Lel-tár

Már öt időzónán túl vagyok. Kettőt kell még elviselni, ez a kettő meg már semmire sem jó. Aludni sem egy jót, mélyebb lelki önsanyargatásokba belemenni sem. Semmire. És ahhoz meg elég kellemetlen, hogy az ember alig győzze kivárni, túl lehessen a közelgő szárazföld előtti turbulenciákon, és csendesen megereszkedjen a gép a nagy célkereszttel jelölt úticélig.

Lel-tároztam. Épp csak hogy letettem. Egyszusszra. Amikor arctisztító kendőért nyúltam be a táskába, a könyv akadt a kezembe. Lel-tár. A gondos bejegyzéssel az első lapon, hogy ne adjuk el szerelmünket, mert az mienk papírba vésett sorok nélkül is, mélyen legbelül. Kitörölhetetlenül. Sallangmentesen.

Miközben olvastam, magamban berzenkedtem, és amikor láttam, a szerzők jogilag le is védték, még nagyobb lett bosszúságom: hogy jön ahhoz bárki is...? Ezt már én is kitaláltam! Ezt már én is így éreztem!... Ezt már én is leírtam. Elmondtam... Aztán csak olvastam, mint aki tudja, mit rejt minden következő oldal. És fojtogatott is minden halk suhanás, ami egy-egy újabb lapot fedett fel szemem előtt. Újabb párbeszédek jöttek. És tudtam, mindenkinek joga van a szerelemhez. Akár levédetni is joga van. A szerelmes szavait, a hangulatjátékait. Mennyi szerelem születhet még ott a Hegy alatt, mennyiről tudna szép mesét a csacsogó patak vagy az ölelően susogó égig érő fenyves. Emlékszem, említetted, milyen rosszul esett, amikor olvastad, és valamelyik vallomásra semmi válasz nem érkezett. Eszembe jutott, valahányszor olyan vallomást olvastam, amire semmi válasz nem érkezett. Ez egy jegyzőkönyv. A valóságé. Nem történhet minden olyan flottul, ahogy a rendes könyvekben szokás. Ez a mi könyvünk. Nem hagyományos, jól bejáratott könyv. A mi leltárunk. Vagyishát valaki megírta. A magáét. Mi meg érezzük benne a magunkét. A magunk részét.

... Na tessék, itt vannak a turbulenciák. Mintha megérezték volna, hogy forró teát rendeltem. A szárazbor mellé. Hátha magamra önteném.

Amíg mások izgatottan arra készülnek, hogy New Yorkba érkeznek, én leginkább halkan tudomásul veszem, hogy ismét jó messzi vagyok a lelkemtől. Legalább hat időzónányira. Még van egy. De ez már az ég megadta világon semmire sem jó. Semmire.

„ A hetedik te magad légy!”

Ez honnan jutott most eszembe...?

Mások ünnepélyessége ragadhatott rám, mással nem tudom magyarázni. Énekelnék is halkan.

„Ugye, hallod még Fernando...?”

És kavarog bennem minden. Amíg ők ünnepelnek, én leltározom. Lel-tározom. Magam. Mindent, ami még az enyém.

Igen, énekelnék. Énekelek is. De csak halkan - az érkezés csikorgós zaja úgyis elnyom mindent. Csak magamnak:

„We can face it together

The way old friends do...”

Így, angolul. (Van, hogy így álmodom már. Így is. Föl se tűnne, ha most nem írnám le)

Megérkeztünk.

Semmi nem meglepő. Már tudom, hogy az a szürke, a szűk, a kopottas, az avitt, a barátságtalan, ahova egy sokkal kedvesebb helyről érkezel.

És még a nadrágomat is összesároztam a buszra felkapaszkodva.

New York, 2011 január 27.

Hózik-zik

Less ki az ablakomon ma reggel. Mennyire hózik. S milyen szépen. Nem viharzik, nem kavarog. Csak hózik.

Békésen, csendben és fehéren. Tisztán csak hózik.

Szeretem.

New York, 2011. január 26.

Ujjé(v) megintcsak !

Mivel itt nem kerítenek különösebb feneket neki, szinte elhaladtunk amellett a tény mellett, hogy Szilveszter van.

De most, lefekvés és egy újabb normális hajnali műszak előtt hirtelen eszembe jutott. S két túlkönyvelt újévi repülőjárat közt megragadom az alkalmat, hogy minden számomra kedves embernek, barátomnak, családtagomnak, szeretteimnek ezúton kívánjak a magam s az anyu nevében is békés, boldog újesztendőt. Mindannyiunkra ránkfér...

Nyúzott vagyok ahhoz, hogy versikéket, csujogatókat vagy kecskerímeket írogassak ide. Csak ölellek. És egy isteni portorikói rummal koccintunk az egészségetekre!

Sok szeretettel,
Art

New York, 2010 december 31.

Hullahó! Hullahó! Hullahó!

Ma reggel az ágyban ülve és forró kávét kortyolgatva meg kell állapítanom, hogy életem legokosabb váltás-cseréjét vállaltam be egy hónapja, amikor egyik kolléganőm arra kért, dolgozzak helyette 28-29-én, cserébe nekem adja 26-27-ét szabadnapnak. Már szombaton jött értesítés, hogy New York súlyos hóviharra számíthat vasárnaptól hétfő estig, de ezt még vasárnap reggel sem hittük el, amikor egy vidám kis karácsony utáni villásreggeli után a városba indultunk a gyér hóhullásban anyuval. Amire a Park Avenue-hoz értünk a szél mind hevesebben csapkodott, és mind több méregdrága üzletbe mentünk be megmelegedni. És miközben divatőrültek és milliós ruhadarabok közt ólálkodtunk elámulva mindig feltöltődtünk egy újabb útszakasz erejéig. A Csoda a 34. utcában című filmet készültünk este megnézni, ezért a 34. utcában bolyongtunk éppen, de az Empire State Buildingről már csak sejtettük, hogy ott van - mert hát ott kell lennie, de látni nem láttuk. Pedig csak az utca túloldalán voltunk. A Miracle on 34th Street kirakatokat pedig végülis kihagytuk és a Macy's-en belül haladtunk inkább. Még annyi energiánk volt, hogy a 8. Avenue-n valamennyit lépkedjünk, de végső tegnapi úticélunkat, a Central Park szélén található Warner Centert már nem érhettük el, mert a vihar igencsak ijesztő támadást intézett felénk, és lezavart az első metrómegállóba. A Brooklynban a felszín felett közlekedő szerelvények már akkor is ki-kimaradoztak,s amelyik kocsi mégis befutott Manhattanbe, annyira zsúfolt volt, hogy mozdulni sem lehetett rajta. Valami csoda folytán eljutottunk a Queens Bulvárra, ahol anyut el akarta vinni egy kavargó hótölcsér, de résen voltunk, megmenekült, és besűrültünk végül a házunkba. Az ablakból, forró vacsora mellől és egy rövid itallal a kézben már sokkal élvezetesebb volt kifelé nézni a befagyott és behavazott ablakokon...

Aztán ma reggel ez a csodaszép kép fogadott... Bár, hozzá kell tennem, hogy nem örvend ennek a képnek a lakótársnőnk, aki egész éjszakára a metróban ragadt, és ráfagyott a kabáttal sokszáz utassal a Brooklynban valahol a magasban rekedt metrókocsiban rostokol még ma délelőtt is. És Igol kollégám sem, aki negyed órányira lakik a reptértől, és két órát utazott, hogy hajnali 4-re beérjen, s hogy kiderüljön, rajta kívül senki más sem ért be. A város pulzusát adó közlekedés ma teljesen leakadt, nem jár sem metró sem busz, az autók pedig náluknál magasabb hókupacok alatt várják, hogy engedjen az idő. De egyelőre fehér minden, fúj a szél rendületlenül, és csak egy-egy pillanatig buzog fel a vágy az emberben, hogy kimerészkedjen. Addig a pillanatig, amíg megnyitja az ablakot vagy a terasz ajtaját, s be nem tódul rajta süvítve a hideg széllel egy nagy adag hó a lakásba. A tévében egy riporter azt mondja, a mai vihar is bekerül a nagy könyvbe.

Megjött a tél New Yorkba!

New York, 2010 december 27.

Egy vándor jámbor mosollyal

Egy pillanatra kopogtatok most csak be, hogy ez alatt a pillanat alatt ne is mondjak semmit, mert amit mondanék, csak valami közhelyessé vált szép gondolat lenne. És te tudnád ugyan, hogy nem az, de mégis azt gondolom, hogy elég, ha bekopogok, és csak ott vagyok. Éppen most. Éppen így. Ahogyan most vagyok. Én.

Kicsit hófúttan, kipirult arccal, zölden és hosszan nézve szét, jámboran mosolyogva. Mert az ember arcát megszelidíti, amikor szerettei közé vegyül.

Szólni se kell. Csak örülni.

Az Öröm Ünnepe ez.

Art

New York, 2010 december 23.

Egy kép és egy dal / Tégy száz csodát

Ez a dal járt az eszemben, miközben egy kedves kollégám, Kathy javaslatára, aki úgyszintén nagyon szereti New Yorkot, bejártam - életemben először Brooklyn eddig számomra teljesen ismeretlen részét, s ahogy Kathy javasolta, éppen december közepén tettük ezt.

A Dyker Heights megérte a kétszer két órás metrózást keresztül a városon, és tartok tőle, hogy ezek után soha senki sem fogja tudni anyámat sem meggyőzni arról, hogy a jó öreg Brooklyn esetleg kétes hírű környék lehet. Talán nem is baj.

A képhez dalt is csatolok: ha a címre kattintasz, elindul a videó. Egyik a magyar, másik az eredeti változat:

Tégy száz csodát

Love Shine A Light

Egy kép / Alkony a világ tetején

Pontosan tizenkét évi ismeretségünk sem töltött el rendíthetetlen önbizalommal, de legalábbis elegendővel ahhoz, hogy bármelyik New York-i magaslatra felkaptassak. A World Trade Centert úgy rombolták le, hogy sohasem jutottam a tetejére - őszintén nem is vágytam, s csak a sorbanállásig jutottam el, és végül megfutamodtam. Az Empire State Building-be bejártam, amikor a TAROM ottanság székelt sok évvel ezelőtt, de sohasem éreztem visszafoghatatlan vágyat arra, hogy a liftben a 105. emelet gombját nyomjam meg. Most azonban nem volt visszaút, mert jóanyámnak megígértem a rátekintést New Yorkra. És hiába próbáltam ellensúlyozni New York-ból való ki- s berepülésekkel, anyu kitartott eredeti (elhamarkodott) ígéretem mellett, hogy menjünk fel a Rockefeller tetejére. És különben is, hogy lehetséges, hogy repülőben nem félek, csak egyebütt nem bírok megbirkózni a betegesen elhatalmasodott tériszonyommal? ... Sosem tudtam ezt megválaszolni. Ma sem. S mentünk fel a soktucat emeleten keresztül az expresszlifttel s pár japán, brit, francia és kanadai túristával, én meg egykedvűen hallgattam az idegenvezető szellemeskedéseit, hogy aki hamarabb le szeretne majd jönni, készségesen rendelkezésére bocsátanak ingyenes ejtőernyőket...

Summa summarum, nem mondom, hogy pánikmentes volt az estém odafenn a tetőn, a Top of the Rock-on, azt viszont igen, hogy megérte a látvány a kis szívdobogást.

Ma csak egy pillanatot mutatok meg a sokból. Közvetlenül napnyugta utánit. A képen az Empire State Building, s a Hudson által határolt manhattani West Side, s a távolban, az öbölben a Szabadság-szobor.

A kép címe pedig legyen: Alkony a világ tetején

Helyszín: Rockefeller Center

Időpont: 2010 november 29.