Miss Suzie újabb amerikai kalandjai (2)

II. Óceánszabadság

Anyám olyan nagyszerű lendülettel vetette bele magát a New York-i mindennapokba, ahogyan szinte megkerülhetetlen módon már első nap Miss Alvaro elénk zuhant lakóházunk halljában.

- Miss Alvaro - kaptam el még idejében, mielőtt a sarokban, a Pitt Street felé nézelődő pálmafa közé duvadt volna - ez itt a mama.
- Suzie - kedélyeskedett anyám.
- Marysol - csuklotta Miss Alvaro, mintha maga a yorki hercegné ereszkedne le anyámmal parolázni, majd széles gesztussal hozzátette: 
- Pá, drágám. Rettenetesen vártalak már! - és máris tovább balettezett, anyámnak pedig intettem, felesleges ekkora megrökönyödést tanúsítania kedves szomszédasszonyunkkal szemben.

Tartottam kicsit tőle, hogy anyámat kicsit feszélyezni fogja Manhattan, első látogatása idején még Queensben éltem, és becsavarogtuk ugyan a város zugait, magában csak a jól kitapogatható szomszédságokba csatangolt el, a latinokhoz, az indiaiakhoz, na meg a koreaiakhoz. 
Amikor beléptünk a lakásba a reptérről megérkezve, nem gyújtottam villanyt, a város amúgy is gondoskodik az állandó fényről, hanem egyenesen az ablakhoz húztam, és kitártam előtte az éjszakai fénypalástban szelíden csillámló várost.

- Látod, anyus... ez az egész terád vár!
- Na látod, hova hoztalak - vágta rá azonnal, és jót kacagva pillanatokig az ablakra tapadva maradt. Majd amikor megfordult, csak ennyit mondott:
- Szépen laksz, fiam!

Csakhamar világos lett számomra, hogy mindenféle aggodalmam felsleges volt. Anyu már másnap reggel kezébe vette a dolgokat, és már mielőtt felébredtem volna, a kávéja mellől az ablakon kikönyökölve számba vette, hol tartanak a sugárúton az útjavítási munkálatok, s onnan kezdve minden nap részletes jelentést kaptam a munkában megjelent munkások számát és munkamorálját illetően. A tájékozódással sem voltak gondok, térképek az asztalon, némi konzultálás, és nemsokára már magában is útnak eredt. És amit legutóbbi ittléte során egyedül sohasem merészelt, ezúttal a magában való metrózást is bevállalta. Bár frászom volt, valamennyiszer nem velem tekergett, lelkem mélyén tudtam, hogy anyám nem vész el. Nem is rezzentem össze, amikor egy nap telefoncsörgés ébresztett egy hosszú műszak utáni délutáni pihenőmön. Csak ennyit tudtam elsőre kinyögni, amikor magamhoz tértem:

- Hogy mi? Eltérítették?... Hol is vagy? Brooklynban?!!... 

A tengerparton volt napozni, és nyugodtan voltam, mert onnan át sem kell szállni, a metró hazáig hozza. De úgy esett, hogy az F metrót baleset miatt más vonalra terelték, így drága szülőm valahonnan Brooklyn belvárosából jelentkezett be, mint valami száguldó riporter, hogy egyrészt ne ijedjek meg, másrészt ne aggódjak. Itt és itt van, és egyszer majd csak hazaér, mert ne gondoljam, hogy ő „setét” s még arra sem képes, hogy hazajöjjön, csak mégis jobbnak találta értesíteni engem a kis kitérőről.

Ezen a gyönyörű januári nyirkosan hideg estén átszellemültem bámulom a Fort Tryon Park Heather kertjéből, ahogyan a barkásodó ficcfa kusza ágai között, a lenti kilátóról ideszivárgó sárga lámpafények gondozásában hogyan eregeti a Hudson folyó a ködgomolyákat az ég felé, mintha a golgota virágok téli álmának szuszogása lenne és a nyári melegben hűs pihenőként szolgálatot teljesítő gyep lélegzete. Eszembe jut az augusztus végi délután, amikor kisétáltunk ide. Futólag ugyan, de járt már anyu az Édeni kertben. Emlékezett is rá, és arra is, hogy kedvenc búvóhelyem a világ elől ez a sziget csücskére, a kolostorok alá rendezett meseszép park.

- ...és képzeld csak, mesélem lelkesen, ugyanaz tervezte, aki a Central Parkot is. És amikor nagy anyagi bajban voltak, az öreg Rockefellerek egyike biztosította anyagi pártfogásáról a parkot, amit sajátjukként a környékbeli dominikaiak , görögök és oroszok is messzemenően támogatnak, szépítgetnek és kertelnek is.

Anyám hanyattfeküdt egy padon, és láttam rajta, hogy a szabadság eme korlátlan óceánját élvezi épp, amit sehol máshol nem hozhat elő az emberből a környezete, csak ott ahol ennyire fesztelenül lehet önmaga.
Talán legtalálóbb, ha úgy fogalmazok, New Yorkban anyám teljesen kisimul. Levetkezi a mindennapok homlokráncait, a tekintete csillogóan kiderül, és ugrándozik, és fiatal és belevaló. Öröm olyasvalakivel megosztani New Yorkot, aki minden rezdülést éppen olyan pontosan felfog, mint ahogyan azt suttogva lépdelve kilesni próbálom számára, hogy megmutathassam. Hogy ez pontosan az én drága szülőm, számomra még nagyobb szerencse. Anyám tudja és látja... nem is!...inkább: érzi rajongásomat New York iránt. És ő nem rajong. De nagyon figyel. Mindenre. Szigorúan és ugyanakkor szelíd arccal, kisimult homlokkal. Mintha folyamatosan társalogna a várossal, és azt próbálná a maga módján kipuhatolni, mivel tudott elrabolni mellőle. Hogy neki öregkorára egyedül kelljen megbirkóznia mindennel, ami szembejön. Nem ítélkezik. Csak válaszokat keres. És rója, és tanulja a várost. És tiszteli. A kedvemért. Nem másért.

New York, 2013. február 2.

Száz levél New Yorkból

Art úrként (baloldalt) CsG-vel

Ha azokat a gondolateregetéseket veszem, amelyeket ebbe a Levelek New Yorkból mappába az idők során elmentettem, akkor ez lesz majd a századik. Nem lelkesedem az ilyen számhoz kötött ünneplésekért, mert igaz ugyan, hogy egyszer van századik. De százegyedik is. Sokkal inkább arra térnék ki most egy újabb naptári év legelején, hogy mennyire szerencsés fickó is vagyok én. Sok minden miatt, de a körülöttem lévők, a barátaim miatt leginkább. Ha ezek az én barátaim nem lennének, nem igyekeztem volna három és fél évvel ezelőtt részletesen beszámolni senkinek sem amerikai gyökérverésem kezdeti kalandjairól, ilyen és olyan, érdekes és másoknak talán kevésbé érdekes történéseiről. És aztán meg ott van Cseke Gábor barátom, aki a kulisszák mögül lassan már második évtizede egyengeti a tollamat. Nemegyszer előfordult, hogy utazván az életem kusza útvonalain, néha egy szalvétaszeletre jegyeztem fel pár gondolatot, s amikor megvolt, nem tudtam, mit kezdeni vele, s valahova letettem. Vagy kidobtam. És ő valahonnan megtalálta, és lefejtette róla a salakot, összerakta egyéb szalvétafecnikkel egy szép egésszé.

A Levelek történetét egyszer már korábban megírtam, nem szeretném újra és újra ezzel untatni azokat, akik mindvégig velem voltak. De azt nem győzöm eleget hangoztatni, hogy magam sem gondoltam, hogy eljut az a köznapi levelezgetés barátaimmal eddig a századik levélig, aminek első részét alább közzé is tettük.

Nem tudhatom, mennyi lesz még. Nem számolom. CséGé engem arra tanított, akkor írj, ha van amiről, akkor kell írni, amikor nem kell gondolkodnod a mondatokon, hanem fut a toll a papíron. Soha nem korholt, ha hónapokig nem írtam, soha nem sürgetett, de ha valami tetszetős sikeredett valamiből, elismeréssel jutalmazta.

Hát, emiatt vagyok én szerencsés. De nagyon.

Arról nem beszélve, milyen új barátokat vonzottak be publikussá lett baráti elmélkedéseim... Hogy csak Elekes Fricit említsem hirtelen a sok nagyszerű barátom, ismerősöm közül. És nem elég kitüntetés, hogy saját nevem alatt futó blogom van - Gábor hathatós segédletével -, hanem olyan illusztris társaságba is járhatok, mint a Káfé.

És olyan olvasóim vannak, mint Ti, kedveseim, akik most is itt kuporogtok, és ezeket a sorokat olvassátok.

Mondom, nem vagyok a számos ünneplések híve, de egy konyakot azért koccinthatunk. Felőlem mehet a 99.-re vagy a 101.-re is...

Boldog újévet!

Art úr

New York, 2013, január 6.

Miss Suzie újabb amerikai kalandjai

I. Hol az asszisztencia?

Amikor a liftből kiléptem, ott találtam Miss Alvarot a bejárati ajtónál egy járókeretre támaszkodva, és válla fölül élénken magyarázva a szolgálatos portásnak. Bár, nem-igen emlékszem olyan momentumra, amikor Miss Alvaro ne lett volna élénk szónoklataiban. Vele mindig szenzációs dolgok történtek, és ezt előszeretettel osztotta meg környezetével, de talán mindenkinél legelhivatottabb hallgatósága a mindenkori szolgálatos portás. Neki úgyis a munkaidejéből telik, meg aztán egyebet sem tehet, ha egyszer a szomszédasszony meg akarja osztani vele élményeit.

- Hola, papi! - pördült meg, amikor megpillantott, hogy szinte körbecsavarta vékony testét a járókereten.
- Csak óvatosan, mami, csak óvatosan!
- Épp indultam, legalább együtt megyünk egy darabon - mondta ujjongva, és elköszönt a portástól, aki végre a maga dolgai után nézhetett.

Éppen kiviharzani készültem, s azon töprengtem, Miss Alvaronak nehezére fog esni ekkora sebességre kapcsolni, lévén, hogy az általam elkapott beszélgetésfoszlányból az is kiderült, az egész délelőttje azzal telt, hogy a lifttől a postaládáig, majd onnan a kijárati ajtóig csoszogjon.

- És hová igyekszik, drágám? - kérdeztem derűsen.
- Megyek a fiamhoz. Meglátogatni. Csak ez a rettenetes kánikula ne gyötörne!
- Nem tudtam nem észrevenni, hogy valami gond van... Minek magának ez a sétálórács?
- Na, mondd meg, te! Ugye, milyen fura? ... Fogalmam sincs, hogy került ez ide nekem...
- Nem teljesen értem, miss...
- Azt mondták, elestem, és a kórházban ezt adták. Hogy ez nekem kell. Hát, nem fura?
- Ezek szerint nélküle nem tud járni?
- Ezek szerint nem...
- Óh, ez mindent megmagyaráz. És a fia hol van?
- A fiam...??
- Igen, a fia.
- Hát, én azt meg honnan tudjam?... Felnőtt ember, ott van, ahol kedve tartja.
- Remek. Remek! Hanem én most ki kell, hogy nyújtsam a lábamat, drága, várnak.
- Persze, papi, persze. Menjél csak. Én is sietek. Megyek a fiamhoz. Meglátogatni.
- Igen, említette. Pompás. Mindig örömmel tölt el ez a fajta anyai gondoskodás.
- Juteszembe, anyuka hogy van?
- Jövőhéten már itt lesz...
- Neheeem! Ez nem vicc?...
- Nem. Itt tölti a nyár végét és az indián nyarat is ...
- Úh, hát én borzasztóan várom. Micsoda öröm, édes istenem!

Ez az augusztus közepi beszélgetés előzte meg szeretett jóanyám érkeztét. Hogy Miss Alvaro milyen borzasztó örömszökőkúttal néz anyus legfrissebb New York-i látogatása elé, nem csak nekem, de anyunak is meglepetés volt, és amikor megemlítettem neki, csak fülig szaladt a szája. Bár, hozzáteszem, mindvégig fülig ért a szája, a pillanattól, amint a reptér várótermében rámakadt.

Amszterdam felől érkezett szülőm, és mivel korábban nem kellett átszállással hozzám repülnie Budapestről, roppant aggodalommal néztem elébe világutazásának. Úgy gondoltam, mindkettőnk nyugalma és kényelme megér annyi pluszt, amit egy reptéri asszisztensi szolgálat nyújthat. Le is rendeltem, és kapcsolataimon keresztül bebiztosítottam magam, hogy a KLM, a Delta és az Air France is tudjon a dologról. Idejében kinyomtatott angol mondatokat készítettem elő neki, becsekkoltam a járataira, és részletes leírást küldtem eligazodás végett mindenről. Láttam, hogy leszállt a gép a Kennedyn, és tudtam, hogy legalább másfél óra, amíg az ember keresztül vergődi magát az amerikai bürokrácián és híresen barátságtalan beléptető rendszerén. Mégis az első óra várakozás után, amikor az első amszterdami utasok kezdtek kiszédelegni a váróterembe, olyan élénk szívverés kapott el, mintha újra kellene érettségiznem. Nem is tudom, mi miatt aggódtam pontosan, hisz tisztában vagyok vele, anyám olyan talpraesett, hogy ha valamilyen rejtélyes oknál fogva például Kuala Lumpurba került is volna, nem esett volna kétségbe, hanem elment volna városnézésre. Ilyen szempontból sikerült magam is megnyugtatnom másfél percig azzal, hogy isteni eszem vezényelt, amikor egy névreszóló amerikai hitelkártyát készítettem neki párezer dolláros hitelkerettel... De újabb kemény negyven perc várakozás következett. Figyeltem a kigördülő reptéri kocsikat, s egyiken sem hozták őt. Elméleteket gyártottam, Amszterdamból a világ százszám pontjára megy a KLM, anyám akár Saint Marteen szigetén is lehet most... Ha nem a szakmában dolgoznék, ilyesmik fel sem merülnének bennem, de minekutána egyik kezdő kollégám vagy tizenöt éve Chicago helyett a New York-i járatra tett fel egy gyámoltalant... Az egymás mellé parkolt két Airbus ugyanis megtévesztésig egyforma volt számára, nem törődve azzal, hogy egyiket Moldovának, a másikat Transilvaniának hívták. S mekkora különbség! A jámbor pedig Liviánál kötött ki, azaz ő szedte le a gépről már New Yorkban és miközben szállást intézett a másnap továbbutazó elcserélt utasnak, felhívott, és elmesélte a kalandot:

- Ezt a szerencsétlent a neve is predestinálja ilyen élményekre: Dönuc. Ha valakit így hívnak hivatalos papírjai szerint is negyven éves korában, az méltán számíthat eféle élményekre élete során - tette hozzá Livia, és azt is elmondta, hogy Dönucunk nem esett pánikba, hanem megköszönte a TAROM nagyvonalú ajánlatát, ami a szállodát illeti, és csak annyival kérte megtoldani ezt a bőkezűséget, hogy édesanyját hívhassa fel Chicagóban, hogy kis kitérővel ér majd csak haza. 

Amikor már a második óra is eltelt a gép leszállása óta, remegtem az izgalomtól, és a gyomrom görcsbe szűkülve örvendezett, hogy nem volt alkalmam semmit sem enni ebédre. Mind többen szivárogtak kifelé amszterdami címkéjű poggyászokkal, csak közben egy dél-afrikai, egy pakisztáni és egy kalkuttai gép utasai is kiözönlöttek az előcsarnokba. Egy vígasztalt, anyám szőke fejét és fehér bőrét ebben a milliőben nem lesz nehéz kiszúrnom. Eszembe villant az is, amikor két éve először érkezett New Yorkba. Akkor is úgy izgultam, hogy majdnem elájultam, pedig akkor még nem is tudtam, hogy a vámosok épp őt szúrták ki külön átvizsgálásra, és darabokba szedték szegénykém gondosan bepakolt poggyászát. Ami ennél is jobban megdöbbentett, hogy a minden intésem ellenére is becsomagolt „kis hazaiak” nem kerültek elkobzásra. Abban azonban bizonyos voltam, hogy anyu nem változik már meg, és minden bizonnyal most is telepakolta a bőröndöt mindenféle hazai ínyencséggel, és már láttam is magam előtt, hogy a vámtiszttel perlekedik valamelyik elrejtett barátságtalan irodájában ennek a reptérnek. 
Amikor ennél mind hajmeresztőbb történeteket kezdtem alkotni a fejemben, a tömegben felbukkant Anyus. Kiegyensúlyozott mosollyal, bézs nadrágkosztümben, legalább olyan eleganciával a mindenféle beözönlő népek között, mintha a hercegné privát partijára lenne hivatalos. Egy pillanatra megáll, körbenéz, majd megpillant, és bőröndjét maga után húzva, ruganyos léptekkel végre karjaimba szalad.

- Hol az asszisztencia?
- Azt én is szeretném tudni. - felelte kissé szigorúan körbenézve - Vártam egy darabig rájuk, majd eljöttem magamban. Ha rájuk várok, még egy óra múlva se jöttem volna ki. Márpedig nekem erre nincs időm. Amszterdamban jöttek, kisvonattal vittek egyik termináltól a másikig, nem kellett a fájós lábammal gyalogolnom...

És máris előadja, hogyan találkozott egy székely családdal útközben s hogyan igazította el őket:

- Szerencsétlenek, azok nem nagyon jártasak a világban, képzeld, az ő gyermekeik be sem csekkolták őket... Na, de megtanítottam én, legközelebb hogyan csinálják... Megmondtam, hogy a számítógépen is lehet. És képzeld, nekik órákat kellett Amszterdamban a csatlakozásra várni, olyan rossz repülőjegyet vettek nekik a gyerekeik, majd jó sokára érkeznek csak meg. Mondtam nekik, hogy nagyon meggondolatlanul lettek eleresztve, és hogy az én fiam bezzeg nekem minden elintézett - és büszkén rámpislantott a szeme sarkából.
- Rendben voltak a beutazási papírjaid? Minden úgy ment, ahogy leírtam?...
- Dehogy volt rendben. Az utaskísérő nem adott nekem olyan fehér papírt...
- Jó ég! Mekkora baj volt ebből a bevándorlási tiszttel? - szorult össze a gyomrom újra?
- Semmilyen - kacagott fel anyu - Megmondtam neki: no englis, mikor mutatta az üres nyomtatványt, hogy azt ki kell tölteni.
- Az a szabály, hogy kitöltve az útleveleddel kell jelentkezned náluk, különben baj lehet...
- Szabály... - legyintett anyu - odaadtam neki a felírt információkat, és intettem, töltse ki nekem...
- Mi??? - sápadtam el.
- És kitöltötte. Szó nélkül. Még mosolygott is. Na, de haladjunk, hosszú napom volt.

Hát, Isten hozta ismét New Yorkban, Miss Suzie! ...

New York, 2013. január 5.

Életigenlés a világ végén

Egy három méter magas homok-hordalék buckán felkúszva kapaszkodtam az egykor volt tengerparti sétány, a boardwalk pillérjére. A hurrikán által lecsupaszított betonkarok kísértetiesen sorakoznak a teljesen erodálódott tengerparton, a víz már a lábakig ér, a partot teljesen elmosta. Három évvel ezelőtt honvágyó képem készült itt. Egy padon ültem a sétányon, és a gigantikus telihold alatt az óceánt bámultam, miközben messzire küldtem a csapkodó hullámokon s a Kennedy által eregetett repülőgépeken a hazavágyó gondolataimat. A telihold most is hatalmas. Épp csak előbukkant a Far Rockaway lakóházai mögül. Télen onnan, nyáron meg az óceánból kel. Abból a három évvel ezelőtti éjszakából már semmi sem maradt, esetleg a honvágy, ami beépült a New York-i mindennapjaimba, és megtanulok lassan vele együtt élni. Mert már abban is biztos vagyok, akkor sem lennék soha többet maradéktalanul boldog, ha New Yorkot itthagynám bármelyik pontjáért is ennek a bolondul nagy világnak. És ebben a fagyos mosolyú holdfényben ott fürdik most az egész pusztítás. Romokká tett otthonok sorakoznak ott, ahol még nyáron irigykedve néztük, hogyan nézik a teraszukról grillezés közben a napnyugtát a tengeren, sőt az is megfordult a fejünkben, hogy egyszer majd itt kell lakást néznünk, mert annál csodásabb nincs is, mint szembenézni az óceánnal a nap és az év minden szakában. Homok, rengeteg homok. Az utcák sivatagra emlékeztetnek, a rendőrségi reflektorok holdbéli tájat képeznek a jelenből, süvítő minden és félelmetes. A tenger homokhegyeket emelt helyenként, azokból a házakból, építményekből kirabolt tárgyak állnak ki, vagy azok darabjai. Egyik ház előtt bakelit gramofon lemezeken Walt Disney mesék és kislemez egykori nagy slágerrel. Felvenném, de restellem. Még én is el vigyek innen?... Holott tudom, azokat a lemezeket már nem fogja a gazdájuk sem használni, még akkor sem, ha rájuk bukkan itt az irdatlan nagy hulladékrengetegben. 

- Minket teljesen magunkra hagytak - cseng a fülembe a zsúfolt buszon hallott párbeszéd. Most a Rockawayre kijutni akár 3 órába is beletelhet, és az utazási körülmények embertelenek.
- Bloombergnek fel kellene ismernie, hogy nem csak Manhattan polgármestere, hanem a mienk is. - folytatja a szónoki hajlamú, munkából hazafelé, a félszigetre tartó férfi.
- Azt mondták, a híd helyrehozatala hat hónapig is eltarthat - vágja rá egy ideges beszédű asszony a metró vasúti hídjára utalva, ami a Jamaika-öblön keresztül a város kontinentális részét kapcsolja a Rockawayhez, és amit a vihar, mint egy orsó cérnát ügyesen feltekert önmagára, elvágva ezzel az egyik legfontosabb artériát a külsőség felé.
- Mert nem Manhattanben van - vakkantja a férfi - Ha Manhattanben lenne, már rég rendben lenne az is. Nekik csak négy napig nem volt áram, de nálunk?... Két hétig! Generátort kellett vennem ezerkétszázért. Amikor jelentkeztem kártalanításra az irodásoknál, azt kérdezték, volt-e árvizem. És mondom, hogy éppenséggel volt, de magukat nem az kellene, hogy érdekelje, hanem, hogy semmink se volt két hétig, se víz, se villany, se fűtés. Mi is emberek vagyunk! Alig ment el a vihar, itt is volt a hózápor meg a fagyás. 32 fok az fagypont. 32 alatt volt napokig! Ez kellene magukat érdekelje! És adtak 1250-et. Kifizették nekem a generátort, a többit meg majd én rendezem.
- Bloomberg és a bandája semmit se tesz értünk... Mi vagyunk a mostohagyermeke a városnak... - sopánkodik az asszony.
- Ez a gazember azt is megmondta Obamának, ne jöjjön ide, amikor az ide akart jönni felmérni a bajainkat. Azt mondta, ne jöjjön ide, mert ő nem ér rá vele foglalkozni! Pedig Obama törődne velünk. - hergeli magát mind jobban a férfi - itt volt Clinton elnök úr is. Én láttam, a Beach 61. utcában volt. Vagy húsz percig. Biztonságiakkal, fekete autóval, minden. Én láttam, mert a 62. utcában lakom. Az idejött, és az alapítványa pénzt adott Rockawaynek. Azok nagyon rendes emberek.

Két hete jártam itt először a vihart követően. Akkor Brooklyn felől szálltam buszra. Zsúfolásig tele volt a jármű, bevásárlásból hazatérő félszigetlakók. Utaznak haza a csillogó, ünnepre készülődő városból a sötétbe, a hideg, metsző széllel bélelt Rockawayre. Arra számítottam, magukba fordult, csendes embereket fogok látni csupán. A buszon azonban vidám csevegés folyt. Kipirult arcú emberek, egyszerű ruhákban, nagy bevásárló szatyrokkal mesélik egymásnak, kinek van, kinek nincs villanyárama és ki hol tart az újjáéledésben.
A busz lassan elhagyja a brooklyni külvárost és a nagy bevásárlók pompás kirakatait és fényeit, és az épségben maradt öbölhídon át beereszkedik a szürkülő pokolba. Mert azt gondolom, ilyen lehet a pokol. Por és mindenféle gyanús hordalék kereng a szélben, és az óceánba hulló nap is vörösebb szőnyegen vonul nyugovóra, mint szokott. A nyáron még árnyas fákat, piknikasztalokat és parkolót, játszóteret felölelő Jacob Riis Park egy városi szemétdombra hasonlít most leginkább. Hegyekbe összehordott házmaradványok, romok, törmelékek, életek, otthonok dirib-darabjai, mind-mind sok nagy dombnyi szemét. Ha a nap ellenfényében nézem onnan, ahol nyáron naplementét igyekeztem fülöncsípni, amint az öbölhídon Brooklynba csusszan át, hegyvidéket vélek látni. De a szomorú domborzaton nem fenyő terem, hanem kiálló gerenda-darabok és kredencajtók, autókasztnik a kiszökellések.
A Rockaway Park még sötétségben, de az NYPD reflektorjainak fényében kezd életre kelni a letarolt környék. A romok tetején, a viharverte házakon látni, merre és milyen erővel sodort keresztül a szökőár, hol s mennyi iszapot hagyott. Sok utcára is a tengertől a sétány fémkorlátjainak darabjai éktelenkednek a nemrég még szépen gondozott gyepen az egyik ház udvarán. Egy kupacban mindenféle lom. A tetején egy nő áll, mosolyogva beszélget szomszédjával, aki egy kidőlt tölgyfa alól éppen kerti díszeit próbálja épségben előásni.

- Itt van mindenünk ebben a kupacban - mutat a lomhalmazra az asszony, és felkacag - De tudja, mit? Élünk! - vidáman integet nekem, aki az út szélen bámulom elképedve a látványt és a nem várt derűt.
- Még annak örvendek, hogy nálunk nem törtek be. Fennebb már szinte minden házat kiraboltak a garázdák. Szemét emberek! Maga nem idevalósi, mert ismerném... - én meg helyeslően bólintok, de több szó sem igen jön ki a számon.
- Ne nagyon csatangoljon itt. Már sötétedik. A Rockaway nem biztonságos. Most nagyon nem az. Még itt, a Parkban sem.

Rockaway lényegében két világra osztható. A félsziget közepén a Queensből befutó Cross Bay öbölhíd kellőképpen le is osztja a szerepeket. Egyik oldalt a nagyon szegények és elesettek a Far Rockaway oldalon, míg emerre, a Rockaway Parkban a magasabb jövedelműek világa. Valahogy csak nem tudta még ez az inszisztens egyenlősködő amerikai mentalitás sem elegyíteni ezeket az embereket, és az utóbbi években még inkább elmélyült az ellentét alvég és felvég között. Egyedül Sandy nem tett lényeges különbséget, és egyöntetűen pusztított minden irányból. Az egykor volt buszállomás és metróvégállomás mindig nyüzsgő terére érek, ahol most is nyüzsögnek valami munkagépek. Sötét van, csak rendőrségi lámpák biztosítják, hogy az ember legalább azzal legyen tisztában, ki üti le adott esetben. A Kerri Hills Pub kicsiny ablakából halovány fény szűrődik a csatakos utcára. Mellette két összedőlt ház, még a fogászati rendelőnek sincs már meg a teteje, odébb meg egy nagy lyuk tátong az épület tetejének közepén, az ember hajlamos lenne azt hihetni, hogy meteor csapódott be.  Sandy nagy szaktudással emelte le a kis lapos ház tetejét is, aminek tulajdonosát nagy kézzel írott plakáton biztosítják a szolidaritásról a népek: „Yana, sosem vagy egyedül!”
Benyitok a kocsmába, ahol tavaly nyár óta se fordultam meg. Valami generátorról morgó-működő fényforrás melegében üddögél néhány jóravaló ember poharazva.

- Mindenféle népek jönnek itten nézegetni, nincsen nekünk elég bajunk... - morog fennhangon az egyik bozontos fejű.
- Én máskor is jövök ide... - szalad ki a számon, de azonnal az jut eszembe, nem vagyok alkalmas pillanatban egy amúgy sem nagyon bratyizó környéken. De akkor a pultos, akinek a nevét legutóbb sem jegyeztem meg - ez pedig amerikai körökben meglehetősen öreg hiba - odaszól a másiknak ezzel mentőövet vetve elém:
- Ő máskor is jön ide, hagyd, Jim, üljön le - int felém - de közelebb a fényhez, ennyivel kell beérnünk... Étellel sajnos nem szolgálhatok.

Megköszönöm, majd folytatja is:

- Ott ült maga, emlékszem, és Calvinnel diskuráltak a nyáron.
- Tavaly volt az.
- Az már mindegy. 
- Mindegy - hagyom annyiban - Calvin járt-e erre mostanság?
- Abbiza’ nem nagyon - mondja a bozontos.
- Valami baja lett talán a viharban?
- Mi azt már nem tudhatjuk. Amikor tavaly az Irene kipakolt itt bennünket, utánajött a családja Jacksonból és elvitték magukkal Mississipibe - meséli a pultos.
- Legalább nem érte meg itt ezt a rontást - így a bozontos.
- Elfordult az Isten tőlünk - büffenti oda a másik asztaltól az egyik drámaian.
- Isten nevét hagyd ki a disznóságokból, cimbora... A város hagyott cserben bennünket. Az emberek az irodában. A polgármester - magyarázza a pultos.
- Jönnek itt nézelődni - fortyan fel ismét a bozontos - mint az állatkertbe. Hoznak valami rongyokat, lefényképezik itten magukat ezekkel a csórókkal, oszt szedik is a sátorfájukat. 
- Mi meg itt maradunk a nyomorunkkal.
- ... mert ha Isten elfordult volna, mi se lennénk itt. De itt vagyunk - zárta rövidre a pultos, és magának is töltött egy pohárba, és leült az egyik asztalhoz. 
- Maga hol is lakik? Queensben lakott tán, amikor itt járt... - kérdi felém fordulva.
- Manhattanben, a Lower East Side-on - mondom halkan, nehogy ezzel is magamra vonjam bárki haragját ebben az ínséges pillanatban a nagy romlás kellős közepén.
- Akkor maguknak is kijutott a szórakozásból, mi?...
- Feljött a víz a szomszéd utcáig. Az ablakomból láttuk is. Mint a két robbanást is a ConEdisonnál. Sötétbe is borultunk gyorsan. Napokig.
- Itt most is sötét van, de én biza, nem cserélnék magukkal ott... Az nem nekünk való világ... 

Gondolom, a világ nagy dolgai felett való hol hevesebb, hol mélább elmélkedés még jó sokáig eltartott, de akkor indulnom kellett hazafelé. 

- Menjen fel a kinti útra, a busz most nem jön be eddig - mutatta az utat a kocsmáros.

A sötétbe borult kis utcákon baktattam a megjelölt út felé. A sötétben gépek jöttek-mentek, a járdán egy-két ember is matatott a törmelékek között. 

- A buszt keresi? - kérdezgették tőlem - Nem jön be ide, menjen ki oda a fényesség felé...
- Hol áll meg?
- Ahol akarja. Csak integessen a sofőrnek valahol, ahol van annyi fény, hogy lássa magát.

A sötltben és a törmelékhegyek közt lavírozva nem nagyon ismerem fel a helyeket, ahol járok, derengő fény irányába megyek. Ingyenkonyha és a Vöröskereszt segélysátra ereget barátságos illatokat a kanális szagú estébe. Jó löltözött fiatal latin férfi pattan elő a sátorból egy karton tisztítószerrel és egy megpakolt fekete zsáknyi élelemmel, és kajánul, elégedetten vigyorogva leinti a buszt, és maga is felszáll. Harsányan újságolja a szintén latin sofőrnek, milyen helyes kis szajréra tett szert, amaz meg leugrik a buszról és magának is enni- és innivalót kér a segélyosztóktól. És kap is.

- Elvégre itt fuvarozom magukat, vagy mi... - teszi hozzá a lehető legtermészetesebb hanglejtéssel, mintegy magyarázatot adva bunkóságára.

Jamaikai család is felszáll, ők sem rockawayiek, de ők is harácsoltak valami segélyt maguknak, sőt, a gyereket is kihozták magukkal, most meg gyúródnak a buszon vissza a városba. Az asszony és az ember maga is akkora, hogy három széken ülnek, a gyermeket egy babaülésbe kötve külön székre helyezik, és a csomagjaikat valamint a babakocsit is ügyesen szétszórják maguk körül. A buszsofőr szól, nem elég a pénz, amit fizettek. A nő, a feketékre jellemző harsány rikácsolással reagál, és szól, majd intézi a különbözetet, most örül, hogy ül. Amikor később leszállnak, a sofőr még egyszer emlékezteti őket a pénzre, mire a családfő visszafordul:

- Mostmár mindegy, tesvérem’, így jártál. Majd adósod leszek a különbözettel. - és szitkozódva elringatózik a kinti forgatagban.

A mai este sokkal nyugodtabb. Metsző szelet ereszt a partra az óceán, van is szavam hozzá, miközben felmérem, mennyire tette tönkre a nyári élmények szép környékét. A víz csendes, meghúzódott, mint szelíd macska. Oda-odakap a mancsaival, néha el kell ugranom, ne legyen vizes a cipőm, de csak incselkedik velem. A segélyosztók is lassan elszivárogtak innen. Ahogy a bozontos mondta a múltkor, lefényképezkedtek, „ledokumentálták” a segélyosztást, nyilatkoztak a sajtónak, tévének, a többit meg majd megoldja a sors.

- Csodás, mi? - szólít meg egy a part felől kibontakozó árny, akinek lábai körül apró kutya futkos körbe a fövenyen.
- Elképesztő - válaszolok miközben a nyáron boltként és zuhanyzóként szolgáló épen megmaradt épületre csavarodott sétányt és vaskorlátot szemlélem ide-oda hajigált lámpaoszlopokkal és kanyarosra sondorgatott fémvázakkal.
- Idevalósi?
- Manhattanben élek... De sok időt töltöttem mindig a Rockawayn.
- No, akkor maga szeret itt, s főleg, hogy most is itt téblábol... - olvasta rám a döntést az árnyból kibontakozó idősebb férfi.
- Hogyan is tudnám nem szeretni...
- Akkor hétvégén itt a helye. Sokan lesznek. Politikusok meg szakemberek. Meg mi, akik itt lakunk. Fenn, a 86. utcánál. Ahol megmaradt a boardwalk.
- Meg?
- Meg biza. És mielőtt itt nekiesnek a felújíjtásnak meg kell nekik magyaráznunk, hogy hogyan kell. A hullámtörők kulcsszerepe most derült ki legészrevehetőbben. Eddig is védettebbek voltak azok a területek, ahol hullámtörő sziklafalak voltak, de most egyértelmű. Én itt lakom szemben. Saját szememmel láttam az egészet. Amikor jött a tizenöt láb magas ár, amit Sandy felnyomott a tengeren, az magasan a sétány fölé ért. Úgy kapta fel, mint egy rongyszőnyeget, és vitte. Rácsapta itt a házak oldalára, látja a nyomait?... Na, azzal volt nagy szerencsénk. Mert onnan a boardwalk védelmezett bennünket, mint egy gát a nagy romlás elől. A víz csak jött és jött, de a gát elállta az útját és elvezette kétoldalt, az iszapban nyomon lehet követni az ár útját. A másik oldalon azonban ott az öböl, onnan a feltornyosult víznek nem volt, ahova elmennie, és feltöltötte a sziget túloldala felőli alacsonyabban fekvő részt, mint egy medencét. Azok még nálunk is rosszabbul jártak, mint mi, akik az óceánnal szemben lakunk... Én mondom: saját szemünkkel láttuk a poklot. Csak jött ránk, és jött, és tudtuk, hogy semmit sem lehet tenni. Aki mellette éli le az életét, tudja és elfogadja: az óceán az úr.
- Nem lakoltatták ki?
- Nem mentünk el. A családokat elküldtük biztonságba rokonokhoz, de mindenhol maradt egy-egy ember a házat őrizni. Sok vihart megéltünk már. Ki számított ekkora romlásra?...

Mosolyogva, kisimult arccal meséli a rémségeket, néha kacag is egyik-másik helyzet felelvenítésekor. Észreveszi döbbenetemet, és szelíden legyint:

- Nem szabad nekünk összeráncolnunk a homlokunkat, uram! Mi új életre kaptunk esélyt. Van, akinek mindene odaveszett. Mi már tudjuk, hogy semminek nincs nagyobb értéke az életnél. Majd lassan mindent újraépítünk. Okosabban. Mert annyira nem lehetünk esztelenek, hogy ugyanolyanra csináljunk mindent, mint volt. Ezért kell, hogy a döntést hozók is idejöjjenek, meg tanulmányozzák, mi van Miamiban, mi van a karib térségben. Azoknál a hurrikán olyan, mint ahogy nekünk jön a tavasz és a virágzás, vagy télen a hóhullás. Azoktól kell tanulnunk. Mert ez a világ már így alakult, hogy mindenfélékre fel kell vérteznünk magunkat.
- Sok pénz és sok idő kell ehhez az újjáépítéshez... - nézek végig a csonkig pusztított környéken.
- Háromszázötven millióból kétévente meg lehetne erősíteni a part védelmét, különben teljesen elfogy, és a tenger az utcán fog hömpölyögni naponta kétszer dagálykor...
- Az nem is nagy összeg.
- Egy világvárosnak nem. És mi New York City városrésze vagyunk, nem egy idegen világ, nem a senkiföldje. Ez a beach, nem a Rockaway lakosaié, hanem minden New York-ié. Mindenkié, aki kijön. Millió ember jött ide nyaranta, az elmúlt években megdőltek a rekordok is, felvirágoztak szegényes kis üzleteink, lett egy kis mozgás itt. New Yorknak nem szabad, nem lenne szabad elfeledkeznie rólunk. Ha Louisianaba annyi milliárdot pumpáltak Katrina után, akkor ez itt most a mi Katrinánk.
- A Brighton Beachen is jártam, ott mintha védettebben érte volna őket a vihar...
- Coney Islanden a kuzinomnak csak úgy úszkált a kocsija vizen, mint egy cápa... - kacag fel jóízűen a keserű esetet felemlítve - pedig hát, az a rész nem is közvetlenül éri az óceánt, a Rockaway kifogja a tenger méregfogát. Na de, ahogy mondtam, az öböl az sokkal magatehetetlenebb volt, mert a sok vizet nem volt ahova elvezetnie, és felnyomta a szárazföldre. Hisz magukhoz is azért folyt be a folyó ott Manhattanben...
- Amikor a tévében mondták, hogy ötméteres szökőárat okoz a hurrikán, már tudtuk, hogy baj lesz - emlékszem vissza arra a hátborzongató estére - A vihar a szűk Long Island-i tengerszembe tolta a vízoszlopot, onnan pedig a Harlem folyó csatornáján lezúdult az East Riveren, miközben az óceán felől is áradt a víz a New York öbölbe és fel mindkét folyóba. Az East River a velem szemben levő kanyarulatnál nem is vette be a kanyart, hanem a szárazföldre tört, és a villanytelepet árasztotta el...
- Volt baj maguknak is akkor...Ezt a várost elő kell készíteni alaposan mindenféle időjárási viszontagságokra. Az elmúlt évek mindenféle figyelmeztetést megadtak erre nekünk. Csak komolyan kell vennünk.
- Azt nem tudja, mi lett a bálnával?...
- Whaleamena?... Ó szegénykém... azt messzire sodorta el a ciklon. Egyik felét aztán a 95. utcában megtaláltuk, és még egy darabját fennebb, messzire sodorta innen a víz. De bizakodunk benne, hogy lesz helyette egy másik. Már fel is vettem a kapcsolatot a művésszel, aki tervezte. A környék szimbóluma lett a Jónás cethala, amit mi csak Whaleamenának neveztünk. A Central Park állatkertjének lebontásakor adományozta a Parkfelügyelőség Rockawaynek. Hozzánk nőtt. Már az Irene is megtépázta, de Sandy teljesen tönkre tette. De sebaj, lassan erőre kapunk és talpra állunk mi, csak idő kérdése...
- Attól tartok, a Rockaway kissé el fog néptelenedni, sokan feladják majd itteni otthonaikat... - sóhajtok fel. 
- Soha, uram. Aki itt él, azért él itt, mert szereti a Rockawayt. Mi aztán nem hagyjuk el. Most talán még inkább kötődünk mindenhez, ami itt van. Nehéz idők járnak. Alkalmazkodnunk kell. De el nem szabad hagynunk az otthonainkat. Látja, maga Manhattanből is idejön, mi van annál csodálatosabb, mint a napnyugta a tenger morajlásban? Sokszor kisétáltam a boardwalkra kora reggel, és magamba szippantottam a friss sós levegőt, vagy nyári délutánon a bálnákat néztünk két éve a teraszról. Bennünket minden ideköt.

Még mielőtt elsétálna a kutyájával, megkérdezem a nevét. Ed, mondja. Eddie. 

- Ne felejtsen el kijönni a tanácskozásra hétvégén. Lesz egy kis asztalterítés is, már amink van. Hadd lássák a városi urak, hogy nem vagyunk mi vademberek. 

Búcsút intettem Eddie-nek, aztán még jó ideig tébláboltam a bokáig érő homokban az utakon, a hordalékok és romok közt. Láttam kocogni vagy csak sétálni a helyieket. Egy fiatal pár sétált arra, a metsző hidegben összehúzták magukon a kabátot, és egymásba kapaszkodva sétáltak az úttesten, az egykor volt sétány pillérei mentén a teliholdban. Összesúgtak, és kacagtak. Helybéliek lehettek. Bár az is előfordulhat, hogy magamfajta eszelősök, akik mindenféle barikád és akadály ellenére a kényelmes és ragyogásban fürdő várostól távolra utaztak. Talán mert szép emlékek kötik őket is a környékhez, és mert a legalkalmasabb pillanat erőt meríteni kitartásból és életigenlésből itt, a Rockawayn.

New York, 2012. november 30.

Százvalahány személyes - külső és belső - felvételem a Sandy hurrikán napjairól egy Facebook albumban itt látható

Hálaadás

Ma Hálaadás Napja van. Még ez a hanyag és felületes nép - itt Amerikában - is tud hálát adni. Ez az egyetlen ünnep, amit itt igazán komolyan vesznek. Valóban hálát adnak mindenért, amijük van. Ezt tanuljuk el tőlük, s ma mindenért adjunk hálát, amink csak van jó az életünkben. Ma csak a jóra gondoljunk. Nem kell nekünk átvenni ezt az ünnepet, mert nem kötődik hozzánk semmilyen szinten. Csak tanuljunk meg azért hálásnak lenni, amink megadatott jó az életben. 
Boldog Hálaadást!

Sok szeretettel,

Art Úr

Meseszép ősz

Drága Barátom!

Ne is mondd, én tudom leginkább, milyen rég írtam egy rendes levelet. A nyár otthoni ízeit ugyan teljességében el tudtam mesélni, annak a csodálatos nyárnak nem lett vége azzal, hogy visszatértem New Yorkba. Anyám, ez a drága csepp asszony érkezett ide fiatalosan mosolyogva, hogy átvezesse mindannapjaimat az ezerszínű, nyájas őszbe. Ó, mennyit kolontoskodtunk! És mennyit csavarogtunk! Jó kondícióban van az én anyám, mert alig-alig lehetett zokszavát venni a megtett mérfőldek miatt. Mert mi már el is kezdtük mérfőldekben mérni sétafikálásainkat. Mikor anyám a vándormadarakkal egyidejűleg visszarepült a világ ama másik szegletébe, amit olyan szeretettel és szívesen emlegetek minden nap otthonként, másik vendéget hozott a gépmadár. Zsuska már ezer éve is megvan, hogy tervezte ezt a kiruccanást, de valamit az időzítésben alaposan elrontottunk, mert amint kialudta az időeltolódását, máris nyakunkon volt Sandy. Ez egy ribanc. Hallottál róla, tudom. Egy ilyen viharos fehérnépről nem lehet nem hallani. Mi meg csak főztük a vacsorát, a hagymás csirkecombokat, miközben inogott a házunk fala a hurrikánban. Nem mondom, a dolgok rendben mutatkoztak, amíg leültünk a vacsoraasztalhoz, de aztán komolyabbra fordult a szó, mert az ablakból láttuk a nagy robbanást a villanytelepről fennebb, a 14. utcában, amint a megáradt folyó, amelyik az utca végében szokott szótlanul fel vagy lefelé folydogálni, derékba loccsintotta. És onnantól kezdve öt napig vártuk a csendben, hogy visszakapcsolják a villanyt.

Mondom én, nagy dolgok mennek itten. Alig hogy elcsendesedett a vihar, beköszöntött a tél. Na, hallod, volt itt olyan havazás, hogy Letisznó is megborzongott a falon. Ez a tél egy napig tartott. Máris tavaszodott, és megint lettek kikericsek. Tudod, azok az óriás szirmúak. A hóvihar előtti napon hétágra sütött a nap, és pompás őszi idő volt. A munkából hazafelé jövet le kellett szállnom a Central Parknál egyet csavarogni, magamba szívni az egészet. Örültem is másnap, amikor az ablakból csak a benzinkutat láttam a hófúvásban, ahol nem álltak már sorba kannákkal üzemanyagért, mint azelőtt napokban. Annak örültem, hogy legalább annyit eltehettem az őszből. Mert nagyon attól tartottam, hogy egyhamar nem pályázhatunk újabb színes levelű őszre. Hacsak nem egy jó év múlva. Addig meg bármi megeshet. Bármi. Manapság így kell mindenre felkészülni, hogy: bármi.

De lett ősz. Mégpedig azonnal. Azt hittem, a sok vihartól nem maradt semmi levélnek helye a fán. De hogyne maradt volna! Kimentem a parkba, és csak úgy ragyogott a lelkem a színpompától!

Ősz van. Meseszép ősz. Tudod, milyen? Mint a tavasz, amikor azt mondtam, gyere velem hársillatot szippantani kora este, amikor a városra ráereszkedik a mézes hársillat, mint frissen mosott könnyű kendő. Vagy mint a tél. Amikor azt kértem, gyere ki velem, ugráljunk a hóban. Páros lábbal, a parkban. Olyan ősz van. És megyek is, megyek állandóan – amikor csak mehetek. Mint egy eszelős. Mert újra szerelembe akarok esni ezzel, ami körbevesz. Olyan ez, amikor a szerelmedhez újra és újra utat akarsz találni, Nem, mintha a korábbit elveszítetted volna. Csak újra meg újra bele akarsz csavarodni. Újra és folyton érezni akarod azt a bizsergést, amit csak akkor érezhetsz, amikor szeretsz. Ősszel ismertem meg ezt a várost, ősszel a legszebb, ősszel a leginkább enyém. Ősszel van minden. Tavasz is, nyár is és tél is. Sőt. Ősz is ősszel van, csakis ősszel. Képzeld, leveleket gyűjtöttem jártamban-keltemben, leveleket, gesztenyét, mindenféléket. És berendeztem az én kis őszömet a szobámban. És este, ha egy pohár bor vagy citromos bodzatea mellett leülök a gyertyafényben megszusszanni, megcsap a park, a sétány illata, zizzenni hallom a mókusokat és a lomha mosómedvéket. Bele is szundítok a könyvembe, hogy jobban lássam mindazt, ami eszembe jut.

Nos, így, te drága Barátom. Mindenről mesélni fogok neked szépen, sorjában. Csak ezt az őszt akartam mindenképpen megosztani veled, mielőtt el nem múlik. Ma délután lementem a környéken sétálni egyet. És a kisparkban csak úgy világítottak a színek, susogós avarillat volt, amíg kiértem a térre. Megnyílt az ünnepi kirakodóvásár. Ennek az őszbe settenkedő télnek már áfonyáskalács és fahéjas almabor illata van. Az egyetemista fiúk pedig már a háromnegyedes kabátjukban járnak. És olyan mosolygós mindenki. Piros rózsákat csíp a hideg az arcukra a sült perec illatban.

Jövök még közelebbről. Addig is ölellek és maradok szeretettel,

Art

New York, 2012. november 16.

Mit jelent az áramszünet New Yorkban

Vannak helyzetek, amikor azelőtt, hogy az ember bármiről értekezne, tisztázni kell helyzeteket vagy fogalmakat. Ilyen ez az áramszünet dolog is. Ami roppant elterjedt időtöltési formaként még a nyolcvanasokban belénk ivódott ott, a kommunista rezsim gondoskodó oltalma alatt.

Amint korábban már tettem említést róla, New York a másság fővárosa. Itt minden más, és ettől nyerő akármi is. Hogy más. Itt felfelé folyik a Hudson folyó alkalomadtán, és gallonban mérik a tejet és araszban a centit, yardban a métert és fontban a kilót. És itt az áramszünet is más. Nem csak mert 220 helyett csak 110 volt hiányzik a konnektorból, és azért sem, mert 50 Hz helyett 60 Hz-es a New York-i áram. Zsuska barátnőm, aki - akarata ellenére - éppen a hurrikán hozta hosszas áramszünet idejére érkezett önfeledt vakációzásra életében először a Nagy Almába, vetette fel, hogy biza, nem ártana barátaink fejében rávilágítani a New York-i áramszünet másságára is, amikor elkezdtek folyni a kedélyeskedő üzenetek a sötétségben, hogy mennyire jó most nekünk a gyertyafény mellett nagyokat beszélgetve semmittenni, és a kényelmesen fűtött lakás óriási ablakából szemlélni a katasztrófát odakinn, illogatva és talán még römizve is az asztalnál.

Elsősorban is a fény városa sötétbe borul, és ugyan kijárási tilalom nincs, hiszen a korlátlan szabadság világában ez roppant csúnyán hangzana, csak melegen ajánlják nem kóricálni a sötétbe borult kihalt utcákon, ahol csak a rendőrök kékfényei villognak emitt-amott, és ha fejbe kólintanak, azt sem tudod, kinek köszönhetnéd meg. És ha úgy tartja a mindig igazságos rendőr urak kedve, akár még meg is büntethetnek a saját érdekedben, mert mégis miafrancnak lófrálsz kinn, ha egyszer melegen ajánlották, hogy ülj a házadban. Hacsak nincs víz alatt vagy omlásfélben a hurrikán nyomán. Abban az esetben meg igyekezz az óvóhelyre. Meleg meg nincs, akár mennyire is melegen ajánlanak mindenfélét biztonságba húzódott okosaink, mert a fűtés elektromos rendszer, de a víz sem folyik. A csapból. Az ablakon át, a plafonból, esetleg a megáradt folyóból igen. Abba nem ajánlatos fürdeni.

Szóval no víz, no meleg, no áram, no főzőlap. És a lift sem működik, így az ember meggondolja, hogy a negyvenedik emeletről le akar-e menni farkasszemet nézni a melegen ajánlgató rendőrrel a feketesötét vészlépcsőkön (s majd onnan vissza a negyvenedikre).

Azokban a romanticizált nyolcvanasokban, a mindennapi áramszünet idején is vidáman lebattyogott az ember az alimentárába, ahol gyertyafény mellett is kiváltotta a porcióját, sőt, kenyeret, sört is vehetett. Itt és most azonban az árammal együtt a bankkártyán tárolt pénzünk is láthatatlanná válik, és Ahmednek a sarki fűszeresnek hiába is himbálnám az orra előtt, ha ki is nyitna, de nem nyit ki. Mert Brooklynban lakik, és Brooklynból nem bír beutazni, mert nincs benzin a városban, és mert az áramszünet és a hurrikán okozta árvizek miatt nem jár a szabvéj sem és a buszok sem (utóbbit nem pontosan értjük mi sem, miért). És mert nem biztonságos a sötétbe jönni, és mert az alagutakat elöntötte az árvíz, és a hidakon csak akkor kelhet át valaki magánautóval, ha legalább három személyt hoz magával. A hidak mindkét oldalán gyanusnak is minősíthető alakok sündörögnek a sötétben, és kérdezik, akarod-e, hogy átvigyen a túlpartra... Az ember nem is tudja, akarja-e.

Készpénz?.... Hát... készpénzt bankautomatákból lehet beszerezni - bár ezért jól megtaksál a bank, hisz Amerikában készpénzt használni felettébb gyanus ügyletekre enged következtetni - amennyiben a bankautomata kurblis. Amennyiben nem kurblis, akkor biza, abba is áram kell, s minimum az, hogy ne érjen a hegye tetejéig az árvíz csak a térdéig.

Nappal. Nappal ki lehet menni az utcára. Feltéve, ha az ember elég jó kondícióban van ahhoz, hogy a negyvenedik emeletről lesétáljon a sötét vészlépcsőn. Igaz, ez pompás alkalmat nyújt lihegő szomszédait viszontlátni, vagy egyáltalán megismerkedni azokkal, akiket amúgy sosem látott, mert a páratlan lifttel utaznak, amikor van lift.Ki lehet menni, és meg lehet nézni, milyen lehetett a háború idején. Farönkök az utcán, lehúzott redőnyű boltok, kihalt utcák. Egy-egy kapualjból dobozokból árulnak gyanusnak is tekinthető polgárok mindenféléket sok pénzért. Készpénzért.

Az ember felhívná a szeretteit, mert tudja, aggódnak érte, még akkor is, ha titokban hiszik, hogy meghitt gyertyafény mellett poharazik valahol kellemes csevegés közepette nagy békés semittevésben. Az ember a munkahelyét is felhívná, mert egyrészt szabály, másrészt meg munkába kellene azért menni, mert a mai kacifántos időkben nagyon egyszerűen azon kaphatja magát, hogy nincs rá tovább szükség, mert mindig lesznek olyanok, akik akkor s ott vannak mindig, amikor kell. De nincs közlekedés. A telefon nem működik, a mobilszolgáltató sugárzója csak az áramos környéken üzemel, internet nincs, és különben is, a farkasordító hidegben minden le is merült. Híreket sem tudunk. Semmit. Láttunk ugyan két óriási robbanást az áramszolgáltató telepén az utca végében, de sosem tudtuk meg, mi lett, csak elsötétültünk. Azt sem tudjuk, mikor s mi lesz helyreállítva hamarabb. Aki itt van, maga sem tudja, aki meg nincs itt, azzal nem lehet kapcsolatba lépni.

No igaz, el lehet sétálni pár kilométert, miközben az ember szem előtt tartja, hogy vissza is, és majd fel is kell sétálnia ugyanennyit. A villany-nincsvillany határán le is lehet rohanni a konnektorokat, ha már kiálltuk a kígyózó sort, és lehet 5 percet tölteni a telefont, hogy legalább be tudd kapcsolni. Bekapcsolod, és érkeznek az üzenetek, hogy miért nem veszed fel a telefont, és miért nem írsz? Figyeljük a blogodat és a fészbúkodat is, semmit nem írsz, nem gondolod, hogy mi is aggódunk?... És érkeznek kedves poénok is, hogy na? Van csónak? Vagy mivel járkáltok? Milyen a katasztrófaturizmus? Képzeld, jövő nyáron Máltára utazunk nyaralni, most fizettünk be! És akkor a telefon le is merül. Ha szerencsés vagy, még az anyádat felhívhatod, hogy jelezd, megmaradtál ugyan, de most nincs lehetőséged meghallgatni, mit főzött ebédre és hogy az a piszok szomszédasszonya milyen rémtetteket követett el. De megígéred, hogy amint teheted, pótolod ezt a mulasztást.

Közben a frigóban leolvad a jég a befagyasztott dolgaidról, kiderül, megvan a zoknid, amit rég kerestél és hogy anyu hagyott neked elkészített, lefagyasztott töltöttkáposztát a fagyasztóban, mielőtt hazautazott volna. Se hűtés. Se fűtés. És a pósta sem. Lerendeltem a cuccot még októberben, de késtek küldeni, aztán elküldték, és a nyomkövető alapján meg is érkezett New Yorkba. A hurrikán napján. Nem tudjuk, csak a csomag vagy a postahivatal is eltűnt.

A ház vezetősége pedig figyelmeztet rá, hogy a gyertya nem jó megoldás a helyzetre, a saját érdekedben jó, ha ezt megjegyzed. Egész házsorok égtek le a külvárosban is... Jó, ha erre odafigyelsz. És lehetőleg ne menj sehova. Ülj a házadban. Sötétben, hidegben. Mosakodni lehet, de pazarlás a drágán vett palackozott vizet magadra pocsékolni. Mert utána meg mit iszol?

Ülünk a sötétben az újabb kalandos nap után Zsuskával, és ünnepélyesen megígérem neki, meg fogom írni, mitől más a New York-i áramszünet attól, amit mi vagy harminc éve megéltünk odahaza. Hogy Szatmáron járt a busz és a bolt is nyitva volt, iskolába is lehetett, sőt kellett is menni áramszünet idején is. Valahogy bejött a Szabad Európa és az Amerika Hangja is. És Dallosék intéztek akkumulátort egy neoncsővel maguknak. Náluk olyan fényár volt, hogy meg nem mondta volna senki, hogy nincs áram. És a telefon! Hogy telefonáltunk a sötétben egymásnak megkérdezni, mi is a lecke és van-e házi feladat románból... Anyu meg főzött. A gázon.

Ettől, mindettől más az áramszünet New Yorkban. Akkor és ott tudtuk, reméltük, nemsokára vége lesz a sötétségnek. És bizakodtunk. Itt meg nem bizakodunk. Félünk. Attól félünk, hogy még csak most kezdődik el igazán.

New York, 2012. november 5.