálták a szekuritátéhoz.

-          A tanítókra is?

-     Ránk annyira nem, mint a vezetőkre. Mi csak tettük a dolgunkat. Viszont nagyon kellett vigyáznunk, mit mondunk, és hogyan mondjuk. Mindenfelől besúgók voltak beépítve közénk. A másik főbenjáró bűn az volt, ha valaki templomba járt. De attól még jártunk.

Annyi mindent köszönni tartozom, de leginkább a tartást, az anyanyelv szeretetét és tiszteletét emelem ki. Erről is eszébe jut egy történet, és drága magyartanárunk, Nagy Sajó Magda, akitől rettegtünk ugyan a középiskolában, de – utólag visszatekintve – szerettem is, és végtelen hálával őrzöm emlékét szívemben a magyar nyelv miatt, amit tűzön-vizen át, néha akár szigorának korbácsaival is igyekezett lelkünkbe itatni egy mind fesztelenebb erkölcsű társadalomban.

-          Magdika kérte, jöhessen be fogalmazás órára. És tudtam, ha valami nem lesz kedvére való, azt mindenki tudtára fogja hozni. Kicsit tartottam a látogatásától. Szigorú volt. Mindenkivel. Néha túlzottan is. De aztán újra és újra meg akart benneteket nézni. És egy napon előállt azzal, hogy ötödik osztálytól ő szeretne bennetek tőlem átvenni, mert tőlem átvenni osztályt számára megtiszteltetés. Nem is tudtam, hová legyek örömömben. Engem annyi szeretet ért életemben. A férjemtől, a családomtól, és a munkám során is minden oldalról... Rendkívül szerencsés és boldog vagyok.

Ebéddel kínál, udvariasan elutasítom. Csalódottan hallgat, majd hozzáteszi:

-          Pedig úgy készültem, hogy együtt ebédelünk...

Elszégyellem magam, és nem tudom, hogyan magyarázhatnám meg, hogy tulajdonképpen mekkora megtiszteltetés lenne számomra együtt ebédelni vele, és hogy csak nem szerettem volna a terhére lenni... de már röpül is a konyhába, mikor megköszönöm, és elfogadom a kedves invitálást. Pillanatok alatt az ebéd az asztalon van. És még egy kis igazi házipálinka. Tényleg minden elő volt készítve. Az ebéd mellé pedig családi felvételek kerülnek. Büszkén mutatja unokáit, és újságolja, hogy a hétvégén Magyarországra utazik, mert biza nagykanállal esznek közelebbről. Az unoka ugyanis megnősül, és a nagy örömre ismét együtt lesz a család.

-          Nyolcvan töltöttkáposztát kell készítenem. De hogy ne készíteném! Még az a nagy szerencse, hogy ismerőseink visznek el autóval, különben nem tudtam volna, hogyan vigyük el. De így csak megoldjuk valahogy. És az üdvölőbeszédet is én mondom, felkértek rá. Már nagyon készülök rá. Úgysem nagyon tudok éjszaka aludni, olyankor rádiót hallgatok, és írok. Meg keresztrejtvényt fejtek. Csak így tudom az agyam frissen tartani...

Elmondom, mennyire csodálom, és hogy mennyire büszke vagyok rá, hogy tanítványa lehettem. Azt is megköszönöm, hogy felbecsülhetetlen útravalóval indított el az életbe. És megölel.

-          Édes kisfiam! Bearanyoztad a napomat a látogatásoddal!

Pedig nem is sejti, hogy az az útravaló, amivel most utamra eresztett a kapuból, mennyire megerősített. Mennyire megszilárdította azt, amivel harminckét éve kieresztett védőszárnyai alól, további jó kezekre bízva.

Az asztalnál ülve, írogatva, a bal vállam felett az ablakon bevilágít a ma zöld fényű Empire State Building, az utcán zajlik a világ hangos élete. Rendszerek civakodnak, vagy esnek térdre, valahol lövöldöznek is talán. De bennem egy szelíd békesziget van. Ez a szeretet-útravaló. Tanítónéni röntgenszeme. Kisdiákkorunkban elhittük, amit figyelmeztetésként a „röntgenszeméről” mondott, mégpedig, hogy azzal mindent s mindenhol nagyon jól lát, s aszerint viseljük magunkat. Akkor ezt elhittük. Ma meg tudom. A röntgenszem most is vigyáz rám valahol.

New York, 2013 augusztus 8.

Kánikula a Pitt Streeten

Éppen emlegettem, hogy remélem, semmi baja nem esett az elmúlt időszakban, hogy Miss Alvaro eltűnt a házunk mindennapi életéből, én legalábbis keveset botlottam bele mostanság. Érthető hát, mekkora megkönnyebbüléssel léptem be az épületbe a minap, amikor a recepció melletti hallban, a lift előtt megpillantottam. Igaz, az ezeridegen számára csak nehezen lett volna felismerhető abban a pozitúrában, ahogyan az egérszínű kanapé hátsó támláján keresztülvetve nyugodott U alakban, mint amikor a használt ágyneműt kiterítik szellőzni nyáron, hogy a nap szívja meg. A szemfüles olvasó felkaphatta a fejét, ugyan mit kereshet egy egérszínű kanapé a lift bejáratánál a porta melletti hallban, és főleg miért van keresztülvetve rajta Miss Alvaro úgy, hogy közte és a kanapé közt a járókerete is valahogy odasűrűsödött. Mindkettő jogos meghökkenés tárgya, bár utóbbira nehezen tudnánk választ találni. De az, hogy az egérszínű, és bátran tegyük is hozzá, igencsak viseltes és csatakos kanapé minden jel szerint a közeli lomtalanítási akció egyik főszereplője volt, és noha nekem, és az ebben a városban élők legalább 88%-nak elsősorban a benne fellelhető lehetséges poloska famíliák száma a legelső gondolatunk, Miss Alvaro nem mutatott semmiféle ilyen irányú aggodalmat. Igazából nehéz is lett volna bármit is leolvasni arckifejezéseiből, ugyanis fejjel lefelé lógott az egérszínű kanapé támláján, és jobbára a hátulsó fele emelkedett magasba.

- Mindig nagy öröm számomra látni magát, drágám - üdvözöltem útban a postaládámhoz - főleg, amikor ilyen jó színben látom!

- Holá pápi! - hangzott a dívány mélyéről.

- Nem tudtam nem észrevenni ezt a remekbeszabott bútordarabot itt, a hallunkban... - mondtam, amikor kivettem a legfrisseb New York magazint és a sokszázadik hitelkártya ajánlatot a Dicoverytől a postámból.

- Most került - nyikkantotta.

- Óh, remek. És látom, úgy érezte, legjobb, ha máris kipróbálja itt a lift előtt!...Micsoda ragyogó ötlet!

- A fiamat várom. Anyuka jól van? - kérdezte, és erre valahogy úgy fordult, hogy a lába leért a földre, és kissé felegyenesedett a különös testtartásából.

A földszinti irodák egyik sápadt, ám csinos egérkéje sasszézott át a hallon, és fontosnak érezte, hogy szükséges figyelmeztetésekkel lásson el bennünket:

- Biztonság a fontos. És tessenek hűsölni. Nagyon nagy kinn a meleg. A MFT-ben hűsölőt rendeztünk be, üdítőkkel, légkondicionálással. Mindenki számára egyenlően. - és balra el.

Az MFT a multifunkci-terem, ahol gyűléseket, bulikat vagy filmvetítéseket rendeznek a házban lakóknak. Hja, mi ilyen kultúrtanyán lakunk. Mert ezen felül internetszobánk is van és mindennel felszerelt konditerem. Persze, a legtöbben mégiscsak az alagsorbéli mosodát látogatják, és maga Miss Alvaro is igen gyakran előfordul ott, ha nem is annyira a mosás iránti túlburjánzott buzgalmában, hanem sokkalta inkább, mert az a ház társadalmi életének egyik sarkalatos pontja. És ahonnan most épp Nyinácska kaluppolt elő.

- Nyinácska, de jó, hogy jön, aranyom! - ujjongott Miss Alvaro - Most mondta itten valaki, hogy van friss levegő a muntifunkszia... izé... ott, ne - és az MFT felé intett, aminek következtében elveszítette egyensúlyát, és visszazuhant a kanapé támlájára. Nyinucska odaugrott, hogy megkérdezze, biztos-e, hogy minden rendben van, és mivel alulról, a kanapé belsejéből biztosították, hogy igen, keresztülvergődött a lomokon, és beszállt a liftbe. Nyina szintén a XII. emeleten lakik, és a mosodában ismertem meg egy éve, amikor egyszer anyámnak tartottam idegenvezetést a ház alagsorában, elsősorban is a mosodával kapcsolatos tudnivalók ürügyén.

- Czukor. Nyína Czukor - mutatkozott be, mintegy nyomatékosítva magyar származását.

Mint megtudhattuk - egyrészt, milyen kicsi a világ, másrészt meg, hogy - édespaja magyar, anyja szerb és ő maga meg Új-Zélandon nevelkedett. Én nem láttam még csatakancát, de miután Nyinocskát megismertem, sziklaszilárd meggyőződés ért meg bennem, hogy csakis ilyen lehet. Nyina ugyan szép arcú, és csinos, bár darabos testű, vastag a lábaszára és a bokája, és kifejezetten csámpás. Ráadásul olyan különleges alakzatú lábbelikben jár, amilyet jól sikerült karikatúrákon lát csak az ember, boltban csak nehezen. És amikor megy, azt biza nehezen lehet nem észrevenni.

Nyinával a legkevésbé megszokott időpontokban a legkevésbé előrelátható helyeken szoktam összefutni. Az L alakú folyosó egyik és másik irányából is találtam már szembejönni, miközben mindig csapódik egy ajtó mögötte. Főleg késő éjszaka vagy kora hajnalban, amikor dolgozni indulok, vagy épp érkezem valahonnan. Nyina - meglátásom szerint - elismerésre méltó felelősséggel gondoskodik sok szomszédom mindenkori jólétéről, és odaadó munkával, éjt nappallá téve tesz értük. Egyszer véletlenül úgy alakultak udvariassági szófordulataink egy délben, hogy rákérdeztem, mikor dolgozik, és hamar rávágta: szabadúszó kötetlen programmal, egyféle házimunka az, amit végez. Ennél tovább nem is feszegettem szakmai pályafutását, de tudom róla, hogy jó lélek. És mindenkiről van egy-két jó szava az emeleten. Még arról az idióta ajtószomszédomról is, aki tíz percben egyik alkalommal pontosan huszonhatszor csapta be az ajtót, és néha tapsolni is szokott késő éjszaka magában, ha nem lövi be magát éppen, mert akkor nem tapsol, hanem szabályos időközönként egyszótagú indulatszavakat kurjongat, és odacsap valamit, vagy a falat döngeti. Ha szembejön, csendesbolondnak tűnhet, igaz, a szeme gyanusan vésztjósló, és mondanám, hogy nem szívesen találkoznék vele késő éjszaka, de felesleges mondanom, mert találkozom, elég gyakran. Igaz, nem szólunk egymáshoz, miután egyszer rávertem az ajtót, mert úgy bömböltette a rappet, hogy a falról lepotyogtak a cserepeim a basszustól.

A két ajtóval odébb lakó Rafmar már ennél szelídebb féle. Nyina ismerheti, és szoros kapcsolatot ápolhat vele, mert egyik hajnalban az argentin fiútól láttam kijönni. Rafmarral ritkábban hoz össze a sors. Akkor is jobbára alsónadrágban. Emlékszem, mekkora élményt jelentett Zsuzsi barátnémnak is, amikor Sandy hurrikán idején kitört az áramszünet és a gyér - az akkor még működő generátorok által biztosított - megvilágításban a folyosón randalíroztunk, felmérni túlélési esélyeinket, amikor álomittasan előlépett ajtaja mögül meglehetősen alulöltözve és a szemét dörgölve.

- Mi zajlik itt? - kérdezte egykedvűen.

- Semmiség, egy kis vihar, majd levonul, és jó lesz...

Így már nem is lepett meg, amikor egy hajnalon arra léptem ki az ajtón a lift elé az utazótáskámat magam után gurítva, hogy argentin testi valóságát pusztán egy alaposan elnyűtt fekete DKNY boxeralsóval leplezve szivárgott be mellém a liftbe egy bevásárlószekeret húzva maga mögött, amilyennel a kínai fehércselédek járnak az utcákon meg a zsúfolt buszokon is.

- Hova-hova? - kérdezte félálomban udvariasan rám sem nézve.

- Kentuckyba. És te, Raf?

- A mosodába. Ilyenkor biztos van szabad gép, nem kell senki után várni... - tette hozzá, hogy ne tűnjön meglepőnek. - De Kentucky is jó hely.

- Én még nem jártam ott.

- Én sem...

Beszélgetésünk eme tartalmas epizódnál ki is merült, a lift pedig leért, így nem tudtuk a történetet tovább tarkítani, és esetleges élményeinket előrevetíteni. De tény, hogy ma már én sem kerítek túl nagy feneket az öltözködésnek, ha kilibbenek a szeméttárolóhoz vagy a laundryba.

A szemközti szomszédaimtól már csak egyet irígylek a tetőteraszon zajló életet. Van igyan tetőteraszunk is az épületnem, éppen felettem, és Kevin a gondnokunk egyszer fel is vitt, hogy meggyőződhessek felőle, valóság az, lugassal, csinos padokkal, grillező hellyel és rálátással Manhattanre. De nem nyitották meg az épület harmadik éves fennállása óta:

- Nem nagyon akarjuk, kérem, hogy itten kiugrálgassanak a népek... - magyarázta a jó öreg gondnok. Bár nem hallottam róla, hogy a sok környékbeli tetőtéri buli valamelyikéről is ugrálgattak volna le emberek. Pedig errefelé aztán van élet rendesen. Az egyik jószívű szomszéd a szemközti ház tűzfalára a fontosabb futballmérkőzéseket vagy eseményeket ki szokta vetíteni a környék nagy örömére, egy másik meg dobolni jár fel az egyik ház tetejére, úgy, hogy hanyattfekszik, és az eget bámulva órákon át veri a hangszert.

Persze, nem minden háznak jut ki az a mérhetetlen nagy szerencse, hogy olyan pazar egyéniségekkel szívhassanak egy levegőt, mint Miss Alvaro, akit később már az egérszínű kanapétól függetlenítve a fikusz tövében találtam üldögélni a járókájára támaszkodva. Úgy sejtem, a „muntifuksziba” tartott levegőért.

Rettenetesen borzasztónagy meleg rohadt ránk egyből a semmiből!

New York, 2013. június 1.

Busz-epizód Dél-Floridában

Egy kobaltkék óriásfelirat jelezte, hogy a hely, ahol békésen állok, és átszellemülten kenegetem a képemre az ötvenfaktoros hawaii-i naptejet, az a Hollywood International Airport. Jól éreztem magam a buszmegállóban, minden jel erre utalt, már amennyire az ember egy buszmegállóban jól érezheti magát. És főleg ha nem ott lakik, hanem csak a buszra várás ürügyén tartózkodik ott. A kozmetika meg azért bírt nagy jelentőséggel, mert februárban is leugrottam két napra a New York-i télből csepp napsugarat és trópusi nyarat szippantani az életembe. És történt vala, hogy tán rohadt volt a napolajam, vagy csak a német UV-viszokra gyártották  - állítólag Hamburgban, (ez vajon hogy került az én délre utazó táskámba, azóta is megfoghatatlan számomra...) mindenesetre röviddel érkezésem után céklavörösre sültem, és az óceánra nyíló teraszú „Fürge homár” névre keresztelt kisvendéglő felett fityegő cégtábla rákjának a színére váltottam - már ott, ahol a nap érte a testemet. És én hagytam, hogy érjen, mert engem soha a nap nem égetett meg, amióta az eszemet tudom. Pedig egy ideje tudom, és a tengereket is elég kitartó rendszerességgel látogatom. Azonnal telefonos segítséget kértem, és Zsuzsi volt az első, aki segélyhívásaimra reagált, lévén, hogy a londoni időeltolódás őt még ébren találta.

Tejföl.

A megoldás jól hangzott, s az ottthoni házi praktikák emlékeiből én is jól emlékeztem erre. De tejfölt itt beszerezni legalább olyan kihívás lett volna, mint amikor anyám bekereste New Yorkot egy nokkedliszaggatóért.

- Aggódom érted, drágám - szomorkodott Zsuzsi - Szobaszervíztől nem kérhetnél vajon?...
Erre felszisszentem.
- A Hyatt Regency-ben lakom. Négycsillagos. De annyira, hogy egy kétdecis palackozott ivóvíz is négy dollárba kerül. Attól tartok, azon túl, hogy zokon vennék kérésemet, a tejfölt, ha mégis kihozná a pincér, a tehén árát is belekalkulálná... - és el is vetettem az ötletet.

Aztán a február hátralevő részében szorgalmasan vedlettem a bőrömet, ami különösen izgalmas azért volt, mert karrierem szempontjából fontos meghallgatásra készültem épp olyan körökbe, ahonnan azért is hazaküldenek valakit, ha a haja nem éppen hat hüvelyknyire van az inge gallérjától. Az én hajammal ilyesféle probléma nem adódhatott, viszont olyan lelkiismeretesen hámlottan mindenhol, hogy még kicsivel az ominózus időpont előtt is  olyan voltam, mint egy káposztafej.

Most tehát ott álltam a buszmegállóban, röviddel földetérésem után, és nem akartam többé a véletlenre és a német napolajakra bízni magam. Áprilisi kora reggel volt, de már harminc fele kúszott a kánikula.

- A városi busz innen indul? - szólított meg egy akcentusmentes amerikai bariton.

Egy szőke és a maga nemében meglehetősen jó kiállású fiatalember magasodott fölém szelíden és szélesen mosolyogva, mint a birsalma-nyuszi kompozícióban a résztvevők.

- Igen, én is azt várom - válaszoltam, miután végigmértem, és folytattam is a kenegetést - Hova megy?
- A belvárosba.

Na ja! Gondolhattam volna. Ez is egy túrista. Azok is, ha megérkeznek New Yorkba, odasietnek, és megkérdik, hogyan lehet eljutni Manhattanbe. Olyankor felesleges ecsetelnem, hogy Manhattan ugyan kicsike a nagy New Yorkhoz viszonyítva, de mégiscsak harminc kilométernél hosszabb, és nem árt, ha az ember tudja, hová is tart azon belül. Erre szokták rávágni második válaszként: hát a Times Square-re, a Downtownba. Amikor ezt így kijelentik, már nincs visszaút, és nem szabad elmagyarázni, hogy a Downtown a Times Square-től olyan messzire van, mint Szatmártól Kispeleske, mert a túrista agresszívvé válik. Ez az én emberem is most mintha szálkát nyomott volna a körmöm alá.

- Biztos, hogy oda...?
- Én azt gondolom - mondta elbizonytalanodva. 

El is töprengtem, hogy egy ekkora nagy mamlasz megtermett világfi hogyan lehet ennyire gyámoltalan. De beláttam, hogy manapság az ilyen fiatal és jóképű férfiak biza, ilyenek. Pláne, itt Amerikában. Olvastam a múltkor is, hogy sok fiatal harminc éves koráig sem hagyja el a szülői házat, eltűnőben van az a trend, hogy tizennyolc évesen a gyerekek szedik a sátorfát, és önállósulást játszanak. Vagy ha mégis elszakad adott pillanatban, amikor rájön, hogy a mindennapok nem hasonlítanak a Jóbarátokban látottakra, futva kérezkednek vissza a családi kötelékbe. Így láttam én ezt a jóembert is itt magam előtt.

- Csak mert gondolatm, hogy talán a beach-re megy. Az meg egy külön sztori... De abban is tudok segíteni, mert én meg oda megyek.
- Ó, de csodálatos! - lelkesedett - Bár, én azt hiszem, mégiscsak a belvárosba megyek - és az ebben a mondatban meghúzódó határozottsága imponált is nekem.

Végignéztem rajta: rövidnadrágban és lenge vászoningben volt, mint egy nagyranőtt gyermek, s mint az említett generáció összességében véve, beleértve minden immaturitást. Hullámos göndör szőke tincseit a frissítő szellő rendezgette, poggyásza meg egy kicsi hátizsák, mint amilyennel az ember leszalad a strandra. Ez egyet gondolt, és lerepült Floridába, csak mehessen a belvárosba - morfondíroztam körbe a fiatalembert magamban, és azt is eldöntöttem, hogy ez akkor éppen olyan bolond, mint én. Máris szerettem. Be is mutatkoztam, ő is kezet nyújtott:

- Sam.
- Pompás, pompás, Sam! Nos, ha így állunk, akkor a képlet nagyon egyszerű. Mindjárt jön az 1-es busz, mi arra szépen felülünk, és maga a downtownba megy, én meg félúton átszállok majd egy másik buszra, amelyik a tengerpartra visz.
- Remek! - örvendezett - Milyen szerencsém van, hogy találkoztunk... senki sem tudta nekem megmondani, honnan indul a városi busz. Csak maga.
- Persze, itt nem nagyon tömegközlekednek. Csak a szegényebb népek.
Egy sietős nő lihegett bele a beszélgetésünkbe:

- Downtown Miamiba itt szállok buszra?

Niná, hogy ez is „downtownba” megy...

- Igen, az 1-es buszra, mi is arra várunk - sietett felvilágosítást adni szőke barátom készségesen
- Na, most, tisztázzunk valamit, Sam - és kérdően felé fordultam, a nőt egy pillanatra társaságon kívül reksztve - maga most Miami vagy Fort Lauderdale belvárosába akar menni?
- A Las Olas-ra.
- Az Lauderdale. Maga velem jön. Asszonyom, maga meg a túloldalt felszáll az ellenkező irányba, Miami arra van.

És amikor mindenkit jól útbaigazítottam, elraktam a naptejet, és feltettem a napszemüvegem, miközben az járt a fejemben, milyen fura, hogy évekkel ezelőtt eszemben sem lett volna, hogy valaha teljesen otthon fogom érezni magam még Miamiban is. Tudtam, hogy még valami fontosat kell mondanom Samnek, de épp jött a busz, és hirtelen ki is ment a fejemből, mi volt még, amire figyelmeztetnem kell.
Kezeltem a frissiben megváltott napijegyemet, és leültem. Amerikában a buszra csakis az első ajtón át szabad felszállni, akármilyen hosszú is a sor a buszmegállóban, mert a sofőr előtt kell kezelni a jegyeket. Így lassú ugyan a beszállás, de nincs szükség ellenőrökre. Sam is sorra került, és benyomta ötdolláros bankóját a gépbe, és megkapta a maga napijegyét. Abban a pillanatban eszembe jutott, amire figyelmeztetnem kellett volna, de már késő volt. Az automata elnyelte a pénzt, és kidobta a bérletet. A magas szőke barátom ott állt tétován, és a sofőrt leste, aki rezzenéstelen arccal mereven előre bámult és nem győzte kellőképpen minden porcikájával hangsúlyozni, mennyire únja ezt az egészet. Az is nyilvánvaló volt, hogy szeme sarkából, de legalábbis a tarkójából „látja” ezt a megtermett férfit, aki bőre színével virított is kicsit a busz tömegében.

- Nem négy dollár egy napi bérlet? - kérdezte, amikor elegendő bátorságot gyűjtött, hogy az unatkozó sofőrt megbolygassa.
- De. - felelte amaz kurtán, ki sem zökkenve hullamerevségéből.
- De én ötöt tettem be... - mondta mind bátortalanabbul Sam.
- Az a maga baja - morogta a sofőr, és intett, hogy haladjon hátrafelé onnan.

Mellém kuporodott, és annyira átéreztem csalódottságát. Mert ez az én csalódottságom is volt, hisz én is - nem egyszer - megjártam Dallasban, Chicagóban, sőt, itt is...

- Nem adnak pénzt vissza. Emiatt van kiírva, pontos összeget dobj be - magyaráztam, mintha okosabb lennék, pedig csak a tapasztalat szólt belőlem, és a rossz lelkiismeretem, hogy elfelejtettem, hogy szólni akartam erről, még mielőtt felszállunk. De Sam, mindamellett, hogy szemmel láthatólag bántotta Amerika eme fondorlatos átverése, nem vette nagyon zokon a történteket. Ebben a pillanatban Julio, egykori kollégám jutott eszembe. Az volt állandóan olyan egykedvű, mint akinek ellopták a biciklijét.

Aztán már másra terelődött a szó. Megkérdezte, honnan való vagyok.

- New Yorkban élek, de a hazám Kelet-Európában van.
- Jaj de jó! - örvendett.
- Mi a jó benne?
- Olyan egzotikus.
- Ahogy vesszük. Romániában születtem és magyar vagyok.
- Jaj, de jó! - örvendezett ismét.
- Ebben neked mi a jó, Sam?...
- A barátnőm - már hogy az ex-barátnőm magyar... 

Nem tudtam eldönteni, miért tartotta fontosnak hozzátenni, hogy az említett hazámlánya miért már csak múlt idő az életében, de nem faggattam, csak figyelmesen és érdeklődéssel bólogattam, s néha meglepetten nyögtem
- Tóth a neve. Így, ahogy mondom T-O-T-H! Jelent ez valamit?
- Nemzetségnév.
- Milyen érdekes.

Ma már nem lepődök meg, ha bárkivel is találkozom a világ bármely pontján, ugyanis biztosra vehető, hogy bárki, akármelyik pillanatban előkaphat a cilinderből valakit, aki neki magyar az életében. És Sam nem volt semmiben kivétel, mert így folytatta:

- Mi a legnagyobb város ott Magyarországon?
- Már, hogy a főváros? Budapest.
- Én ebben a földrajzos dologban nem vagyok túlzottan járatos. Pedig sokat olvasok. És a magyarokról is olvastam eleget. Közel van Törökországhoz például, ugye?
- Ahogy vesszük. Innen nézve meglehtősen közel.
- El kell oda jutnom...
- El biza. - hagytam jóvá - De addig is mesélj nekem most te magadról.
- Kolumbiai vagyok...

Na, ezen meg én döbbentem meg. Mert egy kolumbiai lehet sötétebb bőrszinezetű, lehet köpcös alacsony, és latinos beütésű, spanyol akcentusú, tömzsi ujjú, ravasz. Netán csúnya is. És semmiesetre sem Sam. Ez a fiú azonban magas volt, szőke és akcentusmentes, no meg jámbor. Sam nem vette észre meglepettségemet, és szelíd arccal folytatta:
- ... de Wisconsinban nevelkedtem és Denverben élek most, Kolorádóban.
- Óh!... - hirtelen csak ennyit tudtam erre reagálni, Sam máris a reggel aktualitására tért:
- Mit szól a maraton-bombázáshoz?

Nem tudtam, mit szóljak, mert a merénylet másnapján még nem sokat lehetett hozzá szólni, így sablonokban válaszoltam. Kétségtelen, hogy azon a reggelen az ország minden pontján erről folyt a társalgás.Újat nem lehetett mondani, csak rágni a népnek kivetett információkat. 

- Majdnem indultam én is, de nem fért bele a programomba most ez a maraton, de egy barátom ott volt...
- Jól van?... - kérdeztem vissza.
- Igen, valahol elakadt. Távol onnan, szerencsére.
- Nekem is van egy barátom. Az is állandóan fut. Mindenfelé. És ha nem épp odahaza lenne most szabadságolni, biztos, hogy aggódhattunk volna érte is, mert Bostont nem hagyta volna ki...

 A gyorsan kifulladt témán keresztül csakhamar a fegyverekhez, s onnan a kötelező sorkatonai szolgálathoz jutottunk. 

- Én a rendszerváltás idején voltam katona. Volt ott kis forradalom is. - meséltem a negyed évszázaddal ezelőtti élményeimet ennek a fickónak, aki alig lehetett ennél sokkal több. És persze, érdekesnek találta. Majd viszonzásképp elmondta, hogyan NEM lett ő végülis két évre katona Kolumbiában, amikor egyszer majdnem besorozták.
- ...mert hiába van amerikai útlevelem, őket az nem érdekli. Mert szerintük meg kolumbiai vagyok. És akkor két évre katonának kell lennem. Hát, nem kapnak belőlem... - mondta felhevülten.

Aztán hogy kiknek sikerült belőle kapni utóbb, már nem tudtuk kideríteni, mert le kellett szállnom. Csak kérdeztem, hogy jár-e a beach-en, ha már a Las Olas-ra igyekszik, és intett, hogy minden további nélkül, hisz kicsi a világ:

- Ott leszek... a bicikliknél.
- Aham. - bólogattam, pedig fogalmam sem volt, milyen biciklik forognak itt szóban - Hát, nagyon bizakodva tekintek egy újabb találkozás elé, kedves Sam. Ebben a kicsi világban. Kinn a beach-en.

Még le se szálltam, Sam egy szemközt ülőhöz szegezte a kérdést a bosztoni merénylettel kapcsolatosan. A busz pedig csendesen elduruzsolt velük Fort Lauderdale belvárosa irányában.

New York, 2013. április 30.

Miss Suzie újabb amerikai kalandjai (6)

Amikor anyám besétált a repülőgépbe a hatalmas kapun, mosolyogva néztem utána. Olyan csepp volt, olyan apró, ahogy a hatalmas gépmadárba belépegetett kis gurulós táskáját maga után húzva. Minden hatalmasnak tűnt körülötte. Eszembe jutott, hogy egy ilyen nagy, aránytalan világban élünk, ahol mi nagyon kicsik, aprók, elveszendők vagyunk. Igaz, mi is teremtünk magunk köré hatalmas dolgokat, lehet, éppen azért, hogy kedvünkre kicsiknek érezhessük magunkat, holott sokszor meg nem győzünk azzal hősködni, milyen nagyok is vagyunk.

- Ki ez a fiatal hölgy, aki itt besietett mellettem? - kérdezte vidáman Pierre a párizsi járat szolgálatosa, aki a beszállást felügyelte - semmi szüksége nincs előzetes beszállításra, olyan fürge... - és kacagott.
- Az édesanyám...
- Az nem lehet, ez az asszony fiatalabb annál, semmint a maga édesanyja lehessen - kedélyeskedett Pierre orrhangon és franciásan megőrölve az angol szavakat a Delta gép bejáratánál.
- Így igaz, uram, ahogy mondja. Nagyon fiatal. Soha nem is fog megöregedni ebből kifolyólag. Utazgatik. Érkezett Amszterdam felől, és most a maguk gépe Párizsba, fiatalkori álmai városába, onnan Budapestre viszi őt, hogy visszatérhessen otthonos kis kuckójába. Mert tudja, Pierre, odahaza az asszonyok ilyenek. Gyermekeikért, akik valami célt kergetve vagy pusztán csak vágyálmot, elszivárogtak a szülői ház környékéről, a világ végére is elutaznak, hogy együtt lehessenek. 

Kolléganőm jut eszembe, akivel New Yorkban dolgozom együtt, aki mesélte, 18 évesen édesanyja felpakolta hátizsákját, és szélnek eresztette, menjen isten hírével a világba szerencsét próbálni, megállni a lábán. Benne meg sem fordulna, hogy szülője rosszul cselekedett volna. Sőt, lelkesen mesél a pillanatokról, amikor néha hazaruccan Kaliforniába, és pár órát együtt tölt családjával. Elképedve hallgatta, mikor mondtam, érkezik majd anyám, és két hónapig lesz itt.

- Te jóságos ég! És otthon, nálad? Nem szállodában??? Hogy fogod elviselni? 

Ezen meg én döbbentem meg. Ha olyan módomban is állnék, hogy hónapokra szállodát béreljek New Yorkban, akkor is nehezemre esnék jóanyámat oda küldeni lakni. Zsebkendőnyi manhattani lakásom épp csak hogy elég lélegezni, de anyám jelenlététől szinte életre kelt minden kis zuga annak az apró kis lakásnak is, olyan rendesen belaktuk.

- És az meg sem fordult magában - érdeklődött Pierre - hogy esetleg kihozná ide lakni az anyukát?
- Mind fordulhat, Pierre. Nem akarom én élve elpusztítani. Anyámat rajtam kívül semmi ide nem köti. Ebben a korban fát átültetni nem csak veszélyes, de vétek is. Magam is nehezen verem a gyökerem a friss földbe, pedig negyed évszázaddal kevesebb nyomja a vállamat, mint az övét, nem akarom én már kitenni őt ilyesminek. Mint ahogy annak sem, hogy itt sorban álljon, ha nem muszáj. Annyit állt már különböző sorokban életében, itt, ahol én elrendezhetem, legalább a repülő bejáratánál ne kelljen az én anyámnak sorban állnia. Hanem tegyék a feneke alá a széket, karonfogva kísérjék a helyére, és megkülönböztetett figyelemben legyen része. Nem azért, mert rászorul. Hanem, mert megérdemli.
- Értem én, kolléga, jól értem én - helyeselt csillogó fekete fejét bólogatva a karibi. Majd intett, hogy lassan a sorbanállókat engedjék beszállni a gépbe, hamarosan indulnia kell.

Amikor kitolták a gépet a kaputól, az ablakhoz nyomva orromat bámultam ki a sötétbe, ahol a kifutó káprázatos fényében a Delta óriásmadara csodálatos csillámokat szórt szét. Mintha mosolygott volna. Pedig tudtam, hogy anyám odabenn nem mosolyog. Amikor egymás mellé tettem a két képet, az érkezését és az indulás előtti pillanatot, nyilvánvaló volt a keserűség az utóbbin. Alig várta ugyan, hogy kis fészkébe, barátaihoz, Mamához, többi szeretteihez visszatérjen, de olyan nehezére is esett olyan messze menni ismét mellőlem. Még ha nincs is egyértelműen rám utalva is, biztonságérzetet nyújt neki, ha együtt lehetünk. És itt felszabadult lehet, nincsenek kötöttségei és kötelességei. Csak élvezni a napokat, ahogyan érkeznek. Akárhány gépet is láthatok napjában nekiveselkedni az útnak, gurulni a kifutóhoz vezető cseles kis járatokon. De most nem tudtam elszakadni az ablaktól. Minden kis ablakban látni véltem, ahogy ő is fürkész kifelé, és még talán meg is pillanthat, ahogy itt ráfeszülve az óriási ablakra erőlködöm valamit is látni a benti fényáradatból kifelé, a sötét éjszakába. Meg is érdemelte a pihenést a nap, mert anyám elutazására olyan meseszerű tablót festett az égre nyugtakor, hogy nem győztek a népek betelni vele. A tenger is hozzásegített, és alulról támogatta a pazar alkotást. Igaz, anyám vígasztalhatatlan volt, de valamelyest feloldotta szomorúságát ez a csoda. 

- Ezt neked rajzolta a természet! 

És csak mosolygott. De nagyon erőtlen mosoly volt az. Mint azelőtt nap. Amikor a Central Parkba vittem ki búcsúzkodni a várostól. Akkorra már elkezdtek az ősz színei megmutatkozni, de a nap még barátságos volt, és olyan erőtlen, mint a mosoly az anyám arcán. A nagy fonott padon beszélgettünk semmiségekről. 

A gép magasba emelkedett, méltóságteljesen, lassan, és eltűnt villódzva az éjszakában, magával röpítve a hajnali úszások vidámságnak emlékét az óceánban, a napnyugtáét a Hudson felett, a lábszaggató sétákét, az égig érő tornyokét, a jóízű kacagásokét. Kifutottam a terminálból, hogy a levegőben is láthassam, míg eltűnik, de már addigra el is tűnt. És olyan hideg volt, hogy beleborzongtam. Meg is sürgettem hát a lépteimet, hogy mihamarabb hazajussak.

Másnap telefonon beszéltünk. Morgott a drága, mert a számlák, és a posta, és a biciklilakatos, és a vízszerelő, és a ... minden. Otthon van, hát. Folytatja a kis mindennapi életét, ahol abbahagyta. És már talán tervezi, milyen lesz, ha majd megint együtt csavargunk. És majd megint lógathatja elfáradt „rövid kis lábait” - ahogy mondani szokta - az óceán kellemes vizébe. 

Fort Lauderdale, 2013. április 17.

Miss Suzie újabb amerikai kalandjai (5)

V. Gondolatok egy nyirkos estén - és egyebütt

Az élénk lubickolással és intenzív napfürdőzéssel töltött napokra, a virágillatú, nyirkos trópusi estéken megejtett hatalmas sétákkal tettük fel a koronát. Fort Lauderdale Beach a városhoz tartozik ugyan, mint ahogy Miami Beach is Miamihoz, lényegében egy keskeny földcsík az óceánban, amit valamikor a víz hordalékolt össze, mintegy védőfalként a város, a szárazföld előtt. A hurrikánok és egyéb tengeri fegyelmezetlenségek okán azonban, akármilyen káprázatos is itt kinn, csak kevesen laknak itt állandóan. Fort Lauderdale Beachnek is megvan mégis a maga kis keskeny rezidenciális része, amit élesen sehol sem választ el semmi a nyüzsgő üdülőtől. Pálmaligetek alatt és tarka trópusi virágokba burkolt fehér falú villák és alacsony házak között bandukoltunk. Az óceán felől meg-megcsapott az este illata, és a környékbeli vendéglőkből a vacsorázó nyaralók vidám moraja, no meg a halvacsorák és egyéb ínyencségek magukat kellető csábítása.
Ebben a varázslatban andalogva hozakodott elő anyám nagyon óvatosan a mindig is benne motoszkáló kérdéssel, ami mögött semmi egyéb nincs, csak a szülői aggódás, és az, hogy ha lehetne jobban is élni, akkor miért is ne lehetne New Yorkból is elmenekülni, ha az ember már úgyis elmenekült vagy négy és félezer mérföldet a fészkéből:

- Vajon itt nem kapnál munkát...?
- Dehogynem - vágtam rá azonnal - Kapnék. Sőt, áthelyeztethetném magam.

Amilyen gyorsan válaszoltam, anyám olyan gyorsan máris vissza is kérdezett volna, a kérdés ugyanis már régesrég megvolt benne. Már akkor is, amikor  a Fort Tryon Parkban sétáltunk egy szép őszi késő délutánon két évvel ezelőtt, amikor először járt nálam, és a Hudson folyó túloldalán, New Jersey felett lemenő nap bíborszínűre festette meg a hátteret a Washington-híd elképesztően elegáns körvonalai számára. Amikor a kilátóról kihajolva a híd ragyogó fénygirlandját láttuk felvillanni, a távolba teikntve ugyan, de minden figyelmével felém fordulva kérdezte akkor meg:

- Nem lenne egyszerűbb az életed, ha kiköltöznél a városból? Mondjuk New Jersey-be...
- Lehetne egyszerűbb - válaszoltam akkor - De én nem New Jersey miatt vagyok itt, anyám. New Jersey miatt én az életben nem hagytam volna ott Szatmárt. Sem a hegyeimet. Sem a szeretteimet.

Ez a téma aztán nem került nagyon gyakran terítékre. Most pedig, a trópusi este édeskés-rothadt fülledtségében ott motoszkált megint, de váratott magára, csak óvatosan hozakodott elő:

- Itt te is szeretsz lenni... - kerülte meg anyám óvatosan, hogy a kérdés úgy hangozzék el, hogy ne is hangozzék el.
- Szeretek. - válaszoltam kurtán.
Csend lett újra. Csak a tengeri szellő sistergett a pálmalevelek között. Madár raj húzott el felettünk. Esti portyán lehettek az óceánon. A partra nyíló vendéglő teraszokon az óceánra fordított nyugágyakban, itallal a kezükben elmélkedtek vagy beszélgettek színes ruhás emberek. Volt, aki széles karimájú szalmakalapot is viselt. Fehér, lenge vászonlebernyeget. Az egyik nőnek virág volt a hajába tűzve. 

- És azt is mondtad - folytatta anyám a körüljárást - hogy Floridában nincs adó sem.
- Annyi nincs...
- El kellene ezen gondolkozzál, fiam.
- Gondolkozhatom...

Anyámat a gondolkodás ígérete nem nyugtatta meg, de a beszélgetés ennyiben maradt. Pontosabban egyéb irányba terelődött, amint az Amerikai Velenceként is emlegetett Fort Lauderdale fényűző rezidenciái közé keveredtünk.

- Furcsa ez a világ! Egyes embereknek külön bejáratú tengercsatornájuk van, ahová a jachtjaikat behúzhatják. És mesébe illően laknak. Míg mások az életükben csak dolgoznak és gürcölnek. Hogy túléljék az életüket.
- De milyen jó nekünk, hogy ide is eljuthattunk! Ugye?...
- Igen. Jó nekünk! - mosolygott anyám, és magamhoz öleltem, olyan drága volt a dél-floridai esti tájban az élénk színű ruhájában, a lebarnult arcából sugárzó nagy zöld szemével, mintha csak oda született volna. Még a haja is szőkébben virított a sok napozástól.

Beszélgetéseink, a mindent átfogó eszmefuttatásaink New York utcáit is behálózták. Talán a legemlékezetesebb egy két évvel azelőtti napsütötte délután a Central Park tetején egy sziklán ülve megejtett sok órás visszatekintés volt, ami mintegy visszamenőleg igyekezett bepótolni elmaradt vallomásokat, elhallgatott életképeket. Anyám roppant kifinomult éleslátással fogta fel és elemezte a bennünket körülvevő valóságot. Bírálta a társadalmat, és vetítette előre meglátásait a következményekről. Faji dolgokról, visszásságokról, tendenciákról. Egyszóval mindenről. Örömmel láttam, hogy minden irányban roppant érdeklődést tanusít. Néha az volt az érzésem, hogy azért is fontos neki Amerika, a világ és a társadalom jövője, vagyis FŐLEG azért, hogy engem biztonságban és jólétben tudjon akkor is, amikor sokezer mérföldre innen sóhajtva tekint ki a messzibe a konyha ablakából a kávéja mellől.

New York, 2013. március 26.

Miss Suzie újabb amerikai kalandjai (4)

IV. “Itt szabad álmodozni, anyus!”

Az Avalon sárgán megvilágított késő esti félhomályában a kókuszpálmák csendesen legyezgették a forró nap utáni párás csend hangulatos estjét a medence partján. A bambuszfotelben kényelmesen pihentetve elfáradt lábunkat hallgattuk a pálmalevelek sustorgását és az óceán esti csapkodását. 

- Meg tudnám ezt szokni - szakadt fel anyámból egy sóhaj, miközben az üdítő után nyúlt és megigazította a csíkos flottírkendőt maga alatt, és visszaheveredett a nyugágyra, hogy a csillagokat bámulhassa azon a felhőrésen át, amit a délebbre, Miami felé húzódott trópusi zápor és az északra, Palm Beachre vonult viharfelhők éppen fölénk szakítottak az égboltra.

Mindig is tudtam anyu rajongásáról a tájak, vidékek, az utazások iránt. És anyu soha nem volt mozgékonyabb és vidámabb, mint az utazásaink során. Gyermekkorom rengeteg utazását felidézendő, akkora öröm volt számomra már az is, amikor odahaza autóm lett, és csavargásaim során néha magammal vittem. Ennél is nagyobb öröm volt első New York-i látogatása során, amikor gondolkodás nélkül ugrott fejest minden kalandtúrába. Egynapos csavargásokra a Niagarához , Washington DC-be vagy épp Floridába. Olyan rutinos lelkesedéssel ugrált egyik repülőgépről a másikra, mintha egész életében csak arra várt volna, hogy valaki megadja neki ezta  korlátlan mozgásszabadságot. Én meg boldog voltam, hogy - ha csak részlegesen is - de megadhattam neki ezt az élményt.
Röviddel megérkezte után egy este megkérdeztem, benne lenne-e egy chicagói egynapos túrában? Félórán belül készen is állt az útra. Amikor átrepültünk egy időzónát és két órát, a Magnificient Mile  széles sugárútján bámulva a tornyokat és a régi város maradványait jegyezte meg:

- Mindig azt hittem, Chicago valahol New York mellett van, mert úgy beszéltél róla...

Mint a víz megszállotjai, csakhamar a Michigan tó tengernyi végtelensége partján találtuk magunkat és fáradhatatlanul gyalogoltuk a mérföldeket. Nagyon hiányzott egy kávé... Ott magyaráztam el neki, hogy számomra már nem ugyanazok a távolságok, mint korábban. Kénytelen voltam távolságérzékemet kiterjeszteni és másabbra csiszolni. 

A bambuszágy öleléséből feltápászkodva beleszippantottam az összetéveszthetetlen floridai páradús, kicsit rothadásszagú, és édeskés levegőjébe. Az óceánról hozott hírt a szellő. Soha nem laktam még pár lépésre a tengertől. Ha a szálló előtti úttesten átkelünk, már a parton is vagyunk. 

- Menjünk! - pattantam fel. Nem is tudom, mi juthatott eszembe, ilyen kései órán anyámat nagyon rég nem lehetett sehová sem elmozdítani.
- Hova? - kérdezett vissza.
- A partra!
- Menjünk! - és elindult a szálloda kiskertjének kapuja felé.

Átslattyogtunk az A1A-n. Ami az ország egyik leghíresebb látvány-útvonala. Még álmodni is jó róla, hogy az ember egyszer megéri azt, hogy itt keresztülhajthat. Azt, hogy mi meg most épp itt lakunk, életünk felfoghatatlan dolgai közé tartozott, mint az is, hogy késő éjszaka letipegünk a Miami-i és Palm Beach-i villámok által szépen megvilágított óceánpartra az aranyparton. Azt hiszem, csavargásaink csúcsa volt ez, amikor anyám ezen a késői órán leszaladt a partra és megmártotta a kezét a langyos vízben. Majd percekig a villámokat vadásztuk. Szabad szemmel és fényképezőgéppel is. Nagyot kacagtunk, ha a villám kicselezett és máshol csattant.

- Látod, mennyire szeret bennünket az Isten?...Mindenhol dörög-villámlik, csak itt van szép, csendes idő...
- Máshol is csak azért dörög-villámlik, hogy nekünk produkálja magát - toldottam meg anyám elragadtatását.

Nem is lepett meg, hogy kora reggel nemhogy az ágyában nem találtam, de a szálloda környékén sem. A teraszról átnéztem az óceánra, és a parton, a jobbra-balra kocogók között megpillantottam, amint épp beleereszkedik a reggeli óceán kellemesen ringatózó vizébe. 

- Csak azt nem értem, miért olyan igazságtalan az élet... - hangzott el némi csalódottság anyu gondolatai közül, amikora Las Olas-on Fort Lauderdale rezidenciális negyedébe sétáltunk fel egyik alkonyatkor. A meseszerű házpalotákra egyformára nevelt pálmák és virágtenger vigyázott, és a minden ház elé benyújtózkodó csatornákon a házhoz tartozó yachtok lengedeztek a langymeleg szeptembervégi estén. Drága autók húztak el néha mellettünk, és beleshettünk a privát utcák békésnek látszó titkaiba is. 

Értettem én, amiről anyám szólt, de mivel a választ nem sikerült még magam számára sem megtalálni, nem válaszoltam, csak baktattam az oldalán tovább. A hazautazás reggele is a parton találta jó szülőmet. A déli gép indulása előtt meg meg akart mártózni egyet és elbúcsúzni a tengertől:

- Ki tudja, eljutok-e még valaha...  - mondogatta, és simogatta a vizet a csillámló reggeli napsütésben.

New Yorkban akkor már mind távolabb kerültünk mindattól, ami a nyárra emlékeztetett. Színekbe bomlottak a fák, a szél is mind többet kellemetlenkedett, és még az eső is szürkített egyet-egyet az anyu idei amerikai üdülésének eme utolsó szakaszába. Ősszel, amikor a vadludak is átsuhannak a város felett, ő is itthagy majd újra. Erősen törtem a fejem, mi az, amivel a mind jobban ránehezedő hangulatot, amit a hazautazás okoz a gondtalan hetek eltelte után, kicsit is enyhítsem, és az egészet a körülményeinkhez képest emlékezetessé tegyem. Mindenesetre azzal kezdtem, hogy letisztítottam pár napot a kalendáriumomban október első napjaira, hogy azokat a napokat csakis együtt tölthessük. A többi majd kialakul...  Egyik lazulós esős délutánon, amikor még az ablakból sem lehetett semmi érdekest látni, és anyu leheveredett a Sudokuja mellé, játékra hívtam.

- Milyen játék?
- Egyszerű... Licitálni kell egy árat az interneten szállodára. Akár lehetetlent is kérhetsz, néha történnek csodák. Beírod, mekkora összeget ajánlasz fel mondjuk, egy kétnapos üdülésre, és hogy milyen csillagú komfortot akarsz...
- Jó! Akkor írjuk be például Floridát - tolta félre a rejtvényeket anyu, és közelebb húzódott a laptophoz.
- Négy csillag?... Magas luxus?

Anyu felkacagott, hogy milyen bolond vagyok, hogy ilyenekről álmodozok.

- De itt szabad álmodozni, anyus! - bizonygattam.
- Na, akkor álmodozz! - és legyintett.

Beírtam a négy csillagot, és beírtam valami minimális nevetséges összeget. A gép keresni kezdett. Anyu visszadőlt a sudokuhoz. 

- Na, mit mond? - kukkantott vissza a szemüvege alól. Láttam, azért érdekli a dolog kimenetele.
- Hogy ennyi pénzért sok a négy csillag.
- Na, tessék, álmodozás! - kacagott, és elmerült a rejtvényfejtésben.

Átírtam háromcsillagosra. Az a standard luxuskategória. Ki is írta, milyen árban vannak a háromcsillagos szállodák, az én licitem annak egyharmada ha volt. És megpörgettem a virtuális szerencsekereket, és egyszer csak megállt egy három csillagos Hilton szállodánál:

- Odanézz anyu! Óceánparti túristaparadicsom, medencebárral, fitneszteremmel és bevásárlóközponttal!
- Milyen messze van a tenger? -kérdezte pragmatikusan.
- A szállodából egy gyalogos híd ível át az A1A-n a beach-re. Gondolom, száz lépésből odaérsz...

Erre anyu ismét felült és odabicegett az ágyamhoz, és odakuporodott, hogy megnézze magának azt a luxust, ahol a szobából az ember egyenesen csak kisétál a homokba az óceánpartra.

- Jó ez a játék!- mondta elismerően, de rögtöm praktikusan meg is kérdezte:
- ...de mi a lényege?
- Az a lényege, drágám, hogy amikor a gép megmutatja neked a szállodát, akkor az már visszafordíthatatlan... Oda kell utazni!
- Oda?! - torpant meg félúton vissza a sudoku mellé, és visszalépett, hogy jobban szemügyre vegye a képernyőre kirakott fotókat a hotelről. Majd az arcomat fürkészte elnyúlt arccal, mikor kacagom el magam.
- Oda - és elkacagtam magam.
- Nah, tudtam, hogy csak ugratsz itt engem - dohogott, és otthagyott.
- Már ki is van fizetve... Mondom, hogy visszafordíthatatlan.

Anyám egy percig még hitetlenkedve nézett rám, de amikor a hitelkártyát látta a kezemben, és a számla is megérkezett emailben, azonnal nagy sürgés-forgás vette kezdetét. És az izgatott aggódás, hogy de hát nem kellett volna ezt, hisz úgyis megy haza, és amúgyis annyi helyen voltunk már... És hol is van az a hotel, keressük csak ki a térképen!... De tényleg! Minek verem költségbe magam, kell az a pénz a lakbérre, meg a tél is jön, a fűtésszámlára...

- De itt nincs fűtésszámla, és nekem télen is csak annyi a lakbérem, mint nyáron. És különben is, megérdemlek én is még egy kis vakációt!...
- Meg. Meg. Sokat dolgozol. Meg - hagyta helyben anyám, miközben fel-alá tüsténkledett, hogy mindent, ami itthonról vihető, és pénztakarékos, azt betegyük a táskába, mert nehogymár ott ilyesmire költsünk, nem elég, hogy luxushotelbe megyünk...

A repülőgépünk reggel kilenckor szállt le Fort Lauderdale Hollywood repterén, és röviddel tíz után már az óceán hajigált bennünket a szállodánkkal átellenben. Szülőm felhőtlen örömében egy román családot is felfedezett a közvetlen szomszédságunkba.

- Ezek vajon hogy kerültek ide?...
- Ahogyan például mi, anyukám!
- Hogy hol nem járok én, hogy hol nem járok én! - ismételgette vidáman, amjd jót csobbant a kristálykék tengerbe.

A pár napos vakáció pedig olyan meseszerűre sikeredett, amilyenre terveztem, s amilyen meseszerűen jött létre. Az óceánparti naplementében végigbámult esküvő, a délutáni verőfényben a csillogóan tiszta óceán vizében keresztülvonuló halraj pompás látványa, a kíváncsiskodó pelikánok és egyéb állatfajták, az esti nagy séták a fülledt, virágillatú, repkényfuttatta kisutcákon olyanná tették ezt, ami nem csak édesanyámban hagyott maradandó élményt, hanem engem is meggyőzött arról, hogy Dél-Florida felkerül majd kedvenc helyeim listájára, ahová, ha úgy adódik, szívesen húzódom le majd máskor is.

New York, 2013. március 19.