2011. március 17., csütörtök

Egy kép / Queens - a multikult íze


Queens New York City legnagyobb városrésze. Akkora, hogy postai címzésben nem is nagyon használják, mint ahogy azt sem, hogy New York City, hanem a többtucat kerületének nevével pontosítják adott cím fellelhetőségét.

Sztereotípia ugyan, de igaz, hogy Queens a multikulturalitás mintája. Ebben a pillanatban a világ legtöbb nemzete által lakott városrésznek számít. 2.3 millió hivatalosan bejelentett lakosa van a városrésznek és ebből (szintén csak a hivatalosan bejelentett adatok szerint) 48% bevándorló. Hogy a hivatalos számokon túl milyenféle igazság van, azt még a jóég sem tudja, nemhogy a Bevándorlási Hivatal...
 
A kép címe: Queens - a multikult íze

Helyszín: Flushing, NY (ami a fentebbiek fényében nyilvánvalóan természetesen New York City és Queens része)

Időpont: 2011. március 14.

2011. március 15., kedd

Egy este Andersennel (4.)



Budapest az utazásaim Szatmárig tartó pillére. Olyan, mintha az Óceán partján állna, innen csak átszippant az út New Yorkba. Jó itt elidőzni, legyen szó érkezésről vagy épp visszautazásról. Egyféle zsilipkapu ez, amit úgy rendeztem be magamnak, hogy segítsen önmagamnak a minél  zökkenőmentesebb átlépésben. Akár ide, akár oda. Ennek alapszabálya a kötetlenség, amit talán leginkább Lacika barátom értett meg, akivel ezek a zsilipes budapesti tartózkodások az évek során szorosan összefonódtak. Ő olyan romantikusan fogja fel ezeket az utazásokat a reptér várójából figyelve azokat elémjövén vagy kikísérőben, mint amilyen én is lennék még mindig, ha nem öregedtem volna kicsit bele a távolságokba, amiket elfogyasztottam s fogyasztok továbbra is a magam kiváltságaival a vállamon - melyek néha szárnyat, néha meg súlyfelesleget nyújtanak.


Élve és visszaélve Laci barátom vendégszeretetével mindig megkapom a lehetőséget arra, hogy teljesen kikapcsolva a világot, hosszú órákat tölthessek el a rövid időmből kettesben a várossal, másik nagy szerelmemmel. Nem egyszer kaptam azon magam itt New Yorkban, hogy elbámészkodom, és Budapesten találom magam. Kanyargós tavaszt látok a napsütötte budai oldalon ösvényezve a kisutcákban. Vagy zajos nyárestét a Körúton. Nyüzsgő kávéház-hangulatot a Nagymező utcától a Liszt Ferenc térig, és szellős beszélgetést a Dunakorzón bandukolva napfényben vagy esti lámpafénynél.


Mint amikor anyuval földet értünk két hete, az eső most is ugyanúgy köpködött Budapesten. Jauska bácsi, a sofőr, akivel minden szatmárinak óhatatlanul lehet már közös utazásélménye az elmúlt bokros évtizedekből, még az egykori Ozsetétől mentette át valamennyi rafinált modortalanságát a nemzetközinek számító személyszállítás oly virágzó mindennapjaiba. Egyszóval olyan dinoszaurusz féle ő, aki elefántként csörtet be a porcelánboltokba, és az irdatlan csörömpölés csak kedves muzsika a fülének. Ennek jegyében érkeztünk meg Budapestre végig élvezve Jauska bácsi feltételes tiszteletét, amelyben azért - és főleg a Shell kúti pihenőnél érezhető ez leginkább általában - benne van az is, hogy azért senki se vágjon fel, mert Amerikába utazik, mert Jauska bácsi már nemegyszer Németbe’ és Spanyolba’ is megfordult, úgyhogy csak hátrébb az agarakkal. Mindehhez csak annyi társul, hogy egész úton én egyetlen szót sem ejtettem ki a számon, az úriembernek csak indulás előtt szóltak, hogy az amerikás csávót Újpalotán a blokk előtt a szkáránál kell kitenni. Ezt anyu intézte, aki otthon elemében van, és mindig tudja, mikor kinek s mit kell szólni bármilyen ügy érdekében. S az ügy most éppen én voltam, a gyerek, aki visszautazik hazulról távolabbi otthonába felcuccolva, kis kitérővel a fővárosban. De ez éppen elég volt ahhoz, hogy Jauska bácsi minden gesztusában érzékeltesse, neki senki se dirigál, mígnem az egyik palotai benzinkútnál udvariasan leszedegette a bőröndjeimet és kedvesen búcsút intett nekem. Nem óhajtottam felesleges közjátékokba bocsátkozni, de kissé megszeppenve láttam, hogy ahol épp vagyunk - tegyük hozzá, az éjszaka kellős közepén - egy kihalt rész, ahol járda sincs, legfennebb az autóút szélén lavírozhatnék odébb a kofferokkal a temetőig, s talán pirkadatra oda is vonszolnám magam Lacika bejáratához. Előtte még Jauska bácsi méltatlankodásának is hangot adott, hogy nem pontos összeggel számolok el, mert honnan legyen neki visszajáró? Hát, azt tetszenek hinni, hogy ő egy bank, egy valutabeváltó, akinél csak úgy glédában állanak a magyar forintok?... Amikor csendesen megkértem, semmiesetre se hagyjon itt, hanem a megegyezés szellemében fuvarozzon le a megbeszélt címre, úgy hatott, mintha arcul csaptam volna, sőt, szembe is köptem volna. Jauska bácsi kifejtette, hogy hát mondani kell, kérem szépen, mondani... Én odamegyek, ahova a kedves kuncsaft akarja, kérem. Nekem egyéb dógom sincsen, mint itten furikázni magukkal keresztbe-kasul. Aki utazni akar, az menjen a repülőtérre vagy az állomásra, ne kóricáljon itten, kérem, éjnek évadján a kártierekbe. Itt van ez a pasas, ez is Angliába megyen, hoz be autót eladni, bisnicár, neki indul a gépe hajnalba, ott kell lenni a repülőtéren. De nem baj, elviszem én magát, drága, ahova akarja. Mondani kell.


- Hát mondom.




Lacika számára már évek óta semmi meglepő nincs abban, ha legszebb álmában háborgatom. Ez csak azóta kényesebb dolog, hogy új lakásában nem működik a kaputelefon, így személyesen kell lejönnie ajtót nyitni. Általában ezt szívesen megteszi, mint legjobb barátjának, bár néha alszik is tovább lábon járva. Előfordul, hogy kap magára valamit, de néha csak alsógatyában slattyog le a lépcsőn, és ajtót nyitva mindig kedvesen megkérdi:


- Na mi van, te, megjöttél?...


Legmegdöbbentőbb érkezési élményem vele kapcsolatosan az, amikor egyszer Miska barátommal, aki alkalmasint Lacika öccse, toppantunk be - szokásunkhoz híven - egy igencsak kalandos út után, kora hajnali órában. Lacikánk akkor narancsszínű flottír fürdőköpenyben csoszogott fogadásunkra, amiben úgy festett , mint egy jóltáplált pufók csibe. És ez mindannyiunk szeméből kiverte akkor az álmot jó időre. A narancssárga köpeny, mint egy figyelmeztetés ma is ott függ a fürdőszobában, mint a zöld-narancs trend lakásdizájn része.


Amint említettem, a budapesti tartózkodásom, elsősorban Lacikának köszönhetően intenzív csillaut, a teljes kikapcsolódás. Főleg az állandóság miatt. Egyik ilyen állandó a mélyhútött keserűlikőr vagy az isteni házipálinka, mellé mennyei hazai harapnivalóval, amiben bármi lehet füstölt szárazkolbásztól, szalonnán keresztül otthonról küldött töltöttkáposztáig.
Mi ketten már rég olyanok vagyunk, hogy a Muppet Showban gondolkodás nélkül kapnánk egy szélső páholyt valamennyi előadásra életünk végéig. Ehhez azonban még egy kis időnek kell eltelnie, mi addig is intenzíven megnevettetjük egymást, és örömmel iszunk valahányszor alkalmunk adódik a viszontlátás nagy örömére. Az öröm Lacikában is tudatosult, amire felérünk a kapuból. Addig rájött, felesleges arra a pár órára visszafeküdnie, amíg az irodába kell indulnia, és inkább nekiveselkedünk a történeteknek, és minden előkerül, amit állandóság kapcsán éppen fennebb kezdtem el felsorakoztatni. Én pedig időátállási gondjaim miatt inkább át sem álltam, így teljesen odaadóan tudtam élvezni rég várt találkozásunk meghitt (hajnali) pillanatait.


Amikor magamra maradtam kedves városommal, teljesen átadtam magam kedvenc passziómnak, a spontaneitásnak. Olyan világot élünk, hogy mind kevesebb helyzetben engedhetjük meg magunknak a spontán dolgok luxusát, éppen ezért végtelenül szabadnak éreztem magam a szemerkélő esőben baktatva. És a szürkeség ellenére is elmondhatatlanul szépnek és ízletesnek éreztem mindent, ami körülvett. A délután estébe nyúló része valahogy Budán talált rám. A Karinthy utcán régi jóbarátom jutott eszembe, akivel valahányszor erre jártam, igyekeztünk közös programot tervezni, s valahogy mindig nehezen jött össze. Most a véletlenre bíztam, hisz nem is tudta, hogy akár be is csengethetek hozzá, ha éppen úgy akarom. S becsengettem. A hangjában kissé zavart öröm volt, amikor a kaputelefonon válaszolt, és azonnal betessékelt. Örömmel láttam, jutott annyi ideje, hogy egy csinos alsónadrágot magára kapjon. Őt is az ágyból riasztottam, hát ki. De nem mert korán fekvő. Felajánlottam udvariasságból, hogy később visszajöhetek, de Laca nem akarta ezt a remek alkalmat a velem való találkozásra elszalasztani, és megkérte az előosonkodó fiatalasszonyt, később majd nézzen vissza, hogy tovább konzultáljanak a már elkezdett vonalon... A konyhában üldögéltünk illogatva, ahol mindig van egy polc tele márkás csokigyűjteménnyel, romániai konzervekkel és finom italokkal. A konyha pillanatnyi állapotából mindig lehet következtetni az elmúlt időszak legjelentősebb házibulijaira, azok hogyanjaira és intezitására. Laca pillanatok alatt szalonképesre rittyentette magát, bár hazudnék, ha azt állítanám, zavarbaejtett a boxere. Hiszen nem először s valószínűleg nem is utoljára láttam így Bartos barátném bátyját, aki hosszas barátságunk során ugyanúgy életembe sodródott. Így egy Lászlóval máris több van nekem Budapesten, és ő is egy jóbarátom testvére ugyanakkor - bár ennek ebben a kontextusban igazán sok jelentősége nincs. Van bennünk egy lényeges közös pont: imádjuk Budapestet. Épp ezért volt nagy öröm számomra az esti séta, amit Lacától kaptam bejelentetlen érkezésem ajándékául. Azt hiszem, nincs annál felemelőbb érzés, mint kellemes pillanatokat olyan emberekkel megosztani, akik ugyanolyan lelkesedéssel élik meg, mint mi magunk. Pár lépés után a Gellért téren voltunk, ahonnan az épp megáradt Dunát és a felújított Szabadság-hidat is befogtuk tekintetünkkel. Örültem, hogy az ötlet Lacától jött, sétálnánk át a hídon le a belvárosig, mert így jó nagyot ölelkezhettünk az esti fénybe öltözött várossal, miközben megannyi történet és emlék kerül terítékre. Ezekben a beszélgetésekben barátaimmal az a legértékesebb, hogy minden pillanat olyan, mintha idő és távolság soha nem is ékelődhetne közénk. A város pedig, mint magára ölelő szeretet kísér csendesen végig utunkon, és igyekszik legszebb arcát világítani meg felénk, miközben átérve a hídon, a Vásárcsarnoknál betérünk a Váci utcába, hogy lassú léptekkel ritmust adva beszélgetésünknek mind közelebb kerüljünk a Belváros koraesti villogásaihoz.


Másik biztos pontja budapesti vizitjeimnek Monesz, aki unokatestvérem s ama bizonyos családi ágból keveredett ki Budapestre, amelyikről Misi bátyám kapcsán szóltam volt korábban. Mónival sokmindenen mentünk már keresztül együtt, és kapcsolatunk inkább testvéri volt mindig is, még fiatal gyermekkorunkban, amikor Udvarhelyen vagy nagymamás vakációzás idején Szatmáron követtünk el mindenféle ifjonti komiszságot a világ ellen, és aztán is, hogy Moni egy huszárvágással Budapestre telepedett lassan két évtizeddel ezelőtt, és biza nem kevés kaland tette színessé ezeket az esztendőket, amelyeknek magam is időnként részesévé válhattam.  Talán az egyetlen dolog, amit velem szemben sem tudott sohasem átlépni Monesz, az a mind harsányabb horkolás, ami időközben jellemzővé vált éjszakai pihenésemre. Ez pedig az egylégterű lakásban módfelett enerválttá tette kedvenc unokatesómat, így egyéb megoldást kellett fontolóra vennünk budapesti tartózkodásaimra. Nem mondom, hogy Lacika csapkodta a seggét örömében, ha horkolni hallott még a falon túlról is, de legalább nem rúgdosta éjszaka a fejemet, hogy hagyjam abba. Bartos Lacánál meg fel sem merült a téma, mert ő meg hangosabban horkolt, mint én. Mónihoz ezúttal egy nagy családi örömre okot adó alkalom is vitt amellett, hogy mindenképp megtaláljuk mindig a módját egy-egy jól irányított közös programnak. Babalátogatóba nem szeretek menni, mert ilyenkor az embertől azt várják, igazolja a szülők már jól kifejlett véleményét, amely szerint ez a valaha látott legszebb gyermek a világon. Én pedig egyik babát sem látom különösebben tetszetősnek. Ahhoz egy kis időnek el kell telnie, és a babának legalább annyira széles látókörűnek kell már lennie, hogy feltételek nélkül kedveljen engem. Ha erre az érzelemre már érett, akkor a barátságunk a kis poronttyal mesebeli magaslatokat érhet el. Bunkó és magamnakvaló felfogásom ellenére azonban Mónihoz jó volt betérni egy következő délelőttön. Az Udvarhelyen hiányolt nénémet is itt találom főállású nagymama szerepben. Beszélnivalónk akad bőven, és a baba ebben nem zavar bennünket, miután megsúgtam neki, hogy igyekszek majd elvárásainak megfelelő amerikai nagybácsija lenni idővel, csak még cseppet gyakorolnom kell. Azt hiszem, ebbe simán beleegyezett, és zokszó nélkül tűrte, amíg meggyámbászom. A drága kis jövevény szerelem gyümölcse egy mellékvágányra siklott házasságot, és egyéb több-kevesebb lármával elhalkult viszonyt követően. És nincs kétségem afelől sem, hogy mint olyan, szép lesz. Mondom, csak egy kis időt még... Az aput munkában találom, most sokadmagáért hajt egyzserre, kicsit fáradt is emiatt. Mónival nagy budapesti csavargások, hosszas séták, koncertélmények, színházi esték, széleskedvű mulatérozások, és megannyi emlékezetes beszélgetés köt össze felnőtt korunkból. Az, ahogy mindig jókat tudtunk derülni a magunk és egymás szerencsétlenkedésein vagy épp sikerein. Mindketten érezzük ezek hiányát, s azt is tudjuk, hogy mindkettőnk ideje nagyon korlátozott ebben a pillanatban. Mégis egy kis jelképes próbálkozást teszünk erre. Csak a régi szép idők kedvéért. Ez most csak egy ilyen.  De tudjuk, hogy életünk mindig hozott érdekes fordulatokat, és váratlan helyzeteket. És olyankor mindig kiderült, hogy a mi viszonyunkban igazán semmi sem változott. 


Lacika búcsúajándéka erre a látogatásomra egy kis téli fürdőzés a Széchenyiben. Miközben a szabadtéri medence fölé leszálló est sárga lámpafényeiben a nagy medence zsivajából felfelé törtető gőzkarikákat figyelem a medence fölötti teraszról egy törölközőbe burkolózva, hirtelen olyan könnyűnek, olyan OTTHON érzem magam. Azt érzem, hogy a kitágult világ mind otthon lett számomra, és most, hogy pillérenként zarándokolom be ezeket a drága helyeket és érintem meg sorra szeretteimet, a lelkem csordultig telik meg szeretettel és az abbéli hittel, hogy a legdrágább kincset én már megszereztem. Ami még hátra van életemből, az ennél már kevésbé fontosabb. 


A reptéri búcsúzkodás sem olyan hosszas és nehézkes, amikor a gép magasba emelkedik, még arra is van kedvem, hogy lefotózzam a bágyadt napsütésben barnásan csillámló várost. S amikor Amszterdamban kissé egykedvűen várom, hogy a New York felé induló gép beálljon a kapuhoz, az is megfogalmazódik bennem, hogy azért ragaszkodom ennyire, azért őrzöm a szívemben a honvágyamat oly féltve, mert már tudom, hogy ha valamilyen oknál fogva ez nem lenne, ha kialudna, akkor semmi nem lenne, és senki nem lennék. Édes teher, amiről Tamási is említést tesz, mint aki magába szívta ennek a kiszélesedett világotthonnak a tanításait. A szülőhelytől és a Hegytől az Óceánon túli világokig.


Kicsit összerezzenek a megzúzmarásodott esti csendben Andersen mester mellett kuporogva, amikor üzenetet kapok, hogy a lakótársék hazaértek a felfedező körútból, hagytak nekem kulcsot a postaládában, amennyiben később érkeznék. Megköszönöm az öregnek, hogy türelemmel, és félbeszakítás nélkül hallgatta meg meséimet. És a csikorgó havon a Fifth Avenue világossága felé veszem az irányt.


New York, 2011. március 14.

2011. március 11., péntek

Egy kép / Csillagos éjszaka


Ez a kép januárban készült késő este Csíkszeredából hazafelé tartva Szatmárra. Nagyon nyomomban volt az idő, de nem bírtam elmenni emellett a pillanat mellett. Sőt, jócskán el is időztem a csillagdíszes estén valahol a Mezőség közepén. Ez a néhány perc - innen, New Yorkból most márciusban visszatekintve, Andersen-meséim vége felé járva az írásban - olyan sokáig eltart, hogy még bele is borzongok abba a hűvös éjszakába.
 
A kép címe: Egy (csillagos) éjszaka Erdélyben
Helyszín: Maros megye
Időpont: 2011 január 16.
 

2011. március 7., hétfő

Egy este Andersennel (3.)



Az út a Hegyre mindenkor élmény. 


Amikor már annyira életképes zsenge ifjú lettem, hogy megtehettem, magamban is neki-nekivágtam az útnak. Elsősorban talán leginkább azért, mert mindig annyira szerettem bátyámat s a családot, ami vele járt. És a helyet, ami körülvette. De teljesen bizonyos az is, hogy a Hegynek is sok köze volt ehhez a rajongáshoz. Udvarhely olyan békés és szelíden szendergő kis ölelés az őt körülvevő dombok közt, amire a rámagasodó Hegy is csak szeretettel tud tekinteni. Sokáig a Hargita jelentette a határt. Jó mélyen belül jártam már az életemben, amikor átzakatoltam rajta. Egy busszal, amelyik bármely pillanatban felmondhatta volna a szolgálatot, amelyik hörögve kúszott felfelé a tizenhat kanyaron Máréfalva fölött, s amelyik megérhetett jobb időket is, amikor  én még nem éltem, de akkoriban már erőst esedékes volt darabokra való széthullása egy-egy megpróbáltató szakaszon. (és mégis: ma is el-elkapom néha kitartóan felfelé araszolni a szerpentinen) 


A tetejéig a Hegynek sokszor felkapaszkodtunk, akár málnát, akár bodzát szedni, vagy csak elcsavarogni hazulról az unokatesóval. De átmenni nem igazán találtuk értelmét. Így Csíkország megmaradt titokzatos, távoli, idegen világnak. Újabb életmaradéknak kellett elpusztulni addig, amíg újra nekiveselkedtem átkelni a Hegyen egy napsütésben fürdő júniusi reggelen...


Ha a gőzössel érkeztem Udvarhelyre, már Segesvártól, ha - később -  autóval, már a balavásári letérőtől elkezdtem érezni azt az egyedülálló belső békét és boldogságot, amit csakis ez a vidék adhat az embernek. Ennél többet már csak egy szovátai pihenő nyújt a hangulatunknak, egy séta és egy hallgatag hanyattdőlt pihegés a tó fölötti terasz padján a napnyugtában.


Bátyámat ezúttal is ugyanúgy találtam, mintha csak a kisboltba szaladtam volna zöld üveges borvízért. 


Egyszerre volt a konyhában otthonízű vacsorát kavargatva és benn is a tenisz- illetve billiárdbajnokság előtt, hat sportcsatornát egyszerre figyelve műlesiklástól a bajnoki fociig egy üveg borvíz és némi sajátkészítésű szeder- (áfonya-, meggy-, feketecseresznye-,  stb) ital társaságában. A néném hiányában a növények gondozása és a rendszeres napi horgászat, a bodegában megejtett társadalmi élet is mind egyedül az ő feladata, és hősiesen el is végez mindent bámulatos időbeosztással. Amaz folyamatos tranzitban a világban szétszóródott családot igyekszik kordában tartani, és csak ritkán esik meg, hogy hosszabb ideig az udvarhelyi családi fészket lakja. Ha épp otthon van, bátyó válláról lekerül a házimunkák javarésze, és minden energiájával a horgászatra, a hegyjárásra és a bodegában megejtett intenzív társadalmi életre  összpontosíthat.


Ilyenkor, ha ott vagyok, egy ital mellett mindig meg hányjuk-vetjük a világ és a családunk dolgait, és mindig újra és újra aláírjuk a kétoldali egyezményt, amely szerint a második legokosabb ember a családban én (azaz én) vagyok, de csak azért, mert egyelőre ő az idősebb. S ez egy darabig még így is marad. Erre pedig azonnal inni kell egy fojtást, mert ahogy gyorsan hozzá is teszi:


- Első a munka. Második a Ferencváros, öcsi. Jól tudod!


Az ágy mellett pedig (nem is tudtam, hogy még létezik!) IPM-ek, lexikonok, szépirodalom és bűnügyi regények. Ez is egyféle állandóság. A beszéd hevében, és főleg, amikor történelemről, tudományról vagy a világ nagy kurvaságairól esik szó, bátyó semmi perc alatt kikeres egy könyvből a valahányszázadik oldalon egy passzust, ami épp idevág. Mindig megdöbbentett, hogy képes valaki betéve ismerni egész könyvtárát - sőt, a másokét is. De anyám ilyenkor mindig elmondja, hogy Misu már fiatalkorában olyan volt, mint egy enciklopédia, és a János vitézt vagy a Toldit passzióból tanulta meg könyv nélkül órákon belül s tudja talán a mai napig is hibátlanul.


Pontosan a találkozások ilyetén lazasága és természetessége miatt, nem nehéz a búcsú bátyótól, amikor újra csak leugrom zöldvizes borvízért a kisboltba.


... A Hegyen túl egy teljesen más világ. Más levegő, más gondolatok, más emberek és más mesék. Nem csak azért, mert hosszú utazásom végállomása és visszatérési pontja, semmit sem kell azon túl csinálnom, hogy megérkeztem. A Mókus is tudja a helyét a parkolóban, valahonnan mindig kerít magának egyet - én már akkorra igen fáradt szoktam lenni, hogy ezzel is törődjek. Látom a várakozást az ablakból otthonosan kiszűrődő esti fényben, s amikor beérek a szép illatokkal megrakott csendes szobácskába olyan, mintha ez a mese lenne az állandó valóság és a falon függő New Yorkok pedig a távoleső mese.


Amíg rámkerül a sor az esti tevékenységek közepette s míg kiderül, mi lehet a vacsora és mellé a társalgásgerjesztő pohár ital, magamra maradok az ablakkal, és a rálátással a Hegyre. Mindig egyik legkedvesebb agyelernyesztő elfoglaltságom volt a hosszú után azt találgatni honnan is bukkannak elő a fényszórók a hegyoldalban, honnan is ereszkednek alá a városba onnan a magasból- el-eltünedezve néha még a kanyargó fenyves utakon, amíg a völgybe leérnek és belevesznek a város fényeibe.


Vacsora után aztán koccintással és nagy csenddel köszöntjük egymást. Ebben a csendben minden terítékre kerül, a hogyvagyok, a mitörténtveledek. Semmit sem mondunk, csak hagyjuk magát kisisteregni a csendben. Aztán azon kapjuk magunkat, hogy szavakban is mondjuk. Kérdeznem sem kell már, csak hagyni elmondani, mint a friss patak a Hargita tetején, amelyben az ember tisztára moshatja útközben az arcát. Beszél csevegve csilingelve, mint a kristályvíz, néha meg sóhajtva, mint a zöld fenyves, ha a szelet fésüli útban át a Hegyen. Csak hallgatom, s elhallgatnám végtelenségig is. Tennessee-t mondanám minden percben:


- Beszélj, Kedves. Csak beszélj. Beszélj, mint az eső, hadd hallgassalak!






De nem mondom, meg ne szakítsam az áradó csobogást. Azt érzem, most lettünk igazán barátok. Csillagidőkre. Pedig nem. Sokkal korábban. A virág sem akkor kezdte életét, amikor színpompával kibontakozta magát, hanem még akkor, amikor a száraznak tűnő ág elkezdte a táplálékot magába szívni gyökereivel, hogy egy pirinyó rügyet neveljen belőle valahol az ághegyen, mi egyszer pompás virággá érik majd zamatos gyümölccsé. Minden perc olyan, hogy magamra ölelném, fordulnék pár kört vele így, és örülnék a pillanatnak. Ha nem más, meg is tettem.


- Told csak oda magadnak a karosszéket - mondja, amikor megint az ablakon bámulok kifelé.


Nem tudjuk, mikor reggeledett ránk, de a szürkéskék felhők a Hargita fején délelőtti nyüzsgésben kapják a várost. Míg pihegett a matt reggeli fényben, kisurrantam a piacra. Ott annyi az élet! Na, és a vastehén. Ez olyan elnevezés, amilyet csakis Csíkszeredában lehet kitalálni egy friss tehéntejet adó automatára. Ha belegondolok, itt minden „organikus” és „bio”. A világ más táján mi drága pénzeket adnának mindenért, amiért itt most csóválom a fejem: szép, de sok pénz! Mert ilyenek vagyunk. Miközben tudom is, hogy nem drága. És tudatosítom magammal. És megveszem. Örömmel. Ez is csak a hangulatomat deríti.


Aztán kora reggeli látogatást megejtek a Kerek Erdő másik kedves odvában. Hökk a mese. Egy másik mese, de ugyanaz mégis. Nekem mese, de nem az én mesém ő, csak jutalomként kaptam. Láthatom, tudhatom, szerethetem, de más mesék része ő, amibe nekem, a távolra futottnak nem szabad beleavatkoznom. Ha a látogatás hangulatát akarnám pontosabban leírni, Micimackót venném példának. Akinek mézet szokotálnak elő, ha betoppan egy kora délelőttön vendégségbe, hisz mindenki tudja, hogy egy torkos szeretnivaló medve, akinek elsősorban is az jár a fejében. Ehetek egy gondosan elcsomagolt csokidarabkából is és erdei gyümölcsöket árasztó teát is kaphatok, kristályvízzel. Meg a jó szót.


Később, amikor már túl a délelőttön az ablak elé vonszolt karosszékből jól megnéztem a világot, a szemközti gazda földszagú - most meggémberedett, de tavasszal ezertulipán színű kertjét is, ki kell mennünk a Rétre, egy pillanatra megenyhült télben tavaszillatot harapni, bárányokat látni a jólismert kép megelevenedettségében, magunkkal hozva és újraélesztve mindig mindent, ami közös, ami immár örökre szól és legféltettebb kincsünk. Emlékeink.


Az édesen buzogó forrás és a távoli templom és a távolból ügyelő hegyek ködhomályos tekintete, mint a város esti fénybe öltözött sétája is beírja magát a nagy naplókönyvbe, amit leginkább lelkünkbe írunk szívünk töltőtollával.


Az indulás reggelén hangulatot kell változtatni, felváltani az ellágyult fáradtság tompaságát a friss készenlétre. Hisz ez már a hosszú út kezdete innen. A visszaúté, ami egy időre ismét közénk iktatja a tengert minden tündöklő szelídségével és viharával.


Ahogy ott állok az ablakban - még búcsúzóul - arra leszek figyelmes, hogy a Hegy nagyot nyújtózik, és ébredező ásítása szétfeszíti az ólomszínű időt, amit hónapokkal azelőtt ráterítettek a városra, pihenjen egy jót, amíg új tavasz érkezik. Az égen pedig egyszínű szivárvány: az ég kékje gyúl, mint újabb kék lagúna.
Kék mosollyal elbúcsúzott hát, szorosan magára ölelve, s hogy visszavár a tavasszal vagy a nyár elejével. Bármivel.


A lágy, de annál éltetőbb napsugár az első, amióta szülőföldre visszaléptem, ami feloldja a szürke békét ezzel a káprázatos kékkel a lagúnában. És el is kísér jó darabon. Senki sem tudja, hisz a Hegy tetején megszűnik a kommunikáció, innen mindig megállok visszanézni. És előre is. És szét. Most egy udvarias, de rátarti kutya is társamul szegődik. Megosztom vele, amim van, ettől még rátartibb. Messzebb azonban nem tart velem. Csak épp addig, amíg sikerül elbúcsúznom egy időre a tájtól a magasban süvítő kolontos szelek játszadozó ide-oda rohangálásaiban.


A nap akkor oltja le vadvörös lámpáját, amikor már elhagyom Székelyföldet. Akkor aztán rábíz a csillagfényes erdélyi éjszakára, hogy épségben hazavezessen az igazak álmába burkolózott Szatmárra.


New York, 2011. március 7.

2011. március 3., csütörtök

Egy este Andersennel (2.)

Arn és az ő magánszáma
Arnold barátom például olyan hűségesen őrzi otthonomat, hogy még a falon felejtett hangulataimat sem engedi kiszökni a nagyszobából sem a polcon ragadt drága filléres emlékeket. Sőt, gyarapította az állományt egy akváriummal s némi úszkáló háziállatokkal, néha még a telefonját is bele szokta hajigálni a vízbe, ebből is látszik, mennyire jólelkű, és még a halaitól sem tagadja meg a modern kommunikációt. Bár, nekem úgy tűnt, az említettek nem elég érettek még az okostelefonra. Ha hazamegyek, olyan, mintha hozzájuk mennék - ami fordítva is igaz, csak abban nincs semmi pláne leírva. Nem ott szoktam mégsem megszállni, hanem a szomszédban, jóanyámnál, s csak át-átugrom egy gyors pálinkára vagy tortára. Mert amióta rendes asszonyt vett a házhoz és feleségül Arn, mindig akad valami tortaféle, legalább két-háromféle és rágcsálnivaló a tévé és az akvárium mellé. És a pálinka sem azért gyors, mert valahova sietnénk olyankor, csak mert nem érdemes elaprózni. Egy ilyen pálinkázós este alkalmával osztottuk meg egymással az életreszóló terveinket. Bár ebben neki több jut már, mint nekem, tudtunk hozzátenni rendesen, mindketten. Akkor árulta el, hogy egy sokkal nagyobb akváriumban kezdett el már gondolkodni, ha a fotóbiznisz cseppet is fellendülne, de itt a téma levegőben is maradt az akváriumra vehemensen a konyhából is reagáló háziasszony javaslatára. Suttyomban azért még hozzátettem, hogy Urszáék az elsőn nem feltétlenül úsznának a boldogságban, ha a virgonc Istvánka, az unokaöccs egyik látogatása alkalmából úgy megcsattantaná a faltól-falig megálmodott vízivilágot a játékbaszkulánttal, hogy annak vize mind egy szálig elfolyna a C lépcsőházban a másodiktól lefele. És javasoltam azt is, keresse meg Józsit a D lépcsőházból, mert neki is voltak hasonló, faltól-falig tervei az akváriummal.


Egy következő estét Miska barátomra és kis családjára szántam. Fiatal(abb)korunk legszebb éveit és közös sörözős és strandolós élményeit egy csokorba fonva vágtattunk fel az emeletre, mintha sürgős dolgunk lenne, pedig csak amiatt kellett sietnünk, hogy Miska mihamarabb megmutathassa nekem, milyen csinos kis bárszekrény boldog tulajdonosa lett, amióta nem jártam náluk. És nem csak megmutatni akarta... De ha már ott jártunk, megmutatta az új lakás többi részét is. Itt figyeltem fel rá, hogy tetszik nekem a gondolat: mindenki - még a város is -  megvárt a karácsonyi díszitések és karácsonyfák leszedésével, bár volt aki bevallotta, egyszerűen csak lustaság a magyarázat erre. Nem tudtam nem észrevenni, hogy a jó házikoszt és a házasélet nem csak Arnoldnak, hanem Miskának is segített a tekintélyes gömbölyödésben. 
Misi és az arzenál
És ugyanezt kellett felfedeznem Bartos barátnőmnél is, aki viszont teljesen más okok miatt lett kerekebb és teljesebb. Ha azt mondják, a nők az anyai állapotban megszépülnek, akkor én ezt sosem osztom. Bartos meg mindig szép volt, a másállapot ezen nem sokat javított vagy rontott, csak megállapítható ténnyé vált. Miccs és krumplislángos és az ő számukra is egy új otthon, egy közös. És boldogság. Ezt találtam náluk is. Egy jobbára szintén gömbölyödő férjjel, aki udvariasan magunkra hagyott bennünket minden kis titkunkat megbeszélni (és végre nyugodtan megnézhette a meccset a tévében, és kedvére pókerezhetett az interneten, mert senki sem háborgatta).


Elmondhatatlan érzés szeretteimet vidámnak, boldognak és elégedettnek látni. Mindenféle bajok és gondok közepette azt látni, bejött nekik az élet - nem nagy körökben, nem nagy játékasztalokon, hanem kicsiben, éppen akkorában, amekkorát a magunk fajta, egyszerű módban nevelkedett emberek elbírnak.


Nem törte meg a sort a Petiékkel töltött este sem. Ott már a második jövevény is helyet igyekszik magának foglalni a mindennapokban, míg az én porhajas Patrick barátom, aki akkoriban érkezett közénk, amikor én elkezdtem távozni, mindent megtesz annak érdekében, hogy megtaláljuk még a közös nevezőt akár egy az okostelefonon közösen megnézett  rajzfilm vagy egyéb nagyon fontos teendők kapcsán. Peti Papa pedig, mint szigorú, de porontyait rajongó szülő - ha morogva is olykor - vidáman veszi ki a rázuhanó részt a mindennapokban. Persze, előhozza ő is a pálinkát, és a levélben megígért szalonnát is hagymával, sőt, megspékeli egy kis füstölt sonkával is, csak maradjak még, és beszéljünk legalább az apai nagy úszással tejszínezett nyáresti kirándulásokról, ha már el nem sikerült jutni mostanában. De majd nyáron, ugye?... Ezt még a drága asszonya is helyesli a szalmakrumplisütés mellől, pedig Vera aztán nem sűrűn úszott az eddigiek során sem, és sörben sem vert le egyikünket sem. Csak hát a jó asszony tudja jól, hogy az emberállat akkor működik jól, ha a szénája rendben van. S ehhez néha ki kell csapni a zöldbe, a szabadba...


Persze, az élesszemű olvasónak nem nehéz észrevenni, hogy a szatmári napok békés evészetekbe és italozásokba torkollottak, természetesen decens határok közé szorítkozva. És hogy egymásból mennyire nem elég, spontán is összegyűltek a népek anyám szerény hajlékában egyik este, s ha már ez így szépen összejött, azonnal megvitatták egy másik spontán hasonló akció lehetőségét. Így aztán spontán előkészítettünk mindent, és amikor anyu spontán megterített huszonfő számára, kölcsönkért székeket is a szomszédasszonytól, aki épp a templomból jött haza, és nálunk felejtette magát egy kis időre és néhány szófüzérre, sőt, egy másik barátnőjét is spontán áthívta, hogy várjuk együtt a spontán nemsokára érkező vendégeket.


Én akkor tudtam meg a spontán tervet egész pontosan, amikor ellógtam mindenki elől egy kis magányos nosztalgia-sétára gyermekkorom régi helyszíneire, és mégiscsak rámbukkantak. Hiába, ez nem Nyújork, az ember nem tűnhet csak úgy el a semmibe.


Én csak azért nem rajongom ezeket a nagy összejöveteleket, mert az mindenről szól, csak nem az együttlétről. Sokkal inkább egymás túlkiabálásáról, gyermekzsivajról és egy nagy és állandó jövés-menésről. Ennél az egyéni látogatások sokkal hatásosabbak. De ha már így alakult, akkor így örültünk neki s egymásnak is, további régi jóbarátokkal kibővítve az adott kört. Babika a szatmári kultúra főmindenese és amatőr színjátszásunk egyik lelkes szekértolója (és ebben a társaságban szinte mindenki megfordult több-kevesebb ideig a színpad környékén) ezúttal friss cukrászati tanulmányait vezette le rajtunk. És szatmárhegyi házikonyakkal érkezett, amit még levélben ígért meg nekem hazalátogatásomra.


Amikor a Bessenyei család is megérkezett, úgy is, mint pótszülők, úgy is, mint szinte mindannyiunk családorvosa és szigorú egészségvédnöke, és úgy is, mint rendezőm, és úgy is mint jóbarátaink, a hangulat tetőfokára hágott. Alig győztük a sok év alatt összegyűjtött történetet láncrafűzni és továbbfonni. És, mint mindig, Arnold ezúttal is bemutatta „diszkrét orrfúvás egy csendes cukrászdában vasárnap délután” című sokéve sikeres magánszámát.


Ehhez képest a csíki és a budapesti órák is csendesebbek voltak, ám értékükben legalább ennyire tartalmasak. Azok meséjét a következő folytatásban mondom majd el.


New York, 2010. március 2.